Jáchym Topol: Nővérem

NŐVÉR

Szilánkok, bennük van az akkori idő is, a csillag, sötét csillagom kézen fogott, és egy szobába állított. A világmindenségbe. Van itt egy tükör. Felé fordít, egyedül vagyok benne, csak az én arcom. Az a nő otthagyott benne. A magány mélyén. A magány mélyén, amely oly feneketlen és oly szörnyű, hogy előtte sejtelmem sem volt róla. Amíg nem ismertem a csillagokból áradó hideget, nem tudtam az életről semmit. Talán végleg összebogozódott az utam hurka, és ez már a csapda kétségbeesettsége. Nem, a nő keze megfordította a kínaitól kapott tükröt, és azon az áll "Csak a kutyáknak van sorsuk". Tovább olvasok:

NEM RENDEZTEK KÖZTÜK VÉRFÜRDŐT · ÉSZAK ·
MEGTUDOM, MI A KÚT · ÁRNYAK · TÖBBEK KÖZT MEGTUDOM,
MÉR' NINCS HANGJUK · A LÉPCSŐN · MIT KÍNÁL HADRABA ·
A JEL · JA, JA, ÜCSÖRÖGTÜNK... EGY MÁSIK BANDA

Enyhén kábultan és büszkén összevérezve elsőként mentem be. Őriztem magamban némi reményt, hogy elsőként kaparinthatom meg a reggeli postát, és hogy miután elintézem Micka szállítóleveleit, mindenféle hirdetéseit meg méregreklámjait, legalább rövid időre belefeledkezhetek az Elnök krokodlakjaiba, a Mekanikus pomarancsba meg a Cápák és Rakétákba, és belemélyedhetek a részletekbe, mer' a klasszikus olvasmányok újabb és újabb darabjai a reggeli postával jöttek.

Csakhogy abban a pillanatban a nyitott ajtóban, ahol a tűz már nem lángolt veszetten, hanem alázatosan pislákolt, két laoszi holttestét pillantottam meg, és David, akinek folyt a vére, épp jött le a lépcsőn, sikerült ugyanis átharapnia a köteleit. Hát, ez durva volt, mondta Bohler, aki a közelemben állt. Szörnyen nézett ki, ám az ajkait, melyekből bugyogott a vér, a kis laoszi harapdálta össze egy gyors csókkal, rögtön a győzelem utáni elsővel, azután, hogy Bohler visszatért az életpályájára, amelyről akár egy vasrúd is könnyedén lesöpörheti az embert.

Fölhívom Hradilt, mondta David, és észrevettem, hogy véres a keze. Levágták, lemetszették az ujjbegyeit. Hol idegesen forgatta a levegőben az ujjcsontjait, hol mereven tartotta őket, valószínűleg azt várta, hogy megszáradjanak; viszonylag nagy felületekről volt szó. Bohler a laosziak holtteste fölött állt, amikor bejött a helyiségbe a cápavadász. Az egyik azok közül, akik mellett harcoltam. Megragadta a vállamat, maga felé fordított, és megérintette a sebemet. Aztán odament a halottakhoz, akik a földön feküdtek, és láttam, hogy még csak nem is olyan nagyon véresek, csak a hasuk tájékán voltak nyílt sebek, buggyant ki belőlük a hús. Nem rendeztek köztük vérfürdőt. Bohler halott lábaiknál állt és imádkozott, a cápavadász letérdelt, és széttárta a karját. Úgy térdelt ott, mint valami tétovázó madár. Helena!, kiáltotta David, és felrohant az emeletre. Utána indultam. Ledöbbentett, hogy a lépcsők felé tartva kétszer is megbotlottam. Kelj fel!, mondtam magamnak estemben, és talán a felkorbácsolt érzelmeimnek köszönhetően mindig sikerült talpon maradnom, visszaegyensúlyozni magam, pont ahogy Sztanyiszlavszkij tanítja. Helena a szétvert oltárnál feküdt. Végig akartak menni rajta, fordult felém David, de aztán engem elvonszoltak... sokan voltak... Rájöttek, hogy nem... cseh vagyok, úgyhogy engem nem... mondta Helena, akinek két véres vágástól iszonyatosan megöregedett az arca, és csupa púder volt. Talán púder, jutott eszembe.

Lementem. És megin' elestem. Csak akkor szedtem össze magam, amikor éreztem, hogy valami sztaling egy bivalyölő lándzsával a fenekembe szúr. De nem, a Doki volt az a szükséges injekcióval. Már visszavarrta David ujjperceit, aki most szagolgatta őket. Ne félj, mondta neki a Doki, tiszta munka volt. A kis laoszi és a befáslizott Helena rongyokat áztatott a piszkos vízbe... Idegeneket felbélelni a sajat véletekre!, dühöngött a kis laoszi. Ilyen nem mety!, döntötte el helyettünk. Igaza volt, ki tudja, mit tudna valami felbérelt szélhámos a vérünkből varázsolni. Mit hülyültök!, kiáltotta Micka, aki pont akkor ért haza egy üzleti tárgyalásról a cirkálójával. Nem hülyéskednek, kormányos, véreznek, magyarázta neki a doki, és így egy pillanatra abbahagyta a dalt, amit a varrás és az öblítés közt fütyült a levegőben, amelyet megtöltött a kemény csata utáni ernyedtség. Semmi elixír, parancsolta neki a gyorsan tájékozódó Micka. Nem vagyok én gyilkos, motyogta a Doktor. A laosziak a halottaikkal levonultak a pincébe... a házban hullák, az utca üres, mondta Cápa. Hol voltál?, suttogta David, és le nem vette a szemét Helenkáról, aki háttal nekünk a véres lépcsőt mosta guggolva... a nagyszombati egyetemen nem hallhatott a vadabb feminizmusról, a kis laoszi a rizsföldjein a mindenféle sárga és tarka isteneknek köszönhetően szintén nem... a sebesült férfiak meg teljesen fölélénkültek ettől a látványtól. A dobozban voltam, mondta Cápa, és elvörösödött. Aztán összebogoztam a fűzőt... tulajdonképp be voltam zárva a cipőbe... összementem... magyarázta a zavart Cápa... Hozd a Tüzeset!, dördült rá a frissiben összevarrt Bohler, és Cápa kivételesen engedelmesen és szövegelés nélkül elment a piáért. Az ujjak, az világos, kiáltottam fel, és elmeséltem a találkozást a metróban. Aszondta, hogy még az ujjal megpecsételt szerződéseket se lehet semmibe venni... A laosziakra gondolt, amikor annak idején be akarta kebelezni őket a Rokkergyönyör Rt. Elmeséltem a találkozást Marslakóval. Lehet, hogy kicsit eltúloztam a szerepemet abban a szerelvényben, ahol a küldetés átadása történt, a bűzlő Moldau alatt, amelyet ősidők óta ugyanazok a partok fognak közre... A kis laoszi... hősiességem egyetlen tanúja az esetleges és apatikus utasokon kívül... hevesen bólogatott. És csak akkor tért vissza a rongyhoz, amikor színesen ecseteltem, hogy fogta menekülőre Marslakó meg felfegyverzett hordája, és olyan dühösfélén sikálta a már felmosott vérfoltokat... talán a túlzásaim ajzották mérgét bájos mozdulatok staccatójába, mártogatott, és a víz fröcskölt, figyelmesen néztem ezt a ladyt a rongyával... és inkább abbahagytam a mesélést. Este a Černában kell lenned, nem?, kérdezte az összetestvérültek közül valaki. Ez nem lehet, Hadraba régi padrúg a Csatornából, egyszerűen lehetetlen, hogy sztalingokat bérelne fel! Ellenünk, kiáltott fel Bohler. Bár változnak az idők, mondta Micka, de ez azér' nagyon durva lenne. És főleg, üzleti szempontból is felesleges, és tök elhibázott. Északi, ne felejtsétek el! De... ez nem az ő stílusa, ismertem el. Ha mégis, mondta Micka, már látom égni Ústít meg Teplicét meg azt a redves Chomutovot, és húzhatnak az anyjukba Prága anyácskából, a mucsaiak, vissza a szudéta sírjaikhoz.

Északiak: számtalan szál meg kábel kötött össze minket azokkal a kortársainkkal, akik Bohémia északi részén születettek, azokban a zugokban, melyeknek a formája a térképen az érzékenyebbeket leginkább egy démon fejére emlékezteti. Az észak tele volt gonosz szellemekkel, a levegőben, a földön és főleg alatta. A Csatorna idejében, amikor mi, prágai polgárok ma már rég elfeledett politikai foglyok... például: Béna, Halott stb.... azonnali szabadon bocsátását követelő petíciók bonyolult összetett mondatait vagy nyomatékos rövid mondatait komponálgattuk... az északi furapofák nagyokat kaptak az arcukba, mer' a vizsgálóik tudták, hogy a verésnél nincs hatásosabb... A Csatorna idejében, amikor arról terjedtek a hírek a világéterben, hogy verik a prágai polgárokat... és a borzas hajú városiak fotói megtöltötték a szabad világ képes hetilapjait... az északi furapofák verése és szenvedése általában szmogtól lassan hangjukat vesztő farkasok többé-kevésbé egyidejű ordítása közben történt valamelyik sűrű erdőben, ahol a zsaruk leállították a Zsigát az áldozattal... Abban az időben, amikor, tekintettel gyakori szerződtetésemre a színészi félvilágban, lecserélték a nyomozóimat, a seggdugasz szadista Duchač és a már-már nacionalista Dvořák meg Svoboda cseh név alatt futó faragatlan cséplőgépek helyére egy mesterségesen magasított homlokú szépfiú, a francia költészet alapos ismerője ugrott be hirtelen a sötét szobába... Ez az idióta, ez a gennyes bolsevik disznó, ez a mutáns, aki tök nyilvánvalóan az Ördög szolgálatában állt, a combomra merészelte tenni a kezét: Írja csak alá, Potok úr, Csarlsz Bodler szintén őrült volt, és a halál gondolatával foglalkozott. A dög!, ismeri, nem?, magyarázta, mintha valami anekdota lenne... na, itt maga is foglalkozni fog ezekkel a gondolatokkal... Abban az időben, amikor a huligánokkal foglalkozó nyomozóktól a művészekkel foglakozó nyomozókhoz kerültem, az északi rendőrök már rég megértették, hogy a két fogalom egy csomószor egymásba folyik, és ennek megfelelően is bántak a széplelkű északiakkal. Abban az időben, amikor a mieinket kivágták az iskolákból meg a kulthúrából, az északi furapofák gyakran a legőrültebb méreggyárakban gyilkolták a csömörüket, ahonnan az embert talán már csak a temető fala mögé lehetett paterolni. És működött a dolog. Elátkozott vidéken élnek, szegény tahók, minősítette a helyzetüket Bohler egy borús bolsevik napon az előzetesen letartóztatottak cellájában, ahol isten kegyelméből megismerkedtünk. Az őseik kapzsisága miatt van, folytatta Bohler kíméletlenül. Kirugdosták a németeket, verték őket a koncentrációs táborokban, most megkapták.

A különbség köztünk és az északiak között nemcsak abban állt, hogy többet tiportak le közülük. Néha áthidalhatatlan kulturális szakadékok is voltak itt. Míg mi a bőrcipőket kedveltük, egy ortodox északi le nem vette a lábáról a tornacsukát. A kabátok és zakók iránti szeretetünket az északiak nem osztották, a szétnyűtt zöld zekéket szerették. Soha, még a legdöglesztőbb melegben se vették volna le ocsmány, a könyökénél gyakran kiszakadt pulóverüket. Prága túlnyomórészt katolikus volt, az északiak közt viszont sok, nagyon sok evangélikus akadt. Még mindig a törzsekről beszélek, és a belső dolgokat csak úgy mellékesen említem meg. Mindennemű kommunistagyűlöletünk mellett Bohémia földjéhez már csak az oroszlán kötött minket, amely a körülmények szerencsés és érthetetlen összejátszása folytán valahogy a címerünkre került, ám az északiak javíthatatlan Bárányok voltak. A német csontok emléke a génjeikben kísértette őket; ha a mieink egy pohárka bort ittak, az északiak egy egész üvegnyit. Míg a pöffeszkedő prágaiak lassan hörpölték a sörüket és a világ problémáiról bölcselkedtek, hogy még véletlenül se térjenek rögtön a lényegre, az északiak vedeltek és ordibáltak. Ezért nem lehetett velük soha semmit tisztességesen megbeszélni. Ezekben a sajnálatraméltó, kormos kis északi városkákban az ellenálló északiakat egykettőre mindegyik járőr megismerte, és ha csak tehette, jól pofán vágta. Az északiak Prágába jártak pihenni és tapasztalatot szerezni, de valahányszor lefülelték őket, rendszerint már azért elverték őket, hogy onnan jönnek, ahonnan jönnek. Ördögi kör volt ez. A gyengéket megtörte, az erőseket megacélozta, mint maga az élet, csak lényegesen gyorsabban.

Hadraba. És most mennem kell, és találkoznom kell vele, zsongott a fejemben.

Bár egyikünk se tudta elhinni, hogy Hadraba képes lenne sztalingokat felbérelni, azér' nem volt túl nagy kedvem találkozni vele. A Černá volt Hadraba főhadiszállása, és a tudta nélkül nem hívott volna oda Marslakó, bármit is akart. A hitlerek új és idegen elemnek számítottak, és a velük való szövetkezés az üzlet miatt... a szerződés, amit a laosziak az ujjukkal pecsételtek meg... ez azt jelentené, hogy nem Hadraba volt. Maga ellen fordítja az időt, ami annak idején olyan kegyetlenül magába zárta. Ez lehetetlen, vélekedtünk, és igazunk is volt.

Csakhogy akkor még nem tudtam. Megpróbáltam rájönni néhány trükkre, amiket Daniel használhatott az oroszlánbarlangban, de azon az egyetlenen kívül semmi nem jutott eszembe. Egyszerűen a Bogra és magamra hagyatkoztam, és elindultam.

Talán legalább ott lesz Černá, mondtam magamnak. De amikor eszembe jutott, hogy simán általános gúny és megvetés tárgya is lehetek ott, és túlerő támadhat rám, reménykedni kezdtem, hogy mégis szabadnapos.

Gyalog mentem végig a környékünkön, hogy ellazítsam sajgó, széttáncolt izmaimat, s közben Černára gondoltam. Igaza volt Bohlernak, az utcánk, a városhatár előtt az utolsó, feltűnően csendes volt. Csak a mi három házunkból állt, meg a szokásos fészerekből meg szemétlerakókból meg valamikből, amik az özönvíz előtti időkben kertek lehettek. Ahol annak idején a kormánypalotát kezdtük építeni, amely sose épül fel, kilátszott az építmény alapzata. Rozsdállottak az állványok. Itt-ott egy-egy cső. Tócsák vegyianyag-felhőcskékkel, amiket egyetlen földigiliszta sem borzolt. A környéken általában városi kutyák és macskák bóklásztak, itt-ott egy-egy vicsorgó mókust vagy patkányt is láthatott az ember, de most nem volt semmi. Észrevettem, hogy a házaink mögött a fű le van tiporva, és ezen ledöbbentem. Hogy a drága bérlőink java a csetepaté meg a kis tűz után végre eltakarodik, arra számítottunk. De hogy ilyen gyorsan eltűntek, az azér' meglepett.

A lebontandó épületekben meg a lelakatolt, bedeszkázott ajtajú házakban, amik mellett a városba tartva elhaladtam, itt-ott egy-egy illegális fény pislákolt. Valószínűleg itt is lyuk lesz, szólnom kell a többieknek, aggodalmaskodtam. Csinálnunk kell valamit, hogy a lyuk ne érjen el hozzánk is.

Aztán inkább villamossal mentem tovább. A városszélen még egyedül voltam, csak akkor kezdtek felszállni, amikor lakottabb területre értünk. A temetőnél a Szűz Mária-kápolnában gyertyák pislogtak. A szürke városi kanyonokban, ahol csillogóan végighaladt a villamos, fel-felvillant egy Boldog család vagy Pepszi Kóla reklám. Csak kevés világított folyamatosan. Mindkét villogás a reményről szólt, itt is, ott is. Kezdtek felszállni az emberek. Nem tetszettek, és ha észrevettek, én még kevésbé tetszhettem nekik. Inkább Černára gondoltam... eszembe jutott az egyik dala, amit a klubban énekelt, ő maga is sokszor obszcén, a szövegeiről nem is beszélve... de mindig a megfelelő pillanatban és a megfelelő helyen ilyen... a klubban, a Černában... máshol sajnos nem láttam... "pedzem, mire borzadsz, körülfonlak a lábaimmal"... énekelte, és a régi idők választékos "körülfonlak"-ja összemérte a kardját a plebsz szótárából származó "borzad"-dal, és így feszültség keletkezett köztük... a gyerekes "pedzeni" pedig pikáns fűszer volt, ráadásul egy ilyen szó után a "borzad" rendesen mellbe vágta azt a fickót, akihez szólt a dal... és Černá úgy énekelte, hogy mindenki más gyűlölte a kiválasztottat, mer' mégiscsak azt ígérte neki Černá... hogy körülfonja a lábaival... a "lábaival" különösképp tetszett, mer' sokkal erőteljesebb a régi "lábammal"-nál. Ráadásul fekete haja volt, és viszonylag apró, ám kemény és acélosra táncolt testét főleg fehérbe, feketébe meg vörösbe burkolta, mely színek a megismerhető világok legfontosabbikjai. A bár miniatűr színpadáról egy nyomorúságos zongora mögül figyelte az életet a bárban az okos nők éles és tárgyilagos nézésével, és párszor felrémlett bennem... a Tüzessel csatázva... a kollégákkal, de Cepkovával is vagy Elsa nőstényoroszlánnal... David régmúlt oktatása során... hogy még a székek is megszépülnének a közelben, ha Černá ülne rajtuk. Hangja is volt, eszembe jutott Bohler, aki azután, hogy kimentette a lemezt a lángok közül, a hangot is az elismert értékek közé vette fel... Černá hangja ráadásul egyszer egy különösen nehéz üzleti tárgyalás után annyira megkavart, hogy elkezdtem magam mellett az asztal alatt matatni, közelről szólt a hang, talán azzal érte el ezt, hogy facsarta a szavakat, lehet, hogy közel akart lenni... és amikor fölemeltem a fejem, elkaptam a pillantását... újra megpróbáltam... és kicsit megin' durcásan nézett rám az egész hodályon keresztül... ha tényleg a közelben ül, lehet, hogy azt mondta volna: Ne tapizzál már!... harmadszor is... felém fordította a fejét, működik, ez hihetetlen, mondtam Elsa oroszlánnősténynek... ja, te viszont már nem működsz, mondta akkor a padruga, és igaza volt, vele már nem működtem... egy ideje már nem. Aztán a villamoson kővé meredtem, mer' amikor eszembe jutott a hang ott a Sziklán, meg Szuka utolsó szavai, amiket mondott nekem... megígérte, hogy találkozom a nővéremmel... és nem emlékeztem, zöld szeme van-e Černának... egyszer csak nem volt kedvem odamenni... sok minden történt egyszerre, és én nem álltam készen... de magánügyeket belekeverni az üzletbe, az nem megy, ez alapszabály.

Ülve maradtam, annak ellenére, hogy a villamos pont megállt, kinyílt az ajtaja, és a város ölelésre tárta ki vendégszerető karjait valami új és roppant gyanús virslisbodegánál egy elfeledett hazafi régi szobrával. A Hóhér, korábban Időfaló marsall sugárútnál szálltam le. A rossz öreg Prága 5 hűtötte a talpamat. Könnyedén és harciasan végigrohantam az üres Váltás, korábban Csápok közt utcán (utána valami kedvelt Budjonny ló nevét viselte), és ahogy futottam, egy percre bekukkantottam a Galaktikusba, nincsenek-e ott ismerősök, pár volt is, csak intettem nekik, és szaladtam ki az udvarra. Egy falon átmászva folytattam utamat. Meglapultam a túloldalán, és egy darabig csak saját csöndes, óvatos légzésemet hallottam összegörnyedten, és már nem a lehetséges történetek szavait a fejemben. Sehol senki. Huligánosan lassan, szétterpesztett lábakkal, határozottan lépve, kezemet a combom fölött megfelelő magasságban tartva és az esetleges démonsuttogás ellen fölemelt kisujjéllel végigmentem pár ismerős utcán, és kijutottam a Felszabadulás sugárútra. Ez a név nem változott, ez akkor is mindig jó, amikor letűnnek a régi patkányok.

Mivelhogy tárgyalni mentem, méghozzá egy oroszlánbarlangba, a bökő otthon maradt. Jobban mozgott a csípőm, ahol gyakran, túlzottan is gyakran éreztem a barátságos súlyt, de úgy éreztem, hogy nem is teljesen én vagyok az, mintha megfiatalodtam volna. Úgyse érnék vele semmit. Ha bármi lenne. Inkább ne legyen ott Černá, énekeltem, és tovább botorkáltam a koszos utcán, ahol fűzfák illatoztak, mint gyerekkoromban.

Odaértem a főkapuhoz, de a Szenvedő Nővérek temploma zárva volt. Órát nem hordtam soha, de még világos volt. Be akartam menni a szentek meg az angyalok közé a Bog helyére. Bekanyarodtam a Pályaudvar utcába a Szent Brúnóhoz. A bár a közelben volt, nekem meg volt még időm, úgyhogy leparkoltam kicsit, és figyeltem az életet. Holnap este azonnal add meg azt a százast Padevětnek!, biztatott egy hajcsavarós nő egy savanyú pasit, aki épp a szemetet öntötte ki. A pasi kinyújtotta a nyakát, fölnézett az első emeletre, és nagy beleérzéssel megfenyegette a nőt. A nő eltűnt. Megértettem a pasit, nem kell mindenkinek tudnia, hogy ilyen szégyenletesen kevés dohánnyal tartozik Padevětnek. A polgárok hazafele tartottak a munkából, megálltak az ivókban, a nők bevásárlószatyrokat cipeltek, néha láttam egy-egy babakocsit valami új jövevénnyel, néha elment mellettem egy kutya. Egy idősebb nő, vagyis lényegében már vénasszony a szívéhez kapott, letette a táskáját, körülnéztem, hol a legközelebbi telefonfülke, de nem volt egy se, és mielőtt megnézhettem volna a keresztutcába is, az öreglány megragadta a táskáját, és nagy fürgén megin' nekiveselkedett, és egy darabka élettel továbbvitte a húst meg a táskáját. Csak mentem-mentem, és egy kis ideig nem csak magamra figyeltem. Hé, te picsa, te picsóresz... három idősebb cigány állt körben, a legellenszenvesebb megfogta a gallérom, a hallótávolságon belül levők tapasztaltan kikerültek minket. Nem, ezs nem azs, Fán, nem, nem, mondta az egyik csalódottan. Tényleg nem, mondta új ellenségem, Fán. Nem, ennek van haja, a pöcsfejnek. Nem, tényleg nem én vagyok az, hörögtem. De úgy nézett ki, hogy Fánnak azért az üdvére válna egy pofon. Sebhelyes lelke rohadásában végül felülkerekedett az igazságérzet, és elengedett, eloldalogtak a saját ügyeik, a bosszúállás után, eltűntek az én időmből. Amikor így figyeltem őket, és végiggondoltam, mit is mondtam tulajdonképpen Fánnak, észrevettem, hogy két-három cigánykölyök szalad előttük, akik szimatolnak. Okosan kitalálták a dolgot, motyogtam magamban, de nem a kis szerződés szerint való, nem kóser...

A Szent Brúnó-templom szintén zárva volt. Mi történik itt? De nem volt egyetlen megbízható ember se, akit kikérdezhettem volna.

Prága anyácskában akkoriban egyre kevesebben jártak szentségházakba, hogy könnyítsenek a lelkükön. A többséget már rég bedarálták a szekták, a dohány és a vitaminok. Vagy annyira a kerék alatt voltak, hogy már mindent elfelejtettek. Talán a lopások miatt zárnak be a templomok. A pokolra elkárhozott emberek továbbra is hordták a kívánatos államokba a védtelen szenteket, ugyanúgy, mint a régi kockaköveket, a fiatal lányokat meg a gyilkos Leninovics szobrait.

Abban a pillanatban asziszem, egy diáklány ment el mellettem, kecses válla kicsit lefele görbült, mer' a könyökével egy vaskos könyvet szorított az oldalához, viszonoztam kérdés nélküli, hideg tekintetét, és megnéztem: Nem a Könyv volt az, egy Művészettörténet verte léptei ritmusára a csípőjét, úgy mozgott, mint a nyugodt tenger, föl-le, mint egy kis pedál, amikor lassan, nagyon-nagyon lassan hajtasz... és ott álltam a Černá előtt, már félhomályban, mer' már megin' kihunyóban volt a nap, és az oroszlán aranyfeje, a nap korongja feltartóztathatatlanul csúszott le a petříni domb mögé.

A Černá előtt egy fiatal gyerek feküdt a hátán, elég magas volt, lehajoltam az áldozathoz... zöld cserokíze a tócsában ázott, a tócsa is zöld lett ettől a rossz kis színtől, a gyerek úgy nézett ki, mint valami Vadkeletet hirdető reklám szereplője, Hadraba nyugodtan csorgathatott volna egy kis lét neki a kíváncsi turisták miatt. Vigyáztam, hogy még véletlenül se közelítsek a kezemmel a zsebéhez, ismerjük az ilyet, ezeket a régi zsarutrükköket, hah, pénztárca az ingujjban, az ingujjakon meg bilincs, csak segíteni akartam egy felebarátomnak, hah, a kopó pirul a boldogságtól, mint a rák, a gazfickó reszket a földön, és az égből jó hír érkezik a munka és imádkozás nélküli felmagasztalódásról. A gyerek feküdt. Meglehetősen gyengéden megérintettem lehunyt bal szemhéját, és egy mozdulattal felfedtem a pupilláját, e gyöngy nélküli gyöngykagylót, olyan volt az egész, mint valami alvilágról szóló könyvben, keservessé vált a fiatalsága. De ha nem hallucináltam, lélegzett.

Ideje volt bemenni és felmérni a terepet, mielőtt szembe kerülök Hadraba magyarázatával. Amikor kishitűen azt mondtam, hogy lehet, hogy alábecsüljük a veszélyt, és hogy az alapgondolat... még ha ez a barom teljesen szerződés nélkül vagy mondjuk északi szerződés nélkül nyomul is... akkor se csinál belőlünk veszett kutyát, akkor se ugrasztja össze a Szervezetet az összes ismerőssel meg a haverokkal, Hadraba nem őrült, Hadraba csak üzletember... ez a begőzölt hitlerek akciója kellett hogy legyen... világos, Hadraba olyan, mint a bolsevikok, kicsit meg akart minket peresztrojkázni, de nem sikerült féken tartania a hülyéket, elfelejtette, hogy az ilyenek kivonják magukat a szabadság alól, amit sajátosan értelmeznek, és ami így mindenki más számára, aki csak él és mozog, diktatúrát jelent, kivonják magukat, hasonlóan ahhoz, mint amikor az újonnan szabaddá lett állampolgárok rúgták szét a bolsevik tervgazdaság vályúját, akkor novemberben... amikor mind megtöltöttük a tereket, és szerettük egymást... a kételytől finoman vibrálni kezdett az összes csont az öklömben és a félelem erei is... aztán eszembe jutott a laosziak kifestett teste, Helena az összekaszabolt arcával meg David vére... és nem utolsósorban a saját vérem is, és elhatároztam, hogy ha Hadraba tényleg így tervezte, akkor kinyírom. Mindegy, hogyan, valamit csak találok, amivel a másvilágra küldhetem. Még mindig fogtam a kilincset, és könnyedén, az elején kicsit gonoszkodva, ahogy kell, haragra gerjesztettem magamat... a laosziak képe a kiforduló beleikkel segített, ők is testvérek voltak, és a Vén Bog csillagot ír be nekem ezér' a régi, vastag, fekete könyvébe... és jött a méreg, megérkezett: a fej részegítően szabad, a szívben emelkedik a víz, a vállak elnehezülnek a démoni erőtől, és kicsit táncolni lenne kedved... pocskondiázni valakit... inkább leállítottam a dolgot, kipróbáltam a barátság közötti és utáni rövid idő kérdő és kicsit éles mosolyát, aztán kissé kegyetlen és enyhén unatkozó és bosszús ábrázatot öltöttem, amivel az ilyen helyekre lép be az ember, kinyitottam az ajtót, és már bent is voltam.

Az első helyiség, amelyen végig kellett menni, egy egyablakos, bűzös lyuk volt, az ablaktáblát mintha kitörték volna, a plafonról csöpögött valami, a földön ócska, bűzölgő rongyok hevertek. A helyiség látszólag egy pultban végződött, ami mögött egy nagy állat északi állt, gyakori látogatásaim miatt látásból ismertem. Ez a gusztustalan helyiség a pár összetört székkel, amik úgy néztek ki, mintha pont most kelt volna fel róluk egy-két hulla, Hadraba trükkje volt... nehogy egy kellemes estére vágyó normális polgárok, titkárnőiknek házasságot kínáló főnökök, gyors munkához hallgatag bokszokra vadászó maffiózók, sapkájukat gyömöszölő, elhasznált parasztok és más hasonló felesleges elemek is beszivárogjanak. Okosan kifundálta, és az olyan feliratok, mint "Parasztok, húzzátok a beletek, vedeljetek máshol", többé-kevésbé megszokottak voltak. Tévécét meg teleszemcsést is hiába kerestél.

Fuj, micsoda lepratelep, én vacsorázni jöttem, anyukám azt mondta, hogy kitűnő vaddisznójuk van... próbálkoztam. Mirek, izé, a főnök, mondta az északi, későbbre vár téged, de üzeni, hogy jó vendég vagy, és hogy minden... a nagydarab állatja eltöprengett, és beletúrt tipikusan északi, hosszú, zsíros hajába... izé, szóval hogy minden pia ingyen van. Ja, és azt is üzeni, hogy izé, hogy mindenről tud, és hogy izé, pont most teszi meg a szükséges lépéseket, hogy megin' minden rendben legyen. Csak nem rögtön szívmasszázst ad a laosziaknak, jutott eszembe. Lépéseket tesz. A görény! Megroggyant a térdem, de leginkább a megkönnyebbüléstől... ha ingyen van a pia, akkor ki akar békülni, tudja ugyanis, mennyire bírom az italt, ő meg halál zsugori... Figyelj, mindent elmondtam, úgyhogy, izé, menj be, kajánk az nincs semmi. Micsoda, dühödtem fel ezen az értelemhurkon, amit a szavaival a nyakamba akart dobni. Izé, valami húsról beszéltél, amit az anyukáddal ettél itt. Eléggé meg volt rökönyödve. Csak poénkodtam, kint fekszik valami kiütött gyerek. Ja, tudom, én dobtam ki, verekedett. De ott fekszik... Az már a halált érdekli, mondta hadrabai hangon a melák, és az égnek emelte a kezét. Az már nem itt van... az minket már nem érint. Bemész? Aha. Hányan vannak, és hol várnak?, lőttem ki a katyusát. Izé, mondom, hogy nincsen itt a Míra, de majd jön, és hogy addig ingyen van a pia... szemmel láthatólag nem fért a fejébe, hogy ingyen nyakalhatok... az pedig végképp nem, hogy mégse nyakalom... de a régi irokéz cselem nem jött be, és csak abban reménykedtem, hogy tényleg olyan hülye, ahogy viselkedik, és amilyennek kinéz.

Széthúzta a függönyt, és én végigszökdeltem a folyosón, aztán már nyugodtan, mint egy idősebb úr, aki a női lelkek meghódítására indul, és talán mint Goethe, beléptem. A szokásos látvány fogadott. Asztalok és székek, rajtuk és körülöttük emberek, először a pódiumot néztem meg, de valami félmeztelen senkiházi vonaglott rajta, nem lehetett hallani, Černá nem volt itt, nem forgatta a szemét a mikrofon mögött, nem csinált úgy, mintha megenné, ez nagy száma volt... sehol se láttam a piros pulóverét, combján feszülő fekete nadrágját... talán kár, mer' ha győzelmet fogok ünnepelni... helyiség előttem, köd utánam, elindultam a bárpulthoz egy pókfülbevalós fickó felé, a pók a válla fölött hintázott. Internacionális, irracionális társaság volt itt: odébb egy csapat kínai tömte magát valami undorító, öreg hallal, mindenfele alternatív ifjak ejtőztek, eszembe jutott Bohler, aki amikor először hallotta ezt a szót, felhördült, hm, miféle alternatíva, nincsenek alternatívák, a dolog világos. Egyetértettem vele: csak az élet és a halál, a halál és az élet, ez a kettő. Örömmel szívtam magamba a füstölők illatát, ment az üzlet, terjengett a fűszag, ez az üzlet is ment.

Kint a kukáknál fekszik egy fiatal gyerek, idéztem az egyik dal szövegét a csaposnak. Ott fekszik, és szarul van, és egyedül van, tettem hozzá már saját kútfőből.

Ki nem szarja le, mondta a csapos, és én nem erősködtem tovább.

Mit kérsz?, kérdezte, és elém lökte az itallapot. Mer' mától új van.

Nekem ingyen lesz, tájékoztattam.

Az nem számit.

Tanulmányoztam az itallapot, amin csak két dolog volt. Ismeretlen cuccok. Sört!, buggyant ki belőlem.

Nincs.

Mi ez, sztálini kommunizmus, hiánygazdaság?

Elfogyott, javított ki.

Akkor egy üveg vörösbort.

Nincs nyitva.

Mit hülyéskedsz?

A Míra aszondta, hogy ezek az italok valószínűleg megfelelnek majd neked. Figyelmeztetett, hogy ma különlegesen kedves vendég vagy. Úgyhogy próbálok a kedvedbe járni.

Tanulmányoztam az italok nevét.

I.n.s. b.b. Ez valami rejtvény?

Ez az Incesztbomba. Tekila kishúg a bratyójával, meszkallal.

Akkor egy duplát.

A másik piát Titkos Íznek hívták. Megkérdeztem, mi az.

Az titok.

A pultra csaptam a koldusutalványommal. Mondd meg! Engedélyem van.

Akkor nem lenne titkos.

Incesztbombát ittam, és ízlett. Tudtam, hogy Hadraba nem tudhat Szukáról, de hogy véletlenül pont ilyen, az agyamat támadó neve volt, az gyanúsnak tűnt.

Mióta van ilyenetek? És mióta használtok hitlereket verőlegénynek?

A pia mától. A második kérdést dilítelem, mer' nem értem. A Félelemminisztériumnak dolgozol?

A Szeretetminisztérium szolgálatában állok. Nem járnak ide hitlerek?

Ha igen, kivágjuk őket.

Amikor megkóstoltam a Titkos Ízt, minden ragyogóbb lett körülöttem.

Mi van ebben az ízben?

Amit akarsz.

Olyan fura...

Mer' ez a te titkos ízed, ki tudja, milyen különös kívánságot rejtesz magadban, öregem... milyen szenvedélyeket...

Hagyjad már a pszichoanalízist.

Frajd úr, Frajd úr, maga mindig feldúl, énekelte a csapos, és himbálózni kezdett a pókja.

Észrevettem, hogy az egyik asztaltól egy sápadt, szemüveges gyerek integet felém... megszoktam, hogy főleg a színészi karrierem idejéből elég ismert vagyok... biccentettem neki... tovább integetett, és a mellette levő székre mutatott... jó, jó, a poharakkal a kezemben elindultam felé... elmentem a mellett az asztal mellett, ahol a Whiskypap, Pia Páter ült koszos karingben, ismert figura, pap... sokáig valahol Romániában vagy Albániában kellett rejtőzködnie... Mexikóban valami gyilkolásba keveredett... rossz pap, mondta Bohler. Fiatal, alacsony figura volt, az itteni pubertínók szórakoztak vele, meggyóntak neki, ő meg komolyan vette... Bár korán volt, a bár már megtelt. A köznép közt néha végigment és bólintott egy Név, egy viszonylag már ismert művészecske, szponzorok is vadásztak itt, akik valahogy meg akarták úszni az adózást, és üzleteltek a művészkékkel, a törzsek és a bandák itt elvegyültek. A Černá a keveredési helyek egyike volt, a művészek asztalától odahallatszott hozzám: A legjobb Kolář volt, volt neki a Csoportja, és negyvenketten voltak... És akkor mi van, a Bátrak kilencen voltak, mégis kiszórták az egész bolsevik bandát... Ez már nem posztidőszak, öregem, hanem ál, pa, vedd csak azt, itt mindenki pamensch, pabige, minden paművészet, pabarát, vagyis padrúg, és ez a pavilág, már túl vagyunk a határon, én mondom! Mér', mi legyen? Hát ez az, amit nem tudok... Itt-ott lehetett látni egy-egy elbizonytalanodott dámát, vagy egy urat diszkrét kísérettel, a vitaminnegyedekből ereszkedtek le, mer' a társadalmi visszásságokat pellengérre állító hetilapban, a Tiszteletben, olvastak valamit a szexről vagy az erőszakról... ha erre vágytak, csak kicsit kellett igyekezniük, és bőségesen megkaphatták... Szia!, mondtam a fickónak, Potok vagyok... igen, tudom, sietve bólintott, úgy, ahogy megszoktam... de mer' nem akartam beképzeltnek látszani, inkább barátságosnak, nem kérdeztem rögtön a nevét, hanem motyogtam valamit, leültem, és azt mondtam: Tudom, már... te... ismerjük egymást... úgy hívnak, hogy... ez mint mindig, most is bejött. Benito!, buggyant ki belőle. Hát persze, heló, Benito, üdvöz légy. Az asztal fölé hajolva ült, és egy maszatos noteszba körmölt valamit... Hány óra?, nézett az órájára, és felelt is a kérdésére. Aztán felnézett. Nem, nem Benito vagyok, ő most jön, kolumbiai, nálunkaminisztériumbaaszongyák... koksz, darálta, de ez titok. Fordítsunk a lapon. Romul üdvözletét küldi.

Megértettem, honnan fúj a szél. Romul csatornabeli padrúg volt. Igazi harcos, aki képes volt egyszerre több helyen lenni. A jogállamért harcolt. Vodkát ivott. Akkor váltak el az útjaink, amikor elfogadott egy tisztséget, és az egyik főkutya lett a minisztériumban. De ezt az ismeretséget a Szervezet sose használta ki. Talán ő volt az egyetlen, akiről tudtuk, hogy nem mászna be a csápjaink közé, hogy elvágná őket. A minisztériumban bőven akadt más, akit ide-oda lehetett tologatni.

Na és hogy van?, kérdeztem udvariasan.

Remekül, kiválóan!, kiáltotta a figura.

Én Ügynök vagyok, nyújtott kezet az asztal alatt.

Új vagy?

Igen, mondta boldogan.

Világos volt, hogy Romul egyik felfedezettje. Romul mindenféle ismeretlen sírásót rángatott elő a falvaikból, porlepte szobatudósokat a könyvtárakból, vidéki tatákat, akik a sörtől meg az ekétől úgy néztek ki, mintha ötig se tudnának számolni, és első osztályú ügynököket csinált belőlük. Főleg a fiatalok csodálták. Az igazságosságért folytatott harc mellett Romulnak még két hobbija volt: a pia meg a száguldás. Mivel kevés ideje volt, kombinálnia kellett a kettőt. A fiatal ügynökök, akik istenítették, olyan bajuszt növesztettek, mint amilyen neki is volt, úgy öltöztek, mint ő, úgy ordítottak az emberekre, mint ő, úgy próbálták előrántani a koltjukat, mint ő, és piálni is megtanultak úgy, mint ő, az isten háta mögötti járásokban meg irtották a csirkéket. A minisztérium soraiban sose volt még ilyen magas a halálozási arány. A KGB-re fogták. Faktoidokat bocsátottak ki a Mosadról meg az MC5-ról. A tejfölösszájúak lelkesedése Romult Micka kedvenc szamuráj busidójára emlékeztette. Arany Párában el is kezdték mondogatni: átkapcsol romulba.

Főleg az ifjoncokkal való balhétok miatt vagyok itt.

A sztalingokra gondolsz?

Lehet a Baloldali Front, a Vörös Holnap Úttörői, a Flóra- és Faunavédők, bár az valószínűleg nem, a Fekete Lovagok, az Utolsó Terror Brigádja, hah, most mindenütt nyomulnak, a Balkánról meg Ukrajnából jönnek, de ez titok, és lesznek reaktorok, urán, ez megy, nálunkaminisztériumbaaszongyák...

Mi van?

A kizárásos módszerrel kell eljárnunk. Logikusan. A hitlerek voltak.

Azt mi tudjuk. De te honnan tudod?

Már régebb óta tudjuk... láttuk... a gömbben, a tükörben, hogy is mondjam... a prognosztáink... jósok, költők, pszichotronikusok...

Értően meghajoltam: a minisztérium ismert volt a miszticizmusra való hajlamáról.

Annyi, hogy a jövőlátóink már rég látták az egészet. Biztos felmerül bennetek a kérdés, mér' nem avatkozunk be, igen. De értsétek meg, hogy a minisztériumot átépítik, kevés a kocsi meg az ember, keressük a rátermett embereket, és főleg, ami megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni! Vagyis amikor a jövőlátóink rátok irányították a figyelmüket, akkor látták, és amikor látták, akkor már megtörtént!

De miért irányoztátok ránk a figyelmeteket? Tiszták vagyunk, mint a liliom. Szerződésünk van.

Az lehet.

De?

Van itt pár dolog...

A múltban, a jelenben vagy a jövőben?

Mindenütt.

Na és akkor mi van, kereskedünk. Bohémia a táj, az oroszlán és a régi gyerekkor... pont a gyanú ránk vetülő árnyéka dühített fel, magyaráztam... a Szervezet az államot leszarja, mást az állammal úgyse csinálhatunk. Legalábbis nem vagyunk felelősek azokért az ágyúcsövekért, amiket nemrég megáldott a kijevi metropolita. Meg azokért a puskákért, amiket Közép-Szerbiába küldtök!

És akkor mi van, ugyanazok a szállítmányok mennek a boszniai dzsamahirijjába is! Fönntartjuk az egyensúlyt. És eleve csupa védelmi fegyver mind. Az egyik kolléga, de őt nem ismered...

Azt a honvédot jól ismerjük.

Tudom, mondta Ügynök. És micsináljunk? Az Európai Államokba nem vesznek be. Nem vesz be a MATO se, mer' még egységes tölteteink sincsenek! Úgyhogy micsináljunk, magunkról kell gondoskodnunk.

És azok a szerződések a Kaukázusi Emirátusokkal...

Ha mi nem adnánk el katonai védelmi felszereléseket, eladna más. Amikor az első szabad elnököt leszedték a merénylők, ez volt megírva a végrendeletében. Ezt mondják nálunk a minisztériumban! Lehet, hogy némiképp és látszólag abszurdnak tűnik... de se Mauritániának, se Óceániának nem kellünk. Ezér' kell a lehető legértelmesebben viselkednünk.

Szedjétek már ki a gerendát a szemetekből. Mi szarunk a törvényeitekre. Meg a bíróitokra, akik a sírba küldték az embereket. Törzs vagyunk, aminek szerződése van. Én nem viszek kávét annak a szörnyetegnek, aki annak idején kihallgatott, a rohadt hivatalában, ahol most terpeszkedik, a francba.

De üzleteltek velük!

És akkor mi van, ez az én szabad döntésem. Nem lenne muszáj. Az én dolgom. Ráadásul tök perverz, amit csináltok.

Van alkotmányunk!

Ugyanazok csinálták, mint a régit. Mindenféle doktorok a bolsevik intézetekből. Az ördög ügyvédjei, Ügynök. Az alkotmány kutyaszart se ér. Erre a papírra ugyanazok esküsznek, akik a régivel is jól megvoltak, és röhögnek. Sose voltak ilyen jókedvűek. Régebben azt fojtották meg, akit megparancsoltak nekik, hogy nekik is csurranjon valami. Most pénzért fojtogatnak. És a lé magától dől hozzájuk. Olyan ez, mint a régi szörnyű időkben Anglia. Fejlődőben levő ipar. A dohány a kalózoknál van, és kis töpszliket alkalmaznak, hogy forogjon a kerék. Jog nem létezik, csak az öreg Darwin. Tudom. Én is benne vagyok a kerékben. Őszintén megmondom. Bocs, hogy így felkaptam a vizet!

Ti a maffia vagytok, Potok.

Ugyan már, mi csak egy baráti társaság vagyunk, akik segítenek egymásnak.

Ez előre kigondolt válasz volt, és nagyon tetszett.

Bennünket se a seftjeitek érdekelnek, abszolút nem.

Hanem mi?

Na, akkor belevágok. A kutatok a Zónában van.

Mi?, meresztettem a szememet Ügynökre. Nem tudtam elhinni, amit mond. Úgy két-három Zóna lehetett már a városban, és szörnyűek voltak, nagyon szörnyűek.

Ez komoly?

Igen. De maradj ülve, a barátaidnak nem lesz baja, más meg nincs ott. Gondoskodom róla.

Megfordult a székén, és most meg ő meresztette a szemét. Azt vártam, hogy előhúzza az adóvevőjét, de valószínűleg a torkában lehetett a készülék. Körülnéztem, mit bámul. Mögöttünk fiatal csajok ültek egy asztalnál. Ez kötné le annyira? Hé, mondtam. Tovább meresztette a szemét, verejtékezni kezdett. Hívjam a pincéreket, hogy kivágják a szemét kopóját?

Uáá!, tört elő belőle.

Rendben van. Aggódtunk a szlovák csaj miatt, de maradhat ő is. Láttam nálatok, egy kicsit én is...

Az érzéken túli érzékelés rejtélye, mondtam, hogy észrevegye.

Hát, tanulok. Legalább tudni fogjátok, hogy a minisztérium most harcol...

Gyorsan ismételgettem magamban: A Zóna rossz, a Zóna beszippantja a tisztákat, a Zóna alagút. Többet ezekről a helyekről nem tudni. Azon kaptam magam, hogy hangosan beszélek.

Ügynök boldogan bólintott. Már nem tűnt olyan fiatalnak.

Helyes, mondta. És van még pár dolog.

A Zóna nem valami városi lyuk, ahol aki gyors és ügyes, nagyjából túléli a dolgokat, mondtam. A Zóna maga a Rossz.

Ez a feléje vezető út. Azér' indultak el arra a hitlerek, mondta Ügynök. A laosziak csak úgy az útjukba akadtak. És szegény Hadraba ürügyet adott.

A hülye állat!

Hát, mondta Ügynök, nincs még annyi ideje Prága anyácskában, vigyorodott el, és bocsánatkérően széttárta a kezét.

Ebben a pillanatban gratuláltam magamban Romulnak a felfedezettje miatt.

Hogy ízlett az ital, és mit szólsz a nevéhez?

Mi, mi van...

Hát, azt gondoltam, hogy eszedbe juttatja Závorovát... Barbara Závorovát.

Fogd be, vagy...

Vagy semmi. A régi társulatotok után nem semmi aktamennyiség maradt a minisztériumban. Tudjuk, hogy Závorová annak idején Németországba szökött.

Tudjátok, hol van most?

Hát, vonta meg Ügynök a vállát, és összehúzta a szemét.

Nem szökött sehova, fölszállt a levegőbe, kirepült az időbe... Szuka! Hangosan mondtam a nevét egy idegen előtt, egy rendőr előtt... kiittam az italom, és felálltam.

Hát, lehet, hogy tudjuk, lehet, hogy nem tudjuk...

Visszaültem.

Az attól függ...

Mitől.

Áthajolt az asztal fölött, és egy szép kopómondatot mondott:

Csakis tőled függ.

Vagy úgy. Benne vagyok. De...

De mi?

De nekem szerződésem van.

Hát persze. Ti afféle moralista banda vagytok, Bohler, ez a bogumil...

Hagyd abba, mondtam ingerülten.

Kezdjük a másodikkal, aztán visszatérünk az elsőhöz, mondta prágaiasan. Asziszem, megtaláltuk a módját, hogyan lehet kitisztítani, vagy legalábbis megállítani a Zónákat. És rákényszeríteni őket, hogy visszaadják, ami eltűnt bennük. A hitlereken kívül, persze. A folyamatban a tellúrmagmára támaszkodnánk, a belső izzásra... de ezt úgyse érted.

Nem. Mire játszotok?

Előttetek van a Spesart Társaság, azok koldusok, aztán az Abdulimah, azokat hagyjuk megdögleni, valami jezidek, aztán ti. A törvény szerint a végén vagytok, de te magad említetted az öreg Darwint. Szóval ha fizettek egyetlen m-t a médiumnak, egy másik egyetlen m.-t a minisztérium számlájára és egy harmadik egy m.-t más számlára, és még egy m.-t nekem, elsőként nézzük meg a kutatokat.

Most már abszolút nem úgy nézett ki, mint valami sápatag fiatal kölyök. Már nem is dadogott. Potok színészt lejátszotta a színpadról egy másik smink. Vajon hány maszkja van, kérdeztem magamtól egy csepp szakmai féltékenységgel.

Amennyire szükségem van, mondta Ügynök.

És tovább tudod?, kérdeztem, és magamban azt mondtam: a tök felfalja a répát, a karók fűrészelnek.

A sörétszem ugrik, elmegyünk eggyel, mondta bizonytalanul.

Haha. És ha az első dolgot elfogadom, mikor látom őt viszont, hol van? Závorová... ahogy te mondod.

Ennyire én se tudom, vallotta be az igazat Ügynök. De legyél felkészülve.

Ő is ezt mondja.

Legyél felkészülve. Jelentkezni fog nálad Jícha.

Mi, nektek dolgozik?

Soha semmin ne csodálkozz. Engem Rudolfnak hívnak, és most legalább rájössz, hogy a minisztérium...

Szia, Rudolf!

Na és a másik ügy, meggondoltad már? Már este tud jönni a médium.

Ezt láttad a tükörben?

Ja, bólintott Rudolf.

És mi volt benne?

Hogy elfogadjátok. És hogy nem is kellett a többiekkel megbeszélned.

Rendben. Elfogadjuk.

Figyelj, Potok, legalább megtudod, ki ellen harcol most a minisztérium...

Hm?

... az Ördög ellen, suttogta, és fölállt.

Ott maradtam az üres asztalnál. Egyre nőtt körülöttem a zsivaj, úgyhogy szerencsére nem bírtam koncentrálni. A Zóna, ez rossz. Lehet, hogy kénytelenek leszünk kiköltözni. Öt m. az elég sok, majd meglátom, mit szól Micka meg David. Kérdőn néztem a csaposra, és megütögettem azt a helyet a kezemen, ahol az emberek az órájukat szokták hordani. Megrázta a fejét, és az idő jelét mutatta, sok időét. Oké, megpróbálom elintézni. De muszáj volt a doktor két lányára gondolnom, akik eltűntek, meg a bérlők gyerekeire... lehet, hogy mégse a csibészbandákhoz csapódtak. Amikor a macskákra, kutyákra és mókusokra gondolva nem bírtam tovább, elindultam a bárpulthoz. Útközben megálltam pár fiatal csaj asztalánál. Pont akkor érkezett meg egy újabb tizenhét éveske, kopaszra volt nyírva, és lenge ruházatának köszönhetően látni lehetett, hogy csupa tetoválás is. Képzeljétek, csajok, aszondják, ma Kék Négerek-koncert lesz, hadarta... csak le ne petézzél, te imamama, mondta egy másik. Madonna-arca volt, mármint régi Madonna. Ne haragudjatok, nem tudjátok véletlenül, itt lesz-e este Černá, kérdeztem udvariasan. Nem, a szülészeten van, mondta a Madonna. Mi? De hát... nem fért a fejembe... bekapta a legyet? Hehe, tört elő a csajokból a röhögés, te hülye vagy... skorbutja van, szájgyulladás, a piától, de inkább hívd meg valamire a hugicáidat, ne állj már úgy és ne bámulj ránk! Nem, nem vagytok a testvéreim, és nekem ma még az igazságosságért kell harcolnom, utána lehet, hogy visszajövök. Lehet, hogy már nem lesz utána, mondta a Madonna részeg hangon, és én ez alatt a súly alatt alig bírtam elvánszorogni.

Italért mentem, és igyekeztem csak a körülöttem levő hangzavart meg beszélgetésfoszlányokat figyelni... az ember legalábbis nem rágódhat túl sokat a sötét ügyein... valószínűleg azér' volt itt mindenki... A vén fundamentalista aba Vaculiah ajatollahnak van igaza, mindenki, aki télen fagyasztott epret akar enni, megzavarja a természet körfogásának rendjét, és ezér' azt érdemli, hogy levágják a kezét! Igaz, igaz, és aba Placiah a Kommentárokban hozzáteszi, hogy éjjel nem tud aludni a megölt hangyák sírásától, és aki megöl egy legyet, kötelet annak! Nyilván a Flóra és Fauna Harcosai ültek ennél az asztalnál, egyetértettem velük, nézeteik még az értelmesnél is értelmesebbnek hangzottak.

Elfoglaltam megfigyelőállásomat a bárpultnál. A félmeztelen énekes a kis pódiumon extázisba jött, észrevettem, hogy a sörénye szögesdróttal van összefogva, és ahogy ide-oda táncolt, összevérezte a hátát... "fordulsz párat, és felfordulsz, úúájííí", ezzel nem lehetett nem egyetérteni, "vágóhíd, vágóhíd, úúájíí", nagyon durva volt, odébb mentem. A sarokban álltam meg a falnál. És még mielőtt meghallottam a halk hangokat, csupa libabőr lettem.

Embernők húst esznek, jól figyelj.

És annak ott...

Annak magzat van a hasában. Hús nő nekik a húsukban. Néha megölik.

Hogy megehessék?

Nem. Hogy elégessék. És ott az a csaj is, csak még nem tud róla.

Élő utódokat szülnek?

Nagyrészt. Most már igen. De a halottak is húszsinórral vannak hozzájuk kötve. Régebben leharapták. Most levágják.

Szerintem ez itt előttünk hall minket. Kinyírjam?

Nem remegtem. Megin' megpróbáltam az énekest hallgatni, és könnyedén és fesztelenül keresztültülekedni a tömegen a bárpulthoz. De lépni se tudtam.

Várjál. Megnézem, hall-e minket.

És abban a pillanatban felhangzott: Szerelmem! Úgy szúrt belém, mint a fájdalom fehér tűje. Aztán felcsendült a nevetése, barátságos és csendes: Én vagyok az, testvérkém, már veled vagyok. Fordulj meg, hadd öleljelek át! Tudtam, hogy ez nem... hogy ez nem lehet Szuka... ez a régi nyelven volt: Fordulj meg, és tekints rám! Látni akarlak. Fordulj meg, és most már mindig együtt leszünk, ígérem. Gyere ide hozzám... szerelmem.

Ha megfordulok, a Halál lesz ott, ezt tudtam. De már nem nagyon érdekelt. Izzadtam, mint a kohótűzben.

Na... ugye most kérsz egy bombát, mi?, kiáltotta a csapos.

Ühü, motyogtam, és léptem egyet, aztán még egyet... és megfordultam, de nem volt ott senki. Már senki se volt ott.

Mi van?, kérdezte a csapos, amikor kimerülten a pultnak támaszkodtam.

A francba, na, a francba már, öregem, tette hozzá, amikor észrevette a férfias könnycseppet, amely szétfolyt a borostáimon.

Izé, lehet, hogy az új piától van...

Adj egy Incesztet...

... fura, az emberek néha meglátják a fontos dolgaikat...

Lökd ide az Incesztet, és pofa be...

... de mi itten nem vagyunk pszichiátria...

A bombát!

Na, ne bőgj. Még csak kilenc óra.

Otthagytam, és leültem az első szabad székre. Fogaim még a pohár szélén, és kicsit csuklottam, mer' pont Pia Páter éhes tekintetét láttam magam előtt.

Jó estét, fiam.

Jó estét, atyám, mondtam udvariasan.

Úgy tűnt, örül. Nem volt hozzászokva ehhez a megszólításhoz. Pačangának szólították.

Magas szárú cipődben, fiam, harci tőr vagy csupán piszok lapulhat, nyíratlan és ápolatlan hajad oroszlánsörény lehet vagy báránygyapjú, amelyet az első erősebb kéz megmarkolhat, ezüstdíszeid, drága fiam, férfiúi magabiztosságot vagy gigerlis hiúságot jelenthetnek, tetoválásodban titkok igazsága rejtőzhet, ám lehet gonosz szívet takaró kígyóbőr, heged az igazságért vívott harc tanúsága vagy csak egy seb, mert odavágtak egyet... köhögni kezdett.

De úgy olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben. Nem kis teljesítmény.

Mit kér inni, atyám? De oda kell érte mennie.

Köszönöm, mondta büszkén, fölmarkolta a pénzt, és elindult a bárpulthoz.

Kinyújtottam a lábam a végre szabad térbe... egyedül ültem a sarokban. Egyetlen ugrással odavágódtam mellé, ijedten zárta a markába a pénzt. Nem, ne izguljon, nyugtatgattam, csak félek egyedül maradni, úgyhogy inkább... Meglepetten nézett rám, bólintott. Amikor a csapos odatolta elé az itallapot az Inceszttel meg a másik csodával, elvettem előle.

Brandy, mondta Pia Páter. Egy brandyt kérek.

Ismeri Bohler pátert?, elegyedtem vele beszédbe, amikor visszamentünk az asztalhoz.

Ó, az a szakadár, a bogumilok egyik szektájával él, pogány nővel hál, fiam... ismered?, némult el.

Igen, feleltem. Hallomásból. Nálunk a gyülekezetben az járja róla, hogy rendes... rég nem beszéltem a régi nyelven, de ha papról volt szó, még ha kemény piás is, igyekeztem... és hogy a csoport, hogy támogatják egymást, hogy rendesek, atyám.

Szerencsétlenek, akik eltorzítják az egyház tanításait, mutánsok, légy velük óvatos, fiam. Melyik gyülekezetbe jársz?

Öö, ide, atya főnök, Prága 5-ben.

Akkor bizonyára ismered a méltóságos Dobiáš atyát. Olyan magas, vörös.

Ismertem ezeket a trükköket. Nem, atyám, nem ismerem.

Helyes, mondta Pia Páter elégedetten, mert nem is létezik. Bocsáss meg ezért az apróbb cselért, fiam. Nem nézel ki... és tőlünk ismeri Konrád tisztelendőt, az én jó pásztoromat, atyám... alacsonyforma, és kancsal.

Hát persze, fiam, Urunk hű szolgája. Ismerjük egymást valamennyire.

Atyám, megkérdezhetem...

Amit csak akarsz, fiam. Amit csak akarsz.

Mér' ilyen véres gazember a Vén Bog? Mér' zabál fel minket folyton? Néha attól félek, hogy megőrülök.

Csak megrázta a fejét.

Én pedig néha attól félek, hogy már meg is őrültem, mondta. Nem csodálkozom, hogy te is közéjük tartozol... megszűntek a szabályok, ezért félünk. Kiitta a poharát.

A maga egyháza ismer minden szabályt, de nem ismer egyetlen emberi szívet se, olvastam valahol.

A szívét mindenki vizsgálja saját maga, ez a szabadsága. Úgyis csak a szabályok alapján ismerheti meg, mondta Pia Páter.

Bo... egy ismerősöm szerint vannak, akik már életükben elkárhoznak... az örökkévalóságig, vagy a kezdetéig.

Ha egy is elkárhozna... Pia Páter körülnézett a bárban, aztán tekintete visszatért az arcomra... ha ebben a helyiségben egy bűnös is elkárhozna, akkor azt akarom, hogy én is elkárhozzam vele. Ez valószínűleg istenkáromlás.

És tényleg hisz Istenben?

Ha nem, akkor levethetem ezt a... ezt a ruhát, és mehetek vagont rakodni, vagy esetleg valami hivatalba, vagy koldulni, mindegy lenne, de én az egyház testének része vagyok, az egyház pedig őrködik a szabályok felett, tanúbizonyságot ad ki...

De hát kizárták! Mer' piás!

Talán hitvány lelkész vagyok, de erről nem tehetek, ezen nem tudok változtatni. Akár, akár... meg is ölhetném magamat, vagy megölhetnélek téged, fiam, és teljesen mindegy lenne, már semmi sem létezne.

Valószínűleg ezt akarja a Vén Bog, vigyorodtam el.

Fogd be a szád!, förmedt rám Pia Páter. Fogd be a szád! Fogd már be a szád! Ezt írd a padlódra, ezt tetováltasd a koszos bőrödre, ezt mindig olvasd el, amikor felkelsz a odúdban!

Mi van? A csapos állt mellettünk. Kidobjam?

Nem, mondtam. Hozz egy brandyt. Kér még egyet, atyám, nem?

Most szinte észrevétlenül bólintott.

Hiszek magának, szaladt ki belőlem. Jöjjön velem, lakhat velünk. Ez akkor jutott eszemben... éreztem, hogy ezzel a Pia Páterrel nem félnék, nem tudom, miért, elvégre sokkal rosszabbul volt, mint én.

Nem, nem lehet.

Bohler oké, Bohler... rendes ember. Eleve csak segéd, tört ki belőlem.

Nem róla van szó, de maga nem ért engem. Nem mehetek maguk közé... sokan vannak még, akik még soha nem hallották az Üzenetet, akik nem tudnak semmit. Maguk legalább közösségben élnek.

Biztos az Örömhírre gondol, jutott eszembe, lehet, hogy végső soron a kettő egy és ugyanaz. Hol lakik?

Itt alszom, vagyis... erre-arra.

A Telepen lakik?

Ott is, és a pályaudvaron is.

Így nem bírja sokáig.

Néha imádkozom, hogy ne tartson sokáig. Ami természetesen szintén bűn. Magának van menedéke, az jó, becsülje meg. Ezek a maguk törzsei, ilyen már volt, és minden biztosan újból kezdődik. Ebben van a remény.

Miért magáz, atyám?

Mégiscsak maga fizeti az italomat...

Az elsőt is én fizettem.

Akkor meg akart tőlem szabadulni.

Volt benne valami kutyás. De akkor is hittem neki... hogy az egészet komolyan gondolja.

Én vagyok az egyetlen pap, aki itt... alkoholistákat gyóntat. Úgy mondta, mintha dicsekedne.

És narkósokat?

Őket is... néha.

De hát azokat nem szabad.

Csakhogy... megin' kutyaarcot vágott... ezen a szabályon módosítottam, mert ezek különben soha... és lehet, hogy ha megszegtem egyetlen szabályt, összeomlik az egész építmény?, tette hozzá, és csillogott a szeme.

Részeg, jöttem rá. Indulok, mondtam. Felálltam, és odamentem a bárpulthoz. Ügyeltem, hogy mindig emberek közt legyek. A pókos csaposnak, akinek, amikor észrevett, nagyon égni kezdett a keze alatt a munka, azt mondtam, hogy vigyen ki a Páternak egy üveggel.

Hadraba aszondta, neked ingyenes, másoknak nem.

Ő nem mások, fizetem az italát.

Aztán eszembe jutott valami, és visszamentem Piához.

Atyám, ma két templom is zárva volt, ahova néha be szoktam térni, és sehol senki, akit megkérdezhettem volna. Ez új.

Akkor hát nem tudod, te szerencsétlen.

Mit?

A pápa interdiktumot hirdetett. A városban egy hete már nem is harangoznak.

Nem olvasok újságot. És mér' hirdetett a Papa....?

Az újságokban nem is volt benne. Nem merem megítélni, miért... a Zónák miatt, a szekták miatt, miattunk, nem tudom. Azonban a helyzetemben, elröhögte magát, a helyzetemben nem rejtem véka alá, hogy ez kemény ítélet.

Igen, nagyon durva.

Már az utolsó báránykáknak sincs hova menniük.

Csak ne változzanak farkassá, hehe, mondta váratlanul a csapos, és megvillantotta a fogát. Egy üveg remek nedű a kedves selyemfiúknak. Egészségetekre, fiúk, mondta Pók.

Pia Páter gyorsan töltött magának, mintha valaki el akarta volna venni tőle az üveget.

Interdiktum. Most mind olyan, mint én. Majdnem, mondta.

Vén idióta, nemsokára feldobja a talpát, suttogta a csapos.

Tccc. Kuss!, mondtam elég hangosan. Kuss!

Mit hülyéskedsz? Figyelj már...

Nem úgy gondoltam.

Oldalt ültem egy szabad asztalnak, és azt mondtam, hogy ha most hallanám az Árnyakat, lehet, hogy megfordulnék. Ez a "lehet" vékony palló volt, amit az átugráshoz hagytam meg. Amikor már úgymond lassan megfeszítettem a vádlimat, a jobb lábamat a padlónak nyomva, a balt a levegőbe lendítve, Pók vállon kocogtatott.

Vár a főnök. Felfele mutatott az ujjával. Ott volt az iroda.

Elnevettem magam.

A Bogra gondolsz?

Arról semmit nem tudok, a Főnökre gondolok.

Beletelt némi időbe, mire fölfogta.

De elégedett leszel.

Azt majd meglátom. Kösz.

Elindultam a folyosón, aztán föl a csigalépcsőn. Már a lépcsőről láttam, hogy az irodában világos van, és hangokat hallottam. Ketten voltak, de ez nem kellett hogy bármit is jelentsen. A vállamat és a nyakamat tornáztatva legyűrtem enyhe félelmemet, és az utolsó pár lépcsőt kettesével vettem, hogy felélénküljön a lélegzésem. Kinyitottam az ajtót. Az asztalnál Hadraba és Jícha ült. Ilyen korán?, villantottam rá a fogamat erre a szimatra, Jíchára. Hadraba egy zsáknak támasztotta a lábát, amely úgy nézett ki, mint valami színpadi díszlet kátrányból. Kezével a szabad székre mutatott. Leültem vele szemben.

Minden színész buzi, kezdte Hadraba.

De én nő vagyok. Kíváncsi voltam, hogy reagál.

Nincs is csöcsöd.

A csöcs nem minden. Egyébként a zenészek meg mocsokkal teli, lerobbant narkósok, bontottam zászlót.

Dehogyis, én isteni fénnyel vagyok tele.

Patkányfény sugárzik belőled.

Ez a patkány lehet, hogy Jézus.

A nagyanyád Jézus.

Na jó, mondta Jícha.

Barátságosan mosolyogtunk egymásra, hiszen már tudtam, hogy nem Hadraba terve volt.

Legközelebb gondolkozz egy kicsit, mielőtt fölhergeled a gyerekeket, hol kutakodjanak, oké?

Nem lesz semmiféle legközelebb, mondta Hadraba. A becsületemre és minden másra ígérem. Akartok esetleg valami kártérítést az átélt félelemért?

Mi sose félünk senkitől, mondtam. Öt m.-t akarunk.

Nincs, nyomorba akartok dönteni?

A kútról nem ő tehet, jöttem rá.

Valami mást ajánlok nektek, mondta Hadraba. Lehajolt, és félrehúzott egy darab kátrányt a zsákról. Megláttam Marslakó arcát. Azt, ami maradt belőle.

Él?, kérdeztem összeszorult gyomorral.

Még igen, rajtatok múlik, mondta Hadraba. Át akarjátok adni a laosziaknak? Ő ölte meg azt a kettőt. Amikor ajtót nyitottak neki, mindkettőt leszúrta. És ő vágta tönkre az oltárotokat, a disznó, mondta Hadraba, és az arcra köpött. Marslakó szemhéja megremegett, és tágra nyílt. Engem nézett.

Üdvözöl a vén gyökér, mondtam neki. Meredten nézett rám, és nekem összepréselődött a gyomrom. Nem mintha sajnáltam volna. Még mindig féltem tőle.

Ez Marslakó, az undorító küldöncöd, mondtam.

Hogy hova valósi, az engem nem érdekel, de megszűnt élni, amikor elkezdett a saját feje után menni. Az én küldöncöm volt, de már vezekeltem érte, mondta Hadraba.

Hagyhatjuk, ez már bajosan bánt bárkit is. De akár, és Hadraba a vég jelét mutatta.

Nem kellett sokat töprengenem. Rendben, mondtam, és a megfelelő jelet mutattam.

Akkor ugye megin' minden oké?

Ja. Meg kell mondanom, hogy egy darabig aszittük, hogy mindent elfelejtettél, és hogy nincsen semmiféle szerződésed.

Nem vagyok öngyilkos, mondta Hadraba, és betakarta Marslakó arcát.

Nem arról van szó, hogy meghalsz, hanem arról, mi lesz utána, mondta okosan Jícha.

Hogy működik a szabad sajtó, kérdeztem tőle.

Papíron.

Jícha szintén csatornabeli ismerős volt. Bonyolult személyiség, fiatal költő. Az utóbbi időben hallottam róla ezt-azt. Most megin' egymással szemben ültünk. Kénytelen voltam az emlékezet félhomályos ösvényén visszamenni az előidőbe, oda, ahol egy ködbe burkolt kartotékdobozban az arcokat, gesztusokat, foszlányokat őrzöm.

Jícha már vagy tíz éve vezető fiatal költőként lépett fel, de mer' az első zsengéit szamizdatokba fojtotta, összességében senki se tudta, mit ír. Igazából csak a földalatti múltjának köszönhetően ismerték. Egyetlen kötetét, a "Szeretlek az őrület óratornya alatt"-ot hülye gimnazista lányok meg a pervertált tanárnőik vásárolták össze. Aztán verset többet nem írt, kimerítette a régmúlt földalattiság romantikáját, és valami igazán véreset kellett találnia. Homályosan felidéződtek bennem az újságcikkei a vendégmunkásszállók elleni támadásokról. Jícha rájuk alapozta forradalom utáni újságírói karrierjét. Beférkőzött a vietnamiak közé, az emlékezetes 1., 2., 3. évében... az idő kitörése után tízezrével voltak itt Bohémiában...

Kényelmesen elhelyezkedtem, és visszaemlékeztem a Csatornára: az emberek, csak a prágaiakat ismerem, néha annyira kiborultak valamitől, hogy csak a legtaknyabb módszerekkel tudták lereagálni a dolgokat. A levegőben mindig ott lóg az emberáldozat szüksége. És ki gondoskodjon a gyűlölködés végtelen mélységben gyökerező emberi szükségletének folyamatos kielégítéséről? Elvégre ez az alapvető emberi jogok közé tartozik. A betonhasáb felszínén az én időmben áldozathozatalokra már nem került sor, dehogyis, csak lent a pincében, ott, ahol erjedt az undor, ahol annyi bűnöző energia volt. Annyi kihasználatlan energia. A hiábavalóság, a tehetetlenség energiája. A gyűlöletet már nem lehetett pár akasztott emberre irányozni, mint évekkel azelőtt. Az ellenség, a régi USA és az új chartások képe kezdettől fogva halvány volt, és azok számára is használhatatlan, akik megrajzolták.

Varázslónőm elmagyarázta, hogy muszáj volt valami ellenséget, valami tömeget találni, akik meggyőzik a helyieket, hogy a kommunizmus Európa szívében még nem is olyan szörnyű. Ezt a tömeget az ázsiai kommunizmusban találták meg. A testvériségről szóló frázisok mögött igazi bomba volt: a pöttöm ázsiai férfiak és a különös ázsiai nők túlméretezett vattakabátjaikban meg melóscipőikben a közép-európaiaknak más emberi modellt mutattak. A vörös fedelű közlekedőedényben pár buborék egyik edényből átkerült a másikba. A népek szervezett vándorlása munkáért egyebek közt ismét bebizonyította az energia-megmaradás törvényének helyességét. Nem lehetett teljesen beleömleszteni a gyárcsarnokokba. A vendégmunkások özöne ugyanis, hála istennek, csak úgy mellékesen megváltozatta Bohémia etnikai arculatát, és a nemzetközi szerződésekből és számokból és grafikonokból gyakran az emberközi kapcsolatok különös virágai bújtak elő. Meglehet, hogy megin' hazudok, de szóról szóra ezt mondta az ősöreg varázslónő. Smíchovban ültünk nála.

Százezrével jöttek Ká-Európába. Töltötték be őket a gyárakba, és ők a hazai dolgozók öntudatát nemcsak alacsony termetükkel és eszméletlen kotyvalékaikkal erősítették, amiket a törvényes és egyedül helyes virsli meg sör helyett ettek, de a szülőhazájukban dühöngő háborúról, éhínségről meg öldöklésről szóló történeteikkel is, ahol ez az egész tegnap történt. Ezeknek az emberfajtáknak tilos volt kereszteződniük, de ha mégis megtörtént a dolog, mert a szerelem őrület, a hivatal szemet hunyt fölötte. A hivatal által kordában tartott tömegek tapogatózva ismerték meg egymást. Mer' az emberek kordában tartásának rendszere nagyon tökéletes volt, emlékszem rá. Talán csak a neurotikusnak sikerült kicsusszanni belőle... csak pár hős aktívkodott önállóan, itt-ott letéptek egy zászlót, K...át másoltak például, eltérítettek egy repülőt, szétverték a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom hirdetőtábláját, nyelveket tanultak, harcoltak az igazságosságért, imádkoztak, dinnyét loptak, extázisban megtámadtak egy-két rendőrt... hiszen a legkisebb erőfeszítés is, hogy valaki saját kilátót építsen a dróttal körülvett területen, magában hordozta a babiloni bomlasztás drasztikus elemeit, ez benne van az emlékezetembe. Az őrület nem tudott szétterjedni a szélben, a dróton belül maradt. A ketrecben keringés őrülete volt ez, saját maga ellen forduló őrület. Megölöm magam, téged vagy valaki mást, az őrület utolsó kiáltása, végállomása. A vétkes természetesen az áldozat.

A hősök (és a verselő Jícha közéjük tartozott) néha azon a részegség és másnaposság közötti ponton tértek magukhoz egy szétvert kirakatban, ahonnan nincs visszaút, szilánkoktól összevagdosott testük fájdalma ébresztette őket, a rendőrségi szirénáktól tértek magukhoz. Az egyik a cellájában még a fülét is képes volt levágni.

De ezek a hősök, akik beugráltak a kirakatokba, és az őrület önfertőzésének büszke érzésével tették tönkre a testüket, ezek összetettebb személyiségek voltak. Neurotikusok. Művészek. Bűnözők. Mazochisták. Súlyos prométheuszi gondjaik voltak a májukkal. És sehol egy sas, amelyik marásra készen leereszkedett volna hozzájuk. Le se szarta őket senki. Magukra vették a felelősséget, és saját magukból fizettek. Inkább fizetek, mint köszöngessek, mondta nekem Timpo. Ő ma buddhista. Leborotválta a haját, és új fogai vannak. Magvakat rág velük. Él valahol.

Ja, ja, zord gyűléseken ücsörögtünk valamikor a kollégákkal. Nekünk, fiúknak kicsit könnyebb volt, nekünk legalább tennünk kellett magunkat... a törzsünk csajai előtt... de annál sivárabb volt az ő életük, mert minden nő, aki nem hülye, természetéből adódóan kedves, gyengéd és szép, nem is kell törnie magát. Igen, ha a hazánkfia végignézi a történelmet, mondta Gólya az egyik gyűlésen... nem szégyen egyáltalán... életben maradni? Annyi vérengzés volt... és van most is... pikardok, valdenek, Hus, Fehér-hegy, éheztetés, börtön, itt-ott kivégzések... cenzúra és száműzetés... német, szovjet, csehszlovák lágerek, volt, akinek mindegyikből kijutott... Kulakisztán... könnyű- és nehézbombázás... mindenféle kemencék... szögesdrótok... farkaskutyákkal... a legjobb emberek leöldökölve, elűzve, állandóan börtönben... állandóan veszélyben az élet... ne csodálkozz hát azon, hogy néznek ki az emberek az utcán! Nincs szikra, nincs lendület... lófasz az egész... Ja, ja, bólogattunk, és köpködtük a dohányt... várd csak meg, hogy megbukjon a kommunizmus, megnyílnak az archívumok, és csak pislogni fogunk, hány spicli volt itt... nem nyílnak meg, ne félj... megin' megkötik a társadalmi szerződésüket, és csönd lesz a gyalogúton, inkább elfelejtik az egészet, megin' becsukják a szemüket, és megy minden tovább... Merre?... Nem mehet! Én már semmit se felejtek el, nem hagyom még egyszer, hogy elrabolják tőlem saját magamat, elrabolják az időmet... kiáltotta valamelyikünk hisztérikusan... nyugi, a bolsevizmus nem bukik el a mi életünkben... mi nem bukunk el, itt nem lesz Tobruk, de még Varsó se, itt fogunk megrohadni, itt, itt, itt... a Csatornában... történelem? A husziták? Eh, ugyan! Megölték a papokat, a disznók. Na... Angliai csata! Rendben... de idegen seregben! Milánó, Ulászló király! Jó, jó, de ez rég volt... Ha az embernek eszébe jutna valami, valaki... nem hülyülne meg... Ja, volt itt egy bátor, öreg tanító, egy színész játszotta egy filmben, folyton ilyenekre cipeltek minket, ezekre a gigantikus gótikus bolsevik vérmozikra... az oroszok öldösték bennük a németeket meg mindenki mást... oda-vissza, kölcsönösen... mindig, amikor az osztálytársaimmal beestünk a mozi sötétjébe, valami bestiális vörös bolsevik móka volt kibontakozóban, vagy valami nekrofilm pergett, kivonni valahogy a forgalomból Bajzát, lépre csalni Hálát, nem figyelmeztetni Glasert, ez volt a lényeg... hogy ügyesen és feltűnés nélkül Věruška mellé ülhessek... sokszor sikerült is, és sajnáltam, hogy nem kettő vagyok... már akkor is, mer' a másik oldalról nem tudtam megvédeni... és a vásznon ment az öldöklés... először páran rosszul lettek tőle... rókáztak a kiscsajok... de aztán megszoktuk a katyusákat, a szétszabdalt testeket, az összeomló házakat meg a lángszórókat... kábé annyira kavart fel minket, mint egy tűzijáték, mondanám így, az idő távlatából... az idősebbeket már nem is vitték, mer' az ellenanyagok gúnyt váltottak ki belőlük... a gúny pedig a mozi sötétjének viszonylagos biztonságában röhögést, vihogást, hangos tanácsokat: Nyírd ki! Ratatata! Ruszki disznóra tüzet nyiss! Nyiffantsd ki, te hülye! stb. és hasonlók, és a gyáva tanítónőink, akikből néni helyett elvtársnők lettek, nem bírtak velünk, és később a fiúk elkezdtek üvegeket körbeadni... tapiztuk a lányokat, csak azokat, akik akarták, és csókolóztunk is... a Bajza egyszer valami gyógyszert osztogatott... tizenhárom éves korától narkózott, a bátyjaitól látta... és a vetítést kemény látomások zavarták meg, énnálam legalábbis mindenképpen, Věruška nyugtalanul böködött és forgolódott... nem mozdultam... de volt ebben az egész agyromboló látványosságban egyfajta Erkölcsi Elv, az a kitalált bátor tanító, az az öreg színész... Magasabb erkölcsi elv, mondta az egybegyűlt osztályának, azután, hogy a véletlen folytán a németek megölték pár osztálytársukat: Kedves gyerekek, a zsarnok megölése nem bűn! A Heidrich-gyilkosságról szólt a film, ami bizonyos utcáknak máig visszatér az álmaiban, pár ember akkor megölte a zsarnokot, mielőtt őket ölte meg az árulás... a templomban!... és nekünk alapos okunk volt az éber pislogáshoz, köhécseléshez, csoszogáshoz, összeesküvő orrfújáshoz, mer' ez jó jelszó volt... és a film ezzel véget is ért, de mi tovább csoszogtunk a lábunkkal, és vigyorogtunk, mer' jól tudtuk, hogyan folytatódnak a dolgok a valóságban, amikor véget érnek a filmek... az a tanító az egész osztály előtt mondta, amit mondott, úgyhogy biztos befújta valaki, és őt is megölték, ez világos volt... de nem számított, ez már csak így van, és azok a kölykök a filmben kábé annyian voltak, mint mi... és én vártam, mikor áll föl valamelyik tanárom vagy tanárnőm, és mond... valamit... de ők azt mondták, hogy a megszállás oké és egészében örömteli dolog, meg hogy az oroszok Nagy Testvérek... igen, ezt mondták akkor... bólogattunk a gyűléseken, és köpködtük a dohányt... néha valaki harcba szállt az igazságtalanság ellen... volt, aki narkózott... Hála pedig kínaiul tanult, Glaser meg ült.

Egy csomó elutasítás érte őket, a fiúkat és lányokat nagyon korán arcul csapta az élet, és nagyon korán megtapasztalták, hogy fekete a térkép... és már csak a legstupidabb humor működött... ez az egész fejlődés közben zúdult rájuk, és lehallgatott lakásokban éltek... és a gyűlések zordak voltak, de aztán Gólya kidolgozta a hangyákkal kapcsolatos tanításait, de ezt már mondtam... és reggel följött a nap, lényegében mindennap, és néha a történelem ötletet adott valakinek, vagy megszédítette, Bohler: Odassatok! Indián missziók Észak-Amerikában, Ochranovi testvérek, Moravian brothers! És cseh és morva jezsuiták Dél-Amerikában! És Gólya: Bedřich Placák ezredes, szlovák felkelés, durva hegyek, durva golyószórók, de ez titkos! És jött a Tüzes, és a nap túlélte önmagát.

A jó öreg tribalizmus... de... ketrecben való körözésről beszéltem, őrületről meg áldozatokról. Az, aki átugrik a kirakatüvegen, magáért fizet, a démonaiért. De könnyebb elkapni egy macskát, fecskefiókát, kóbor kutyát, valakit, aki csöndes és néma, egy jogok nélküli rabszolgát. Valakit, akinek fáj, és aki nem fog beszélni.

Erről már volt szó az egyetemen, nem?, szólítottam meg képzeletbeli társamat az új időkből.

Persze, de ez pont arra a rendkívüli napra volt kitűzve, amikor a menzán felejtettem az indexemet, felelte.

Ezt az egészet minden gyerek tudja, lopd el a rollerjét, hadd tudja meg minél hamarabb, mi az ábra, hadd legyen neki minden világos; a jó háborúja ez a gonosz ellen, mondtuk egymás közt.

A vendégmunkások égi ajándékként érkeztek a régi idő utolsó éveiben.

Tömeges bejövetelüket még a legegyszerűbb polgárok is megtapasztalhatták.

A gyűlölet kitágította a maga kivezető nyílásait, és így bőven átfolyt az új időbe is. Jíchának volt hát dolga, a gyűlöletnek köszönhetően nem tűnt el a süllyesztőben.

És magamnak azt mondom: minden világos, és mindig is az volt. Mindent értek, mindent látok, megértően fülelek. Nézem magamat, én is belerúgnék. Legjobb a földre kényszeríteni az ördögöt, és bakanccsal kicsinálni.

Jícha is egész szórakoztatóan tudott mesélni kétes élményeiről meg az alkalmi seftjeiről. Néha dohányt is kiszedett így emberekből. Csakhogy a régi iszonyatok idővel elhalványultak, új történetekhez pedig se ereje, se közönsége nem volt, és visszafordíthatatlanul esni kezdett Jícha árfolyama. A vendégmunkások hazamentek, vagy átszökdöstek a kívánatos országokba. Az új időben a gyilkolás ráadásul mindennapivá vált, és a polgárokat már nem érdekelték Jícha riportjai. Egyre komorabb lett. Pont akkor, amikor rájött, hogy ugyan kedve szerint írhat bármit, de már senkit nem érdekel, kirúgták az újságtól. Bombát helyezett el a szerkesztőségben, hogy történjen valami, és legyen miről írnia, mert az utazás untatta. Aztán elindult lefele a lejtőn. Annyira, hogy állítólag újra elkezdett verseket írni. De a gimnazista lányok időközben megöregedtek és megkeményedtek, és a saját költeményüket élték. Az új gimnazista lányok meg már abszolút semmit nem olvastak. A tanárnők pedig nem érdekelték Jíchát. Néha-néha, leginkább megszokásból, valamelyik haver azér' megdicsérte a sajtóban. Jícha ugyanis kellően agresszív tudott lenni, Arany Pára meg kicsi. És a kulthurális rovatok címeit bármelyik álmoskönyvben megtalálod. Így legalább a girhesebb kritikusok vigyáztak. Valami tévedés folytán Jícha pár irodalmi díjat is begyűjtött. Senki se tudta, miért, legkevésbé ő maga. Járta a szerkesztőségeket, és morzsákból élt. A rádió számára halott költőkről csinált műsort, akiket ő talált ki. Balhé lett, és ha ez földalatti hírnevének zenitjén történik, békén hagyták volna, de így lerugdosták a lépcsőről. Azt hallottam, hogy egy időre eltűnt Arany Párából. Engem nem érdekelt, nem volt rá szükségem, hogy a közelemben legyen.

Nagyon jó, hogy visszajöttél, mondta Hadraba Jícha felé.

Igen, rég nem láttalak... hol voltál?, kérdeztem illedelmesen.

Fúha!, jött ki Pókból, észre se vettem, hogy bejött.

Hát díjazták az ösztöneit!, mondta aztán irigykedve.

Ja, bólintott Jícha. Irodalmárként indultam el a világba. És mint irodalmár és világcsavargó tértem vissza, mondta mély hangon.

Pók csosszantott a lábával.

Igen, barátaim, tisztelt banda, visszatértem, mert keményen megvilágosodtak előttem a dolgok, folytatta Jícha. De nem erről fog szólni a történetem.

Hadraba kinyújtóztatta a lábát. Pók átmászott a kátránydíszleten a hullával, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik széken. Jícha elnyúlt, lehunyta a szemét, és elkezdett ide-oda hintázni. Leesett a tantusz.

A különböző egyletek akkoriban elbeszélési technikákkal szilárdították meg a társaságukat. Leginkább született félénkségből eddig nem magyaráztam el kellően, hogy abban az időben, amikor a Teleszemcsés elkezdett hunyorgó pillantásokat vetni a legkülönfélébb beszélő fejek mindenféle halott szemének mélyéről, mi, kedves hívők és ínyencek, visszatértünk a háromdimenziós elbeszélőkhöz és színészekhez.

Szívesen figyeltük, hogyan bontakozik ki az elbeszélés csak a megfelelő szervek révén a szemünk előtt, mint a régi időkben, amikor az emberek csak vályogkunyhókban és toldaléképületekben éltek. Az élő beszédtől kisebb lett a hideg a helyiségeinkben. A hideg maradt, és az ember többek között összetörhette maga előtt a háromdimenzióst, ha elégedetlen volt. A dicsérettel szégyellőségből fukarkodtunk.

Jícha, talán lelke erőszakos meghajlítása miatt, Ká kígyó őserdei módszerét használta, akit a mauglis filmekből ismertünk. Akkor Ká kígyó bólintott, és hatalmas csúszós testével hurkokat rajzolt a homokba, így a Bandar-Longok Majomnemzetének vezetőit egészen éles szemfogaiig csalta. De ezt mindenki tudja.

Úgy éreztem, hogy ez a stílus elég jellemző Jíchára.

Én magam az emelkedő hang módszerét részesítem előnyben.

Igen, igen, barátaim, útra keltem, mesélte Jícha, a szeme csukva volt... észrevétlenül balra dőlt, aztán jobbra... elindultam a világba, és mesélek nektek erről, barátaim, döntötte Jícha a testét balra, aztán jobbra és megin' vissza... rövidebb bevezetőnek talán megteszi, fiúk... hm, hát igen... jól hallotok... egy kis történetet mesélek nektek, a fületeknek, a lelketeknek... magyarázta, és észrevettem, hogy Hadraba már lehunyta a szemét, Pókot nem láttam, de meg se mukkant... az én szemem is kezdett leragadni... és Jícha belekezdett a mondókájába... és abszolút nem csodálkoznék, ha előkészítette volna ezt az egészet... ez a szószátyár...

JÍCHA: "BELEGABALYODTAM · CSAPDA · KARNEVÁL · ÉLŐ NYELV ·
NAGY HÓ · NÉPEK TAVASZA · VESZÉLYES AUTÓBUSZ"

Ti tudjátok, hogy bolsevik fiatalságom idején néha szenvedtem a léttől, testvéreim, és hogy ezt nem szégyelltem szavakba önteni, és teleírni vele a papírt, hogy így felhívjam magamra a figyelmet. Közületek is volt, aki ezt csinálta. Firkálgattatok a papírra, testvérek és kalózok, ne is tagadjátok, és bármilyen szavakat használtatok, mindig ugyanazt írtátok, vagyis ezt: Itt vagyok. Kedvelsz? Ti tudjátok, farkasok és parittyások, hogy ez csapda az ásítozó olvasónak, aki szart se tud. És hozzátok hasonlóan jártam a várost, a területemet, és kerestem a műtárgyakat, a szellem tárgyait, a pirulákat a népirtás ellen. Tudjátok, babszemjankók és ganajtúrók, hogy keletkeznek az erővel telt dolgok: a túlélés művészetével, akár az önmegsemmisítés árán is. Semmit se nyernek, de itt vannak, mint tudjátok, mindenesek és fuvarosok. És ahogy szemérmetlenül és egzisztenciálisan fölhívtam magamra a figyelmet, hirtelen belegabalyodtam a nyelvbe. Ahogy ugyanis dagasztottam magamnak, és lépdeltem rajta, és simogattam és facsartam, a nyelv védekezett. És így feszültség keletkezett. Aztán csapdába kerültem. Csakhogy még előtte láttam azt a nőt, és egy apróbb kérdést intéznék hozzátok, íjászok és lövészek.

Különböző lehetőségek vannak... számtalan... de te mész... felálltál és mész... a táj ellenséges... a láthatáron itt-ott még tűz is ég... mész, fázol, szarnod kell, és éhes vagy... és a bokrok közt tyű! egy hulla is van... és mész... kicsit szarul vagy... ráadásul nő vagy!... de egy kicsit siksza, hogy úgy mondjam... és csúnya vagy, és nem éppen fiatal... terhes vagy... valakitől... talán valami katonától... különböző lehetőségek vannak, különböző dolgok vannak itt... követed a piszkos levegő foszlányait... az úton csak konzervek hányódnak, selejtesek... kicsit szeméttelep-jellegű a táj, amerre mész... tétovázol... mégiscsak vannak lehetőségek... mi van a láthatáron túl? kétségek bújnak beléd... újabb láthatár... azon túl meg... mész és habozol, de amikor megfordulsz, te katonaringyó és markotányosnő, amikor megfordulsz, és visszanézel, kedves nővérem... Egyiptom van ott! Rabszolgaság! És előtted és körülötted... ilyen a szabadság.

Úgy van!

Hevesen bólogattunk, mosolyogtunk egymásra, suttogtunk, hehe, ezzel Jícha nem ugraszt be minket... de nem ám.

Én is elfogadtam ezt, szobrászok és kőfaragók, de nem szabadultam meg szenvedélyemtől és buzgalmamtól, azaz a szöveg egyidejű kultivációjától és degenerációjától, műhelyre vágytam, elindultam hát Európába, testvéreim. Biztos emlékeztek az 1., 2., 3. és így tovább évekre, amikor előmásztunk a Csatornából, lassan és óvatosan, nehogy fejbe kólintson minket a levegő. Én, testvéreim, mielőtt elindultam az utamon, belegabalyodtam a Kulthúrába... és rabszolga talán már nem voltam, de szolga lettem... a kulthurális rovatok szolgája... fiatal szerzőkkel és régi szövegekkel kellett foglalkoznom, minisztereknél, bankoknál és paradicsomimportőröknél kuncsorogtam, róluk egy rossz szót se!, előszobáztam, beszéltem, hallgattam és pisszegtem és tütűztem, mert rohantam... rohantam valahova, de vesztettem a vadságomból, és ha a rabszolgaság öl, a szolgaság meghunyászkodóvá tesz, mi a nehezebb? Egy kiló vaj? Vagy egy kiló hús? És figyeltem a többieket a Kulthúrában, és szörnyű volt! Nagy nulla az egész bagázs! És ebbe siettem én! Unalmak unalma! A beszéd unalma! Halastó, tele henye hallal, akik már nem is harcolnak, mer' nincs miér'! Még beszámíthatatlannak is vettek... sokan az erdei rablók alapszabályait se tudták, Siller: Az egyetlen lehetőség közted és az olvasóközönség között a háború... kedves olvasók! Leginkább blicckríg. Más nem lehetséges. Belenyúltak a cikkeimbe, hogy olvashatók legyenek. Ezt a hülyeséget! Pont ezek az emberek kapták el végül a tolvajt, és törték kerékbe. Tudtam, hogy le kell lécelnem, mielőtt balhé lesz. Óvatosnak lenni! Vigyázni a nyelvre. És akkor semmi másom nem volt. A szerkesztők üdvözlésképpen beintettek, abszolút nem volt könnyű dolgom. Pusmogások és suskusok, mendemondák és mondamendék. Értekezlet, értekezlet, majd gyűlés. És mobbing. Pletykaka burana. Kulthurális rovatok, inkább a ravaszra teszem a kezem, ha meglátlak benneteket! Szócséplőgép mind, és aki kulthurrovatszolga, az Reklámmamit szolgálja. Ilyen látomásaim voltak: Tudod, mi leszel a halálod után? Még nem, Főnök... giliszta?... cipőszekrény?... vagy talán... cseh szakos bölcsészlány, buzi? Nem, esztétikaprofesszor leszel! Ne, kérlek, az kemény. És ha nem vigyázol, utána meg tudod, mi leszel? Mi, Főnök? Egy bulvárhetilap kulthúrrovatának az újságírója! Jajajaj, ó jaj. Jézusmárja! Vegabörgert és mentőt ide. Azonnal! Szóval így álltam a dologhoz. Mer' tudjátok, kanonokok és kapucinusok, nekem a Kulthúrában már senki nem tudott mondani semmit... nektek se, erővel telt tárgyak gyűjtői, tudjátok, hogy nem bírom a csirkefarmokat. Elvágyódtam, hátat akartam fordítani a karneválnak, az utak mentén szimatoltam, ahol a postakocsik járnak... vártam az alkalomra. Aztán, testvérek, a szokásos módon, vizslatással, értesültem a Barátság Művészotthonról. Én akkor fiatal szerzőként éltem, egy csomó irodalmi díjat gyűjtöttem be, meg sok száz titulust meg pár erkölcsösségi doktorátust... ez a többieknek állatira baszta a csőrét... tudtam, hogy egy időre el kell tűnnöm... a város mögött Diadalívet építettek nekem... babérlevelet ettem... és pervitinnel szúrtam magam... a Pegazus farkába kapaszkodva repültem... fejjel lefele... és egyszer Brünnben voltam a tévében, és integettem... a többi fiatal szerző meg író fölkötötte magát, annyian, hogy egy allé kitellett volna belőlük... akkor fiatal szerzőként állatként éltem... és az elkefélt baromságaim pekingi meg maláj kantonokban meg Paraguayban jelentek meg, mer' sok cimbim volt, ápoltam a különböző barátságokat... a törzsek közötti összetestvérültséget, megkenést és nyalizást... és amikor a rádió- és tévéjátékaimat elkezdték sugározni kitajul, szlovacsul, morvául, mordívul, groteszkiül és az Allé-szigetek nyelvén meg az azokon túliakon is, ez annyira megrezegtette bizonyos írócskák féltékenységének membránját, hogy kezdtek jönni a különféle anonimek, homonimek meg pokolgépek, a feleségemnek a konyhában kellett kinyitni őket, különben szétszedtem volna a számítógépét... igen, a biztonság kedvéért elhúztam a Barátság Művészotthonba, valahogy elvergődtem... megérkeztünk, mi a rossz országokból a meg nem nevezett kívánatos országba, ott találtuk magunkat, testvéreim, és ledöbbentünk... a Barátság Művészotthon... és azok az üzletek! azok a csomagolások! Az üzletek az elég távoli városban, csakis ott, hogy meglegyen az alkotói nyugalmunk, és semmi se ingereljen bennünket, tele voltak vigasszal, hihetetlen csomagolásokkal... habzsoltuk a vitaminokat... nagyon szép volt és jó volt... Bene!... mondogatták a románuk nemzetköziül... Nagyon bene!, feleltem boldogan... ottan, Franciaországban... és a bungalóinkban szabadon írtuk a verseket, faragtuk a titánalakokat és énekeltük az áriákat... a magyarok a bolgár csajokkal feferónit cseréltek paprikára... a lengyel költők izgatottan mászkáltak... az osszik a kerteket méricskélték... a kanakok föltépték a padlót és bivalyt sütöttek... a litvánok, észtek meg a lettek körülállták a ruszkit, és bámulták a vodkáját... egy öreg kínai kalligráfiával foglalatoskodott... én bámultam ki az ablakon, és mosolyogtam a szlovákokra, én voltam a legokosabb, én, a cseh! Én voltam az egyetlen cseh, barátaim, rám valahogy ez jutott... csupa baromságot írtam... az éktelenségek miatt gyakran kellett szellőztetnem... és a kívánatos belga föld így szólt hozzánk: szabadok vagytok, és van időtök... az ő szervezetük ajándéka volt, Kulthúrának hívták, ja, mint otthon. És amikor nem volt kedvem írni, lóra ültem, és kimentem, és megugattam a farkaskutyákat, és károgtam a varjúkra, és viszont, aztán az erdőnél farkasokat láttam! Köszöntem nekik, de a farkasok füvet majszoltak, és aszondták: Was?, ott, a kívánatos országban nem pusztították el a farkasokat, hanem megszelídítették őket, testvérek! Hazalovagoltam, és lázálmaim voltak, és összecsomózódott a nyelvem, és rossz volt. És reggel telefonáltam a sáfárnak, de nem állt szóba velem... elindultam repülővel a hegyekbe, testvéreim, emelkedtem fölfele, tudjátok, hova, főnökök és törzsfőnökök, megtalálni a helyemet... és az első hangyabolyt falécek kerítették körbe, így a hangyák nem mehettek akárhova, és dróthálót húztak föléjük... csakis az ő védelmükre, nevettem gonoszul... emelkedtem fölfele, amikor megpillantottam! Fölöttem körözött, aztán leszállt... de! A nap megcsillant a karmain, meg volt gyűrűzve, testvéreim... és a nyakán... nyakörv volt! Nem beszélt... hess, elkergettem... és emelkedtem fölfele, és ott volt egy farkas, és én felkiáltottam, testvérem, hát itt élsz! És a farkas bakágast ült... elmenekültem a hegyről, és visszatértem a bungalóba, amit tüzetes vizsgálatnak vetettem alá... a padló megrepedt... a pincébe nem mentem le... attól kicsit féltem volna... és végignéztem a többieken... megfogyatkoztak... a legközelebbi város messze volt... páran nem bírták ki, hogy a magányt kell inniuk, elénekelték hát az áriáikat, és visszamentek, vagy szétszéledtek, hogy földerítsék a lehetőségeiket a kívánatos államban... én maradtam, és kicsit sérült volt a nyelvem... és teltek a napok... az összes osszi szétoszlott a kívánatos országban... többé-kevésbé beszélték a nyelvet... mások elvesztek a szupermarketek polcai között... az orosznak a gondozóban volt a mája... a baltiak elmentek harcolni... a bosnyákok szintén berukkoltak... a kínai eltűnt a Csájnatánban... a kanakokra szkinhedek vadásztak a metróban... a vietnamiak eltűntek a Viettánban... csak a magyar maradt, mer' őt senki se értette... a bolgár csajok tovább énekeltek rekedt hangjukon, a városba menni féltek... először voltak külföldön, és nem tudták, hol vannak... aztán történt valami... megjött a tél, és a bungalókban nem fűtöttek... és én, a fiatal poéta és író, kénytelen voltam pálinkával melengetni magamat... sokat ittam... tényleg tekintélyes mennyiséget nyakaltam be, ismertek, tolvajok és zsarolók... és elkezdtem félni a szupermarketektől, mer' az arcátlan eladók folyton ismeretlen cuccokat tukmáltak rám, és nem mondhattam nekik nemet, ha egyszer vendég voltam meg művész... és elfelejtettem mosakodni, és ezt lehetett látni a nyelvemen... elkezdtem elfelejteni, nem tudtam már, mennyi ideje vagyok ott... és havazni kezdett... kiszaladtam a bungalók közé az udvarra, és azt ordítottam: Takarodj, fázom! De a hó rám se szart, csak hullott tovább. Éreztem, hogy kezdek elgémberedni, és tudtam, hogy egy kiló hó nehezebb egy kiló vasnál... odajött a bolgár csaj, és aszondta: akva? Jeszty u tyebja szam akva? Akva minerala? Vasszer, ju mín?, kérdeztem hülyén. Nein, akva normal dlja drink end... evriszing. Két napja nem volt víz, pajtikák és összetestvérültek... de nem nagyon értettem a lányt, mer' valószínűleg megfagyott a hangja, amikor beszélt, jég esett. Visszamásztam a bungalóba, be az ágyamba, a dunyha alá, és írtam, főnököcskék és napszámosok, és a jéggel írtam. Az ablakokat nem lehetett teljesen bezárni, nem értettem... ittam a pálinkát, testvéreim, és terheltem le a májamat... tudtam, hogy az a régi sas nem segítene... szar ügy! és amikor az asztalnál akartam írni, a vesém is megfájdult... fújt a szél, és kezdtek nagyon bedurvulni a dolgok... a fiatal szerző és író megbetegedett ebben a kívánatos országban... testét-lelkét pia lángjaival kellett melegítenie, mer' a hideg szintén természeti elem... mindenütt ott van... nem lehet elszökni előle, a végén mindenkit utolér... a magyarnál volt víz... és a kínai tartott magánál egy zsák rizst... a vietnamiak meg pálcikákat... elloptuk... és az ossziknál találtunk egy kályhát! De a bolgár csaj azzal a készülékkel még a saját bungalóját se tudta befűteni... sorsoláson nyerte a kályhát, régebb óta ismerte a trükköt, mint mi... de a kis kályha még zsebkályhának se lett volna elég, szart se ért... forraló, ordított fel egyszer csak a magyar... döbbenten néztünk egymásra... igen, testvéreim, mer' kezdtük érzékeken túli érzékeléssel érteni egymást. Maga miről írsz, kérdezte a magyar... hát erről meg arról, dinamit meg disznó meg csontok, nyelvről tózse... bukott ki belőlem... hát persze, a nyelvről én is, mondta a magyar, fiatal szerző volt és író... a bolgár csaj kinyújtózott a kályha és a forraló közt, és egy dalt recsegett, hej, hej, csont, csont, dinamit, hula, hula, disznó... segítettünk neki a refrénnel, elvégre művészek voltunk... körbeszimatolunk a házak körül, mijük van a többieknek, mondta a bolgár csaj... találtunk mindenféle verseket, fordításokat és ferdítéseket... a lengyeleknek vaskos tragikomikus regényeik voltak, a románoknak pásztorsípjaik, az ossziknak dokumentációik, a ruszkiknak ikonjaik, pár zongorát is földaraboltunk, és az udvaron tüzet raktunk, kihúztam a lángok közül Wojacek cuccát is, és beépítettem a nyelvbe... a kanakoknak szalonnájuk volt, megcsináltuk pálinkamártásban... összekevertem a nyelvvel... másnap hótalpakon fölkerekedtünk a városba... de ott karnevál volt! És ezér' minden bolt meg templom zárva volt! Az emberek ebben a meg nem nevezett kívánatos országban olyan szimbiózisban éltek az állammal... hogy pár napig mindig féktelenül és mámorosan vidámak voltak... egész Svédországban!... az utcákon vidám allegorikus kocsik jártak, ágyúk meg rakéták robbantak, idegösszeroppanást kaptam... elkezdtek folyni a könnyeim, nem bőgtem, az írástól volt, attól, ahogy folyton bámultam az ágyban abban a hidegben... fel volt mindenünk dagadva a kialvatlanságtól, piszkosak voltunk... de körülöttünk az emberek jelmezben voltak... talán aszitték, hogy mi is be vagyunk öltözve... valami keleti kutyának... mosolyogtak ránk... a vitaminemberek kört alkottak körülöttünk, és táncoltak... a magyar magyarul ordítozott nekik... aszitték, hogy ez valami különösen sikeres folklórhecc... a bolgár csaj káromkodott... méghozzá iszonyatosan... az arca csupa seb volt, mer' részegen elesett a bungalójában... ő nézett ki közülünk a legramatyabbul... odajött hozzánk pár libériás krapek, gyerek meg nő, és valamit az országuk nyelvén magyaráztak... nem értettünk egy kukkot se... de felfogtuk, hogy a bolgár csajt akarják karneválkirálynőnek, és hogy a mi jelmezeink a legjobbak... autentis meg pünktlih meg zupa... hemzsegtek körülöttünk a kovbojok meg a drakulák meg a tengerészek meg az ördögök, az összes maszkot üzletben vették... elmenekültünk és visszamentünk... a hidegbe... a magyar is arra gondolt, amire én... az utolsó villánál berúgtuk az ajtót... az énekesnő falazott... a konyhában találtunk egy elektromos kályhát... minden kaját összeszedtünk... a bolgár csaj ügyelt, nehogy rögtön fölzabáljuk... az út az erdőn át szörnyű volt, a kályha meg dögnehéz... hagyjatok itt, mondta a bolgár csaj, legfeljebb meghalok, és akkor mi van, nagy cucc... vagyunk még nyolcmillióan... elcipeltük a kályhát, aztán visszamentünk érte... a fagyás ellen dörzsölgettük egymás testét... meg leheltük, mint a kutyák... legalább ettünk egy kicsit... becipeltük a kályhát a házba, lépcsőről lépcsőre... már nem is beszéltünk... a szobában nem volt normális csatlakozó! máshol se... mindenütt csak fura és gyanús billenőkapcsolók... visszabújtunk a házainkba ismét alkotni... az egyetlen kis kályhát ott hagytuk a bolgár csajnak... mégiscsak nő volt... azért az alapvető lovagiasság még nem tűnt el teljesen belőlünk... hogy mért nem másztunk be egy ágyba? Mer' az ágyak kicsik voltak és keskenyek... és amikor megpróbáltuk, mind összedőlt... legalább volt tüzelnivalónk.

Írtam és ittam, és jöttek-mentek az álmok, a távolból elért hozzám a feleségem szorongása, és ez segített megtalálni a nyelvem... a feleségem valahol messze egész éjjel számítógépes játékokat játszott... és én is az ágyban feküdtem... de én fáztam. Féltem a betegségtől, de már annyira beteg voltam, hogy észre se vettem. Akkorára dagadt a fejem, mint egy ballon. Összegyűltünk a telefonnál, és megpróbáltuk elérni a sáfárt, de vagy valami érthetetlen nyelven beszélt hozzánk, vagy letette. Haboztunk, ne telefonáljunk-e haza... rászabadítom a hordákat, mondta a magyar... ne csináld, Attila, mondta az énekesnő... tudod, múltkor is mi lett a vége... nem akartuk az otthoniaknak megmondani... mi van itt... szégyelltük magunkat, hogy csapdába kerültünk, otthon azt hitték, hogy élünk, mint Marci Hevesen, mint a cseh írók Dobříšban vagy a magyarok Szigligeten, irigykedtek... de mi már láttuk, miről van szó... a Kulthúra huncutsága: amikor tisztára kell mosniuk a pénzt az adók miatt, kiválasztanak egy művészt, és adnak neki valamit, meg másoknak is, a közjó érdekében, és forog a kerék, és a tankhajó felvont zászlóval úszik az adók között... a Kulthúra úgy számolta, hogy felmarkoljuk a dohányt, az első nap megkaptuk, és már húzzuk is a csíkot... mint ahogy mindenki más csinálta... azér' volt ilyen a padló, azér' volt ilyen az ablak meg a fűtés. És a városban a szörnyek karneválja. Már világos volt, mér' használják a bungalókat a kívánatos országok művészei csak nyáron. Mi hülyék. Hülyék. Keleti hülyék. Odalöknek egy csontot!, hörögte az énekesnő. És dinamit és disznó, mondták a fiatal szerzők. Szétszéledtünk alkotni.

És teltek a napok. És voltak napok, testvérek és törzsfőnökök, amikor megérintett a halál. Tudtam, hogy nem szabad a bal vállam fölött hátranézni. Mer' hogy ott van, és van ideje. Harcoltam az időmért, és látomásaim voltak. Feküdtem az ágyban, és csak vécére mentem ki, néha még oda se. Összecsaptak fölöttem a napok, néha gyorsan, néha végtelenül lassan, és én felejtettem. De sokszor írtam. A teleírt oldalakról a nyakam köré tekeredett a nyelv. Elvesztettem az erőmet, és erről írtam. De a halál ott volt a nyomomban. Le akartam lassítani, lóra ugrani és férfiként szembeszállni a halállal, de nem volt erőm. Ráadásul a ló már egyáltalán nem volt ott, csak kitaláltam, különben is már rég fölzabáltuk volna. És a feleségem egyik szorongásos üzenete után eszembe jutott, hogy tele szenvedéllyel most épp keményen kefél valahol... megy valahol, és sötét, közönséges közösülésről, közösülések egész soráról álmodozik, vagy talán nagy lelki nyugalommal párzik. Nem voltak erővel telt tárgyaim, semmi, ami segíthetett volna. Fel voltak ajzva az idegeim, és folyton könnyezett a szemem. Nem maradt más, csak az írás, a betűk gyarapodásából tudtam, hogy élek. A feleségem aggodalmas kérdésekkel bombázott, és egyedül volt otthon, és egész éjjel számítógépes játékokat játszott. Tudtam, hogy utána legalább mindig imádkozik. Ezt írtam:

A feleségem egész éjjel számítógépes játékokat játszik
egyedül van
meg akarok halni
aztán imádkozik

aztán semmi más nem jutott eszembe, mégse tettem pontot. Kinyitottam még egy üveget, és írtam mást. Akkor ottan, vadászok és törzsfőnökök, egy könyvet írtam, már csak a saját szavaimmal írtam, csapdába kerültem, úgyhogy leszartam, higiénikus-e az a könyv... nagy zagyvaság kerekedett belőle, hugicák és barátnők, bábel és babilon, kisebb pornográfia volt, humanisztikus töltettel, ráadásul pragocentrikus, kedves jó démonok és simulékony jósnők, könnyedebb holmi, kedves esetleges nőolvasó és kíváncsifáncsi, inkább ponyva, de már a saját rabszolganyelvemen írtam... hogy ne legyek többé rabszolga... de olyan erős volt az egész, hogy majdnem legyűrt... véstem bele a nyelvbe, meg simogattam, és ő viszonozta, és élt a nyelvem! Titkos, ugyanakkor nyitott. És teltek a napok, és kemény napok voltak ezek, meg még keményebbek, keveredtek az éjszakával, amely bármikor leszállhatott, mer' az én tudatom éjszakája volt az. És kezdtem keresni a fekete lyukakat, mer' történt valami... már nem akartam írni... féltem... de nem lehetett leállítani, a könyv a saját életét kezdte élni, és velem táplálkozott, és ahogy nőtt, kiszorított a szobámból, ki a fagyba, ahol a saját leheletemmel se tudtam fölmelegíteni magamat. Meg se semmisíthettem a könyvet, mer' a nyelve már annyira fölfalt, hogy erősebb volt, valaki másnak kellett volna megsemmisítenie. De nem volt senki. Egyszer kimásztam, és egyetlen padrúgot vagy padrugát se találtam. Már csak én maradtam. Azt kérdeztem: Mér' én? Erre megszólalt egy hang: Miért ne te? Már a küszöbön voltam, az úton... és esett a hó, mintha mi se történt volna. Miért is ne, mondtam magamban, és tovább írtam a nyelvemet, amely már nem ajándék volt, hanem átok. Néha azt mondtam, ha már itt vagyok... ebben a pillanatban Jícha fölemelte a fejét az íróasztalról, és fölkiáltott: De hát még mindig itt vagyok! Jézusmárja! És fázott, érezte a rettenet tövisét, amely belefúrta magát a dunyhájába, és inkább gyorsan tovább írt... ha újra Prága anyácskában leszek, és valaki elkezdi a Marci Hevesen-t... azonnal pofán vágom! És mindenféle történt velem... rám támadtak a betűk, sírtak a mondatok... és egyszer csak azt hallom, hogy píp! píp! Egy kis betű csipogott rám. Semmi különös, abszolút nem hangos, ha egy betű csipog, egész picinke dolog, a Ginisz Rekordok Könyvébe illene. A betű csipogott, aztán prüsszentett, és kiköpött. Folyton rosszalkodott. Rászóltam: ne idegesítsél, sorakozó, de gyorsan! Nézem közelről a betűt, a szemem még mindig könnyezett... Hát egy ř betű volt! A bütyök finoman reszketett rajta... és egy ideig megin' boldog voltam, mer' megértettem, hogy ez az én kincsem, hiszen a cseheken kívül senkiknek nincs ilyen betűjük, ez a mi nemzeti tulajdonunk, különlegességünk és szentségünk! Aki ř-vel nem diszponál, az rohadt idegen és soviniszta! És baromságokat ír... Aztán léptek hallatszottak, a magyar volt az a bolgár csajjal, csak zsákmányért indultak, de vissza kellett fordulniuk a hófúvás miatt. Az erdőben megtalálták a majdnem teljesen megfagyott románt, sokemeletes hotelekről karattyolt... hatalmas Kacsákról... könnyű meg nehéz pepszin kóláról... plakátok hatalmas űbermenseiről... valahol a pályaudvaron lakott, mielőtt leesett neki a tantusz, és elkezdte keresni a visszautat a telepünkre... zenész volt, de a pásztorsípját már nem találta, ajánlottunk neki pár szót a magyarral: disznó, csont, dinamit... Nyelvtanfolyás! mondta a bolgár csaj, és mielőtt a magyar írni kezdett volna, elropogtattunk pár bükkmagot, amit az erdőben a megszelídített vaddisznóktól lopott el... állítólag egyáltalán nem ellenkeztek, meg is volt lepve. Kezdett visszaszállingózni a többi művész is... a lengyelek áruval megpakolt zsákokkal... a többi magyar gulyással... a vietnamiak régi hallal... a ruszki kaviárt hozott, kigyógyították... én meg ültem és írtam. Aztán minden világos lett, és leírtam:

egyedül van
kívánom a halált
aztán imádkozik
és én még mindig élek.

Alig biggyesztettem oda a pontot a végére, följött a nap. Már nem könnyezett a szemem. Világos volt a dolog. Félreérthetetlen. Kitártam az ablakot, és odakiáltottam a többieknek. A bolgár csaj napozott, és valami hegyi kantilénát énekelt. A kanakok a skalpokat rázták, sok haj nem maradt rajtuk. A magyarok meg a szlovákok elfoglalták a homokozót, és gátat építettek. A litvánok a ruszkikkal sakkoztak, sáskáztak, suskáztak, a szerbek a horvátokkal ölelkeztek, a kínaiak a vietnamiakkal vízipólóztak, az örmény kézenállást csinált, az azer meg cigánykerekezett, így néztek ki a dolgok, a népek tavasza, na. Büszkén álltam az ablakban, lobogott a hajam, megvoltam a könyvemmel! Valamit odarikkantottam a szlováknak, mer' én voltam a legjobb, ez tök egyértelmű volt... én, a cseh! És ezt rögtön értésére is adtam ennek a nacionalista soviniszta bandának. Poénos volt, mert ti, révkalauzok és csempészek, jól tudjátok, milyen hű cseh vagyok, hah. Na, de idővel kezdődtek a mindenféle perpatvarok meg torzsalkodások. Csetepaték. A ruszki bezárkózott az ukránnal a csűrbe. Csakhogy a vasvillát már rég ellopta valamelyik bosnyák. Baltával jártam aludni, mer' a szlovák megfújta a ruhacsipeszeimet. A kazahok pimaszul panaszkodtak a vezetésnél az ételre. Többet akartak a mocskos, szőrös gombócaikból. Aztán a sáfár végre elvitt minket sétálni a városba. Nagy kegyet gyakorolt ezzel, majdnem elvéreztem a boldogságtól. A tanácsháza például óriási volt. De csak a zöldön mehettünk át. A piros azt jelenti: megállj, állj! Így legalább megstírölhettük a kocsikat: azok voltak aztán az ótók, kocskók, bikás verdák! Csöpögött a nyálunk... Mentünk tovább. Nézni a várost. De hülyülni meg bóklászni, azt nem volt szabad. A bolgár csaj kiguvasztotta a szemét, és felkiáltott: Aszta, odassatok! Egy gigantikus szupermarket ajtaja magától nyílt! Az ember elindult felé... még egy lépés... és kinyílt! És ha visszaugrott... megin' becsukódott! Hihhetetlen. Én többször is kipróbáltam. Összesereglettünk. A sáfár jóindulatúan nézett minket. Féltem, hogy valaki dühből, mer' otthon nincs neki ilyen, betöri előttem. Megnyomtam azokat az angol gombokat, de okosan, hogy úgy tűnjön, mintha a csecsen csinálta volna, aki a közelben lebzselt. Tönkrevágtam! Ijedten összecsődültünk a csodaajtónál, és egymás szavába vágva mondtuk a magunkét. De a sáfár abszolút nem volt dühös. A boltból se rohant elő senki bottal. Fura. Továbbmentünk. Kézen akartam fogni a bolgár csajt, vagy meg akartam fogni a fenekét, már nem is tudom, de valaki hátulról elgáncsolt. Villámsebesen megfordultam, és jól hasba vágtam a lengyelt, aki mögöttem jött a kettes oszlopban. De nem ő volt az! Hanem a mögötte levő albán. A vigyorából jöttem rá, hogy tévedtem, de nem hátrálhattam meg. Te kutya!, ordította a lengyel. Kutyaszar!, ordítottam én. Himlő!, ordította a lengyel. Kolera!, ordítottam én. Menj a búsba!, ordította a lengyel. Hülye szarházi!, ordítottam én. A többiek gyorsan csatlakoztak. Láttam, hogy az afgán fejbe rúgta a ruszkit, a bosnyák nelsont adott a szerbnek... és beindult a dolog... a lábunk alatt kínai, vietnami, kambodzsai és laoszi csajok szaladgáltak, riadtan kacsáztak a görbe lábaikon... a cigányok baromira élvezték az egészet, és néha közelebb férkőztek egy-egy szabad zsebhez. Aztán jöttek a zsernyákok! Lovon! Annyi; úgy tettem, mintha mi se történt volna. A többiek szintén rögtön leállították magukat, és nézték, hova bújhatnának, mielőtt odaérnek a páncélozott járművek. Gyorsan körülnéztünk. Bekerítettek minket! Nem lehetett meglépni. Úgy nézett ki, hogy elvesztjük az emberi jogainkat. A lengyelek, afgánok meg vietnamiak elkezdték fölszedni a kockaköveket, és barikádot építettek, néha lángra lobbant valami szép kocsi, körben mindenütt hangos imádkozás, sírás meg fogcsikorgatás hallatszott... Aki be akart súgni minket, rögtön kapott a pofájára. És még nem volt vége! A kanakok rátámadtak a zsernyákokra... én, bevallom, kicsit haboztam, de hogy valami haszna is legyen a habozásomnak, legalább megtiportam annak a szlovacsiszkunak a lábát... megjött az erősítés... fehér köpenyben... valamilyen vallásos keresztekkel... és semmi verés meg lövöldözés... valami álnok, új technika! Kedvesen a távolból győzködtek minket megafonnal... békés, unalmas zenét játszottak... ajándékkosarakat mutogattak... sonkával, krumplival, rákkal meg mindennel... működésbe lépett az öreg I. Q. Pavlov... összedugtuk a fejünket... be voltunk kerítve, kölcsönösen keresztet vetettünk egymásnak: Bocsasz mek, tesztvér! Kedves szomszéd! Tyjap! Ligunda! Drága barátom! Föld ányjuska lesz a tánum! Visegrád... Szarajevó... Gabčíkovo... Hanoi... Saigon... Bukarest és Buchara, mindhalálig... soha többé... aztán a kívánatos emberek messziről... farmert meg dzsipet meg autót meg vízi kastélyt meg rágót mutogattak... ha jól viselkedünk! Megadtuk magunkat, és beszálltunk a buszba. Egy szédítően forgalmas sztrádán mentünk, egy csomó szemafor, mindenféle fény, felüljárók, felülmenők, beton, ember egy szál se, és akkor a Gejza észrevette, hogy a busznak nincs ablaka! Nem volt ablaka! Nem volt semmi, amit ki lehetett volna nyitni! Ezt már ismerjük, kiabálták a romák, és borotvákat húztak elő. Ezt soha többé! Régi trükk! Čhuri des čhuri chudes! Árulás! Mindjárt jön a gáz! Gas. Gázata, fordították a horvátok a testvérré lett szerbeknek, gazovjescsa, fordították az oroszok az ukránoknak, vodkát ittak, és csókolóztak, gázovódsztvo! gázka! gázavics! gázonnüj! mordgazki! gurgaza! gazaguz!, jajveszékeltek a szlávok, az ázsiaiak még nem tudták, nevemehiviszevem!, ordította a magyar. A bolgár csaj folyton ellökött magától, nem értettem, úgyis megdöglünk, akkor meg mér' nem tud egy kicsit kedves lenni? De ő még hányni akart pár keresztet, könyörögni akart a Bolgárverőnek. A pópák az ikonokat marták el, a navahók a tomahawkjaikat, hol vannak a farmerok, ordították az albánok, lágerbe visznek minket, rikoltozták feldúltan a ruszinok, vajon milyen lesz? És a jakut sámán előhúzta a dobját meg a patákat, és a busz megállt. Megin' valami hatalmas tanácsházánál voltunk, polgármesterek, mérnökök meg orvosok álltak ott medálokkal. Egy kukkot se értettünk az egészből. Valaki elkezdett magyarázni és azt állította, hogy a buszoknak saját szellőzőrendszerük van. Csoda! Csoda történt, húzogatták a szakállukat a galíciai haszidok... Ábrahám angyal és a belzumi szent rabbik ideje óta... nagy, nagy bölcsesség és haladás. Ugyan, hülyeség, vágtam föl a bolgár csaj meg pár cigány előtt... leszarom a légkondicionálásukat! Alul vannak a lyukak! Ej, emmá igaz, mondta a barna bőrű. Aztán elvezettek minket a tanácsházára, és jól megvendégeltek. Úgy telezabáltuk magunkat, mint a disznók. A kanakok a kezükre húzták föl a farmert. A tortacsata után megmostak minket, és felolvastuk néhány csodálatos szomorkeserű versünket. Szépen kicserélgettük őket egymás közt, és aki nem tudott írni, annak írt egyet valaki más, bármilyen nyelven, tökmindegy volt. Azok, akik nem a nyelv művészei voltak, a tréningjükből meg zsákokból mindenféle műtárgyat, képet, kultikus szobrot meg akasztófát húztak elő. A polgármesterek ezeket is lezsűrizték. Siker! Mind beletrafáltunk. Aztán plecsniket kaptunk, én az egyik legnagyobbat, mer' cseh vagyok! És ez már valami! Azé' ez má' jelent valamit a világban!

Jícha fölemelte a kezét, és elment, hogy megmossa őket. A száját is kiöblítette, és hosszan gargalizált. Ez azt jelentette, hogy felszólítás nélkül beszélhetünk: Ezt szépen megcsináltad, Jícha! Hogy így beindítottad ott nekik a dolgokat! Nagyon cseh dolog volt... haladó és mély, mint a Moldva. Legalább történt valami! Csak semmi okoskodás meg tökölés, különböző utak vannak, különböző lehetőségek, sok dolog van itt! Tudjuk, tudjuk, kedves Jícha. Megtapsoltuk reprezentánsunkat. És a padruga? Mi van a balkonomuffal, he? Megvan még? Leveleztek? Hogy hívják, Varana, Ljubita? Vagy mindkettő?

Ez kicsit komplikált, mondta Jícha, és megin' leült.

Na de, Jícha, de mégis. Tulajdonképpen mi van a könyvvel, amit ott írtál?, kérdezte Pók.

Rögtön, miután befejeztem, el is vesztettem, elszórtam valahol, nem lehet olvasni, mondani se. Egyszerűen nincsen. A fő az, hogy megin' itt vagyok, nem? Mindenütt jó, de a legrosszabb otthon, nem? És a legjobb is, hát nem? Minek külföldön keresni a szerencsét, otthon a családban is megtalálod, nem? Ja, halál jó itt, és egyre jobb lesz, há' nem? De valamit tenni kell. Ki kell söpörni ezt a mocskot. Ebből az országból. A hazából. Igen, ide akarok kilyukadni. Ez csak kisebb elbeszélés volt, hogy ezzel üdvözöljük a körünkben a mi drága Potokunkat.

MIT AKARNAK TŐLEM · KIMEGYEK, ÉS NEM VAGYOK EGYEDÜL ·
ZÖLD FÉNY ÉS EGY SZÓ SZUKÁTÓL · ÉS A MALOM ·
ÉS A DRÁGA BÉRLŐINK · VADÁSZ

Jó, hogy itt vagy, mondta Jícha. Számítunk rád, Potok. A törzsed... Jó, de vannak itt más csoportok is. Alkalmazunk téged!, csaholta az arcomba.

És mi harci csoport vagyunk, tette hozzá mély hangon.

Hah, a törzsek, mondta Hadraba nyújtottan. Új idők járnak, öcsém!

Miután villámgyors pillantást váltottunk, Pók fölállt, és elköszönt.

Jícha előhúzott egy borítékot, és fotókat szórt ki belőle az asztalra.

Nézd, ez Olda, ez Svoboda, ez Miskároló, ez Biliárd, ez Duchač, ki is van még itt? Jícha szemmel láthatólag kérkedett ezzel a pofagyűjteménnyel.

Kopók, belügyesek, és akkor mi van? Ledöbbentett ez a költő. Többet akartam tudni.

Téged nem érdekel, hogy merrefele vannak a régi ellenségeink? Magánelszámolást rendezek. Ezek a genyák tovább játsszák a nyomozósdit, lődörögnek a követségek körül, és képzeld el, hogy az egyik ázsiai követség, amit biztos ismersz, szóval az egyik ázsiai követség alkalmi vendége épp Biliárd barátunk.

Semmiféle követségek nem érdekelnek, miről beszélsz egyáltalán?

Az egészet ti indítottátok el, a ti Szervezetetek, és asse tudjátok, ki van a portátokon.

Ne izélj már, mi köze a mi laosziainknak holmi kopókhoz.

Először is, mondta Jícha, nem laosziak, legalábbis egy részük nem. Hmongok, mondta győzedelmesen.

Nem értek semmit, de ha Hadraba át akarja venni az üzleteiket, akkor, akkor ennyi talán már elég volt...

Nem, nem erről van szó, nekem a zsaruk a fontosak, mondta Hadraba. Biliárd meg ez a banda. Ők érdeklődnek a laoszijaitok után.

Figyeled őket?, kérdeztem.

Nem én, mi figyeljük őket, mondta Jícha büszkén. A magánnyomozó-irodánk, a "Dosztojevszkij".

Mér' "Dosztojevszkij"?

Bűn és bűnhődés, nem ismered? Erős kis szöveg...

Ahogy látom, a lírával végeztél.

Azzal nem lakom jól. Ha nem akarod, hogy a kopók szimatoljanak utánad, szimatolj utánuk te, idézte Jícha. A fotókat oda nem adom, de nézd meg őket jól. Jegyezd meg... ezeknek a fickóknak a nevét. Párat ismersz közülük. Nem szívesen mondom, de vannak bizonyos... indikációk... hogy együtt utaznak a laosziakkal, azaz a hmongokkal, bizonyos dolgokban.

Tulajdonképpen miről van szó, Jícha? Nem hiszek neked.

Bármi lehet az, az ideológia nagy lófasz, csak a dohány marad, élénkült meg Jícha. A francba, ezekkel az országokkal mégiscsak állati üzleteket bonyolítottunk, és a KGB meg az idiótáink is benne voltak. Nézd, Semtex, fegyver, drog... dollármilliárdok voltak benne... és asziszed, hogy ezek a disznók csak úgy lemondanak erről? Adósságok vannak itt, kifizetetlen követelések, titkos hírnökök, fekete készletek, bejáratott csatornák, fantáziált Jícha.

Nézd meg ezeket az arcokat, és ha ott forgolódnának körülöttetek, értesíts, vagy engem, vagy a Rudit. Vagy a Černába is ideszólhatsz. A hmongjaitok úgy vonzzák őket, mint fény a szúnyogot. Hagyjuk őket, hogy kicsit megszívják magukat, aztán tuff!, csapott öklével az asztalra, a hős.

Hogy megszívják magukat, de kinek a vérével, Jícha?

Már nem tudom, mit felelt akkor, de alapjában véve az teljesedett be, amit mondott. Máshogy, máshol, és ő már nem volt ott.

Te, én már nem akarom látni a képüket... már nem.

Ez az, csapott Jícha öklével az asztalra. A francba, senki se akarja, de hát muszáj megszívatnunk őket!

Hadraba komolyan bólintott. Emlékszel a Šistek-esetre?, kérdezte.

Ja, igen.

A Šistek-eseten a nemzet nemrég valószínűleg rövid ideig és valószínűleg már reggeli közben jót szórakozott. Tele volt vele az összes újság. Egy bizonyos mocskos szadista kopó az ötvenes évekből a klasszikus minta szerint negyvennyolc órást kapott ismeretlen tettesektől a nyolcvanas évekből. Elrabolták, két napra bezárták valahol egy pincébe, aztán elengedték. Jogos erődemonstráció és provokáció volt ez. A kommunista párt a belügyist a terror áldozatának kiáltotta ki, és tényleg az is volt. A mártírnak megőszült a haja, nem tudta, meddig tartják ott. Joggal várta, hogy új színtéren, megváltozott szereposztásban, valaki elővezet párat a saját kihallgatási módszerei közül. De nem verte senki, nem is szólt hozzá senki.

Na, mi voltunk azok, mondta Hadraba. És ez csak a kezdet. Olvastál Razseda őrnagy villájáról?

Az Lengyelországban volt. Megölték. A feleségével együtt.

Ja, a nő is ugyanolyan szemét smasszer volt. És Honekker! Mi leszarjuk, miben egyeztek meg a régi kormányok az új kormányokkal. Konkrét személyekről van szó... ezek az emberek temérdek életet tettek tönkre... bűnhődniük kell. A lágereket túlélők már idősek, rengetegen már meghaltak, a munka ránk vár. Előbb vagy utóbb. Mer' sokan vagyunk, akiknek élő emlékei vannak. Neked is, Potok.

Persze, igen, mondtam. Ugyanakkor megvan a magam élete.

Téged csak a seft érdekel!, fakadt ki Jícha.

Az én dolgom, mondtam. Nem tartok veletek.

Aki nincs velünk..., mondta Hadraba, és elnevette magát.

Ezt már hallottam valahol.

Ja, és még hallani is fogod, ez minden társaság leitmotívja, mondta Jícha.

És Gólya?

Az hülye, mondta a költő. Gilisztákról ábrándozik.

Te meg emberekről!

A gilisztáknak nincs lelkük!

Tudod is te, te háziszolga!

Degenerált szektás!

Ne veszekedjetek!, förmedt ránk Hadraba, és mi abbahagytuk.

Még lehetsz velünk olyan, mint egyenrangú az egyenrangúval. Ezt a fickót ismered? Jícha újabb fotót lökött az asztalra. Cápavadász volt rajta. De szemüvegben volt, európai öltönyben, és az arcán nem látszott tetoválás.

Nem. Nem teszek vallomást.

Závorová.

Ezzel megfogott, emberéletem fényéről beszélt, nyomorúságos reményemről, és nevetett.

Majd utánanézek, és kérdezősködöm róla, mondtam. Engem nem érdekel, hogy ezek laosziak, mongok vagy kanakok-e.

Elmagyarázom, mondta ez a visszataszító alak, és ujjával dobolni kezdett az asztalon.

A hmongok a határon laknak, Vietnam és Laosz között. Ez után a fickó után a belügyisek érdeklődnek. Valaki felbérelte őket, lehet, hogy a KGB. Egész gyárak voltak itt tele a vietnamiakkal, az ügynökeikkel szintén. Többük szovjet ügynök volt. Csakhogy ez a figura, koppintott Jícha a fotóra, valószínűleg különleges, mer' most jött.

Kicsit vadnak tűnik ez az egész. Nem nagyon hiszem el.

Soha semmin ne csodálkozz.

Ezt már szintén hallottam.

És most valami, amit még nem hallottál: ez a fickó tud csehül.

A szart, most én nevettem el magamat.

Na látod, hogy ismered!, kiáltotta Jícha. Ez a bizonyíték!

Ezeket a kihallgatási módszereket, ezeket a zsaruldákban tanultad, mi.

Hát ezt-azt ellestem.

Bodler, A dög, ismered?, kérdeztem.

Már hogy ne ismerném? Neked is jutott abból az idiótából? Akinek olyan speckó homloka volt? Őt még nem ismerjük.

De te biztos felderíted, mondtam ironikusan.

Hagyd az iróniát. Jól jön majd még.

Így csesztettük egymást még egy ideig, aztán elegünk lett. Valahogy elbúcsúztunk.

Bár még elég korán volt, nem akartam tovább időzni a bárban, Pia Páter már nem volt ott. Lehet, hogy egyszer majd megkeresem, lebeszélem róla, hogy a Telepen lakjon, meggyőzöm, hogy jöjjön hozzánk, ez biztos hasznos cselekedet lenne. Az utca üres volt és sötét. Szorongtam, nem tetszett, amit Jícha előkapart rólam. Mire jó régi dolgokban vájkálni, úgy repül az idő, mint egy megbokrosodott ló... csakhogy Vadászon volt valami fura, az a szemüveges fotó, ő volt az... elmúlt az az idő, amikor nem tudtuk megkülönböztetni őket egymástól... ráadásul ő nagyon feltűnő volt, mer' ő volt az egyetlen magas termetű közülük, és főnökként működött, tekintélye volt... meg kell néznem a térképen, hol a szöszben vadászta a cápákat, határoztam el, miközben mentem az utcán, amit csak a házak ablakai világítottak meg, az utcai lámpákat tönkretették... az én városom, én, ezzel a várossal vesződöm. És nincs hova menekülnöm. Úgyhogy csak nézem.

Prága 5-ön át inkább rendesen szedtem a lábamat, a bokrok az elburjánzott, régi kertekből nyújtogatták utánam vékony, indaszerű karjukat, hívtak a rács mögé, ahol a föld és a korhadt levelek erős szagot árasztottak... biztosan, mondtam magamban, azér' se éreztem jól magamat, mer' nem beszélhettem az egészről a barátaimnak... az én ügyem volt, csakhogy ha Vadász... valahogy úgyis megszabadulunk tőle, majd meglátom.

Helyenként teljesen tönkrevolt a burkolat, de én szeretek ugrálni... a Felszabadulás sugárúton már nagyon szorongtam, és az eseménydús nap el is fárasztott... de annyira még nem, hogy fáradságom elnyomja a szorongást... rángatóztam álmomban, a mai nap sok volt, mint ahogy a többi is... az összecsapás a hitlerekkel rövid ideig tartott, de kemény volt, a beszélgetések a Černában pedig elég kellemetlen fordulatot vettek, és ha tudnak róla valamit... az Szuka számára rosszat jelenthet... de az én számomra is! Legyen már vége a mai napnak, a törzsemmel akartam lenni... méghozzá minél előbb... néha-néha végigment valaki a Felszabadulás sugárúton... a sarkon zölden pislogott a nagy gyógyszertár neonja: APOTHEKE, éles és fura fény volt, és éreztem, hogy van valami a levegőben... Ebbe nem lehet belenyugodni! vonítottam fel magyar dédanyám mintájára, aki egy csempész anyja volt, és lelassítottam... Az autó két saroknyival volt mögöttem, a régi kirakatos trükkhöz folyamodtam; itt már működött az éjszakai világítás, az üveg tükrében látni lehetett a kocsit, a gyógyszertártól nem messze észrevettem egy könyvesboltot, bárcsak ott lett volna velem Szuka! ő talán egész kicsivé varázsolt volna, és betett volna valami, lehetőleg nemes, könyvbe, mer' Potok, az öreg színész azon a napon már eléggé tönkretáncolta magát.

Megálltam a lámpa alatt, és hogy egyértelmű legyen, hogy én vagyok az, úgy gyújtottam rá, hogy az öngyújtóm pont az arcom előtt volt.

Csendben, már kikapcsolt motorral odagördült hozzám a kocsi, nagy volt és fekete, ahogy szeretik, és kicsit úgy tűnt, mintha siklana az éjszakai levegőben... odahajoltam az ablakhoz, és egyenesen Biliárd szemébe néztem. Hadrabától kapta ezt a nevet, mer' pont az ő golyóit vette kezelésbe. A szemei ugyanolyanok maradtak. Egyszer régen alkalmam volt látni, hogyan zavarosodnak meg a méregtől, és hogyan emelkednek ki ennek a pszichopatának a ködös tekintetéből a szembogarak, ezek a fekete pontok, ezek a gombostűfejek, amiknek a szárai, hegyei biztosan az agyáig érnek. Régebben féltem tőle, régebben arról álmodtam, hogy megölöm, de ez egy teljesen más történet. Elnevette magát.

Ez aztán a lepetés, mi?

Ja. Megbukott a kormány, vagy mi van?

Még nem, polgártárs, mondta a másik, Jícha pár perccel előtte mutatta a fotóját, Viškának hívták, és amikor most megláttam élőben, az jutott az eszembe, hogy valahonnan mégiscsak ismerem... de a kocsiban ült... Micsinálnak itt? Mér' követnek?

Mi köze hozzá, uram? Ezt az "uram"-ot Viška nem gondolta komolyan.

Hívom a rendőröket, mi jut eszükbe, zaklatnak itten... örüljenek, hogy nincsenek rács mögött. Megindultam.

Nem sok kellett hozzá, hogy Biliárd fölnyögjön a gyönyörtől: Egy pillanat, apró pillanat, less csak ide, visszafordultam, elém tolta a jelvényét: "Rejtély Magánnyomozó-iroda", boldogan elmosolyodott. Továbbra is rendőrök vagyunk! Méghozzá jók!

Ez nem lehet igaz. És pisztolyotok is van?

Még puskánk is, bőgte elégedetten, mer' minket ugyan már lusztráltak, mégse vagyunk frusztráltak, haha. De most figyelj, lehet, hogy a barátaiddal együtt rossz utcába tévedtél, és mi segíthetünk nektek. Ülje be hátra, kocsikázunk egyet.

Azt már nem, ettől undorodom.

Bánni fogod, mondta Viška, belegabalyodtál valamibe, és gőzöd sincs, mibe. Mi most már... csak normál alkalmazottak vagyunk.

És csak a munkánkat végezzük, tette hozzá Biliárd, és virtuskodva dudált egy sort.

Szálljon be, mondta Viška.

Csak megyünk egy kört, mondta Biliárd.

Nem, mondtam én.

Úgyis tudjuk, kivel beszéltél az előbb, mondta Biliárd.

És lehet, hogy az, akivel beszéltél, azt akarja, hogy tudjad, hogy tudjuk, mondta Viška.

De az is lehet, hogy nem, mondta Biliárd, és megin' dudált egyet.

Ez engem abszolút nem érdekel, mondtam, és hátraléptem az autótól, hátha esetleg valami hülye ötleteik vannak, meg hogy jobban megnézhessem magamnak Viškát... azok a vállak...

Viška úr, mondtam.

Á, Potok úr látta a fotókat. Rég volt az, rég, név pedig van elég, hisz tudja.

Egy darabig még együtt hallgattunk. Én állva, ők ülve. Ezt ismertem.

No, akkor még látjuk egymást, nem, Potok úr?

Kötve hiszem, hogy maguk a mennyországba jutnak.

Haha, jó vicc, mondta Viška, és integetett, Biliárd beindította a motort, és végre eltűntek.

Észrevettem, hogy izzadok. Hát soha az életben nem szabadul meg az ember a kopóktól? Nem. Vagy csak egyféleképpen. Ha a sors megbicsaklása folytán bársonyos hatalomváltás helyett kisebb polgárháború lett volna, és legalább egy kis időre győzedelmeskedik a jó a gonosz fölött, akkor ezt a kettőt biztosan felkötötték volna. Rejtély Iroda, röhej. A fenébe.

Továbbmentem, töprengtem és figyeltem, a gyógyszertár sarkánál voltam, és Černá állt ott, a neon alatt, a kezével a kerítésnek támaszkodott, nézett rám azokkal a zöld szemeivel, és nekem elállt a szívverésem.

Zárva vannak, a rabszolgák, mondta.

Mi kell?

Olyanod neked úgysincs.

Mintha kicsit... támolygott volna, látszott, hogy nincs a legfényesebben. Úgy nézett ki... mintha utazna valahova... ő mindig máshogy néz ki. Sötét kabát, sötét nadrág, magas szárú cipő. Kapucni. A nyakában vékony arany, talán. Ezüst nem, ékszer se. Az állán van egy kis forradás, ezt nem ismerem, jöttem rá. De hát még nem is láttam ilyen közelről. Olyan elég éber fajtának tűnt, és abban a pillanatban épp bajban volt. Hollófekete haj. Rövidebb, mint amilyenre emlékeztem. Nézett rám. Világított ránk a neon, a tenyerem, amit néztem, szintén zöldben úszott... álltunk ebben a sávban, mint valami fénysátorban, körülöttünk az utca sötétsége, száraz volt a szám. Černá oldalra hajtotta a fejét, figyelmesen fürkészett, látásból ismernie kellett... részeg, jutott eszembe. Valahol fönt elpattant egy villanykörte, és a lábunk elé szétrepedt üveg finom permete hullott.

Talán ő az, mondtam magamban.

Igen, mondta Szuka.

Nem volt időm megfigyelni, mozgatta-e Černá a száját, oldalra csúszott, a kezével még fogta a rácsot, de már rám támaszkodott, éreztem arcomon az arccsontját, forró leheletét a nyakamban, átöleltem, egyébként elesett volna.

Akarok egy pasit... most rögtön... akire rátámaszkodhatok, mondta részegen, de... mondta és közben csuklott... úgy meglöktem, hogy elesett. Te... fogjál egy taxit. Haza akarok menni.

Nagyon óvatosan és nagyon finoman eltoltam magamtól, lefejtettem a kezét a rácsról, megfogtam a vállánál, és nekitámasztottam a rácsnak.

Lehúztam a kapucniját. Mintha megkönnyebbülést hozó mikroálmot aludt volna, álmodott, mer' remegett a szemhéja. Haja színét mintha egy fekete madár szárnyaiból söpörték volna ki. Volt pár ősz szál is közte... törékeny, sápadt arc, a szája sarkában pár éles ránc, a fülnél göndörödő hajszálak. Ezt Szuka sose mondta, hogy amikor találkozom vele, akkor lehet, hogy neki kell rám támaszkodnia, ez ledöbbentett, hogy erőm maradéka talán arra van, hogy megvédjek valakit...

Micsinálsz?, kérdezte. Megmondtam, hogy jöhetsz hozzám, akkor meg mit szarakodsz. Ott állt nekem dőlve, terpeszben, kinyitotta a szemét, és valahova a vállam mögé nézett... Megráztam.

Mondtam, hogy nem megy. Fáj! Fogj egy taxit. Légyszi, nyöszörögte.

Megpróbáltam hát. Álltam, egyik kezemmel tartottam, a másikkal integettem.

Vedd le a kabátom, mondta egy idő múlva. Úgy látszik, kiütöttem magam.

De mér'... nincs is meleg.

De ő erősködött.

Megállt egy taxi, de amikor meglátott minket a zöld fénysátorban, továbbhajtott. A következő nem. Kézen fogva odavezettem Černát a taxihoz, hideg volt a keze, szétterpesztett lábbal ment, dülöngélt, talán nevetségesnek is tűnhetett, de a szívemet erős érzés öntötte el. Černá részegen meggörnyedt, a hátsó ülésre dobta a kabátját, ráült, rám se nézett, bevágta az ajtót, abban a pillanatban észrevettem, hogy a járdán vércseppek vannak, még ott is, ahol állt, vér volt, szivárgott át a nadrágján.

Ha meg nem sértem, főnök, előbb elvenném a dohányt, mondta a taxis.

Várj. A cím, Černá, a cím!

Černá megmondta. A fickó letekerte az ablakot. Adtam neki valamennyit.

Aztán a városon át elindultam a törzs házaihoz, mentem világom labirintusában, ahol élek, és béke volt a szívemben. Mer' most már tudtam, hogy megtaláltam, köszönetet mondtam Szukának, és nőtt az erőm, talán. Még le kell tudni pár dolgot, aztán szarhatok a zsaruk fejére... búcsút intek a törzsemnek, jó dolog volt, ez a bizniszösvény, barátaim, de most másfele visz az utam... és a gyakori látogatásaim alkalmával figyelni fogom, hogyan ragyog Micka, hogyan csikorgatja a fogát Cápa, és hogyan meditál Bohler, Davidnak... öten voltunk... Davidnak talán begyógyulnak a hüvelykujjai... és az, hogy esetleg nem akar engem Černá, az egy pillanatra sem jutott eszembe.

Mentem az utcánkon a kiégett laoszi bolt mellett, beszögezték deszkákkal, a fiúk nem lustálkodtak. Most, hogy tudtam, hogy ilyen közel vagyok a Zónához... a gondolat, hogy énrám a Zóna nem hat... elég idő volt még, hogy hozzászokjak. Bementem a házba, be, Bohlerhoz a banda lakásába, ott ültek mind. Bohlernak be volt fáslizva a feje, és a szobában csönd honolt. Padrúgjaim szokatlanul csöndesek és lelombozottak voltak, ezt rögtön megéreztem. Belebonyolódtunk ugyanis ebbe a malmos ügybe, és ezzel elintéztük magunkat. Az összecsapás után feltakarítottuk a lakást meg a házat, de az, amit a Felszabadulás sugárúton éreztem a levegőben, itt is itt volt.

Mi van?

Ülj le, Potok, mondta Bohler. Tudunk a dolgodról, itt volt Rudolf. Tudjuk, hogy mi is a Zónában vagyunk, ezzel majd később foglalkozunk. Tudunk Marslakóról is.

Mi van?

Inkább ülj le, barátom, bólintott Bohler, a jelenlevőknek már elmagyaráztam, hogy a krach és a Szervezet vége téged fog a legkevésbé fölkavarni.

Hé, és ez mi?, böktem az állammal David felé. Ült, a fejét az asztalra hajtotta, befáslizott hüvelykujjú kezei tehetetlenül himbálóztak. Bohler odament hozzá, és az asztalra tette őket. A kezek természetellenesen hosszúnak tűntek David termetéhez képest, talán csak a kötés miatt. Nem mozgott.

Szarul van, mondta Cápa. Eléggé megviselte a dolog.

Cápa szintén sápadt volt, és fogsora borotvapengéi között a körmét rágta.

Micka! Barátom és padrúgom, iszonyúan nézel ki!

A kormányos megöregedett. Már nem ragyogott. Fáradtan mosolygott.

Még egyszer elismétlem Potoknak, legalább megszokom.

Először is, a hitlerek minden papírt megsemmisítettek, egy-két dolog maradt csak meg a Kikelet Nagybank széfjében... elvittek minden készpénzt, ami a működésre, a fizetésekre, prémiumokra, satöbbire volt itt... több m., rendben, az én bűnöm...

A szart, mondta Cápa.

Hülyeség, mondta Bohler.

Megráztam a fejemet.

Akkor nem... mindenesetre a Kikelet álca volt a Salman Brothersnek, de azok is befuccsoltak, a számítógépes szamurájok ugyanis csúnyán átvertek minket. A bank az egész világon bekracholt. Pech, lehet, hogy jobban utánuk kellett volna néznem...

Megtettél mindent, mit tehettél, padrúg, ebben senki se kételkedik, mondta Cápa, a külügyminiszter.

Bog adta, Bog elvette, nyugodtan fogadom, mondta Bohler.

Igen, mondtam. Daviddal mi van, Hradil látta?

Várjál, erre még rátérünk, mondta Micka.

Hol vannak a lányok?, kérdeztem.

Átmentek a laosziakhoz, megvárják, amíg kitisztul a Zóna, de...

A laosziak mind elmentek?

Nem, Vadász itt van, most ő következik a napirendben, de várjál... Potok, lényegében ki vagyunk nyírva!, kiabálta Micka.

Még nem tudtam felfogni, tudod? És ma találkoztam... a nővéremmel...

Neked van tesód?, kérdezte valamelyikük.

Ja! Ja, de bocs.

A pénz erre-arra van különböző bankokban, de hát tudjátok, hogy a dohányunk nagy része az adósságokban van, a nagy számlák várhatnak, ezt tudjátok, de a kicsikből, azokból tonnányi van, ja, kötelezvények és tőke...

Egy szavát se értettem, Bohler ugyan bólogatott, de egyértelmű volt, hogy lélekben máshol jár. Az egyedüli, aki értette őt, talán Cápa volt.

... úgyhogy minden aranyunk, amink van, az is csak egy darabig tarthatja mozgásban a dolgokat. És az öt m., tulajdonképp ez mindenünk, az is a Zónába megy, és ezt Rudolf jól tudja, úgyhogy választhatunk. Csőd vagy börtön, vagy mindkettő, vagy csőd.

Miféle börtön?, kezdtem kicsit figyelni.

Aranydög elgáncsolt minket, mondta Micka borúsan. Állati egyszerűen. Megkente a vámosokat, és valószínűleg Rudolffal is megegyezett, de ebben nem vagyok biztos. Azok a gépek nem voltak tiszták.

De hát nem is voltak soha, mondtam.

Micka égnek emelte a szemét. Nem érti. Nem vagy képben. Semmi se volt teljesen tiszta, amit csináltunk, de Aranydög úgy szegte meg a szerződést, hogy mi is kénytelenek voltunk megszegni, nincs mit csinálni. Ez van. A cucc nem Thaiföldről jött a gépekben, erre figyeltünk, hanem innen mentek oda!

Megelőzött minket az idő, mondta elgondolkozva Bohler.

Nem semmi!, valahogy meg kellett nyilatkoznom.

Hatalmas szemétláda, ez az Aranyzsák, mondta Cápa.

Akkor hadi ösvény, de nagyon fáradt voltam.

Nem. Egyrészt nincs itt, mondta Micka, mer' eltűnt, miután csőbe húzott minket, másrészt meg már megtörtént a dolog. Védtelenek vagyunk vele szemben.

Ez meglepett, de meg is könnyebbültem.

De most jön a lényeg, mondta Micka. Sutba vágtuk a szerződést.

Ez nem lehet igaz, szorult össze a torkom.

Micka folytatta: Együtt intéztük Cápával ezt a vízimalom-dolgot, ami miatt tolmácskodni mentél a kis laoszival...

De én mindenkinek aszondtam, hogy erőműről van szó!

Az mindegy, mondta Micka, a kormány kifizetetlen követelése a lényeg... évekig Szudánban hevert, ahol háború volt, mint azt biztosan tudod, az új kormányuk nem volt hajlandó megfizetni az adósságot... két milkóért meg lehetett kapni... Micka fölállt. Folytasd, Cápa, én nem bírom, nem akarom.

Hol a Tüzes?, kérdeztem.

Előtted, mondta valaki.

Mindent beleadtunk, majdnem mindent, mondta Cápa... a fura az volt, hogy a kormány meghátrált... Szudánnal nem lehetett tárgyalni, különböző közvetítők voltak, Mozambik, Argentína, a lóvét megfizették, ez rendben van, adósságpénz volt, hangsúlyozom, nem vesztettünk semmit, de, mondta egyre gyorsabban Cápa, ez egy régi bolsevik ügylet volt, és a rakéták most Líbiában vannak.

Rakéták voltak?, nem értettem.

Ja, meg indítóállványok. Ruszki rakéták, vagyis csehek meg szovjetek, a Varsói Szerződés alá tartoztak, de igazából csehszlovákok voltak, a különválás után aztán csehek, talán... senki se tudja.

És hogy kerültek oda? Líbia messze van, nem?

Hát, egyszerűen feketén átvitték, mer' a Szervezet bársonyos neve garancia volt, vagyis nem teljesen így történt, megin' voltak közvetítők, erről nem tud senki, de mi szabaddá tettük, a többiek pedig elvették a kezüket... majdnem mindenki, csak pár svájci van benne... Meg lengyelek meg franciák... de ez nem biztos, tette hozzá Micka. Mondd végig, Cápa.

Egy rész Líbiában maradt, egy rész meg... Cápa lehalkította a hangját, és szinte suttogva folytatta... Irakban. És valami van a palesztinoknál is, és én most, uraságok és testvérek, hazautazok. Bekracholtunk, ami eddig volt, mind szép volt, de most már mennem kell.

Ez nekem túl gyors, mondtam.

Minden gyors, jegyezte meg Bohler.

Te hova mész, Reverenda, kérdeztem.

Lehet, hogy a hejkákhoz. A Sziklára.

Akkor se értem, sajnálom, de tudjátok, hogy sose konyítottam nagyon a nemzetközi bizniszhez... rakétát adtunk el Líbiába... meg még valahova... és ezér' hűvösre tehetnek minket?

Már igen, mondta Micka. Ha akarják. Túlléptük a határt.

Hogy cseszhettük el?

Előfordul az ilyen, mondta Cápa, ezek a látszatüzletek néha évekig nem kerülnek még felszínre. Egyetlen dolog nyugtat meg: hogy a régi horgony csapott el minket.

Meg a Zóna, ne feledd, mondta Bohler.

Felfogtad végre?, kérdezett valaki.

Igen. De hazudtam. Lehet, hogy felfogtam, hogy nincs dohányunk, hogy üzletileg ki vagyunk herélve... hogy megszegtük a szerződést és hogy rossz törzs vagyunk, és tudtam, mit kell most csinálnunk, mit kéne nekem is csinálnom, megrezegtettem az ezüstdíszeimet, és megsimogattam a hajam... de azt nem fogtam fel, hogy szétszéledünk, hogy Cápa meg Bohler eltűnik, és lehet, hogy a többiek is... még nem fogtam fel, hogy szétesett a törzs, hogy védelem nélkül leszünk... végignéztem a többieken, ugyanerre gondoltak. Mi van Daviddal?

Odamentem hozzá, és fölemeltem a fejét, egy arc maszkja volt az, megrémültem, egy tök kifejezése volt, félelmetes...

Az van, mondta Bohler, hogy Hradil szerint David... megőrült.

Mi? Eszembe jutott nem régi találkozásunk a raktárban, amikor David olyan furán darált valamit, összetévesztett Novákkal.

Ma ilyen, mondta Micka, és megvakarta a fejét, nem szól egy kukkot se... Helenka végig vele volt, és el akarta vinni, de azt gondoltuk, hogy ha tanácskozás van...

... hogy a szokásokhoz mindvégig ragaszkodni kell, tette hozzá Bohler.

Lehet, hogy rendbe jön, mondtam, lehet, hogy a hitlerektől nyavalyatörése vagy mije van...

Hradil azt mo... mára aztán kijutott, a fenébe is, mondta Micka.

Hradil aszondta, hogy hagyjuk Davidot békén, besokkolt, lemerevedett...

A francba, mondd meg neki az igazat, fakadt ki Cápa, hisz tudjuk mind.

Hradil aszondja, hogy valószínűleg... így marad.

Nem, mondtam, és láttam, hogy a többiek ugyan már tudják, mégis nagyon letaglózta őket, és hogy még nem emésztették meg.

És ha Hradil téved?

Hradil nem téved, ezt tudod.

Fáradtak voltunk, de nem oszolhattunk szét a házban és nem hagyhattuk ott Davidot, egyedül vagy valamelyikünkkel... hogy megpróbáljuk felhívni valamelyik padrugát, eszünkbe se jutott... talán mire Helena visszajön, addigra kicsit jobban lesz. Ők ketten sokat voltak együtt.

Van itt még egy dolog, köhécselt Bohler. Vadászról van szó. Meg akartam várni Potokot.

Megdermedtem.

A mai támadásról van szó... a két meggyilkolt laosziról... ez még nem minden... talán észrevettétek, hogy a fű a házaink mögött le van tiporva, az egész tönkrevan...

Igen, bólintottam, és bólintottak a többiek is.

A kis laoszi a következőket tolmácsolta... amikor a hitlerek betörtek és mészároltak meg romboltak, mint tudjátok, én az utcán voltam, Bohler végighúzta a kezét a bekötözött fején, és kicsit elmosolyodott, asziszem, büszkén, arról van szó, hogy amikor elkezdődött a dolog, a megmaradt bérlőink kiszaladtak a házakból, és amikor látták, hogy a hitlerek csak a laosziakra... meg szerény személyemre hajtanak... hát visszamentek, megálltak a házak mögött, és buzdították a hitlereket, tapsoltak nekik, letaposták hátul a füvet, és az üzlethez vezető utat is megmutatták a hitlereknek, a bérlőink nemhogy nem hívták ki a zsarukat vagy a tűzoltókat... de még tapsoltak is... a laoszi nők a gyerekeikkel a pincékben rejtőztek el, és amikor érezték a füstöt, és látták a tüzet, aszitték, hogy a sztalingok a házakat is felgyújtották... a rácson keresztül átadogatták a gyerekeiket a szomszédoknak, a kijáraton át nem tudtak menekülni, mer' ott voltak azok az állatok... csakhogy a szomszédok leszarták őket, és a Kučera a hármasból, megin' be volt állítva... odament a berácsozott ablakhoz... állt ott, és bámult, a laoszi nők nyújtogatták felé a kezüket, és a rácson keresztül adták volna ki a gyerekeiket... Kučera meg előrántotta a pöcsét, és a rácson keresztül lehugyozta a gyerekeket... és az én kis laoszim aszondta, hogy a laosziak úgy gondolják, hogy ez már sok, és itt van Vadász, és vár.

Nem tudom, melyikünk ordított fel ekkor, de nagyon nagyot ordított.

Izé, a Kučera azér' biztos nem hülye, és lelépett, mondta valaki.

Sajnos még itt van az idiótája, mondta Bohler. Vaszil őt is megpróbálta megdumálni, és vigyáz rá, nehogy a laosziak... valami elhamarkodott lépést tegyenek. De azt mondták, hogy ránk hagyják.

Nem is kellett túl sokáig bólogatnunk és az ezüstünket zörgetni.

Tiszta sor, mondta Micka.

Cápa csak a jelet mutatta.

Hát igen, mondtam, nincs mit tenni.

Osztozom a felelősségben, mondta Bohler.

De Vadász azt akarja, hogy te menjél velük, Potok.

Eszembe jutott a fotó, amelyen olyan volt Vadász, mint egy számítógépes szamuráj vagy tökéletes ügynök, a kettő könnyen egybefolyik... meg hogy hogyan járkált a házak közt a szerelésében a tetovált arcával és cápafoggal a karkötőjén... és nem nagyon fűlött a fogam a dologhoz... és ezt látni is lehetett rajtam.

A kis laoszim azt mondta, hogy Vadász nagyon magába van roskadva és szégyelli, hogy megszúrt téged, az, hogy magával akar vinni, állítólag nagy megtiszteltetés, minden embere boldog lenne, ha őt választaná... mer' megtiszteltetésről van szó.

Jó, rendben, akkor megtisztelve érzem magam.

Vadász az udvaron állt, és amikor észrevett, elmosolyodott, bonzsúr, mondta. Körülnéztem, magunk voltunk.

Nem kell erőlködnie, engem is meglepett, hogy magázni kezdtem, tudom, hogy beszéli a nyelvem.

Ekszküzé moá?

Jó, ha nem, nem: Zsö sze kö vu parlé csek.

No, ekszküzé muá, zsö parl franszé, pa boku.

Ahogy akarja, de azt megmondom magának, hogy hajtanak magára a belügyesek, vagyis a rendőrök... nem, ezek nem rendőrök... ezek földalatti rendőrök... underground policejt komuniszten banditen vu konesszé?

No.

Rendben, ha nem az, akinek gondolom, akkor tökmindegy. Ha meg igen, akkor figyelmeztetem. És valószínűleg a maga oldalán állok. De semmiképpen nem az ő oldalukon. Vu konesszé, zsö pánsz.

No.

Oké, oké. On i va.

És mentünk.

Az ajtó előtt Vaszil állt. De zsenstyinája ott van, mondta. Én itt vár, megkérni férfit, mondani neki, szaladj el bisztro! Ő nyicsevo nem tud, durák!

Az ő dolga. Vaszil, inkább tűnj el... de a pincébe ne menj, a pópához menj, haraso?

Da.

Nem kellett sokat kopognom, az ajtó magától kinyílt. Ott volt a zsenstyinája, szép kis pár. Mindketten ittak, és a férfinak volt egy kis priusza, de ez minket nem érdekelt. Egy emlék Kučeráról, egy szilánk: tipikus cseh faszi, aki a maga ötvenes éveivel néha felbukkan a kukáknál az utcádban. Hozza ki a szemetet az atlétájában. Izzad. Bírja a focit, a tévét, a húst, a pornót, a dohányát, az emlékeit, a kocsiját, szeretni nem szeret semmit. A feleségével szimbiózisban él. A tipikus cseh faszi szóban forgó képviselője néha verte a feleségét, vagy a felesége őt, az ő dolguk. Néha hallani lehetett bérlőordításukat. Volt egy kisfiuk. Az eltűnt. Nem lepődnék meg, ha beállt volna a kölykök közé. Én a helyében nem haboztam volna.

Kezdetben, amikor átvettük a házakat, pár bérlő teljesen le volt döbbenve. A tanácsbeli embereik helyett a mi amulettjeinkhez és technikánkhoz kellett fordulniuk. Kučera akadékoskodott, de Bohler meggyőzte. És mind megállapították, hogy vannak bizonyos előnyei is, hogy mi vagyunk a főnökeik. Néha ugyanis nem fárasztottuk magunkat a lakbér beszedésével. Elfeledkeztünk róla, és asziszem, sokuknak sikerült szánalmat ébreszteni maguk iránt Bohlerban, mer' ez tulajdonképpen az ő feladata volt...

Tisztelt asszonyom, azt hiszem, jobb lesz...

Nem megyek sehova, tulaj úr.

Hallgasson végig, történt valami...

A lakásból valami odakozmált étel szaga jött... meg káposztaszag... a nőnek vörös volt az arca, a szeme dagadt a piától, vagy talán a könnyektől, vagy mind a kettőtől... a haja kócos... tartotta az ajtót.

Bedugtam a lábam az ajtó és a küszöb közé. Vadász mögöttem csöndben volt. A nő látta őt.

Nem megyek sehova, ha ő meghal... az nekem megváltás és az örömök öröme lesz... Irtsák ki ezt a férget, maga nem tudja, tulaj úr, ez nem volt élet... maga szart se tud!, gyorsan kinyitotta az ajtót... Vadász besurrant.

Ne hülyéskedjen, asszonyom... menjen el...

Ne űzzön ki... tulaj úr..., követte Vadászt, nem tudtam megakadályozni. Kučera az ablaknál állt, az asztalon egy üveg sör, újság, hitetlenkedve bámult ránk, Vadász előtte állt, felém fordult.

Il koné rján. Vu parle pur kva...

Vi. Igen, megmondom neki, mér'.

Hé, takarodjanak a lakásomból, ki innen ezzel a sárgával, Mařena, hívd a zsarukat, gyerünk...

Te cseszted el, Pepa, te.

Kučera úr, maga nem segített, sőt...

Néztem Vadászt, nem volt nála semmi, de amikor ránéztem a kezére, világos volt, hogy másra nincs is szüksége.

Az anyja mindenit, mit képzelnek, törvény is van a világon, takarodjanak innen!

Épp arról van szó, Kučera úr, hogy maga az összes létező törvényt megszegte. És elmondtam, hogy mivel.

Mařena, ez, ez... ez nem lehet igaz.

De a felesége végül mégiscsak kimenekült a szobából. Azt mondtam Vadásznak: Il koné, mengtnong, zsö pongsz, és a nő után mentem.

Mielőtt visszamentem volna a bandához, egy ideig csak úgy tekeregtem a folyosókon, pihentem. Egyértelmű volt, hogy a többi bérlő mégiscsak elment. Nem mindegyik, valahol lent szólt egy rádió, máshol hozzákoccant egy evőeszköz a tányérhoz. De a ház zajai nem voltak a szokásos nagyságrendűek. Nem volt veszekedés, nem volt gyereksírás meg -nevetés, nem voltak nyíló meg csukódó ajtók, nem kopogtak cipősarkak, nem csoszogott egyetlen vénasszony se a lépcsőn... egy kis pletykáért, nem bukkant elő egyetlen fickó se melósruhában a sarok mögül. Nem cipelt senki babakocsit, egyedül, mielőtt valaki segített volna neki. Nem volt más, csak a ház régi, nehéz szagai. Szomorú szagok. Lent pedig a Zóna.

Megszaporáztam a lépteimet.

CÁPA: "VOLT EGY ÁLMOM"

Na, itt az Ötödik, üdvözölt Bohler.

Néha így hívtak, mer' én voltam Az, aki leggyakrabban jött valahonnan, és még mielőtt szökellve megérkeztem, általában kicsit várniuk kellett... de ez nem számított, a közös ügyért dolgoztam.

Asziszem, idő van, mondta Bohler, és kisöpörte a hajából az ezüstöt. Átmegyünk a kovácsműhelybe, nem?

Át kéne, mondta Micka. Az olló és a borotva az asztalon feküdt.

Nem, mondta Cápa Stejn. Volt egy álmom.

Mind összerándultunk. A hosszú nap után csak megjött az éjjel. Erre nem számítottunk.

Mire jó még az önkritika, mondta Micka, szétesett a törzs.

Nem akarok önkritikát, mondta Cápa. Álmodtam.

Mind leültünk valahova. Egyelőre tehát békén hagytuk az ezüstöt. A hajunkat is. Hagytuk, hogy csak úgy lógjon le rólunk minden.

Tudjátok, kapitányok és testvérek, hogy csupán hordozója vagyok az álomnak, és hogy nem akarom megsérteni a társaságot valami értéktelen nézettel. De álmodtam, nagyon hosszú és nehéz álmom volt, és valószínűleg nem is értem jól, asziszem, nemcsak magamnak álmodtam, hanem azér' is, hogy megosszam veletek. Az Ötödik álmának a folytatása ez, és már tudom, mér' repültem az álmában előtte a saját álmomba. Az álmomban, testvérek és nemesek, sok a hurok és a rejtély, és nem mindenkihez szól ez az álom. Álom ez az álmokról, az erővel telt tárgyakról, a törzsről, a törzsek végéről, az egyénről és a Lehetőségről. Ha van kérdésetek, felelek: Ma álmodtam ezt, amikor nem tudtam kijönni a dobozból, míg ti a sztalingokkal küzdöttetek.

Már éreztem, hogy Cápa Stejnbe belép a hang, és végignéztem a közeli barátaimon. Reverendának csukva volt a szeme, Kormányos megbékélten üldögélt, ugyanis tudta, hogy most úgysem üzleti nap következik, hanem a Zóna kisöprése. David továbbra is az asztalon feküdt, a szívünkbe szorongás telepedett miatta. Cápa beszélni kezdett:

Az álmom arról is szól, mi a föld. És ki kell bírnotok, hazugok és árulók, mer' a végén fölkínálom nektek a Lehetőséget.

Vágj bele, vérszomjas Cápa! Ki vele! Készen állunk!, ébresztettük fel Seherezádét, és kényelmesen elhelyezkedtünk.

Az álmom Potok álmának végével kezdődik. Repültünk a csontmező fölött, aztán az Arc előtt voltunk, és az Arc kedves volt, és ragyogott, és ugyanaz történt velem, mint az Ötödikkel: én repültem elöl, ezt tudjátok, stricik és enyveskezűek, de hirtelen durva és kemény lett az Arc... gonosz volt... és az ereim és vérereim, melyek addig szeretettel voltak tele, forró vértől nehezültek el, és én félni kezdtem, hatalmas rémület fogott el, gyilkosok és portyázók, és a rettenettől, ami a koponyámban kerengett, elsötétült a látásom... az Arcnak maga a Gonosz grimasza torzította el az arcát, olyan lett, mint egy kemény fából faragott maszk. Aztán egyszerre, hamisan esküvők és házasságszédelgők, a fűben feküdtem, és láttalak titeket, zsiványok és bitangok, magam mellett a fűben. El kell fogadnunk az ilyen életeket is, jutott eszembe, láttalak titeket, fasiszták és komenisták, téged, Micka, mint szakadt bőrkabátos Bicskást, szétszabdalt kezedből vér csepegett, és téged, Bohler, mint a Szomorú Férfit, egyik kezedben kard, a másikban harci kalapács, és téged, Potok, mint Azt, aki ugrál, a lándzsádra támaszkodtál, és téged, Krul, te fegyvertelen voltál. És én voltam Az, aki sok helyen van, és nekem íjam volt meg tegezem nyílvesszőkkel, de az utóbbiból csak kevés. És a tekintetünk, konkvisztádorok és gyerekgyilkosok, egy irányba fordult, pogány istenünk faszobra felé, aki az idő emlékezetében még a városi Vén Bog előtt volt. Bámultunk bele Svantovítnak, a villámok urának arcába, meg Azéba, aki vért iszik a szív sötétjéből, és aki a gyerekei elé veti megnyomorított és megfélemlített ellenségeiket, és mi a sebeink, éhségünk és az üldözőink miatt érzett félelem ellenére is boldogok voltunk.

Ugyanazon törzsbe tartoztunk, és ez a törzs kerék alá került, vagy harapófogóba, ahogy ma valószínűleg, kedves vadásznők és bírónők, divatos katonai kifejezéssel a Pentagonban mondják. De a mi akkori nyelvünkön ezt úgy mondták: a harci kalapács alá kerülni. És Svantovít... nem valami virágültető, birkalegeltető himpellér volt, ahogy azt a gusztustalan marxista tanáraink állították... Bohémia régi népei gonosz szellemének a szobra volt, csak azt akkor még máshogy hívták... ennek a szobornak a fája számtalanszor fürdött áldozatok vérében. Minél jobban emelkedett az áldozatok száma, annál erősebb lett a szobrunk, és annál több erőt adott újabb áldozatok elejtéséhez. Logikus, nem? De erről a tanáraink nem szóltak, tilos volt nekik. Azt kellett állítaniuk, hogy az új, a mai ember más, csodálatosabb és jobb. Nagyon, nagyon tehetséges, azt mondták nekünk, emlékezzetek csak vissza, pszichopaták és paranoiások. Nem mondtak semmit. Saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk, milyen is Svantovít. Szolgáltunk neki, és ő védett minket. Csakhogy... kis törzs voltunk, és bár sok ifjú harcosunk volt... de ők harcoltak, és egyikük-másikuk elesett valamelyik csatában... így nőből meg gyerekből több volt a törzsben, mint belőlünk, férfiakból... igazán sokan voltak: papnők, nővérek, barátnők és menyasszonyok... nem igazán tudtuk kielégíteni őket... egyre kimerültebbek voltunk a verekedésektől... ők döntötték el, hogy odébb kell vonulnunk, valahova távolabbra, ahol majd kiirtjuk a környéket, és pasikat meg bivalyokat ejtünk nekik... már mér' kéne egyfolytában szülnöm, mondta az egyik, fáj, lopunk magunknak idegen gyerekeket, elvégre tökmindegy... engedelmeskedtünk hatalmas Évának, testvéreim, ti bálványimádók és fanatikusok, és továbbindultunk... a Svantovít szobrát otthagytuk... büszkék voltunk, és aszittük, hogy elég az erőnk... kiéheztettünk néhány települést, ahol mindenféle puhány népek éltek, és pasikat ejtettünk a nőinknek, hogy kielégüljenek a rabszolgák ölelésében... hogy ne kerepeljenek, ne nyavalyogjanak folyton... mi szívesebben vadásztunk és kaszaboltunk... de aztán a kalapács alá kerültünk.

Északon a psovanok szorongattak minket, délről a Balta Népe közeledett, előttünk a zlicsanok erős kerítései voltak, hátulról a Göndörök támadtak ránk hirtelen. Ez klasszikus kalapács és bekerítés. Mi voltunk középen, így nem vethették magukat a másikra. Kezdetben harcoltunk... de nagyon szorongattak minket... kelepcébe kerültünk... a nők megint kielégületlenül bőgtek... már fölvetődött bennünk az ideiglenes... békekötés gondolata is... annyira gyászos volt a helyzetünk... hülyék, szapult minket Éva, mér' hagytátok ott a Svantovítot? Tökfejek, nem fogok többé veletek aludni... de pont az Éva döntött úgy akkor, hogy nem fogjuk magunkkal cipelni a szobrot! Ez igazságtalan volt! Ahogy telt az idő, úgy lett a helyzet egyre rosszabb, már csak a félelmünkben volt erőnk... öltünk, hogy ne öljenek meg minket... már nem féktelenségből és életörömből elkövetett ölés volt ez... megismertük az érem másik oldalát, ahogy hajszoltak minket a farkaskörben... az öregeket az erdőben kellett hagynunk, nem volt már teherhordónk... de lassan már úgyis minden tulajdonunk ráment... a menekülésre. És eljutottunk a rengetegbe, ahol lemuzok vadásztak, ezek a gyűlöletteljes és könyörtelen hordába tömörült emberalatti emberek, akik szövetségre léptek ősellenségeikkel, a doudlebákkal, hogy megsemmisítsenek minket. Támadásuk után, amit még visszavertünk, társnőink az összes kisgyereket megölték... már tudtuk, mi vár rájuk... bekerítettek minket az emberalatti emberek, ezek az undorító, érthetetlen törzsek... kezdtünk lassan megbékélni a gondolattal, hogy kihal az emberi faj... most már a nők is fegyvert fogtak... a csatákban, amelyek ezután következtek, még nálunk is vadabbak voltak... szó se volt róla, hogy elkapják őket más, undorító és érthetetlen pasik, akik nem is értettek rendesen ezekhez a dolgokhoz... tudták, hogy nem hozunk nekik több fiatal rabszolgát, akiket betaníthatnak... már csak Moranát, a halálistennőt szólongatták, mint mi... megérintették a bordáinkat, és a csatákban előttünk harcoltak... ennivalónak már csak gyökerünk volt... meg alma.

Ez után az utolsó szörnyű csata után szétkergettek minket, a megbeszélt helyen már csak harmincan gyűltünk össze, a törzs megsemmisült. Nő már csak három maradt... hol van Éva?, kérdezgettük, ő hatalmas volt, ő erőt adott nekünk... megsebesült... és egyikünknek meg kellett ölnie, hogy ne kerüljön az ellenség keze közé, elhozta a haját, megosztozunk rajta... vissza kellett mennünk Svantovíthoz, nem volt más választásunk... és ez nem sok jót ígért... végigmenni a vad, embertelen, nem emberi törzsek közt... a lápban manók támadtak ránk, ilyen nemembereket előtte még nem láttunk. Most, sajnos, közelről megnézhettük őket. Vesszőből font pajzsaikra teknőst festettek, és tetőtől talpig sárosak voltak. Támadáskor azt ordibálták Nindzsa! Nindzsa!, és megölték két társunkat. Eljutottunk a horvátokhoz, akikhez régen gyenge szövetségi szálak fűztek, ugyanis ugyanolyan kíméletlenek voltak, mint mi, ezér' jobb volt inkább szövetkezni velük és együtt vadászni a gyengébbekre... csakhogy a horvátok bivalyokért meg rabszolgákért cserébe kiadtak minket a chebekeknek, akiket időtlen idők óta sanyargattunk... páran megszöktünk... a nők már mind elestek, és jelenlétük, a mienktől eltérő illatuk és ügyes mozdulataik nélkül el voltunk intézve... muszáj nőket rabolnunk... de nyolcból már csak öten maradtunk, és abból is az egyik csak Krul volt... és ő nem viselt fegyvert, bolond volt, csoda, hogy egyáltalán életben maradt... egész nap csak firkált a homokba... micsinálsz, Krul... gúnyolódtunk rajta... te firkász, gyere, táncolj és támadj meg valakit... ez a Krul csak a hatalmas Éva nővérnek köszönhetően maradt életben a törzsben, aki védelmezte őt... hagyjátok békén... bötűket csinál, szükségünk lesz rájuk, hogy ne felejtsünk el semmit, hogy velünk maradjanak az elesetteink... de Éva, hiszen mi emlékezünk minden csontra, minden húsra, mindegyik meggyilkoltat megőrizzük a szívünkben... ti igen, de a gyerekeitek már nem... ja, ez igaz, vakargattuk zsíros sörényünket, és amikor épp nem gyilkolásztunk és támadtunk meg senkit, illetve amikor épp minket gyilkolásztak és támadtak meg, a kettő összeolvadt, Évát és Krult nyúztuk, hogy mér' kell emlékezni... a sok értelmetlenségre... ebbe ti ne szóljatok bele, mondta Éva, inkább szerezzetek pár rabszolgát, olyan feszült vagyok vagy mi... és mi öten, Bicskás, Szomorú Férfi, Az, aki sok helyen van és Az, aki ugrál... és Krul, végre eljutottunk Svantovít szobrához. És mi négyen, banditák és marhatolvajok, emlékezzetek csak vissza, ott álltunk mi négyen, és fohászkodtunk Svantovíthez, Krul meg, a szerencsétlen, megin' letört egy ágat, és elkezdett firkálni a homokba, és mi négyen vártunk, aztán beszélni kezdett hozzánk Svantovít... emlékezzetek csak vissza, szűzgyalázók és gyerekgyilkosok, tudjátok, mit mondott nekünk... és odamentünk Krulhoz, és körbeálltuk, emlékezzetek csak vissza, skalpolók és cenzorok, négy oldalról körülálltuk, és Bicskás ütött elsőként, és Szomorú Férfi letépte Krul bőrkabátját, és Az, aki sok helyen van, arcon köpte, és Az, aki ugrál beleszúrta a lándzsáját... aztán halálra vertük.

Engedelmeskedtünk tehát Svantovítnek, tábornokok és rádiósok, és amikor Krul meghalt, kivágtuk a testvérünk szívét, négy részre vágtuk, és megettük... föláldoztuk Krult, bírók és gyászhuszárok, hogy életben maradjunk... és édes volt a szíve, és még vert, és megin' erőre kaptunk... és Bicskás a behegedt karját nézte és felkiáltott, és Az, aki sok helyen van dobogott a lábával, Szomorú Férfi pedig nevetett... Az, aki ugrál fölrohant egy dombra, és fogta az orrát... füstszagot érzett, és a lándzsájával megmutatta az irányt... nekiiramodtunk, sem éhséget, sem félelmet nem éreztünk már, csak féktelen örömöt, amely teljesen átjárt minket, éljeneztünk... Krul szíve élt bennünk, mint páncélt, mint zsibbadást éreztük testünk minden ütőerében, minden hajszálerében... és futottunk egymás mögött, négy fivér, akit összeköt az áldozat... a domb aljában egy cölöperődítmény volt... talán meg kellett volna várnunk az alkonyatot... de Bicskás türelmetlenül vinnyogni kezdett, Szomorú Férfi bólintott, Az, aki ugrál megnyalta a száját, és Az, aki sok helyen van fölállt... rohantunk tovább, kígyók módjára kúsztunk a fűben... Az, aki sok helyen van megállt és körbe forgott, nyílvesszőt előkészítve járatta a szemét... Szomorú Férfi a harci baltával agyonvert egy kutyát, az egyetlen teremtést, aki szembejött velünk... Az, aki ugrál fölmászott a paliszádra, és kinyitotta a kaput... és Bicskás elsőként rontott be és lecsapott két férfit, akik ott álltak... erre nem számítottak, támadás fényes nappal... és Bicskás mögött berontottunk mi, a többiek is... gyorsan és halkan... cikáztunk a rönkkunyhók közt, és gyilkoltunk... ellenségeink nem is tudtak felocsúdni bénultságukból, hordának nyomát sem látták, nem hallották idegen harcosok lármáját... csöndben voltunk, és sokukkal végeztünk, mielőtt egyáltalán védekezni kezdhettek volna... és csak akkor kezdtünk igazán örülni, megmutathattuk ügyességünket és új erőnket, de aztán már mutathattunk nekik akármit. Üveges szemmel feküdtek, az álluk felfele, szakállukban nyílvessző vagy véres kardvágás vagy harapás... pár rabszolga fellázadt az uraik ellen és üdvrivalgással fogadott minket... de mi őket is legyilkoltuk, hatalmas volt az erőnk, és a vértől csak tovább nőtt... és legerősebben a nők egy része védekezett... karmoltak és haraptak, volt, amelyik leszúrta magát... és csak azoknak kegyelmeztünk, akik védekeztek, addig vertük őket, amíg ki nem feküdtek... azokat, akik könyörögtek, megtapostuk, kettéhasítottuk őket, és a gyerekeik fejét szétzúztuk a rönkkunyhókon... amikor mind halott volt, odamentünk ahhoz a pár nőhöz, akiknek megkegyelmeztünk... megerőszakoltuk őket, és nekik adtuk a magunkat, mert tudtuk, hogy eljött az időnk.

Attól kezdve soha többé nem voltunk meztelenek és nyomorultak. A nőknek, akiknek megkegyelmeztünk, gödröt kellett ásniuk, és az összes halottat el kellett elégetniük benne. Rajtuk tartottuk a szemünket, és ha valamelyik elsírta magát a férje vagy a gyereke holtteste fölött, megjegyeztük magunknak. Néhányuk megszökött... hagytuk őket. De hárman ottmaradtak. Azok rájöttek, kik vagyunk. Ők nem sírtak. Csak tőlük akartunk fiúkat. Portyára indultunk a környéken, és porba döntöttük a puhány népek településeit. Aztán egy új törzs embereire bukkantunk. Sárgák voltak, a szemük ferde, és ismeretlen állatokon ültek. Először azt hittük, hogy valami kétfejű, hatlábú élőlények. Hogy micsodák, arra csak akkor jöttünk rá, miután párat a halálba küldtünk közülük. Egyáltalán nem voltak erősek, ugyanúgy folyt belőlük a vér, mint a többiből. Utánuk is csak hús maradt. Rabszolgának nem voltak jók, nem akartak dolgozni. Elvettük a lovaikat, és tovább nőtt az erőnk. Aztán ezek a sárga emberek is elkezdték kerülni a vidékünket.

Négyen voltunk: Morana sötét fejedelemnője, és négy oldalról védekeztünk. Mivel a vidékünk kihalttá lett, és azok, akiket nem irtottunk ki vagy nem tettünk rabszolgává, elmenekültek, megparancsoltuk a rabszolgáinknak, hogy építsenek egy tornyot. Magas toronyra volt szükségünk, mert messzire el kellett látnunk. Úgy akartunk látni, mint a sasok. Azt akartuk, hogy a torony a fellegekig érjen.

Az első asszonyaink már meghaltak, de gyerekeket adtak nekünk. A fiaink trágyán, hidegben aludtak. Megaláztuk és vertük őket, hogy megedződjenek. Azok, akik életben maradtak, nem szerettek minket, de féltek. A lányaink, akik életben maradtak, ugyanolyan jól harcoltak, mint a fiúk. De még több dolgot tudtak. Gyökereket gyűjtöttek, és ezekkel meg kavicsokkal meg ragadozókarmokkal meg tudták határozni az irányt. Tudtak pókhálót, nyálat és nyírfaborogatást tenni a fivéreik sebére, hogy behegedjenek a sebek. Az egyikük hatalmas volt. Bősz Nőnek hívták. Bőszkének nagy ereje volt. Uralkodott a rabszolgák fölött, és irányította a toronyépítést. A bátyjai is hallgattak rá.

Egyszer meghatározta nekünk az irányt, hosszan mentünk, egészen a nagy folyóig. Egy eltaposott ösvényre bukkantunk, és megállítottunk egy karavánt. Lándzsákat szegeztek nekünk. Az egyik fiunk nevetett, és bevetette magát a lándzsaerdőbe, és a mi nyelvünkön ordított az idegen harcosokra. Értelmetlen szavakkal feleltek neki. Visszajött, a lova oldalából hab és vér fröcskölt. Mi legyen ezzel a csőcselékkel, apáim, kiáltott a fiunk, a farkas, még beszélni se tudnak, ezek németek. A néma nép egyik kocsijában egy öreg nő volt egy kisgyerekkel, ők úgy beszéltek, mint mi. Nekik talán ezért kegyelmeztünk meg. A fiúnál egy fura holmi volt. Egy átlátszó kő. Halványvörös volt, és amikor a nap felé tartottuk, aranyszínű lett. A kőben egy kis légy volt, de nem mozgott. Megráztuk a követ, hogy fölrepüljön a légy. Talán halott volt. De a szárnya az pont úgy állt, mint repüléskor szokott a legyeknek. Nem volt görcsbe rándulva, és a szárnyak színe is rendben volt. Figyelmesen megvizsgáltuk a követ. Varázslat volt. A kő megállította az életet, de nem szétzúzta, hanem magába zárta. Hogy történt..., kérdezgettük, és ráztuk a követ. És hogy hívnak, fiú, kérdezte valamelyikünk... talán tisztelettel. Varázsló lehetett. Samo, mondta a fiú. Egyikünk tőrt és kardot adott neki, másikunk bíbor köpönyegébe bújtatta. A kocsira tettük az íjat és a nyilakat is. Hogy elhárítsuk a fiú mérgét. Elvégre megöltük a szolgáit.

Nyugtalanított minket a varázslat. Mienk volt Morana ereje, láttuk az ellenségeinket jajgatni, görcsök közt haldokolni, és kegyelemért rimánkodni. Láttuk őket menekülni. Láttuk a rabszolganők minden mozdulatát, amikor odafeküdtünk melléjük. Néhányuk rájött, mi vár rájuk utána. Meggörnyedtek a súlyunk alatt, és sejtették, hogy ez már a halál. De a fiú köve másfajta halál volt. Mi az időnket rohanással és harccal töltöttük, a kőben nem volt idő. Talán meg kellett volna ölnünk a fiút és megsemmisíteni a követ.

Odahajtottuk a rabszolgáinkat az építkezéshez. A torony növekedett, de csak lassan. Attól fogva, hogy láttuk a követ, tudtuk, hogy új dolgok történnek. Féltettük az időnket. És még bőszebbek és könyörtelenebbek voltunk. Minden néppel hadban álltunk, vadásztuk és űztük őket. Nyomorúságosak voltak. Morana csak minket szeretett, maga a Halál volt a nővérünk. Csak minket négyünket kötött a kitépett szív szerződése. Csak nekünk volt elég erőnk, hogy a körünkből feláldozzuk saját testvérünket, Dávid királyt, és megegyük a szívét.

Az erdeinkbe más népek harcosai jöttek. Addig mindig elűztük őket. De most vártunk. Az építmény nőtt, de még nem érte el a fellegeket. Milyen messze van az ég, kérdezgettük egymást. Az építmény még olyan magas sem volt, mint a hegyek a látóhatár szélén. Újabb rabszolgákat ejtettünk. Harcosokat döntöttük rabszolgasorba, és sokuk inkább meghalt, mintsem parancsainkat és suhogó korbácsainkat kelljen hallgatnia. De ahogy telt az idő, új fajt neveltünk ki. Rabszolgafajt. Fiaink az öregeken és gyengéken próbálták ki a kardjukat. A rabszolgák féltek megöregedni.

Aztán megtörtént. Eltűnt Bőszke. Megszökött az egyik rabszolgával. A fiaink könyörögtek, hogy vigyük őket magunkkal, rendkívül alázatosak voltak. De mi éreztük, hogy ez a mi dolgunk. Fölkerekedtünk. Bicskás és Szomorú Férfi, Az, aki sok helyen van és Az, aki ugrál is. Némán mentünk. Hajtottuk a lovakat. Nem tudtuk, miért tette ezt Bőszke. Ha férfira támad kedve, megkapja. A fivérei mindent megtettek volna érte. Ha be szerette volna tölteni magányát, elég lett volna, ha megadja az új irányt. De ő elhagyott minket. Egy rabszolgával. Még csak harcos sem volt, csak valami gyáva törzs fia. Hajtottuk a lovakat, tudtuk, hogy utolérjük őket.

Bőszke a fűben ült egy hegyoldalban, pár lépésre tőle egy kutya hempergett. Leszálltunk a lovunkról. Néztük a lányunkat, és egyikünk sem akarta megtenni. Neki is elég ideje volt, hogy megtegye. Mégis csak ült ott lehorgasztott fejjel. Várt minket. Apáim, mondta... ti tudjátok, kicsoda Bőszke... felszegte a fejét, és ránk nézett. Hatalmas volt. Nem akarjátok megtenni, mert tudjátok, ki vagyok, folytatta, és mert tudni akarjátok... miért jöttem el. Megmondom... történt valami... irányítottam a építkezést... és hajtottam a rabszolgákat, de aztán történt valami... annak a férfinak a szíve beszélni kezdett hozzám, és nagyon szépeket mondott... hallgatni akartam, apáim, elvörösödött az arcom, és elfordultam... de nagyon szépen beszélt hozzám, és visszhangzottak bennem a szavai... és én, apáim, tudtam, hogy ha ez a rabszolga akarná, mindannyiatokat megölném... tudjátok, ki vagyok... és megkínoznám a fivéreimet, és felgyújtanám az erődítményt és a tornyot... ha ez a rabszolga akarná... de ő csak el akart szökni... nem varázsló, apáim... csak férfi... és kutya. Felállt, és odament a rabszolgához, aki a fűben hempergett és vinnyogott, félt... ráköpött, aztán átölelte, és a haja felitta a nyálat. Felment a dombon, háttal állt nekünk, aztán magasba lendítette a karját, és a földre zuhant. Egyikünk megölte a rabszolgát, aztán álltunk a lányunk fölött, és tudtuk, hogy ez nem elég, hogy meg kell újítani az erőnket, hogy azok után, amit Bőszke tett, meg kell növelni az erőnket. És egyikünk a lábával megfordította Bőszkét, egy másikunk beleszúrta a kardja hegyét a testébe, és szétnyitotta, és a következő kivágta a máját, és a negyedik feldarabolta. Hazamentünk, és tovább uraltuk a környéket, és tápláltuk Moranát. És vártunk.

Az erdőből új törzs jött. Embersokaságot hajtottak maguk előtt. A menekülő törzsek keveredtek. A fiaink azt mesélték, hogy az új férfiak a Harc Emberei, a bójok. A sisakjukon bikaszarv van. A csatákban a pajzsuk szélét harapdálják, és támadás közben néha fákat tépnek ki gyökerestül, és maguk elé dobálják azokat. Semmi sem állíthatja meg őket, csak a halál. Új paliszádokat építettünk, és árkot ástunk. A menekülteket, akik egész a kapuig jutottak, nyilakkal és kövekkel hajtottuk el. Korbácsoltuk a rabszolgákat, reméltük, hogy befejezik a tornyot, és még feljutunk a tetejére. A Harc Emberei fényes nappal támadtak ránk. Ezek az emberek úgy vonyítottak, mint a farkasok, és hirtelen minden fa mögött ott állt egy, csapatokban szaladtak elő az erdőből, átugrották a köveket, lelapulva futottak, és cikáztak a lövések közt. Néhány fiunk kiszaladt a kapu elé, mert próbára akarták tenni az új harcosokat. Vonyítva üdvözölték őket, és nevettek egymásra. De láttuk, hogy a fiaink kardja elreped és eltörik a Harc Embereinek csapásaitól. Másmilyen volt a kardjuk és a baltájuk, mint a mienk. Sokat lenyilaztunk és megöltünk a kövekkel, de a fiaink közül egy sem tért vissza.

Tudtuk, hogy a mi időnk lejárt, és odamentünk a rabszolgáinkhoz. Meg kellett ölnünk őket, nehogy hátba támadjanak. Tudták, mi vár rájuk, ezért megpróbálták átharapni a köteleiket. Legyőznek benneteket a bójok!, kiáltotta az egyik. Ők istenek, erdei istenek, és az övéké lesznek a földjeitek. Abban a pillanatban újból vonyítást hallottunk, felszaladtunk a várfalra. Az egyikünk még visszament, és fölgyújtotta az építményt. Utoljára még megszólítottuk Moranát, és jeges érintést éreztünk a bordáinkon.

A lángoló torony szikrái elvakítottak minket. És amikor leszúrták az első embert közülünk, fogyatkozni kezdett az erőnk. És az új emberek darabokra téptek minket. A torony leomlott, és a rabszolgák elégtek vele. Ez történt.

Uh, Cápa... könyörgött Bohler, most már jöjjön valami más, mer'... Hát persze, mondtam, tudjuk, hogy forog a kerék... Te, és tényleg rögtön az első napon elintéztem egyszerre két fickót, he?, kérdezte Micka. Odanéztünk, ahol David ült. Nem volt ott. A francba, csak mese volt az egész, kiáltotta Cápa. Az egészet csak álmodtam! Kiszaladtunk a lakásból. David a folyóson sem volt. Lerohantunk. Nézzétek!, kiabálta az egyikünk. Lenn a ház ajtajánál véres hüvelykujjlenyomat volt a kapcsolón. Igen, vérzik neki, ezt észrevettem, mondta Bohler. Kiment, mondta kétségbeesetten Micka, de hova megy így, hát olyan, mint egy zombi. Talán megtaláljuk, mondtam. Cápa már futásnak eredt. A házak mögött futott. Én megnézem a fészereket meg az udvarokat, ti szaladjatok a villamoshoz, ugatta Bohler. Elkezdtünk rohanni Mickával a város felé. Meg kell mondanom, hogy bár erős egy fickó volt a padrúgom, futásban nem vehette föl velem a versenyt. Lehet, hogy abban ül, mutattam előre. A villamos a város felé ment, sötét volt körülötte, csak az elektromosság világította meg időnként a folyton változó környezetet, amely mellett a gép elhaladt. A fények a távolban készek voltak elnyelni a villamost, készek voltak egybefolyni annak piszkossárga fényével. Hát ez pech, rúgott bele Micka egy kőbe, és átküldte a síneken. Lehet, hogy jobban lett, és talán döntött. Mer' ugye tudod, Potok, hogy a törzsnek annyi. Tudom, de hova mehet David?

Hinnünk kell, mondta Cápa, hogy rendben van. Hát, más választásunk nincs, mondta valaki. Végignézhetnénk az ismert helyeket, meg kérdezősködhetnénk, vetettem fel. Igen, végignézzük, majd... Most itt a Zóna, most ez az első dolog. Elvégre magától ment el. Elvégre, fiúk, az ő dolga. Majd csak gondoskodik magáról... muszáj neki. Ám tudtuk, hogy padrúgunk nagyon-nagyon gyenge. És ha nem beszélt meg valamit Helenkával, a Forradásossal, akkor... gyakorlatilag senkit se ismert a városban, az ilyen-olyan idegen főnökökre meg bizniszhivatalnokokra... nem lehet számítani... azok csak azzal törődnek, hogy kikaparják a gesztenyéjüket, de David a többi bandát se ismeri... megtanítottuk mozogni... azt viszont nem tanítottuk meg neki, gondoltuk, hogyan mozogjon, amikor megváltoznak a dolgok.

De magától ment el. Az ő dolga. Lehet... hogy szarul van. Lehet, hogy abba akarja hagyni. Lehet, hogy nem akar már a Titok Embere lenni. Lehet, hogy szerződés nélkül nem akarja folytatni. Az ő dolga.

Üljetek már le, keselyűk és dögevők, mer' a dolgoknak el kell jutniuk a végükig, és én még el se kezdtem beszélni, intett minket Cápa. Az álmom folytatódik, és egy másik bandáról szól. Az álmom gyors volt és lassú, és a végén, nőstényfarkasok és hímfarkasok, ott a Lehetőség! És megtudjátok, mi a föld a lábatok alatt. Ne csóváljátok hát a fejeteket, hagyjátok abba a jelen pillanat rejtvényének fejtését, higgyétek el, különféle utak vannak, különböző lehetőségek, különböző dolgok vannak itt... és az egyik út a Tompa Kés embereinek az útja volt, amikor a bandájuk számára elkezdődött a Gé éjszaka.

A törzsek menekültek, és keveredtek egymással. Aztán azt, ami maradt belőlük, behajtották a telepekre. És úgy hajtották őket, hogy különböző törzsek emberei, egymás ellenségei, legyenek együtt, hogy kiirtsák egymást... és annyi lett az idejüknek, és az új emberek, akik a földnek a saját nevüket akarták adni, már nem tudták elviselni őket... nyakörveket adtak a Tompa Kés embereinek, és arra kényszerítették őket, hogy az ő értelmetlen dolgaikat egyék és az ő értelmetlen mozgásuk szerint mozogjanak... legalábbis így tűnt a telepen lévőknek... és a rabszolgatartóikat vaszicsunak, fehér szellemeknek hívták, a bőrük értelmetlen színe miatt, és nem tartották őket embernek, mer' csak ők voltak dénék, emberek. És a körülmények összejátszása folytán azok, akik bezárták őket, őket tartották emberalatti embernek.

Az egyik telepen, ahol a déné emberek szerint bűzlött a fű, és a víz ihatatlan volt, ezér' sorban haltak meg... nem volt egyetlen állat se, ami mozgott, amire lőni lehetett volna, amit el lehetett volna ejteni, olyan táj volt ez, ahol nem voltak sasok, csak keselyük... a dénék nem kedvelték őket... és egy idő után már ellenségek se maradtak, mer' a dénék kiéheztették őket, az erősebb vaszicsukon kívül, természetesen.

Aztán... az volt a dénéknek a legrosszabb, hogy a telepeken nem volt egyetlen fa se. A dénék ugyanis a fákra tették a halottaikat. Tudták, mi a Föld, tudták, hogy a Föld az emberiség tömegsírja. Világosan látták, hogy csak a hülyék és a Gonosz rabszolgái ássák vagy égetik el a halottakat. Tudták, hogy a holtak tömegei és a hamu túlterhelik a Földet. Olyan álmaik voltak, amikben a Föld egy másik törzzsel vagy nemzettel, amelyet verembe hajítottak, letér a pályájáról, és bolyong a világűrben. Nem fér hozzá kétség, hogy az állandó öldöklések miatt a holtakkal terhelt Föld egyszer kizökken a helyéből, és eltéved a jó öreg világűrben. Elhagyja a pályáját, elveszti titkos útját, és elhúz valahova, leginkább a vén Betolakodó vagy az Ördög seggébe.

Ez volt a dénék tanítása. Ezér' a fák koronájára tették a halottaikat, és a levegőnek, szélnek, sasoknak és azok ragadozó unokatestvéreinek adták őket... volt, akinek nem tetszett a dolog, de nem tudtak mit tenni, ez volt... a telepeken nem voltak fák, így hát a halottaikat eltemették, vagy a vaszicsuk mintájára elégették őket, és érezték, hogy mi történik a Földdel. Unatkoztak és haldokoltak, és közben Tüzes Vizet ittak, amiből meglepő módon volt bőven... ez szigorúan tilos volt, mer' a dénék, ahogy ez számos tanulmányban és disszertációban olvasható, a dénék nagyobb mennyiség elfogyasztása után "pszichopata gyilkosok" lettek. De létezett pár kulthurális alapítvány, amiket a kosárfonók, rímfaragók és pingálók a folklóradók miatt működtettek, így vagonszámra vitték a Tüzeset a rezervátumokba... sőt állítólag a napilapok hasábjain pár humanista cikk is megjelent az emberalatti emberek művészetéről. Amikor a zsűri megpillantotta a kaccenjammeros alkotásokat, egy csomó szöveg ment, hogy megéljenek valamiből, és dőlt a lé, a kritikusok dalra fakasztották a tollukat, és máris több előadásnyi anyag gyűlt össze, és a komplexusos idióták büntetlenül és vég nélkül ontották a nézeteiket... és, tisztelt hallgatók és bemondónők, addig fajult a dolog, hogy unalomból és a sok értelmetlen halál láttán Vigyorgó megölte a feleségét... a Tüzes Víz hatása alatt tette, úgyhogy senki se vetette a szemére, de jó azér' nem volt a dolog... és amikor Vigyorgó magához tért, mélységesen megbánta a tettét, összevagdosta magát, és kérlelte a feleségét, hogy bocsásson meg neki... és az lehet, hogy megbocsátott, lehet, hogy nem, senki se tudja, mert feléledni nem éledt fel... aztán Nyaklánc levágta a kishúga orrát, és az egészen csak nevetett... ő is a Tüzes hatása alatt volt, úgyhogy nem tudott semmit... és mindenki felfogta, hogy a nyakörv miatt csinálta, senki nem mondott neki semmit, de tudták, hogy ami történik, az nem jó. És tárgyilagosan megállapították, hogy Natanis a nyakörv miatt kúszott fel egy fára, odakötözte a lábát, és lelógatta magát, fejjel bele egy hangyabolyba, ahogy azt számtalan jelentős tanulmányban és egy-két disszertációban is leírják, a dénék aszondták neki, hogy hagyja, ne csinálja... de ő azt felelte, hogy inkább ők hagyják őt, nézzék, és vállaljanak közösséget a sorsával, mer' eltűrte a nyakörvet, és most annyira szégyelli magát érte, hogy végül úgy döntött... hogy megütközik a halállal... az éjszaka folyamán kijózanodott, de a döntését nem másította meg... és jött Pte San, Eltékozolt Nyeremény, és aszondja: A Tüzes Víz rosszabb a Mennydörgő Botnál is! Törjétek össze az üvegeket és öljétek meg a vaszicsukat, akik ezt a szart árulják nektek az asszonyaitokért. Züllött iszákosok. Mindent elfelejtettetek. Hát emberek vagytok ti? Mind épp részegek voltak, és az, amit Pte San mondott, jó ötletnek tűnt nekik, mentek és meg is tették. Pte San hatalmas volt, és általában megcsinálták, amit mondott. Amikor senki se nézett, véget vetett Natanis szenvedéseinek is. A dénék az összes vaszicsut lemészárolták, és a telep vezetőjét is kinyírták, akinek a legtöbb rangja volt, és egy csomó igazgatótanácsban is benne ült, a következőt pedig nagyon mókásnak találták: amikor panaszkodtak, hogy nincs mit enniük, ő mindig azt tanácsolta nekik, hogy egyenek füvet. Erre mikor a dénék megölték, jól teletömték a száját fűvel, úgyhogy azóta is eszi. Ezen jót szórakoztak, de tudták, hogy ideje eltűnni.

Összerakták a puskákat és a pisztolyokat, amik nem is lehetettek volna nekik. De előtte egy csomót szétszedtek, és a kapcsokat, rugókat és főleg a pisztolyok ravaszait és a coltok dobtárait különféleképpen belefonták a hajukba, és díszként hordták. A vaszicsuk kinevették őket, és stupid barbár díszekről és szerfelett gyermeteg babonákról zagyváltak valamit. Csakhogy mostanra egyetlen vaszicsu se maradt. És amikor elkezdődött a Tompa Kés emberek Gé éjszakája, a többi vaszicsu nagy részének már nem volt kedve nevetni a barbár díszek miatt. Mosolyogni se mosolyogtak már, nem is léteztek már.

A lovasok indultak elsőként, mögöttük gyalog a nők és a gyerekek, mer' lovuk egyelőre nem sok volt. Tudták, hogy a telepek közelében pár kálvárista lovasszázad kószál. Állítólag Vigyorgós és Nyaklánc lovagolt legelöl. Hatalmas bűneik voltak, ezért minden mindegy volt nekik. A kálváristák nem számítottak a dénék támadására, és aznap soknak lehervadt a mosoly az arcáról. Vigyorgós elesett, így megtudhatta, megbocsátott-e neki a felesége. Többen is elestek. De egy csomó puskát meg lovat szereztek, és kezdett visszatérni az erejük. A közeli erdőcskében a lovasok leszálltak lovaikról, és a felelősséget, amely a prérin hevert, Tompa Kés vette magára. Jó, jó, testvér, mondták neki a többiek... Joseph törzsfőnök, Kismedve, Ojokoltsa, Alvó Nyúl, Abenak, Véres Kés és a többiek... hát jó, de tudod... nem kellett kimondaniuk, de megint a szabályok szerint kezdtek élni... és Tompa Kés bólintott, mer' tudta... mi történne, ha nem juttatná át az embereit a csapdákon, ha hagyná őket besétálni a kelepcékbe, lépre menni, ha nem bírná megfejteni a rejtélyeket, ha megecetesedne a szíve a félelemtől. Elindultak északra, a hazájukba.

Nem tudták, hogy ez a haza már nem létezik. Nem tudták, hogy a szellemek már több száz, több ezer reklámtáblát állítottak, melyekkel a különböző felesleges holmikat hirdették. Nem tudtak semmit a nagyon-nagyon mérgező füstről, amely úgy húzódik végig az égen, mint égés a bőrön, amikor forog a kerék. Nem tudták, hogy a gilisztáknak már végük. Nem tudták, hogy a hangyák többé nem szabad nemzet, és hogy meghátráltak a sárgászöld keverék előtt. Fogalmuk se volt az aknatornyokról és a kőolajról, amely a motorokat hajtja, hogy végig lehessen repeszteni az autópályákon. Úgyis azt hitték volna, hogy hülyeség az egész. Szart se tudtak a Koca Kuláról meg a mogyiférgekről, a bézbolütőkről dettó. Nem olvastak Kafkát. Varhola nem érdekelte őket. Csak Josiph Švejkkel találkoztak, aki mindenütt ott van, őt azonban megölték. Gőzük se volt róla, hogy a föld és az emberek is önmaguk puszta fotóivá válhatnak. Kissé tökkelütött nép voltak.

Annyira tudatlanok voltak, hogy azt se tudták, hogy például a távíró, amivel tettük után újabb és újabb kálvárista lovasszázadokat hívtak, s ezeket szintén főleg a dénékhez tartozók vezették, természetesen az ellenséges törzsekből, szóval hogy a távíró nem Fül nélküli Út, hanem csak egy közönséges távíró... megvolt a maguk nyelve, abba csimpaszkodtak ostobán, mamlaszon, visszamaradottan... ugyanúgy, mint a mozgásukban, és minden lépéssel, amelyet a Gé éjszaka felé és a telepektől tettek, egyre jobban visszatért az erejük... különböző törzsekből jöttek, Joseph törzsfőnök és a fia, Nyaklánc a Nez Percék közül való volt, Wovoka, aki a tilos táncra tanította őket, paiute volt, a többiek főleg a cheyenne néphez tartoztak... de ez akkor mindegy volt, új védközösséget alkottak, és azért váltottak szót, mert meg kellett érteniük egymást, hogy meg ne haljanak, vagy legalább ne azonnal... most Tompa Kés törzse voltak.

És Tompa Kés szíve nem ecetesedett meg, ellenkezőleg, olyan édes és vörös volt, mint soha előtte, és Tompa Kés szíve verésével segített az embereknek átjutni a csapdán... kikerülte a kelepcéket, és nem ment lépre.

Bekerítették őket a kálváristák. A semmiből lovagoltak elő. Tompa Kés emberei hamar rájöttek, hogy bár a föld ugyanakkora maradt, mégis kisebb. A vezetékes és vezeték nélküli összeköttetésnek köszönhetően a kálváristák tökéletesen tájékozódtak. Csakhogy Tompa Kés emberei mindenféle világokkal kapcsolatban álltak, és elkezdték azok erejét használni. Az égiek kedveztek nekik. Amikor köd volt, kihasználták. Amikor esett az eső, segített nekik. Amikor égetett a nap és a katonáknak hólyagos lett a kezük, ha hozzáértek a puskacsőhöz vagy a ravaszhoz, Tompa Kés harcosai hirtelen ott termettek előttük a napfényből, és tomahawkok és harci kalapácsok hűtötték a kezüket. Néha jó volt vízen átmenni, barátságosan belemerülni puha és csillogó világába, mert a kálváristákhoz olyan polgártársak is csatlakoztak, akiknek a kutyáját emberekre képezték ki. Kismedve elesett. Megölték Abenakot, aki a fiatal férfiakat vezette. Wovoka is eljárta az utolsó tangót.

A hordából elesett minden egyes ember után a vaszicsuk oldalán az üldözők újabb serege látszott kinőni. Azt mondják, hogy Alvó Nyúl látta az egészet, és helyesnek tartotta közölni a többiekkel, hogy olyan ez, mint amikor egy emberi hullára ezer féreg jut. Azt mondják, a többiek bólintottak. Amikor Alvó Nyúl elesett, túlzottan nem bánkódtak, mert eszükbe jutott, mit mondott az emberről és a férgeiről, és állítólag mosolyra görbült a szájuk. Ezzel a mosollyal megmutatták a fogukat az erdő leveleinek meg a gödrök homokjának és a köveknek, amik közé elrejtőztek. A fák és a föld dolgai állítólag a magukénak tekintették ezt a farkasvigyort, és segítettek a falka embereinek. Néhány vénnek azt mondták az égiek, hogy már ne siessenek tovább; együtt maradtak. Néhány sebesült a sziklákban maradt, és hallgattak, és harapdálták az ajkukat, nehogy megszólaljanak a fájdalomtól, amikor elmennek mellettük a bátyjaik. Fekve maradtak, és megkeményedtek a csontjaik.

Joseph törzsfőnök és Nyaklánc hátul lovagoltak. Köröztek. A többiek oldalt meg elöl vonultak. Védték a nőket és a gyerekeket, akik Pte San, a Bölényborjú Nővére, Sok Kosár és Sárga Asszony szavait hallgatták. A nők többsége különböző törzsekből származott, de most leegyszerűsítették a szókincsüket és összekeverték az ábécéket; meg kellett érteniük egymást. Állítólag zavarta őket, hogy nem igazán tudtak jelzőket használni, ugyanis nagyon vad és változatos időket éltek. Mindenképpen szép lett volna beszélni ezekről az időkről. De futás közben kellett megnevezniük a dolgokat. Néha elég volt egy-két főnév annak megnevezésére, ami elől futtodban ki kell térned. A legsürgetőbb mondat gyakran csak egy tompa kiáltás volt. Suttogás és a kezek beszéde. Tompa Kés emberei tudták, hogy elég, ha egyetlen harcos életben marad, meg legalább egy a Védett nők közül, hogy ne vesszen ki a falka magja. De elesett Ojokoltsa, Medvefej és Húshegy. Meghalt Ferde Villám és Tökvivő is. Egymás után haltak meg az emberek, akiknek nevetséges és érthetetlen nevét egy olyan nyelv adta, amely szinte már nem is létezett, bár épp a banda alkotta nemrég. Már sok fegyverük volt, így az idős nők vagy azok, akik már nem akartak élni, kilovagoltak, törtek előre, és irtották az ellenséget. Néhány kálvárista társai előtt a törzsi háborúk szembetűnő díszeivel dicsekedett. A Tompa Kés falkájába tartozó nőknek kimetszették a nemi szervét, és ráhúzták a nyergek kápájára. A levegő hamar kiszárította a díszt, amely már soha többé nem lett nedves, kivéve esőben. Bölényborjú Nővére tehát nem szült utódokat; lovagolt. Ma múzeumban van. Egy raktár mélyén. Többen azt mondják, hogy a hihetetlen harcosra vár.

Az olvasó idő emberének, aki szembesül ezekkel a régi információkkal, az adat- és halálfolyamok nyeldeklőjének, a mai kor nyomorékjának, mely korban nincsenek szabályok és minden megengedett, azonban el kell nyomnia esetleges jogtalan és álhumanista felháborodását. Nem csak a környező tüzek miatt. Mert amikor a falka női néha közel férkőztek a foglyokhoz, tárgyakkal tették próbára azok férfierejét. A tudományos könyvekben és történelmi szöveggyűjteményekben az áll, hogy ez sokáig tartott és fájt. Nem tudni, ki kezdte.

A kálváristák Tompa Kés emberei ellen voltak, puskagolyó puskagolyó ellen, kés kés ellen. Hogy aztán száz, majd ezer kés volt egy ellen, az más lapra tartozik, de a hajszának megvoltak a szabályai. Aztán történt valami. Joseph törzsfőnök azt mondta akkor Nyakláncnak: Hm, hm. Minden faluból, minden városkából, minden farmról, ahol rabszolgasorba süllyesztett teheneket vagy csirkéket neveltek, rendszerető polgárok csatlakoztak a vadászathoz. Serifek, főnökök, szakácsok, bankárok, pszichoanalitikusok, fogházőrök, tanárok, politikusok, választók, fékezők és eurozsurnaliszták, mindegyik végigszörfölt pár csatornát a tevéjében, és mert a technikai vívmányukban nem volt épp se Dallas, se Denver, megragadták a puskájukat, elbúcsúztak asszonyaiktól meg az apróságoktól, és miközben nagy denevérfülükben még mindig Mágenslejm Nulcsi hangja búgott, útra keltek. Joseph törzsfőnök sokukat elejtette. De aztán ő is elesett. A polgárok követték a hordát a kertek alatt, aztán otthon meséltek meg forgatókönyveket írtak, analizáltak és békekonferenciáztak és szívszaggató riportázsokat publikáltak. Páran a konferenciákon még pozitív rezolúciókat is hoztak, miszerint véget kell vetni az emberalatti emberek üldözésének. Dögivel születtek a határozatok, egészen a dolgok végéig.

Az állatok és emberek földje összefüggő nyaralóterületté, végtelen csirkefarmmá változott, és ahol nem voltak bodegák, ott csűrök voltak. Már semmi se hevert összevissza, eredeti vadságában. És a falkának folyton újabb és újabb okíthatatlan polgárok eredtek a nyomába. Azok, akiket felhomályosítottak, már nem tudtak beszélni. Tapasztalatuk megoszthatatlan volt. Páran csak le akarták kapni a vadakat, csakhogy azok mérhetetlen tompaagyúságukban erre nem jöttek rá, és elvették a fényképezőgépüket és jól megskalpolták őket.

Beállt a tél. A banda a megszokott helyzetében volt, bekerítve. De ezúttal a kálváristák lánca mögött regimentnyi polgár is állt. Karnevált, tombolát és békekonferenciát rendeztek. Élvezték a dolgot. Véres Kés úgy ítélte, hogy őrültek. Lemészárolhatjuk őket, mondta. De jön helyettük más, mondta Farkaskölyök. De Véres Kés már megindult. A tribünök elnémultak, amíg Véres Kés nem ért lőtávolságba, csak az ő énekét lehetett hallani. Megindult a falka. Páran elestek a puskagolyóktól. Véres Kés állítólag röptükben kapta el a golyókat, és a mellkasa felé irányította őket, sok lövés volt. Mennydörgés nem bírt Véres Kés énekének erejével, pedig túl akarta zengeni, büszke volt énekesi hírnevére. Kettőjük hangja végigcikázott az éjszakában, és elkapta a lövedékeket. Ők ketten, akik előrevágtattak, nem fecsérelhették az idejüket polgárok mészárlására. Nem csinálhattak fasírtot belőlük, mert felülkerekedett a hiúságuk, és dallal mérkőztek meg egymással. De sok lövés volt. Később, a megbeszélt helyen, Tompa Kés megszámolta az embereit. Már csak harminc maradt belőlük, pár harcos, öregek és gyerekek. A nők közül már csak három élt. Pte San, Az Armadillók Nővére és Sárga Asszony.

Úgy ítélem meg, hogy a golyó csak jót tett Véres Kés mellkasának, mondta Sárga Asszony; olyan erősen szólt a hangja, mint a hordó oldalát kongató vízé. Én mégis úgy vélem, mondta Az Armadillók Nővére ingerülten, hogy Mennydörgés hangja sem volt erő nélkül való. A nők férjük hírneve miatt talán hajba is kaptak volna, ha le nem állítja őket Farkaskölyök. Mindkét keze el volt törve. Kedves nővéreim, úgy ítélem meg, hogy most én vagyok soron és roppant férfias hangommal mindkét harcos békabrekegését felülmúlom. Mielőtt nekieshettek volna a nők, odament hozzájuk Nyaklánc és Tompa Kés, és azt mondták, úgy vélik, talán nem ártana árkot ásni és elrejtőzni benne; így reggel abban fogadhatnák a vaszicsukat és kicsit meglephetnék őket. Az ásásban nem sok hasznomat vennétek, mondta Farkaskölyök, inkább szerzek nektek valami dalt.

Tél volt. A falka embereinek szerencsére még voltak köpenyeik, amiket a régi szabad állatokból csináltak; ennek ellenére komoly súlyuk volt a pelyheknek. Azon az éjjelen nehezebbek voltak, mint a puskagolyók. Sok idős ember megfagyott. Páran betakarták az alvókat a bundájukkal, és kimásztak az árokból, és az jutott eszükbe, hogy eltűnt az idejük, ezért elindultak megkeresni. Az ottmaradtak reggel kénytelenek voltak leölni egy lovat, és annak a húsát enni. Semmi melegebb nem volt ott a lovak vérénél. Szellemek vették őket körbe, de ezúttal megszegték a szabályokat. Nem öltek, vártak. Tompa Kés embereihez csak pár újságíró mászott el a Kamerama Rt.-től, és elkezdtek forgatni; máig is ott forgatnak, ha meg nem haltak. Aztán az árokba elkezdtek bombaszilánkok hullani. Egyetlen emberemet sem fogom a nememberek skalpoló kései alá küldeni, jelentette ki Sherman tábornok. Azt mondják, néhány embere hányt, amikor látták, hogy repkednek a szétszaggatott testek csonkjai az árkokból. Állítólag már nem érezték magukat harcosnak. Páran állítólag visszautasították a harcnak ezt a formáját, amiért meg is büntették őket. Amikor Pte San, Eltékozolt Nyeremény feje gurult a hóban, Natanis nevét kiabálta; elvette fivére szabadságát, és félt a vele való találkozástól. Tompa Kés életben maradt emberei felültek a lovaikra, és az ágyúk ellen rontottak. Állítólag a felhők vitték őket, amelyekből lavina omlott le. Olyan ló, amelyet nem szaggatott szét gránát, csak kevés maradt. Az életben maradt emberek a második napon rájöttek, milyen erős a fagy. Felvágták a lovak hasát, és elrejtették bennük a kisgyerekeket a hideg elől. Tudták, hogy meghalnak, és remélték, hogy a szellemek legalább a legkisebbeknek megkegyelmeznek. Azt akarták, hogy az új törzs fennmaradjon a dalaikban. De hamarosan senki sem maradt, aki a dalokat énekelhette volna.

De azt mesélik... hogy Sárga Asszony egy lóhoz kötözte Farkasgyereket, és áttörtek a gyűrűn. Nem tudták, hova mennek, a hóförgeteg elvakította őket. Eljutottak a hegyekbe, ott vészelték át a telet. Sárga Asszony ágakat kötözött Farkasgyerek kezére, akinek ettől összeforrtak a csontjai. Vadásztak. Valahogy életben maradtak. Farkasgyerek felfigyelt rá, hogyan nő Sárga Asszony hasa. De Sárga Asszony tovább akart menni, fel a hegyekbe. A föld tele van sírokkal, mondta Farkasgyereknek... Az egész föld egy nagy sír, te is tudod... nagyon magasra kell mennünk.

A föld elnyelte Tompa Kés embereit, gödör lett a számukra. Senki sem tudja, hol fekszik Tompa Kés. Csak a nyakörvéről tudni, amit eldobott.

Sárga Asszony magasra vezette Farkasgyereket. A szakadékokat és vízmosásokat, ahol csontok lehettek, kikerülték. Ahol csupán szikla volt, csak ott mondta Sárga Asszony, hogy talán érdemes lenne valami kunyhófélét építeni. De aztán továbbment a gyerekével. Kanakába akartak eljutni, ahol pár ember még a régi módon élt, és ahol sok fa volt.

Azt mondják, hogy két lovas, Vanatabe és Ishtu, pillantotta meg a körvonalaikat elsőként. A falkájukból nem szóltak senkinek, hanem útnak eredtek. Nagy boldogság, testvér, mondta állítólag Ishtu... már halálosan untam, hogy mindig ezekre a hülye vaszicsukra kell vadásznunk... nem ismerik a szabályokat, félnek... állati büdösek... nem tudnak beszélni. Vanatabe is örült, mert megint emberre vadászhattak, és ehhez ügyesség és erő kellett. Abból ugyanis, ahogy a láthatáron levők lovagoltak, a lakotok törzséből még a legkisebb gyerek is rájött volna, hogy emberekről van szó. A vaszicsuk nem tudtak rendesen mozogni.

Amikor Farkasgyerek észrevette, hogy lovasok közelednek feléjük, rögtön tudta, hogy mi a szándékuk. A dorongja után nyúlt. De Vanatabe és Ishtu a tegezben hagyta a nyílvesszőket. Felismerték a közeledőket. Emberek vagytok?, kérdezte Vanatabe hivatalosan. Ishtu a törzse jelét rajzolta a levegőbe. Sárga Asszony azt felelte, hogy Tompa Kés falkájából vannak. Hallottuk... mondta Ishtu jelekkel... hogy feloszlattátok a törzseket, és hogy lemészároltak titeket. Vanatabe a ló sörényében tartotta az ujjait... ez nagy... nagy és szent pillanat... nagyra becsült fivér és bátor nővér a törzsekből... üdvözlünk titeket Ülő Bika népénél. A gyerek kinyitotta a szemét, és kinyújtotta a kezét a két lovas csillogó díszeiért... emlékezett rájuk az előző életeiből, de az apja és az anyja lassan elvesztették az összeset... a négy déné tudta, hogy a lakotáknál bőven van dísz... állataik oldalához nyomták hát a lábukat, és gyorsan ellovagoltak.

És Tompa Kés törzséből még valaki, egy Nez Percé, Nyaklánc is kijutott a gyűrűből... nem emlékezett, hogyan; később azt állította, hogy egy sas vitte ki... gyalogosan kóborolt a környéken, amíg meg nem zúzott pár emberalatti embert az átnevelő csirkefarmokról, és nem szerzett magának felszerelést és fegyverzetet... üldözték a milicionáriusok, és szorosra húzták körülötte a hurkot, de ő átvágta a csomókat... eljutott az erdőbe, ahol nem voltak sem emberek, sem vaszicsuk... nyugodt volt és ellátta a sebeit... ember vagyok, mondta magának, de egy idő után elindult, hogy csatlakozzon az emberekhez, vagy hogy vaszicsukat mészároljon, nem akart egyedül lenni, mielőtt megölik... vadásztak rá, és egy géppel megölték a lovát... messze elkúszott onnan... és sok nap után egy erdőbe jutott, ahol addig a Varjak vadásztak, és ahol még nem voltak nememberek... lányokra bukkant, akik fát gyűjtöttek... sok fa volt ott... a lányok sikoltozva menekültek a négykézláb csúszó állat elől... de az egyikük, Hollólány, felismerte... tudta, ki ő, és nem félt tőle. Üdvözlünk, mondta... ez jó pillanat, mert a körülmények összejátszása folytán..., mondta, miközben a hajából fekete bőrcsíkokat bogozott ki... a körülmények szerencsés és különös összejátszása folytán épp ma telt le a gyász ideje Kis Pajzs után... jó férj volt... a bográcsban épp egy bizonyos kutyát főzök... már biztosan jó puha a húsa, és meg merem kockáztatni, harcos, hogy nem mondanál nemet egy kis kóstolóra... tehát ha van időd és kedved... akkor meghívlak. Uff, mondta Nyaklánc, és összeesett. Hollólány azt hitte, hogy ezzel fejezte ki az egyetértését.

Tehát, tisztelt barátaim és ellenségeim, mondta Cápa, három embernek állítólag sikerült elszöknie az utolsó harmincból, és a genocídium megint nem jött össze. De egy bizonyos elmeháborodott, illetőleg misztikus ezekből a számokból megállapítja annak az alakját, aki bizonyos életkorban magára vállalta a felelősséget, ami a sivatagban hánykódott, Cápa széttárta a kezét... meg akarta szüntetni a törzseket... de mi gyakorlati emberek és a tudományos élet krémje vagyunk. És ezért, fiúk, biztos ismeritek ennek a majdnem kiirtott népnek a nevét. Bohler! Az irkutok, elnök úr! Kitűnő... Micka! Az ingusok, miniszter úr! Remek felelet... Potok! Az ikvovák, te kibaszott hippi! Remek... az eltűntek helyett szellemi gondnokuk felel... inuitok, te köcsög! Nagyon jó. Alaposan felkészültetek. Különböző dolgok, utak, kelepcék és csapdák vannak itt... különböző dolgok, különböző lehetőségek, hisz tudjátok... és jutalmul tetováljátok ezerszer a szívecskétekre ennek a népnek a nevét. Értitek?

Igen, igazgató elvtárs, mennydörögte a diáksereg a tornateremben, és kolosszális pszichózissal tűrte tovább Cápa meséit és feladványait... és Bohler közben komoly ábrázattal előszedte a fiókokból a tetováló tűket, festékeket és szikéket. És a cérnákat. Azokat későbbre.

Álltam a többiekkel a tornateremben, pár percig kibírtuk csöndben főnökeink főnöke, Brezsnyev alatt... aztán visszamentünk az osztályunkba, Heroldová tanárnő feleltetni kezdett... én a padban ültem Milena mellett, örökre őrizzük meg emlékezetünkben a nevét, védekeztünk, mert sejteni kezdtük, mi történik és miről van szó.

Teljesen szokványos iskola volt. Azzal a különbséggel, hogy ebbe a régi ötosztályosba sok gyerek került be a reakciós családokból. Egyrészt bizonyítékként a világ többi részének, hogy minden rendben van és minden mazsola szabadon tanulhatja az euklideszi geometriát, másrészt hogy szem előtt legyenek a gyerkőcök. A világ mikroszkópot, nyakkendőt és dupla sztolint pakolt ránk. Milenával, dicsértessék a neve, résen kellett lennünk, helyesen kellett mozognunk és kocsányon kellett lógatni a szemünket.

Néha hosszú, fekete hajánál fogva hozzá kellett kötöznöm a padhoz, vagy be kellett dobnom a vízbe. Szurkált a körzőjével, ravaszul ellopta a tízóraimat, amit befalt a lányvécében... akkoriban állandóan éhesek voltunk. Együtt töltöttük a vad pubertás bizonyos szakaszát, és a veszélyes csapdákat az elkerülhetetlen önvédelem leckéiként fogtuk fel. Hasonló őrülettől áthatottan harcoltunk, mint más kiskorúak a kínai tai chiban. Muszáj volt igyekeznünk.

És a többi mazsola... hogy most konzumlázban vannak-e, vagy a kerék alatt, hogy leereszkedett-e hozzájuk a szellem, vagy elvitte-e őket az ördög... nem tudom. Heroldová tanárnő nyelveket tanított, csak a nyelveknek köszönhetően maradt életben... még a legperverzebb és az abszolút hidegvérű mazsolák is tudták, hogy a tetoválás a bal alkarján nem a telefonszáma... és nem kelepeltek, amikor beszélt.

Egyedi nevelési módszerei voltak. Nehéz megmondani, mért nem vágták ki azonnal ezt a vén raritást. Khm, khm, hm, és akkor mi van?, morogta az államfők képei alatt. A legjobb az volt, amikor eljött a cseh hős, Remikin űrhajós napja. Az osztály a képernyő előtt ült ünnepi göncökben, nagy nap volt, az első cseh a kozmoszban! A szovjet pilóták oldalán, a paradicsomtól elvakítatlanul tért vissza hozzánk a földre, és tett tanúbizonyságot: Mostan bebizonyosodott, mondta Remikin, hogy nincs ott semmiféle Isten! Imígyen szóla Remikin, és tömte magába a knédlit, és a falatokat sörrel öblítette le, csak nyugi! Én vagyok a bizonyíték, és én mondom nektek, földlakók, nincs Isten. Én már voltam ott... és ezekkel a ravasz cseh kuksijaimmal láttam! Nincs ott semmi. Senki! Úgyhogy nyugi! És még nincs vége! És aznap, amikor a csehek csehe, a Mindentudó Menőmanó Kém Úr, a nemzet messzelátója és periszkópja visszatért a magasból ide, és jól megmondta mindenkinek a tutit, hogy mi van és mi az ábra, szocializmusszerte nagy-nagy öröm uralkodott el. Szóltak a szirénák, durrogtak a petárdák, ropták a csehek a táncot a jolka körül, a tévében egy órával tovább volt adás, és minden bűnösnek tonnás kő esett le a szívéről. Ez a Remikin aztán nem akármekkora gerója és génija, lélegeztek föl a képviselők és más bolsevik gennyzacskók, ilyen messze volt, és most megmondja nekünk! Minden tutifrankó! Nincs semmi, és minden mindegy! Heroldová tanárnő nyugodtan a táblának támaszkodott, és aszondta: Hm, hm, jó, jó, ez a Remikin... na, vigyétek ki ezt a tevét, vége van. És még a legmegátalkodottabb és abszolút cinikus mazsolák is megértették, hogy Heroldová sokkal messzebb járt, mint ez a Remikin, és visszajött... és többet tud.

Sose mesélt semmilyen megrázó dolgot. Jártam nála párszor, a falakon rokonok fényképei voltak, akik nem tértek vissza, ezért egyedül rá maradt az üzenet átadása. Milan, foglalják a nevét aranyba, védő menórát hordott, én keresztet, hamarosan cserélgetni kezdtük Heroldovával az erővel teli tárgyakat, könyveket... jót, rosszat, hülyeséget, mindent olvass el, Potok, mondogatta nekem, de ne hagyd, hogy megtévesszenek, a Gé csak egyetlen betű az ábécében, vannak más betűk is. De hát, tanárnő, kérem, a rossz fogakkal is úgy van, hogy elég egy, és... a fenét, vannak más dolgok is. Húzd ki magad! És add oda az ellenőrződet, azonnal beírok egy elégtelent kételkedésért. Az élet nem csatorna. És varrd meg a kabátodat! Mosakodj meg. A kezedet is. Kószálj. Figyelj. Tanulj! És üdvözöld a reakciót.

Mér' tűrték meg olyan sokáig? A saját fülemmel hallottam, amikor azt mondta a felügyelőnek: Hülyeség, nem táborom nekem se a reakciós tábor, se a béketábor, az én táborom a koncentrációs tábor.

Néha nem lehetett kibírni, lógtunk Milenával, ejtessék ki a neve rokonszenvvel, hamis igazolásokat hoztunk a nőgyógyászatról, és loptuk az időt. Tanuljatok!, mondta Heroldová tanárnő, sok időtök nincsen... szigorúan kikérdezett minket, de az egysejtűeket, törteket és autominerálokat meghagyta a szakembereknek. Holmi törtek úgyse érdekeltek minket... a táblához, Potok!

Fénycső vagy szem, salétromsav vagy arany, tankok vagy papír, völgy vagy csákány?

Mindkettő!

Pocok, drótok, forgás, izzadás, felugrás, meghajlás, nő, bicikli, fű, vihar, aszfaltút, nap, csípő?

Mindegyik!

Mért?

Nem tudom!

Kitűnő, kedves fiam, jeles. És házi feladatként az utolsó választ egészítsd ki az "egyelőre" és "lehet" szavakkal. Van rá úgy, nézzük, tizenöt éved. Üdvözöld a reakciót.

És amikor sorra elkezdtek elvinni minket a rendőrök, senki se áldja a nevüket, és végre tökéletes igazolásaim voltak, néha több napra is, betonbiztosak és acélkemények... Heroldová azt mondta, biztos jól kipihented magad, kedves fiam, a táblához! És kezdődött a feleltetés.

És amikor a rendőrök, legyen a nevük átkozott, gyakrabban kezdtek jönni, és Milena, övezze a nevét a tisztelet, a tízóraiim nélkül hervadni és fogyni kezdett, a fekete kocsi felé tartva hallottam, ahogy Heroldová jelet küld... szépen pihend ki magad a hűvösön, kedves fiam, és ne felejtsd el, hogy valami államellenes akció után a hátsó traktusban el lehet rejtőzni... az erdőben... és ha elkezdődne, akkor a Régi Zsinagóga pincéjében van még pár géppuskafészek az öreg Bar Kochba után, és sose felejtsd el az összeesküvést!... és vigyázz... Egyszer, amikor megin' pihentem, vasba és betonba ültetve, mint valami különös növény, fölfogtam, fölfogtam, mi az összeesküvés, megértettem a nemzetközi zsidóság tervét... és rájöttem, hogy valóban létezik... az igazán nagy és titkos terv... és a célja a túlélés. Amikor kinyílt a szemem, azonnal jelentkeztem a Mosad helyi parancsnokságán... de a lúdtalpam miatt nem vettek fel, csak hogy világos legyen. És a nyakamban ott himbálózott a kereszt, és nekem vállalnom kellett a tervet, de apró törzsközötti módosítással, egyszerűen kiterjesztettem az egész emberiségre. Jeles, mondta a tanárnő... de idővel tedd teljessé... becsapta a noteszét. Végül csak kidobták. Már meghalt. Nemrég aszondta: Különböző dolgok vannak, különböző lehetőségek, és köztük van két fő... figyelj a kószálásod közben, fiam... van a mazochizmus, a rabszolgák útja... és van az ember önfenntartási ösztöne... van szánalmas nyafogás és van szükséges jajszó... he? Csak egy, és utána is csak egy, feleltem. Rendben, fiacskám, hallottam a száraz levegőben becsapódni a noteszt, Heroldová bevágta.

Bohler bevágta az ablakot, mer' kinn már hideg volt. Cápa mosolygott ránk, és beszélt. A házban szinte csak mi voltunk. Alattunk a Zóna. Tudtuk, hogy a padrúg azér' meséli az álmait ilyen ádázul, mer' búcsúzik... hazamegy, mint mondta. Fogalmam se volt róla, melyik helyet hívják így a világon. Az ő dolga.

Én se tudtam, merre indulok. Hogy megyek-e a Gázgyáriba. Vagy hogy maradok-e még a házakban. Elég lenne pár lépés, és máris a városban lennék. A harangok nem szóltak, de ezt úgyis csak kevesen vették észre. A város aznap is biztos ugyanolyan volt, mint máskor, ismerem már kicsit. Új járdák értek meg, de aztán ugyanúgy elmeszesedtek, mint a régi fővonalak, és szétmálltak. Az utcák egyenesei és ívei néha váratlan új kelepcéket alkottak. Voltak házak, amik nevettek, egyikbe-másikba viszont inkább elodázta az ember a látogatását. Lent a csövek tekervényeiben, az izzó hasból egy sötét sóhaj buborékai jöttek, szorosan mögöttük patkánycsapatok. Pár ember szép volt, mások kevésbé, már mind megszokták az elektromosságot. Elvégre a műanyag szigetelés és a több ezer kilométernyi vékony és vastag cső garantálta, hogy senki se haljon meg tőle. Néha fülelni kezdtél, és a dolgok mindig egyszerre történtek: a tükörnő önmagával szeretkezett kéjesen, a kelepce vasa becsapódott, a kurva lenyelte a magot, és a hold átdöfte a felhőt, ugyanúgy, mint addig mindennap. Ítéld meg. Próbáld meg. A vasat, a kurvát, a holdat. Ítéld meg. Akarod? Nem a te dolgod.

Alulról szemléltem a dolgokat, de néha repültem, és egyre gyorsabbnak éreztem az egészet. Mi van itt? És miről van szó? Miért? És miért ne? Mindig ugyanaz a történet. A vén Kaphulet bámul bele a tükrébe, az meg aszondja neki: csak te vagy nagycsávó. A többiek kutyák és idióták. Öld meg őket! Gyerünk. És a szörnyeteg megragadja a baltát. A vén Monthek is pont hasonló beszélgetést folytat a csillogó felülettel. Kihúzza a szikrázó acélt a köszörű alól, és kicsörtet az utcára. Tréfák, félre!, üvölti. És mindenki más is! Aztán J + R széttörték nekik a velenceit. Meglehetősen magas árat fizettek érte. De együtt voltak. Már senki se tehetett velük semmit.

És most elmesélem nektek, fiatalok, mondta Cápa, a valóságról szóló álmom még egy kitalált történetét, ez nem falkákról szól, hanem az Egyénről. Élt egyszer Rimbó, és ő azt írta: szomjan halok a forrás vize mellett, tűzben égek és mégis vacogok... vagy nem is ő írta, hanem valaki más... inkább valami nő, lényegtelen... Rimbó nem sokkal azután, hogy megszökött a vénséges vén anyjától otthonról, belegabalyodott a kulthurális rovatokba, és szörnyűséges dolgokat élt át a telefonos idiótákkal, és erről fogok most mesélni.

Rimbó összeadta a színeket a magánhangzókkal és mássalhangzókkal, megváltoztatta a nyelvet... ábécét talált ki... előkészítette az utat az utána jövőknek... de folyton hívta valaki, mer' van egy csomó idióta, aki nem tudja, mi az, a magányt inni... és a tökéletesen unalmas életükről akarnak mesélni, meg akarják oldani, elemezni akarják a törzsek és társaságok ügyeit... Rimbó a magányát a Tüzessel keverte, és befecskendezte az ábécéjébe, amit a törzs nélküli embereknek alkotott, mer' látó volt, és tudta, miféle csapdák jönnek még... ő kristálytisztán látta... de az idióták folyton hívogatták, és találkozókat kértek tőle, és üléseken lepcseltek, amiken kifejtették a nézeteiket a megismerhető világ dolgairól... ezeken az üléseken perlekedések, perpatvarok és szavazások is adódtak, a fő téma a lovetta volt, meg a leigázás, mint mindig... ő is csak ember volt, és neki is kellett a lovetta... megpróbált agyagpalát, sziklát, szenet, levegőt, mindenfélét enni, de nem ment... kénytelen volt hát tanácskozásokra járni és a véleményeket meg a megnyilatkozásokat hallgatni... szörnyű volt... és ha nem vette fel a telefont, akkor munkatársak a céllobbykból mentek hozzá a tervekkel, hogyan lehetne elintézni a többi céllobbyt, ezt minden érdekcsoport szent kötelességének tartja, a barátai eljártak a lakására, és mivel a körülmények összejátszása folytán egy földszinti odúban lakott, bekopogtak hozzá, és látták, hogy világos van-e nála... ezér' sötétben kellett élnie... az emberek beszéltek hozzá, és ő látta őket... leeresztette a szemhéját, akár egy rolettát, és kutya módjára lecsapta a fülét... a barátnői és titkárnői pszichiáterektől kértek időpontot neki... akik aszondták: Ne hülyéskedj! Hülyéskedett, de ahogy egyszer az erdőből írta... mindegy, hogy végződik, csak az én erőm van, az én utam, és ez a fontos... és amikor a barátai kidöntötték az ajtaját, álszakáll volt rajta, és aszondta nekik: Valaki más vagyok! És hogy megkavarja őket, hozzátette: De ez sem vagyok! Legalább a maga számára meg akarta állítani a világ kerekét. És mindig, amikor a legjobb formában volt, és a felettébb titkos jelekből kezdett kialakulni az ábécé... betörtek hozzá a barátai, a falhoz rúgták a telefont, és jött a mentőótó... kényszerzubbonyban ébredt, és elmentek érte a barátok, és kötelezvény ellenében kivitték, és aszondták: Na látod, most már jó lesz... és ő átalakította magát, és úgy tett, mintha nem látná a kerék mozgását, és az injekcióknak meg orvosságoknak köszönhetően többé tényleg nem is látta... megin' kezdett elégedett arcot vágni, és igyekezett, és a munkáltatói a Mocsokban szívélyes mosollyal szép lassan jobb véleménnyel lettek róla... elkezdett ülésekre járni, előadta a nézeteit a láthatóról, és meghallgatta mások nézeteit, és hevesen vitázott róluk, és újra kezdődött vele az egész.

És Rimbó hátat fordított a karneválnak, és elment, mer' a lábaiban fájt neki a világ. Nem, mondta az anyjának, nem, mondta a kulthurális rovatoknak, nem, mondta a városnak, és amikor a Szatír kiszólt neki a hűvösről: Megcsókolhatlak, mielőtt elpatkolok?, Rimbó nemet mondott, és megölte a telefont.

Éles csontok ágaskodtak ki a Földből, és összevissza karcolták. Elhatározta, hogy lelép. A szívem dohányt köp a hajóról, mondta, és beállt hajósnak. Ceylonra szökött, és az erdőkön át megpróbált feljutni a hegyekbe, hogy szilárd szikla legyen alatta, ne tömegsír.

Tudta, hogy azok a fontos álmok, amiket az ember telibe és keményen kap, nem pedig puha talajon, ami... tudjátok már, hogy micsoda. Csak mer' látó volt, azér' élte túl a gorillák rajtaütéseit és a makákók támadását, és végül sikerült feljutnia felülre. Maestus et errabundus volt, és tudta, ha a magasságot nem éli túl, az se számít. Látó volt, és tudta, hogy fönt, főleg Ceylonon, vannak még szabadságszerető hangyák, és elég csak eggyel találkoznia, az már átadja a hírt a társainak... az írásai ily módon csupa rejtélyek és kelepcék maradnak azok számára, akik utána jönnek... egyetlen szabadságszerető és büszke hangya tökéletesen elég, mer' az életek egymásba fonódnak, ez világos volt számára. VOYANT volt, látó, éles látású sas, és egy fontos álmában látta Mussolinit, aki lányát és fél köztársaságát kínálta, ha meghajol előtte, de látta az abesszinokat és Menelik királyt is, aki épp a tűzköveket számolta le a lándzsákért.

Érezte a jeges széllökéseket, amelyek a kerék forgását szokták kísérni, előrelátott, és érezte, mi várja az abesszinokat, hogy gödör nyílik majd alattuk...

Tojt a versekre, Ceylonon hagyta őket, és Abesszíniába sietett... rálépett a bizniszösvényre, és Ukrajnából Kalasnyikovokat vett, és az abesszinoknak szállította őket... sok dohánya nem lett belőle, nem tudott számolni, de tudta, mér' csinálja... többek között szüksége volt valami konkrétra, nehogy teljesen becsavarodjon... és seftelt a ganokkal, a törzseknek adta el őket... és csak Rimbónak köszönhetően tudták az abesszinok egy darabig a sztalingok tankjait visszaverni... és csak mer' egy csomót legyilkoltak, csak ennek köszönhetően maradtak meg az emlékekben, és csak ennek köszönhetően nem merült feledésbe a nevük. És a törzsek kereke érintetlen maradt, és a Gé betű mellett megmaradt a teljes ábécé, és az abesszinok nyelve is, és a Gé csak egy betű a többi közül.

Aztán levágták a lábát, és vége lett neki.

Bezony, kollégák, mosolygott ránk Cápa, ez történt az Egyénnel, aki nem tartozott törzshöz... kicsit vulgarizáltam a dolgot... és lehet, hogy hihetetlennek találjátok, de törzs nélkül is lehet ezt-azt csinálni... ezér' rukkoltam ki ilyen váratlanul ezzel a figurával... aki nem tartozott törzshöz, mondom nektek, mer' ez vár rátok is, ti aleurópaiak, csehek és más Bohémiába bevándoroltak... kemény lesz, mer' a ti, már megbocsássatok, szabad lovasok és köznemesek, bűzlő bölcsőiteknél a hideg patkánybérházakban nem álltak jó, szabad állatok, a szamarakat és a teheneket elvitték átnevelésre a szamár- és tehénistállókba, és már nem volt semmiféle Joseph törzsfőnök, csak emlékezzetek, ti pokolfajzatok és bűnládák, ki állt a bölcsőtök mellett, az Adolfon meg a Visszarionon kívül más senki, hiszen emlékeztek... kiabált Maugli a farkasokra... és a karmaikat még sikerült a gyáva szívecskétekbe vágniuk, fedjétek csak be magatokat védőtetoválásokkal, szükségetek van rá, hiszen az utolsók vagytok a régi időből... és emlékezzetek! Emlékezzetek, hogy kezdődtek itt a dolgok, emlékezzetek, ki egyesítette a törzseket... Samo, a frank, a népe árulója, árulással kezdődött minden... megzavarodott a meséktől, amiket az öreg cseh dajkája, Sláva mesélt neki, és a törzse ellen fordult, a nagyapátok, a keveredés apja... emlékezzetek arra az időre, amikor a keresztények a császárnak nemcsak azt a nyomorult garast adták le, hanem a gyerekeiket is vállalati óvodába meg egyesített tanüzembe, és ti voltatok azok... és egyenesen és kertelés nélkül megmondom: teljesen véletlenül létrejött itt egy aleurópai korcs megarassz, mely úgy emelkedett ki, mint Vénusz a habokból, vagy mint Jaga a sárból, ahogy tetszik, semmi se parancs, hah. És azok ketten, akik a bölcsőtöknél álltak, művészei voltak az államirányításnak, és tudták, milyen hasznos gyilkos az állam, és hogy kell a Gé nyilat kilőni... ti, tisztelt hallgatók, lehetséges jövőbeni védő orvlövészek és potenciális humanista etnikumirtók... okított minket Cápa... ti tudjátok, hogy korcs prágai lényem egy részével a Könyv Népéhez tartozom... az pedig lábujjhegyen kiosont a Gé éjszakából az ajtó és az ajtókeret közti résen, és csak a teljes csodának köszönhetően... de ennek a Könyv Népének lenyűgöző és régi ábécéje van, és azt, ami történt, leírta, összegyűjtötte és összerendezte, és ezér' létezik, ami történt, ezér' valóság és ezér' nem felejtődött el.

De van még egy, a túlélés művészetében jártas nép, de az nem ír semmit, az csak a hegeiben hordozza a krónikáját, néha idegen bőrön is... lemészároltjai ismeretlenek, senki se tudja a nevüket, mintha soha nem is léteztek volna... nincsenek valami összevérzett imaház falára se felírva, mer' ez a nép a Gé éjszakákon imaházak nélkül vesztette a vérét... ez a nép keményen koegzisztenciában él az állammal, és az állam mindig gyilkosa volt, ez a Falka Népe, amely a családját ápolja, és nem izgatja, ha néha tetves lesz... és ebből a törzsből soha senki nem volt olyan agyalágyult, hogy feltalálja a mobil kereket, hogy többé soha senki elől el ne szökhessen... vagy az elektrobizgentyűt, hogy zavartalanul lehessen hímezgetni a haladás hazugságát... vagy akár a természetellenes telefonokat, amik megrövidítik az életet és a földi távolságokat... nem, ez a nép bölcsen letépi a reklámokat az alkalmi tüzekhez... és vívja miniatűr zseb- és bicskaháborúját, és mi ez a genocídiummal szemben... nagyon különleges nép ez, mer' sose vonult hadba, és soha nem semmisített meg másik törzset, mer' egyszerűen fogalma sincs a szervezettségről... sose ásott vermet másik törzsnek, mer' se a lapátot, se a csákányt nem találta annyira érdekesnek... és az oltott mésztől a szuper tömegsírokon ennek a törzsnek az emberei maximum csuklani kezdenek, és henyekór tör ki rajtuk... ez a nép nagyon jól tudja, milyen fontos az álmodozás és a lustálkodás, tudja, hogy igazi művészet az, amikor az álom és a színek betöltik azokat a helyeket, ahol addig a tudatalatti veszélyes oroszlánjai bőgtek... és Ghóliát aszondta: aki nincs velünk, ellenünk van, és megöljük vagy átneveljük... és David aszondta: Élni és élni hagyni... de te folyton macerálod őket! És megpörgette a parittyáját. Híres legionáriusok, ti tudjátok... hagyjátok élni... és nagyon figyeljetek oda a bűnöző romák tarka, lármázó seregeire... mer' az ő törzsük még őrzi a falka és a család életét, és ők lesznek az utolsók, akik még tudják, mi az a falka... és hogy a legjobb esetben a közeli távoli egyenjövőben nem csak az állam szabályai lesznek a piacokkal meg a tipptopp, uniformó reklámszörnyekkel... és a r.-k még távolról se hasonlítanak a reklámokra... még a Médija pagödrének újkorsárkánya se nyeli le őket, hanem inkább kiokádja... túl gyakran részegek és zajosak, nem mutatnak jól a Teleszemcsésben... fenevadnak ketrecben a helye a többi fenevad közt... de a Föld nem válhat még egy törzs vermévé... azt már nem bírná ki, tudjátok, mi készülődik... és hogy megin' kezdődik, szó szerint mindennap, mint minden más... minden Gé nap tegnap volt, és még nem hunyt ki... de különböző dolgok vannak itt, különböző lehetőségek, különféle utak, fivérek tisztelt nővérei és nővérek tisztelt fivérei, és nem túl szép az egész. A Föld eléggé túl van terhelve, úgy tűnik, de egy lehetőség még van, mondta a mitomán Borotva Cápa... aztán az elbeszélő brujo Delfin megindult az öböl nehéz és sötét vizében, átúszott a hullámverésen, és a homokos partnál bukkant elő, ránk szegezte ragyogó smaragd szemét, és így szólt... tudjátok... vannak lehetőségek, és az egyikük a remény.

De nagyszerű!, rikkantotta az első közülünk.

De banális!, rikkantotta a második.

Mindkettő!, rikkantotta az utolsó.

Aztán megtapsoltuk Delfint, egész berekedt.

HELENA ÚJ ÁLLAPOTA · A KÚT ÉS AMI BENNE VAN ·
BOHLER SZÁMAI · "ADDIG IS" · MEGYEK HOZZÁ

Bementünk a kovácsműhelybe, és a tűzbe hajigáltuk az ezüstdíszeinket, mer' vége volt a törzsünknek. A sast megtartom, mondta Bohler, azt az embertől el kell venni... különben nincs értelme. Én a Fekete Madonnát tartottam meg. Mindenki a maga erős dolgát tartotta meg, a többi holmi a tűzben végezte. Aki szükségét érezte, az levágta a sörényét. Pödrődtek a hajszálak a tűzben, és biztos pattogtak is, hallani nem lehetett. Kihasználtam az alkalmat, és levágtam a körmöm. Amikor kijöttünk a kovácsműhelyből, Helena állt az udvaron.

Hol van David?

Épp tőled akartuk megkérdezni.

Levegő után kapkodott.

Hagytátok elmenni...

Elmagyaráztuk neki.

Meg kell keresnem, mondta. Talán hazament. Hozzájuk. A Losínokhoz.

Ez addig eszünkbe se jutott.

Mondjátok meg a címét.

Nekünk azonban addig asse jutott eszünkbe, hogy megkérdezzük, melyik faluból, milyen hegyekből való a testvérünk.

Sürgős..., mondta Helena.

Hát, lehet, hogy nyáron... valami hegyek, mondta habozva Bohler.

Nyáron már megszületik. Gyerekem lesz Davidtól, mondta Helena.

Nem volt a hangja se büszke, se riadt, egyszerűen tájékoztatott minket.

És ő még nem tudja?, kérdeztem.

Nem tud az most semmit, mondta Micka.

Bohler rálépett a lábára. Meg kell találnod, mondta Helenának, de később talán... és ne állj így itten, mondta neki... menj a kis laoszimhoz, mi itt csomagolunk... te nem utazol haza?

Haza. Hah., mondta Helenka. Így?, érintette meg az arcát. Az Elixír fura módon nem segített neki, de nem is vágta haza.

Helenka... folytatta Bohler... egy plasztikai műtét az egész, menj el... a Zóna vár minket, nem maradhatsz itt terhesen, te is tudod. Azonnal indulnod kell. Baja eshet a magzatnak.

Nem tudtunk segíteni neki. Maradnunk kellett, és végig kellett vinnünk ezt az ügyet a Zónával, meg kellett várnunk Rudolfot. Néztük, hogy megy el a padrugánk, egyedül ment, üres kézzel, ugyanúgy, ahogy annak idején érkezett. Az új életet, amit magában hordott, azt vitte, talán jó messzire a Zónától. Várjál, iramodott utána Bohler, szükséged lesz dohányra, a laosziakhoz mész, ugye? Hozzájuk, ugye?

Nem kell semmi, tolta félre Helenka Bohlert.

Helena, akkor addig is!, kiáltottam.

Addig is, mondta Micka.

Jó, minden jót. És addig is.

Ismerte ezt az üdvözlést, tudta, mit jelent.

Kiment a házból, és eltűnt.

Ácsorogtunk az udvaron, fújtuk a füstöt, és vártuk Rudolfot. Begyorsultak a dolgok, mi?, kérdezte rekedten Cápa. Be bizony, felelte neki Micka. Megvan már a repjegyed? Aha, mondta Cápa. Figyelj, Potok, te hova mész?

Valószínűleg egy darabig itt maradok. Meg kell találnom egy lányt.

Nem azt mondtad, hogy megtaláltad a nővéredet, állt meg mellettem Cápa. Hogy néz ki?

Állj már le, nem egy csaj, a nővérem.

Hogy néz ki, az istenit? Mi van már? Elutazom, és tudni akarok rólatok, magyarázta Cápa.

Leírtam, hogy néz ki. Avatottan beszéltem viszonylag filigrán, mégis erős testéről. Egyszerű szavakkal elmondtam, milyen a csípője járás közben. Ezt-azt magyaráztam gyönyörű arcáról is a hibátlan kiálló csontokkal. Meg sápadtságáról, ami a lélek tusájáról árulkodik. Megemlítettem rezgő szempilláit, és nem feledkeztem meg az alkalmankénti zöld villámokról sem. Beszéltem szelíd melléről, amely se nem riasztóan hatalmas, se nem feleslegesen apró, beszéltem a fenekéről, mintha minden ujjbegyemben érezném bőre finomságát... beszéltem annak a pillanatnak a szédületéről, mikor a nővérem megérinti a bordámat, amely az érintés pontjától befele jéggé válik... úgy hablatyoltam, mint valami áhítattal áthatott kiskatona... a barátaim összesereglettek körülöttem... ezeknek a dolgoknak már önmagukban is le kell győzniük a Zónát, mondta a meghatott Bohler. Én... mondta Cápa, lehet, hogy ismerem... az egyik jó barátnőm a Masaryk-kibucban... echte izraeli lány... Mickának, a kegyetlennek csukva volt a szeme. Páváskodva, peckesen lépdeltem végig az udvaron. Nagyon kecses! Néha, valószínűleg... kegyetlen, akár egy macska, de igazából, a szívében sose. Az enyém! A francokat, saját magáé, azé, akié lenni akar! És nem zsidó, Cápuskám, akkor inkább... csehcse... vagy eszkimó, vagy valami a kettő közt... Az mindegy, mondta Cápa. Ja, neked igen, mint vaknak a házi mozi, gondoltam.

Aztán meghallottuk a jelzést. Rudolf volt az. Kinyitottuk a kaput, és a kocsi beállt az udvarra. Csak közvetlenül a pincelépcsőnél állt le. Rudolf kimászott, fogta a csekkeket, és aszondta: Most figyeljetek, és semmin se csodálkozzatok. És ne beszéljetek feleslegesen. Csak ti négyen vagytok?

Aha.

Oké. Titeket ismernek. Senki másnak semmi köze hozzá. A kocsiból két feketeruhás alak szállt ki, és a csomagtartóval vackoltak. Minek hurcolsz magaddal fekete serifeket, Rudolf?, csodálkoztam. Csak nevetett. Ott állt, véznán, szemüvegesen, olyan volt, mint egy fiatal gyerek, de tudtam, hogy már rég nem az.

Mondtam, hogy semmin se csodálkozzatok. Nem serifek itt ezek ketten. A skirvoljához tartoznak.

Kihez?

Ő a médium.

Végre sikerült kinyitniuk a csomagtartót, és egy ponyvával letakart kocsit vettek ki belőle. Kábé akkora lehetett, mint egy babakocsi. Eltolták mellettünk a pincelejáróhoz. Végigmértem őket. Összeszorult a gyomrom. Észrevettem, hogy Bohlerről folyik a víz. A két fickó teljesen egyforma volt. Ikrek lehettek. Még mozogni is egyformán mozogtak. A bőrük vagy mijük mintha szürkéssárga gumiból lett volna. A szemük, amivel alaposan megnéztek maguknak, nem mozgott. Együtt mozdulva bal kezükkel mindketten megragadták a kocsi fogantyúját. Az jutott eszembe, hogy gépek. A kocsi le volt takarva a ponyvával, és ahogy tolták, nyikorgott, és mozgott benne valami.

Bohlerra néztem. Nem tetszett nekünk a dolog.

Higgyetek nekem, mondta Rudolf. Ha valaki vagy valami... egy pillanatra elnevette magát... el tud bánni a Zónával, hát akkor egyedül a skirvolja.

A két robot, vagy kik, óvatosan levitték a kocsit a lépcsőn. Rudolffal utánuk mentünk. Vittünk magunkkal gyertyát. Nemsokára akkora fény lesz itt, hogy csak na, vigyorgott Rudolf. Beléptünk a sötétbe. A kocsiból ragyogás áradt. Egy felnyársalt nap szétáradó sárgája, villant át az agyamon. A két alak egészen a kútig ment, a kávához, ami ebben a fura fényben úgy nézett ki, mint egy kráter szája, és ott leállították a kocsit.

Meredten néztem a felvonóhengert. Bensőségesen ismerősnek éreztem a régi, időmarta, vasveretes fakonstrukciót. Az emberi világ részének, amiben mozgok. Hallottam a hömpölygő víz zubogását. A víz felszíne sötéten csillogott, a mélységet fedte ez a felület, apró hullámok fodrozták. Először láttam itt ilyet. A víz várta az érkezésüket. Úgy tűnt, hogy ameddig csak ellátok, a zubogás betölti a pincét. Még a boltozatot is felettünk. A Zóna lélegzését hallom, jutott eszembe, és megremegtem. A víz tovább fodrozódott. A kocsi mögött álltunk, valaki, talán Bohler, halkan imádkozni kezdett, de Rudolf ráripakodott. Maradjatok csöndben, nem lesz semmi bajotok.

A víz mintha magában mozgott volna, aztán láttam, hogy ömlik szét a mélységben egy fény és jön fölfele, és emelkedik egészen a víz tükréig. A két alak lehúzta a ponyvát a kocsiról, és én megláttam a Fejet. Már-már torzan nagy volt... cirkusz, jutott eszembe... nagy, kopasz, elálló, tölcsérforma fülekkel. A Fej fekete volt, és szilárdan ült egy vékony nyakon. Csak hátulról láttam a teremtményt. Ennyi is elég volt. Vannak szemek, melyekbe jobb nem nézni. Szóval ez a skirvolja... jutott eszembe... az ősi szláv erdőből... szóval még létezik... pár méterrel álltam a Fej mögött, és a kocsiból hirtelen két kar emelkedett ki, egy felnőtt ember hosszú és erős kezei, csupaszok voltak, és karmokban, erős karmokban végződtek. A karmok zölden csillogtak, és a víz ezzel a ragyogással szemben mintha némán sugározta volna a saját fényét. Úszott felénk a fény a mélységből, és beragyogott minket, a víz elkezdett fortyogni, de hideg áradt belőle, talán egymással keveredő lenti áramlatok voltak ott... ebben a fényben láttam padrúgjaim arcát, asziszem, hozzám hasonlóan ők is azon igyekeztek, hogy ne legyen túl sok felesleges érzésük és véleményük azzal kapcsolatban, ami épp történt.

Hinni akartuk, hogy a Fej ereje a mi oldalunkon van... Rudolf fölényesen mosolygott, ez megnyugtatott, ő ember, úgyhogy ha veszély fenyegetne... de mi, mondtam magamban, lehet, hogy olyan hatalmas ez az erő, hogy sehova se tudnék menekülni előle, kibírom... a hosszú csupasz karok a levegőből visszahúzódtak a kocsiba, aztán egy tárgyat markoltak meg, valamit a kútba töltöttek, valami folyadékot... a kútból sistergés hallatszott, és a fény közvetlenül a víz tükre alatt volt, talán arra készült, hogy alulról áttöri, szétzúzza a víztükröt, a víznek ezt a fedelét, kitör... aztán a hosszú karok egy bálványt tartottak a kezükben, fából lehetett, és teljes erőből a kútba vágták, egy pillanatra láttam a szobrocskát, hasonlított a két alakra, akik mozdulatlanul, mintha kikapcsolták volna őket, álltak a kocsinál.

Egyedül csak én toporogtam, és szokásom szerint legalább a lábujjaimat mozgattam. Aztán a karmokban végződő kezek valami könyvet tartottak, szétnyitották, és fecnikre tépték, a papírdarabok a vízbe hulltak.

A víz akkor mintha ezer test egybesült, élő masszájához hasonló plazma lett volna, kinyúlt a papírok után, egész hullámok bomlottak rendszertelenül a cseppjeikre, amelyek a levegőben aztán nekicsapódtak a fecniknek. Amikor a széttépett könyv darabjai a víz színére hullottak, az összezárult fölöttük, mintha valami hatalmas száj nyelné el a papírt. A fény a kútban talán energia volt, amit a víztükör páncél módjára bezárt, ám most a fény előtört a mélységből, és át akarta hasítani a burkot... közvetlenül a víztükör alatt sűrűsödött, halvány volt, aztán olyan, mint az összeolvadt ezüst, talán meg is vakított volna, de ott volt felette a víz sötétje. Az tartotta lenn.

Miután a karmos kezek széttépték a könyvet, megint előbukkant a Fej, és a lény elkezdett énekelni... döbbenten néztünk egymásra... olyan erős és szép hangja volt, hogy egy pillanatra kétségeim támadtak, hogy tényleg a Fejből jön-e, de onnan jött.

Nem gondolnám, hogy férfi vagy női hang volt, azt mondanám, hogy számomra hímnemben voltak ezek a szavak meg mondatok, egyszerűen azér', mer' nekem hímneműnek tűntek, és így értettem is őket. A Fej énekelt, és az ének egyenesen a kút felé szállt, látni, jobban mondva érezni lehetett, ahogy behatolt és eltűnt... forrt a víz, izzott a levegő, és a dal visszaverődött a pince falairól meg a boltozatról, és lezuhant. A víz testként vonaglott a kútban.

Megjegyeztem a dal szövegét:

A szent edényekben víz van csupán.
Tudom, mert megmártóztam bennük.

A fából s csontból faragott istenek nem felelnek,
Tudom, rengeteget kérleltem őket.

A szent könyvekben mást nem lelsz, csak szavakat.
Tudom, jó párat láttam.

Kabir csak arról beszél, amit önmaga megélt.
Amit át nem élt, az nem is igaz.

Abban a pillanatban feltört a víz, és át akart csapni a kút káváján. Félreugrottam, de nem ömlött ki, csak köd buggyant át a káván, és a forrongó vízben hirtelen megláttam... egy kígyó háta volt, egy szörny szemölcsökkel teli, erezett csápja, a mélyből két fényt láttam fölfele emelkedni, úgy ragyogtak az ezüst habban, amivé a víz változott, mint két véres céltábla, a kígyó feje volt az. Hirtelen kimászott a kútból, és az óriáskígyó teste egy szempillantás múlva magasan fölöttünk tekergőzött, mintha áttörte volna a boltozatot, mintha soha nem is lett volna ott boltozat, olyan volt a kígyó teste, mint egy óriási és torz fa, a tarka bőrt hegek villámai ütötték keresztül, a síkos testet, amely a vizet csapdosta, valaki szemölcsökkel hintette tele, olyanok voltak, mint a gombák, voltak pikkelyek, amik csillogtak, mások mély, nedvedző sebeknek tűntek, és a sistergés megtöltötte a dobhártyánkat... fölemeltem a fejem, és megpillantottam a kígyó pofáját, már nem ragyogtak a szemei, vakok voltak, bőr, bőrcafatok takarták őket... fröcskölt a víz, de egyikünkre se hullott egy csepp se, talán még a dal hatalma alatt voltunk, aztán a kígyó eltűnt.

Nem emlékszem, visszament-e a kútba, vagy csak egyszerűen már nem láttam. A víz zubogását, a Zóna lélegzését se hallottam már.

És a kút káváján hirtelen egy macska állt, kinyújtózott, és elnyávogta magát, leugrott, mögötte egy kutya, aztán egy mókus lebbent elő, aztán más állatok is előbukkantak a víztükrön, kutyák és macskák, az egyik kutyus felugrott a korlátra, és dühödten vakarni kezdte a fülét... előkerültek az eltűnt kutyák a bolháikkal együtt, aztán egyszer csak a kút vizén egy lány lépdelt, mögötte egy másik, fogták egymás kezét...

Még ne mozduljatok, hülyék!, kiáltotta Rudolf. A fejet már nem lehetett látni, a két alak már ráerősítette a ponyvát a kocsira.

Hradil Doktor lányai átmásztak a korláton, és az egyik megszólalt: Szia... bácsi, itt az anyukám meg az apukám? Az egyiknek segítettem, kezet nyújtottam neki, amikor lemászott, hideg volt, kicsit rám támaszkodott... Szia, mondta megin'... a szemei hidegek voltak, mint két jégcsap, és ezüstösen csillogtak, aztán megérintett... Milyen volt?, kérdeztem. Vegyes, felelte a tizenhat éves. Aztán hallottam valamit... valaki csoszogott felénk a víz színén... de hisz ez Macešková nagymama, kiáltotta Bohler, és rohant segíteni. Bizony, fiatalurak, megin' én vagyok az. És velem van ez a fiúcska is. Van még benn valaki, kérdezte Micka. Nem, más nincs, mondta az egyik lány. Csak mi voltunk ott, tette hozzá a másik.

Hallgattunk, a macskák és a kutyák kiszaladtak a pincéből. Örültem, hogy előkerültek, de végtelenül fáradtnak éreztem magam. A kisfiú szeme is ezüstösen csillogott. Itt az anyukám meg az apukám?, kérdezte. Már csak ez hiányzott, súgta oda nekem Micka, ez a kis Kučera.

Hradil lányai mintha mindent tudtak volna. Hogy mi történt itt ennek a csöppségnek a szüleivel. Jožka, gyere velünk, a kisöcsénk leszel. Egy csomó fiútesónk van, játszhatsz majd velük. A kiskölyök elégedetten kuncogott, és megragadta az egyik lány kezét. Én elindulok haza, úrfik, mondta Macešková nagymama. Eléggé ledöbbentünk a történteken, és képtelenek voltunk bármit is kérdezni. A víz elvette ezeket az embereket, és most visszaadta őket. Tudtuk, hogy a Zónának vége.

Bohler a Szikla felé igyekezett a kis laoszival. Micka körül akart nézni a városban, és más üzletbe akart belevágni, Cápának ott lapult a zsebében a repülőjegy. Én alig vártam, hogy elindulhassak a nővérem után.... David meg... David meg eltűnt.

Nem volt kedvünk kifaggatni a lányokat vagy az öreg Maceškovát, hogy mi történt velük. Az ő dolguk. És kicsit szégyelltük is magunkat. A Zóna a mi területünkön keletkezett. A fő az, hogy már túl voltunk rajta. A Zónákkal kapcsolatos dolgok nagyon sötétek. Boldogok voltunk, hogy a mienk már tiszta. Nem számít, hogy odalett minden dohányunk. Így utólag látom, hogy tényleg nem izgattuk magunkat. Úgy gondoltuk ugyanis, hogy csak a hülyék meg a gonoszok nem takarítanak föl maguk után.

Rudolf az udvaron állt. A két alak már benn ült a kocsiban.

Figyelj, Rudolf, mondta Micka. Szeretnénk ennek a... skirvoljának köszönetet mondani. Meg neked is.

Hagyjátok, mondta Rudolf. Az aranyrögök köszönetet mondanak helyettetek.

Szuper, mondtam, hogy még vannak skirvolják.

Haha, nevetett Rudolf, hogy vannak... jó fej vagy. Az egészet csak álmodtátok.

Biztos is!, mondtam neki.

Bizony, ti barmok, fejtette ki véleményét Rudolf, szép kis summába került nektek ez a hipnózis.

Azt akarod talán mondani, mondta Bohler, hogy igaziak a csekkek?

Rudolf bedugta a kezét a zsebébe, aztán megin' kihúzta. Igen, azok.

Elég a blöffből, mondta Micka. De azér' kösz. Meg a minisztériumnak is.

Már nem vagyok ott, mondta Rudolf. Magánvállalkozok. És téged, Potok, holnap este várlak a Galaktikusban. Híreim vannak a számodra. A városban maradsz, nem?

De.

Azér'. Hát, fiúk, minden jót. Ezeket meg, akik a kútból jöttek ki, inkább hagyjátok elmenni. Nem tudni, micsinálnak a Zónák. Nagyon szép lányok, de akkor is.

Kösz a tanácsot, most már boldogulunk, mondta Cápa. Minden jót.

Ki írta azt a szöveget, amivel a skirvolja purgált?, érdeklődött Bohler.

Milos, világosított fel minket Rudolf.

Valaki a minisztériumból?, kérdeztem.

Nem, mondta Rudolf. Vagy nem is tudom. Valami lengyel.

Aha, mondtam. Jó szöveg. És az a kígyó! Öregem, bármelyik pikkelyén szánkózni lehetne!

Nem lehetne, mondta Rudolf. Na, ezt már elemezzétek ki magatok...

Akkor, addig is viszlát! Bemászott az autóba. Próbáltam még egyszer szemügyre venni a kocsit a ponyvával, de csak a két fekete egyenruhás alak tarkóját láttam. Úgy ültek ott, mint a sóbálványok.

A lányok már elmentek, tudtak a boncteremről, és a családjukkal akartak lenni. Nem kérdeztük, honnan tudják. A gyereket magukkal vitték, tájékoztatott Micka. Vaszil aszondta, hogy Macešková visszament a lakásába. És azt kérdezi az ukrán, hogy maradhat-e, amikor elmegyünk. Aszondtam neki, hogy nyugodtan, oké?

Rendben, mondta valamelyikünk.

Hát... barátaim, mondta Bohler... úgy számítom, hogy kis laoszim elkészült már a csomagolással... reggel indulunk a Sziklára, és ha bármikor kedvetek támad... tárt karokkal és teli üveggel várunk bennetek... a nőmnek is hiányozni fogtok...

De még mennyire. Ehm, mondtam. Szívesen felkereslek egyszer téged meg a hejkákat, Bohler cimbora. Egy ideig még itt maradok a házakban. Örülök, hogy Vaszil itt lesz. Vagy a Gázgyáriban is megtaláltok. Na és ti, fordultam másik két padrúgom felé.

Én eltűnök nach Izrael, mint azt már értésetekre adtam. A hadseregbe.

Ezt-azt már elindítottam, mondta Micka. És úgy érzem, be fognak jönni. És ha kedvetek van valami üzlethez... idővel elérhettek az ismertebb helyeken. Sajnálom Davidot.

Tudjátok, mondta Bohler, hogy nem sokat szoktalak benneteket idézetekkel nyaggatni. Ha valami rossz történt, az valószínűleg Daviddal történt. Mi már, szerény személyemet is beleértve, mi már elég undorító és kiégett roncsok vagyunk, és jó sok vaj van a fejünkön. Minimum a Csatorna. Úgy gondolom, helyénvaló lenne, ha imádkoznánk Davidért. Nem túl rózsás a helyzet, de remény még mindig van. Ahogy mesélted az álmaidat, Cápa, többek között arról a tizedik elveszett izraelita törzsről is, eszembe jutott egy idézet az öreg Izajásból. A száma a 40., 3. és 31., ha érdekel valakit. De nem szívesen káromkodnék feleslegesen, különösen azok után, amiken közösen keresztülmentünk... de bátorságot gyűjtök... hallgassátok:

De akik az Úrban bíznak,
új erőre kapnak,
szárnyra kelnek, mint a sasok.
Futnak, de nem fáradnak ki,
járnak-kelnek, de nem lankadnak el.

Jó, mi?, kérdezte Bohler. Bólogattunk, és megszokásból matatni kezdtünk azon a helyen, ahol nemrég még az ezüstjeinket hordtuk. Köszönjük, köszönjük, Imamalom, szép sorok, Reverenda, mindenképpen emlékezni fogunk rájuk... csendült fel szórványosan és talán utoljára kórusban a hangunk... az udvar egyre sűrűsödő sötétjében. Aztán Bohler aszondta: Hát... akkor én megyek... ti ketten is villamossal jöttök, nem?

Beülhetünk a cirkálóba, javasolta Micka. Abban vannak a kabátjaim, az üzletembercuccaim meg ilyesmik. Megtartom őket.

Akkor minden jót, mondtam nekik a lehúzott ablakon át.

Szia, Potok, mondta valamelyikük.

És jobban teszed, ha bezárod utánunk a kaput.

Hát szia. És addig is.

Addig is.

Néztem, hogy válik egyre kisebbé a kocsi a legutolsó utcában, mielőtt bekanyarodott volna a sarkon. Bezártam a kaput. Magányos lépteim furán kopogtak az udvaron.

Örültem, hogy a házban ott maradt Vaszil meg az öreg Macešková. Lefeküdtem valahol a volt banda régi lakásában. Agyamat megerőltetve próbáltam magamban a nővérem mámorító képeit elővarázsolni. Nem voltam a legfényesebben. Ráadásul borzasztó magányosnak éreztem magam.

És abban a pillanatban megszólalt a csengő. Hangosan csörömpölt.

Fölugrottam, és nesztelenül az ajtóhoz osontam. Aztán visszamentem. A bicskámért. A csengetés nem akart szűnni. Ki az?, kérdeztem. Csak én vagyok az, fiacskám! Macešková volt. Mintha kő esett volna le a szívemről.

A sötét folyosón állt. Mér' nem kapcsolja föl a villanyt, Macešková néni. Jól látok én, fiatalember. Felvihogott. Én kapcsoltam föl a villanyt. Talán még beesettebb és sápadtabb volt az arca, mint a kút előtt. Már amennyire emlékeztem rá. Miben segíthetek? Á, semmi... csak tudni akartam, hol hajcsizik. Hogy ki van még itt, és ki nincs már. Megin' elvihogta magát. Kíváncsi banya. De... lehet, hogy meglepte, hogy szinte üres a ház. Megpróbáltam elmagyarázni neki. De az volt az érzésem, hogy nem figyel. Bámult rám. Megnyalta az öreg ajkait. Úgy tűnt, a falnak beszélek. Valami nem volt rendben vele. Hát igen, elvégre szép kis időt töltött a Zónában.

Bár udvariasan beszéltem vele, egyszer csak hipp-hopp megfordult, és elcsoszogott... nincs egyetlen szomszédja se, senki, akivel pletykálhatna, szegény öreglány. Hát, jó éjszakát, kiáltottam utána... és ne tessék félni! Nem felelt. Alig csuktam be az ajtót, Vaszil kezdett dörömbölni rajta.

Gyere be, te málcsik. És nyugodtan aludj itt. Van hely elég.

Ti znájes étu bábusku, kérdezte.

Igen, ana zgyesz zsivjot dólga.

Kakaja ana?

Vénasszony. Normális vén banya. Sztáraja sztriga.

Vaszil kiguvasztotta a szemét.

Na, ne hülyülj már, ez csak egy mondás. Kérsz Tüzeset? Vódka?

Da. Ígen.

Álomba ittuk magunkat. Folyton azt kérdezgette, hogy tényleg maradhat-e a lakásban. Nem is sejtette, mennyire örülök, hogy itt van, a fafej. Akkora mennyiséget döntött magába, hogy álmában se ordított, asziszem.

Másnap elintéztem a legszükségesebb reggeli dolgokat, felfrissülve tiszta ruhát vettem, és elindultam. Próbáltam minden múltbeli dolgot kiverni a fejemből. Nemcsak azér', mer' nem bírta volna a fejem, hanem mer' már csak Černá után sóvárogtam. A villamost tetű lassúnak találtam.

Emellett gyakorlatiasan viselkedtem, és amikor Vaszil elkószált valahova, megvizsgáltam az anyagi helyzetem. A bizniszösvény őskorában komolyabb összeget csak az üzletemberöltöny-, nyakkendő- és cipőkollekciómra költöttem, de azt aztán a Szervezet megtérítette. Többnyire együtt ettünk és ittunk, ezt Bohler intézte. Az ismert helyeken hitelünk volt, tudtam, hogy Micka gondoskodott erről. Az elmúlt időszakban csak kedvelt utcai kabátomból szereztem be egyet-kettőt, meg néhány pár futócipőt. Nem szeretem, amikor a tornacipőben szétszurkálják az ember lábát a szögek. Tök felesleges, hogy bőgnie kelljen az ember talpának. A lakbér a Gázgyáriban még mindig megfelelt a lyuk küllemének és helyének. Gyakorlatilag nem költöttem semmit. Nem számítva az elfajzott alkalmi hamburgereket. Szép summa megmaradt a fizetségeimből, amiket mindig a párnahuzatba dugtam. Ez a rongy a hitlerek figyelmét is elkerülte. Most kiszórtam a párnából a dohányt, és rendesen leesett az állam az összegtől. Az is igaz, fékeztem magamat, hogy gőzöm sincs, mennyire mentek föl az árak az eltelt évek alatt. Palotára nem telik, de vityillóra biztos. A pénz egy részét a zsebekbe raktam, egy részét a cipőkbe, a maradék meg ment vissza a huzatba. Rádöbbentem, hogy Černát máshogy, mint szép, de azér' némiképp elhordott holmikban nem is láttam. És komolyan kételkedtem benne, hogy mossa a nadrágot, amiben szenvedni láttam. Túl sokat valószínűleg nem hoz össze a dalaival. Talán valami ajándék bevezetőként... tisztességből és barátságból... volt pénzem rakásszám.

Vánszorogtam végig az utcákon, törzs nélküli senki, mentem egyenest a nővéremhez. Korán volt még, szokatlan idő a számomra, a nővérkém még biztos alszik. Ahol kiszálltam, csak úgy hemzsegtek az emberek... többnyire mind csak egy kellem nélküli láda, kizárólag a saját sorsával tele... villamosokon suhantak, ugráltak fel rájuk, újságot, mindenféle kiadványt olvastak... páran beszélgettek is... az autók dudáltak, támadásra, rohamra vezényeltek... minden villódzott és változott a szemem előtt... néha tökéletes értelmetlenségnek tűnt az egész, a járdák tele voltak, mentek az emberek a melóba melózni, nem lehetett meglógni, beálltam a sorba én is.

Nem volt törzsem, nem tartoztam már sehova. Ki vagyok most, jutott eszembe. És mi lesz, ha megtalálom... Aztán eszembe jutott... hisz egyszer régen már találkoztam a Királynővel, külföldön, kerestem őt... talán Jícha európai útjáról szóló történetének köszönhetően, amit viszonylag nem is olyan régen mesélt, és ami most mégis úgy tűnt, mintha be lenne temetve valamiféle folyosókon, ahol végigsüvít az idő... eszembe jutott a saját európai utam. Akkor Berlunban. Jakob Kopiccal mint kompliccal, cinkossal. Jó mondatot adott a számba Jakob, akkor ott a metróban. Emlékszem rá, felszabadított.

Mi ott Berlunban nagyon gyors kis csoport voltunk. És nem állt módunkban fizetni sem a metróban, sem a többi közlekedési eszközön, amikkel közlekedtünk, hogy mindent lássunk, mindent halljunk, mindent megfogdossunk és megszimatoljunk. Anyagi helyzetünk korántsem volt rózsás. Lógtunk, potyautasok voltunk.

AKKOR BERLUNBAN · KANAK KIRÁLYSÁG · A SÖTÉT ·
MEGTALÁLOM A KIRÁLYNŐT · ÉS ELVESZTEM

Berlun, idéztem fel lassan... utazunk valami strassze alatt, bámuljuk a reklámtéziseket, elégedetten ülünk, elégedetten dorombolunk, és hopp! már meg is vagyunk! Megin' kiszúrtak minket. Ellenőrök! Nagy sustorgás kezdődött körülöttünk. Feketék, sárgák, fehérek, tarkák, mind húznak el. Minket elcsíptek. Kopic szívrohamot tettet, én bőgök. Előhúzzuk a lágerkártyánkat. Legyintenek. Aztán megin'... ülünk. És jönnek a járőrök. És egyenesen felénk jönnek. Te, mondja Kopic, ez fura, mér' mindig minket pécéznek ki? Elvégre már normálisan meg voltunk fésülve, a fogunk megmosva, a cipőnk kifényesítve, a ruhánk meg - hát az szuper volt. Követtük a reklámokat, tökéletes kockás zakóban, trojkafarmerban, kormorángatyóban nyomultunk, Kopicnak volt egy dögös Pí Beta Kapa sapója is, irigyeltem is érte. Ruhát... kerítettünk magunknak. És pont úgy néztünk ki, mint a bennszülöttek. A nyelvünk más volt, ez világos, de hát a metróban nem beszél az ember. Te, néz rám Kopic... már értem, egyszerűen az arcodra van írva! Hé, hördültem fel, mi van? Nem tudom... de az arcodra van írva, egyszerűen másmilyen! Nézem őt... nézem a többi fehéret is a metróban... aha! Neked is ugyanúgy az arcodra van írva, kedves Kopic.

Aztán megtörtént. Jakob Kopic a számba adta a megfelelő mondatot. Megin' metrózunk, körül akarunk szimatolni pár áruházban meg náci emlékműnél, körülöttünk tarka csoportocskák lármáznak, ellenőrök! És megin' egyenesen felénk jönnek. Kopic nem bírta, meghúzta a vészféket, én meg kirúgtam az ablakot, Jakob előkapta a létrát, és tépés az alagútba. Mögöttünk a többiek. Villognak a rendőrzseblámpák, minket aztán nem kapnak el! Kifulladva rohanunk, befordulunk egy sarkon, aztán még egyen, a rendőrök mögöttünk, és abban a pillanatban megmarkolnak valami kezek és beráncigálnak egy falmélyedésbe. Nem védekezünk, túlerő. A zsaruk elhúznak mellettünk, Kopic borsot szórt szét, hogy meghülyítse a kutyákat. Ezt ismertük. Nagyon is jól. Nézem, ki kapott el minket, Kopic felderítésre indul. Próbálkozik a mellettünk álló társaságnál... engedik, ők a megmentők. Előttem egy alacsonyabb emberke áll, fekete, mint a suviksz. Az orrában agyar van, ami világít a sötétben. Ungara, bulgara, polisa, rumana... kérdezgeti. Majdnem eltalálta. Az arcomra van írva. Ich bin Csekoszlovákija!, verem a mellemet. Ich vajsz, komuniszten, nix gud!, mondja az emberke, és a foga is világít. Ja, ja, helyeselek, grósze sajsze, nix gud, fűrersz! Kvaccs... haver. Und jú?, kérdezem, angolak, kongan, ugand... he? Najn! Najn! Ich kanak!, veri apró mellét az öklével. Gud?, kérdem. Nix gud! Komuniszten?, próbálkozom. Nix, mondja. Banditen. Nix esszen, kajn vitaminen, grósze problem. Aha! Értem. Dokument?, kérdezi. Nix. Nix legitimaciónpapír, legalite kajne! Jú? Kajne!, mondja. Arbajt, mark, gud gelta? Kajne, felelem. Ja!, mondja, és eltöpreng. Ich arbajt hír. Tunela! Mi?, nem értem. Tunela! Tuleri! Ki! Ki! Úgy csinál, mintha ásna. Najn, nem akarok!, mondom. A kanak megragadja a könyököm. Megyünk lefele. Meresztem a szemem. Valami bánya van ott vagy mi, egy csomóan vannak, aprótermetű, mozgékony feketék. Ásnak, és a földet talicskán viszik el.

Jön Kopic kifulladtan, tiszta a levegő, jelenti, és ugyanúgy mereszti a szemét, mint én. Kanak barátom elmagyarázza: Tuleri, kipa! Esszen hír grósze, grósze, bik! Kanakland kajne! A lenyúlás nemzetközi jelét mutatja. Helyeslünk. Tuneleri! Nach Kanakland! Aha, Kopic megértette. Ezek hazafele ássák magukat. Globe, mondom. Globe, keresztül, szrú? Ja, nach globe, mondja a kanak boldogan. Esszen konzerv und dzsusz szupermarket Dojcsland nach Kanakland für kinder und fraulen Kanak und nix problem! Grósze und grósze gud. Ferstéen zi? Ja, mondja Kopic, nach Kanakland a globen át vifíl kilométersz? Kiméter?, értetlenkedik a kanak. Ajn méter, mutatja neki Kopic, a beszédprakticionista. Vifíl méter nach Kanakland? Ja, érti a megmentőnk. És számokat rajzol a homokba. Te, mondom Kopicnak, ha erről az oldalról nézed, 60 kilométer, erről az oldalról 90, de ez még hagyján. Csakhogy a kanak letörli a számokat. Kajne problém! Kiméter nix problem. Nem is tudják, hány kilométer, véli Kopic, és tök mindegy nekik. Ja!, mondja a kanak, mintha értené. Arbajt?! A talicskákra meg a lapátokra mutat. Megremegünk. De... lehet, hogy jó ott Kanaklandban... mondjuk van pálmabor, tenger... Ne hülyéskedj, mondja Kopic, nincs időnk. Esetleg kineveznének minket felügyelőnek, mondom, elvégre fehérek vagyunk... Nincs időnk, mondja Kopic. Igaza van. Auf víderzén... és sok szerencsét, kívánjuk a kanakoknak. Könnyes búcsú. Egy pillanat múlva a felszínen vagyunk. Lépdelünk. "Potyautas vagyok, ol rájt!", éneklem Antonin dalát, szintén Berlunban abban az időben, "az arcomra fekete krémet kenek, s útra kelek!" Na ja, mondja Kopic. Kanakok... te, mi is kanakok vagyunk! Ja!, értettem meg. De rögtön. Ez volt a fontos identitásmondat. Megszállt téged a szentlélek, vagy talán Éliás próféta leszármazottja vagy? Még az is lehet, mondja komolyan Kopic. Igaza van. Mind kanakok vagyunk. Alagúti megarassz. Az egész bagázs akkor Berlunban, úton Európába.

Deringer kanak, őt Komturnak is hívták, mer' megkövesedett, Toboz kanak, ő a brit hírszerzés embere volt, figyelt ránk, mindig résen volt a stukkerével, Borowiak from Poland kanak, Šimunának meg Smuggliknak is hívták, több útlevele is volt... Simako és Csiharu kanak nők, folyton egymás kezét fogták, simogatták egymást, csőröltek, mint a gerlék, koccantották össze a fogukat, bódító összefonottságban éltek, folyton különböző golyókat, golyócskákat cipeltek magukkal, Tokaidóban kicsit túlzásba vitték a feminizmust, társadalmilag a peremre kerültek, pszichikailag a padlóra, és... felkerekedtek, bekenték az arcukat fekete krémmel, és velünk végezték Berlunban, vagy velünk kezdték? Vasiš is kanak, ő az, aki folyton szunyál, fél a halálos forgalomtól, összeszurkált alvó, tűtesó... Petrák, ez a velejéig cseh, folyton térképeket rajzol, mindent tud, sehova nem jár, be van kattanva ő is... de a feleséged és törvényes hitvesed, Kopic, ő azér' dajcs, nyelvi hidat épít nekünk... mielőtt fölvette az én csodálatos nevemet, vigyorodott el Kopic, Jablúnykovszkajának hívták... hát mi, ha nem Ukrajna jut róla az ember eszébe. He, kanak ő, mint gép! Kopic gyerekei is kanakok, mind kanakok vagyunk. Alapvetően talán még a Jóisten is...? Kanaktenger. És Rozi Simonides is kanak, nála vertünk tanyát, a kupijában. Harminc pipkó lakott ott, csináltunk nekik egy mászókát, a kis pipkók hasissal tömték magukat, úsztatták le a beleikben, és én megértettem, mi az a sit, shit. Kanakkirályság voltunk, szálfatermetű fickók, babaszép lányok, főleg eurotrash. Ott volt az angol John, kit kitaszított a hon, ő is Berlunban végezte. Volt egy holland négyes, mintha egy Brőgel-festményről léptek volna le, profi kanakok voltak ők is. Bevezettük a kanacsenkát. Hintakanakban aludtunk. Az Aldi bevásárlóközpontokban kíméletlenül és kanakul megritkítottuk a készleteket. Néha rám jött a kanak: a sarok mögül előbukkant egy apáca lovon, de egy pillanat alatt biciklis krapekká változott, valami vén kanakká. És lassan létrejött a legfontosabb: a kanak királyság titkos és nyitott nyelve.

Nem volt sok időnk. Elég időnket felzabálta már a szörnyek szörnye, Időzabáló ezredes, a Dögevő. Szerettem a tüntetéseket! Szabadok voltak, isten bizony... Au! sland! er! raus! Az első szó, mint egy pterodaktylus, a második, mint egy sütőrostély. Dobok, sípok, dudák, nádsípok, lobogtak a lobogók, nagyon tetszett. Ki nem hagytam volna egyetlen hazafias összejövetelt se. Aú, üvöltöttem, sland, ez olyan keltásan hangzott, és a nagyon konkrét: er! és az a ragyogó végződés: raus! mint amikor vág a kasza. Zörgött a jégkirálynő a megfagyott uszályával. Meneteltem én is. Senki nem vett észre semmit. Nagyon szép vagyok, mindenki ezen a véleményen van. A hajam világos, a szemem kék, himlőhelyes bőröm átlátszó. És a földgolyó megfelelő helyén vagyok és a megfelelő pillanatban. Olyan okos vagy, mondta irigykedve Kopic. Mesélj, könyörgött a kupiban, milyen volt a tüntetésen? Akkor adj dohányt! Leszurkolta a dohányt. Maradt neki elég! Ő nem mehetett tüntetésre. Megbotozták volna. Azokkal a lófogaival meg a barna mandulaszemével és a bodros fejével meg azzal a kampós orrával! Nem mehetett! Ez egyértelmű volt! Ha valaki barátságosan megszólított egy tüntetésen: Kamerad... vigyorogtam, és a hüvelykujjammal a fülemre meg a számra mutattam... süketnéma kamerad... ezek is jönnek velünk, mondták a nácik, pedig tudják, mi vár rájuk, ha majd hamarosan megin' nyerünk, hát nem megható... és ha ordítottam, kiáltozásom elveszett a hangzavarban... jól megszívattam őket, és végre szabadon tüntethettem, és egyszer észrevettem... hogy hátul valami fickók jönnek, kopaszra borotváltak, uniformisban, de nehéz terheket, gerendákat, cölöpöket cipelnek, utászok talán? Odaszivárogtam hozzájuk, és nem hiszek a fülemnek: A herr obreszt talán kölcsönadja, Mirek, a bikacsökét... egyszer talán majd... elismernek minket, Jarek, ha nagyon-nagyon iparkodunk... igen, Jindra, alacsonyabb rendű faj vagyunk, ők pedig olyan csodálatosak... csehek voltak, vak csehek... elfogott a méreg... aztán meg a szánalom, maguktól elpatkolnak, szegények, eh! Csak a terheket cipelték.

Nem volt időnk. És minden olyan klassz volt! Külföldiek kifele, ez mindenképpen. Úgy éltünk, mint Marci Hevesen. A kaja majdnem ingyen, a pia szintén. Egy csomó érdekes dolog. Amikor próbaképp nekimentél az utcán egy zsarunak, mintha piásan véletlenül megtántorodtál volna, a zsaru aszondta: entsuldigen zi bitte, csak a képe volt szigorú... de olyan kép volt, hogy bélyeget nyaltam rá, és hazaküldtem idős anyucimnak.

Kanak királyság voltunk. Dolgozni nem dolgoztam, arra nem maradt egy percem se. A Kopic, az dolgozott, ő olyan nyughatatlan, és családja van. Különböző helyeken sepert meg takarított. Ez bőven elég volt, hogy eltartson mindenkit. Munka közben törlőrongyokat meg szép műanyag hamutartókat lopott.

Hatalmas zsibvásárokon vettünk részt, ahol a mi tájainkról valók piacgazdálkodni tanultak. Kopic megvillantotta zsenialitását. Egy idő után már nem érte be a rulettal, amire hamar ráérzett. Egy csak gyengén megvilágított mellékutcában talált rá. Kanakrulett volt, és Kopic nagyon értette. Görögök, digók vagy asszírok játszottak. Szóval cigányok. Csak semmi aprómunka, magyarázta nekem Kopic: jobb nagyban utazni. Az esetleges többletet mindig megsemmisíthetjük, vagy odaadhatjuk a rászorulóknak. Igaza volt. Ültem, és lestem, vigyáztam a pokrócra a hamutartókkal. Kopic vadászatra indult a piacozók között. Az árut elpasszoltuk a marokkóiaknak, ők a lengyeleknek, ők a törököknek, akiktől aztán visszavásároltuk a hamutartókat, és újabb körútra küldtük. Néha akár hatszáz százalékos tiszta hasznot is elértünk. Bicikliket loptunk. Ezzel segítettünk a bennszülötteknek, hogy jobban figyeljenek, hadd tudják, mi vár rájuk.

Európai barangolásaim során ugyanis egy csomó kitaszítottal találkoztam. Érdekesek voltak a fegyházak. Hogy mennyi szibériai, kemény katowicei meg gdanski bandita meg Csaucseszku-gyerek meg albán volt ott! Kúrán voltak a Krímben! A polgármesterek meg tanácsosok mindegyik szanatórium ajtajára nyugodtan kiszegezhettek volna egy cédulát: Interhotel Paradájsz. Egy ruszki gengszter aszondta: Nem mondok semmit. És nem mondott. Mer' a kívánatos államokban, kedves gyerekek, tilos volt a kínzás. Nem mintha néha nem vettek volna kezelésbe valakit... egy niggert vagy arabot vagy sárga banditát, valami lassú lengyelt... hogyne vettek volna, de azt össze se lehetett hasonlítani azzal, ami ezeknek az embereknek a génjeiben volt a pokolról. Éhes kurd pesemergák szabadságon, török szürkefarkasok, ukrán veszett kutyák, volgai burlakok, roma bűnözők mindenfelől, kényszermunkától sebes csecsenek, bukaresti maffiózók, mindenféle angolaiak, zsoldosok... voltak köztük olyanok, akik éveket töltöttek bányában vagy rács mögött, ahol a talajvíz... tudjuk, honnan... egyenesen az éjszakai betonra folyik... és amikor ezeket a roncsokat már a Sátán is megsajnálja, és inkább kihörpinti a vizet... akkor a smasszer fogja a slagot... hogy még véletlenül se maradjanak életben a szarháziak, de egy csomó mégis életben maradt... és volt nagy döbbenés... Hé, tényleg elég, ha aszondom, hogy többet nem csinálom? És ez, ez szappan? Az egész az enyém? Hé... hirtelen olyan vagyok, mint maga Ralfo Valentino Belmondovics atamán, végre! De így se, úgy se mosakodtak, meglovasították a szappant, és vitték a piacra vagy a Lenocskájuknak, Sztazicskájuknak, Aglának, Vandának, Latkának, Vargának vagy Monkának. És ez mi... három pléd, három pléd éjszakára, Szűzanyám! És ez? Ez pizsama, ez is éjszakára, mondta a jószívű, öreg őrmester. És enni mit óhajtanak, az elítélt urak: sózott marhát, bélszínt vagy tofut? Mindent. Rendben, rendben, sajnáljuk, de csak ötféle dohányunk van... és azok az elítéltek, akik már nem először vendégeskedtek a kívánatos országok börtöneiben, tudták, mit kell felelniük... Tényleg? Akkor vidd innen a púpod, te vén javnev, az emberi jogaimmal mi lesz! És nagy nekibuzdulással rögtön kisebb zendülést robbantottak ki, aminek meg is lett az eredménye... örülni csak a helyi eurofirkászok örültek, mer' enyveskezű tolvajbandáik és az emberiség kitaszítottjai közlekedőedényt alkotnak. Végre volt mit csinálniuk. Nincsen sztori hulla nélkül, ismerjük a régi jelszavakat.

Ezúttal csak az alvilágról beszélek. A legelképesztőbbek a papírok voltak. Az ilyen-olyan csukadékok, kikötések, bekötések, basszantások után az ember a kedve szerint járhatta a kívánatos államokat. Ment a dolog. Egy kis kunyi a börtönben, igen, azonnal hazamegyek, a régi családomhoz, de... nincs pénzem jegyre, biletre, paszportra meg végképp. Lenne egy kis zsozsó? Igen? Kezicsókolom. Csak jegy, az is jó. És velem jön a Fegyveres Vasúti Őrség? Mit hülyéskedik itten felnőtt ember létire. Persze, öreg, pardon, főnökök főnöke, hát persze, herr parancsnok. A jegyet az ember rögtön a pályaudvari restiben elpasszolta, ahol lett is nagy dínomdánom. Ahhoz, hogy egy másik kívánatos államba jussál, ugyan át kellett kelni a határon, de csak a hülyék vacakoltak a vámmal. Még ma is, behunyt szemmel is megtalálnám az utat. És néha valószínűleg tényleg behunyt szemmel mentem, kíváncsi voltam, hol leszek, amikor újra fölnyitom a szemhéjam.

Menekültek! A tanácsosok közgazdákkal, diplomás mérnökökkel, orvosokkal tanácskoztak. Egyfolytában csörömpöltek a vezérkari telefonok. Ez a csőcselék, mondta a tanácsos, fölvásárolja az összes olcsó kaját, amit a cicusainknak meg a kutyusainknak adhatnánk, az én kis Dijcsikém meg veszélyben van. A gyerekeiknek adják, mer'hogy tápláló. És csak jönnek és jönnek. És a tanácsosok azt mondogatták egymásnak, hogy azér' volt abban valami... amit Sztálin, Pol Pot, Hodzsa meg a Husszein csináltak. De golyószórókat nem küldhettek, mer' ezzel a saját idejüket vágták volna tönkre. Két világ, két idő találkozásánál voltak. A sok tökéletes svájcijapán óramű kutyafülét se ért. Ezek itt letépik nekünk az összes színes plakátot, és a papírt a cipőjükbe meg az ingük alá gyömöszölik, amikor jön a tél. Úgyhogy inkább adunk nekik dohányt. És beindítottak pár megerősítő akciót. Csakhogy a keleti kitaszítottak még több konzervet meg dzsúszt vásároltak össze, néha még valami jobb stukkert is, meg minőségibb heroint, önképzésre nem ment semmi.

Aztán egyszer az egyik tanácsos az idő csapdájában megszólal, ne izgassuk magunkat, húzzunk ki drótot, ne izgassuk magunkat, majd csak elrohadnak... idővel. Talán igaza van, egyelőre, de... főleg a fegyházak körül, néha egy smasszer gyöngéden megérinti az oldalán a ganja tokját, az üstökét szellő borzolja, ahogy a fülét hegyezve a kitaszítottak üvöltését hallgatja... épp visszadobták a spenótot és még egy plédet akarnak... aztán megfogja a ministukkert is, amit a hóna alatt hord, és ha kinn valami szabad tüntetés vonul el, nem is érzi olyan szörnyűnek... és olykor, ha lángra lobban valami abszurd kurd fészek vagy irracionális angolai szállás... hát épp nem működik a távíró, nem lehet táviratot küldeni, berágódnak a kerekek... és hullák égnek lángokban... várunk, meglátjuk, mondta a tanácsos. Igen, megvárjuk, mi történik.

És ahogy így mászkáltam, hogy a lehető legtöbbet tapasztaljak meg a saját bőrömön, megcsíptem: Berlun: éjszakai csendháborítás és kapaszkodás nélküli utazás miatt, Dormut: garázdálkodás és provokálás miatt - életemben akkor ettem először articsókát, addig csak könyvekből ismertem, és teljesen odavoltam -, Milánó: nem tudom, Pázsit: nem emlékszem, Gibraltár: nem mondom meg, Münken: magánkutyaólban alvás miatt, ez az egy, ez nagyon kiakasztott, mer' annak a kutyának tökmindegy volt; négyen húztuk ott a lóbőrt.

A sikeres körutazás után, a kanak tanulmányozásával eltelten visszatértem a bordélyba, és átadtam egy csomó plédet meg szappant Kopicnak. Csak egyetlen illatos dobozt tartottam meg, mer' mi van, ha véletlenül... és mentünk a piacra.

És ahogy ácsorogtam meg ténferegtem és csíptem el a mindenféle szavakat és szövegeket, amikor a túléléshez szükséges biznisz miatt keveredtek a törzsek... és lopták egymástól a dohányt meg a szavakat... a tapasztalatokat meg a szavakat... az jutott az eszembe, hogy talán kialakul itt valami, ezzel a keveredéssel mintha új nyelv jött volna létre... kanak... és ez már talán a béke nyelve, megin' Babilon előtti... elvégre nyomorultak, szót kell érteniük... addig, amíg megin' remekül nem mennek a dolgaink, és olyanok nem leszünk, mintha most léptünk volna le egy plakátról, és amíg építkezésbe nem kezdünk... össze kell tartani... csakhogy az emberek a piacokon általában ramatyul néztek ki, toprongyosak voltak, túl girhesek vagy hájasak, lerítt róluk a sok nélkülözés meg az éhség... a biztonság meg a dolgok utáni éhség... hogy vége legyen a törzseknek... ahhoz keveredniük kellett volna a szép bennszülöttekkel is... de azok nem akarják őket, ez világos... a rongyokat, amikbe a román cigánylányok a tetves porontyaikat csavarják... még egy kutyának sem lenne szabad adni ezeket, tudom, láttam őket. Ott voltam. Szóval lehet, mondtam magamban, hogy sajnos szükség lesz még... tényleg sajnos, szóval szükség lesz még pár Ausviccra, Falra, hébe-hóba egy kis Gulagra... hosszabb ösvényt kell még bejárni... mire mindenki felfogja.

Léc! Léc! Ne bámulj, mozgás!, zavart meg Kopic gyakran, túlzottan is gyakran révedésemben és merengésemben, mer' megint szűkült a kör, razziáztak... összekaptuk a hamutartókat, és lóra pattantunk, ha meg ellopták tőlünk, loptunk másikat, és téptünk elfele... és a préri a pónijaink patkója alatt a végtelenbe nyúlt, és mentünk, ügyesen lapulva meg cikázva, így sem a haidák, se a mandanok lövései nem értek el minket.

Nem loptunk sokat... csak néha-néha... úgy valahogy, mint a verebek, torkig voltunk minden szervezettséggel, és súlyos szélhámosságokra nem volt időnk. Meg kedvünk se. Ipari mennyiségeket lehetett ott látni tarkabarka cuccokból. Te, az a sárga, az nagyon szúrja a szememet, ilyet még nem láttam, mondta Kopic. Értem, mondtam. Leszálltunk a bringánkról, gondosan leláncoltuk, bementünk az áruházba, és már jöttünk is vissza, az orrunkon csodás napszemüveg. Egy másik reklámnál én izgultam be. Ilyen bézst még nem láttam, viszketnek a régi, első világháborús sebeim, és lüktetnek befele, tutira eső lesz. Megálltunk, és bementünk az áruházba, kifele már esőkabátban meg ernyővel jöttünk. Kopic ráadásul egy rádiót is szerzett. Bekapcsolta. Oj, ismeretlen, nehézkes ipari meg fanatikzene szólt belőle! Kopic elsápadt. De a készülék csak szólt és szólt. Jó vásárt csináltunk. Néha megállítottuk a bringánkat, és sziesztáztunk egyet a járdán. Aztán továbbmentünk, és a nyergében mindkettőnknek volt egy tartalékparipája is. Mi van Ilcsivel?, kérdezte Kopic. Az utolsókat rúgja, mondtam az igazságnak megfelelően. Hatatitla már szintén alig vonszolja magát, mormogta Kopic. Tovább új bringákon mentünk, hogy megkavarjuk az üldözőinket. Néha előfordult, hogy menekülőre kellett fognunk... feláldoztuk az egyik bringát, és a jobbikon mentünk tovább, két oldalról mindkettőnk ráállt az egyik pedálra, belekapaszkodtunk a nyeregbe, és felváltva nyomtuk a pedált... sose kaptak el minket. Ah, Berlun, szanatórium volt!

Aztán egy bordélyban dolgoztam. Köpőcsészéket mostam, szemetesvödröket ürítettem, meg söpörtem, köpetmosó házimanó voltam. Ez a köpetmosó házimanóskodás, ez baromi jó, a köpetmosó házimanó mindent lát, mindenütt ott van, és még annyira se veszik észre, mint a fűrészport egy kocsma padlóján, senki se uralkodik fölötte. És a rongyával meg a vödrével mindenhova eljut, láthatatlan az illegalitásban meg a generalitásban. Hamar össze is barátkoztam a kurvákkal. Persze voltak köztük hülyék, dumanunák, szájmentek meg nyafkák, de pár teljesen oké volt.

Kevéske cseh, vagonnyi román, regimentnyi ukrán, leányszállásnyi lengyel, marha sok magyar, egy szép zsidó és így tovább. Egy dologra felfigyeltem: a népvándorlás a bordélyokban kezdődött. Az egyik nagy emberi szenvedély lelkiismeretén szárad a dolog, a friss hús utáni vágyén. Olasz, görög meg török csajok jajveszékeltek, átstrukturálódás ment végbe. Megszervezték az alvilágot. Nem petícióval, vitriollal. Néha durva volt. A kurvák is törzs, valahogy úgy, mint a játékkészítők vagy a gladiátorok, csak üzleti klánok léteznek. A francia csajoknak voltak az r betűik, azt kanakul nem tudom leírni, most meg jöttek a cseh csajok a ř-vel. Lángolt a szívem a törzsemből való nővérekért. Szasztok, kurvák, mondtam. Szasz, napszámos, felelték. Nyugalom volt. Hallgattam flegmaságuk elbeszéléseit: Nem figyelsz, és már ott is van, balra fordulsz, ott van, jobbra hajolsz, még mindig ott van. Broki vagy bökő, tojfli vagy rák, tökmindegy.

Megtanítottam nekik egy mondókát: Cingelos, bangelos, szétkefél, jó munka most a cél. Jó ritmusos volt, a lányok így állítólag könnyebben elviselték a hányinger kanokat. Néha kifejezték a hálájukat, őszintén, ebéd után s erősen, mielőtt még beindult az üzem. Ilyenkor általában még nem voltak teljesen készek. Olyasmiket meséltek, amikről nem tudtam. Permutációk, kombinációk, variációk, húggyal, zsírral, nedvvel, vérrel. Még a nyelv se igazságos, tudom, hogy még a nyelvben is ugyanaz a ragozása a kutyának, mint az úrnak. De pár csaj, a butábbja, elkezdett itt a traktorokkal teli mezőiről meg az olajtavairól álmodozni. Visszamentek volna a szalagjaikhoz az üzembe. A kincsért jöttek, és hamar megállapíthatták, hogy nem kevesebbel, mint épp ezzel a ládányi csillogó dukáttal tartoznak. A szállásért, a fűtésért, az ételért, a sminkekért meg a göncökért. A védelemért! Az arany nyugat vaskalitkájába zárták őket. Rég a kerék alatt voltak már. Húsdarabok, híján minden szépségnek. Mások okosak és erősek voltak, nem engedtek a testükhöz bajkeverőket, akkor se, ha ezt a testet annyira tönkretették, annyira szétszántották, akár az anyaföldet. Ők ismerték a dörgést. Tudták, hogy kell kicsalni a kanok lovettáját, és hova kell menni vele... az ilyenekbe szerettek bele a diákocskák meg a gyilkosok. Az egyik igen, a másik nem, te kapsz, te viszont nem... mindig ugyanaz. Száguldottam a ronggyal, a betétekkel, a partvisommal... és beindítottam egy kisebb hajcsat-, óvszer- meg rúzsbizniszt, legalább ki se kellett tenni a lábukat. Voltak köztük olyanok, akik európai útjuk során ezen az egy utcán kívül mást nem is láttak.

Litkát, aki szlovák volt, vagy szlovén, már nem tudom, elvittem búcsúba. Néznek minket, mondta egy cukrászdában. Imádta az édességeket, mint egy kisgyerek. Nem néznek, hazudtam. Mer' látni lehetett rajta. Hogy mi ő. Olyan feltűnő volt, mintha lángba borulna a Mars. Odass, körhinta, méghozzá milyen, képedt el. Fölült rá. A dodzsemet is ki akarta próbálni. Aztán irány megin' a cuki. És akkor kapcsolt: Vissza kell mennünk. Gyerünk. Gyere. Los! Bite! Várjál, a céllövöldében még nem voltunk, szeretnék egyet lőni. Lövök neked egy szívet! Abból, ahogy bámult, így utólag látom, hogy mégiscsak szlovén volt. Álltunk ott, és veszekedtünk, természetesen kanakul. Körülöttünk emberek. Belénk gyalogoltak. Jöttek szórakozni. És mi az útjukban voltunk. Kínos. A lány megfordult a magas sarkú cipőjében, és rohanni kezdett, aszitte, hogy a kijárat felé, de tévedett. Pont a másik irányba futott, alig bírtam tartani a tempót. Ott nekiütközött a rácsnak, a hülye kurvája. Megvágta magát, és bőgni kezdett. Minden kiszóródott a ridiküljéből, visszadobálta a cuccokat a rájuk tapadt sárral együtt. Na, gyere már... Litka! Kelj föl! A végén valahogy odavonszoltam egy taxihoz. Hát ez jó kis kirándulás volt, mondtam magamban komoran, mennyi pénz! Figyeltem a kocsiból a sok embert, házat, gépet, agyrémet. Micsinálhattam volna. Őt nem akartam nézni. Szó nélkül mentünk hazáig, a bordélyig, ahol lakott. És ahonnan nem tudott kikerülni.

De másnap már megin' vidáman üdvözölt, mint aki aranyat lelt. Szasz, napszámos! Szasz, kurva! Asziszem, ezt a szót az összes posztbabiloni nyelven tudtam. És kezdett elegem lenni belőle. Kopiccal bringázgatni jobb volt. És ami a szomorúság ezen otthonában levő mindenféle kombinációt, permutációt, egyszeregyet meg ábécét illeti, kezdtem magam rosszul érezni tőlük. Könnyű és nehéz szeméremszagok. Rengeteg nyirkos dolog. Shit és sat. Rengeteg folt. Szőr és haj. Minden undormánynak akad pár szomorú vagy állati megszállottja. Az ő dolguk. De a kurvák, ők többségükben rabszolgák voltak. És egy csomó nem is önszántából volt ott, ez csak duma, és aki ezt állítja, azt jól föl kell képelni. Voltak, akik tipikus áldozatok voltak, akik mindenkor és mindenütt a kerék alá kerültek volna. Voltak, akik élvezték. Voltak, akik arany álmokkal szöktek el otthonról, és most körömszakadtukig ragaszkodtak hozzájuk. Ők csukott szemmel tovább álmodoztak, és az éjszakai rémálmok ellen bogyókat szedtek. És sokat a pofonok, a nyomor, a rettegés kényszerített ide. A háború vagy egy rémséges utca vagy a gyár elől menekültek. Egy bomlott agyú fater vagy egy veszélyes szerető elől. Voltak lányok, akik nem lehettek többek tizennégynél. Nagyon gyorsan öregedtek. A koksz, a pia meg a bevetések. Nem tudtak semmit. És kicsoda egy rabszolga? A stricik pofája ugyanolyan volt, ha nem rosszabb, mint a zsaruk pofája. A lányokat, ha rosszalkodtak, verték, de néha ok nélkül is. Hogy tudják, hogy hol vannak, és mi az áruk. A kurvák festői és romantikus életét valami deliráló literátor agyalta ki, talán jutalomként egy hihetetlen kiverésért, tapiért, szopós-nyalós cumiért... rendesen föl kellett borzolni az idegeit... hogy fölálljon neki. Talán vannak más bordélyok is. És ha ilyen mind...

És volt egy különös dolog is, amiről senki se beszélt. És nekem ez tett be. Még Litkából, aki bekerült a bárba, és az már azér' menő hely a hierarchiában, még belőle se tudtam kiszedni semmit.

A nő talpig feketében járt, még az arcát is fekete fátyol fedte. Kalapot viselt, nagyon elegánsat, amennyire meg tudom ítélni. Valahol a lépcsőház sarkában voltam, védekező állásban, kezemben kard, azaz a partvis, épp belemártottam a rongyot a pajzsomba, és ő úgy kopogott el mellettem a lépcsőn, mintha nem is léteznék. Mindig ugyanakkor jött. Úgy mozgott, mintha szelné a levegőt, sőt, mintha nem is a levegőben menne. Én tudom, mi a tánc. Ő pedig teste minden mozdulatával táncolt, de határtalan komolysággal. És e hideg-rideg mozdulatokban... szabad volt. Így akarta. Minden marsall, minden államférfi, aki vörös szőnyegről integet a tömegnek, méltóságot tanulhatott volna tőle. Ezt látni... egy dáma lépdelt a bordély lépcsőjén. Saját szobája volt. Nála nem volt szabad takarítanom. Egyszer bekopogtam hozzá, furdalt a kíváncsiság. Tudtam, hogy nincs nála senki. Kinyitotta a kémlelőlyukat, mer' az ajtaján kémlelőlyuk volt. Láttam az arcát, pontosabban csak egy részét, fátyol nélkül, és ez elég volt. A szeme körül fekete maszk volt, a bőréből nem láttam egy millinyit se, csak a szemét. Csupaszok voltak ezek a szemek, mintha mögöttük már nem lenne semmi. Parancsolók voltak, jéghidegek, borzasztó gonoszok. Kiejtettem a kezemből a rongyot, és dadogtam valamit. A kémlelőnyílás becsukódott.

Tudtam, mi az a Domina, hogy mit jelentett ez ott a bordélyban. Korbácsolás, csupán egy a kombinatorika számai közül. Csakhogy ez valami más volt. Leszaladtam a bárba, és odaszóltam Litkának: egy nagy konyakot. És ha kicsit is kedveled az előtted álló napszámost, ki vele, ki ez a nő. Ik ferstén nyicsevó. Már csak smink vagy, Litka, ne csináld ezt. Látta, hogy teljesen kész vagyok. És amit mondott, az az emlékezetembe vésődött, az agyam lefordította kanakról. Láttad őt, ugye? Igen... a maszkot meg a szemét. Te, mennyibe kerül? Egy menet? Aki a bárpultnál van, annak tudnia kell. Semmiség... akkora összeget mondott, hogy elállt a lélegzetem. Ennyiért már Rolsz Rojszt kapni, nem? Hát, lehet, hogy kettőt is, mondta Litka. Elkezdte a poharakat törölgetni, hirtelen tele lett munkával. De hát te is tudod, hogy csak hátul járnak hozzá, azon a folyosón, amit mi nem is használhatunk. Azt a folyosót csak neki építették. Naná hogy tudom, játszottam a jól tájékozottat. De a lépcsőn jár. Úgy megy, mintha minden az övé lenne, mondom Litkának. Igen, néha megáll a bárnál is. Én asziszem... jól érzi itt magát. Néha csak úgy bámulja az embereket, a lányokat. A lányok félnek tőle. Senkivel nem áll szóba. És tudod, mit mondanak róla a csajok... azt, hogy halott. Mi? De hát ez lehetetlen! A lányok aszondják, hogy halott... de szerintem lehet, hogy híres színésznő, valami csillag... és a vendégek a miliő miatt akarják, hogy itt legyen. Litka, egyáltalán nem is vagy hülye, kejn durák, de nem ám. Ez lehet az igazság. Más nem lehet. Tudód, hogy rendzsej orosz ember: vszjo mozsno... mnyezsdu tam i tam, nyebom i zemlí, fejeztem be, és a hüvelykujjammal mutattam. Und under zemljou, tette hozzá a prosti kanakul. Ezen nevettünk. Litka, hívj meg még egy italra. Találtam egy új állást. Diferent dzsob. Lucssí rabóta. Grósze márka. Geld. Elmész? Varum? Fájt neki, tudom. Jó pár feles lement még. Azt mondta, mindenképpen nézzek majd be... csak úgy. De nem néztem be. Tudom, hogy kicsit abban reménykedett, hogy kiszabadítom onnan. Ahhoz kevés voltam.

És megin' elkezdődött a kóborlás, a móka meg a kacagás Kopiccal. Kiűztem a fejemből a bordélyt. Simakótól és Csiharutól tanultam új szavakat. Omako, suttogták, és lestek. Omako, omaku, omaken és nau, Csiharu szan, e ószi, Simako szan, he? Kojsí avek mua, ju szuper óber leszbien szisztörz, ja? Nain, nain, nix omako avek mua, nix omako avek nu! Rijáng! Vihogtak, fogták egymás kezét. Sétáltunk Berlunban, és felhívtuk egymás figyelmét a látványosságokra és csodákra. Az egyik ablakba egy próbabábu volt kötözve. Véres volt az arca. Csöpögött le róla a kecsap a járdára. Nagel für prezident! Egy elnök, aki ezt elviseli, furán kormányozza a nemzetet, politizáltunk Kopiccal. Itt máshogy van, summázta Kopic. Bementem egy pékségbe zsömléért. Volt ott egy tavacska, hattyúk úszkáltak benne. Kábé hatvanféle zsömléjük volt, és egyik se nézett ki normálisan. Elmenekültem. A japán kanaklányok pukkadoztak a nevetéstől, és bementek ők elintézni a vásárlást. Én inkább kinn vártam, egyik cigiről a másikra gyújtottam, és figyeltem az életet. Vittem a táskájukat. Ez állatira tetszett nekik, asziszem, néha csak azér' vásároltak, hogy egy ilyen krapek cipelje mögöttük a táskájukat. Nem ismerték ezt. Folyton bámultak körbe, és vihogtak. Néha integettek nekem. Jenjük volt dögivel. Filmekben dolgoztak.

Tetszettek a zsetonjaik, lyukasak voltak. Azokra a kagylókra emlékeztettek, amiket a fekete kanakok némelyike hordott a nyakában. Lehet, hogy hasonlóan keletkezett a dohány? Az ember a rákokból, az emberi pénz meg a rákok védőpáncéljából. Minden lehetséges. Snúroztunk Kopic gyerekeivel a jenekkel. A gyerekek nyertek. Igen... igen, mondtam, nem kell mindig nyernetek... néztem bele szemük mandulaalakú tavacskáiba, amikor megkopasztottak, ragyogott a szemük... az a lényeg, hogy sose vesszetek fatálisan, Jantchi és te is, Julischka, vigyázzatok az erdőben, kerüljétek ki a csapdákat, égessétek el a szörnyeteget, aki fel akar falni titeket.

Csiharu és Simako folyton áztatta és sikálta magát. Koszosnak találták Berlunt. Mely hófehér legelőkről jöttök, mézszínű lányok, ti aranyak? De onnan elszöktek. Ők ismerték a vásárlás fortélyait, mi ismertünk mást. Nagyon ledöbbentett, amikor közölték, hogy udvariatlannak érzik az eladókat. Én ugyanis szégyelltem magam a boltokban. A különösen illatozó szépségek pár szál krumplit vagy egy kiló tejet is selyembe csomagoltak, ragyogó színű masnit kötöttek rá, és még mosolyogtak is rám, mint egy vőlegényre. Túl sok mosoly, tiszta tekintetek, sok kedvesség. De Simako szan elmagyarázta, hogy csak másmilyen a trájb szerződése, mint a mienk. Disz vumen, mutatott hosszú festett körmével az elárusítónőre, in Tokyo aut of dzsob. Imposziböl tu tacs jor nóz. Ven tók tu kunden. Mielőtt kifújta volna az orrát a szerencsétlen, frissiben elbocsátott eladónő, megértettem. Az én arcomon is mosoly ragyogott fel, de úgy, hogy ne lehessen látni a rossz metszőfogaimat. Ól rájt, na ja, panyátno, hontó, a trájb szerződése. És a felszín alatt, ami forrong ott... ezt nagyon ismerem.

Alig aludtam. De megkedveltem a Teppich bárt. Ott nem szenvedtem. Különben mindenütt szenvedek, mint az állat. Különös képzeteim vannak, amelyek ellentmondanak egymásnak. Erős érzelmek közt hánykódom. Hajlamos vagyok a bizarrságra. De a Teppich bárban nem szenvedtem. Figyeltem a szőnyegek szálait, szálacskáit, hogyan fonódnak egymásba a díszekben, és mennek tovább, s tűnnek el a szemem elől a túloldalon. És az elülső oldal, amit láttam, tele volt állatokkal, madarakkal, virágokkal meg emberekkel. Ott ragyogtak együtt káprázatos színekben, és semmi ki nem zökkenthette őket az örök jelen nyugalmából. A lovasok ültek a lovaikon, kinyújtott karjukon sólymok. Fenn a magasban egy sas. Várt. A zenészek visszatartották a lélegzetüket, nem fújtak bele hajlított fából készült, barbár hangszereikbe, a hercegnő oldallépésben állt, készen a táncra, készen kedvese felvidítására, aki szerelemmel telten, mozdulatlanul várakozott ott. Ezt láttam, ez volt a szőnyegen.

De aztán megin' elkezdtem szenvedni. Megpillantottam azt a nőt. Első látásra beleszerettem. A sápadt, finom arcába, amit sűrű fekete haj keretezett. Meg annak az arcnak az összes csontjába! Finoman megérintette kísérője könyökét: most vezethetsz, de csak mer' megengedem, bármikor föl is röppenhetek...

Tudtam, hogy szeretem a lépéseit, és ahogy ruhaszegélye a levegőt verdesi... meg ahogy egy röpke pillanatra, ami még egy másodperc töredéke se volt, megérinti a kisujjával a semmirevaló tér valamely pontját, a térét, amely, mielőtt ő belépett volna oda, csak úgy, lényeg nélkül létezett... siváran és üresen... magát a teret is szeretném, és elrejteném egy ezüst szegélyű elefántcsont szekrénykében az időm végéig... de természetesen inkább őt, személyesen. Pár lépésre tőlem telepedtek le. A bennszülött csettintett az ujjával, és közönséges, nyers hangon ráijesztett a pincérre; kényszerítette, hogy fölvegye értelmetlen rendelését. Köhintettem, hogy föl akarok állni... a nő rám nézett... meg kellett kapaszkodnom az asztalban. Határtalan testi-lelki vágyat éreztem. Feléje néztem. Még mindig ott ült. Rosszul lettem. Megbolondultak a génjeim. Ezek az apró állatkák, amiket mindenki magában hordoz, elkezdték átrendezni a soraikat. Biológiai ritmusom az élet új fejezetét kezdte. Érzékeny ember vagyok.

De... megpróbáltam észhez térni. Figyeltem a pasiját. A zűrzavar idején jobb az ellenfélre összpontosítani, a gyűlölet tárgyává tenni. A pasi azonban... el kellett ismernem, szimpatikus... magas fickó volt... még jó, hisz csak nem töltené az estét a nőm valami topronggyal, ez egyértelmű, nyugtattam magamat... a pasi normálisan volt felöltözve, semmi túlzás, cipő, nadrág, valami alatta, valami fölötte... rendben, oké a fickó... és én? Egy csomó cucc a körmöm alatt, jó adag a hajamban, hát igen, a köpőcsészék meg a kurvák... elvégre mégiscsak köpetmosó házimanó voltam, kanak... a nő nem láthatta vad, vörös szívemet szétzuttyant tréningfelsőm alatt, pedig úgy nézhette volna magát benne, mint egy velencei tükörben... nem tudhatott semmit gyöngéd és éhes görbe karjaimról... egyelőre... körbeszimatoltam a Szőnyeg bárban, és bemásztam az asztal alá, hajoltomban a szőnyegek elmosódó színegyvelegbe mentek át... a nyugodt, csöndes színek káoszba kenődtek... útnak indultam az asztalok alatt... óvatosan, mint egy cerkófmajom... meglógtam a kopók elől... ott voltam, és hallgatóztam... valamilyen sapkákat árult... nálunk, a Károly-hídon... hazánklánya, ragyogtam fel, de abban a pillanatban meg is dermedtem: uram! uramnak szólította! mióta van egy kanaknak, egy szabad nép lányának ura, alig bírtam uralkodni magamon... ön, uram... megértettem, Štěpán, mondja neki, aha, szóval neve is van a pasasnak, hát ez remek... aztán a pasi kezdett szövegelni, kanakul, de kifordított kanakkal, a hapsi tanulta az ő nyelvét! Szereti őt, ez egyértelmű, minden más ok abszolút ki van zárva, felvonyítottam, összerezzentek... de folytatták... a pasi hatalmas koncertturnékról, hihetetlen koncerttermekről, őrjöngő fanklubokról, programsorozatról meg sztriptízről hablatyolt... aztán meghallottam... translation, reduction... meg hasonlók... fel kell hívnom nőm figyelmét Švanda dudás sorsára, döbbentem rá... Maratty ítt, mondta neki ez a Štěpán, neeked ebbe a városba a helyed... a lábaidnál hever... minden város a lábainál fog heverni, de velem, a fenébe is, motyogtam az asztal alatt, valahogy megszervezem... vagy nem, csak az az egy város, az ő városa, anyanyelve városa, a szívtelen anyácska... biztos nem hibbant, hisz itt földobná a talpát, ez a lány... meg kell védenem, akár erőszakkal is... de így, egy kanak az asztal alatt, valahogy... át kell öltöznöm, bezony, és támadnom kell... nem bírom ki, nem kéne most rögtön viszályt kirobbantanom... nem bírtam tovább... megnyaltam nőm térdét, erre megpofozta a pasit. Sikerült! Gyorsan odébb másztam. A térde jó volt.

Fölültem a biciklire. Egy percet sem szabad vesztenem! Az esti levegő nem hűtött le, még jobban megvadított. Elrabolom. És ott helyben megesküszöm vele, hogy el ne szökhessen. Kopic látja majd el a papi teendőket. Úgy repültem végig az esti Berlunban, mint maga King Kong.

Ébresztő, kanakok! Berobbantam a bordélyba. Gyorsan, kinek mije van! Ki kell csípnem magam, randim van, itt a love, big kojsí avek ma fam, ma princesz, si iz grósz bjutiful! Húztam ki a göncöket a dobozainkból, a kanakokat meg az ágyból. Berlun a bohémség és a hitparádé fővárosa. Meg a szubkultúráé. Mennie kell! Alternatív ruhát választottam. Kopicnak volt egy nyakkendője. Az a piacra van, védekezett. Addig huzakodtunk, hogy a végén elszakadt a kultúrmadzag. Valahogy összevarrom, hol a varródoboz, buzgólkodtam. Így ni! Jössz nekem 60 DM-mel, dühöngött Kopic. Elvettem a zakóját, abból is csak ez az egy volt, abban söpört. Add kölcsön a Pí Beta Kapa sapódat, könyörögtem. De ő zabos volt. Úgyhogy a gyerekeitől vettem el valami korcsolyasapkát, jó színe volt. Vagy nem, Csiharu, vék ap, help és merci, hilfe! Hol van az a tipp-topp barettje... Csiharu zuhanyozott... Simako kígyót evett... nem akarták, hogy zavarják őket... folyton csak zuhanyoznak vagy kígyót esznek vagy sárkányt eregetnek. Chirina! Chirina! Kanakul ez azt jelenti: Gyorsan! Gyorsan! De más nyelveken is érthető... add kölcsön a mikádót... kedves vagy, kedves, muta, mutaszana szan, hontó? Dajvak! Jamb, dakt. Haj? Haj! Végül meglágyítottam őket, és ők prezentálhatóvá tettek. Elég sokat nevettek. Nem érdekelt. A biztonság kedvéért... elvettem Kobak ügynök stukkerét... hogy micsoda kifogástalan hózentrógere volt! Rögtön föl is tettem, leesett a kamáslim. Fölugrottam a bringára... a picsába, nem volt rajtam se cipő, se zokni... de már mentem... megállítottam a járókelőket... bámultak... fölhívtam a figyelmüket a nyomorúságomra... legalább pár cigit meg valamennyi aprót sikerült összeszednem, jól jön majd nekem meg az asszonynak az első időkben... egy kötélről letéptem egy köntöst, és fölvettem... a kötelet is leszedtem, hátha védekezni próbál az asszony... az emberek csak pislogtak... mi van, barmok... bámulták a multikulturális öltözékemet... az ördög beléjük... mentem, mint a szélvész, mint a vihar, csikorogtak a pedálok... itt jön a kanakok hercege! Berontottam a Teppich bárba, ott volt! De... mindenki bámult rám... szívás, tök csönd volt... tátott szájak... jaj... talán a... elvörösödtem... a mikádó... és a kedvesem... a kedvesem elmosolyodott, a többiek dőltek a röhögéstől... ő csak mosolygott... sajgott a szívem... odajöttek a pincérek meg a szakácsok... Té van, van té?, zavarodtam bele a kanakba... izzadtam, összehugyoztam magam, kirohantam, a bringának hűlt helye. Gyalog mentem, iszonyatos volt.

De nem, nem adtam fel. Beavattam Kopicot a tervembe. Megtaláltam a kanakok Királynőjét, mondom neki. Leírtam, hogy néz ki. Elmeséltem, hogy milyen! Hitt nekem, mért ne hitt volna. Becsomagoljuk egy szőnyegbe vagyis teppichbe, és elvisszük a bordélyba. Štěpánnal meg csak megegyezek valahogy, hah. A tetőről is támadunk. Csiharut meg Simakot beöltöztetjük virágáruslánynak, ők fognak falazni. Kobak majd fönt elsimítja a dolgot, ha netán balhé van. Visszük a hollandokat is, hadd legyünk benne többen, ha szívunk. Deringert is, ő lesz a komtur... attól majd jól beijednek! Rozi Simonides végighúz egy álbabakocsit... Petrák rajzol egy térképet, megállapítja az irányokat és távolságokat, így kiküszöböljük a téves távbecsléseket... Mindenki benne volt. Csak Csiharu és Simako izélt egy kicsit... megszokták társaságunk bensőségességét... nem akartak a járt útról letérni... meg kellett ígérnem, hogy a kanakok Királynője a rabszolgájuk lesz, és hogy lefilmezhetik... erre rábólintottak... korán ittak a medve bőrére... elindultunk... éjszaka... köpenyben, létrával... de nem volt ott! Csak a szőnyegek... elvesztettem... a szerelmemet... és asziszem, soha többé nem láttam.

Elég, mondtam magamnak. Potok, elég a nosztalgiázásból, vannak más dolgok is. De... jutott eszembe, ha egy ilyen Jícha könyvet írhatott róla, akkor én mér' ne. De kanakul írnám. A megváltozott világ testén, az elmúlt idő romjain nyitnám meg a kanak írásbeliség híres fejezetét! Az új, posztbabiloni kanakét. És ha már lúd: legyen kövér. Brutális posztbabilonival fogom megírni a könyvet, olyannal, amilyet a múlt-, jelen- és jövőbéli barlangolásaimon hallottam és fogok hallani.

Nem vitás... hogy mindent megírtak már... az embernek mégis iparkodnia kell, ahogy az egyik harcostársam mondta mindig... a gilisztás... minden meg van írva, át van rágva, nekem is folyton... a végtelenségig ugyanazt kéne mondanom, de az egész lényegtelen, úgyse figyel senki... és a könyvekkel teli ládákon vagy inkább ládahalmokon az állna: Fragile! Very fragile! Only for Kanaks!

És lehet, álmodoztam, lehet, hogy lenne zseton is, rakásnyi zsozsó a kiadóktól, a meghatott bölcsektől és irodalmároktól, az előfizetőktől. Mer' már mind... mer' már mind... kanakok vagyunk. Ilyen ötletem támadt az emlékezéstől. Ilyen esztelen.

KERESEK, KERESEK, KÉSEKET HURCOLOK MAGAMMAL ·
PÓK REJTVÉNYE · MÁS NYOMOK · ZSOLDBAN VAGYOK ·
JAJ, JÍCHA... AKKOR A KONGÓ FOLYÓN · VASZIL ·
MEGIN' A KÚT · A KEDVES A VÍZBE

Felnéztem, és láttam, hogy sikerült annak a helynek a közelébe jutnom, ahol, ha minden igaz, a nővérkém lakik. Végigmentem pár cigányutcán, az utolsóban a járdán egy szalmazsák égett, és barna gyerekek sárral hajigálták egymást. Óvatosan kikerültem őket. Aztán gyárak jöttek. Meg gyér fű, por, vén mezők. Utána megin' bérházak hosszú sora. Chebků 33, szólt a cím. A házban meg már megtalálom. Az lesz csak a boldogság. Nem izzadt a kezem, hideg volt. Valami dobogott a torkomban. A 33-ban a földszint teljesen be volt üvegezve. Egy iroda. A feliraton ez állt: Csehszlovákiai Ruszin Szövetség. Az első szót áthúzták. Valaki átírta Cseszkóra. De ezt is áthúzták, és göcsörtös kézírással azt írták oda: Cseszkót soha! Egy másik polgártárs pedig azt az üzenetet hagyta: Ruszkik, kifele! Bent nem volt senki. Becsöngettem. Egy nő rögtön ajtót nyitott. Miben segíthetek? Leírtam a nővéremet. Hogy hívják, kérdezte... a hivatalnoknő. Nem tudom. Nem tudja, hogy hívják a testvérét? Csodálkozott. Hosszú időre elszakadtunk egymástól. Ez talán kicsit meghatotta. Én sokáig,... for édzsiz... laktam külföldön, mondtam nyugatias akcentussal. Á! Lépre ment. A litl szisztört... a testvérkémet keresem. Én, tudja, nem ismerem a házbelieket, magyarázta... de a leírás, amit adott, egész jól illik Mariaková kisasszonyra... besegít itt a Szövetségnél... Takarít?, kérdeztem értelmesen. Összevonta a szemöldökét. A kisasszony, kérem szépen, mérnök, ő telepítette a számítógépes hálózatunkat... akkor ez nem ő lesz, szontyolodtam el. Van az állán egy apró heg, folytatta a nő, mert leesett a bicikliről? Igen, nyögtem. Akkor ez biztosan a mérnöknő, jelentette ki az informátorom. De csak két hét múlva jön újra. Hát ez teriböl, mondtam. Brüsszelbe megyek üzletileg. Hát akkor keresse fel Meždek urat. A... az építész úr a kisasszony barátja... Mi? Azért a testvére sem kislány már... Mariak úr, igazi fiatal hölgy már, úgy ám! Megadta a címet. A ruszinok oroszok?, érdeklődtem. Nem, mondta kicsit méltatlankodva. Nagyrészt Kárpátukrajnába valók vagyunk. Szóval akkor ruszkik, gondoltam... Kárpátok, románok, Drakula, Ceaucescu, ilyesmik... jutott eszembe. Kezembe nyomott egy papírt a címmel, a város túlsó felén volt. Nagyon szépen köszönöm. Ugyanúgy búcsúztunk el, ahogy találkoztunk is: hidegen.

Metróval mentem, végig a csöveken. A nyüzsgést próbáltam nem észrevenni. Černá mint mérnök, hülyeség, lehet, hogy körül kellett volna néznem a házban. De bármikor visszamehetek. Solingen kések! Tessék, itt vannak a Solingen kések!, kiabálta valaki a peronon. Lehet a hús inas, kemény, Solingennel mindig van remény! Valami nyanya abajgatta a várakozókat, egy fadeszka lógott a hasa előtt, rajta karikára vágott paradicsom, egy darab hús meg valami zöld izé. A kezében a hirdetett márkájú késkészletet villogtatta. Meg akartam nézni, nem kivi-e az a zöld, mer' akkor még nem ismertem. De paprika volt. Az öregasszony többet nem is eresztett el. Nézze ezt a csodát, hadonászott a késsel a szemem előtt. Csak két kiló, egy ilyen szuper késért, a kedvese mivel szeletel? Ezzel megfogott. Na, csomagoljon be egyet, öreganyám. Azonnal, doktor úr, azonnal! Rám tukmált egy egész készletet. Az aprót hagyja, öreganyám, mondtam kedvesen az agyafúrt vénségnek. Hálásan köszönöm, áldja meg a Jóisten, doktor úr! Amikor szálltam be a metróba, hallottam, hogy azt mondja: Tudod, kit hívj öreganyádnak, te strici! Hogy fulladnál meg! Megindult a metró, én meg kicsit elvörösödtem. Az utasok vigyorogva bámultak rám. Vészjósló arcot vágtam. Ez segített.

Meždek. Fotóstúdió. Az egész ház leginkább valami diktátor kórházát juttatta eszembe. Minden túl tiszta, túl fehér. A halál és a fájdalom illően lepel alatt, vagy a sarokban. Hajszálra egyforma lábtörlők. A hallban stukkeres testőr. Kit keres? Meždek urat, mondtam. Á, fényképek, fényképek? Úgy vizsgáztatott, mintha nem lett volna ráírva a postaládára. Úgy bizony, mondtam kokettálóan, és továbbléptem. A polgárok kitették az ajtó elé a cipőjüket vagy a papucsukat, attól függően, jöttem rá, ki van otthon, és ki nincs. Be vannak tojva a tolvajoktól, azér' van az a gorilla is lenn. Valahogy nem gondoltam volna, hogy Černá hapsija ilyen helyen lakik. Az volt az érzésem, hogy Černá inkább az olyan helyeket bírja, ahol nem kell félni. Ha egyáltalán tényleg jó nyomon vagyok. Már jó ideje ácsorogtam az ajtó előtt, mire végre lépteket hallottam. Jobban szeretek biztosra menni. Felzakatolt valami, úgy, mint egy hűtő. Bekopogtam. Ez mindig nagyon bejön. Az emberek hozzá vannak szokva a csöngőhöz, ezér' ha kopogsz, általában akkor is kinyitják, ha abszolútli nem örülnek neked. Egyszerűen kíváncsiak, mi ez az újítás. A lakásban abbamaradt a lépkedés. Halkan kopogtam, de kitartóan. És bensőségesen. Valaki lassan ki is nyitotta az ajtót. Nem hittem a szememnek. Mint valami mesebeli nagyapó. Rózsaszín köntösben meg pomponos papucsban. Rémülten bámult. Kék volt a szeme... a szája meg rózsaszín, ki volt rúzsozva! Amikor gyorsan végigmért, leesett az álla. Van, akinek már elsőre se tetszem. Be akarta csukni az ajtót, de nem hagytam. Most már én is benn álltam a lakásban. A faszi született áldozat volt. Merő bocsánatkérés. Nem kezdett ordítozni vagy káromkodni. Inkább úgy nézett ki, tudja, hogy megkaphatja, amit megérdemel. Ehhez igazítottam hát a taktikámat. Hol van, dördültem rá. Hallgatott. Ebben a hallgatásban esdeklés volt. Hol van, kérdeztem, a nővérem! Itt, mondtam drámaian, és megfogtam az államat, egy heg van neki. Á, Maruškára gondol, enyhült kicsit a feszültsége. Ahogy vártam, sipító hangja volt. És remegett is. De Mařenka most nincs itt, csak néha jön modellt ülni. És hol csinálják, ordítottam. Az idegeimre ment. Az isten szerelmére... miről beszél... uram... elkezdett hátrálni, és már nem csak a hangja remegett. A szoba közepén, ahova beléptünk, ő háttal, én meg mögötte, egy felszalagozott, csupa csicsa hintaló állt... az ablak előtt rózsaszín függöny, a falak mentén rekamiék, plüssállatokkal meg mindenféle babákkal, köztük egy hatalmassal is... volt egy színes labda is, de ugróköteleket is láttam... sosem mondta Maruška, hogy ilyen idős testvére van, hiszen ha mondja, megegyeztünk volna... pihenni járt ide, gyakorolni, dehogyis, mi jut az eszébe... én már öregember vagyok... nagyon rendes kislány... Hozzá nem nyúlnék ehhez a tatához, de ha tényleg Černáról beszélt, ha tényleg az a helyzet, hogy ehhez a nyomoronchoz kell járnia pihenni...

Ne hazudjon! Ez a rendőröket is érdekelni fogja, ez a maga műterme! Kérem szépen, akkor most már Mařenka... muszáj látnom őt, a kis aranyost, nézze, mim van a számára... odaszaladt, vagyis inkább odasasszézott a faliszekrényhez... kinyitotta, nézze, hogy gondoskodom róla, én csak a javát akarom... ruhákat rángatott elő a szekrényből, pöttyös fehéret, fényűző aranyszövetű göncöket... ezt szereti a legjobban... ezt a bolerós fehér nyári ruhácskát, mondta... közben leültem az egyik rekamiéra a plüssállatok közé... ez nem lehet Černá... boleró!... úgy tűnt, nagyon belelendült ez a fotós... nem volt soha semmi, higgye el, testvér úr, nem vagyok én olyan, csak... táncikált nekem... Meždek ráült a göncök, vagyis ruhácskák kupacára... A fotókat akarom, mondtam... Nincsenek fotók!

Felkeltem, és odamentem hozzá. Egy se, tényleg... várjon egy percet, valami mégis van, Párizsban jelent meg... Laurentnél... átszaladt a szobán, lengett a köntöse, valami papírok között matatott az asztalon, előbányászott egy divatlapot, lapozgatott benne, aztán két fényképet mutatott, egyetlen mozdulattal kitéptem a kezéből a szent oldalakat, és az ablakhoz mentem... egy nagyon fiatal lány volt a képeken... hát ez nem Černá... de mégis van valami... talán a nyakszirt, az arc félhomályban úszott, a lába csupasz volt, nem ismertem még Černá bokáját... az egyik fotón oldalról látszott a lány, és ahogy a karját emelte, az... az örökkévalóságnak lett megörökítve, az, ahogy a csuklóját hajlította... gyönyörű, olyan gyönyörű, mondta mellettem Meždek... ez a titok, az élet titka és kapuja... Ja, mind a pinából bújtunk ki, akartam közönségeskedni... a halálhoz... a nőknek belül van a titkuk, akárcsak a nemi szervük, nem lehet látni... nem úgy, mint nálunk... ezt elviszem, mondtam, és kitéptem a fotókat, a maradék papírt meg a földre löktem... ó, mondta... iszonyúan gyűlöltem... akkor is, ha ez a Mařenka nem Černá... mér' fotózza, mér' rabolja meg őket, mér' pofázik, mér' akarja, hogy lássák őket, amikor a világ... amikor valószínűleg pont a szépsége miatt fogja megölni valaki ezt a lányt, simán megtörténhet... csak állt és bámult rám, maga tönkre akarja tenni, ahogy az újságot is tönkretette, maga nem is a testvére, csak ki akarja sajátítani. A fotók az újság nélkül nem érnek semmit, így akarja az életből is kitépni ezt a gyönyörű teremtést... ebben a pillanatban csengettek.

Meždeken rettegés futott végig... ő az? Úgy emlékszem, hogy hörögtem. Ne, mondta tétován... nem tudom, melyikünk volt előbb az ajtónál, mindenesetre én nyitottam ki.

Egy nő állt ott, mintha kőből faragták volna, és egy kislányt tartott kézen fogva. A kislány olyan volt, mint egy angyalka egy Mária-képről. Talán így kellett kinéznie neki is. Arany haja a válláig ért. Csöpp száján egy kis rúzs. Picit dacosan állt. Valószínűleg így mennek a kislányok fogorvoshoz, ha beígérik nekik a világ legnagyobb tortáját meg a pónik póniját. Elég lesz, Mester, mondta a kőasszony. Addig várat itt, hogy a végén meglátnak. Belépett mellettem a lakásba, a kislányt húzta maga után. Meždek bezárta utánam az ajtót.

Megint az utcán voltam, a fotókat bedugtam a kabátomba a Solingenek mellé, a napot eltakarta egy felhő. Világos volt, hogy be kell mennem Hadrabához a bárba, elvesztettem a fonalat, és nem tudtam, hol keressem. Lehet, hogy annak a taxisnak csak úgy találomra vetett oda valami utcanevet. Se Hadrabához, se Jíchához nem volt semmi kedvem. De ők biztos tudnak valamit.

Ó jaj, Szuka, a tanítványod és törzsfőnököd, Potok ápolt, Potok napszámos, fegyenc és kereskedő, az öreg színész hív téged, elfelejtette a darabját. Elvész a díszletek közt, elfelejti a felvonást... Szuka nem felelt, és csak én tudtam, mér'. Szukám, adj erőt, hát nem olyanok voltunk együtt, mint a Szépség és a Szörnyeteg, csomószor nem is tudtuk, ki kicsoda... mielőtt az történt, mielőtt az történt velünk, nemcsak velem, mindkettőnkkel, hogy fölrepültél a levegőbe, mer' ez volt, ebben kell hinnem... elrepültél egy jobb világba... légy boldog, bárhol vagy is.

Asziszem, azér' vártam, hátha mégis jelentkezik, de csönd volt, az utcát csak a saját zajai töltötték meg, amiket a városi ember észre se vesz.

Üdvöz légy, mondtam Póknak, és intettem.

Á, heló, színészkém, a Makbetot szavalod?, kérdezte az együgyűje. Egy felest?

Semmiképp. Akcióban vagyok. Sört adj.

A bár üres volt. Ilyenkor igazából nem is volt nyitva. Kellemes félhomály volt, hogy a betévedt vándor koncentrálhasson. Hogy jobban menjen neki a gyengiköltés és lovettaszórás. Pók keresztrejtvényt fejtett. Ezt ki nem állhatom.

Alebezener, négy betű?

Nura.

Mi? Honnan tudod?

Nem tudom. Csak megérzés.

Hülyeség. Nem jön ki a megfejtés.

Nekem se. Énekel ma este Černá?

Nem. Négybetűs fém... az első betű U. Ez könnyű.

Holnap itt lesz?

Černá már eldalolta itt a magáét. Ól, öt betű... a francba...

Micsoda? Mit mondtál?

Izé, ól, karám?

Mi?

Nem tudom. Tényleg nem.

Mit mondtál Černáról?

Róla? Černá Máry végzett nálunk, nem ment tovább a dolog. Mi van?

Odaálltam elé.

Figyelj, Potok... folyton problémázol valamin. Na. Igyál egy sört. Nyugodj le. Korán van még.

Meg kell találnom. Meg akarom szerezni a címét. Miért nincs már itt.

Gondosan ejtettem a szavakat, mint egy automata. Baromira kedvem lett volna megütni Pókot. Nem tudom, mér'. Nem csinált semmit. Ráadásul erősebbnek is tűnt.

Izé, kérdezd meg Hadrabát. Ő dobta ki. Az ő dolga. Én csak az italmérő vagyok, érted? Mi van? Van valami közös seftetek? Tartozik neked? Akkor peched van, mer' a boltnak is lóg. Pont azér' volt itt, hogy ledolgozza a tartozásait.

Nem seftelek vele. Csak tetszik.

Mi? Mondjuk, jó nő... már aki szereti az ilyen típust. Akkor kéred azt a sört, vagy nem?

Kérem.

De olyan fura.

Tényleg?

Egy ilyen helyen az embereknek össze kell tartani. Tudod, milyen vadállatok járnak ide. De ő olyan magának való. Játssza a főnököt, pedig nem az.

De főnök, Pók.

De nem itt. Csak a saját maga főnöke.

Hát ez az, hány ember mondhatja el ezt magáról.

Ember, hö, jó fej vagy.

Te is iszol valamit? A piáitokból? Vagy azt is kihúztátok a programból?

Nem. De nem iszok. Csak egy sört.

Mikor lesz itt Hadraba?

Minden percben megjöhet. Odacsöröghetek neki, hogy itt vagy. Közénk tartozol, hát nem.

Ja. És Jíchával mi van?

Á, Semmi. Jól van. Faragtam egy versikét.

Pók a bárpult fölé hajolt, és olvasott: Szomjan halok a forrás vize mellett... hehe, nézett rám, ez jó a bárpultnál, mi?... tűzben égek és mégis vacogok, hazám földjén is száműzött vagyok... ugye, szép, kérdezte Pók.

Ja, jó kis vers, mondtam. Haza. Kasza. De nem erről van szó. Van egy Haza nevű dohánymárka is.

És a száműzött azt jelentette, hogy elűztek valami szám miatt?, kérdezte Pók. Valószínűleg érezte, hogy mint színész és művész mégiscsak jobban értek a régi szavakhoz.

Hát nem éppen. Mi az, Jícha megin' elkezdett írni?

Asziszem. De tudod, dolgunk van.

Bűn és bűnhődés?

Köztünk maradjon... de Černá... folyton úgy csinál, mintha gőze se lenne semmiről, pedig mindig csupa szem, csupa fül, dörzsölt egy csaj... ő tudta.

Hülyeség! Nem is ilyen. Egyáltalán nem... tiszta hülye vagy.

Figyelj, én nem mondok semmit. Kérdezd meg Hadrabát. Nekem tökmindegy. Ő a főnök. Odacsörgök neki.

Légy szíves.

Ültem és hörpöltem a sört. Nem ízlett. Nem ízlett volna semmi. Pók nem merült bele megin' a rejtvényébe. Csak állt, és bámult. Egy csomó embert ezér' fizetnek.

Figyelj, Potok...

Mi van?

Keresték az ukránotokat. Meg titeket is.

Kik? A zsaruk? Melyikek?

Nem ők, valami ruszkik. Furán beszéltek. Aszondtam, nem tudok semmit. Ahogy szoktam.

Kik lehettek?

Nemtom. Hülyék. Fura cuccokban voltak. És tudod, mit mondtak? Hogy állítólag az anyja keresi! Jó, mi?

Fura.

Hm.

Észrevettem, hogy új hirdetőtáblájuk van. Feltápászkodtam, hogy megnézzem. Átalakultatok mozivá? Mióta foglalkozik Hadraba filmművészettel?

Aszondta, közönségcsalogató. A moziban nem adják őket.

Áttanulmányoztam a műsort: csupa kultuszfilm. Kék bársony, Vinetu, Álmodozók földje, Mild at Heart - Cseszett a világ, Blade Runner, Fagyapó... egyszer elmegyek, jutalomból, ígértem meg magamnak.

Megjött Hadraba. Pók visszakotródott a poharakhoz, és úgy tett, mintha baromira dolgozna. Szóval ilyen az, amikor az egykori harcostársakat, akik, feltételezem, együtt voltak a mindenféle mucsai helyeken, elválasztják a kereskedőutak. Hadraba teljesen hátravitt, hallótávolságon kívülre.

Na, mi van azzal a laoszival? Hova tűnt, kérdezte sürgetően.

Ezzel rendesen ledöbbentett.

Jelentkezni fog, ez tuti. Figyelj, Hadraba, lehúztuk a redőnyt. A Szervezetnek annyi.

Rudolf említett valamit. Akkor csatlakozol hozzánk, nem?

Leállítottak, Biliárd meg egy másik a fotóitokról.

Viška, vihogott Hadraba. Volt börtöntöltelék. Baszógép. Rájuk ijesztettünk. Arról van szó, hogy meg kell találni azt a sárgát, és ki kell deríteni, mit akar. A belügyesek marha gyorsan előbújnak a földből miatta. Találd meg. És... Rudolf azt is mondta, hogy keresel valami csajt. Závorovát? Kivetettük a hálónkat, megtaláljuk. Akár külföldön is.

Azt erősen kétlem, vigyorodtam el. Lenne egy kérésem, Hadraba.

Na?

Pók mindenféle hülyeséget magyarázott Černáról... tulajdonképpen hogy hívják...

Hát hogy hívnák, Černának. Figyelj, tudom, hogy hülyeség gyanakodnom, de ez a csaj valahogy... olyan fura.

Vannak valami bizonyítékod?

Az ilyesmire nincs bizonyíték. De jobb inkább tízszer hibázni, mint egyszer koppanni!

Hogy ő, nem, az nem lehet.

Köztünk maradjon... de Jícha döntötte el, hogy dobjam ki. Kihallgatta Černát, az meg csak kiröhögte.

Most már világos! Az állatja! Fűzte, Černá meg le se szarta! A hülyéje! A költő úr! Barmok vagytok, a zsaruk miatt meglágyult az agyatok. Szóval sikerült nekik. Szóval a végén csak mégiscsak megfogtak, kedves Hadraba!

Hol van még a vég. És ne tombolj. Izé, nem fog csak úgy eltűnni.

Előlem eltűnt. Tudod a címét?

Nem.

Úgy éreztem, szétrobban a fejem. De csak lehajtottam az asztalra. Hadraba ezen ledöbbent.

Van valami köztetek?

Csak szeretném. De nagyon.

Ne izélj már, Potok. Az a csaj egy rapli.

De szép. Lélegzetelállítóan szép.

Piál!

Mindenki piál.

Azér' kicsit megértelek. Egyszer én is így voltam... Hadraba beletúrt a szakállába... a börtön abszolút nem izgatott, az izgatott, hogy nem lehetek vele, különös, röhintett Hadraba, annyira erős volt az érzés, hogy én se szégyelltem magam, mint ahogy most te se... olyan lesz az ember, mint egy gyerek... de ez kellemes.

Szerintem iszonyat, mondtam.

Az is.

De van ebben a csajban valami fura. Ezerszer láttam, hogy csak úgy bőszíti a palikat... Azt élvezte a legjobban, ha körülülte hat farkaskutya, és nyálaztak és egymás torkának estek. De, érted, erre se gerjedt igazán. Csak szórakozott.

Az ő dolga.

Ja, meg azé, akit kiborít.

Én nem borulnék ki.

Mindenki ezt mondja.

Van valakije?

Mindig nyomul valakivel. De leszarja őket. De lerí róla a baszhatnék... pedig nem is olyan nagy szám! Szóval nem egy nagy durranás, ha belegondolsz, holt gizda... csak a hangja van meg a muffja.

Hagyd már abba.

Mindig szívesen hurcolt ide fiatal fickókat. Mielőtt kezdődött a műsor, jól fölgerjesztette meg bebolondította a figurát, aztán itt hagyta részegen. Szegény faszi általában csúnyán megszívta. A piások aztán még jól föl is képelték. Hús. Ő meg csak nézte. Ráadásul a pénzüket is lenyúlta. Nem bírtam már tovább nézni a trükkjeit. De a pohár akkor telt be, amikor egymásnak estek miatta a tengerészek. Ő húzta fel őket. Tudod, hogy énekel meg hogy micsinál közben. Tudsz róla, hogy néha gyereknek öltözött? De hát tudod, hogy milyen. De ez azér' nagyon durva volt. Ki kellett dobnunk őket. Az egyik itt maradt. Kiestek a fogai vagy valami. Szénrészeg volt, úgyhogy nem fájt neki. Szét volt verve az arca. Černá meg csak ült ott. És bámulta. Tetszett neki a dolog. Meg a fickó is, aki szívott rendesen, de tulajdonképpen mégis győztesen került ki az egész verekedésből, érted, hogy gondolom. Mer' Černá miatt csinálta az egészet. Černá provokálta őket. Láttam a szemén, milyen elégedett. Szinte dorombolt. Erre odamegy hozzá a fickó, és aszondja: Kisasszony, meghívhatom egy felesre? Ő meg: Kopj le, hülye buzi. Kivel baszol, hogy így bűzlesz? Tényleg ezt mondta. Mindenki lemerevedett. Ő meg csak ült ott a fekete pulcsijában, a szoknyája a térde fölött, és bámult. Tudtad, hogy néha gyerekcuccokban jár? A fickó tök elképedt. Le kellett volna kennie neki egyet. Én hagytam volna, Pók is, hö, nagyon tele volt már a tökük Černával. De a tengerész meghátrált. Ebből lett a balhé. A hapsi leült valahova, Černá legyőzte. Jól összeverték, csépelni kezdte a barátait e miatt... a dög miatt, emiatt a rohadt szajha miatt.

Hagyd abba.

Nyugodj le. Én bírtam. De kezdte túlzásba vinni a dolgokat. Ezek már nem azok a szokványos szemétkedések voltak, amiket minden csaj csinál. Meg hapsi is. Azt próbálgatta, meddig lehet feszíteni a húrt. És élvezte. Mindenki látta, micsinált ezzel a fickóval. Egyszerűen elkezdte baszni az emberek csőrét, hogy a szenvedélyei közönségévé teszi őket. Hányingerük volt tőle. A verekedő lelécelt. Černá meg odalépett a mikrofonhoz, és aszondja: Kértek valami dalt, rabszolgák... ti városi söpredék? Vagy inkább valami mást? Odament a bárpulthoz, és elkezdett vedelni. Már csak a Titkos Ízt itta. És az azér' nem egy átlagos pia. De ezt te is tudod. Mire föl sértegeti a vendégeket? Mér' ilyen szemét? Kapja a lóvét, akkor meg ne pattogjon! Ezt mondta neki Pók. Erre Černá a képébe löttyintette az italt. Pók mintha észre se vette volna. Feltett valami bigbítet. Megin' beindult az élet. De a tengerész már besokallt. Beivott, összeszedte a bátorságát, és odament Černához. Meg akarta mutatni, milyen kemény egy fickó. Odament hozzá, és megfogta a seggét. Én leállítottam volna... az ilyet Černá nagyon nem bírja, nem is csodálom... mindenféle alak jár ide... de most először nem is csinált semmit, lassan megfordult, és azt mondta: Szóval te vagy az, bogárkám... és megcsókolta a palit, komolyan, be is dugta a nyelvét a faszi szájába, ott álltak... na, ez a Černá tökrészeg, lélegeztem fel... csakhogy abban a pillanatban hátralépett, és akkorát beküldött neki a térdével, hogy a pasi kétrét görnyedt, csak nyöszörgött... aztán megragadta az üveget, és fejbe vágta vele a hapsit... az a földre zuhant, Černá meg rávetette magát... ez azér' már sok volt... Pók odament, hárman se bírtuk lefogni... a dögöt.

Három északi egy ilyen sovány csajra, azér' ez már nem semmi!

Hülye vagy. Betörte a fickó koponyáját. Megérdemli a mocsok, mondta, amikor megtudta. Most valószínűleg bujkál. Szerintem nem tudja, hogy a hapsi túlélte, a hülye liba. Azt szerette a legjobban, ha verekedtek miatta. Hallottam pár sztorit, miket művel! A vége felé már folyton ezt csinálta. Örülök, hogy elküldtük.

De hát egy csomó embert vonzott ide. A halálos dalaival.

Oké, ez igaz. Az elején ez sokat segített. Ez tény. De a végén... akkor már jobb valami tinglitangli meg ilyen hangulatzene. Amikről a vége felé énekelt... emberhús... bőrcsokrok... nem tudom, ki írta neki őket, valószínűleg valami perverz... de lehet, hogy ő maga írta a szövegeket... Jíchának habzott a szája... de a hangja az jó, ez igaz. De inkább filmet vetítek. Csak bámuljanak az emberek és legyenek csöndben. Nyugit akarok. Černá csak bajt hoz mindenkire. Már csak ezt élvezi.

Ide hallgass: ha megtalálom, az első dolgom az lesz, hogy elmegyek a laoszihoz, és mindent elmondok neki. A következő meg az, hogy felveszem a kapcsolatot Romullal, és mindent elmondok rólatok. Terroristák vagytok. Már nem csak mi vagyunk a dologban, akik ismerünk téged.

Hát persze, Potok. Ilyesmire számítottam. Szerintem te nem vagy normális. A cím Balkonski 7. Semmi mást nem tudok róla. Kellesz nekünk, mer' ismered azt a sárgát. Egyébként nincs semmi baj veled. De az fix, hogy nem ajánlom, hogy köpjél. Nem csak mi ismerünk téged.

Hadraba, haver, én is ismerlek téged. Kösz a címet. Nekem sincs veled semmi bajom. Örülök, hogy elintézted Marslakót meg egyáltalán. De nekem is megvannak a magam ügyei. Na, húzok. Megkeresem. Ha netán felbukkanna itt, mondd meg, hogy kerestem.

Oké.

Hányadik kerület?

13.

Kösz. Heló.

Heló.

Tipikus patkánybérház volt. Egy csomó ilyen van a térképen a fejemben. Gangok. Gyűrűk, amikről a rabótából megjőve rögtön beeshetsz a magányba. Itt zajlik a ház élete. Itt hordanak rólad össze mindenféle hülyeséget. Itt bámulnak be az ablakodon. Mindenki. Istenem, szóval akkor itt volt. Az ajtón az állt: Černý. Az apjával fogok találkozni, ez lehetetlen. A platinatökűvel. A híres sugárzó férfi. Lassan végezni vele Černá minden szenvedéséért. Lenn pincék. Egyenesen odamegy a gyerek a gangról, húzza a szeneskocsit, és néha, mint mindenki más, meg akar halni, de még nem tud mit kezdeni ezzel az érzéssel. Egy nő nyitott ajtót. Magas, sovány. Bodros haj, a karján szappanhab. A szájában cigi, az arca nyúzott az örökös rohanástól: "nem érek oda". Elnyűtt a végeláthatatlan bevásárlásoktól, a hiábavaló imádságtól meg az ördög vagy ki tudja, mitől. Öreg, szürke nőstényfarkas. Tényleg lehetne az anyja. Olyan ruhában volt, amit az ilyen helyeken ilyenkor hordani szoktak. A konyhából a nappaliba, aztán vissza. Mindenkié egyforma. A tréning is ilyen. Egész pici koromban ilyen cuccokban képzeltem el Polednicét, a Nappali Boszorkányt. Jó napot, mondtam. A lányának hozom a gázsiját. A Barrandovból jövök. Szerintem ez minden anyára hat. Egy pillanatig se hittem, hogy Černá még ott lakna. Vagy rejtőzne. Nem lett volna hol. Jöjjön be, fiatalember, dörrent rám egy hang. A krapek trikóban volt, előtte az asztalon újság meg sör. Na... mennyi... állítólag volt a Mařena a tévében a Kornnal, mondta a szobából. Csak messziről mértem végig, inkább maradtam az előszobában a nővel. "Istenem, hozz szerencsét erre a házra", ez állt egy hímzésen. Hát sokat nem hozott. Hol van a kislányom?, kérdezte. Nyitva volt a szája, arra a rövid időre se csukta be, amíg beszélt. Nem kér egy pohárkával... producer úr... majd én aláírom, huhogta a pasas. Nem te vagy az apja, kiabálta a nő. Ajaj, már megin' valami drámába kerültem, egy hurrikán kellős közepébe, jutott az eszembe. Mennyi, kérdezte a pasas. Jöjjön be a konyhába, mondta a nő, és megragadta a könyököm, neki semmi köze az egészhez. Ajánlott küldemény, de megegyezhetünk, suttogtam a nőnek, mielőtt a pasas is berohant... és megnézett... maga a Barrandovból?, rikoltozta, biztos is! Tűnjél innen, te taknyos. Mentem is. Aminek meg kell történnie, már történik is. Az átjáróban vártam rá. Aztán átmentem a szomszédos tejboltba. Beálltam a sorba, hogy ne legyek feltűnő. Jó hosszú egy sor volt.

Végre megjelent. Kinn állt, körbejáratta a tekintetét. Kendő volt a fején, öregebbnek nézett ki tőle. Maga tudja, hol van?, kérdezte. Hogy hol van? Nem, asszonyom, most keresem, de a barátja vagyok. Akkor nem is hozott neki pénzt? De, de, mindjárt odaadom. De hol találom meg? Maga a rendőrségtől van? Nem, esküszöm, asszonyom. Elhiszem. Martička... asziszem, ez a nő szerette a lányát... egy ideig a barátaival lakott... én kértem, hogy jöjjön vissza... de ment a maga feje után. A František kórházban dolgozott, mindig éjszakás volt.

Mér'... orvos?

Nem, nem, csak segédápoló, tovább akart tanulni, de...

Hol az a lakás, ahol lakott?

Růžová 3. Jižní Město kerület. Ki maga?

Kié a lakás?

Azt én nem tudom. Manapság ez már...

Kinek a neve van az ajtón?

Hozner. Az a tévés. Néha hazavitte Martičkát...

Vannak barátnői?

Martičkának? Nem. Nem hiszem. Nem tudom. Ki maga?

Adtam neki egy kis dohányt. A tekintetemmel próbáltam magamba inni ennek a nőnek az arcát, mer' ha a nővérem anyja... de nem, nem ment.

Szóval így. Szóval Černá valamikor segédápoló volt? Hogy még a... nővérségig se vitte, nem mondom. Inkább meggyorsítottam a lépteimet.

Ezen az átjárón egyszer már átmentem. Akkor valaki utánam hajított egy kockakövet. Nem talált el. Amikor elkaptam a kis tetvet, és megkérdeztem, mér' csinálta, nem tudta. De ma üres volt az átjáró. A gyerek meg már biztos felnőtt.

Az egyik betonskatulyában beszálltam a liftbe, és fölmentem, egyedül. Minden egyforma volt, és anonim. Senki nem ismer senkit. Senki nem kérdez semmit. Nem is olyan rossz. Ha már így, legyen így, ha lúd, legyen kövér, szoktam mondogatni. Hozner úr, az igazságszolgáltatás jön magához, utoljára hozta haza Martičkát... Csöngettem, de semmi. Pedig előtte lépéseket hallottam meg köhögést. Vártam egy félórát, és másik trükköt próbáltam. Érdemes gyorsan, sürgetően háromszor egymás után csöngetni. Szünet után megin'. Nincs ember, aki ezt az egyszerű jelzést egyszer ki ne próbálta volna. Például gyerekként. Kopogj az ajtón, és kinyitják. Csak tudni kell, hogy kell kopogni.

Iszonyúan vézna figura nyitott ajtót. A szeme úszott, nem tudom, látott-e. Derékig érő haj. Trikóban volt, himbálóztak az agyonszurkált karjai, olyanok voltak, mint az indák, de le se szarta. Visszament a lakásba, rám se hederített. Utánamentem, óvatosabban, mint ő, nehogy gyors bőrcipőmmel tűbe lépjek. A konyhában még két másik ült. Az asztal körül, széken. Ezen kívül más szinte nem is volt a konyhában. Csak a bűz. Morti az? Megjött Morti? Nem, nem így hívnak, mondtam. És mit akarsz itt, kérdezte az egyik narkós. Megmondtam neki. A konyhaasztalon műanyag csomagok voltak narkóval. Meg bogyók kupacszámra és orvosságos üvegek. A tűzhelyen alkimistaedény, akár az öreg Kelly katalógusából. Az, amelyik ajtót nyitott, totál el volt szállva. Kúszott valahova. A másik kettő ragyogott. Poénos kedvükben voltak.

Nem ismerjük ezt a nunát. Nincs itt, nem látod? Öcsém, ez nem lát! Ez nem lát minket, úgyhogy nem is vagyunk itt! Be akar mászni az asztal alá, mondta az egyik. Döfni akar, mondta a másik. Ezt annyira viccesnek találta, hogy földhöz vágta magát. Černá, milyen fekete, nekünk színes van, te... valami muff... ez Bardotra gondol, Dietrichre... A Gyémántra, a Gallasra, bazmeg!

Nem csuktam be az ajtót, figyelmeztettem őket, hogy lehet, hogy más is jön utánam. Micsoda? A kötött sapkás fölállt. Figyeljetek, fiúk, mondtam jóindulatúan... mi csak őt keressük, ezt a sebhelyes csajt, titeket leszarunk... de... csak rajtatok múlik... a haverok bármelyik percben megjöhetnek, és ha bevisznek titeket az őrsre... Hazudsz, narkós, mondta a sapkás... próbáltam felmérni az irányt, de nem sikerült... keményen megütött... de a másik ráugrott... Franci, nyugi, csitítgatta, legyen eszed... Úgy van!, mondtam nagy hangon, mint valami kolumbiai bíró. Csak szúrjátok magatokat, vagy ne, a ti dolgotok... Franci, ez a Kékszemű Evkára gondol, arra a sebhelyesre...

Igen!, kiáltottam. Ugyan nem kék neki... feltápászkodott a harmadik felébresztett: Engem ez nem érdekel. Egy cseppet se. De nem ám! Melyikőtök a Hozner?, tudakoltam. Egyikünk se, mondta Kötött Sapka. Akkor hol van? Itt nincs. Már nincs, hö, mondta Kötött Sapka. Visszajött a poénos kedve.

Figyelj, mondta az értelmes, semmi közünk hozzá, már nincs itt... Hol van? Sokat dekkolt az öreg Dernetnél... lenn, az elsőn, ebben a házban. Ha átvágsz, visszajövök, ígértem be neki. Komolyan gondoltam. Úgy mondtam, hogy érezze is. Nagyon szenvedélyesen mondtam.

A kötélen lógó dobozban leereszkedtem az aknán. Túl sok élvezetet már nem találtam benne. Annyira beleéltem magam a kommandósi szerepembe, hogy addig nyomtam a csöngőt, amíg ki nem nyitotta az ajtót.

Ami elsőre feltűnt, az a púp volt a fején. Másodikként: a selypítő hang. Azt mondta: Gyere csak be, elveszett báránykám. Melyik testvér küld? A nővérem.

Asmorgas nővérre gondolsz?

A saját nővérem, mondtam.

Mind testvérek vagyunk.

Na, a te testvéred nem vagyok, te parazita, gondoltam. Igen, mondtam.

Mennyit küld a szegényeknek? Mennyit gyűjtött?

Az előszobának abszolút nem volt lakótelepi jellege. Főleg azér', mer' szinte teljesen sötét volt. A falakon szőnyegek. Vagy gobelinek? Egyáltalán mi a különbség? Az, hogy az egyiken sose járnak. Dernet olyan idős lehetett, mint az a fotó. De tök feketében volt. Majdnem annyira, mint én.

Te is vigaszt keresel, fiatalember... tapogatózol és bolyongsz...

Ez igaz, ismertem be.

Állítsd meg a lépteidet!

Dernet úr, Černát keresem, Evkának szólítják. Mondja meg, hol van.

Térdelj le, bűnös!, vakkantotta az öreg.

Csak a templomban szoktam letérdelni, mondtam talán felesleges durvasággal, azok meg zárva vannak. Megkocogtattam a Madonnát a mellkasomon. Dernet bámult rám.

És ez így helyes, mert Pijusz, ez a Picsusz, ez a szörny, a tűzbe vezeti az emberek tömegeit. Térdelj, kutya.

Dernet úr, kérem szépen, én csak a nővéremet keresem, a barátnőmet, ennyi az egész!

Asmorgas nővér meghalt, fiam... és te csak imádkozhatsz... ezért küldött téged... mindannyian a gyilkosai vagyunk... egy szobában álltunk, valamilyen szobrok voltak benne, az ablak zárva volt.

Kicsit izzadtam. Bocsásson meg, Dernet úr, maga nem tud segíteni. Térdelj le, kiabálta, és kinyitotta a szekrényt, lehet, hogy ruhásszekrény volt... Asmorgas az olyan fiatal férfiakat keresi, amilyen te is vagy, idd a fényét, és megleled a békét... A szekrényből egy oltár gördült elő, valahogy gépesítették, a helyiséget mesterséges fény ragyogta be, Dernet a padlón térdepelt... a szobor, a szobor egy szokványos Mária-szobor volt, mozgóoltár pár ezerért... volt egy haverom, aki a Tátra gyárban dolgozott, tudtam, hogy megy ez... megkocogtattam Mária homlokát, finoman megütögettem, ezt a látin-ámerikaiaknak gyártják... az izé megindult vissza, kialudt a fénye... Dernet felegyenesedett, és kimeresztette a szemét... Szóval tudod a jelet? Ha igen, térdre esek, és hódolni fogok neked. Parancsolj, és szolgálni fogok neked.

Úristen, csak kerüljek már ki innen, gondoltam. A térdeplő tébolyult elkapta a nadrágszáramat.

Áruld el, Dernet, próbálkoztam, hol találom meg a sebhelyes állú lányt, aki felkereste a személyedet?

Menj végig az utcán, és megtalálod, kiabálta. Ennyivel nem mentem semmire. Még mindig csimpaszkodott a lábamba.

Az emberek betegek és boldogtalanok, mondta Dernet... a Lótusz utcában lehet, hogy megtalálod, de szörnyű bűnben.

Milyen utcában?

Megtalálod, ahogy a gyönyört issza és osztja szét a lótusz virágában... a Meo virágában... a szegényekért szenved, szent asszony...

Rohadtul elegem volt már, ellöktem magamtól, de egész finoman... a gobelinek az előszobában tele voltak keresztre feszítettekkel, de egyik se Jézus volt, hanem nők. Testek. Rosszul lettem.

A lifttel tévedésből fölfelé mentem, de ebben a viszonylag tiszta kasztniban legalább lenyugodtam, csak vannak normális emberek is, azér' Černá nem ennyire... perverz.

Az is eszembe jutott, hogy fantomot kergetek, de ennyire hülye azér' mégse voltam.

Kiléptem a házból, és elindultam, hogy legalább egy kicsit kiszellőztessem az fejemet. Rögtön az első utcát Epernek hívták. Eszembe juthatott volna. Lótusz. Gyilkos iróniával ebben a betonsivatagban, ebben az architektonikai rémálomban növényekről nevezték el az utcákat. Hogy az emberek még őrültebben sóvárogjanak az ismeretlen után. Aztán végigmentem még az Üröm utcán, meg a Nyárfán, ezek is hasonlóan szépek voltak.

Aztán ott álltam a Lótusz utcában. De melyik lakás? Napokig kerenghetnék itt. Azt mondta, Meo. Néztem a postaládákat. Semmi. Vártam. Kegyetlen várakozás után megláttam egy ezüsttel teleaggatott csajt. Levegőnek nézett. Aztán jött egy gyerek, a nyakában teljes védőamulett-kiállítás. Eva Černá nevű csaj itt? Vagy Marie... na, döntsd már el. Micsinál? Hát, pár csaj a Meo színeiben birkózik a Virágcsarnokban. Nem hallottál róla?

Elvitt a volt művház skatulyájához. A csarnokba már egyedül mentem be. Volt benne egy ring kötelekkel. Valószínűleg ez is mobil és hordozható. Érdeklődéssel figyeltem, hogy pár fickó zsákokat vonszolt be. A ringbe hajigálták be őket. Más arcok felszaggatták őket, és... iszapot szórtak ki belőlük... slaggal még meg is locsolták. Ilyen összecsapások várnak a Virágváros lakóira!, mondtam magamban. De az is lehet, hogy hangosan mondtam. Mert a hátam mögött megszólalt valaki: És akkor mi van? Az emberek szórakozni akarnak. Maga újságíró? Maga pedig meós?, kérdeztem a fickót. Ja. Mer' jönnek hozzánk valamelyik laptól. Jöjjön be az irodámba.

Az irodában mindent elmagyarázott. Ha fotózni akar, várja meg, amíg kicsit sárosak lesznek, az nagyon tuti. Aki nyer, azt meg a végén mindig lelocsoljuk. Erre minden pasi felgerjed. Mindig a legcsöcsösebb muffot választjuk. Hogy nyerjen. De ezt az újságba ne írja bele, ezt csak úgy magunk közt mondom.

Persze. Semmiképpen. És a Lótusz utcában?, próbálkoztam, csak egy köpés innen, nem?

Meghökkent. Pečorkától jön?

Igen, tőle.

A Meónak dolgozik?

Ki másnak, mondom, különben nem lennék itt, én csinálom a reklámot.

Ja, értem. Manapság nem tudhatja az ember, folytatta. De legális a dolog, úgyhogy nem köthetnek bele.

Az van, hogy keresem az egyik barátnőmet, mondtam neki ravaszul, mint pasi a pasinak.

Az egyiket?, nézett rám csodálkozóan. Barátnőt?

Igen.

Nem szabadíthatom csak úgy rá bárkire, mondta. Azt előre meg kell beszélni.

Akkor majd ott megbeszélem.

Valami dossziét tartott a kezében, amit oda akart adni. De most elrántotta.

Mutassa, és kiszedtem őket a kezéből. Érdekesek, lehetne őket használni, mondom. Egy fotóalbum volt, trikós csajok voltak benne a besározottság különböző fokozataiban, és az egyikük... emlékeztetett rá, de csupa sár volt az arca, az alakja viszont... kitépte a dossziét a kezemből, és felállt. Bocsásson meg, mondta kimérten. Dolgom van.

Akkor viszontlátásra, és köszönöm, búcsúztam el udvariasan.

Megin' a Lótusz utcában keringtem, és sorra próbáltam a házakat. Tudtam, hogy sokáig nem bírom, de nem akartam rögtön feladni. Valószínűleg az a legjobb, ha visszamegyek a Balkonskába. Egy kis gázsipótlékkal. Az jutott az eszembe... hogy igazából nem is akarom tudni, hogy mi ez a Meo.

Úgy mászkáltam a Virágvárosban, mint egy eltévedt királyfi, és ez nem volt jó. Elvesztettem a nyomot. Az ilyesmit nem szeretem. Marad Rudolf. Muszáj lesz hozzá fordulnom. Valamit akarnak tőlem, úgyhogy üzletet kötök velük. De nem nagyon tetszett, hogy tudni fogják... hogy miér'... hogy kiért csinálom. Az ilyesmi nem jó. Senkinek semmi köze hozzá. Aki tudja, annak a markában vagy.

Aztán kajáltam valamit egy büfögőben, naná, meg villamosoztam, naná, és minden és mindenki ugyanolyan volt, mint mindig.

Feküdtem az egykori banda régi kéglijében, és próbáltam nem töprengeni... milyen senkinek se lenni... a lakás tele volt a haverokkal... vajon hol ügyködik most Micka, kivel szövi a terveket... Bohler a kis szépséggel már befészkelte magát valahova... Cápa meg biztos vedel, hát, állítólag már a hadseregben ilyen volt... de ott állítólag mindenki, és David. Szegény.

Fölálltam, és fogtam egy rongyot. Még mindig ott volt a hüvelykujja véres lenyomata a kapcsolón.

Amikor visszamentem, valami megváltozott a lakásban. Álltam az ajtóban... és szellőztettem. Valami megváltozott. Hallgatóztam. Valaki volt a fürdőszobában. És pont ott volt a kabátom a tőrrel. Meg a fotók... Feltéptem az ajtót, és félreugrottam. De csak a beszappanozott Vaszil volt az, felordított a rémülettől. Röhögtem, hogy felfogja, ki vagyok... de ő megállás nélkül ordított, meg a szappantól elvakultan kapdosott maga körül... elkapta valamimet, a kabátomat. Bazmeg!, mondtam, és kitéptem a kezéből, teljesen összevizezed, odadobtam neki egy törülközőt, de ekkor meg én dermedtem kővé.

Először aszittem, hogy csak díszek, de nem, Vaszil mellkasából körmök nőttek... olyan volt, mint valami tüskepáncél... olyan volt, mintha valamilyen lények dugnák ki belőle az ujjaikat, mint a csillámdarabok vagy mik, olyanok voltak. A bőrében voltak ezek a körmök.

Ne haragudj, Vaszil, dadogtam, visszamegyek a szobámba... becsuktam magam mögött az ajtót, és újra lefeküdtem. Ennek sose lesz vége. Sose fogom meglátni a végét, mondtam a párnának.

Asziszem, ha nem fekszem ott, Vaszil elpárolgott volna. Elment volna hazulról valahová. Legvalószínűbb, hogy megin' a pályaudvarra. Annyira szégyellte magát. Megpróbált gyorsan elmenni mellettem, tiszta vörös volt.

Ne hülyéskedj már, a fenébe is, mondtam neki. A te dolgod, kinek mi köze hozzá, hogy ilyenek a génjeid vagy mi. Másoknak nincs lábuk vagy fülük, nagy ügy!

Vagyok mutant.

A szart! Én is!

Te nyicsevo nem ért.

Na, ebben igazad van, gondoltam. Tudom.

Éto Csernobil miatt.

Hát persze, megin' elkezdi ömleszteni rám a horrortörténeteit. Néha mesélt. Arról, hogy a robbanáskor elmentek megnézni a csodálatos éjszakai fényt. Arról, hogy a gyilkosok bebeszélték nekik, hogy nincs semmi baj. Meg arról, hogy a kiürített falvakba belopakodtak a különféle banditák meg nyomorultak, és ott éltek. És burjánoztak és korcsosultak a sejtjeik. És haldokoltak.

A seftelőknek megtetszett a zsúp az egykori cseh falvak tetőin, és vígan eladták őket. De nem csak a zsúpot. A zónában nagy üzlet rejlett. A sugárzás, senki se tudta, mi is az. Nem halsz meg tőle rögtön, Ványa, akkor meg mi van? Nem látni. Úgyhogy nincs is. De mást lehetett látni. Később.

Vaszil mesélt a gyerekekről, akik számára a kétfejű borjú volt a normális. Nem értették, mér' ássa el helyben az apjuk az aranyos kis állatokat. A háromlábú madárfiókákat. Ezek a csernobili gyerekek inkább az állatkertben tátották volna a szájukat. És valószínűleg az egészet dögunalomnak találták volna.

Vaszil a szörnyek úttörője volt, aki tudta, hogy kell a panoptikumban mozogni. Elmesélte, hogy amikor elszökött arról a vidékről, az emberek elültek tőle a vonaton, amikor megmondta, honnan jön. Egyszer egy kocsmában fölakasztotta a kabátját, de az emberek a tűzbe dobták. Mert hozzáért a többi kabáthoz.

Az emberek, akiket a Zónából evakuáltak, sokszor teljes falvakat, mindenütt olyanok voltak, mintha meg lennének átkozva. Ürömről, Csernobilről tilos volt írni, és az emberek elhitték, hogy a sugárzás ugyanúgy fertőz, mint az influenza. Az evakuáltak egy része nem bírta tovább, és visszament. Átjutottak a katonai zárlaton, és visszatértek a szülőföldjükre. Feketén mentek. Mint Stalker. Vaszil tudta, hogy észrevehetik a helikopterből. Ásott magának egy gödröt egy pincében, és ott húzta meg magát télire. Nyáron nem hitt a szemének. A fű már nem volt zöld. A fák már nem voltak fák. Nem látott semmi élőt. Aztán egy galambot mégis. De nem tudta megenni, mer' volt valami baj a madár szemével. Valami más volt a szeme helyén. Vaszil aszitte, itt a világ vége. Hogy megtébolyodott az Úr, és ő, Vaszil az utolsó ember a földön. Azt mondja, az egy percre se jutott eszébe, hogy esetleg ő őrült volna meg. Ez nagyon faszcinált. Többször is elmeséltettem vele. Visszament a torlaszokhoz, de amikor meglátták a katonák, elhajtották. Hogy nincs átlépési engedélye. Átment máshol. De nem bírta az emberek közt. Senki se hitt neki, amikor elmesélte, mi van a Zónában. A rádió szerint nem volt semmi különös.

Visszament. Többen is visszamentek. Aztán talált magának valami lányt, az is egyedül volt. Szép lassan elhalt az összes rokona. Sehol máshol nem tudott megmaradni, visszatért hát egyedül. Az állatokat ették. Amikor nagyon vacak volt a helyzet, tojáson éltek. Azt mondta, nem lehetett tudni... mi van az ilyen tojásokban. A torlaszon túliakkal cseréltek szerszámokat ételért. Bujkáltak a katonák elől. Erről az időszakról Vaszil szívesen mesélt... úgy tűnt, boldog volt.

Sehol semmi elnökök meg gyűlések, a vezérek szobrai értelmetlenül, pőrén meredeztek a néptelen piactereken... senki előtt nem kellett hajbókolnia, már nem volt kutya... azzal volt, akit szeretett.

Csakhogy aztán elkezdtek nőni neki ezek a körmök. Hogy a lánnyal is történt-e valami, arról nem beszélt. De azt egyszer elmondta, mijük született. A lány meg is tébolyodott. Amikor eltemette a lányt, Vaszil elmenekült. Az emberek közt szörnyetegnek érezte magát. És nem tudta, hogy mi lesz vele. Hogy mi lesz a testével. Arra számított, hogy egykettőre meghal. Azér' volt ilyen szégyellős és aludt inkább a pincében. Úgy érezte, hogy megjelölték.

Vaszil, ez engem tényleg rohadtul nem érdekel. Felőlem akár ormányod is nőhet. A te dolgod, a francba is. Mindenki másmilyen. Nem számít.

Da?

Te csernobili cseh...

U minya nincs legitimácija.

Papírokat akarsz? Mihez?

Legalizovatyszja.

Azt el lehet elintézni! Vannak még ismerőseim! Csak az a gond, van egyáltalán valami bumázskád?

Odahozott pár szétrongyolódott papírt. Átfutottuk őket. Remek, olyan városban adták ki, ami nincs, olyan megyében, aminek más a neve, olyan országban, ami darabjaira hullott... holtak írták alá... a fotón valaki más van... klasszikus.

Valahogy menni fog, ne félj.

De nem ment. Vaszilt behálózták a Hit Emberei, a Hatalmas Anya szolgái. Vagy kik.

Vaszil róluk is mesélt. De sose tudta végigmondani. Aztán egyedül maradtam vele. De a végében már nekem se volt részem. Szerencsére.

Egyedül a Hit Emberei vették gondjukba elárvult útján a SZU megszűnte után. Különben valahol a sitten végezte volna. Az alatt a két év alatt, amit a Zónában töltött, nem volt semmi papírja. Azt találta ki, hogy olajfúráson dolgozott vagy valami ilyesmit. De félt. Már akkor tudta, hogy veszélyes, hogy túl sokat tud a zónáról.

Eljutott a kívánatos országok újságíróihoz. Egy lakásban találkoztak. Ott engedte meg először és utoljára, hogy bárki is megnézze a körmeit. Megengedte, hogy lefilmezzék, és egészben elmesélte a történetét. De más nevet mondott, nem akart kockáztatni. Egy hétre rá a kívánatos világ egyik vezető hetilapjában megjelent a sztori, amit megfelelően feltuningoltak a szerencsétlen üldözött szovjetellenes szidalmaival. A körmös ember fotója a címlapon virított. Természetesen odaírták a nevét is. A sztorit leközölte a többi jelentős szócső is. Vaszilnak el kellett tűnnie, méghozzá gyorsan. Anyuska elől. Állítólag így hívták a halált az új kollegái a galeriben. Ez is megmaradt bennem. Anyuska, tényleg? Ilyen gyöngéden? Da. Arra, hogy az új kollégákkal miben utaztak, Vaszil nem tért ki. De a Hit Embereivel Moszkvában is találkozott.

Onyi tyibja... mnyenya? Kicseréltek?

Peremnyena.

Kicseréltek?

Igen.

Akkor azér' már ki lehetett mondani ezt-azt. Hatalmas Anya, aki a hű követőitől pénzt kapott, beszélt róla a rádióban. Állandó műsora volt. Annak alapján, amit Vaszil szavaiból kihámoztam, azt ígérte az embereknek, hogy megváltoztatja őket... régi szöveg... adjátok oda mindeneteket, én meg majd belétek nyúlok, kitépem a gyökereiteket, és megváltoztatlak titeket... Asziszem, hogy Vaszil... bár konkrétan nem mondta... asziszem, meg akart szabadulni a körmeitől, nyírta őket, hát persze, valószínűleg meg akart szabadulni az emlékeitől... és ilyen embert Hatalmas Anya bőven talált.

Szkolko, Vaszil?

Milliók. Ukrajnába. Mnógo Bulháriába. Balt!

Amikor látta, hogy érdekel a története, odahozott egy képet. Vagyis igazából fotót. Hatalmas Anya volt rajta.

Éto ikun.

Ikon?

Ne, éto nóvoje. Íty: Ikun.

A másik oldalán egy fura rajz volt, egy kép. Színes. Női arc, az egyik szemében kereszt, a másikban csillag. A szemek követték az embert, bármerre ment, úgy, mint az elhunytak fotói a síremlékeken. Ugyanaz a technika. De ennél rosszabb volt, hogy az arcnak a homlokában... egy szög volt. Vagy csavar. Nem tetszett.

Az arc mögött egy vagon. Egyszerűen egy vagon. De Hatalmas Anya arca kedves volt. Úgy negyven körül lehetett. Barna bőrűnek tűnt. Mintha indiai lett volna. Hova valósi... ez a nő?

Ragyílasz v Csernobile.

Pont ott, tényleg?

Nem tudok. Nyikdo nem tud. Aná... változtat?... A ribjónkáivá változtatja az emberek... aná zascsicsae.

Védi őket?

Da. Vedi.

Amikor Vaszil előterjeszthette kérését Hatalmas Anyának... az nemet mondott. Azt mondta, hogy köröm ide vagy oda, jó úton van... és hogy most már ott kell maradnia nála. És hogy pont ő, sokkal inkább, mint bárki más, az ő gyereke. Aztán azt is mondta Vaszil, és ezt a többieknek nem mesélte el... esetleg még Bohlernek... szóval aszondta, hogy Hatalmas Anya pár emberrel együtt pont őt küldte Prágába, ahogy másokat Szófiába, Bukarestbe, Pozsonyba küldött... dolgoztak neki Lengyelországban is, meg minden elképzelhető helyen... hirdetniük kellett az eljövetelét, és olyan híveket kellett szerezniük, akik meg akarnak változni... és akik odaadják neki az összes pénzüket és földi javaikat, mer' közeledik a végső nagy változás, és csak azok élik túl, akik időben megváltoznak...

Asszem, picit elásítottam magam.

Vaszil megsértődhetett... aszmondta, hogy ennek a prófétanőnek a ribjónkái nemcsak mindenféle durákok meg szerencsétlen bezprizórnijék, mint ő, hanem vannak köztük tudósok is. Atomtudósok.

Persze, persze, mondtam.

Patók!, kiáltotta Vaszil. Képtelen voltam erről leszoktatni. És ha a Hatalmas Anya jött szóba, mindig patetikus lett.

Éto szeriózno. Aná tózse rabótala v étoj indusztriji. Ő... Vaszil aszondta, hogy állítólag Hatalmas Anya az egyetlen mérnök, aki túlélte Csernobilt, és hogy végig ott volt. Meg hogy Hatalmas Anya tudja, miket kell szedni, hogy ne okozzon kárt a sugárzás. De az embernek meg kell változnia. Állítólag minden nyelven beszél, és az egész világért van itt.

Minden nyelven? Ócseny intyereszno, Vaszil. És mér' léptél meg tőle?

Bámult rám.

Aha, mondtam magamnak. És mintegy véletlenül és fesztelenül lecsúsztam az ágyról. És mi van, ha nem is lógott meg? Végül is mikkel traktál itten. Lehet, hogy végig a szektának dolgozott. A körmös. Elvégre ami itt végig történik... Vaszil!

Te hócses s nyej gavarity? Itt ván v Práge. Aná téged akar vigyety.

Mér'? Mér' engem?

Erre Vaszil elmesélte... azt állította, hogy tényleg elszökött előlük, hogy egyedül akarta felfedezni ezt az új világot, a nyugatot, de hogy megtalálták... a nyála alapján, amivel Hradil Csodadoktor Elixírjére ragasztotta a címkéket.

Aszondta, hogy újra kapcsolatban van a Hit Embereivel, és Hatalmas Anyának szüksége van rá. Ő pedig úgy gondolja... hogy nincs más választása. Engem az Elixír miatt akar Hatalmas Anya. Megkopogtattam a Madonnát. Vaszil nézett. Mosolygott. Valamit tudott.

Nincs már Elixír!

Vaszil megvonta a vállát.

Aná znájet, sto Elixír... szuperadidasz!

Meglátjuk, Vaszil, rendben. De ma este dolgom van. Rabóta. Úgyhogy örömest találkozom... vele, de csak később, panyimájes. Záftra!

Vaszil megin' kedvesen elmosolyodott, és bólintott. Felhúztam a cipőm, és odamentem a kabátomért. A páncélszekrényemből, amin a huzat már nem volt a legropogósabb, mindent kipakoltam. Vaszil nézett. És nem pirult el, nem fordította el a tekintetét. Ráérősen körbejárattam a tekintetemet a lakásban... barátságosan vállon veregettem Vaszilt, akkor addig is!

Da. Még látjuk egymást.

Lassabban mentem a lépcsőn, mint szoktam, mer' tudtam, hogy utoljára megyek itt le. Eltűzök a Gázgyár utcába. Ugrándoztam a boldogságtól, hogy így megoldottam, hova menjek. Amíg nem találom meg a szerelmemet... Hatalmas Anya, ah. Le vagytok sajnálva, fanatikusok.

A Galaktikus szinte tátongott az ürességtől. Óvatosan kortyoltam a teakülönlegességüket... és arra jöttem rá: amióta keresem a nővérem, hanyagolom a Tüzeset, mer' készen akarok állni.

A Galaktikusban egyáltalán nem volt színpad. Más dolgok voltak helyette. De nem érdekelt. A Galaktikus nem az ötödik kerületben volt, mint a Černá, nem volt annyira félreeső helyen. Értékeltem, hogy ki lehet látni az utcára. Néha szórakoztató.

Az előtte levő sugárúton néha tüntetéseket tartottak. Ma is, de nem izgatott különösebben. Szinte vártam a Rudolffal való találkozót. Megérintettem a kis heget a bal vállamon. Akkor már inkább a laoszi, mint ez a Hatalmas Anya, még ha hatosügynök is. Mér' ilyen borúlátók ezek a ruszkik? Az a vagon az ikunon, az a marhavagon... aha, talán ezér'... ha nem taszigálja valaki a ruszkikat marhavagonokba, akkor ők taszigálnak mást. Nekik jutott mind a kettőből... ettől olyan hatalmas a földjük. Nekünk kis nemzeteknek... van bizonyos előnyünk, ami a bűnöket illeti. Kicsik vagyunk. Pusztítani nem nagyon van mit, még ha... Belegabalyodtam a teóriáimba.

Inkább sorra vettem a reggeli látogatásaimat, végigpörgettem őket az agyamban. Hamis nyomon jártam. De ha Černá asziszi, hogy a tengerészt, aki macerálta... kár, hogy nem voltam ott!... súlyosan helybenhagyta, akkor lehet, hogy külföldre ment. De mit kezdene... valahol kinn... a dalaival.

Akkor a gyógyszertárnál... úgy tűnt, nincs túl jó bőrben. A gyógyszertár. A zöld neon. Én hülye! Ott kell kezdenem. Biztos arrafele lakik. Csak nem menne gyógyszerért a világ másik felére éjnek idején. Ha nem találom meg a gyógyszertárnál, visszamegyek az első házba. Mariaková, az a ruszin összekeverte. Egy csomó sebhelyes arcú nő van...

Indulni akartam, de lecsendesítettem felindult izmaimat, idegeimet, ráparancsoltam a szívemre. Először tisztázom a dolgokat Rudolffal. Elvégre... valami munkát muszáj lesz találnom. Megnéztem a városban az árakat, az utcák barátságosak voltak, ezt meg kell hagyni, de az árak nagyon az égbe szöktek. De egy ideig még nem lesz gond.

Kicsit rá is kapcsoltam a teaivásra. Semmi okos vagy villámgyors nem jutott eszembe... de már nem is akartam semmi vicceset kitalálni. És komolyat se. A ruhámat már nem éreztem olyan tisztának, mint reggel. De már örültem, hogy megyek a Gázgyáriba. Meg az új életemnek általában. Egy idő után megjött Rudolf. Leült, és minden bevezetés nélkül ömleszteni kezdte magából:

A csajt Eva Slámovának hívják, és Ponořanyban született. Az apja ült. Kemény ügyek miatt. Most valószínűleg nekik dolgozik. Vohřeckývel kéne beszélned.

Milyen csaj? Szukára gondol a barom, nem tud semmit... vagy Černáról beszélne?...

Mi, kivel beszéljek? Senkivel se akarok beszélni.

Vohřeckývel, Biliárddal. Belügyes, de dolgozik nekünk is. Magyarázta Rudolf.

Akkor ez most mit jelent, kinek dolgozik?, kérdeztem villámgyorsan.

Ne törd feleslegesen a fejed, mondta Rudolf. Majd hozzátette: Figyelj, Jícha meghalt.

Micsoda?

A Keleti sugárúton találták meg egy házban. Otthon vártam nála, és amikor megtudtam a hírt, feltúrtam az asztalát. Találtam egy papírt, amin a te neved állt. Akarod tudni, mi van rajta?

Azt akarom tudni, hogy ki nyírta ki. És nem tehetek róla, de remeg a lábam, mit szólnál egy feleshez? Lehet, hogy ki akarták rabolni.

Nem, rázta Rudolf a fejét. Valaki elárult minket. Beépítették közénk az emberüket. Tudod is, kit, Potok. Sámovát. Az asztal fölé hajolt, és nézte a papírt. Vagy Slámovát, kicsit el van mosódva.

Nem tudom, melyik nőről beszélsz, de mindegy is. A Dosztojevszkij. Az ügynökségetek, ti dilettánsok, a zsaruk ölték meg, ez egyértelmű!

Dehogy, mondta Rudolf, nem hinném. Találkozol Vohřeckývel. Beszélni akar veled.

Mért kéne nekem egy kopóval találkoznom? Mit akarsz tőlem? Miben utaztok?

A Dosztojevszkij Ügynökségről baromi kevesen tudnak. Te vagy az egyik.

Már ne is haragudj, csak nem azzal gyanúsítasz, hogy én tettem hidegre Jíchát?

Nem, épp a barátnőcskéitektől búcsúztatok a házakban.

Oda is lehallgatót tettetek?

Le se szerelték őket soha.

Próbáltam nem nézni rá. Nem erőszakoskodott. Tudta, hogy időre van szükségem. Nehéz fejjel ültem... belenyomtam a kanalat a zöld teába... a világ, a teljes térkép, a teljes horizont megin' összezsugorodott pár éles vonalra, és én itt vergődök a metszéspontjukban. De amit senki el nem vehet, az a késztetés... a vágy, hogy vele lehessek, hogy megízlelhessem a bőrét. Slámová, talán tényleg ez a neve. És akkor mi van? Lehet... lehet hogy nekik is dolgozik. Ez szörnyű. Hülyeség. És ha igaz is, akkor mi van?

Kinéztem az ablakon. Az utcán lassan és méltóságteljesen egy páncélkocsi haladt végig. Kiforgatott pár kockakövet, aztán elzakatolt. A nap kinn a magasban olyan volt, mint valami hideg csillám, mint egy darab fém. Belenéztem. Valamivel odébb, a téren tüntetés kezdődött. A bárpulton álló tévé is közvetítette. A hangot levették. A szónok rázta az öklét, és hol kinyitotta, hol becsukta a száját. Ha most lelőnék, nem hallanék semmit. A képernyőn levő alak, érthetetlen módon, összeesne, a folt egyetlen pillanat alatt, minden figyelmeztetés nélkül jelenne meg az ingén. Lehet, hogy aszinném, hogy csak valami hülye film az egész. Lehet, hogy várnám, mikor bukkan fel a MOSÓMACI mai epizódjának a hőse, meg hogy mikor mossa meg mángorolja ki magát a reklámban az ing. Mindegy, hogy ki van benne. A lényeg az, hogy tiszta. Az se érdekel, hogy kinek van. Én a nővéremet akarom.

Tudod, ki a laoszi?, folytatta Rudolf. Ez pont Vohřeckýtől kaptuk. Előhúzott egy papírt, és felolvasta róla: "Nguyen Dai Vang, tábornok... a különleges alakulatok parancsnoka... Dél-Vietnamból, az ország 1975-ös erőszakos egyesítése óta az ellenállási mozgalomban tevékenykedik. Szökése előtt tíz évet ült. Sikerült eljutnia Hongkongba. 1985-ig a külföldi ellenállást szervezte a vietnami kommunisták ellen, amikor is nyoma veszett a dzsungelben. A thaiföldi partizántáborok főparancsnoka."

Ez igaz? Ez tuti? Nem csak át akarsz vágni?

Vohřecký azt állítja, hogy ez a fickó az itteni vendégmunkásokból toboroz harcosokat a kommunizmus ellen. Ezrével húztak már el Nyugatra, az itteni gyárakban nem érzik jól magukat, ez világos. De ennek a Vangnak állítólag csak pár volt tiszt fontos. Amikor annak idején a kommunisták elfoglalták Saigont, ezek a szpesöl forsziz katonák egyszerűen eldobták a személyijüket, megváltoztatták a személyazonosságukat, páran biztos az arcukat is, és szétszéledtek a tömegben.

Tájékoztatott Rudolf.

Én nem értek a politikához, de ha benyomultak a komcsik, akkor nem csodálkozom.

Hallottál már a vietnami háborúról?

Persze, a hippik meg minden. Még a Forman is filmet csinált róla.

Ja, tényleg, mondta Rudolf. Na, nem akarlak terhelni... csak annyi, hogy amikor az amcsik minden ígéretük ellenére végül kivonultak Dél-Vietnamból, a kommunisták elkezdték... tudod, mik azok az átnevelő táborok?

Koncentrációs táborok?, mondtam találomra.

Igen. Ezekben tűnt el azok nagy része, akik iránt Vang érdeklődik. De ahogy változtak a viszonyok, páran, akik hosszú időre alámerültek, eljutottak Kelet-Európába, dolgozni is. Néhány nálunk kötött ki.

De Rudolf, ez már baromi rég volt.

De az idő, öregem, olyan, mint a konzerv, érted? Minden ott marad benne. Párolódik, ott van.

Figyelni kezdtem. Ha hiszed, ha nem, ezt nagyon is jól értem...

Bólintott. Ezekre a, mondjuk így, specialistákra a tábornoknak a thaiföldi partizántáboraiban van szüksége. Honnan vegyen új embereket? Ezek itt tökéletesen kiképzett gégemetszők, dolgos munkások báránybőrébe bújt Rambók, hogy úgy mondjam. Ez a Vang miattuk van itt. Főleg miattuk. Itt, itt, értsd meg... itt csöndben és titokban csata dúl! Persze ezt nem veri nagydobra sem az egyik, sem a másik... Vang az embereivel kommunistákat rabol, a vietnami titkos rendőrség tagjait meg követségieket. Elkábítva kihallgatják őket, aztán mindet megölik.

Tényleg nem csak etetsz? Izé, igaz is lehet, de... mondtam.

Semmin se csodálkozz!, mondta Rudolf.

Hát igen. Egy elvadult Vízentálra emlékeztet.

Tudom, hogy hallottál róla, vigyorodott el Rudolf. De van itt még valami más is. Odahajolt hozzám, és aszondta: Vohřecký szerint Vang emberei Ukrajnában is ott vannak. És egy bizonyos négybetűs fémre hajtanak, aminek az első betűje U.

Ezt nem szeretem, mondtam neki. Pókra emlékeztetsz.

Milyen pókra?

Holt tanult meg ez a Vang csehül?

Mi? Nem tudom. Szerintem nem tud.

De hát te állítottad, hogy tud... vagy Jícha.

Hát, mondta Rudolf.

Még mindig nem tudom elhinni.

Tudom.

Mér' van rám szüksége Vangnak?, kérdeztem.

Téged ismer. Talán hisz neked. Segítettél neki. És ismered itt a dörgést.

Egy kő törte be az ablakot, szilánkok hullottak ránk, Rudolf villámgyorsan az asztal alá bukott. Én meg utána. A rendőrök betaszigáltak pár védekező feketecsuklyás semmirekellőt a meseautóba. Átültünk máshová. A bárpulton kikapcsolták tévét, és zenét tettek be helyette, hogy ne lehessen hallani a tüntetést.

Arra számítunk, hogy segítesz Vangnak ilyen embereket felhajtani. Ti vagytok itt az egyetlen kapcsolata. És az egész bandából te maradtál itt egyedül. Ha pontosak Vohřecký információi, akkor Vang be akarja indítani a dolgokat. És szüksége van egy csehre, aki menne vele a különböző szállókra. Te vagy itt az egyetlen. Erre építettünk.

Nem vagyok kíváncsi a szállókra. Ezt Jícha is jól tudta.

Ja. Pont ezér'.

Mi?

Nem tudom. Tudta, hogy egy vietnami nem egykönnyen találja meg őket. Mer' még a minisztériumban se tudják, hogy melyik sárga merre van. Ez ellenőrizhetetlen. És egy bambuszzabálóval a szálló gondnoka meg a gyáriak se állnának szóba. Még akkor se, ha tud csehül.

Mér' ölték meg Jíchát?

Akarod a lányt?

És mi van Biliárddal meg azzal a másikkal?

Vohřecký bonyolult jellem, volt Angolában. Tuti, hogy valahogy megtalál téged.

Ne őrjíts már, Rudolf. Mi lenne már bonyolult egy zsernyákban.

Nem szabad ilyen egyoldalúan nézned a dolgot, nyugtatgatott. Új idők járnak.

Már zsoldban vagyok?

Amint igent mondasz.

Mennyi?

Úgy öt.

Eléggé fölmentek az árak, ahogy láttam.

Tíz.

Rendben.

Egyedül maradtam. Jícha. Hát nem nagyon csíptem. De most legalább ki kéne adniuk a könyveit. De ki vállalná? Próbáltam visszaemlékezni, miről is szavalt a bárban Pók. A forrásról. Elfelejtettem, de... valamit kiadhatnék én. A Rudolftól kapott dohányból. Az stílusos volna. De Jíchának már úgyis mindegy. És kinek nem, töprengtem. Előkerítem a nőt, és felszívódunk. Valahová, ahova nem ér el egy hosszú ujj se, aminek a körmei alatt olyan kosz van, hogy arra semmilyen alkotmány nem elég.

A bárba beszaladt pár kapucnis fickó, utánuk meg zsaruk. Egy pillanat alatt kisöpörték őket. Nem volt ott egyetlen vakus újságíró se, úgyhogy nem is védekeztek. Az a pillanat nem is létezett. Aztán valami koldus jött be. Vakszemüvegben volt, de csak csinálta, a színművészetin senki se dőlt volna be a produkciójának. A pincér kipenderítette. A bárpult mögül egész jól látott mindent. Bár ilyen műsorban akár mindennap része lehetett. Mer' görcsben van a hazám, és patkányok rajzanak a felszínen.

Majdnem elfeledkeztem Jícha papírjairól, amiket Rudolf hozott. Az elején volt egy megjegyzés: "Novellaként írnám meg, esetleg színdarabként is. Beszélek Potokkal, lehet, hogy tetszene nekik. Ők még játszanak." No csak! A halott üzenete... méghozzá a régi időkből. Megnéztem a papírt.

"Beavatási szertartás, az egész történet kútja, a hősnek végig kell mennie egy alagúton, ahol a nyálkás falakról csak undorító pókok nyújtogatják gúnyosan hosszú, szőrös lábukat, ahol a lépések alatt egy rémséges varangyos béka nyirkos, hideg placcsanása hallatszik, ahol a hős lépéseinek visszhangjában az ember egy hasonmás lopakodó lépteit ismerheti fel, amikor a csönd megszakítja a pikkelyes szárnyak suhogását, lépésről lépésre közelebb a hirtelen bukás, a kíméletlen gyilkosság veszélye. A gyilkosságé, ami fájni fog. És ugató, gúnyos nevetés. A fej fölött, nem tudni, hol, végtelen vonat dübörög. Az élet története mint beavatás, végső beavatás a felnőttvilágba közvetlenül a halállal való szembesülés előtt, a felnőttséget csak egy vékony fal, három tégla, választja el a sírtól, és a szomszédoktól tompa beszélgetés és köhögés hallatszik át az elkövetkező titkok, valamiféle történés előjeleként, nem tudod, mi van ott. A főhős életének az a pár pillanata, az első találkozás telétől a bár félhomályában a nyár arany visszfényéig a hegyekben (ezt idővel majd leírom), amikor a szenvedély kínpadra feszítette, amikor vonaglott és haldoklott kis ringyója szájának puszta látványától, ugyanúgy, mint a cellában vagy egy napházban, ahol a testrészek a lerágott körmök, rosszul megemésztett pia és emészthetetlen paranoia magányában is lázasan gabalyodtak egymásba. A próbatételnek ebben az idejében leginkább egy régi nép táncosaihoz hasonlított, megfigyelései vékonyka szálaival úgy bánt, mint egy ócska ronggyal, egy ivászat során ajándékozott, percig sem vágyott képpel. A megfigyelések széttépése ugyanakkora erővel történt, mint amekkorával valaha az apák és a nagyapák a faszálkákat döfték a kamaszok bőrébe a combon és a háton, aztán szíjakon a pusztába vonszolták a kamaszokat, otthagyták őket virrasztani és álmodni, és a gyengébbek a kimerültségtől meghaltak. De aki kiállta az álomtánc szent őrületét, az erőt kapott, és megpillantotta védelmezőjét állat képében, visszatért a törzs körébe, és ünnepélyesen felkérték, hogy vegyen részt a mindennapi életben, és mintha mi sem történt volna, hatalmasságának engedelmeskedve, a szerelem és a halál táncában, tovább itta a magányt, ami nem ölte meg, és ő haladt, ment a vég felé. De a főhőst nem várja semmilyen barbár testvér, semmilyen törzs, rajta kívül senki más nem lesz ennek az útnak a végén. Csak az erdő, a rengeteg, benne tövisek, a ringyó és a ringyó méze. Így."

Hát, az igazat megvallva, kedves Jícha, mondtam. De inkább nem fejeztem be... valami rövidebb egyfelvonásost, valami érzelmeset tudnék rittyenteni belőle, leginkább Jícha emlékére ... de.

Végiggyalogoltam a városon a gyógyszertárhoz. A neonhoz. Ami most gyémánt volt az emlékezetembe. Szilárd pont, amit körülfont az agyam bíborszínű, nedvedző húsa. A hely, ahol először láttam.

Végigjártam az összes házat. De semmi. Éhes voltam, bementem egy zöldségeshez, és örültem a sok ismeretlen gyümölcs látványának. Rendesen megugrott a vitaminkínálat! Vettem pár banánt, nem volt elég. Megin' beálltam a sorba, megnyugtatott a gyümölcsök illata, majdnem úgy, ahogy a komoly zene, néztem a mogyoróhéjakat, ezeket a kis fatokocskákat. A sor lassan haladt, csak úgy próbaképp a zsebembe csúsztattam egy citromot, a pénztárnál majd kifizetem, tökéltem el... és visszamegyek abba a Chebků utcába... ott is körbenézek... hirtelen a fényesre sikált padlón a banánoknál meg a mogyoróknál mozgásra lettem figyelmes... egy pók volt az... szőrös, az előttem álló nő felsikított... erre az egyik eladó kiejtette a kezéből a seprűt, a másik elkezdett szaladgálni... biztos csóróbb vidékekről hozzák az árut, valószínűleg nem nagyon válogatják át. Szépen kisurrantam. Este volt. Pocsék este. Már nem volt erőm visszamenni a Chebků utcába. A Gázgyári felé vettem az irányt, az odúmhoz. Majd holnap elintézem, aludnom kell.

Hallottam az öreg ház zajait, mentem fel a lépcsőkön a barlangomba, kezdtem szép lassan kikapcsolni magam a pihenéshez... Újra a búvóhelyemen voltam, ahonnan indultam. Itt a fal összes nyirkos térképét ismerem, számtalanszor végigutaztam őket. Keresztülmentem a gangon, háttal az ablakoknak. Ezt hamar megtanultam, különben nem sokáig bírtam volna itt. Kinyitottam az ajtót... és kővé dermedtem. Az asztalnál ült valaki. A szobában félhomály volt. Nem, ez nem ő... a férfi megmozdult, felkapcsolta a lámpát, Vohřecký volt az. Biliárd.

Gyere be, de zárd be magad után az ajtót.

Bezártam, tulajdonképpen meg is könnyebbültem. Mindig szerettem a gyors akciókat, de ez a Rudolf... ő még annál is gyorsabb volt.

Mint otthon, mint otthon, mi?

Hát ja, mondta Vohřecký.

A társa hol van? Így mintha nem lenne egész.

Majd mindjárt elmegy a kedved viccelődéstől, ülj le.

Nem tetszett, hogy tegez, de tudtam, hogy megszokom.

Akkor holnap meglesz az első bevetésed, mondta Vohřecký. Vang már majdnem teljesen összeszedte a sárgáit, már csak egy pár hiányzik. De azokat képtelen előkeríteni. Holnap elmész értük, ellátogatsz a régi laoszi cimboráidhoz. Így hívjátok őket, ezeket a vietnamiakat, nem? Azokat keresed meg, akikkel a haverodnak, a Boglernak a sárga csaja volt kapcsolatban. Az egyikük nekünk dolgozik. Odamegy Vang is. Felajánlod neki a szolgálatodat.

Tele van a tököm mindnyájatokkal.

Ez a te dolgod. Egyébként csak úgy magánszorgalomból átnéztem az összes aktát abból az időből, amikor ez a te... Závorovád... disszidált. Vagy nem disszidált? Na, mi van, nagy emberjogi harcos? Netán valami mást csinált? Mondjuk valami csúnyát, ami miatt gyorsan el kellett tűnnie? Hogy még a kis nyulambulamjától se tudott elköszönni?

Micsoda unalom!

Tökfejek, szétszórtatok pár röplapot, és aszittétek, hogy hú de nagy dolgot csináltok... emberi jogok!

A szart, rendőrkém... te ezt sose fogod megérteni... az volt az igazi élet, de majd pont neked fogom magyarázni.

Ezt komolyan gondolod, hintázott a széken Vohřecký. Az én székemen. Mesélek én neked valamit az igazi életről... én Angolában voltam! Ti meg itt közben petíciókat írtatok... mindenről tudtunk... minden le volt nyomozva, és én... nem mentél el szavazni, te mocsmodék, és aszitted, hogy élsz. Pedig csak a nyavalygós anyáddal harcoltál! Teljesen ki volt borulva, amikor lesitteltünk.

Az jutott az eszembe, hogy be van csípve. Mikbe avat be itt engem? De végül is... lehet, hogy kiszedek belőle valamit.

Kér valamit inni? Van fernetem... megint magáztam.

Kérek. Idefigyelj, én végig kivoltam tőletek, kis öcsipöcsik... meg azoktól a nagydumájú filozófus barmoktól, még hogy emberi jogok... meg az írók, na, azoknak csak az volt a bajuk, hogy nincsenek a tévében. Csak azér' mentek kazánba dolgozni, hogy lefényképezkedjenek, aztán kiküldjék a fotót nyugatra. Ezek legalább tudták, hogy adják el magukat. De ti, ti kis hülyék. Tudod, hogy sajnáltalak titeket? Azt a Gólyát, azt el kellett vernem, hogy megértse. A haverod, a Hadraba... haha, most az én haverom, az legalább legény a talpán. Tudod, hogy egyszer meg is ütött? Emberi jogok! Úgyhogy békén hagytam. Nincsenek semmiféle jogok. Angolában volt egy Jesu Morales nevű kubai fickó... az a két lábon járó halál volt, a frídom fájterek halálra fostak tőle... amikor egyszer, pajtikám, mentem a dzsipemmel, találkoztam egy nővel... megálltam, ő meg a földre vetette magát, és széttárta a lábát, ez az első napon volt, úgyhogy a kubaiak dresszírozták őket... attól kezdve rendben volt minden. Ez a Morales tök feketében járt, a dzsipjén meg géppuska volt... Jézuskának hívták... nem bírta a papokat, egyszer szétlőtt emiatt egy esküvőt... amikor megjelent a faluban, mindenki menekült: Okata, okata Chesito nagada! Itt van a Jézuska, meneküljön, aki tud!... ez visszhangzott első éjjel a fülemben, de aztán megszoktam... amikor ment a kocsijával az úton, csak nyomta a dudát, mint az őrült... szart mindenre... tudta, hogy a frídom fájterek így is, úgy is rá buknak a legjobban... de tinektek gőzötök se volt a valós életről, ahogy te mondod... valós élet! Az volt a valós, amikor elkapták, és mi megtaláltuk a fejét... a konyhában... a lábát a fájterek kiszegezték a kapura, úgyhogy mindig találtunk belőle egy darabot... és ott senki se tudta, ki kicsoda, mer' a kubaiak között is egy csomó nigger van... és mindenfele egyenruhák voltak, mindenféle hadseregé... nem húztak le őket a hullákról... és én a többiekkel Csekoszlovákija voltam, nem voltunk sokan, csak szakemberek, szpesöl forsziz, mit bámulsz? De erről ma a kutya se beszél. Ha nincsenek az orvosaink, az összes kubai elpatkol! És a hidakat ki építette? Akkoriban büszke voltam, hogy cseh vagyok... az volt a valós élet, amikor átkeltünk a vizen, és lepuffantották a Mázlék Frantáját, ott maradt a mocsárban... közben ti meg itt játszottátok a kisded játékaitokat! Mer' hagytunk titeket! És tudod, mit tanultunk meg a feketéken... tudod, mit? Hogy elektromos árammal, bizony, pajtikám... a feketék kibírják... ott, ahol hullottak a kubaiak is, a feketék nyugodtan bemásztak a mocsárba, és keresték az aknákat, hát, mindegyik csak egyet talált... egy néger csajt átszúrtak egy szuronnyal, a mi Rak doktorunk varrta össze a hasát, de a csaj eltűnt az ágyból... a női szálláson találtak rá, almát evett! És ti micsináltatok ekkor, petíciókat írtatok... Vohřecký teli szájjal nevetett.

Tudtad, kérdezte, hogy pszichológiából doktoráltam, tudtad te ezt egyáltalán? Asziszitek, hogy csak lőni tudunk... és tudod, mit hozott Angolában a szocializmus? A nők felszabadítását, aszondják. Ezt írták a nyugati feministák! A Sontrág, úgyse ismered. Egy hülye picsa. Rabszolgák voltak a nők, egy pasinak öt is volt, vagy tíz, velük műveltette a földet... de szétestek, a családok, úgyis mindig rejtegették a frídom fájtereket, aztán jött az éhínség, mer' a férfiak egyedül nem tudták művelni a földet, de hát jelentős lépést tettek meg előre, pajtikám... erről bőven lenne mit mesélnem...

De maguk az Ördög oldalán álltak...

Már ne is haragudj, de honnan tudod te ezt? Nagy faszkalap vagy te, te fanatikus. Most Bogotok van nektek a valdicei börtönkápolna helyett, az akasztófák helyett, ti eszementek. Dokumentálva van rólatok minden... Ti már valami madárijesztő nélkül nem is vagytok képesek... Azt senki se tudja, kinek az oldalán voltunk, ahhoz látnoknak kellene lenni... mint a Vak Vőfély, haha. De elég a mókából. Megkaptad az utasításokat, és teljesíted őket. Mész Vanggal, amíg csak lehet, aztán szépen elmeséled nekünk, hol gyűjti az embereit. A mi emberünk nem tudja. Meg kell fingatnunk őket, mielőtt elhúznak keletre. És eszedbe ne jusson semmi, az egyikük mindig rajtad tartja majd a szemét! Ez biztosítva van.

És a maguk embere nem elég?

Szart se tudsz! Ő végig ott lesz velük. Te nem, az baromság lenne. Na, mondta és fölemelkedett. Határozottan és gyorsan, nem is volt részeg, csak tettette. Nem tudom, mér'. Haszta la viszta, bébi, integetett az ajtóból. Aztán becsukta maga mögött.

Megin' egy ajtó, amihez azt hittem, hogy csak nekem van kulcsom. Kicsit belerúgtam. Kicsit belerúgtam a székbe is. Párszor rávertem az asztalra. Keményen, két kézzel. Sok értelme nem volt. Észrevettem, hogy Vohřecký magával vitte az üveget. A falon valami kis rovar mászott, agyonütöttem, ottmaradt. Lefeküdtem az ágyra. Aztán felálltam, és kinyitottam a szekrényt. Az ágytól a szekrényhez az ösvényem vezet, úgy négy lépés. A szekrény mögött a mosdó. Aztán az ajtó, és vége is az odúmnak. Onnan a világ jön. A vécé messze volt, majdnem a metrónál. Néha arról álmodoztam, hogy a vitamingyárak végre kigondolnak valami kaját, amitől nem szarik az ember. Poetikus állapotom reggelenként egyértelmű volt: üres fej, teli belek.

A szekrény tele volt álruhákkal, rongyokkal. Szerelőruhák és öltönyök, mindenféle értelmetlenségek, gyanús ingek, még a selymek is, volt ott egy kockás is, arra az esetre ha evangélikusok közt kell bosszantani az ekumenut. Voltak kocsmatrikók, henyezakók... rokkerkabátok, iránytűs alpesi viharkabátok, értelmiségi szemüvegek, az öreg Čech műnyakkendői és egy naiva pipája, idiótasál, papruha, Mao-sapka meg esernyő, gyűjtemény a gyakorlati élethez. Aki asziszi, hogy már valaki, annak nincs fantáziája.

Egy kis doboz névjegykártyákkal. Felcserélhető nevek és foglalkozások. Leghátul pedig pár ruha meg kabát... női holmik, Szukáról maradtak rám. Pár verseskötet, amiket szeretett. Meg egy-két kendő és csat... ennyi maradt utána. Meg az álmok.

Szép volt, amikor megtaláltam egy-egy hajszálát. A sarokban. A porban a polcon. Egyszer csak ott volt egy a földön, amikor reggel felkeltem. Valószínűleg a jó szellő fújta oda. A haj nem porlik el. Az egyik kendőt a párnámra tettem, azt akartam, hogy elrepítsen. Elaludtam.

Csöngetésre ébredtem. Felugrottam, már biztos éjszaka volt. De nem akartam kinyitni az ajtót, többé nem!, mondtam magamban. Nem bírom már... de a csengőt kitartóan nyomták, nem valami megbeszélt jel volt az, az illető makacsul csöngetett. Az álomtól kábultan az jutott az eszembe, hogy ha kinyitom, én fogok ott állni.

De ilyesmire nem szabad gondolni, mer' a végén még megtörténik. Megrántottam a kilincset, Vaszil állt ott, meg még ketten, Vaszil mosolygott.

Pajgyom! Mátka tyibja zsdájet.

Vaszil vezetett, a másik kettő beült mellém, az egyik balról, a másik jobbról, biztos azér', nehogy megpattanjak. Kényelmetlen volt így ülni. Néztem, hogy hova megyünk, a városon át mentünk, némán. Éjjel volt, sehol senki. Pár kivilágított bár fényekkel, nem rángatózott bennük egy éjjeli lepke se.

Vaszil ismerte az utat, biztosan vezette a kocsit, aztán már értettem, mi a helyzet, kikanyarodtunk a városból, és a házak fele mentünk. Az új társaim... ruszkik lehettek, nagydarabok voltak mindketten, és mosolyogtak. De volt valami rajtuk... ami valahogy túl feltűnően rendben volt. Az öltönyük, a zakójuk. A fejükön büszke kefehaj. Az egyiknek a zsebében még zsebkendő is volt, és tiszták voltak mindketten, borotváltak. Mintha most léptek volna ki a kádból. Kölniszagot éreztem. Odapillantottam a cipőjükre, fénylettek, egyetlen porszem se volt rajtuk. De a fazonjuk iszonyat... még Baa is elokádta volna magát.... húsz évvel ezelőtti divat, lehet, hogy még sokkal régebbi, az ilyesmihez van szemem. Szóval nem valami gengszterek voltak. Inkább jó szándékú parasztok, igazi bugrisok. Mucsaiak koporsóban. Az égben, semmi folyó, nincsenek többé kötelek. Dollárbolti muzsikok, jutott eszembe, és elnevettem magam.

Jókedvűen néztek rám, ők is elmosolyodtak. Sima arcbőrük megfeszült, úgy negyven körül lehettek, de... nem volt egyetlen ráncuk se. Fura figurák. Vaszil megállt. Bementünk egy házba. Arra számítottam, hogy a banda lakásába megyünk... de Vaszil lefele indult a pincébe. Vaszil, ne! Fölkiáltottam, és megfordultam. Ott állt mögöttem a két ruszki, és udvariasan mosolyogtak. Ezt nem!, próbáltam meg eltaszítani őket, de mozdíthatatlanok voltak, mint egy gránittömb. Vaszil megfogta a vállamat, gyere, mondta. Éto nádo!

Valahogy lerángattak a lépcsőről, a kúthoz már magam mentem. És megláttam. Egy széken ült, hátával a támlának dőlt. Odamentem hozzá, valami odavonzott. Ragyogott a szeme a homályban. A Hatalmas Anya volt az.

Észrevettem, hogy körülötte van még pár... vidéki... Ő kedves mindenkivel. Kellemes, széles arca volt, kicsit barna, mint a fotón. Az a kép jól visszaadta a színeket. Az arc nem volt se öreg, se fiatal. A szemében... nyugodt öröm fénylett. Úgy nézett ki, mint aki örül, hogy láthat engem. Hirtelen úgy tűnt, hogy ... Mickát meg Bohlert látom... itt a pincében... ez lehetetlen... hunyorogtam, nem, ez nem lehet. Csak a parasztok voltak...

Hol vannak a haverjaid, hol vannak a barátaid?, szólt hozzám Hatalmas Anya. Tudtam, hogy csak hozzám intézi a szavait. Valami boldogságfélét éreztem, simogatást, simogatott a hangja... mintha meleg tengerben úsznék, a hullámok közt... hol van az a sok barátod, hol vannak a lányok, akiket úgy szerettél? Hol vannak? Hova lett az a sok ember, akiket ismertél? Nyomuk veszett, szétszéledtek, a gyerekek, és hol vannak a játszópajtásaid? Valahol lenniük kell, csak nem maradhatsz egyedül. Csak nem nyelte el mindet víz, kötötte gúzsba kötél, vitte el vonat? Csak megvannak valahol. És a kedvesed... csak őt akarod... csak őt szereted... érte akarsz meghalni... ő hol van... nincs fogságban? Nem magányos? Nem fél? Valahol otthon... vagy az utcán... nem tévedt el az erdőben? Lehet, hogy egyedül van... a sötétben... lehet, hogy nem hall téged... és lehet, hogy... hol vannak a többiek... miért történt ez... és miért folytatódik tovább... kipukkadt a labda, összedőlt a homokvár... lenyelt benneteket a sárkány... felengedtétek a papírsárkányt, egy darabig nevetett, egy ideig rángatta a madzagot, aztán fölrepült a magasba, ahol már nem láttátok... és most visszatér a magasból... Szörnnyé változott, aki mindent föl akar falni... de vannak vidám meséim is... a Jancsiknak meg a Juliskáknak... a házikó, az az anyukájuk szíve volt, és ők felfalták... az anyjuk szívét... de anyuka megbocsát nekik, és visszaveszi őket... magába, a földbe... én vagyok a Hatalmas Anya... én mindegyikőtöket felmelegítem és elringatlak... bennem lesztek, és nem éreztek majd sem éhséget, sem félelmet... én vagyok a Hatalmas Anya... bennem meleg van, csak bennem süt a nap, megváltoztok, mindentől elhagyatott gyermekeim... én vagyok a Hatalmas Anya... és titeket, változás gyerekei, Anya megvigasztal titeket... és biztonságban levő gyerekek lesztek...

Asziszem, Hatalmas Anya hangján és arcán kívül mást akkor nem hallottam, nem láttam. Láttam, hogy az a szép arca... meleg volt, és ragyogott... lassan, nagyon lassan mentem felé, hogy minél tovább hallgathassam... és tudtam, elég egyetlen bólintás meg esetleg annyi: Rendben!, és minden megváltozik, és átélhetem azt a boldogságot, amit éreztem.

De ... néztem őt, és lépdeltem felé... és láttam a szemét meg a ragyogást, és talán el akartam veszni benne, és láttam a haját... a fekete haját, és visszahőköltem.

Tudom, hogy a haj miatt volt. Eszembe juttatták a vágyakozásomat, és visszatérítettek magamhoz.

Ott álltam Hatalmas Anya mellett, húsz centire se az arcától... és ekkor... az arc fogatlan volt... egy öreg, egy ősöreg cigány jósnő... arca, legörbítette a száját, haragosan végigcsapott rajtam a tekintetével, aztán többet nem foglalkozott velem.

Felállt, és odament a földön fekvő Vaszilhoz. A többi jelenlevő... követte. Hatalmas Anya a hajánál fogva megragadta Vaszilt, oroszul beszélt hozzá, gyorsan, de értettem.

Te hazug, szapulta, te idióta, el akartál szökni anyuka elől, meg kell büntetnem téged, te buta... valami ilyesmit mondott, bohózatba illő volt... de undorító is... engem békén hagytak. Vaszil viszont... a földön feküdt. Tudod jól, mondta neki a nő, hogy nem tudsz már elfutni... odamentem Vaszilhoz... a banya félreállt, mindenki nézett.

Vaszil, Vaszil, állj föl, ne legyél durák, nem látod, hogy csak egy vénasszony... a pár tatát meg... Vaszillal simán elintéznénk... de ő csak feküdt, a Körmös. Vaszil, kelj fel, és járj! Ez se segített. Kicsit belerúgtam. Ne, mondta.

Megpróbáltam a vállamra venni. De túl nehéz volt. Nem akarta. És a banya mosolygott! És elég volt épp csak megmozdulnom felé, mozdultak a taták is. Tudtam, hogy itt van az a kút. Tíz méter a fenekéig. És ott... Már nem néztem Vaszilt, az ajtó fele hátráltam, és egykettőre a folyosón voltam, és menekültem... és hirtelen, mint egy darab rongy... mint egy madár a szárnyával vagy egy denevér vagy nem is tudom, mi, valami szemen suhintott... meg kellett állnom, kalapált a szívem a futástól meg az ijedtségtől... de sehol semmi... lassan az ajtóhoz mentem, fékeztem magam, nehogy rohanni kezdjek... lépéseket hallottam, halk, csoszogó lépéseket, de hát ez... a folyosó kanyarulatából Macešková nagymama csoszogott elő.

Hű, néni, de megijesztett. Neki kellett dőlnöm a falnak.

Csak nem rendetlenkedik a szíved, fiacskám?, kérdezte az öregasszony.

Tudja, Macešková néni, hogy látogatóink vannak?

Azokra az urakra gondol, azokra a geológus urakra? Azok igazi úriemberek, behordták nekem a szenet. Segítettek levenni a függönyt... mondta, és valamit motyogott elé.

Macešková néni, kérdeztem tőle, van valami... rokona vagy ismerőse... van hova mennie, ha itt már nem lehetne lakni?

Hova gondolsz, fiacskám, hát hova mennék én?

Rám nézett, a szeme... csupa ezüst volt, mint amikor annak idején kijött a kútból... Aha, biztos itt kell maradnia, jutott eszembe.

Fiacskám, mér' nem jössz be hozzám egy teára... egy ilyen fiúnak egészséges dolgokra van szüksége.

Nem, köszönöm szépen, Macešková néni, mennem kell... a pincéből felfele vezető lépcsőn lépteket hallottam, gyorsan el is húztam a csíkot. Asziszem, okosan tettem.

Végigszaladtam az utcán, villamos sehol. Elindultam a város felé, a síneken. Úgy tűnt, mintha a végtelenbe futnának. Mindazt, amit megtehetek, nem kell megtennem, jutott eszembe ez az értelmetlenség. Amikor bementem az utcákba, más értelmetlenségek is eszembe jutottak. Hajnalodott. Körbenéztem. Először a tavaszi mocsarat néztem meg, összevissza hevertek a dolgok, így csinálja az összes archeológus. Az üledékből rájössz, miről van szó. És ha teljes láthatárnyi hullámzó autó fenyegetne a kipufogásával, kicsit erőltesd meg a szemed... tanulmányozd őket. Néztem a feliratokat az üzleteken. Hova tűnt az a sok tömegíres Tesla, Masna, Agitprop, Suntna, Kiscsuk, Szovhoz meg Pitoreszk, a szép fiatalság megannyi sötét alléja? Most a táblákon nevek álltak. Főleg emberek nevei. Egy részük érthető volt. Néha-néha megérintettem a vakolatot. Voltak jelzések, amiktől röhögőgörcs fogott el, de voltak olyanok is, amiktől szorongni kezdtem. Alázatra semmi sem kényszerített. Inkább megint felemeltem a fejemet a táblához: Csehországi Ruszin Szövetség. Valami belém nyilallt. Itt vagyok, mondtam magamnak csodálkozva. Aztán megláttam, és eltűntem a sarok mögött.

Éjszakás lehetett, vánszorgott, elege volt. Nem, is tudom, mért indultam el utána. Valami ezt súgta. Lehet, hogy kicsit reszkettem. Feszülten követtem, ugrásra készen. Nem lehetett véletlen, hogy pont itt... megköszöntem a házaknak a beszédüket, a jelzéseiket, ők vezettek el ide... kicsit tántorogtam, de csak kicsit, egyszer se néztem vissza... végre bement egy házba... most már futottam... felmentem egész a padlásig, mentem föl a lépcsőházban, könnyedén, mögötte, és amikor kinyitotta a lakás ajtaját, beugrottam, és magam elé nyomtam, Pókot. Csak nyöszörögni bírt.

Černá az ágyon feküdt. Fölkapcsoltam a villanyt, ki se nyitotta a szemét. Fekete haja a párnán, háton feküdt. Felhúztam a redőnyt, és kinyitottam az ablakot. A szobában bűz volt. Az ágy lábánál megláttam... a kedves... üvegeimet... üreseket és félig telieket, teljes rekesznyi volt belőlük... lecsúsztam Černához, az arca fel volt dagadva, keze a vékony pléd alatt. És a takaró alatt... lehúztam ezt a rongyot... a keze le volt kötözve, a felsőteste is, csak a lába maradt szabadon... összvissz egy átizzadt, szakadt póló volt rajta... kiabáltam valamit, letérdeltem, és előhúztam a kést... ebben a pillanatban Pók félrerántott... rám ugrott... csakhogy... megszállt a gonosz szellem... aztán elkezdtem csépelni, ütöttem és ütöttem, talán nem is tudtam róla, nem tudtam, hogy verem, köd szállt az agyamra, vörös köd... aztán azt hallottam... Micsináltok? kérdezte Černá érthetően és hangosan.

Rám nézett. Rosszul vagyok!, mondta. Elvágtam a köteleket, a karomban tartottam. Kapok itókát?, fintorgott felpüffedt arccal. Becsukta a szemét, lehanyatlott a feje. A homlokára tettem a kezem, megérintettem az arcát... lázas lehetett, tehetetlenül hevert a karjaimban, visszafektettem az átforrósodott testet.

Eh, mondta Pók. Mögöttem állt, a késemmel a kezében. Odanyújtotta. Ezt csak akkor hittem el, amikor újra az én kezemben volt, a hegye pedig az ő irányában. Felemelte a kezét. Kicsit meg volt tépázva, de ha az ember északi...

Izé, mondta...

Mi van vele, te szörnyeteg. Megkötözted?

Izé, Jícha akarta... és Černá... csak piával tudtam itt tartani.

Hogyhogy nincs rajta semmi. Hol vannak a cuccai. Kinyírlak.

Ne, nyelte. Ne. Hülyeség, elvettem tőle, nehogy megszökjön, hidd el. Én csak... engem ez nem érdekel.

És Jícha? Ki vele.

Jícha halott, te is tudod.

Az most tökmindegy... itt hallgatta ki Černát?

Aha, mondta Pók.

Nem, mondtam. Ez túl sok. És még ki? Hadraba?

Más nem, esküszöm. És most pont azér' jöttem, hogy elengedjem. Hadraba döntött így. Černá érted volt. Mi ellene voltunk, Jícha volt az, hidd el. Jícha tudta, hogy tudod kivel jár össze Černá? Hát állítólag a Viškával. Nagyon úgy néz ki, hogy beköpött minket.

Ezt Jícha mondta?

Igen.

Van itt fürdőszoba?

Az állával mutatta.

Átvittük Černát, és befektettük a kádba. Menj ki, mondtam Póknak. Minden sót meg sampont beleöntöttem a kádba, amit csak találtam ennél a nyolclábú plébojnál. Nem nagyon akartam Černát meztelenül látni, amikor nem tud róla. Nem kis munka volt a víz fölött tartani a fejét és kicsit megmosdatni, csak paskolgattam rá a vizet. Vézna volt. Égett a pofámról a bőr, de nem lehetett nem észrevenni... a feszes mellét meg a fenekét. Gyönyörű! Hihetetlenül pici mellbimbók. Semmi tetoválás. Talán csak valami... a combján, a belső részen. De ellenálltam.

Otthon vagyok?, kérdezte, és kinyitotta a szemét. Velem vagy, nyugtattam meg. Megint becsukta. Kicsit elkezdte ingatni a fejét, a kezével pedig verdeste a habot... és egyszer csak mosoly ömlött szét az arcán... Ez hideg!, mondta. Engedtem hozzá meleget. Aztán: Az udvaron vagyunk? Talán aszitte, hogy valami teknőben van, amikor felült, kicsit lecsutakoltam a hátát... aztán megint elernyedt. De egyfolytában mosolygott bele a habba. Beszappanoztam, és a haját is megmostam, ami bűzlött a piától. Kapaszkodott. Hm, hm, mondta mögöttem Pók, és szemérmesen elfordítva a tekintetét odanyújtott egy poharat. Alka Seltzer, motyogta. Ez új. Négyet raktam bele. Černá engedelmesen kiitta. Kimeresztette a szemét, aztán a kezével elkezdte csapdosni a vizet, valamit mormogott, még mindig nem tudott magáról. A kád szélén ültünk Pókkal, háttal Černának... ha belecsúszott volna, hallottuk volna a csobbanást... cigiztünk.

Te... szólaltam meg egy idő után, azér' ezt nem kellett volna.

Tudod, hogy van ez... mondta... és én csak...

Te csak töltöttél neki. Bele is halhatott volna!

A nővérem ebben a pillanatban felhorkantott, és belecsapott a vízbe. Összefröcskölt minket.

Ez ugyan nem. Már annyi elég volt neki, hogy az egyik keze szabad legyen, hah.

Te csak parancsot teljesítettél! Ezt már hallottam valahol. Te is!

A francba, igen, eléggé elfajult a dolog.

Akkor szarj az egészre.

De... mit fogok csinálni... máshol.

Ja, persze. Az meg hogy ennyire elvertelek, figyelj, én nem tudtam...

Ugyan, ne haragudj már, nevette el magát Pók, de ez kutyaszar se volt, ha akartam volna, simán kilapítalak. De nem akartam.

Tényleg?

Ja. Tudod, hogy igen.

Jó, akkor igen. Hozd ide a cuccát. Csináld, amit mondok.

Csak tűnjetek el minél előbb. Hívok egy kocsit.

Kiment.

Tudom a címedet!, dördültem rá Pókra.

Tőled, Potok barátom, bújt be megin' az ajtón Černá ruháival, tőled nem félek.

Kitéptem a kezéből Černá holmijait, és az arcomhoz nyomtam őket, tiszták voltak... és a komoly színekből, amiket a nővérem hordott, erő sugárzott, és eszembe jutott Vadász, az a laoszi... és már tudtam, hogy úgyis megkeresem, annak ellenére is, amivel Rudolf, aztán meg Vohřecký traktált, megkeresem, mert ha igazak a titokzatos tábornokról szóló történetek, akkor érdekel... ő is és az emberei is, az mindegy, hogy kihasználták a Szervezetet és hogy hazudtak nekünk, van rá okuk, érdekelnek... és nem vagyok egyedül.

Pók, lehet, hogy csodálkoznál.

Hagyjuk, nem?, mondta. Talán majd találkozunk.

Na jó. És a cipője?

Černát ráállítottam a törölközőre. Rögtön leült. Valahogy megtöröltem. Ketten kellett öltöztetnünk, mer' ellenkezett, még mindig hullarészeg volt. De már nem volt annyira felpüffedve. Kezdett élni az arca. Néha kinyitotta a szemét, de a tekintete teljesen üveges volt. Nem engedtem, hogy Pók húzza fel a cipőjét. Ehhez bizonyos finomság kell, az ilyen magas szárú cipőkhöz. Amikor áthúztuk a szobán, Póknak egy darabig egyedül kellett tartania. Muszáj volt elkezdenem futkosni, belerúgtam az üvegekbe, párat szét is törtem. Széttapostam a szilánkokat. Pók tartotta Černát, és pipán nézett. De nem szólt semmit. Beültettük egy taxiba. Vigyáztunk a térdére. Soha mentő simábban nem siklik, mint amikor angyalt visznek.

Akkor heló, mondta Pók, legyetek jók. Csak állt és bámult.

Heló.

Elindultunk. Az igazi címet csak pár tömbbel odébb mondtam meg a taxisnak. A nővérkém picit horkolt. Ezt roppant bájosnak találtam. A sofőrnek le kellett fékeznie. Átmásztam hátulra. Černá aludt, és álmában fogta a kezem. Nem mozdultam. Még nem akartam felébreszteni. Tiszta hülyeség lett volna.

És elkezdődött. Láttam, mennyire el van nyúzva, és még mielőtt felébredt, bekentem valami krémmel. Örültem, hogy Jícha már halott. Ez az erős női kenőcs valamikor Szukáé volt. Mint minden más a lakásban. De még mindig ugyanolyan illata volt, azért mertem használni. Volt még Černá testén pár apró heg. Fura volt... majdnem ugyanolyan volt mind, mint az állán levő. De nem összefüggők voltak, hanem mindenfele szétszórva.

Sárga habot hányt. Féltem, hogy nem... hogy nem az agyát mérgezte-e meg. De szabályosan lélegzett. A kezét ökölbe zárta, próbáltam szétfeszíteni az ujjait, láttam, hogy a bőrébe vájja a körmeit. Hiába erőlködtem, valószínűleg ilyet álmodott.

A földön aludtam. Reggel nem volt az ágyban, nem tudtam, hogy két méter magasat bírok ugrani. Fekvő helyzetből. De aztán vízcsobogást hallottam, ott állt a szekrény mögött. A mosdónál. Biztos meglepődött, hogy egész tiszta. Černá, mondtam, hogy ne rémüljön meg, és megtettem azt a két lépést. Valószínűleg a piálás miatt le volt lassulva, mer' csak a vállamat találta el a serpenyővel, rögtön csuklón ragadtam, és belenéztem a szemébe, harag volt bennük, egy takaróba csavarta magát, amit most levett a meztelen testéről, becsuktam a szemem, és elengedtem Černát, mert most vagy-vagy volt... rohadt szemetek, préselte ki az ajkain... tudtam, hogy még biztos föl vannak dagadva... hagyjatok már békén, ti állatok... Černá, kiáltottam, hülyeségeket beszélsz! Te már... csak arra kérlek, hogy maradjál, többé soha senki nem fog... fogságba ejteni, elmehetsz, de...

Ki vagy?

Potoknak hívnak, ismersz.

A földre dobta a serpenyőt, fémeset csattant, megvártuk, amíg lecseng a hang. Kicsit előbbre léptem az ajtótól, hogy szabad legyen előtte az út... ha azt akarja, de nem akartam feleslegesen az irányába mozdulni... és ez a szűk térben elég nehéz volt. Az ágynál állt, már megin' maga köré csavarta a takarót, dörzsölte az öklét, láttam a teste sziluettjét. Törékenyebb volt, mint gondoltam.

Van cigid?

Szarul leszel tőle.

Tudom. Én... engem Černának hívnak.

Ne viccelj már... tudom! Öltözz fel.

Hadd hagyjam magamon a takarót.

Kávézás közben tisztáztuk, hogy tulajdonképpen ismerjük egymást. Hogy teljesen egyértelműen és abszolút biztosan már hosszabb ideje észrevettük egymást.

Énekeltél, még régen, kedd... vagy szerda este volt.

Ja, és te valami vörös csajjal ültél. Cigiztél!

Igen, stimmel. De... Tányával voltam... ő szőke!

Ne mondd... aszittem...

Hát... hmm... volt egy vörös is, igaz, amikor te Piknával mentél el!

Dehogy, hülyeség... és egyébként is csak kikísért!

Hát persze. Aztán az öltözőnél, amikor elvesztetted a kabátodat...

Nahát... akkor hát te voltál az, akinél a jegyem volt!

Milyen jegy, nem tudom... miről beszélsz.

Hm, akkor mindegy. Szóval... mindig is tetszettél. Ahogy néztél.

Tényleg?

Mér' csuktad be a szemed... most a mosdónál?

Nem bírtam volna ki.

Láttam pár darabodat. Még régen.

És... hogy tetszettek?

Hát... jók. Fáj a fejem.

Én nagyon szeretem a számaidat. Kérsz gyógyszert?

Aha. Mid van?

És nem vagy éhes? Mit eszel?

A szavaink... ahogy beszéltünk, egyesültek. Ezt a hangját nem ismertem. Megállapítottuk, hogy értjük egymást. El nem volt kedve menni. Azt mondta, Hadraba megígérte neki, hogy bújtatja. Azt nem mondta, mér' kell bújtatni, biztos azt gondolta, hogy úgyis tudom, vagy hogy semmi közöm hozzá. Aztán jött az a... az undortól eltorzult az arca. Nem mondtam meg neki, hogy Jícha meghalt. Arról a tengerészről se szóltam egy szót se. Kicsit szemét dolog volt tőlem, tudom.

Hogy zárt térben vagyunk, abszolút nem számított. Szépen megismertük egymást. Ahhoz pedig kell a levegő. Még nem tudta, miről van szó. Húztam az időt, hogy leessen neki, hogy megértse... Nevetett. Pedig még mindig fáradtnak nézett ki. Bohóckodtam... másztam a falakon. Felelt. Feltette a kínai sapkámat, és hülyült, felpróbált egy fűzőt, ami a kurvák után maradt itt... de a szeme elárulta, hogy igazából nem ilyen, még ha meg is tévesztett a testével... hamar rájöttem, hogy nagy nő, és hogy játszik.

Fényképeket szedtem elő, mer' a szavak elfogytak, és a kezdődő kölcsönös vonzalom roppant csendje tépte a beleimet... pont olyan volt az egész, mint a szent vasárnap az ősi prágai kultúrcsaládokban... tejszín nélkül... átnézte a lepke- meg egérfotó-gyűjteményemet, és néha az ujjával rábökött valami közös ismerős arcára. Találgattuk, vajon micsinál az illető az új időkben... és a találgatásokból, szövegelésből és a rejtélyekből egymást is megpróbáltuk felmérni... és nem kerülte el a figyelmemet fáradtsága egyetlen gesztusa, szépsége leomló fátyla sem.

Aztán megmutogattam a különféle sündisznóimat a ketrecekben meg a kulcsok, forralók és a hasonló holmik rejtélyeit. Tudtam, hogy nem kell azt mímelnem, mintha a kisujjamban lenne az élet minden titka, amiről igazából semmit se tudok, vagy a férfiasságé, a mazochizmusé, illetve machizmusé, hogy a politikai meggyőződést ne is említsem. Nemcsak a következő éjszaka volt a tét, hanem az összes utána jövő. Az összes utána jövő éjszaka és nappal is. Könnyen befogadott, akár egy kapu. Nem beszéltünk róla, tudtam, hogy itt marad. Nem is bántam olyan nagyon, hogy a pia ennyire kicsinálta... még az arcát is. Éreztem, hogy ő az, aki ráégett a recehártyáimra, amióta valahol az álom és az ébrenlét között először felvillant ez a női arc. Tudtam, hogy Szuka... okosan irányítja a lépteimet. Onnan, ahol van. Ha Černá teljes éjszakai szépségében tündökölt volna... valószínűleg nem bírtam volna magammal. Ezér' lassan kezdtük a napot, olyan lassan emelkedett ki a másnaposságából, mint tegnap a habból. Aztán azt mondta, hogy le akar feküdni.

Nekem, Černá, van egy kis dolgom.

Maradhatok? És már le is hunyta a szemét.

Este jövök. És ne haragudj, tudom, hogy ciki egy kicsit, de ezeket a nejlonzacskókat, légyszi... a gangon van a szemetes.

Oké, láttam. Aztán átmehetünk hozzám. Ne maradj sokáig.

És elaludt.

FICSÚR · EGYBESZŐTTÜK A SZAVAINKAT · UTCA FÉNYÁRBAN ·
ROKONOK · BENNE ÉS A SZAVAKON TÚL · AZ ÁTVÁLTOZÁS ·
KINEK DOLGOZOM · JÖNNEK UTÁNAM · AZ ERDŐ BARÁTSÁGOS ·
ČERNÁ... MÉRT MOST?

Végigszaladtam a szükséges helyeken, sőt repültem. Megpróbálkoztam a villamossal, de dögunalom volt. Felmerült bennem, ott lesz-e vajon, amikor visszaérek. Ő az. Ő a nővérem. Miközben lenullázott aggyal a flasztert tapostam, amely Bohler kis laoszijának haverjaihoz vezetett, az agyamban különböző képek villóztak. Forrásuk a táborhelyem volt, ahol hosszú évekig voltam kitéve az apró legyek támadásainak és a helikopterek felderítő repüléseinek, ez az értelmetlen odú a banda ügyeihez szükséges faxszal meg telefonnal... de én valószínűleg végig más üzenetre vártam... képzeletemben az odú elnehezült-elterebélyesedett, és egyfajta épületté változott, Hermafrodita palotává, a túlélés fészkévé és otthonává. És a felhőkig ért, a hollófekete mezőktől indult fel a többi repülő testvérhez.

Kizártam az utca beszédét, a nővérem beszéde volt bennem. Édes és vörös volt a szívem. És ott, ahol korábban a szerelem nem tudott elfolyni és összecsomósodott, hogy visszaverje a gyűlölet hullámait, nehogy öljek, nehogy megőrüljek, vagy nem is tudom... szóval ott most hullámok fodrozódtak, és bennük egy test két meztelen keze fürdött... a szerelem testének keze... simogatták a vizet... így valahogy volt és van ez... ha kicsit eltúlozom.

Kinyitottam a szemem, mer' nekimentem egy lámpaoszlopnak, és az utca mocskában észrevettem egy virágzó fát, valami mutáns almafa lehetett. Egy teknőben állt. Körülötte karók. Azok szúrták be őket, akik meg akarták tartani a fát. A szívemen abban a pillanatban büszke hangyák másztak, a kezeslábasukon ez állt: Szabadság vagy halál, a második tagot áthúzták, nem az ellenség vérével, hanem csak egy sima firkantással.

Folyton nevetnem kellett. De tudtam, hogy ezen nem fognak fönnakadni, a mosoly alapgrimasza a törzsüknek. Talán még örültek is, hogy látnak. Pedig nem kopogtam, hanem szabályszerűen berontottam.

Az összes laoszin már vásárolt cuccok voltak. Egy-két tetoválást is láttam, csak a pasikon. Különböző öltönyökben voltak, ezekkel az értelmetlen idegen anyagokkal néha új kombinációkat kreáltak. Egy részükön meg kellett szakadni. Nevetésem tehát, aminek a tiszta öröm volt a forrása, vidám volt. Az ilyet úgyis mindig pontosan megérezték. Még mindig ezen a franciacsehlaoszioroszindokínai nyelven beszéltünk, de főleg a gesztusok, a vállveregetések és pohárköszöntők nyelvén. Fura módon épp vacsorakor érkeztem, valami ünnepséget tartottak. Rögtön megértettem, hogy az én ünnepségem is ez. Úgy húszan lehettek, párra emlékeztem. Aztán egyikük igazán kedves tréfát eszelt ki. Legalábbis úgy gondoltam. A felfelé hágó jókedv alapján. Valaki rám kacsintott. Valaki lelökött a székről. Valahogy föl akarnak hergelni, villant át az agyamon. A Tino, így hívtuk. A helyiség közepébe rángatott egy lányt egy kisgyerekkel. A lány szégyellte magát. Tapsolni kezdtem. Nem tudom, mér'. Valahogy megkapott a kékbe játszó hosszú fekete haj, ami minden laoszi nő jellemzője... a pasijaiknak gőzük sincs, mit kaptak, nekik a cseh muffok tetszenek, megfigyeltem. Az óriás nők. Ez indítja be őket. Én meg az ő nőik apró, törékeny mozdulataiban élek. Ugyanazon test elfordított oldalai, részei folyton... vonzzák egymást. Iszogattam, és bólogattam. Visszatért a vidám... régi idő, amikor futott a Szervezet szekere. Tapsoltam, és táncoltam is kicsit, és kíváncsi voltam, milyen mókát készített elő Tino. De az egyetlen humor az volt, hogy a gyerek szőke volt. Lehet, hogy kicsit túlzásba vittem a produkciómat, de mind nevettek, és csatlakoztak a tapshoz, Tino kivételével, az ő mosolya megfagyott. Átöleltem egy üveg pálinkát. Nekem minden mindegy volt, ott volt bennem a nővérem két szeme.

Nem akart vége szakadni a haverok utáni kérdezősködésnek. Luna, mondta az egyik. Ja, a Mácha, igen, teljesen titkos nyelvet kellett kitalálnia a dolgainak, különben kinyírták volna. Saját ábécéje volt neki, ügyeltek a nővérével, tudták, miről van szó!, okítottam valami öreget, aki mellé leültem. Zsö nö kompri csek. Moá ószi ne!, kiabáltam, hogy hallja. Luna, mondta. Luna!, magyarázta egy másik, és lázasan egyfolytában köröket rajzolt a levegőbe, lůno, anyaméh!, csaptam a homlokomra. Vi!, rikkantotta a barátom, valószínűleg a női testre gondolhatott, és egyre csak rajzolt a levegőbe... szégyellősen végigtekintettem a jelen levő hölgyeken, megállás nélkül hordták az újabb adag csigával meg rákszemmel telerakott tálakat, de nevettek... ebben az Ázsiában valószínűleg tudják, hogy a kúrás szerelem és az élő test vére, amíg csak megy... végső soron az Isten is szerelem, az ő Istenük és az enyém, okoskodtam, és vedeltem a rizspálinkát, azt gondoltam, hogy ezekkel a gesztusokkal testvérük, Bohler kis laoszija után érdeklődnek buján, de nem, a Luna ünnepe volt, vagy mi, Holdünnepség, lampionokat gyújtottak, füstölőpálcák füstöltek, holdkóros is vagyok... rávetettem magam a csigára, farkaséhes voltam, fárasztott már a nyüzsgés... egy olyan fickó ült velem szemben, akit nem ismertem, még nyakkendője is volt... és a színek is összhangban voltak rajta, micsoda ficsúr.

Folyton megkocogatta valaki a vállamat, és azt kérdezte: U e möszjő Bohlir? Il e oké avek fámm á lá kámpány, összetett tenyérrel mutattam, hogy imádkozik... aztán megin' megragadtam a pálcikákat, szuper egy találmány, az egyik kéz szabad, így legalább sokkal több szúnyogot tudok megölni, ha rátámadnak a kajámra... Möszjő Miszak? Vi, Miska oké, biznisz, e möszjő Cápa par avion, Izrael, la ger, vzszs!... il e ratatata, mondtam kanakul a Kalasnyikovot, lehet uzi is, mindegy. Tü e bján, rikkantotta valaki, és még egy kupac valamit lökött az egyik tányéromra. Eszembe jutott, hogy viszek pár dolgot a nővéremnek, biztos nem ismeri őket. Dobáltam szét a rákok ollóit.

Teljesen elfelejtettem, mér' is jöttem tulajdonképpen, jól éreztem magam. És azokban a pillanatokban, amiket a poénkodások és az ivászat között nem töltöttek ki a gyors baráti beszélgetések, csak néha facsarodott össze a szívem... hogy ott lesz-e, hogy nem tűnik-e el az éjszakában... hova menne... akkor minden mindegy lenne... hirtelen valaki leoltotta a villanyt, a laosziak elkezdtek egyszerre karattyolni, aztán a helyiségben éles hang áradt szét... talán Tinóé... Mi van?, kiáltottam, és megragadtam egy tányért... á, semmi, mondta valaki előttem, mindjárt megint felkapcsolják, megrémültem, ez a laoszi tökéletesen beszélt csehül... Mi történik? Semmi különös, talán valami kisebb kellemetlenség, minden rendben lesz. Igen? Biztos? Fölálltam. Üljön vissza, ki pedig végképp nem menjen.

A társam gyertyát gyújtott. A ficsúr volt az, rajta kívül mindenki eltűnt a helyiségből. Pár lány a tányérokat szedte össze, húzták le az abroszokat.

Aztán hallottam. És hallottam egy fájdalmas kiáltást is, aztán még egyet, sustorgást, dobogást, aztán megin' egy kiáltást, ezt ismertem, a tűznap óta felejthetetlenül bennem volt, már sejtettem, miről van szó... és valaki a földre zuhant... valószínűleg arccal a kövezetre, csúnya hang volt. És közelről jött. Aztán távolodni kezdtek a hangok. Dobogás. Lábak, követtek valakit. Eltávolodtak.

Mi ez?, kérdeztem Ficsúrt, feleslegesen.

Semmi, néha egészen idáig eljönnek, mondta.

Kik?

De Potok úr, maga valami más miatt van itt. Magának, úgymond, küldetése van. Személy szerint én boldog vagyok, hogy azok után is, hogy csodálatos országuk megszabadult a kommunizmus igájától, akadnak emberek, akik készek segíteni a nagy ügyért vívott harcban.

Kijózanodtam. Igen, kösz, nincs még egy korty abból a rizspálinkából?

De, tessék, tessék. Nem engedte, hogy én töltsek magamnak. Ő töltött.

Úgy egy órát beszéltünk. Elmagyarázta, mit akarnak tőlem.

Aztán elkezdtek visszaszállingózni. Már nem volt olyan vidám a hangulat.

Möszjő Tino, mondtam neki a konyhában, ahova utánamentem, oké?

Me vi, oké. Oké.

És beindult. Szántóföldeken és gyárakban. Ledöbbentem, mi van még ebben az én taszítóan kedves és tök gyerekesen brutális Bohémiámban. Pont ahogy Rudolf mondta: Senki se akart szóba állni velük.

Egy-két gondnokot emelt hangon kellett korbácsolnom - hogy föltápászkodjon a székéről, és előkaparja a dolgozók névsorát. Néha csak úgy poénból képviselőnek, nagykutyának adtam ki magam. Elég volt csak annyit mondani: Ma nem a Precióza vagy a Cellulóza miatt jöttünk, hanem Jindřich úr, ismétlem, Jindřich úr... a MEGYÉTŐL! rendkívüli érdeklődést mutat a külföldi munkásokkal való együttműködés iránt... új osztályt építünk... tényleg nem ismeri Maturková elvtárs, khm, oppardon, asszonyt a minisztériumból... Nem? Akkor, ugye, majd az igazgató úr elárulja, hol a telefon.

Ebben az országban akkoriban ugyanis senki se tudta, hány az óra. Azok, akik egész életükben csak a főnökeiket hallgatták, általában képtelenek voltak követni a felgyorsult mozgást a politikai lőtéren, ahol annyi ideig csak pangás volt. És jóformán mindenkinek volt valami a rovásán, naplopás, valós lopás, feljelentés vagy valami más. És ezekben az emberekben csak a röhejes posztjuk iránti rettegés működött.

Röviden: soha sehol senki nem tudta, ki kicsoda.

Újra előszedtem az öltönyöket a szekrényből. A kapun át zakóban, a drótkerítésen át melósruhában, csak ritkán tévesztettem el. Néha a piacokon is tapogatóztunk csápjainkkal, ahol a kínaiak vagy a vietnamiak vagy a laosziak vagy kicsodák feketéztek, de Ficsúrnak nem volt esélye, nem ismerték. Én legalább seftelőnek kiadhattam magam, aki adósa Puónak, Minhnek vagy Lannak. És amikor előhúztam a pénzem, az néha segített. De többnyire az orromnál fogva vezettek. Ezek a fickók az égvilágon senkinek nem hittek. A lányoknál nem is próbálkoztam, nem feleltek, eltűntek, és bájos testük helyén egy szempillantás múlva valami gólem termett, bunyóra vagy menekülésre készen. Vagy mindkettőre, s mindig mosolygott.

Hogy bejussak a gyárakba és szállókra, néha különféle újságíró-igazolványokat használtam. Az elején segített, de hamar rájöttem, hogy a gyárakban és hivatalokban dolgozók hozzászoktak, hogy fölbukkan néha valami szemét újságíró... ezér' az esetleges sajtórágalmak már nem izgatták őket. Szállásról szállásra utaztunk, és kerestünk. "Rokonokat" kerestünk, mint azt Ficsúr elmagyarázta. Ő volt az egyetlen, aki segített. Legalább végigtelefonálta a különböző intézményeket, amiket végig kellett járnunk, hogy megtaláljuk a "rokonokat".

Vadászt csak egyszer láttam. Egy lakásban a periférián. Valahol az Anděl metrómegállónál ültünk be a kocsiba, ezúttal Ficsúr vezetett. Száguldott a házak között, és nagy hévvel karattyolt, a mindenünnen áradó sötéttől egyre sűrűbb lett az este, és nekem világos volt, hogy a kocsi köröz, hogy kivesszen a fejemből a térkép. Aztán az egyik, aki hátul ült, bekötötte a szemem, köszi, Keresztapa, poénkodtam. Nem felelt.

Teát ittunk, és csínján bántunk a szavakkal. Minden túl világos volt. Nem tudtam... dolgozik-e még valakinek Ficsúr, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy Vadász ne tudjon róla. Egy csöppet se lepte meg, hogy a szemem se rebbent, amikor öltönyben belépett a szobába. Eszembe jutott, hogyan csusszant be Kučera lakásába... és megremegtem. Ő tudta, hogy felismertem. Reméltem, hogy nem felejtette el az emléket, amit a vállamon hagyott. Lemosta a tetoválást az arcáról. Letette a dohányt az asztalra, jó sokat. Mutatóujjammal a pólómra böktem, biccentett. Szerződés, biznisz, zsold, semmi bizalmasság. Összeszedtem a lóvét. Ficsúr a háttérben mosolygott.

De összeroppantam. Később... a kocsiban, amikor az egyfolytában locsogó Ficsúr elkezdte azokat a szörnyűségeket mesélni... a fickó, akit Szlovákiából hoztunk, úgy ötven körül lehetett, és csak rekedten nevetett, amikor Ficsúr rövid ideig a saját kommunikációs kódrendszerében darált neki valamit. A kocsmában, ahol ettünk, megmutatta. Beborította az egész mellkasát meg a karját. A tarkóján is volt. Egy rész a táborból, egy rész a cápáktól, akik majdnem elkapták a csónakban, amivel meglógott kegyetlen hazájából.

Ez az úr megette a gyerekét, mielőtt átúszta az óceánt, informált Ficsúr édes mosollyal. Vagyis az óceán egy szakaszát. És amikor elkezdett a vegyiparban dolgozni, megviselte, hogy nincs körme.

Egyáltalán nem erőszakoskodtak, hogy egyem meg a rántott sajtomat. Amit ő evett, hogy átússza az óceánt... azért sikerült neki, mert küldetése volt, ezt Ficsúrnak nem kellett hangsúlyoznia. Ez a Ficsúr... biztos perverz volt, agyára mentek a népe szenvedéseiről szóló történetek, állandóan ezekkel traktált.

Engem azér' fizetnek, hogy utazzak és beszéljek a maguk nevében, úgyhogy a történeteivel szórakoztasson mást.

A történelem körben forog, Potok úr, figyelje csak meg, az az úr, akit keresünk, és akit remélhetőleg ma meg is találunk, tiszt volt. Rendkívül tehetséges ejtőernyős, megvannak a papírjai. Felettesünk, akit hívhatunk Vang tábornoknak, igazán nagyra becsüli. Képzelje, hogy ez az úr saját kezűleg végzett ki egy egész falunyi árulót... annak idején a Mekong deltájában... de neki is bőven kijutott... mert amikor elkapták, előbb bambuszforgáccsal...

Elég!, ordítottam Ficsúrra, és megálltam. Nevetett. Rendben. Újra mozgásba hoztam a kerekeket.

A munkaidő nem volt meghatározva. És történt számomra valami az idővel. Egész nap úton voltam Ficsúrral, de amikor hazaértem... várt rám Černá.

Első este megjöttem a laosziaktól, és elnyúltam az ő alvó teste mellett. Arra ébredtem, hogy megérintik az arcom... az ő ujjai voltak... és úgy érintettek meg, hogy a bőröm minden pórusa önálló életet élt... elfeledkeztem a négy elemről, melyekre az iskolában próbáltak megtanítani, mer' lassan húztak a közepük felé, a végtelen békébe a vad tombolás közepette...

Bocs, de baromira horkolsz...

Horgolok?

Nem, horkolsz, mint egy disznó.

Kicsit megsértődtem. De... visszahozott. Minden érintése visszahozott magamhoz, és én megin' száguldhattam a mindennapi életben, és visszatérhettem hozzá.

Az első pár éjszaka, mer' máskor nem láttuk egymást, és én asse tudtam, ott van-e végig a lakásban, és nem is kérdeztem, abszolút nem kutattuk, mely érintéseink érzékiek, értelmesek vagy teljesen értelmetlenek... megállapítottam, hogy igazából nincs semmi más a számomra a valóságban, mint vele lenni.

Igen, igen, elgyúrhatott volna egy kocsi, kihányhattam volna a belemet Ficsúr történeteitől, le is csukhattak volna, elvégre olyan is volt, hogy rendőrnek adtam ki magam, ez is benne volt... de asziszem, hogy a halálom pillanatában megin' visszatértem volna a nővéremhez.

Černá, figyelj... eléggé el van ez már... koptatva.

De nem volt, vele nem, vele csak úgy... volt, kitakarítottam a fejemből minden rongyot, repeszdarabot és kötést, amivel az ember a szükséges önvédelem hosszú évei alatt körbetekeri az agyát... hogy könnyebben életben maradjon a titkokkal teli világban.

És bár talán közeledtem a beteljesüléshez... és el is értem, mégis álmok gyötörtek. Néha a fejünkből jönnek. Korábban táncolnom kellett miattuk, meg kellett semmisítenem magam nappal, hogy ne éljek éjjel, de most a Ficsúrral való munka és a horrortörténetek ellenére, minden kaotikus dolog ellenére, ami nappal, az ébrenlétben történt, az álmaimban csak ő volt. Szerelmem volt éjjel s nappal, támaszom a világ ellen, azzal, hogy ő lett a világom, de az álmokban... sokszor láttam az arcát, kinyújtottam utána a kezem, megfeszült az egész testem, de az arc grimaszba, vigyorba torzult... annak idején Szuka a pincében öregasszonnyá változott... Černá pedig valami.... valami szörnyűségessé, föl akartam ordítani álmomban, de egyetlen hang se jött ki a torkomon, megkönnyebbülten fölébredtem, és ő megin' fölöttem volt, meztelenül, mosolygott, rátettem a kezem a mellére, de az arca lassan eltűnt egy grimasz, nőietlen maszk mögött, a bőrön átsütöttek a járatok, ahonnan a fogak jönnek ki, ordítottam, és megin' hang nélkül ébredtem, Černá, hörögtem... Mi van? Még egyszer akarod? Hozzásimultam, és néztem őt... hullámzott a mosolya, eltűntek az ajkai, és feltárult a hús, a hús mögött pedig a sötét üresség... így hányódtam álomból álomba, néha, néha elrúgtam magam valamelyik álomtól, mer' már nem bírtam tovább, és zuhantam le a mélybe, és csak a legutolsó pillanatban állítottam meg magam agyam minden erejével, és indultam meg újra fölfele... ellöktem magam a talajtól... és fönt ott volt a szerelmem, és amikor tudtam, hogy most már nem álmodom, mer' éreztem az érintését, éreztem az ajkait... kinyitotta a szemét, és fölém hajolt, és csitítgatott a szavaival... éreztem a haját a vállamon, és kinyitottam a szemem, és megin' a Szörny volt.

Így éltem éjjelente, bennem, velem élt ez. Az álom túlfelén, a verem sötétjéből emelkedtem fölfele, és nem a kedvesem volt ott, egy ingát mozgatott a levegő.

De ha lent maradnék a mélyben, menekülve annak a vigyorától, akit szeretek, nem jönnék vissza, ezt tudtam.

Ez így baromság, mondta Černá. Elmenjek?

Ne.

Társnőm, égi csillagom, az, aki kihamuzza a szívemet, a csillogó ékszer reggelit készített. Párszor már el is mentünk. Megnézni a cseh királyok kriptáit, például. Ő először látta. Hamar kiismerte a szokásaimat, és ő is a zaccba hamuzott. Néha elmosogatott. Olyanok lehettünk, mint egy házaspár. Megengedtem neki, hogy átböngéssze a szekrényt. Megnézhette Szuka ruháit is. Nem tetszettek neki, megszokta a saját kabátjait, fémnadrágjait, gyors cipőit.

Ez túl modern. Ez meg... ez meg túl posztmodern. Ez jó, tépte le győzedelmesen a vállfáról a fehér pöttyöset... annak idején ebben bérmálkozott Szuka.

Este egy különlegesen sikertelen megbeszélésről tértem haza, amit egy alumíniummű vezetőségével folytattam... azt kellett bemesélnem nekik, hogy filmet forgatunk a vietnamiakról. Micsoda hülyeség, kit érdekelne. De elhúztam a szájuk előtt a mézesmadzagot. Halál idegesítő. A borítékos taktika jobb, a Szervezetben azzal operáltam. Magyarázatképpen még elmondom, hogy ebben a munkában folyton sietni kellett... nem tudtam, mikor jelentkezik Vohřecký, és amikor megkérdeztem Ficsúrt, hova szállítja a megtaláltakat, a lelenceket, csak nevetett, és újabb horrortörténetekbe kezdett... szóval nem volt időm kideríteni, kinek kell adni a borítékot, a főnöknek vagy az utcaseprőnek... hogy valamit megtudjak.

Amikor azt mondtam Ficsúrnak, hogy nem létező filmes projektünkben követségi hivatalnokot fog játszani, nevetett. Odatelefonálhatnak a követségre, hogy ellenőrizzék, mondta. Az mindegy, addigra bejutunk a szállásra, és maga beszél a fickóval. Remek... tehát követségi hivatalnokot, de melyik ország legyen, hm?, kérdezte Ficsúr. Az a maga dolga. Mondjuk Angola. Nagyon vicces, Potok úr, igazán. És tudja, miért nem tudunk meg soha semmit a munkásoktól, akikkel találkozunk? Mer' hülyék... Nem, egyáltalán nem, hanem épp azért, mert azt hiszik, hogy követségiek vagyunk. Aha. Akkor mér' nem rögtön a követségi spicliket faggatja ki, Ficsúr úr? Kenje meg valamelyiket... Ficsúr csak nevetett. És továbbrobogtunk.

Egyszer átjutottam egy kapun... az osztrák határnál történt, és bár a szálló drótkerítéssel volt körülvéve, korlátlanul folyt a seftelés... Egy halom harisnyával a kezemben jutottam át, a kapuőr szó nélkül odatartotta a kezét, beletettem neki pár térdharisnyát... a szálláson nagy élet volt, elbotlottam egy csontban, és nekimentem egy babakocsinak, rögtön fel is üvöltött a csecsemő, ez meghatott... ringattam a kis bölcsőzsírtermelőt, és énekeltem neki, a kis keverék tökmagnak... azannya, hogy fog ez beszélni... a folyosóra mindenféle csöcsös énekesnők meg nagydarab fehér csajok képeit ragasztották, és természetesen: Bruce Leet bottal, ő mindenhol ott volt... hárman odajöttek hozzám, és abban a pillanatban elfelejtettem a keresett pofa nevét... a harisnyát otthagytam. Ficsúr fölírt valamit egy cetlire, még egyszer elindultam befele. Tünés, mondta az őr, akinek ezúttal üres maradt a keze. Bűnügyi rendőrség, mondtam neki kéjesen és felkiáltójellel, és megmutattam neki az igazolványomat. Elbizonytalanodott... aztán odalöktem hármójuk közül valamelyiknek a cetlit... tisztelettudón vártak a harisnyánál, silabizálták a latin betűket... Hol asz vietnami úl, aki ilta eszt? Kinn a kocsiban. Mága nekünk balát, teja? Mi? Isz teja? Igen, köszönöm, de csak egy percem van.

A szobában egy tévé tartott mindenkit bűvöletben. Páran tréningruhában döglöttek az ágyon, a tévé hangja le volt véve, néztem a képeket, új vendéglátóim... nem olyanok voltak, mint a laosziak, akik ugyan feketén érkeztek, de különben... páran népviseletben, vidáman vetették magukat az ösvényre... ezek a tréningek meg a tévé, beszippantottam a levegőt... fáradtság, állott sör meg gonosz kérdések, amelyek egyetlen nagyon nyugtalanító kérdésbe torkollnak, olyanba, ami alámossa a talajt, amin állsz: Micsináljak itt? Mi lesz? És hova menjek máshová? És mér'?

Bámultak rám, páran fölkeltek, és kiosontak, észrevettem, hogy az egyik ágy alatt egy machete fekszik, körülötte pormacskák, de magán a machetén nem volt egyetlen szösz se... hát persze, ebben a házban, körben szögesdrót... rabszolgaság volt, s a tea szétégette a számat.

Kinéztem az ablakon, és egyszer csak kinyílt a kapu, és a szálló előtt egy rendőrautó állt meg, az őr buzgón odasietett, ezek szerint nem sikerült megetetnem... fölálltam, pedig vendéglátóim épphogy elkezdték a társalgást, látták a mozgásom irányát és az egyértelmű gesztust, nagyon gyorsan és megértően fölkeltek, na ja, köztünk kereskedők közt... szemmi baj, mondta az egyik, a folyosón át elvezetett egy ablakhoz, a mosdó eszméletlenül nézett ki, a zuhanyokat kitépték a falból, mint valami csata után... mosakodni? itt? minek? az ilyen helyeken a mosakodáson kívül más dolgok is elvesztik a jelentőségüket, kimásztam az ablakon, és leugrottam... a csalánok közt lebújva iszkoltam hátrafele, átvágtam a kis erdőn a kocsihoz, kijutottam az útra... az egyik, akinek a cetlit adtam, az árokban ült, feje a mellén, a másik kettő keményen szorongatta Ficsúrt... futásnak eredtem, hangtalanul dulakodtak... épphogy felfogtam, mi van, rákezdtem: Hola hou! Elugrottak tőle, de amikor látták, hogy én vagyok az, megin' megindultak, de elfutottam mellettük, én nem érdekeltem őket, beugrottam a kocsiba, és amikor megéreztem, hogy Ficsúr - a sok utazástól már hangról megismertük egymást - kifulladtan beült hátra, beletapostam a gázba.

Némán mentünk. Azon kezdtem töprengeni, hogy Černának talán van dohánya, talán elmehetnénk belőle Bécsbe vagy Budapestre... valahova, és abban a pillanatban megszólalt Ficsúr: Álljon meg. Megálltam. Egy híd alatt voltunk, aszittem, hogy talán megsebesült vagy valami... de valaki bekopogott az ablakon, az a vietnami, aki az árokban ült, és úgy nézett ki, mintha besokallt volna... felrikoltottam, és megmarkoltam a volánt, de Ficsúr megkocogtatta a vállam: Ez az az úr! Ma sikeres napunk volt. Ez Zueng kapitány, vagy valami ilyesmit mondott.

Rendben, Ficsúr, ahogy akarod, véletlenül letegeztem, de megállunk egy kávéra.

Igazán szép autós étterem volt. Őket, arra hivatkozva, hogy sárgák, nem voltak hajlandók kiszolgálni, nekem meg nem engedték, hogy elmenjek vécére. Amennyiben nem vagyok hajlandó nélkülük rendelni. Továbbhajtottunk, Ficsúr vihorászott és az új szaporulattal karattyolt, én meg... én meg szégyelltem magam. Még ha ez lenne is... életem egyetlen férfias cselekedete. Átvágtam az ellenkező sávba, és megfordultam a kocsival. Potok úr, khm, mondta Ficsúr... ne feledje, hogy küldetésünk van, semmi értelme feldühödni... rohadékok, felfuvalkodott hólyagok, forrongtam... szarok a küldetésre, Ficsúr... ez a küldetés, összetöröm, motyogtam, és lelki szemeim előtt láttam a pincért... értéktelen figura, idióta európai mismas, tévészókincs, álmok nélküli pogány... cseh disznó, egy a milliók közül... pokoli vágtára bírtam a kocsit, ami egyébként sem volt rossz darab, Vadász meg az emberei nem garasoskodtak... Švejk ősgyermek meg Olcsókurva vérképe ragyogott a koponyámban... Ficsúr győzködött: Ezzel nem lennénk elégedettek, Potok úr, nem... a kapitány hallgatott, melósruhás típus, neki valószínűleg tökmindegy volt... hova megyünk... megálltunk, berontottam... a pincér sehol... berohantam a klotyóba meg a konyhába... Kit keresnek?, kérdezte kedvesen egy alacsony kis szőke, Nőstényoroszlánra emlékeztetett... eh, itt nincs, visszamentem a terembe... Ficsúr meg a kapitány az egyik asztalnál söröztek, a sörnek még volt habja... kitűnő bélszínjük van, én hat knédlivel eszem, a kapitány úr is, üljön le, Potok úr, ejnye, ejnye, maga vezet, nem lenne hát szabad... fölhajtottam a sörét.

Kitűnő ötlet volt visszajönni, és maga egyébként is tele van ötletekkel, a tábornok úr rendkívül elégedett magával... aztán Ficsúr elkezdte elemezni a cseh külügyminisztérium jelenlegi politikáját Délkelet-Ázsia kommunista államait illetően, tapasztalatból tudta, hogy ez altató hatással van rám... a kapitány tömte magát... nevetni kezdtem... a kis szőke ott sürgött-forgott körülöttünk... Ficsúr úr, áruljon el valamit... Igen, persze, azért vagyok itt, kedves barátom... Kinek dolgozom?

A jó ügyért dolgozik, efelől ne legyenek kétségei, egyébként pedig még nem ismeri a kapitány úr történetét, repülős, és amikor tizenöt év után visszatért az átnevelő táborból, tudja, az anyukája a Vallásos Konföderáció elnöke volt Hue városában, szóval amikor a kapitány visszatért a szülőházába, abba a falucskába, ott volt az anyukája a mezőn, ott lógott, tudja, a kommunisták keresztre feszítették...

Černá az asztalnál ült, bekapcsolt valami zenét, az asztalon gyertyák, várt rám. A fehér ruhában volt, és a frizuráját is megváltoztatta. Fölfele fésülte a haját. Lehúztam róla a ruhát, nem nagyon kíméltem, már nem érdekelt, csak gyorsan rám nézett, de tetszett neki a dolog, az ágyra zuhantunk, és szeretkeztünk... és attól kezdve nem gyötörtek tovább azok az álmok. Csodálatos, mondtam... És az is marad, mondta. Ha nincs valaki másod... Nem, csak te vagy... Csak a ruhák miatt hittem, biztos valakié. Hol van?... Ezek már csak ruhák. És te egyedül vagy?, kérdeztem... Igen... Nem akarsz néha elmenni valahova, esténként? Lehet. Ha attól a fickótól tartasz, akit agyonvertél, hát ő rendben van. Nem kell bujkálnod. Már elment. Ezt biztosan tudom. Szóval mér' rejtőzködsz, amikor... Pihentem, tudod, mondta. Fáradt vagyok... Hm.

Aztán átmentünk hozzá, rögtön másnap. Magammal vittem pár cuccot, másom tulajdonképpen nincs is. Az Ohradával szemben lakott. Egy padláson. Egy nagyobb szoba volt konyhával meg... semmi nejlonszatyrok, semmi gang. Csak lépcső meg odúk, tökéletes volt. Egy asztal meg pár polc. Zenészcuccok. Úgy nézett ki, mintha bármikor továbbállhatna. Könyvek. Ezek... főleg ajándékok, mondta.

Na ja, mindenféle Holanok, Senecák, plusz Antológiák meg Bölcsességek könyve, köztük a Napfényes meditációk, amit a családokban névnapra szokás adni... becsomagolva, masnisan. Rohamot csak később kaptam egyszer a könyvszekrény előtt... igen, ilyeneket szokás adni, bizony ám! Meg Jefferset meg Minden napra egy verset, az ilyet csípik a rokonok meg a mindenféle bölcs ismerősök, ez már kánon, ez már biztos... olvasgasson csak a lányka, hehe, mondják, és rötyögnek, ezek a dolgok már át vannak főzve a tankönyvek kondérjában, ártalmatlanok már, mint a tejecske... ezek nem ártanak a kicsinek, de néha... néha előfordul, hogy a kicsi mégis túljár az eszükön... fekszik, és valahogy... nincs semmi... lehet, hogy menstruál, vagy másnapos, vagy depi, vagy minden együtt... nyugalom és csönd honol, nem csörög a telefon, valami elvetemült látogató se rabolja a perceket, a lány a meózott ajándékkönyv után nyúl, és megtörténik... megelevenednek a szavak és a mondatok, megin' csoda történik, hányadszorra már... oké, mondta Černá, ha idegesítenek a könyvek, letakarom őket egy pléddel. Főleg a zaj miatt kellenek, amikor próbálok, szomszédok, izoláció, érted?

Ekkor szertartásosan átnyújtottam neki a Solingeneket, eltűnt velük a konyhába, én meg átkutattam a kabátom... a fotók, amiket az öregnél tettem el, eltűntek. Te, Černá... de inkább hagytam a dolgot. Hogy kivette-e őket, vagy én vesztettem el őket... ugyanolyan volt, mint amikor a kutatásomról meséltem neki. Bolkonski? Nem ismerem, lehet, hogy régen máshogy hívták... az enyémek a Leninován laktak... Dernet, nem ismerem... narkósokat ismerek, ki nem ismer, de lakótelepen? Hát igen, Černá, valószínűleg téves nyom volt, annál jobb.

Körbe akartam nézni a padláson, de az övén kívül csak egyetlen másik lakás volt. Hátul. Nem tetszett a név a táblán. Dráp, Karom. Ez a Max, mondta Černá... csöndes hapsi... lehet, hogy már elköltözött, régóta nem láttam.

Éjjel néha galambok repültek az ablakhoz, Černá azt mondta, hogy régebben etette őket. Folyton tanulmányoztam az arcát, a testét... amikor nem voltam úton Ficsúrral, képes voltam egy helyben ülni, és mondjuk úgy csinálni, mintha olvasnék... ha vele voltam, még a számat is be tudtam fogni... és az már valami, ha az embernek nem kell az idő szörnyű haldoklását szavakkal kitölteni, ezt hívják bizalomnak... a boldog időről nem lehet beszélni, az csak a gyöngédség szakadatlan ismétlése, és az a szavakon túl van.

Hé, már vagy fél órája nem is lapozol.

Kicsit álmodoztam rólad.

Én itt vagyok.

Ittunk. De máshogy tekintettem a Tüzesre, mint korábban. Inkább elringatott, amikor egybefontuk a szavainkat és néha a nyelvünket is... az volt az érzésem, hogy érzi, mire van szükségem, és egyelőre enged neki, mert egyszerűen nem lát más kiutat, vagy mert épp kedve van együtt lenni valakivel, de aztán... főleg, amikor egymás mellett feküdtünk, és ő megérintett... elég valószínű, hogy neki is ugyanarra van szüksége, ugyanarra éhezik, amire én.

Nem volt semmi védő holmija, az egész teste tiszta volt, majdnem tiszta... nincs szükségem ezüstre, mondta, és én hittem neki. A Madonnát nem vettem le a nyakamból, pedig... Černá akarta volna... legyél teljesen meztelen... utálom, ha egy pasi meg van gyűrűzve. De én ezt az ezüstöt soha le nem vettem.

Mesélt, hallottam magam mellett a fátyolos hangját... örültem, hogy régen színészkedett is, nem Prágában, az meg meglepett, hogy... dolgoztál újságnál? Titkárnő voltál, elájulok! A tévében is, tényleg? Ezt nem tudtam volna elképzelni. Aztán elkezdte érdekelni az éneklés, hogy eljusson valahova az énekkel... az emberekbe is.

Élvezted, amikor a... Černában dolgoztál?

A helyet nem. De az éneklés jó volt... jól bevadítani a sok debilnak a faszát. És látni őket, mennyire akarják, mennyire pedáloznak...

De hát nem az összes...

Föntről csak arcokat látsz. Mindenki csak egy arc. És néha egybeolvadnak.

Nincs időd kiválasztani egyet?

De, néha van, néha választ az ember... én téged választottalak. És itt vagy. Emlékszem... tudod, hogy hívtunk titeket?

Nem.

A nyugis asztal. Kevés nyugis asztal volt. Valaki... folyton tapizta a seggemet.

Én aszittem, élvezed... és Hadraba azt mesélte... de mindegy.

Gyűlöltem... mindig ott ült veled egy fickó, ilyen kampósorrú... vékony, sötéthajú... ő is tetszett.

Cápa!

Hát... David, nekem aszondta...

Az nem lehet. David máshogy néz ki.

Azt mondta, hogy Davidnak hívják, nem tudom, mér'. És meg akartam kérdezni... mér' másztál be annak idején abba a konténerbe... megvágtad magad...

Unalmas volt, mindenki csak tunyult... nyugis asztal, tényleg?

Elmeséltem neki a bordáról szóló legendát is. Hogy hogyan szedte ki a Bog a legeslegelsőből. Aszondtam, hogy szerintem nem csak a bordát vette ki és adta oda. Örültem, hogy ismeri ezt az ősi történetet Hermaphroditoszról. Amikor beszélt róla, mintha az égről és a pokolról beszélt volna nekem.

Sehol máshol nem is voltunk.

Teltek a napok. Nem számoltuk őket.

Ezek a napok... a drágám a lépcsőházban kurjongat... Három testőr sört iszik, egy szál pókhálócsipkés, piros bugyiban ül valamelyik délután... a hajamnál fogva rángat... egy titokzatos rudacskával megpödri káprázatos szempilláit, tartom a fejét... és felettünk és a többiek felett a levegőben drótok reszketnek, gőz szál fölfele a csatornákból, a házfalak a százéves vakolattól, az elvadult városi bőr csíkjaitól nehezednek... megyünk egy játszótér mellett, ahonnan nyers vezényszavak hallatszanak, fülledt a levegő, megyünk a hídon, lassan és bágyadtan, mer' vihar közeleg... érezzük az első cseppeket, és ő leint egy taxit, kapaszkodunk föl a dombon, az eget villám hasítja ketté, éles fény, fény föntről. Utca fényárban.

Világos, hogy a fickónak fentről kell jönnie, elvégre ő adja a magot. A nő közelebb van a földhöz, ezért szül, de a férfi repül. Azér' fél jobban mindentől, ami fönn van. A nő kapaszkodik, és lent van, ez világos, ebben biztos vagyok.

De a földön is vannak... veszélyes dolgok.

Az mindegy. A földet ki lehet bírni.

Na, Černá, ha te mondod, akkor biztos így van... ki az a Moriak, ez a név az ajtódon, az apád?..., akaratom ellenére tovább faggatózom.

Én vagyok az. Nem az apám! Dehogyis! Halálosan untam már mindig odabiggyeszteni az "ová"-t. Čech ősapánk ezt az asszonyaira találta ki, mer' mind az övé volt. Nem akarta észben tartani a neveket, ezér' most minden nő "ová".

Te "á" vagy. Volt valaha gyereked?

Nem.

Ottmaradtam nála. Elhúztam Košířéből, el se búcsúztam. És egyszer, amikor az ablakban ültem, és Černá valami múltbeli dolgot mesélt... a fény hihetetlen játékára lettem figyelmes, színek kavalkádját láttam, egy kis pók szőtte a hálóját nagy sebesen, nem csapda volt, semmit se fogott volna benne, játék lehetett, vagy inkább titkos üzenet valakinek a mozgás öröméről... a pókháló selymes volt és titokzatos, himbálta a szél, lengették a széllökések, mintha a háló csak érte, a szélért lenne, vagy fordítva, csak a szél a hálóért, a kettő összefolyt.

Esténként néha elmentünk valahova, az ismert helyeket egyelőre kerültük.

Abban a kávéházban csak a sakkasztalnál volt hely, amíg Černá elment telefonálni, nem kérdeztem, kinek, az ő dolga, fölállítottam a bábukat, csak úgy... eszembe jutottak azok a kenyérhuszárok meg -futók... amíg ezt csináljuk a kenyérrel, mondta bent az egyik öreg, addig minden rendben van, minden príma.

Príma, mondta.

Játszunk egy partit?

Megpróbálhatjuk.

Meg-megszakítva a játékot tologattuk a bábukat, de mer' beszélgettünk és iszogattunk, tulajdonképpen sose fejeztük be ezt az első partit se... a sakktábla afféle súlypont lett a számunkra, jó, ha van valami az asztalon... ebbe a kávéházba főleg csak öreg dámák jártak, gyakran mi ketten több felest megittunk, mint a többiek összesen... a pincéreknek tetszett a dolog, mint ahogy nekünk is... egyszer Černá pukkadozni kezdett a nevetéstől, mer' a fekete-fehér... pingvin fölsegítette rá a tetves kabátját, és így szólt: Jöjjön máskor is, nagyságos asszony... én nem nevettem. És kint Černá megragadott, és aszondta: Ezt én nem ismerem, együtt maradunk. Te... Černá... ne mondj ilyet, mert én... sose hagysz el engem. Épp egy tócsán gyalogoltunk át, és olyan érzésem támadt, mintha igazából valami verem lenne, amely vezet valahova, akna, és ahogy játszadoztam az áltükröződésekkel a sötét vízben, és hunyorogtam, Černá aszondta: Hidd csak el, hogy nem hagylak el, soha, nem is menne. De te... te semmit nem tudsz! Túlzottan szeretsz. Néztem őt... dühösen nézett, mintha nem tetszene neki, mintha nem akarná,... ami vár ránk... pedig én hittem, hogy csupa jó dolog lesz az... dühös volt. Az összes pasitól okádnom kell. Tőled is, mondta. Megfordultam, és elindultam valahova, és amikor hátranéztem, ott állt a tócsánál, egyedül... mozdulatlanul, láttam a szemét, csak a csillogását, éreztem őt, bennem volt... beleégett az alakja a testembe, és ami túlnyúlt a körvonalán, azt már rég lenyirbáltam... ez máig tart, mindazok után, ami történt... aztán némán mentünk egymás mellett, és a város barátságos volt. Nem tudom, mér'.

És reggel, amikor megragadtam a borítékot, Ficsúr elmosolyodott, valószínűleg sejtette, hogy le akarok lépni. Valami gyárhoz indultunk megin', két napot telefonálgattunk miatta. Bejutni gond nélkül bejutottunk. Ezúttal Ficsúr kicsit... izgatottan viselkedett, ami szokatlan volt, lehet, hogy már annyira ismertük egymást, hogy nem tartotta szükségesnek, hogy maszkot viseljen előttem... mer' ez az élet már három hónapja tartott... ment minden, mint a karikacsapás, megtaláltuk a tömböt, a folyosót, kivételesen senki nem takarta el előlünk a fényt... Ficsúr megállt, és előhúzott egy cigit... ezúttal, Potok úr, mondta, ezúttal remélem, hogy viszontlátom a fiamat, ezért rendkívüli, igen, rendkívüli készültségre kérem bárminemű vészhelyzet esetén... lenyeltem, ami a nyelvemen volt, vagyis hogy nem vagyok én gorilla meg hasonlók, és azt kérdeztem: A fiát? Lehetett látni, hogy habozik... valahogy nem akarta rögtön kinyitni az ajtót... a beszédtől, szó szerint attól, hogy megin' mozog a nyelve a szájában, visszatért a magabiztossága: Amikor útjára bocsátottuk, hogy úgy mondjam, családi sajkánkat hazánk partjától, mely haza ellenségessé, sőt veszélyessé és mostohává vált számunkra, ugatni kezdtek a gépfegyverek... Ficsúr drámaian lehalkította a hangját, én pedig megszokásból meresztgetni kezdtem a szememet, és a szívemhez nyúltam... már tudtam, hogy élvezi, így beszélgettünk mi... eveztünk, mint az őrültek, de az egyik fiamat, a legidősebbet eltalálták, a vízbe esett... később megtudtuk, hogy börtönbe zárták, átnevelték, aztán... az urak többségéhez hasonlóan, akiket megtaláltunk és a rendeltetési helyükre kísértünk... ő is megváltoztatta a személyazonosságát, sőt még az arcát is, Potok úr, az arcát is... és attól félek, hogy nem ismerem majd meg... Ficsúr suttogott, és láttam, hogy rosszul van... de... láthatóan tele volt azzal, amit küldetésnek hívott... odament az ajtóhoz, és kinyitotta.

A gyerek abszolút nem nézett ki jól, kicsit olyan volt, mint egy béka, vagy mint egy majom, guvadt szemek egy hatalmas fejben, így néznek ki a hangyaharcosok. Tátott szájjal bámult minket, nem számított látogatókra, meredt ránk, a hátával egy hűtőnek támaszkodott, amit a biztonság kedvéért körbetekertek egy lánccal és két lakatot is tettek rá. De kétségkívül ő volt az, fölállt, és kiáltott valamit... Ficsúr kicsit megtántorodott, elegáns figura öltönyben, mellette ez a... a többiekhez képest óriásnak számított, harci hangyának. Ficsúr széttárta a kezét, elkezdett valamit hangosan és sebesen karattyolni, láttam, hogy itt a pillanat, az ablakhoz léptem, bámultam ki a szállóból, félrehúzódva vártam.

Egyfolytában szégyenkeznem kellett. A szállók gondnokai miatt, a hivatalnokok, a telefonosok, a főnökök miatt... amikor megtudták, hogy valami sárgáról van szó, általában lehetetlenül viselkedtek, durvaságaik, sokszor akaratlan durvaságaik teljesen feleslegesen megmutatták, milyen a lelki életük ... a tuskóságuktól... elnehezült fölöttünk a közös ég... valószínűleg érdemesebb inkább trágyában hemperegni, mint egy ilyen rémes emberrel tárgyalni.

Talán voltak kivételek is, én nem találkoztam velük, nem volt idő... egy kör hiábavaló kérdezősködés után megin' összeomlottam, leittam magam, Ficsúr minden megnyugtató manővere ellenére eláztam, és valami mucsai lebujban elkezdtem... a sárgáknak külön asztaluk volt, meg megjelölt poharaik, hogy még véletlenül se fordulhasson elő keveredés, amiről eleve soha nem esett szó a tévében, a Dietl-féle sorozatokban, Mágenslejm Nulcsi se szónokolt róla, tehát nem is létezett... valamit a parasztokról ordibáltam, akik bizonyos táborok környékéről jöttek, ahol a munka mindentől szabaddá tett... Ficsúr japán turistát játszott, és fotózta az embereket, nehogy pofán vágjanak, igazuk lett volna, túlzásba vittem a dolgot, elkapott a büszkeség, Ficsúrnak hagynia kellett őket...

Ez az összes régi trükk, öltöny meg szélhámosság, ez az egész gyors munka, ez semmi élvezetet nem okozott, Ficsúr előtt is szégyenkeztem a törzsem emberei miatt, de ő már, mint elmesélte, több mint tíz éve élt itt, tudta, mi van, és nevetett rajta. Nem is tudtam, mér' borított ki annyira ez az egész, csak a szégyenemből, amely összezavarta a vért az ereimben, tapogattam ki a homályos érzést, hogy tulajdonképp minket is fenyegetnek Černával... keményen és minden oldalról.

Asse tudtam, kinek a kápója Vadász, ösztönösen az ő oldalukon álltam, de asziszem, hogy a küldetésük... hogy egyszerűen bármit megtettek volna, semmilyen disznóságtól nem riadtak volna vissza, harcosok voltak, méghozzá egy elég brutális háborúban. A petíciókat nem nekik találták ki.

Potok úr, okított egyszer megin' Ficsúr, azt ugyan már tudjuk, hogy minden másként van, de hogy igazából mi mihez tartozik és mi mire szolgál, az az igazi rejtély... ez természetesen az egész univerzumra ugyanúgy vonatkozik, mint a legjelentéktelenebb tárgyakra, hogy konkrét legyek, itt van például a Semtex, tudják, maguk csehek épp a megfelelő pillanatban küldték az ellenségeinknek... ez betett az amerikaiaknak, de maga tudja, hogy a férfiaink... sokat tud már, de azt tudja-e, hogy a fiaink, akik Thaiföldről jönnek a küldetés miatt, és akik néha heteket töltenek az ösvényen, hogy minél több kommunistát büntessenek meg, Semtex-darabkákat tartanak maguknál a gyomrukra? Komolyan, főleg a férfiaink, ne haragudjon meg, de főleg a Kelet-Európában levőknek eléggé tönkrevan a gyomruk, és egy darabka, tényleg csak egy darabka Semtex nagyon alaposan képes megtisztítani egy fáradt harcost, higgye el.

Nyilvánvaló volt, hogy fél lábbal már csapdában vagyok... egyszer ugyanis, amikor megtaláltuk az ötödik rokont, észrevettem Ficsúr előszobájában pár ismerős, a tévéből ismerős koffert, acélosan csillogtak, én egyiket se tudtam felemelni... Ficsúr rögtön előttem termett, és mosolygott, kicsit talán szomorúan, nem tudom. Nem lett volna szabad hozzájuk nyúlnom. Látnom sem lett volna szabad őket. De ha már láttam, úgy kellett néznem rá, mintha csak egy darab szappan lenne. Lehet, hogy próbára tett.

Csak a Černá iránti szerelmem miatt mentem bele Ficsúr kelepcéjébe, a vágy mániákussá tett. Mindannak ellenére, amibe belekerültem, a marcangoló nyugtalanság ellenére, ami feszültségben tartott, boldog voltam. Tudtam, hogy bizonyos dolgoknak áruk van... és az idő Černával a legszebb idő volt... szerintem kevés halandó élt át valami ehhez hasonlót, én erőt merítettem belőle... csak kevés pasinak sikerül, amíg a Vén Bog vetíteni nem kezdi a filmjét, földecskét találni, ahol a nővérével lehet... mégis minden pasi, fiatal fickó vagy gyerek, még a legszerencsétlenebb, mindenki által leírt faszkalap is keresi a nővérét, semmi más nincs, ez az egyetlen lehetőség... hogy már itt istenekkel éljen az ember, és a nővér minden mozdulatával háborút folytat a Gonosz ellen, és kegy is ő, tudtam... az ittlét ki van mérve, és már a nővér megtalálása is sokat jelent... és minél több időt vettek el az utak Ficsúrral, és minél közelebb volt a munkám vége, annál felkészültebb voltam.

Egész éjjel a reggeli műszak megérkezésére vártunk. Vártuk, hogy fölkeljen a nap a téglagyár fölött a völgyben. Páran most ébredtek fel, mások, sárosan, épp most jöttek ki. Nevetségesen lógtak rajtuk a melósruhák, egyiken-másikon vattakabát meg usanka volt. Hogy hogy akarják megismerni egymást ebben a reggeli félhomályban, azt nem értettem. Csakhogy abban a pillanatban Ficsúr felemelkedett. Megérintett a könyökével. Megismerte, akit keresett, ő volt a hatodik. Odamentünk a szállóhoz, én elöl, a nevetséges hamis papírokkal a tarsolyomban, arra az esetre, ha van őr. Asziszem, ha lettek volna őrök a másik oldalon, Ficsúrnak más is lett volna a tarsolyában. De nem kérdeztem. Egyszer azt állította, hogy országa titkosszolgálatának "Víz alatti ragadozó hal" a neve. És a maga titkosszolgálatának? Én Vang tábornok parancsait teljesítem, intézte el kurtán a kérdésemet.

Aztán egyszer Černával, a drágával meg velem megtörtént ez az... átváltozás. Már rengeteget voltunk együtt, már rengeteget tudtunk egymásról, már rég ismertem a combján levő rajzot, már fejből tudtam, hogy néz ki, de ez nem volt akadálya annak... hogy ne legyen még bensőségesebb, még erősebb minden érintésünk, minden csókunk, pont úgy, mint a romantikus könyvekben, a filléres regényekben... egyik reggel fölkiáltott, összerezzenve ébredtem, egymásban voltunk, meg akartam mozdulni, de nem bírtam, kicsit megpróbáltam oldalra húzódni, hogy levegőhöz juthassanak a mellei, amelyek a mellkasomhoz préselődtek, de... összeragadtunk. Nem tudtunk elválni. Fáj?, kérdeztem még az álomtól kábultan. Nem, de nem tudok fölkelni, meg semmi!

Csak a kezünket vagy a lábunkat tudtuk mozdítani, az oldalunkon feküdtünk, és kúsztunk... a hátamra feküdtem, a vállánál és a combjánál fogva tartottam, éreztem, ahogy mozognak a lapockái, rajtam volt, teljesen kimerültünk, fújtattunk... olyanok voltunk, mint egy meztelen... pók, mint valami új teremtmény, valami különleges modell, bőr, haj, köröm, szemek... Te, nővérem, mondtam neki, szeretlek ám téged... Kinyöghetted volna már hamarabb is, én is szeretlek... ezektől a régi szavaktól megkönnyebbültünk, az ilyet nem könnyű kimondani... bár nem tudtam moccanni, azt éreztem, hogy nagyon finom, gyengéd... konok... hullámokban, körözve mozog benne valami, és megtörtént... De a nővéremmel nem lehet gyerekem, villant át az agyamon, amikor még szorosabban összefonódtunk, mer' most már a kezünk meg a lábunk meg a nyelvünk is összekapcsolódott... érezni akartam őt a nyelvemmel, mer' tőle, általa tudtam meg, hogy amikor a nyelvemmel szeretem, az még szebb, még szövevényesebb, mint a beszéd... ezt már megtaláltuk magunknak, a közös beszédet, az utat, hogy képek robbanjanak ki a fejből... vagy a nyelv szavába hulljanak... de az út, amit benne, a nedvesben, gyengédben, kellett megtennem, az, amit benne és tőle tanultam meg a nyelvemmel, a nyelvem simogatásaival elérni... hogy fölsóhajtson a gyönyörtől... ez az út a hangon túl volt, ami több, mint a szó, és szavakkal nem kifejezhető... csakhogy most... most nem tudtunk elszabadulni egymástól.

Te, édes, mondta Černá, most már felállnék... ideje lenne, kávét? Rendben, de, mondtam én... magadba... magadba zártál... Hm, tényleg? Hülyeség, neked lett akkora... menj már!

De el kellett ismernie, hogy legalábbis mindkettőnkön múlt a dolog... igyekeztünk kiszabadítani magunkat, de nem ment... meztelen válla fölött láttam az ajtót, megrémültem, veszélyes volt belegondolni, hogy ha most bárki bejönne, és látna minket, nem bírná ki, és szét akarna választani minket... és a szerelemnek ebben az új dolgában teljesen védtelenek voltunk, pánik lett úrrá rajtam, Černá eltűnt alattam, az ajtó felé másztam, hogy zárva van-e legalább, Černá kisebb nálam... de feldühödött... az ágyoldalba verte a fejét, megharapott, végigömlött a haja az arcom előtt, semmit se láttam... aztán fájdalmat éreztem, mer' már nem ölelt át, megin' a hátamra feküdtem, Černá feküdt rajtam, és fujtatott... Sose kérdeztem, de áruld el, mik ezek a hegek rajtad... Nem! Akkor mondom majd meg, ha én akarom! Régiek? Elnevette magát... Erre gondolsz? Igen, régiek, nagyon régiek... még mindig nevetett... Hadraba azt mondta, hogy gonosz vagy... de nekem nem tűnsz annak. Aztán mozgást éreztem, Černá a nadrágzsebemben matatott a kezével, kihúzott valamit... kattanást hallottam... Černá, ne! Ezt ne! Rám feküdt, és megszúrta a hátamat a késheggyel, finoman, de megijedtem... fölemelte a fejét, és a késsel a kezében nézett engem, mozdított egyet a fenekén, még mindig egymásban voltunk... Ne haragudj... valahol olvastam, mondta, hogy a sokktól meglazul... gombostű kell! Bocsánat, csókolgatott, hogy abbahagyjam a nevetést... odaadta a kést, valószínűleg megértette, hogy az ő bilincse miatt van az egész... Kicsit beleszúrtam abba a szép fenekébe, kétszer, de semmi... Várjál, meg kell várnunk, amikor nem számítok rá... Úgyhogy beszélgettünk... megpróbáltunk kávét főzni, egész vicces volt, hideg vízzel akartam kiváltani a sokkot, de nem ment, forróval se... Černá... túl sokat láttál már, viharedzett nőstényfarkas vagy, téged már nem lehet sokkolni... Így maradunk, suttogta, mer'... megin' elkezdődött benne az a körmozgás, és én belezuhantam, és megin' még szorosabban voltunk együtt, és ment volna tovább is... talán le tudtuk volna győzni... még a halált is, mégis így maradtunk volna... mint egy régi metszet figurái, mint valami hímzett alakok egy szőnyegen... de megszólalt a csöngő, berregett, nem vártunk senkit, összerezzentünk.

És hirtelen vége lett, lehemperedtünk egymásról, felültem. Megszólalt egy hang: Bocsássanak meg... Černá mélyet sóhajtott... ott van Moriak... Moriaková kiasszony? Igen... Křepelka vagyok, a Filatelista Szövetség brünni fiókjából, át tudna venni valamit, kérem szépen, Dráp úr számára, és bemehetnék, kisasszony? Nem! És nem tudja, nem hagyott, izé, Dráp úr valami borítékot magánál? Nem! És most nincs időm.

A fura szerzet elment. Csalódott voltam, még sose láttam filatelistát. Kicsit simogattuk egymást minden testrészünkkel, de mer' előtte való éjjel nem sokat aludtunk és mer' én szabadnapos voltam... szorosan ölelve egymást, de azér' már nem annyira szorosan, megin' elaludtunk. Kár, suttogtam, és erősebben öleltem... Tudom... reggeli csoda volt, átváltozás... mást nem igényeltünk... és ha, és ha az élet ilyen is lehet, legalább rövid időre... akkor jöhet, jutott eszembe elalvófélben, és a szemhéjam alatt a körökben megin' arcokat láttam, a káosz színeit, és forgó köröket meg fémtornyokat, amik átszúrták a levegőt... de ez más volt, egyszeriben tudtam, mér' van ez... nem mintha értettem volna, de ez most... örömteli volt, része voltam a káosznak, volt értelme... a káosznak is megvolt a maga színe, láttam is, de rögtön elfelejtettem, olyan volt, mint egy mosoly.

Amikor fölébredtem és megmozdultam, hogy közelebb legyek Černához, eltűnt a varázslat, Černá az ablaknál állt... valami van Drápnál, mondta, benn van valaki a lakásban... nézd meg, légyszi... az, hogy fél... meglepett, mer', mer' nagyon régóta lakott egyedül. A padláson.

Rögtön észrevettem, hogy az egyik kő... csak az iszonyú poros tetőgerendák voltak fölöttem... a lépteim felkavarták a port, oszlopokban szállt fölfele, a napsugarak bevilágítottak a tetőablakokon át... az a kő ragyogott, egy sugár verődött vissza róla, de otthagyott a fényéből, erős sugárzás volt, aztán kivágódott a lakás ajtaja... egy kamasz gyerek állt ott, rágózott... Dráp úr?, kérdeztem udvariasan.... a Jehovánál, mondta a suhanc, gyertek, baromarcok, nézzétek meg ezt a csókát... újabb kölykök másztak elő, vagy dehogyis, ezek valamivel idősebbek voltak... a legbrutálisabb, egy punk, arcába lógó hajjal aszondta: Húzzál innen elfele, polgártárs, vagy megkeserülöd... a kölykök a régi nyelvet az újjal vegyítik, mint én, de szart se tudnak... Hé, egy rabszolga, rikkantotta az egyikük, egy vörös hajú, középkori buggyos nadrágban volt, a nyakában lánc, a csuklója összeszaggatva, mintha fel akarta volna vágni... mögötte egy másik mászott... öten voltak, az sok, és az utolsó egy kutyát vezetett... a kutya morgott és nyálazott, harci kutya volt, biget, be van tiltva, a törvénytelen gladiátorjátékokra való; a paigrákba, áljátékokba beleunt nagycsávók imádják őket... lassan hátráltam... láttam, hogy Dráp lakásában papírok hevernek szerteszét, a székek felborogatva, hátul meg... valami doboz volt... kereshettek valamit... az egyikük, egy magas szőke buzis mozdulatokkal... kacéran riszálva magát odajött hozzám, a zsebembe nyúltam, mintha... a többiek hagyták, ő lehetett a főnök... Figyelj, cukifalat, mondta a tejfölösszájú... te meg ki fia-borja vagy? Nem... Brünnből vagy véletlenségből? Már világos volt. Nem vagyok én filatélapó, izé, filatelista, én csak itt lakom... Ki az a fasz ott bent, a kurva életbe?, kérdezte a szőke. Hol van az a genya, aki besötétített? A picsába... a szőke fölemelte a kezét, és az arcán beszámíthatatlan kifejezés jelent meg... az egyik bandatag odaugrott hozzá... ne hülyülj, Miran, elkapjuk, megígértük... Elment, mondtam. Tempó, pöttömök, rikácsolta a fekete hajú, aki Mirant fogta... a vörös meg egy másik, akinek zsíros piros sapka volt a fején, már rohantak le a lépcsőn... hárman még mindig ott álltak... a főnök, valószínűleg narkós... három, az még mindig sok, főleg az édes élet élménye után... és a kutya!..., remegni kezdett a lábam, nem bírtam uralkodni magamon, most már volt valamim, Černá, és... a harmadik kölyök megszólalt: Előbb ráeresztem a Kópét, az majd leharapja a golyóit, szar lesz nagyon... mint annak idején a Hajótöröttekkel, emlékeztek? Nézzétek a pofáját, tutira brünni, rossz arc. Ki vagy?, kérdezte a főnök. Itt lakom a padláson. De... mondta a szőke, és történt valami a szemével, de... itt csak egy lakás van! Igen, bólintottam, ez valahogy hatott rá. Akkor te... akkor te biztos a Moriak vagy. Morti! Ja, együtt lakom a nővéremmel. Na..., a szőke nyelt egyet, a másik pokolfajzat hátrább lépett egy lépéssel, és amikor csak úgy... lazán és egész kedvesen... arra néztem, ahol a harmadik volt, láttam, hogy a gyerek egy gerendának támaszkodik, és a tetőszerkezetet tanulmányozza, megpaskolta a kutya fenekét, aki erre leült. De tovább bámult rám.

Na, főnök, mondta a szőke, ne haragudj, de akcióban vagyunk... és a nővéred tudja, szerződésünk van vele. Szóval, szerződésetek van... a nővéremmel, emeltem föl a hangomat. Igen, esküszök, rikácsolta a szőke fejhangon. Csak kijöttem körülnézni, mondtam... már megyek is. És így is tettem. Egy szóval sem búcsúztam el tőlük.

Az járt a fejemben, mi köze lehet Černának ezekhez... ezekhez a taknyosokhoz, talán a báron keresztül... valami drogok vagy hasonló, játékok... gladiátorok, hülyeség. Elmentem a különös kő mellett, most mattabb sugarak tapadtak rá, elmozdult a nap... és megdermedtem, mer' hallottam valamit... Černá volt az!... azt mondta: Siess, menj már. Mindjárt visszajön, tűnj már el, a francba.

Suttogott, futni kezdtem... a fickó lement a lépcsőn, eltűnt, Černá elkapott, és amikor láttam a mosolyát, megütöttem, hitetlenkedve kidüllesztette a szemét, a földre rogyott, de még mindig fogott, átkarolta a térdem, le akartam rázni, erősen szorított... Nem! Nem szabad... még nem! Te dög, képtelen voltam még egyszer megütni, elsőre tébolyomban tettem, felemeltem, és magam felé fordítottam, meghallottam azt a hangot, ó, ne... bocsáss meg, Černá, ez nem is én voltam... teljes erőmből megragadtam a vállánál, és magam felé fordítottam, de nem bőgött, nevetett.... bele az arcomba.

Bementem a lakásba, és pakolni kezdtem... dobáltam be azt a pár cuccomat... megállt az ajtóban, és aszondta... Ne csináld ezt, semmi értelme. Ki volt az? Figyelj... ez az én dolgom. Rendben, az mindegy, hogy ki volt.... de mér' nem engedted meg... Ezek régi, nagyon régi ügyek. Van időnk. Černá, nem hiszek neked. Én pedig szeretlek.

Tudta, hogy fog ez hatni rám. Tulajdonképpen nem értettem, mér' akar engem. Az ágyban... annyira nagymenő nem voltam... az egyedüli lehetőség az volt, hogy nem hazudik, hogy talán... tényleg kedvel. Vagy nem tudja, hogy igen vagy nem, de akarja. Vagy van valami, amiről nem tudok... na jó, várok. Maradtam. Szívesen. És nem kérdezősködtem.

Megin' ültünk esténként a sakktábla fölött, és próbálgattuk a lehetőségeket, tologattuk a bábukat. A kávéházban tükröket akasztottak az egymással szemközti falakra, beléjük lehetett nézni, és az egyikből láttad a másikat, és a végtelen volt benne, nyugodtan és természetesen, mint az asztallapon az erezet.

Néha az összes létező módon tekeregtem és hajladoztam a sakktábla meg az italok fölött, és sikerült szerelmem komoly és gyakran szenvedélyes arcát is behoznom a képbe, elmerült a fényes felületekben, aztán megin' előbukkant, egyre mélyebben és itt is.

Néha meg kellett érintenem, néha dorombolt, és élvezte a dolgot. Most meg kell fognom, mondta, és meg is fogott, most pedig meg kell csókolnom, gyorsan az asztal alá bújt, és megfogta, néha annyira fölizgatott, hogy amikor a szöveten keresztül megérintett az ajkával és végigtáncolt rajtam a nyelvével, meg kellett ragadnom a nyakát... kigomboltam a nadrágom... néha ki kellett mennünk a folyosóra a vécébe, a falak klasszikus módon tele voltak firkálva... tanulmányoztam az obszcenitásokat, vagy inkább lehunytam a szemem, az arcom mindig a firkálmányok felé volt, és mindig Černá vállán nyugodott, magamhoz szorítottam, álltunk a függöny mögött, körbefonta a derekamat a lábával, alulról tartottam a kezemet, mint egy botot vagy ágat... a pincérek sejtették, de nem maceráltak... Černá egymaga többet megivott, mint a véletlenül betévedők együtt... mer' ebben a kávéházban nem volt tévé meg videólehányó meg mindenféle áljáték, sőt még napisajtó se volt, kevesen jártak oda, az emberek csak ásítoztak egymásra ebben a csőd szélén álló, huzatos hodályban... kávéztak... csak a tükrök voltak... és a folyton lecsukott Stein zongora... körülöttünk dámák tortával, némelyikükkel egy idő után apró biccentéssel még üdvözöltük is egymást... öreg hölgyek, néhányuk valaha színésznő volt, és folyton erről beszéltek... itt a kiváló művésznők csak a tortáknak, a tojáslikőrnek meg a tükröknek játszottak, a régi Prága elég előkelő társasága volt ez... vigyáztam... páran biztos ismerték azokat... akiket én is ismertem, és én nem akartam semmiféle kontaktust... és sokan biztos nagyon jól tudták, micsinál Černá az asztal alatt, hogy nem a cipőfűzőmet köti, megszoktuk egymást... ugyanarra a helyre jártunk, és egyszer fölbátorodtam, nekik rendeltünk a likőrjükből, magunknak meg J. D.-t, először finnyáskodtak, de aztán berúgtunk... nem ismertem rá Černára, figyelmes volt és kedves, nem sejtettem, hogy így tud beszélni ez a csaj az idős hölgyekkel. Tudom... hogy amikor összejönnek trécselni... szadizmusnak is vehető odaültetni hozzájuk egy olyan fiatal nőt, mint Černá, mer' néha, méghozzá főleg éjjel és főleg az ilyen kávéházakban az éjszaka mélyebben megnyílik... és föltárul minden, föltárul a szar.

Amikor elérzékenyülten, békésen és lehunyt szemmel kinn motyogtam, Černá ellökött, és aszondta: Hülye! Hát halott mind! Kampó mindnek! Megin' meglökött. Mi bajod, kérdeztem feleslegesen. Te is ilyen leszel!, mondtam. Én sose, semmit se tudsz, és semmit se értesz. A háznál megvárt, és átölelt: Ne haragudj. Csak járt a szám. Nem, egyáltalán nem, mondtam.

Abszolút nem hiányzott... a Dóm, a Galaktikus, a Černá meg a többi hely és ismerős. Meg az ismerősök ismerősei. Az emberek. Elég gyakran sétáltunk egyedül valahol az éjszakában. Ennyi elég volt. Valószínűleg nehéz lett volna másokra is figyelnünk.

Néha elmondtam neki, honnan veszem tulajdonképpen a dohányt és hogy micsinálok. Utalásokkal. Nem tűnt úgy, mintha érdekelné. Pedig mindketten abból éltünk. Talán azér' volt ez, mer' van egy bizonyos emberfajta, talán az olyanok, akik hozzá vannak szokva, hogy magányosan éljenek... aki inkább résen van, nem szereti a felesleges beszélgetéseket és kérdéseket, óvja a saját és a másik szabadságát is. Még akkor is, ha ettől a szabadságtól talán legszívesebben megszabadulna.

Néha különféle sagákat meséltünk egymásnak múltbeli életünkről... én néha harmadik személyben beszéltem magamról, így hihetetlennek éreztem múltbeli életem. De az utolsó társaságomról bonyolult volt bármit is mondani. Černának is egy csomó ilyen története volt... hallgattam. És az a fickó a lépcsőházban... csak hátulról láttam, idősebb volt. Talán valami ex.

Sakk... elmeséltem, hogy hol tanultam meg, összeeszkábáltam neki pár balladát, dőlt belőlem a szó...

Néha félbehagytuk a játékot, és elmentünk sétálni, néztük az embereket... semmi se töltött el félelemmel, fogtuk egymás kezét, néha.

Gyakran jártunk a kávéházba, és miután sétáltunk egyet a tömb körül, visszamentünk a székekre vetett kabátunkért, a végeérhetetlen partinkhoz és mindenhez, amihez épp kedvünk volt, és ami csak volt ott.

Na és milyen szerződésük van veled azoknak a csibészeknek, akik a padláson voltak... mit szövegelt nekem a vezérük?

Ha azokra a kis bogárkákra gondolsz, hát mielőtt elkezdtem a Černában énekelni, gondnok voltam a tömbben... és ezeknek a fiúknak próbatermük volt ott.

Folyton belegabalyodsz a hazugságaidba... matt!

Ezek az igazságaim, és nem is matt, lépjél!

De néha... néha Ficsúr meg a banditái teljesen kikészítettek. Nem lehetett kibírni. Épp valami fickót vittünk, aki Kambodzsában töltött pár évet, egy harckocsizót, és Ficsúr megszólalt: Nemcsak a bizalmunk rendíthetetlen maga iránt, hanem mint azt bizonyára a csodálatraméltó szerénysége ellenére is észrevette, anyagilag is megfelelően elismerjük, nagyra becsült és kedves barátom... csikorgatni kezdtem a fogamat, mer' az udvariaskodásával már éppúgy torkig voltam, mint a rémtörténeteivel, és ő tudta ezt, és addig gyötört, amíg... általában nevetni nem kezdtünk... szerénység, mondom, mert azt sem hagyhatom említés nélkül, hogy néhány fiunknak visszaadta a cseh emberekbe vetett bizalmát, igen, a kitűnő munkájával, bizony ám, Potok úr, és ez nem kis dolog... kurva, mocsadék, szarházi, kéjkaró... a szemem sarkából rápillantottam, mer' ezeket a vulgarizmusokat, ahogy az ilyen szavakat irodalmiasan és zavarosan az újságokban nevezik, ez a művelt ember nem ismerte, és ezzel néha megfogtam... most is elcsöndesedett és gondolkodóba esett... aztán megszólalt... kéjkaró, igen, már értem, gyönyörű nyelv ez a cseh, kéjkaró, találó, kínaiul szü tying, mongolul meg hutan nagor, igen, a cseh, hogy is fejezzem ki, Potok úr... mondta ez a nyelvkutató és talán gyilkos is... igen, a cseh pompázatos! Hát nem csodálatos, Neruda, Jirásek, Placák, micsoda nagyságok! Boldog vagyok, hogy... a beszélgetésbe belekotyogott a harckocsizó is: toi da tung szong voi puli pozikan tjáp!... a barátunk, mondta Ficsúr, azt üzeni, hogy az Egyesült Államokban találkozott a maga egyik honfitársnőjével, valami Paulíka Pořízkovával... ce caj, jó caj!, cuppantotta a harckocsis. Megálltam, és berohantam az erdőbe. Kezdenek kikészülni az idegeim, mondtam Ficsúrnak, csöndben kell maradniuk, különben karambolozni fogok. Nem bírta sokáig.

Kéjkaró, roppant érdekes, és akkor még Hanč azt állította, hogy közönséges szavakat már nem lehet kitalálni, darálta Ficsúr, képzelje el, Potok úr, itt forduljon be balra, hogy most éjjel-nappal menni fogunk, és... Micsoda? Fél, hogy aggódni fog maga miatt a leánykája? Csak egy telefon az egész. Tudja, a harckocsisunk valóban az utolsó előtti, most már csak egy... rokont kell elhoznunk, aztán elbúcsúzunk... mindazonáltal remélem, hogy hamarosan tiszteletbeli vendégként üdvözölhetjük felszabadított hazánkban... kanyarodjon be!... Vang tábornok úr személyesen is szívesen kifejezné háláját.

Na, mondtam józanul, most megtudom, hol van az a hely. Vajon honnan tud Černáról?

Mit mondott a barátnőmről?

Hát hogy felhívhatja, hogy ne aggódjon maga miatt feleslegesen.

Maga tudja, hogy... együtt vagyok valakivel?

Csak feltételezem.

Hát persze, a locsogások, hirtelen megin' elkezdett érdekelni, hogy vajon Vohřecký összekötője-e ez a fickó, ez nudlit főzne Biliárdból, bár hogy ki főz meg kit, az csak a lakoma alkalmával derül ki. Vagy utána.

Jíchát azzal kötöttem össze csak... amit Černával csinált... különben már nem gondoltam rá... és hirtelen erős vágyat éreztem, hogy megálljak, és a volánra hajtsam a fejem, igen a kerékre... a fákat az út mentén fújta a szél, és a koronáik Černára emlékeztettek, nem tudtam, miért, a fák kérgére is rátapadt a szemem, olyan meredten néztem őket, hogy az már veszélyes volt, a fák az utam mentén legalább éltek ebben a csupa fém és mozgó figurákkal teli tájban, mozgott a koronájuk a szél öreg érintéseitől, és volt értelmük... valahogy úgy hajladoztak, mint az az igazi ember a történetében, az a büszke és gondolkodó nádszál a szélvészben: kigondolta például a villámhárítót, hogy ne ölje meg az embert egy pompás villám, amely a legőrültebb alakú és brutalitásával már-már kéjt okozó forradáshoz hasonlít... nem, a villámhárítónak köszönhetően a villám kikerülte az embert, hogy majd csak később múljon ki... legideálisabban egy kórházban, a műanyagok és gépek magányában, amelyek a szart tüskés, de szúrásmentes műkaktuszok táplálékává változtatják, hogy más idióták elektromos pueblókban szelídíthessék őket, nappal és éjjel, nem, a villám nem ölte meg az embert a fűben... így idéztem unalmamban Sékszpírt... mindent kitalálni a halál ellen, aztán odalenni az öngyilkosságért, ami aztán szintén... a fák mintha összefüggő erdőként húzódtak volna, az emberek kegyelméből van még itt pár, végigmennék köztük Černával, valahova, a fény felé a távolba, amíg mennénk a fény fele, lenne más remény, mint az öngyilkosság, valószínűleg rosszkedvűen vonszolná magát a cipőjében meg a szokásaiban, de fölfogná, ezt tudtam... átmennénk az erdőn, és akkor Juliska aszondaná: Jancsi! Megin' látom a fényt! Lemászna a fáról, és megindulnánk a házikóhoz, és annak a teteje meg a falai eleven, lüktető húsból lennének, és benn a kemencénél ott lenne... az anyukánk. És tudnánk, mi a teendő. Tudnánk, micsinál velünk... az anyukánk, ha nem leszünk nagyon erősek. Vágjon csak bele a hüvelykujjába, vegye csak le az ujjpercét, a vén Jaga, kóstolja csak meg. Tudtam, hogy Černá résen lenne, hogy látnám nyugodt szemeit a ketrec rácsozatán át. Támaszkodhatnék a nővéremre. Aztán ugranék.

Mire gondol, Potok úr, szólalt meg gazdám hangja mögöttem. Okosabb lenne egyenesen menni, nem tanácsos az ellenkező sávot választani. Lehet szembejövő forgalom is!

Elképzeltem, hogy mennyit keresek ezzel az úttal... ha minden jól alakul, és gyors leszek... és hogyan fogom a Rudolftól kapott borítékokat hozzáadni a Vadásztól kapott zsetonhoz, és hogyan fogunk lelépni... legalább egy időre... továbbra is az autópályán mentünk... este döbbentem rá, hogy a fickó harckocsis... felébresztettem, és beültem hátulra Ficsúrhoz, kivételesen csöndben volt... de nem bírtam elaludni, valószínűleg más tankot vezetni valahol a kambodzsai dzsungelben, ahol az a cél, hogy az ember mindenből, ami él és mozog, halottat csináljon, és más a fehér emberek nyamvadt autópályáján nyomulni... picit goromba voltam Pavlínának ezzel a szeretőjével... aztán megin' fölébredt Ficsúr, és tájékoztatott, hogy hogy volt Pol Potnál meg Saloth Sarnál, meg hogy micsináltak a vörös khmerek, amikor elfogyott a mész a sírokhoz... a harckocsistól első kézből kapott mindent... Ficsúr, ugye magának is van jogsija?

Természetesen van!

Akkor vegye át, én már nem látok.

Már megbocsásson, Potok úr, de ez mégiscsak a maga munkája.

Az a hülye a motelban tényleg nem engedett be minket: Ficsúrt még csak elviselték volna, pótágyon betették volna hozzám, de a harckocsis melósruhában volt... bár Ficsúr csehe jobb volt, mint az enyém, a recepciós átbeszélt rajta: Ez magánvállalkozás, mondta, mintha az Ördögön kívül, akinek eladták magukat, ez bárkit is érdekelt volna.

Rugdostam a kavicsokat, Ficsúr meglepő módon tömören és a tárgyhoz kapcsolódóan beszélt. Elmagyarázta, miről van szó. A harckocsisnak mindegy volt... ő megszokta a gyárat, az autópályán úgy érezte magát, mint a paradicsomban. Akkor is, amikor nem vezethetett tovább. Ittunk egy sört, Ficsúr beérte konyakkal, és a kocsiban maradtunk.

Maga leginkább azt nem tudja, mondta Ficsúr, milyen az a férfiaink számára, amikor ezek a suhancok néha megtámadják őket... ez az ezredes úr itt nyolc másodperc alatt négyet is elintézne, köztünk szólva, ez az egyetlen, amihez igazán ért, de nem teheti... küldetése van... nagyon frusztrálja, hogy ebben a tekintetben nem tud helyesen viselkedni, és ezek a suhancok roppant oktalanok és elővigyázatlanok.

Egy fotót dugott az orrom alá, egy újságkivágást... meg se kellett néznem, mit akar rám tukmálni ez a Poe... négy lány arca volt, ázsiaiaké, össze voltak verve, vérben úsztak és egyértelműen halottak voltak, az orruk összetörve, mindegyik megtépázott virágot tizenhét év körülinek tippeltem... Ficsúr csak beszélt és beszélt...

Néha annyira elkapott a kerék forgása, hogy fölébresztettem Černát, és: Megyünk! Nem parancs, nővérem, de gyerünk, megyünk!

Hova, mi van?

Azonnal Pariba kell mennünk, meg kell mérnem az osztálytermet, ahol Pol Pot megtanulta, hogy kell kerítést húzni, hozzál zsineget meg krétát, látni akarom... hátha megértek valamit.

Nem, nem értesz meg, és aludni akarok!

Miután megküzdöttünk fekhelyünkön az előbújt éjszakai szellemekkel, általában egymásra kellett vetnünk magunkat, régebben figyeltem rá, ki van felül és ki van alul, most ez néha összekeveredett... hogy ki kit csitítgat, ki kit zúz szét, az mindig ízlés dolga, márpedig az ízlésünk megegyezett. Semmi se állott a vágy útjába, hogy tartsuk a másikat, magunkat. Azok a hegek. Biztosan nem biciklizéstől voltak, nem is a kedvesen védtelen gyerekkorból, amikor letérdepel a leányka a folyamba, és rákokat csalogat elő a kövek alól. Nem, jó pár dolog volt Černá mögött. Ezér' szorította ökölbe a kezét, ezér'... feküdt néha éjszaka nyitott szemmel. És amikor néha bőgött... hát csak akkor, amikor aszitte, hogy alszom. Elég undorító, amikor egy csaj úgy bőg, hogy a pasi mellette ne ébredjen fel. Egyszer megragadtam a hajánál fogva, és megvertem, nem bírtam elviselni azt a halk szenvedést... de úgy megrúgott a térdével, hogy csillagokat láttam... aztán a leheletével és az elhullajtott könnyekben átázott hajával ápolgatni kezdte a helyet, ahol, mint azt hüppögve magyarázta, csak megszokásból támadott meg... aztán újra kezdtük.

Mit tudtam én. Néha azután is zaklatnom kellett, mikor már elmúlt a kéj és testünk erőt gyűjtött a továbbiakra: Megyünk! Černá, gyere. El, akárhova!

Először is nem akarok, mondta Černá, másodszor is nem akarok, harmadszor is nem akarok, negyedszerre úgyse úgy van, ahogy én akarom, hanem ahogy te akarod!

Köszi, már nem akarom.

Ez előtt az út előtt éjszaka hosszan beszélgettünk. Áruld el, ki volt az első, Černá, mit gondoltál... mér' nem ismertelek akkor... honnan jössz?

Itt vagyok veled, nem? Folyton kérdezgetsz az ágyban... addig úgyse mondok semmit, amíg én nem akarom... de egyet kedveltem, volt kocsija.

Na ne, ezen csodálkozom... egy hülye kocsi miatt...

Fogalmad sincs semmiről, az égvilágon semmiről... Hirtelen minden elég gyors lett... vártam valahol, az útszélen, hogy senki ne lásson... aztán mentünk is, messzire, érted? Semmit se ismertem arrafelé... és ő templomokat, temetőket mutatott nekem, előtte nem is tudtam, hogy várak meg ilyesmik vannak arra. Egy tónál is voltunk együtt, megkért egy halászt, hogy csináljon rólunk egy képet, emlékbe, de én aszondtam neki: Nem! Hülyeség lenne ezt itt lefotózni, nem megy. És hatalmas volt a vár, nagyon fiatal voltam még. Azok az ajtók, asse tudtam előtte, hogy a lovagok kistermetűek voltak, kisebbek, mint mi, és hogy ezér' kisebbek voltak az ajtók meg az ágyaik... nagyon fiatal voltam.

Lovagok, tudom! Ők is ajtón át közlekedtek, ja! Hogyhogy nem tudtál a várakról, hát nem tanították az iskolában...

Ott nem figyeltem a baromságaikra.

Tiszta ügy... a hapsi idősebb volt. Nem vagyok féltékeny!

De féltékeny vagy... és legyél is! Mer' neki adtam oda magam. Nem az volt az első alkalom, abszolút nem... de akartam, rendes volt. El kellett mennünk valahova, ahol nem voltak emberek... egy temetőbe. A temetőben senki se macerált. Oda az emberek csak meghatározott napokon járnak. Pont jókor mentünk. Illatoztak a virágok. De csak ezek után a napok után, különben művirágot visznek, a seggek. Az a halottaknak nem segít, asziszem. Ott csináltuk, ott volt a legbiztonságosabb. De semmi különöset nem találtam benne. Nem olyan volt, mint veled, esküszöm, mér' nem mondasz semmit... mi van?

Épp a fülét vizsgálgattam, azt szagolgattam. Kagylóhéjra emlékeztetett, kagylóra, káprázatos volt. Hallgatóztam, és hallottam is valamit... de csak a gyomra korgott, végighúztam rajta a nyelvem hegyét... kezdte élvezni, nekem meg... a tenger jutott eszembe.

Černá, fölkelünk, most, és megyünk. A tengerhez! Hogy ez eddig nem jutott eszembe, még sose láttam a tengert... most veled meglátom, ezér' is vagyunk együtt. Igen! Bérlünk egy motorcsónakot, és repülünk, mit szólsz, te állsz a sín, én meg húzlak... integetni fogsz... figyelj, bronz mellkasomon vízcseppek lesznek, aztán camparit iszunk, rulettezünk... inkognitóban leszünk, titkos külföldiek! Kört írsz le a vízisíden, aztán visszamegyünk... kókusz- meg más pálmák... szerzünk dohányt... énekelhetsz bele a hullámverésbe, figyelj, az ajkaidon együtt fog gyöngyözni a dal szövege a víz ezüsthabjával, akarod? Aztán betemetlek a homokba, csak a melled meg a fejed lesz kint, akarod? Aztán te temetsz be engem!

Leültem az ágyra, és szorítottam a volánt, Černá szelte a vizet, mint egy királynő, vzsss, megfordultam, elkapott, és rám feküdt.

És ott jó lesz a levegő. Valahol a strandon leszünk, a homokban. És amikor betemettél... haha.

Nyöszörgött, vihogtam... ő viszont nem... ne hülyéskedj, Černá, kedvesem, mi van veled... a lepedőhöz szorította az arcát, nem akarta, hogy lássam... hogy könnyesen lássam a szemét.

Jaj, mit műveltem? Mi van vele? Mi ütött bele? Nem értettem.

Az autópálya. Nem tudtunk aludni. Figyeltem és az emlékezetembe is véstem minden aszfaltdarabkát. Akkor... holnap megláthatom a bungalójukat. Aztán valószínűleg jelentkeznek a zsaruk. Csodálkoznék, ha nem így menne.

Rendben, Ficsúr, úgy döntöttem, hogy megpróbálom, és a legközelebbi megállónál aszondtam... Szóval Vohřeckýnak meg a többieknek dolgoznak, én csak azt akarom tudni, hol van a maguk viskója, és garantálom...

Jo nápot, hangzott fel mögöttünk, és Vadász állt ott.

Sza va?, kérdeztem tőle kedves mosollyal. Vajon mennyire tud már csehül, jutott eszembe védekezően...

Sza va, möszjő Potok.

Most felváltva vezettünk Ficsúrral, aki valamelyest megszelídült, így nem vesztettünk időt. Vadász néha odavetett valamit Ficsúrnak, de ő feltűnően csöndben volt... a főnök meg a harckocsis forrón üdvözölték egymást... és ez szép volt... ahogy ez a két fickó, százezer kilométerre a törzsétől... üdvözölte egymást egy autópályán egy motel közelében, egy idiotizmusreklám tövében, a háttérben a hold, fénye, mint az összes vakué, amely azon emlékezetes nap óta villant fel az eonok mélyében, amikor megkezdődött a mindenség teremtése... pár szó, fülig érő mosoly, vállveregetés, eltartott egy darabig, aztán észrevettem, hogy a harckocsis... Vadász volt a főnökük, a háborús parancsnok, nemcsak a szavainak, hanem minden mozdulatának, minden halvány gesztusának engedelmeskedtek.

Reggel elindultam tejet szerezni, az uraságok a kocsiban rejtőzködtek, a falu szélén ledermedtem, és bámultam... nem ismertem. Ez ukránul van, kérdeztem egy fickót, komoran kikerült. A boltban megbámultak... a francba, máshogy kellett volna öltöznöm, aszittem, hogy elmegyünk a gyárba, és azzal konyec, a tejet kannákba töltették... az egyik nő úgy nézett ki, mint a nagyanyám, mielőtt megbetegedett attól az izétől... azt hiszem... oroszul beszéltek, a francba, hol vagyok. De az áru cseh volt, vagy csehszlovák, mindenféle kozmetikumok, valamennyi kaja, ilyen-olyan aprólék meg zabadék... milyen élelmiszerjegyek? Megdermedtem. A pénztárcához kaptam, amit Ficsúr adott... itt még egy mór is jobban kiismeri magát, mint én, nekem csak a lelkem gyakorlatoztatása fontos, meg a szerelem meg a halál, mekkora barom vagyok, gondoltam... egy fickó szándékosan nekem jött, inkább kicsit odébb mentem... hát szeretném látni a harckocsist, hány másodpercre lenne szüksége, ha nem nyerné meg a helyiek tetszését, krumpliszsákokon mindenféle pasik ültek, vedelték a vodkát, az egyik utánam nyúlt, lerántott maga mellé a zsákra: Molokót akarok!, mondtam. Itt van a, egy kétdecis vodkát tolt elém, ha kamány vagy, kiijszod, ha nöm, akkó meg buzogány! Tiszta sor volt, micsinálna, ha kiderülne, hogy a második eset forog fenn... inkább kiittam a sztakánt, szörnyű volt, de a bolt megélénkült, a nagyanyók bejöttek megnézni engem, ültem a zsákon, csóváltam a fejemet, van itt telefon? Ja! Prágába lesz, kérem... Á, Práha? Ez viharos jókedvre derítette őket, az arcom elé emeltem a kezemet, de nem, barátságosak voltak, az egyik öreglány a hajamnál fogva rángatott, mint egy lovat... egy fickó egy fatálcát dugott az orrom alá, egy darab szalonna volt rajta fölfele meredő szőrszálakkal... Kástáld mög! Ezzel tömték az agyukat. Kezembe vettem a szalonnát, de a polcon megláttam egy paradicsomot, ugortomban beleharaptam a szalonnába, nem, egy apró feferóni volt, amit utána csináltam, újabb nagy nevetést szült... lediktáltam a számot az elárusítónőnek, a boltosasszonynak... még többen jöttek, a legközelebbi bükk mögött levágom a hajam, fogadtam meg, bükkerdők voltak ott... a bolt előtt megállt egy bricska, egy disznókondát hajtottak át... a fickó, aki a vodkát töltötte, most jégkrémet evett, és engem is megkínált, hogy harapjak belőle, valaki a vállamra csapott, és aszondta: Biztos a Havelnek a fia vagy, legalábbis így értettem... ez Francek, cse, rikkantotta valaki a boltban, és bejött egy csavargó... a vállán valami kutyabőr... Cse! Francek átölelt, és csókolgatni kezdett, jól összenyálaztuk egymást. Aparátka! Megragadtam a telefont... Černá! Mi az, még csak hat óra? Ne haragudj, én, nem, nem tudom, hogy hol vagyok... Francek kitépte a kezemből a telefont, és aszondta: Legyön nyugodtsága, kesasszonyka, itten vagyunk mindahányan, itt a, Ublojban! Ruszinok vagyunk! Én is meg a fejuja is, aki... elkezdte túrni a fülét, és bűntudatos képpel visszaadta a kagylót... amiből csak úgy áradtak a szitkok, hát igen, csak én értem, mit mond, nem vackoltam, hogy ne legyen ideje: Őrülten szeretlek, nem, nem a pályaudvaron vagyok, visszamegyek... észrevettem, hogy a bolt elcsöndesedett, mindenki fülelt, pár nyanya közelebb jött, nagyothallhattak... Nem, Černá, asziszem, még mindig nálunk vagyok, talán Szlovákiában, igen, kicsit piás vagyok, te is? Én is egyedül aludtam... vagyis Ficsúrral, hülyeség, a vodkától van... Mi? Valaki mondott valamit... Igen, Černá, valahol Uzsgorodnál vagyok, vagy hol... állítólag Ušanica van innen legközelebb... Ubla... nem, így nem hívhatnak semmit... lehet, hogy valahol Lengyelországban vagyok... mi? Ki csapta? Csapda? Igen, drágám, te is vigyázz... itt úgy bámulnak rám, mint egy marslakóra... úgy két nap múlva, talán van itt repülő, amint megtudom, hol vagyok, telefonálok. És légyszi, ne haragudj a tegnap éjszakáért, jó... de egyébként is, ha végzek ezzel... elutazunk a tengerhez... Szia. Addig is!

Az emberek a boltban megin' hullámozni kezdtek, valaki berontott: Cigányok! Cigányok! Nem idevalósiak, nem ruszinok! A boltosnő bement a pult mögé, a fickók eltűntek a krumpliszsákok mögött, és a helyiségbe belépett Ficsúr Vadásszal... mind bámultak, én rohamot kaptam... Ficsúr átment a pulthoz, és elkezdte: Jó napot kívánok mindenkinek. Van, kérem, péksüteményük meg tej meg kávé? Boruru... borjúhús? Kicsit remegett a hangja, belezavarodott a beszédbe... Valaki a zsákok mögött, Francek, megszólalt: há ezek csehek, oujabb csehek! Végül választottunk valami ennivalót, szardíniát vagy mit. Vadász végig fensőségesen viselkedett, ők is érezték, hogy... nem akárki. Hogy főnök.

Egy darabig maradnunk kellett az ismerkedés végett, ezt nem hagyhatták ki, ilyen idegenekkel... de Vadászhoz nem mertek odatülekedni, rám maradt a társalgás, de én leginkább csak vigyorogtam nagy hülyén, a vodkákat nem utasíthattam vissza, nehogy megsértsek valakit, de Ficsúr lendületbe jött, lökte a sódert... kintről kiáltás hallatszott, és két rendőr szaladt be az üzletbe, bepánikolva... kiugrottam az utcára, a harckocsis egy falnál állt, amit időtlen idők óta rongált az eső, egy léccel hadonászott, odébb egy felfordult rendőrkocsit láttam, és hat gumibotos feküdt a földön... Ez kié?, jajveszékelt az egyik egyenruhás, aszitték talán, hogy a harckocsis valami állat... Vadász rájuk szisszent... elvezettek minket a Tanácsra, az egész falu összegyűlt, akik a boltban voltak, mind tanúsították, hogy kifogástalanul viselkedtünk... végül Ficsúrral még a bírósági tárgyalás előtt megtaláltuk a rendőrkapitányt... Sajnáljuk a csetepatét, meg hogy a szerelőnk megagyalta a fiataljaikat, nem teljesen épeszű... motyogtam valamit... aztán Ficsúr megmutatta a kapitánynak a vásárlóerőnket, ez működött, mint mindig, aztán nemsokára mentünk is tovább, a harckocsis most már vidámabbnak nézett ki.

Megin' Vadász vezetett, én hátul ültem, és fulladoztam, néha a nevetéstől, néha meg valószínűleg attól a szalonnától, aztán úgy tettem, mintha a kimerültségtől elaludtam volna.

De végig nagyon éberen figyeltem az utat. És ha volt valakijük abban az boltban, az világosan kellett hogy lássa, főleg abból a telefonból, hogy totálisan hülye vagyok. Akit még kicsinálni se érdemes. Az utolsó fickóról szóló dumát, akit még elő kellett volna kerítenem, nem vettem be. Ellenkezőleg, gyanítottam, hogy a végéhez közeledik a munkám, és hogy már nincs rám szükségük.

Egyszer sakk közben Černá holt váratlanul aszondta... hogy lassan érti, hogy ki vagyok, és hogy mér' karoltam fel, és hogy valószínűleg a szerelem sarkallt erre. Ezeket a szavakat használta. Néha kevertük a nyelvet, mer' egy része annak, amit közösen éltünk át, fölgyorsult beszédünkkel elmondhatatlan volt. Sok minden a nyelven túl volt. Mint a test beszéde. Mesélt azokról az emberekről, akik beléje akartak hatolni, és akiket el kellett löknie. Neki sose volt törzse, de a nőknek csak ritkán van.

Az én Černám... most először jöttem rá, hogy a legkisebb, legvékonyabb ér is, minden egyes hajszálér a testemben... létezik. Néha nem értettem a szomorúságát... néha meg neki kellett engem leforráznia, vagy jéghideg vízzel leöntenie, mer' a plafonra másztam volna. Erősen átöleltük egymást, azér' is, mer' nem hallottuk a harangokat. Néha oldalról ugrott rám, és én megfordítottam a levegőben. Én voltam alul, a szilánkokon, nehogy megvágja magát, fönt meg ő, és söpörte le a pókhálókat, néha cseréltünk.

Talán ha a harang szívéből jövő fémes hang szétvágta volna a teret a tetők fölött, és a házfalaktól és sarkoktól letompítottan lefolyt volna, akkor elkaphattuk és megérhettük volna, ott, a járdán, ahol voltunk. Amikor ezt megmondtam neki, fölélénkült... és mesélni kezdett arról a... barátjáról, akinek az a komoly kocsija volt... elvitte Černát egy fémöntőhöz, egy olyanhoz, aki harangokat csinált... az egyik utolsó harangöntőhöz. Ezt fontos jelnek tartottam.

Rájöttem, hogy szerelmem sok részből áll, a vállából, a leheletéből, a rajta levő ruhából, bőre összes részecskéjéből, és mindig újból és újból elképesztett, hogy ő az. Lehet, hogy ő is ugyanígy volt ezzel... talán ezér' fényképeztük magunkat. Néha verésre is szükségünk volt. A jég hidege és a hús melege. A nagy éhségtől mindent finomnak éreztünk, ezér' lehetett minden megengedett. És a halál mindenhol ott volt, de Černá fölfelé fordított tenyérrel kinyújtotta a kezét. Én is igyekeztem.

Megtaláltam őt, kiszabadítottam a pókhálóból. Átvágtam a szíjakat. Nem féltem megmondani neki, hogy akarom őt. De aztán ő csinálta nekem. Egyszer láttam egy sírt, amelyen az ő neve állt, mindketten fölébredtünk.

Černá, ez borzasztó volt... ez félelmetes volt! Nem akarod megmondani nekem, mikor voltál először... valakivel. Álmomban a sírodnál álltam, de nem, nem is a tied volt! Csak a te neved állt rajta, eszembe jutott, hogyan láttam először meztelen nőt... beteg voltam, mer' gyerekkoromban sokat betegeskedtem. Az apám elvitt orvoshoz. Katonaihoz... mondtam már neked, hogy az apám katona volt? De a kommunisták kidobták a seregből, aztán takarított valahol... De ismerősei, azok még voltak. Latinul tanítottak, mekkora baromság. A doktor rám parancsolt, hogy vetkőzzek le, megmérték a lázam. Akkoriban folyton magas lázam volt, állandóan az volt az érzésem, hogy akkorára nő a kezem meg a fejem, hogy nem fogok beférni a szobába. A nagymamám egy hidegvízzel teli edényben mosta a kezem. A láz miatt a végén még orvoshoz is elvittek... de csak ott, a váróban azokkal a debil plakátokkal, te is emlékszel rájuk? És jézusmárja... az egyik baromságon az a felirat volt, hogy: "A boldog tudat az emberi gépezet olaja." Hát, ezen annak idején nagyon kiakadtam. Teljesen összeroppantam, amikor bevittek. Reszkettem, mint egy kutya, amikor megláttam. Ez rég volt. Odaadjam a hamutartót?

Aha. Ide rakd. Oké.

És... csak ott mondta meg az apám, hogy otthagynak... meg hogy jó lesz ott nekem. Nem tudtam, hogy nem mehetek rögtön haza. A kórházban tisztaság volt, a szoba is nagy volt és tiszta. Sok gyerek volt, az egyik fiúnak az anyám hozott egy nagy tengeri kagylót, pipa is lettem. Tulajdonképpen, tudod... Černá, amikor a tengerről beszéltem neked... az a füled miatt volt! Eszembe juttatta ezt a kagylót. Az én kagylóm volt. Anyám elmagyarázta, hogy ez a beteg gyerek nevelőintézeti, és nincs senkije. A nagybátyám... aztán hozott egy ágyút, egy napóleoni háborúkból származó ágyú modelljét. Már régóta vágytam rá. A kórházban életemben először láttam nőt meztelenül. Első éjjel az ablaknál feküdtem, nem tudtam aludni, és bámultam kifele. Volt ott egy kis ház, világos volt benne, később a gyerekek a szobában aszondták, hogy az a hullaház. Beláttam, az asztalokon hullák feküdtek. Két férfi egy zsákban egy hullát hozott. Lehúzták róla a zsákot, és elmentek. Sokáig néztem. Fekete haja volt, mint neked... de hosszabb! És szép melle. Ezt már akkor felismertem. Elkápráztatott, abszolút nem érdekelt, hogy halott. Addig néztem, amíg el nem aludtam. Aztán soha többet nem volt benn világos.

Lehet, hogy csak álmodtad.

Az mindegy. Ah... Černá. Néha én is félek... és harcolok ellene. Te is. Hol vagy, nyúltam utána.

Várj még... itt vagyok. Fölkapcsolta a villanyt. Hagyd abba! Van cigid? Kiválasztottál a nővérednek, és én igent mondtam. Ha nem akartál volna, én ugyanúgy kedveltelek volna... hiszen ismerjük egymást. De akkor nem kaphattál volna meg. Én... néha büszke vagyok. Folyton arról papolsz, hogy veszélyes... hagyd abba! Ha az emberek nem lennének ilyen szar gyávák, más lenne ez a világ... bár... ez is csak duma. Mégis... így lesznek a komplexusok, azok pedig szerintem nagyon veszélyesek. Kedvesem, mi azér' nem félünk annyira, ugye? Megpróbáljuk... hiszen ketten vagyunk, te és én. Legyél óvatos, szépen kérlek.

Černá, ne gondold... mondanom kell valamit. Néha így is félek... veled is. Igazad van, vedd észre, hogy lehullanak már a gyűlölettel teli álarcok, és alattuk rohadás van... az emberek, ha akarják, állati szemetek bírnak lenni, te mondtad... de én is, hiszen tudod... félnek kimondani, igen kimondani!... hogy valami szép, hogy valami jó... könnyebb rombolni, megfojtani... ismerem ezt... az a legnehezebb, megmondani valakinek, amit én mondtam neked, tudod, mit... azt mondtam, hogy szeretlek.

A nővérem felvisított, leült az ágyra, bámult rám, hülyült... távcsövet formázott a kezéből, a résen át nézett... kimondtad, jaj, de szégyellem magam! Te, rúgta le a takarót, inkább gyere ide... és basszál meg, gyerünk, akarom... most.

Bőrével hozzáért a Védőállatomhoz, a repülő és táncoló szimbólumomhoz, és egyszer csak azt mondta: Egyszer, most megin' féltékenykedni fogsz, pedig hülyeség! Szóval egyszer együtt voltam egy pasival, annak meg egy ilyen... madara volt. Sasa.

Micsoda... ugrottam föl. Hogy hívták... Bohler?

Azt nem tudom. Nem kérdeztem. Csak egyszer voltunk együtt. Egyszer találkoztunk. Mindegy... de az, amit te mondtál nekem, én pedig neked, az fontos... hidd el nekem. Mindig. Néha nem vagyok magamnál, a pia meg az ilyenek miatt. De soha senkit nem szerettem ennyire. Azaz tulajdonképpen senki nem volt bennem. És kicsinálok mindenkit, aki bántani próbál téged. Kíméletlenül. Te nem tudod...

Add ide az öngyújtót is. Černá, én tudom. Lehet, hogy már most tudom, hogy ki vagy... sejtem... és told ide azt a hamutartót, úgy... oké.

Idővel kibővítettük a területünket. Talán azáltal, hogy nőtt a város, egyre több dolog lett... tapostuk a flasztert, megkavartuk a taxisokat, a lassú villamosokon idegességünkben néha a kapaszkodó körül forogtunk, főleg én, komoly képpel ültünk a metróban, bámultunk magunk meg az utastársak elé, és velük együtt színleltük, hogy semmi, de semmi nem történik... színházba is jártunk, például. Ott legalább nem találkoztunk ismerősökkel.

Nekem a karlíni Zenés Színház tetszett a legjobban. Ott kőkemény dolgok mentek. Egyszer fellépett Geronimo Bek, és ettől három napig teljesen káó voltam. Figyeltük a jelmezeket meg a maszkokat, merítettünk belőlük pár ötletet. Černát valószínűleg kicsit irritálták az énekesnők... Tudtam, észrevettem rajta... néha énekelgetett és próbálgatta a hangját. Úgy látszik, mégiscsak hiányzott neki. De nagyon odavolt, hogy általában előre eltaláltam, miről szól az aktuális darab, és hogy mi lesz a vége. Csillogó szemmel nézett rám, és azt suttogta: Hihetetlen! Azt nem árultam el neki, hogy a legtöbb darabot olvastam. Régen. Sőt az egyik szösszenetet, amit egy isten háta mögötti vegyesboltban játszottak, én írtam. De a saját nevem alatt, úgyhogy nem jött rá.

Az előtérben néha be kellett dobnunk pár vodkát, Černá zörgette az ékszereket, amiket az ilyen estékre vett kölcsön. Én be voltam púderezve. Belecsókoltam a dekoltázsába, és rózsákat dobáltam utána. Csehovon pezsgő, Sheppardon whisky, ezt sose tévesztettük össze. Jirásek Lámpácska! Azt ötször is láttuk. Haragoszöld színű vízi manók. Az előadás alatt cukorkás papírokkal zörögtünk. Černá mindig otthagyta maga után az ülésen a rágót. Hadd lássák... hadd lássák, hogy ez nem vicc, mondta a nővérem. A hölgyek sziszegtek. Amikor az a hűtlen nőszemély, a Jaga megfojtotta a férjét, a mórt, Černá zokogni kezdett, ilyet nem lehet!, kiabálta. Ki akarták vezetni, közbeléptem. Barmok, mi bajotok a négerekkel, rivallt rá Černá a besúgókra. Aztán mesélt. Féltékenykedni kezdtem. Folytonosan.

Egy kitűnő darab után kiigazítottam a cselekményt. Volt egy álmom. Igazából az egész nem is így volt, amikor Ulysses hazaért, kinyírta ugyan a kérőket, de csak azér'... mer' fiatalabbak meg szebbek meg gazdagabbak voltak nála, ő már egy vén kutya volt... ezek meg fiatal daliák, ne bámulj már így! Kinyírta őket, mer' úgyse csinált mást a szigeteken, egyfolytában csak öldökölt meg lopott, Kirkét is elvarázsolta, átvette a disznós bizniszét... hazaért a palotájába, és Pénelopé hűségesen várta, rendes nő... de Ulysses berontott, és aszondta: Bocs. Hűségesen és sokáig vártál. Harcolni voltam, férfi vagyok. Ezér' akartál engem, nem? De bocs, megöregedtél. Magammal hoztam ezt a gyönyörű tizenhat éves rabszolgalányt. Hé, te lány! Emeld a kezed a fejed fölé, fordulj meg. Látod, Pénelopé, ezeket a melleket, ezt a feneket? Látod a sörényét, hogy hogy csillog a haja? Látod ezeket a fogakat? Eszedbe juttat valamit? Igen, ilyen voltál, Pénelopé. De az rég volt. Ugye nem baj, hogy őszinte vagyok, hm? Férfi vagyok, de hát tudod. Tudod, hány ellenséget zúztam tönkre és hány dalt írtam az útjaimon? De hát ezér' akartál engem. Aztán megismertem ezt a csajt, Pénelopé, és most itt van! Egész életemben itt volt a szemhéjaim alatt, te csak az utamba keveredtél. Ez a nagy helyzet. Sajnálom, Pénelopé, minden szép volt. De most... most tűnj el.

Černá föltette a szemüvegét. Éhes vagy, barátom?

Aha.

Sajnos csak egy kis maradék szárított... mortadellám van. Meg kávé. De fekete. Kérsz?

Aha.

Talán jobban kéne igyekezned, mindig ilyenek dőlnek belőled... mi lenne, ha egyszer valaminek hepi endet találnál ki? Tudom, hogy nehéz, félsz?

Aha. Kicsit igen.

Egy dolgot nem bírtam. Amikor föltette a fekete szemüvegét, elvesztettem a szemét. Arra gondoltam, hogy a szemüveg mögött akárki más is lehetne. Ismertem a szemét, amikor zöld volt, de gyakrabban volt barna, apró pontokkal. Talán a fénytől függött, attól, hogy gyertya- vagy lámpafénynél, vagy nappali világosságban látom-e. Nem tudtam kideríteni. De aztán már az ágyban is szemüvegben volt. Mondtam neki, hogy ez nem jó így. Csak nevetett. Hidd el... neked is jót tenne... egy picit semmit se látni.

Annyira a testére és a leheletére koncentráltam, hogy néha nem is figyeltem a szemére. Megpróbáltuk álarccal is, néha meg párnát vagy huzatot tettem az arcára. Lehet, hogy az ember néha azér' mégis szeretne egyedül lenni. Csak a saját grimaszaival. Képtelenség folyton mosolyogni.

De a szívemben szerelem volt. Másnak nem is hagytam benne helyet. Így volt. Vele voltam a valóságban. Ezt tudom.

Néha... mégis behatolt az életünkbe más. Hazaértem, az utazás után még ott zúgott a fülemben Ficsúr szövegelése, Černá rádiót hallgatott, előbb Indiáról beszélt a kommentátor, aztán Pakisztán következett, csesztette egy sort Iránt, utána északról megin' dél fele vette az irányt, magyarázott valamit Egyiptomról, nem hagyta ki Líbiát se, semmi perc alatt körberepülte a világot, semmit se hagyott ki, valószínűleg meg kellett lazítania a nyakkendőjét. Kinyitottam az ablakot, és néztem ki az utcára. A nyüzsgésre. Épp valami tartálykocsi ment végig valamivel. Sárga volt.

Mi van?, kérdezte a nővérem egy idő után.

Semmi, asziszem, nem bírom tovább. Abszolút semmi sincs, semmi... hát nem veszed észre, hogy egymást érik a katasztrófák?

Vannak szép dolgok is.

Mik?

Megdermedt a fülemben a levegő, olyan volt, mint egy bazaltdarab.

Te, te, ne szövegelj, igyál valamit, gyújts rá, gyere ide, legyél velem, igyekezz már.

Észrevettem, hogy új... pólója vagy mije van. A vállán semmi, két vékonyka pánt kivételével csupasz volt... fehér cucc. És egyébként is, igaza volt.

De akkor epét hányt. Csak a fejét tarthattam. És éjszaka, amíg be nem szállt a kocsiba Vadász... nem akart a tengerhez jönni velem.

Egy erdei úton álltunk. Megpróbáltam. Kicsit idegesen tébláboltam, és aszondtam Ficsúrnak: Vége a munkámnak. Megyek. Engedjen elmenni. Ficsúr a magasba emelte a kezét. Ez, tisztelt és kedves Potok úr, szóba sem jöhet! Gondoljon, amit akar, de semmiképpen nem szabad megfeledkeznie a keleti vendégszeretetről. Most átmegyünk az erdőn, a tábornok úr elöl, aztán az új barátunk, mögötte pedig maga. Én maga mögött leszek, kedves Potok úr... nagyon kérem... értse meg... jó lenne, ha ebben a sorrendben is érkeznénk meg, érti?

Igen. Ebben a pillanatban gyűlöltem... Vadászt. Annak idején az utcán, amikor szurkált maga körül a bambusszal, és én ott voltam mellette... vonyított, és az más volt... most küldetése van. De én nem vagyok holmi komisszár.

Elment mellettem, mintha nem látna. Mentünk az erdei úton, körülöttünk ferdén nőtt fák, egy mocsáron haladtunk át, figyeltem a tócsákban az apró állatkák bizarr útvonalait... a megnevezhetetlen élőlény szó, amit a laboratóriumokban használnak rájuk, hülyeség... egyelőre követem őket, aztán meglátom... egy szurdokon mentünk keresztül, és Vadász megállt. Egy fatörzs feküdt előtte az ösvényen. A harckocsis meg Ficsúr odaszaladtak, és elkezdtek a vezetőjük előtt küzdeni a törzzsel... rólam le nem vették volna a szemüket, nevetséges volt! A fa gyökerei beakadtak, de ők nem vették észre a kuszaságot a csalán ölelésében. Kiszabadítottam a gyökeret, a fa teste, a törzs odébb gördült, és felszabadult az út. Vadász bólintott, és újra megindult. A harckocsis valószínűleg megpróbálta lerövidíteni az utat, és belesüppedt a mocsárba... csak térdig, de eléggé bepánikolt... mentünk tovább, és Ficsúr mögöttem nem bírta tovább, megin' elkezdte lökni a szöveget, én inkább a madarakat akartam volna hallgatni, mér' kell a végzetig emberi beszédnek kísérnie...

Potok úr, van itt egy roppant érdekes kulturális különbség, tudja, hogy a szülőhazámban ismeretlen fogalom a séta? Az emberek javarészt étel után kajtatnak. Talán csak a költők és a filozófusok szoktak sétálni, de ők most átnevelés alatt vannak... nálunk senki sem merészkedik az erdőbe, ott más az erdő, hitte volna? Legfeljebb tigrisölő bottal szabad megpróbálni, de nem, csak viccelek! A barátunk, aki az előbb oly óvatlanul letért az útról, több tucat kilométert tett meg a világ legveszélyesebb dzsungelében. Megszökött a táborból, és elindult Thaiföldre, ez a kolléga igazán kivételes egyén... ha tudna írni, érdekes összehasonlító tanulmányt írhatna, ugyanis sikerült túlélnie az átnevelő tábort a hazájában, egy másikat a szomszédos Laoszban, mert először csak addig jutott, aztán, gondoljon bele, a khmerek csináltak belőle pár éven át új embert... ezt is túlélte, pedig senki sem kérte tőle. Egy ilyen összehasonlító tanulmány végtelenül érdekes lenne, a dzsungelből is épen előkerült, és megérkezett Thaiföldre, ahol átvészelt még pár menekülttábort, és amikor éhes volt, bevallotta, hogy...

Akkor biztos ezér' volt annyira beindulva rá a Pavlína, nem?

A cinizmusa, Potok úr, nem teljesen helyénvaló, én itt egy fenomént mutatok be magának... hasonlítsa össze, kérem... ez az úr, aki maga előtt megy, valószínűleg az egyetlen ember a világon, aki ilyen utat tett meg, és mégis belesüpped a sárba az első nevetséges kis európai erdőben, ahol nincsenek sem kígyók, sem aknák... emberek sem, rajtunk kívül, természetesen. De mi barátok vagyunk.

Ó, igen, egyértelmű volt, hogy azonnal kimutatná a barátságát, ha csak egy kicsit is megpróbálnék ugrándozni az úton. Néha nyüszíteni szerettem volna, néha nyugodt voltam. Gyermeki énem nem akarta elhinni, hogy mindazok után, amit együtt átéltünk, képesek lennének... hidegvérrel... ugyanakkor tudom, hogy a küldetéssel rendelkező emberek a legveszedelmesebbek. Komisszárok. Föladták az egyéni döntéseket.

Úgy egy órát mentünk ezen az erdőn át, és én még erdőt sose éreztem annyira. Talán megszokásból mindenét figyeltem, megjegyeztem, eltároltam magamban. Néha az jutott az eszembe, hogy az erdő tudja ezt. És hogy a barátom. Ezek a fickók körülöttem... ugyan keresztezték egymást az útjaink... de nekik liánok meg kígyók meg talán orchideák voltak a lelkükben, és talán még egy sárkánnyal is birokra keltek volna, de a medve csak az én génjeimben van... meg a fenyő is... az ő mocsaraik másmilyenek, fogalmuk sincs, hogy kell átmenni a bodzabokrokon és hogy kell kikerülni a szederbokrokat. A saját területemen voltam, és kicsit örültem ennek. Minden ellenére. Azt is tudom, hogy ők... hogy ők egyszerűen csak meneteltek a menedékük felé, mer' sok volt az ellenségük. De különben erről az erdei ösvényről, erről a csapásról nem tudtak semmit. Nem érezték azt, amit én. Aztán Vadász megállt.

Egy dombon voltunk, egy hasadékon jutottunk fel, és most fönt álltunk, takartak minket a fák, bükkök. Alattunk egy fehér tető világított, egy ocsmány, egyemeletes furnér-, műanyag és bádogbodega teteje. Ilyeneket szoktak maguk után hagyni az emberek az elfeledett helyeken.

Ficsúr megelőzött, világítottak a fogai, mer' mosolygott... maga az egyetlen vendégünk, Potok úr, reményeink szerint az egyetlen, nézze meg ezt... megmutatta, mi van a kezében... egy toboz volt... ez a termés, ez a felettébb különös és egzotikus termés számunkra minden szuperfegyvernél többet ér... hátradobta a tobozt a tetőre, és rögtön utána egy másikat is... pakk! pakk!... az erdő a kunyhó körül hullámozni kezdett... előbb a mozgást vettem észre, aztán őket, ugrándoztak elő... így: hopp, hopp... a bokrok mögött rejtőztek ebben a késő délutáni órában... a harckocsis meg én is csak bámultunk, ő örült is... lementünk.

A kunyhó csak álca volt, a bokrok mögé gödröket ástak, azokban éltek... és vártak. Köszönésük nem volt több holmi vakkantásnál, nem fecsérelték az időt... biccentettem nekik... a kapitány megveregette a vállamat, de már nem hittem neki... a legfélelmetesebb figura így is, úgy is az ifjabb Ficsúr volt. De nem Ficsúr volt az, hanem egy... zombi. Lehet, hogy nem is tudta, hogy él. Úgy nézett az apucijára, mintha levegő lenne, és a nyakába ugrani se akart. Vadászra függesztette a szemét. Na, pofa be, mondtam magamnak... Mit tudhattam, milyen pokol rejtezik bennük. Mégis az ő oldalukon állok, még ha... Már senki se próbálta bebeszélni, hogy valakit még elő kell kerítenünk. Lassan, de biztosan a nap is kimúlt. Igyekeztem mindent nagyon megnézni. A világ tárgyai borostyánként kúsztak felém.

Volt ott egy kocsijuk. Annak a hét embernek, akiket kihoztam a gyárakból, meg a főnöknek elég hely volt benne. Meg Ficsúrnak is. Asziszem, nekem nem számítottak helyet. Indulni akartak a küldetésükre. Az enyém egyértelműen a végéhez közeledett.

Beszélni szeretnék a tábornokkal, mondtam Ficsúrnak. Nem tábornok... és nem ér rá. Odamentem Vadászhoz, és zúdítani kezdtem rá a szót franciául, lélegzetet sem véve, mint valami gavros. A... tábornok úr nem hajlandó a gyarmatosítók nyelvén beszélni, fordította Ficsúr. Próbáltam oroszul. Semmi. Akkor csókold meg a seggemet, te tarhonya! Ficsúr elvigyorodott.

Bemegyünk a házba, megfogta a könyököm, nem volt választásom. Ficsúr... Maga az elejétől fogva elárult minket, mondta. Nem, én magukkal vagyok. Ne hazudjon! Kivételesen nem hazudok. Akkor a többieket is idehozná. Nem akarom, leszarom őket. De a pénzüket, azt elfogadta. Úgyse hitték volna el, én mindössze el akarok húzni innen a nővéremmel... Tudom, mondta Ficsúr. És neki hisz? Megálltam... mintha belém mart volna. Ficsúr, ismered? Azt kérdezem, hisz-e neki... Hiszek... de. Épp ez az, mondta Ficsúr.

Bent izzott a levegő, nem szellőztettek. Közelről minden kusza volt és ütött-kopott, ki tudja, mióta áll ez a kunyhó. A műanyag lapok azonban újabbak voltak. Odamentem az ablakhoz, és kinyitottam, háttal álltam Ficsúrnak. Még várjon, mondta. Túl sok a fény. Mi? Maga végig hazudott, Potok úr... azok a szavak... nuta, natana, chjura, malka... ez a maga totokja, pinuja, kéjkarója... megnéztem az összes szótárt, nem léteznek ilyen szavak... Hah, Ficsúr, most már léteznek! Ez igaz, tudja, hogy az összehasonlító irodalom professzora vagyok... komparatisztika, mond ez magának valamit? Még véletlenül se, de most már mindegy is, nem? Mire gondolt azzal a fénnyel... Én, Potok úr, nemcsak hogy professzor vagyok, de ki is vagyok képezve mint... és Ficsúr nekiiramodott, abban a kis szobában ez nem volt könnyű, de ő apró volt és ruganyos, arccal a falba verte a fejét... az jutott eszembe, hogy megőrült, én vagyok az egyedüli normális ezek között az őrültek között, mer' Černá szintén lökött... Ficsúr kicsit kába volt, de újra nekiiramodott, és most megroppant valamije, a térde meg kicsit megroggyant, körözött a fejével... talán az orra, folyt a vére... elengedem magát, Potok úr, ezt meg most azért csinálom, hogy úgy nézzen ki, mintha elintézett volna, amin, nevette el magát, le fognak döbbenni... én keresztény vagyok, Potok úr, de a családom, már akik még élnek közülük, ők buddhisták... és mondok magának valamit, olyan szavakat, amiket nem ismer, valami apró szobrocskát húzott elő a zsebéből, egy kis démont... aranyból lehetett... lenyeltem a kommentárjaimat... ez a SAKYRA MUNI, mondta Ficsúr, Párizsban csináltattam, és ez a családom Szerencseistene, elengedem magát, mert lehet, hogy valaki egyszer... ugyanígy elenged valakit az én embereim közül... már sötétedik? Már sötét van? Közeledik... a félhomály? Kisebb agyrázkódása lehetett az ütésektől, ó, a kiképzés... mer' leült, és elővette a puskáját... hangtompítós volt, láttam ilyet a moziban... és aszondta... ha már sötétedik, hát fusson, és kérem, szedje a lábát, nehogy elkapják, mert még egy esélyt nem adhatok, nekem a tábornok valószínűleg egyet sem ad, látta a fiamat? Most szétzúztam az arcomat, de legalább jól éreztem magam a maga társaságában, lehet, hogy sikerül végigvinnem ezt az ügyet... malka, totok... pinu, igen, a költészet határait ide-oda lehet tolni, akár a kínai államalakulatokét... megdermedtem, és az ablakból aszondtam neki... totok, ezt a nővérem találta ki... Tűnj el! Gyerünk! És meghúzta a ravaszt, az hallatszott, hogy tok!, aztán megin': tok!, és a felkiáltójelet nem csak úgy odabiggyesztem, és amikor futtomban hátranéztem a hegyoldalon, láttam, hogy Ficsúr már nem ül a széken, a szék felborult, nem láttam el odáig, nem egy tócsában fekszik-e... rohantam... de fönt lefékeztem, majd hülye leszek átcsörtetni az erdőn... és elkezdődött... hopp, hopp... előbújtak... hagytam őket, előttem voltak meg oldalt is, és lassan és nesztelenül elindultam a másik irányba... de nem valami trotlik voltak, ezt világosan láttam. Talán csak az az egy előnyöm volt, hogy én otthon voltam ebben az erdőben, hogy ezt a játékot játszottam gyerekkoromban, most rabló voltam, de a pandúrok vészesen valódiak voltak, a vámpíroknál is rosszabbak... lassan kúsztam előre... ők inkább futottak, asziszem, csöndben és meggörnyedve... és amikor az első bükk a törzsét és a koronáját kínálta, elfogadtam, és órákig fönt maradtam... reggelig kettőt is láttam, jöttek, szimatoltak, és a kezükben... a kezükben csak vékony botok voltak, teljesen beijedtem... másnap lelopóztam a hegyoldalon, már csak egy kis tempót kívántam magamnak, csúszkáltam a lejtőn a kövek közt, párat ki is tudtam kerülni... és amikor megkerültem egy sziklatömböt, Ficsúr fia ült ott.

Bot volt a kezében, ült, és bámult rám, egy kukkot se szólt. Ledermedtem. Remegni kezdtem, nem tudtam uralkodni magamon. Asziszem, aszondtam: Á. De ő nem mozdult, álmodtam? Belerúgtam egy kőbe, a zombi legyintett. Elmentem mellette... és még mindig résen voltam. De aztán... könnyes volt a szeme. Amikor megremegett a feje, egy kövér csepp hullott le az álláról. Fura teremtmény. Visszamentem mellette az erdőbe. Integetett utánam.

Aztán rohantam: elég!, mondtam magamban. A föld... helyenként teljesen érintetlennek nézett ki, de aztán elértem egy helyre, ahol egy barázda húzódott a földben, jó hosszan... Közelről láttam, hogy egy árok az, fölötte korhadt kis fahidak... szétszakadt, rozsdás szögesdrót... talán még a háborúból maradt itt, jutott eszembe. De melyikből, súgtam oda énem kíváncsi részének, de a bennem levő menekülő a kérdőjelet három egymás után következő pontra cserélte, és megin' futni kezdtem.

Végül elértem az országutat. Iszonyatos állapotban volt, folyton attól féltem, hogy a következő kanyar után eltűnik a burkolat. Aztán... nem tudom, mennyi idő után, ismerős zúgást hallottam, ez teljesen kizökkentett... mer' a lehető legfurább és teljesen természetellenes volt, hogy ezen a vidéken abszolút nem lehetett gépeket hallani, se robotikát, se körfűrészt, semmilyen motort, erre nem repültek repülők, a kiszívott levegő ezüstcsíkját húzva maguk után... és jelzőlámpák se csipogtak, semmi. Ilyesmi már nincs is.

Egy ócskavas volt az, egy agyonfoltozott kocsi, a fickó összerezzent, amikor előjöttem az erdőből, de megállt. Jó napot, nem vinne el engem, kérem szépen? Alázatos arcot vágtam, és további nyelvi patronok voltak a tarsolyomban. Mi... merre mész?, kérdezte. Nagydarab faszi, fekete pulcsiban, idősebb nálam. És a nyakában... ezüst! Nem akartam hinni a szememnek.

Tejesember volt, tejeskannákat vitt a pikapjában. Ez jól jött nekem. Ezzel üzletelgetett, amennyire értettem. Elindultunk, és ő mesélt.

Elköltözött a városból. Ez az egész régen katonai terület volt, mesélte, a könyöke az ablakban... áttelepítették innen az összes falut. Csak most nyitották meg, a forradalom után. Katonáék elhúztak valahova, a ruszkik is. Forradalom volt, teszerinted? Mondtam neki valamit. Stratégiai fontosságú terület, az ott arra, intett a kezével, Lengyelország, az Ukrajna, ez itt asziszem, Szlovákia, arra meg nincs semmi, viccelődött. Dumáltunk.

Elviszlek Ušanicába, ott van vonat. Hogy a jó életbe kerültél ide? Á, semmi, csak csavargok, kicsit körülnézek... Tudom, bólintott. A helyiek ritkák itt, mint a fehér holló, babonásak. Van erre pár ruszin, a hegyekben, csak vodkáért meg rágóért jönnek le... ide csak városiak járnak. A közelben van egy gyerekes család. Meg egy juhász. Itteni... el se hinnéd, hogy hogy beszélnek ezek. Állítólag kísértet van itt. Itt legutoljára nagyjából a benderek kísértettek. Meg állítólag van valami gyár is, még a háborúból. Lenn a föld alatt. A németek után állítólag a ruszkik újra beindították. Legalábbis ez a szóbeszéd járja. Egyszer volt itt valami földrengés. De különben az égvilágon semmi nem történik, azér' emlékeznek még rá. Remegett a föld.

És te micsinálsz itt?, kérdeztem Beszédest.

Én... találtam itt valamit!, mondta lelkesen, és megállt. Megijedtem, még egy flúgos... hátravitt, és a kocsi csomagterében egy csomó plédet terített szét, mindenféle különleges kő volt rajtuk...

Természetrajzon biztos vettétek, trilobiták! Szeretetteljesen kezébe vett egyet, és forgatta, hogy minden oldalról lássam... fölfedeztem egy barlangot, százával vannak! Boldog arcot vágott. Csodálatosak, gyönyörű darabok... de még van valami, mondta és kacsintott. Virágok! Ezt ismered? Egy sárga virágot húzott elő a zsebéből, és összepréselte az ujjaival. Erős illatot éreztem.

Hát honnan ismerném?

Sáfrány... rétszámra van belőle, bevizsgáltatom, nem mutáns-e... ha akarsz jönni a szedőbrigádba, biztosan megegyezünk!

Szinte leküzdhetetlen késztetést éreztem... előbb el kell mennem a barátnőmért.

Hozd el őt is, mi az akadálya?

Állati rendes vagy... mondtam neki őszintén... Černát ide... lehet, hogy igen, lehet, hogy nem... lehetőség van. De főleg anyagot kaptam az álmodozásomhoz.

Hadd tanácsoljak valamit, mondta, amikor már továbbindultunk... nyiratkozz meg, errefele hülyeség feltűnősködni... nem szeretik az itteniek.

Sehol nem szeretik.

A város az más... itt mindenki tud mindenkiről, még akkor is, ha kilométerekre laknak egymástól. Itt rögtön tudja mindenki, ha valaki új érkezik. Vagy ha eltűnik.

Ez nem tetszik, mondtam.

Ez van, nincs mit tenni. Egy darabig hallgatott. De aztán azt mondta... ja, elégedett vagyok itt, aki legeltet, az is... de nem tudom, meddig... néha asziszem, megtaláltam a helyemet... néha meg azt súgja valami, hogy minél előbb el kell húzni innen... van itt valami fura, az biztos. Nem tudom, mi. Hol tegyelek ki?

A pályaudvarnál. Ez Ušanica?

Aha.

Atyaisten!

Megszokod.

Hajts tovább. Gyerünk!

A pályaudvar előtt Vadász állt.

Lebuktam a padlóra, a bádoghoz préselődtem. Új ismerősöm megértő volt, továbbhajtott... ruszki volt?, kérdezte.

Nem. Nem tudom.

Valami kazah, kalmük vagy mi... mondta a fickó, szökevény? Sok van itt belőlük, nem fűlik a foguk Oroszország anyácskához, Németbe akarnak menni. Ott aztán marhára várják őket. Az apjuk porig rombolta az egész országot, a gyerek mégis ott látja a szabadságot. Nem semmi, hogy forog a kerék, mi? Rég nem beszéltem már senkivel se normálisan. Itt a porcelángyárban mongolok melóztak. Mint egy mongol a porcelánboltban, errefele ezt mondják, jó, mi? De nem ment a dolog... a helyiek miatt. Csodálkoztam, hogy ennyire nyíltan beszél. Seftelsz velük? Eszedbe ne jusson, fegyvert árulnak piáért, de mindenféle bandák vannak a dologban... előre szólok, normálisnak nézel ki... Te hova mész?, kérdeztem. Be kell mennem a laborba... az... az Mezilavoriében van, tudod, hol van?

Nem.

Akkor most majd megtudod.

A kocsi végiglavírozott a betonon. Élő embert csak a paprikapiacon láttam. De a piac szép volt. A betont kivéve. Beton. Műanyag lapok. Kátrány.

Ide, pont ide tették az erdeieket, hát érted ezt? Panelba! Elvették a földjüket. A házaikat a levegőbe repítették, minden eltűnt. Hogy ne legyenek tájékozódási pontok. És ingyen kaptak tévét, érted? Jutalomként... érted? Az aztán rendesen tönkrevágta őket. Stratégiai fontosságú terület... azt tudod, hogy erről a területről térkép sincs? Vagy szándékosan hiányosak. Pár évig eltart ez itt még! Mindenhol piások fetrengenek! Ez itt lehet, hogy azt akarta, hogy elgyúrjam, hogy aztán tejelnem kelljen. Ezzel az ócskavassal nem tudnék eltépni. Aszta, figyeld, a sarkon túl ott állnak a haverjai, tényleg meg akarják próbálni, én meg aszittem, hogy csak az agyam indult be. Csóválta a fejét.

Itt nem volt semmi gótika, semmi, bazmeg, okított a megmentőm. Barokk, ugyan már! Esetleg pár festett láda, különben semmi... pásztorok, öregem. Nomádok. Középkor, aztán Sztálin. Kunyhók, aztán panel. Nagyot néznének a tatárok, ha visszajönnének. Van pár kis fatemplom, nehogy szó érje a ház elejét, a zsinagógáknak is annyi, zsidó itt nem maradt, itt nem, egy se, a legközelebbiek Preszburgban vannak... különben itt csak bolsevizmus van, és az is marad az örökkévalóságig, már az épületek miatt is... nézd, ott a múzeum, abban van az a híres ruszin... a nevet nem hallottam, mer' majdnem elgyúrtunk egy macskát... hájasan feküdt ott, csapkodott a levegőben a karmaival... valami után, nem volt hajlandó megmozdulni. Fekete volt, milyen lett volna. Végül mégis átfutott az úton.

A vonatban szenderegtem, épphogy csak az álom szélén, élveztem... most, kedvesem, kapjuk magunkat, és elhúzunk valahova... talán a tengerhez, de nem feltétlenül, a nap ámolygott... talán a sáfránytól volt, de lehet, hogy más illatoktól... egyedül voltam a kupéban.

Gyárak süvítettek el mellettem izzón, aztán ledöngölt erdei utakat láttam, hívogattak, kipróbálnám őket, mind hozzá... és hozzám vezetnek, valahova, rengeteg van belőlük... aztán besötétedett felettük.

Ficsúr, te nagyotmondó, megfigyelő és boncnok, érezd jól magad, ahol vagy, és köszönöm... a közelgő éjszaka lesz az én ünnepem, megajándékoztam magam vele, magányosan akartam eltölteni.

Ilyen voltam régen is, valahányszor busszal vagy vonattal mentem, átadom magam a leggyerekesebb álmodozásnak, nyugodtan osonok az arany élen mindenhova, ahol az élet... a visszfényeivel érintkezik, ott, a sejtett fal mögött a történetben.

Az álmot a magány hívja elő, apró adagokban mámorítóbb, mint a pálinka, nagy adagot, azt nem, azt már nem kérek... bármilyen út, a talpfák, mondjuk, vicces dala és sötét dobogása, süvítő szél az alagútban, fáradtság, maga a világmindenség közepe... önnéző, a dolgok érzékeny érzékelője, és főleg: egy madárnő vagy egy kedves mánia szárnyain, ezeket a dolgokat ki kell tépni a mozgásból: kimerült, de győztes dzsungelexpedíciók, kalandok a sztyeppeken és a titokzatos városokban a világ végén, mindenütt, ahol lián módjára fonódnak körém a barbár hercegnők, és ahol a csak látszatra félelmetes sámántáncok görcseiben köszöntöm a víz és a föld szellemeit, a szellemeimet, a birodalom szellemeit, az élelmemet, ezt az új utakra vivő energialöketet... egyedül is lehetsz, ha benned van a nővéred... élvezni a hosszú éjszakát, nemrég még egy szörny gyomrában, a földgolyóval a párnám alatt alszom. Nem forog.

Utad során időről időre magasról szarjál magadra, figyeld a faágakat, ahogy biztonságos távolságra a vonattól a levegőt vágják, kiköphetsz az ablakon is, vagy nézheted benne az elmosódott arcodat, figyelheted a képedet. Miközben mozog.

Belépett a kalauz, figyelmesen lekapcsolta a világítást a folyosón, a fény bántotta szememet, hunyorogtam... robogtunk át egy alagúton, odaadtam neki a jegyemet, nevetséges sapka volt rajta... a gombokon embléma... az alagútból fény ömlött be, Vadász állt előttem, üres tekintettel, a kezében vékony bot, forgatta a csuklóját... tudom, hogy az egyik végén tompa, a másik vége viszont hegyes... fölugrottam, bevertem a fejemet az ablakba, és fölébredtem... na, mi van, fiatalember, mondta valaki... egy öregasszony ült ott, csurom izzadt voltam... rosszat álmodtam, vegyen egy mentolos cukorkát, tisztítja a leheletet, fiatalember... Köszönöm, nem kérek, leültem... úgy nézett ki, mint Macešková néni, idős nő virágos kendőben, mint a nagymamám... de ki kellett mennem vécére, pár pillanatra a mosdó fölé támaszkodtam, azt mondtam a tükörnek: És üdvözöld Černát, megmosakodtam... az öregasszony már nem ült ott, lehet, hogy eltévesztettem a fülkét, lehet, hogy rossz irányba indultam, nem tudom. Gond nélkül és nappal érkeztem meg.

A Déli pályaudvaron - itt vadászott annak idején a megmentő Bohler az embereire - nagy volt az élet. Talán túlzottan is nagy. Most megszámozott rendőrök is mászkáltak itt már, az emberek a sarkok felé nyomultak. Oldalt álltak és bámészkodtak. Ittam egy kávét, aztán valami olyasmit csináltam, amit még soha az életben. Virágot vettem Černának. Nem tudtam, hogy fogadja majd. A rózsa oké, de ez valami más. Volt koszorú meg gyertya is, csak fintorogtam. A padlásra úgy szaladtam föl. Nem volt ott. Senki nem volt. A lakás ragyogott a tisztaságtól. Mintha soha senki nem lakott volna benne. Nem is tudtam, hogy porszívónk is van. Sehol semmi üzenet. Leültem.

Lassan hömpölygött az idő, átcsaptak egymáson az órák. Fölöttem is átcsaptak, nehezek voltak. És sötétek. Kihúztam a fiókokat, de... ha találtam is papírokat, nem néztem meg őket. Ez nem való, ezt belém verték, erre megtanítottak. Nem ment bevásárolni, sétálni, akkor hagyott volna üzenetet, elvégre beszéltünk telefonon. A csokor a padlón hevert. A vázákat üresen hagytam. Még mindig nappal volt.

Most, Černá, most, amikor megszabadultam a zsaruktól, most, amikor kimásztam a csapdából, a nagy csapdából... mért most?

A KÖRMÖM ALÁ KÖTÖTTEM A HAJAKAT ·
NA, MEGYÜNK!, MONDTÁK NEKEM · MEREDTEN ÜLT ·
KI A NŐVÉREM · AZ ERDŐBEN LÁTOM ÉS... A HEGYEKBEN ·
MIT KELL CSINÁLNOM · A KÚTJUK · VARJÚSZÁRNY

Kint lassan megin' minden sötétedni kezdett, megin' jött a határvonal... ültem, valami elkezdődött és nem fejeződött be, önállósította magát, beszippantott, űrt, nyugtalanságot éreztem magamban.

Rágyújtottam egy cigire, és amikor beindult már, kerestem az illatát a fotelban, ahol ült, fogtam az evőeszközöket, amikkel evett. Epe tolult a torkomba, és a szememben a fény nyomását éreztem. Hagytam elvakítani magamat, és tapogatóztam a folyosón, az előszobában, ahol sötét volt, nem gyújtottam villanyt.

Az ágyban megtaláltam néhány hajszálát, szorosan egymáshoz kötöztem velük az ujjaim, kettőt-kettőt. A fürdőszobai lefolyóban újabb hajszálakat találtam. Hollófeketéket. Szereti a vizet, a tisztaságot, de mindent nem takaríthatott el maga után. A körmöm alá kötöttem a hajakat, jobban éreztem őket, ha fájdalmat okoztak. Illatoztak, még úgy is, hogy vízben voltak, vízben, ami az ő bőrén folyt végig.

Este volt, néztem ki az ablakon, az utcán emberek mentek, műemberek is, mutánsok, ilyen magasról nem lehetett megkülönböztetni őket, de páran mégis elárulták magukat a járásukkal, a lopakodó mozdulataikkal. Ez az én utcám, az én kerületem, az én városom, mondtam magamban, dehogyis, senki nem birtokosa semminek, legalábbis hosszú időre nem. A szomszédos kocsmából veszekedés hangjai hallatszottak ki, a részegek kirontottak az utcára, megálltak a lámpa alatt, a gyér fényben. A lámpaoszlopnál a tócsában egy kutya állt. Lefetyelte az esővizet. Bérházak mállott vakolatú falai, az ablakokban vasrácsok. Szemétkosár, vízelvezető csatornanyílás, előtörő párafelhő. A párán keresztül nem lehetett látni a plakátfelületet a színészek arcával, a politikusplakátokat sem. Aztán ebben a párában állt valaki, nézte a kezét, fel-felemelte. Egy cigány. Lehet, hogy épp most érkezett valahonnan a hegyekből, Szlovákiából. És nem látott még ilyet. Játszott a párában, aztán elment. Ő is részeg volt, a falakba kapaszkodott. Fénylettek a sínek, és amikor csörömpölve végigment rajtuk egy villamos, hidegen tovább világítottak. Itt kell végigmennie, mondtam magamban. Itt kell egyedül végigmennie? És mindenki másnak is? Ez senkinek sem lehet jó, ennek nincs értelme, ezt mégse akarhatta soha senki. Ezt a várost, ezt az utcát, ezt a magányos járást.

Rágyújtottam még egy cigire, és keringtem a lakásban, zenét hallgattam, ahogy reszkettem, minden kiszóródott a zsebemből, térképek, gyógyszerek, cigipapír, kések, zsilettpengék, bokszerek, kaparók, szíjak, jegyzettömbök, játékok. Megpróbáltam a körmömmel lyukat vájni a parkettába, ott voltak ugyanis a pisztolyok meg a gépfegyverek, a könnyebb modellek fém alkatrészei csillogtak ebben a ragyogásban, belefájdult a szemem. Megfeszítettem az íjat, elpattant a húr, és süvítve felhasította a bőrt a csuklómon, fölsértette a tetoválásom. Aztán fogtam a szögeket, és Szög Bratyót a térdemen hintáztattam, megtisztítottam a bőrét egy henteskéssel. Ez felébresztette kutyákat a házban, csatlakoztak a rituáléhoz. Degenerált városi kutyák, de ez a sejtjeikben van. Persze, tudom, minden másodpercben... meghal valaki, megégetik a talpát, kényszerzubbonyba rakják, odadobják a disznóknak.

Talán... ez a lehetőség megvan, talán én nem kerülök sorra... most te, valaki, itt fekszel egy hideg csapdában, a sötétben, egy nappal, egy órával, egy perccel a szenvedés előtt, aztán megjön, egyszerre csak itt van, hallod az ordításodat, és a vakító fájdalom egy ragyogó és nehéz pillanatában egészen biztosan tudod, hogy létezel. Ez elől senki meg nem menekül, egyik életedben megjön a fájdalom, élesen és biztosan tudni fogod, hogy létezel, egyetlen pillanat lesz, fájni fog, hogy érezd, hogy valós vagy.

A Bog. Hogy tudjad, hogy a fájdalom valódi, minden más csak kulissza, álságos álca, az első elszívott cigik, félénk csókok, kötetlen évődés. És miért te... miért te, miért nem én? A választ már tudtam.

Könyörögj hát magadnak időről időre időért, hogy legalább a pillantásoddal megsimogathasd az aknavetőidet, a tribünjeidet, a ganjaidat, szép lassan magamba szúrom az égő lándzsát, a nap égeti a sisakomat, a megszáradt pörköket a bőrkabátodon megin' vér és genny önti el, élnek. Hol vagy, nővérkém, te bestia. Sötét volt, a szobában csak a fém sápadt fénye világított... ragyogott... azér' csak elloptam egy urándarabkát a nagyokosoktól, feltűnés nélkül eltulajdonítottam, simán ment... tudtam, kinek adom majd. Talán.

Feküdtem az ágyon, és vártam, ültem a sarkamon, és vártam, egy másodperccel azelőtt, hogy elfordította a kulcsot a zárban és kinyílt az ajtó, már tudtam, hogy megjött. Megszimatoltam a közelségét, megéreztem az illatát? Talán szelte maga előtt a levegőt és hullámot küldött felém, ahogy élő szépségében mozgott? Átöleltem, és olyan erősen szorítottam, hogy nem hallottam a válaszát, mondott valamit, gondok, gondjaink vannak, segítek, megcsinálok mindent, amit kérsz, mondtam, ekkor már egymás mellett feküdtünk. Mivel hajnalodott, láttam az arcát, belülre vágytam, látni akartam a koponyáját. Akarok neked mondani valamit... valamit csinálni kell... igen, most csinálnunk kell valamit, beleharaptam az ajkába. Talpát a sípcsontomnak feszítette, a feneke fönt a combjaimnál, szinte nem is éreztem, kellemes teher volt. Éreztem a leheletét az arcomon. Aztán félrehajolt, beleolvadt a falba: Légy óvatos, jövök hozzád, hallottam.

A csengő berregésére ébredtem.

Kába voltam, meztelenül feküdtem. Ha nem veszek róla tudomást, nincs is, motyogtam, vagy csak gondoltam. De a csöngő tovább berregett.

Felöltöztem, nadrágba meg ingbe csomagoltam magam, az ezüstömet nem vettem le. Vohřecký volt, meg Viška, bejöttek.

Vohřecký kinyitotta az ablakot, Viška megállt előttem, és vigyorgott. Eszembe jutott... végre előttem volt a képe, hirtelen előugrott csupasz emlékezetemből... széles váll, erős faszi... kopa... hah, Viška... mondtam, tudom már, 12-es tömb, cé, Pankrác, a börtön... ő volt az, ugrott be, az alapján, amit Hadraba mondott róla... igen, gyerekek, vajon kicsinált egy kisfiút vagy kislányt?... az volt az a híres cella... hiszen nem messze voltunk onnan Bohlerral meg valami zöldségessel, engem amnesztiával kiengedtek, Bohlert nem, ő három évet leült, valószínűleg azér', mer' pap volt... azt a cellát, ahol Viška volt a gyilkosokkal, ugatónak hívták, esténként néha arra ment a smasszer a farkaskutyájával, ez a kutya parancsra tudott ugatni, hogy ne lehessen hallani, hogyan verik ezt a ferde hajlamút... fura, még a börtön legdurvább figurái is gyűlölik azokat, akik gyerekekkel csináltak valamit, és alsóbbrendű embereknek tartják őket... azér' csatlakozott hozzájuk, nehogy szétverjék a kölykök, a baszógép... jó napot, mondtam Viškának... rámosolyogtam... szépen feltört, hát nem?

Ülj le, mondta Vohřecký, jobban jársz, ha leülsz.

Hogy találtak meg? És ő hol van?, bukott ki belőlem.

Moriaková kisasszony?, kérdezte Vohřecký, jaj, barátocskám, de nagy hülye vagy te, ő is leült.

Ez nem lehet igaz, nem hiszem el.

Olyan mélyre süllyedtél, kishaver, mondta Vohřecký, hogy már nem is burkolózol dacos hallgatásba, ha kérdeznek.

Evka cafka? Evka cafkára, rá gondol, mondta Viška... Evička szajhácskára, arra gondol, a kretén.

A vietnamiakat vagy kicsodákat keressétek meg magatok... Černához meg úgyis kevesek vagytok.

Hozzád viszont nem, öcsi, mondta Vohřecký, és komolyan gondolta... hozzád sokak, bámulatosan sokak vagyunk, mondtam neked, hogy átnéztem az aktáidat, és ez még nem minden... megtaláltuk ugyanis Závorovát is... mit szólsz?

Hallgattam.

És meghalt.

Ne mondd ezt! Nem tudsz semmit, te kopó.

És szerintünk te csináltad.

Csak nem?

Most már tudjuk, hol volt éveken át. És tudod, hol találtunk rá, vagyis arra, ami maradt belőle? Egy szénrakás alatt... egy pincében. De hát te tudod, hol volt. Barbara Závorová, szép lány... megfojtották. Szar ügy, mi?

Fogalmatok sincs semmiről...

De ez még nem minden, Vohřecký felugrott, megragadta a vállamat, letépte az ingem, egyetlen rántással leszakította a gombjaim... Viška csak nézett.

Tessék, ez az, mondta Vohřecký... és tudod, van egy nő, aki fölismerné a gyilkost... elég pontosan leírta nekünk, mi volt az illető nyakában, szentfazék egy öreglány, de nehogy aszidd, hogy még ott lakik... és pont valami ilyet írt le, mint itt ez a te szented, te szarházi. Egyáltalán ezüst?, igen, úgy néz ki, az. Szénért ment az öreglány, és látott titeket, téged meg az áldozatot, beijedt tőled. Jegyzőkönyvünk van róla. Azt is látta, hogy megerőszakoltad a csajt.

Nem igaz! És ez egy Madonna!

Aztán megfojtottad. A laborban is ezt fogják megállapítani.

De a Madonnát nem tépték le. A nyakék továbbra is ott volt a bőrömön. Hideg volt.

Te ölted meg Závorovát. Na, megyünk, te szörnyeteg. Fölállni, megyünk az őrsre. Tárt karokkal várnak! Jól megnézik majd maguknak a művész urat...

Ülve maradtam.

Vagy inkább máshova menjünk... inkább utazzunk egyet? Te mit gondolsz?

Az, hogy a kocsiban ott ül Rudolf, abszolút nem érdekelt, de... de a vezető melletti ülésen... rajta volt a szemüvege, rezzenetlenül ült, még a fejét se mozdította... még mindig azt reméltem, hogy kényszerítették, hogy miattam hozták... azután is, hogy megtalálták, tudták... de alig értünk ki az autópályára, Viška, aki a volánnál ült, elkezdett baromkodni, dudált egyet, aztán még egyet... a gyógyszertárnál dudálunk egy jót, a jelre előjövünk, és... felém fordult, és nevetett... ettől kész lettem, teljesen kész... nem szóltam semmit, de amikor Viška... rátette a kezét Černá combjára, és aszondta: Evka cafka, ő kibírja... hű, de bírja az előreugró állú kis ribi, na, ezek a fogak tényleg rászolgálnak az elnevezésükre... a heges fogkirálynő... ekkor bevágtam egyet Rudolfnak, mellettem ült, aztán ordítani kezdtem Černának.

Viška úgy nézett ki, mint aki erre várt, lefékezett, kiugrott az ajtón, de Vohřecký megállította... fogtak engem... és Rudolf azt duruzsolta csillapítóan a fülembe: Meg kell lennie, ne haragudj, ne csodálkozz, te magad cseszted el, aztán egy tűt szúrt az alkaromba... az ér hálásan kínálkozott fel a fecskendőnek, szívta be magába, engem nem érdekelt, mi az, csak a barátnőm fekete bőrkabátját és haját láttam... hátulról. Tehetetlen voltam.

Amikor magamhoz tértem, nappal volt. A hátsó ülésen ültem, és az első, amit láttam... Hellóka, mondta Vohřecký. Valami... kis fatemplom előtt álltunk, még a pókhálókat is láttam a sarkokban, meg a harangtornyot, Vohřecký megérintette a vállamat, egész finoman... ébredj már föl, gyerünk... rajta kívül csak Černá volt még ott, elöl ült, háttal nekem... vedd le a szemüveged, kedvesem, nézz rám, csak egyszer... kérleltem... Kuss!, parancsolt rám Vohřecký, Černá meg se moccant... Evka cafka, örültem, hogy Viška nincs ott... kajálni mentek, tájékoztatott a másik kopó, kérsz te is valamit? Černá, ez nem lehet igaz, nem tudom elhinni... hirtelen összerázkódott, kinyitotta az ajtót, bevágta, elment.

Ez nem megy, öregem, hogy ilyet csináljál, aztán minden oké legyen, mondta Vohřecký... most szépen megmutatod nekünk, hol vannak, aztán szabad vagy, mint a madár... mindjárt indulunk, nem akarsz kajálni?

Nem.

Evička csak elment kicsit hókamókázni ezzel a huligánnal, viccelődött Viška, aki bár vezetett, néha mégis rám kacsintott, csak úgy... egyszerűen szerelemből, ugye, cicuska? Ó, Evka. Hisz Evka cafka kedveli itt ezt a papukát. Há nem? Hmm? Megin' megfogta a combját.

Rudolf mellettem hallgatott, láttam, hogy izzad. Odaviszlek benneteket, mondtam Vohřeckýnek, csak maradjon már kussban... Oké, Michal, mondta Vohřecký, elég lesz... Menjetek a picsába, én vezetek!... előttük szégyelltem beszélni Černához, aztán hirtelen rájöttem, hogy meg akarok halni, ez a gondolat hasított bele az agyamba, és ott is maradt... én megyek elsőnek, mondtam magamban, és soha többé nem is jövök vissza ebből az erdőből, nem akarok élni, ez a vég... kicsit féltem Szukától is, sejtettem, hogy itt van valahol... ott álltunk meg, ahol annak idején Ficsúr is megállt... hiszen nem is olyan rég volt, azóta összeomlott az életem... kint Vohřecký egy övvel összekötözte a kezemet... leültem... Viška belém rúgott, a nővérem... Černá látta... ezt ne, mondta Rudolf, röhejesen festett, ezek közt a tuskók közt olyan volt, mint egy diák, Vohřeckýnek lógott le a hája, Viška meg úgy nézett ki, mint egy birkózó...

Pár lépés után Rudolf eloldozta a kezemet, maga előtt vezetett... csak egyszer álltam meg, ott, ahol a harckocsis belesüppedt a mocsárba, és láttam, hogy Černá a kocsiban maradt, föladott... föláldozott engem, ki tudja, mi miatt... ezt a Szukás dolgot elmagyaráznám neki, nem, nem, hallgattam volna... szóval akkor végig... valószínűleg még mindig kába voltam az injekciótól, ezért nem haraptam a földbe, hanem inkább továbbmentem rajta... nem engedik, hogy beszéljek vele, lehet, hogy többet már nem is látom, akkor se, ha valahogy áttörném magam hozzá az erdőn... megálltam, várjatok, légyszi, várjatok, mondani szeretnék valamit... megálltak, talán mer' halkan beszéltem... Mi van?, szólalt meg Rudolf. De hát... de hát ezek nyolcan vagy kilencen vannak, katonák, semmi esélyetek ellenük.

Betojt az uraság!, mondta Viška, mint valami hölgyike, mi? Nyugi, mondta Rudolf, és továbbtolt.

Aztán a völgyszakadék szélén álltunk, egy követ szorongattam a kezemben, hogy a tetőre dobom, és utoljára odasúgom Vohřeckýnak... ne hülyéskedjen, ezek... ezek... nem fogják hagyni magukat... az egyetlen esély az, hogy már elmentek... de a fák közül egy árnyék surrant elő, és odajött hozzánk, Vadász volt az, és Rudolf széttárta a kezét, és aszondta: SAKYA, uram... SAKYA... mi vagyunk azok... még egyszer kimondta ezt a szót, aztán kiguvadt a szeme, megroggyant a térde, és egy vékony bot állt ki a nyakából... Vohřecký két lépéssel volt előttem, a hóna alá nyúlt, de aztán fölhördült, a hasához kapott... és én már rohantam is... és elkezdett mozogni az erdő... megin' hallottam, de főleg inkább éreztem a hoppozásukat: hopp, hopp, valaki előrohant a bokrok közül, kinyújtottam a lábamat, aztán megin', és a szemem sarkából Vohřeckýt láttam, fehér ballonkabátja felfújódott a szélben... a sarkában voltak, valószínűleg végleg el akarták intézni... megálltak, de megin' közvetlenül mellettem: hopp, hopp... egy ág csapódott az arcomba... Rudolfnak hála nem voltam megkötözve... belesüppedtem volna a sárba, de a moha színe alapján... valahogy sikerült átugranom... attól, amit az erembe szúrtak... egyáltalán nem fájt az oldalam, tudtam lélegezni... tulajdonképpen egész úton, amíg nem tudtam magamról, pihentem... és most megtudom, ott van Černá, méghozzá egyedül, a többieket elkapták... megtudom, és ez szárnyakat adott... levágódtam a kövek közé, és óvatosan mászni kezdtem közöttük... egy árokban vagy miben kifújtam magamat... és az ereimben megint boldogság áradt szét... de gyűlölet is... mer' ha így elárult, sejtettem, mit fogok csinálni... ott a kocsi... aztán meg is láttam, de már nem bírtam gyorsabban futni... Viška rám vetette magát, várt rám, félreugrottam... a kocsinál voltam, Černá markolta a volánt, gyerünk, indíts, Viška rángatta a kilincset, bevágtam a félig kinyílt ajtót, felvonyított a fájdalomtól... indíts, te segg, mire vársz... Viška lassan megkerülte a kocsit, és beült mellé... indíts, kislány, most adj gázt, kuplung föl, úgy, ahogy tanítottalak... itthagyjuk ezt a barmot, oké?

Viška pisztolyt fogott rám. Mindketten levegő után kapkodtunk. Černá elindult.

Itt vagyok még, Černá, sziszegtem. De ő semmi. Már nem sokáig, mondta Viška. Állj meg annál a kazalnál, Evka. Ja, itt. Te meg mássz ki. És irány a mező, mozgás. Na, mássz már! Elindultam, mer' Černá is kiszállt, oda akartam menni hozzá, de Viška gyorsabb volt.

Aszondtam, a mezőre. Egy, kettő, öt lépés, és állj. Fordulj meg. Te meg, gyerünk, puffantsd le! Eleget hemperegtél vele. Most majd meglátod... hogy fog hemperegni. Meg kell tenned, Evka! Megparancsolom... puffantsd le!

Megfordultam, és megállt számomra az idő... mert megértettem... tudtam, ki az, aki céloz rám, tudtam, ki Černá... a hátuk mögött szétszakadt a köd, valaki állt ott... reménykedni kezdtem, de csak egy madárijesztő volt, szalmából, újra elnyelte a köd... most már tudom, hogy a nővérem a halál... kerestem őt, és ő most megtalált engem... lehunytam a szemem, és hallottam: beng!, és még egyszer... ez a nővérem, ő a halál, és ez a vég.

Ott álltam, a lövésektől még mindig süketen. Száraz, csípős szél csapdosta az arcomat... ordítást hallottam, olyan volt inkább... mintha valami állatból jönne, és kinyitottam a szemem... Černá Viškát rugdosta, aki a hátán feküdt, az arcát rugdosta, aztán a levegőbe ugrott, és talppal Viška arcán landolt... odaszaladtam Černához, és a földre döntöttem... ordított, mint egy őrült... Mi van? Mi van?, hebegtem, valahogy elhúztam onnan... a pisztoly a földön hevert, még forró volt a csöve, zsebre vágtam, és elhúztam Černát... feküdtünk az erdőben, az autót már nem lehetett látni... Viškát sem.

Černá a mohába fúrt arccal feküdt, reszketett a válla... el kell innen mennünk, el kellett volna hoznunk a kocsit, bele kellett volna löknöm a kazalba, mondta, én nem tudtam, hogy mit mondjak, tartottam őt... aztán motorhangot hallottam, valaki végighajtott az országúton, lehet, hogy ők voltak azok... jaj, bárcsak ők lennének, a sárgák, toltam magam előtt Černát, folyton elesett, de sikerült mélyebbre jutnunk az erdőbe... valamivel meg kellett már törnöm a csendet, megráztam, és lehúztam a szemüvegét... a szeme mintha befelé fordult volna, éles volt és mély, de ő volt az, átöleltem a földön, mer' elesett, és mit mondtam: Köszönöm, az enyém vagy... bátor vagy... valahogy belekeveredtél az ügyeikbe, nem baj, elmúlt.

Te hülye, mondta, az apám volt.

Ő? Aha. Milyen hónap van?, kérdeztem.

Mit mondasz?

Nem tudom. Azon gondolkoztam, hideg lesz-e éjszaka.

Mindketten tudtuk, hogy éjszaka sehova nem mehetünk.

Itt maradunk? Beszédre akartam bírni.

Nekem mindegy.

Nem, gyere, amíg be nem sötétedik.

Nem akarok, kiáltotta.

De már jössz.

Tudod, mire gondoltam egész úton?

Nem.

Hogy növök össze a kocsival, hogy én vagyok a kocsi, hogy olyan vagyok, mint valami huzat.

Aha.

Ezt nem lehet elmondani.

De most... most már rendben van minden. Én meg aszittem, hogy a halál vagy. Nemcsak az enyém, hanem, hogy egyszerűen te vagy a halál... nézd, az a fatönk olyan, mint egy ember.

Felsikoltott.

Nem... nem olyan. Gyere.

Azon az éjszakán az erdőben aludtunk, az avarban. Elaludtam, nem számított, hogy a nővérem nyitott szemmel fekszik és remeg. De utána meg én nem bírtam aludni. Mert eljött értem Szuka.

Akkor vettem észre, amikor fölálltam... az erdő ébresztett föl, tudtam, hogy azt akarja, hogy menjek tovább, bárhova. Azt viszont nem tudtam, hogy Szuka ilyen közel lesz. Először a fák között lógott, aztán lejött. Háta mögött a hold. Elém állt. Kis Szuka. Vállamra hajtotta a fejét. De megérinteni nem mertem. Mosolygott. Fehér ruhában volt, a haja kibontva. És gyönyörű volt.

Látod, mondta, megtaláltad.

És te, Szuka... te megbocsátottál?

Elmondom: fájt, ezt tudod. De nagyon kötődtem hozzád. Asziszem, nagy szerelem volt. Úgyhogy utána is... látni akartalak.

Én is téged, még mindig szeretlek.

Tudom.

Miért történt ez az egész? Szuka... én nem tudom!

Én se.

És, Szuka... nagyon fájt...

Nem. Inkább megijedtem. Te gyors vagy... és én, én valahogy elfeledkeztem erről... nálunk... nálunk ez máshogy van. Ezt csak azér' mondtam, hogy mosolyogj. Ismered, nem?

Igen... egy álom volt az. Szuka?

Hm?

És ez is álom?

Tippelj, tippelő. Túl sokat beszélsz. Készülődj, indulnod kell.

Na de, izé... de hát itt van ő! Nem mehetek... még nem. Te is tudod, micsinált!

Ne félj, még visszajöhetsz. Érte.

Kérdezhetek valamit... mielőtt elindulunk?

De gyorsan.

Kedveled őt?

Hát... Szuka elkomorult, mennyire jól ismertem ezt! Ez a komoly arc... az ajkai.

Hát... ti már... kicsit másmilyenek vagytok. Valami megváltozott. De most már gyere! És ne gondold... amíg nem vagy itt, vigyázni fogok rá. Higgyél nekem, és ne aggódj miatta. De engem, kedvesem, engem soha többé nem látsz viszont.

Repültem. Visszhangoztak bennem az utolsó szavai... és fájtak, és teljesen úgy éreztem magam, mint egy tökkelütött vagy egy kivert kutya, de egyszerre... az egészet elmosta egy hullám... a boldogság hulláma, és asziszem, hogy ő küldte, mer' amíg én repülök és megyek... megyek oda, ahova kell... Szuka pedig őrködik, vagy mit is kell csinálnia... szegény Černá fölött... addig a nővérem biztonságban van... ezt sejtettem, és körülnéztem... aztán gyalog mentem, hóban, de könnyűnek éreztem a dolgot, keményen léptem, és a légzésem erős volt, nyílegyenesen mentem, a harcosok útján, ezt tudtam, a hegyekben voltam, Szuka talán egy álmot akar adni... hosszú ideig mentem, és minden mozdulattal erősebb lettem, aztán megint fölemelt valami, hogy lássam, amit látnom kell... láttam a nyomaimat, és a nyomaim körbe mentek... hát ez az én egyenesem, majdnem felnyögtem, de a tudat, hogy tudom, erősebb volt, mint... már nem tudtam, mi a csalódás, aztán megin' fű volt körülöttem... álltam a dombon, és alattam házak voltak. Füst szállt föl belőlük. Nyár volt, meleg, és szakadt kabátom pont megfelelt. Megérintettem a Madonnát, és elindultam. Sejtettem, hova küldött... nem tudtam, hogy miér'. De nagyon, nagyon akartam látni őt.

A kertben állt, mellette egy idős nő... ó, istenem, bukott ki belőlem régiesen... a nő egy székhez vezette... David rakosgatta a lábát.

Látod?, sziszegte Szuka a fülembe.

Igen. De mi... de micsináljak?

Majd rájössz, mondta Szuka. Menj.

Valami hátba lökhetett... egy szárny, egy lélegzet...

Szuka, izé... jobban van? Az a nő úgy vezeti.

A bolondokat így szokták vezetni. Menj! És tedd meg.

Megindultam. Aztán már nem hallottam Szukát.

Kutyák rontottak rám, juhászkutyák, megálltam. A birtok kapujából... egy faszi jött ki. Bizalmatlanul méregetett, de a kutyákat elkergette.

Gyüjjön csak! A gűtőszekriny mejatt gyün?

Nem... Losín úr. Én... Davidhoz jöttem.

Tágra nyílt a szeme... aztán eltűnt a házban, én pedig bementem az udvarra.

David! Cimbora, én vagyok az... ült a székén, és bámult maga elé, az idős nő felkiáltott... a faszi kiszaladt az ajtón, kezében egy puska.

Firre, anyjuk! Ez a bandábú van! Mast annyi lösz nekije!

A nő félrerántotta a csövet. Ne! Magátú gyütt, nöm tudod, hogy mivégött. Györe csak bé, fijocskám. Davidot mög hagyjad.

Én... én David mellett álltam, és megérintettem, olyan volt, mint a jég, fogalma se volt, hogy ott vagyok... veszekedtek, az öreg le akart puffantani, eszembe jutott, amikor David az álmát mesélte... eltúlozta a helyi tájszólást... hogy nevessünk, mi, a büszke huligánok a városi lyukakból...

Ott maradtam egy időre... és idővel érezni kezdtem a nyelvet, régi volt, de mivel az itteniek hosszú ideje elkülönülve éltek, elkorcsosult... tisztátalan volt, és amikor megállapítottam, hogy a dombok mögött és a környező hegyekben további viskók meg mindenféle paticskunyhók vannak, ahol az emberek... csehül beszélnek... megállapítottam azt is, hogy ez a nyelv mindenhol más, máshogy van elferdítve, miután átment itt az idő a darálón... feltűnt például, hogy a régi likacsosgombát, amit mosogatáshoz használtak, szaponátkának hívják, a tányért meg disnek, ez andergrand hatás volt.

Amikor már kicsit megszoktam náluk és amikor már David bátyjai részéről se fenyegetett veszély, egyszer Abram meg Kubík hűdefontos összeesküvő kacsintgatással elvitt a Barlanghoz, ami Holecekék birtokához tartozott, és ahol az ifjú Holecekek további jelentőségteljes kacsintgatással és pssztezéssel bevittek a barlangba... az andergrandba, ahogy ők mondták... pár környékbeli fiatal gyűlt ott össze, még csajok is, akik sikítva röppentek a sarkokba, és volt egy tévé is.

Kábé két órán át valami duzzasztógát építéséről néztek egy filmet, aztán egy hóshow vagy mi következett reklámokkal, meg klipek... és a fiatalok tátották a szájukat. Mi volt még... esténként lehozták a vénséges vén öreganyjukat, és az éneklő hangon rákezdte: ... idefuharozták, ahugy megögírték, de nem vút itten sömmi... csak a bánáti söürü ördők, csak a mocsál... fönt mög a bánáti csillogok, és ásni közdtek a vínek, ástak, irtották az ördőt, és ígettek, és ni: itten lött a Haloba mözsgyéje... möllette mög a Losínok csudaszíp, kezdöttű a lögcsudaszípebb mözeje... ottan mög a Kropaceknök a vizösárka... és így mesélt az öreganyjuk hosszú estéken át, a fiatalok már ismerték... írott dolgaik nem voltak... csak az öreg biblia... a jóú králici szörzetösöktő... abba írta az öreg Losín a fiai meg a lányai nevét, akik megszülettek vagy meghaltak, ahogy a nagyapja meg a nagyapjának az apja is csinálta... csak később értettem meg, mér' szedték nekem Kokakóla-matricás tányérba a káposztalevest, maguknak meg kőtányérba... hát azér', mer' az itt komoly kincs volt, az összes kölyök irigyelt, és a legapróbbak nem is bírták ki... amikor lenyeltem az utolsó falatot, lassan és szertartásosan, mint a többiek, a kisebbek odamásztak körém, és tekergőztek és bámultak... előbb a feliratot lehetett látni a peremen, aztán a kólásüveget, nem akartam kínozni őket, ezér' néha úgy faltam, mint egy kutya, amíg az öreg sziszegni nem kezdett, Abram meg fölhúzta a szemöldökét... de ez meg egy csomó más csak később történt.

Most álltam az udvaron a tyúkpiszokban, valahol nagy kutyák ugattak... körülöttem mindenféle fura csűrök meg toldaléképületek, a ház meg, hát az közelről nézve egész takaros egy viskó volt... aztán megláttam David hüvelykujjait, vastagon be voltak fáslizva, és a fásli át volt ázva... még mindig vérzik neki... valaki hátulról megütött, a fiúk... rögtön négyen jöttek rám, és ez jó volt, mer' elsősorban egymással dulakodtak, de aztán megin' közbelépett az öreg felesége, és elkergette őket... és nekem olyan zűrzavar volt a fejemben, mint egy dögkútban, Černá... biztos erős védelmet élvez az erdőben... és amikor leültem a fapadra, belém nyilallt valami... mi van, ha Szuka csinál vele valamit, olyan erős, de megin' éreztem a szárnyak verését, és a szívem megkönnyebbülten ugrott egyet... az öregasszony egy tányér levest tett elém... a fiúk és a kiskölykök, David testvérei a falnál ültek, az élükön az öreg... imádkoztak... én sötét állat meg egy kanalat szorongattam a kezemben... az egyikük, egy égimeszelő, roppant gyűlölettel nézett rám az imájából... letettem a kanalat, és gyorsan összekulcsoltam a kezem, pont úgy, mint valaha... ha az öreg felesége megvéd, akkor kibírom itt, jutott eszembe... mellettem pedig ott ült David.

Ő nem imádkozott, szürcsölte a forró levest, ez... ez már nem ő volt. Az arca földagadt és fehér volt... mint egy tök, jutott eszembe, verítékeztem a bűntudattól, hát igen, valószínűleg a mi vétkünk volt... aztán nem mondtuk meg Helenának, hol van, nem tudtuk, nem vigyáztunk eléggé a testvérünkre... senki nem kérdezett tőlem semmit... Egyszerűen megengedték, hogy ott maradjak. Első gyűlöletrohamukat lecsillapította az öreg felesége... aztán valószínűleg győzedelmeskedett született jóságuk, gondoltam akkor... meg a kíváncsiságuk.

Ami annak idején az elején valószínűleg megmentett... tiszta hülyeség... amikor azok ketten betörtek hozzám, Černá lakásába, és Vohřecký szétszakította az ingem, rögtön azután, hogy rábólintottam a dologra, magamra vettem egy rakás pólót, olyanokat, amik láttán Černá értékelésképp mindig csak húzta a száját... tehát most rendkívüli cucckollekció lógott rajtam, amelynek fő darabja egy pamutizé volt talán Travolta reinkarnációjával, alatta is hasonló sorozat, a SUPER DISCO például... akkor ott letéptem a fogasról a hamburgériákból származó zsákmányaimat meg egy kabátot, amit Černá ki tudja, kije, nem kérdeztem, hagyott ott... és a fiúk jöttek utánam az udvaron, fostam, hogy csinálnak velem valamit amiatt, ami Daviddal történt... de csak néztek... először nem akartak odaengedni a testvérükhöz, próbálkoztam... mert azt gondoltam, hogy azér' küldött ide Szuka, hogy segítsek Davidnak... és talán, de lehet, hogy ez csak káromlás volt, hogy jóvátegyem, amit vele is, Szukával... tettem.

Embör, te honnét gyüssz?, állta el az utamat az egyik... Prágából... fölrikoltottak, megragadtak, és odacipeltek az öreganyjukhoz, aki feküdt az ágyban... és ő elkezdett beszélni... ezt-azt megértettem... az itteniek aszitték, hogy ez az ékes Prága embereket küld, akik majd elviszik őket innen, teljesen komolyan állították, hogy Prágában élnek a legjobb emberek... és aranybú van a szüvük... gazdagok és boldogok... és én most hol vagyok?, kérdeztem Abramtól, láthatóan ő volt a fiúk vezére... Banatkába, az ögísz kürnyík itten Banatka, és Vladan Dragač úóré, a sírhalom úoráé... Sírhalomé? hát, ettől nem lettem okosabb... aztán az udvaron felcsattant az öreg éles hangja, és már vége is volt a fiúk sziesztájának... néztem Davidot, az egyik... ott téblábolt mellettem, ezek a fiúk többségükben elég izmosak voltak, asziszem, keményen húzatták velük az igát, és bár biztos nem ismerték a legkülönfélébb trükköket meg mocskosságokat, mint én, nem akarnám azokat se megsérteni, akik csak tizenöt felé közeledtek... de ez egy kis púpos volt, jött utánam, motyogott valamit... elmentem a ház mögé megnézni a fiúkat, nem volt semmi... szántottak, de hogy, kettő befogta magát, a harmadik meg hajtotta és vezette őket... volt lovuk, de csak egy... a szavaikból kikövetkezettem, hogy az az egy Abramé volt, ő, illetve Kubík járt készletért... a kis nyomorék folyton bicebócázott utánam... rángatta a kabátom... már megértettem, mit akar... látni akarta a pólókat, teljesen be volt zsongva az egyik ocsmányságtól, amin az Eiffel-torony volt, meg a Tchubó kávéház, hol az istenben szedhettem ezt össze... nekiadtam a pólót... nem akarta elhinni... rögtön fölhúzta, térdig ért neki, magával vonszolt... valahova, egy magtár lehetett, úgy mászott föl a lépcsőn, mint egy mókus, dobálta azt a kis nyomorék testét... aztán fönt azt mutatta: Pszt!, és hátravonszolt a zsákok mögé, kihúzott egy ládát, és matatott benne, aztán egy könyvecskét nyomott a kezembe, mint valami szentséget, régi dolog volt, fotók voltak benne az ókori Egyiptomról, piramisokról, tevékről, ismerős volt... aztán előhúzott egy képeslapot az Orlojról is, az egészet letette a földre az Eiffel-tornyos póló mellé, aztán rácsapott a padlóra, és megszólalt: Beszélj! Mi van még, ezt teljesen normálisan mondta... le kellett ülnöm a zsákokra... Losín, mutattam rá... Potok, mutattam magamra.

Potok, igen, mondta, mi van még?

Hol vagyunk... te gyerek!

Banatka! Elkezdett karattyolni, nem nagyon értettem, de úgy hangzott, mintha romául vagy románul beszélne, itt-ott egy-egy régi szó...

Én Benjamin, vert a mellkasára. Aztán megin' előhúzott egy könyvecskét, egy füzetet... hajók voltak beleragasztva és... la máre, mondta, la máre... bökdöste a papírt, nézett rám...

Én se!, mondtam gyorsan, én se ismerem... a tengert, én se.

Nem?

Este... az öreg felesége elvitt Davidhoz, saját, ahogy itt nevezték, komnatája volt, a kemencén aludt, megértettem, hogy nekem is föl kéne másznom, de nem volt kedvem... nem nagyon bírom a helyszűkét... de az ellenkezés nem segített, az öregasszonynak megvoltak a módszerei a gyerkőcökre, elfújta a gyertyát, és ott feküdtem a sötétben David mellett, az összetestvérültem mellett... valószínűleg rögtön elaludt, szabályosan szedte a levegőt, a hátán feküdt, szorosan mellette kellett feküdnöm... mit akar ez a banya, miféle büntetés ez, csak pirkadatkor aludtam el, és valami sipításféle ébresztett... valószínűleg David volt az, az ablaknál állt... elkezdtem beszélni hozzá... néztem, egy felfordított zsámolyon állt, és a sipítás a zsámoly alól jött, szétnyomott egy egeret vagy mit, szegény.

Reggel az öreg felesége megmutatta, hogy kell kicserélni David kötését, bevitt minket a konyhába a melegvizes csöbörhöz, kint még csak akkor világosodott, de már ott voltak mind, a tíz vagy tizenkét testvére, lány egy se... mind hallgattak, és mi bekötöztük, minden reggel összegyűltek, és nézték... David sebeit, a hús tiszta volt, én valami gennyesdéstől féltem, de nem... teljesen tiszta volt, és valami feneketlen mélységből... vér szivárgott, és David mozdulatlanul állt.

Aztán Benjamin megragadta az ingujjam, és elindultunk. Daviddal. Ez a kis púpos a birkákat őrizte. Már nem volt rajta a pólóm, de hozott nekem valamit... ami korábban simán lehetett egy ing. Úgy a napóleoni háborúk idejében. Magamra húztam. Ennek nagyon örült.

Ültünk a dombon a bárányok közt, Benjamin kérdésekkel árasztott el, én is őt, és semmi teteje nem volt az egésznek.

Banatka, a francba! Nem bírtam tovább, elkezdtem egy bottal az agyagba rajzolni... a világot rajzoltam. Hol vagyunk?

Itt, csapott a földre. Aztán megfogott egy marék földet, és a teljesen pontatlan térképemre tette. Belebökött az ujjával, és azt mondta: Vladan Dragač úr.

Sírhalom úr?, kérdeztem.

Benjamin elégedetten bólintott. Többet nem tudtam kihúzni belőle.

Próbáltam Daviddal foglalkozni, de... csak ült, ahova ültettük, húzogatta a kezét a fűben, tétlenül ücsörgött... meséltem neki, de csak Benjamint szórakozattam vele... néha egy-egy rosszabb szavamat visszasziszegte... úgyhogy kicsit fékeztem magamat... itt gubbasztok a bárányok közt, az egyik oldalamon egy idióta, bocsáss meg, David, a másikon egy kripli, bocsáss meg, Benjamin, én meg ülök középen, mint Salamon király, nem bocsátok meg magamnak.

Szuka, micsináljak. Hogy másszak ki ebből, kell lennie valami fortélynak, valami trükknek. Helena!, kiáltottam Davidra. Semmi. De... Benjamin fülelni kezdett.

A fattyúcsaj, mondta.

De, Benjamin, hisz ő... David felesége, Helenka!

Ja, bólintott Benjamin.

Itt volt? Hallgatott.

Elmenekült, amikor látta Davidot, ugye?

Nem.

Miket fecsegsz, gőzöd sincs semmiről, kitalálsz itt mindenfélét, te felvágós...

Rám sandított. De lépre ment. Teketóriázott... bizony, szenteskedve és meglehetősen bonyolultan meg kellett esküdnöm, hogy nem árulom el őt, amit most a végén mégis megszegek.

Abram aszondta: Szojha. Nöm morod ittön Davidkáva, ögy fattyúva nöm.

De hát terhes volt!

Tudom. Ozér köllött eltünnie.

Többet nem tudtam meg.

David. Ő még mindig ugyanúgy nézett ki, mi, a többiek ez alatt az idő alatt egész biztos megváltoztunk. Igen, megöregedtünk, és reszelős lett a hangunk.

Ő nem. De volt valami különös vonás az arcán, még a teljes, sajnos, elbutulás ellenére is... talán szenvedély. Egy-egy pillanatra, de csak egy-egy pillanatra, úgy nézett ki, mint aki mindent tud, mint aki mindent felfog... és mint akinek a belsejében dolgozik valami. Valamilyen célért. De lehet, hogy csak beleképzeltem a bensőjébe ezt a mozgást.

A fiúk tisztelettudóan bántak vele, amikor végigment az udvaron... azzal a szörnyű gépjárásával, eliszkoltak, vagy gyöngéden vezették: csakis Davidkának szólították, vagy Davidiknek meg ilyesmiknek. Pedig ha maguk voltak... egyfolytában páholták egymást, piszkálódtak... az öreg szekálta őket, a felesége szintén helyre tette őket... de... azt az ott töltött napok alatt sose láttam, hogy bármelyikük magányosan duzzogott volna a sarokban, mer' mondjuk a tesója szándékosan széttaposta a mecsbokszát vagy más hasonló halandóságát... nem, általában... vidámak voltak, vadak... néha verekedtek is, mint a lovak... de felfigyeltem rá, hogy sosincs semmi tökön rúgás, túlerőzés, szemkivájás... az egész inkább erőpróba volt... hamar rá kellett jönnöm, hogy a durvaságukat másoknak tartogatják... és amikor kitört valami igazi nyugtalanság, Abram meg Kubík hamar lecsillapították őket... volt ott egy bizonyos Daník is, szemmel láthatóan a család büszkesége, ő még az ekét húzni se járt... koumes volt... kicsit remete, csak neki meg Benjaminnak nem kellett dolgoznia, de Benjamint bohócnak, mókamesternek és hibbantnak vették... Daníknak is saját helye volt, a csűrben... egyszer, amikor tele voltam káposztalevessel, elvonszoltak ebbe a csűrbe... az öreg, Abram, Daník meg én mentünk, néztem... vermei voltak ott, és az egyiket kitakarta, valami bőrrel bevont dolog volt benne, egy bot, de le volt csiszolva és meg volt munkálva, és Daník fogott egy vékony kötelet, megfeszítette, és úgy csinált, hogy vssssss... durr! Bámultam... morzéztak valamit, megértettem, hogy Benjaminról beszélnek, Abram elment... visszajöttek, és Benjamin büszkén hozta a hóna alatt az egyiptomos könyvecskét... vánszorgott vele, de világos volt, hogy oda nem adná Abram mancsába, a szérűre tette a könyvet, és óvatosan és lassan... minden pillanatot élvezve... lapozni kezdte az oldalakat, és karattyolt, az öreg dobbantott... Benjamin rögtön fölállt, és mutogatni kezdett egy festményt valami régi sírban, múmia, na ja... kopogtatott az ujjával, ott, a falon, vadászok és íjászok... meresztettem a szemem, ja... íj... ez egy íj! A megfelelő szót vakkantottam. Néztek. Prágában íjnak hívják, és te kitaláltad, Daník! Íj... Prágában vannak íjak? Ja, sok, teljesen hétköznapi dolog. Daníknak lefittyedt a szája, valószínűleg aszitte, hogy ő az első... de Prága, az öreganyjuk mégiscsak megmondta, hogy ott a világon minden van, és neki is az ő öreganyja mondta... úgyhogy megnyugodott.

Egyszer az öreg félrevont a sarokba, és kikérdezett, mikor jönnek már értük... mer' hát ők már írtak abba a hatalmas Prágába, hogy haza akarnak menni... ideje lenne... itt tulajdonképpen lejáróban van az idejük... mikor jönnek hát értük a csehek? Mer' csak nem hagyják itt őket, ez lehetetlen! Hát, valamit motyogtam... olyan régóta élnek elszigeteltségben, hogy kigondoltak maguknak egy világot... és ugyanazon a napon - én épp a birkák közt álltam - Benjamin hirtelen megszólalt: "Szerelemfolyó körülöttünk a folyam, folyunk tovább a folyamon, dalom, mint az eső, megédesítem a kávém"... és nézett, hogy reagálok. A magasba ugrottam.

Ugyanis azok, akik olykor összebújtak az egyetlen tévé előtt, amit az öregek agyontiportak volna, mer' a bibliában egyetlen szó sem esik róla... néha egy-egy cseh songot is hallhattak... ez volt az ő andergrandjuk, így tanulták a nyelvet, titokban keresték a modern jelentéseket... ezér' abszolút nem lepett meg, hogy amikor... épp Kašparral csavarogtunk az erdőben, egyszer csak rákezdett: "Mennek és hangolják a trombitát, kelj fel, szellőcském, egyetlen szerelmem". Azt mondtam neki: "Vonat előtt rohan a ló a pusztán, szél fújja az orcám." A vonat szót kicsit ismerte, a lovat is, az orcát elmagyaráztam neki. Aztán néha kérdezgettek. Lassan olyan lettem, mint valami hithirdető.

Épp valami dalt elemezgettünk Benjaminnal, nem tudta, mi az az "istenek alkonya, istenek másznak minden fürdőből és konyhából", én se tudtam, aztán hirtelen szétnyílt előttünk a levélzet, és két fickó állt ott. Benjamin fölkiáltott, és a fűbe dugta a fejét, én Davidra pislantottam, de ő semmi, csak ült, keze a földben.

A két fickó beillett volna Losínnak is, itt mindenki százéves, szakadt, műszálas cuccokban járt, a fiatal fiúknak is kalapja volt, elvétve látni lehetett egy-egy fehér inget is... az egyik aszondta: Maga az a prógai otyofi? Ja. Odaült mellém. Ín Cermák vogyok, öz mög a bratyóm, űt is Cermáknak híjják. Mink ottan ílünk, mutatott a kezével a hegyen túlra. Gyüjjön el minkhozzánk, elgörbítette a száját, és kiköpött... mi jó csegek vogyunk, az ögyödüliek ittön, a Losínok, azok eeee. Mecsuda szíp embör utthunró... megtapogatta a kabátomat... hirtelen észrevette Davidot, fölugrott, és a testvérével együtt odament hozzá, Benjamin eltűnt a fűben, észrevétlenül elinalt... de nem akarták bántani Davidot... sőt vallásosan néztek rá... ű az, aki legöltet... figyölöd a hüvölykujjait, mígis igoz, szönt igoz... ű az, vonnok söbei... és foly a víre... bámultak, el akartam tűnni, lógott valami a levegőben, de nem hagyhattam ott Davidot... odamentem hozzá, és láttam... hát ezér' van mindig a fűben a keze... észrevettem, hogy bárhova ül, folyton szöszmötöl a kezével, és akárhányszor odamentem, egy kicsit mindig odébb húzódott, egyszer eszembe jutott, hogy van benne valami aljas... és most láttam... szöcskéket és hangyákat nyomott szét, összezúzott minden lárvát... mindenütt vércseppek, förtelmes keverék... és mögötte, ott, ahol előtte ült, talán nem akarta, hogy lássam... szintén szárnyak voltak, lábacskák, rágószervek, rovarok kettészakított teste, egy légy mászott ott, nem, nem is mászott, nem volt se szárnya, se lába... és eszembe jutott, hogy egyszer Benjamin odahajított Davidnak egy gyíkot... máskor meg egy sebesült fecskefiókát hozott neki... félrevontam a kicsit, és megkérdeztem... aszondta, hogy Davidko játszik az állotkákka... ja, játszott velük... félelmetes játékot játszott velük, és ha a Cermakok most vele akartak volna játszani, valószínűleg hagytam volna, fölfordult a gyomrom... de ők bámultak rá, csak csöndben mozgott az ajkuk... hirtelen hang hallatszott, lövés dörrent, és az egyik Cermak hanyatt esett a fűbe, a fejében lyuk... a másik eliszkolt... futottak felénk a Losínok, az összes, valószínűleg az összes fiú, vasvillákkal meg baltákkal, Daníknak flintája is volt, engem pillantásra se méltattak, a másik Cermakot üldözték... aztán megérkezett az agyonfáradt Benjamin is, végigmért, majd rápillantott Davidra, és letérdelt a meggyilkolt Cermak mellé, végigkutatta a zsebeit... valami zsineget meg egy bicskát húzott ki, az Eiffel-tornyos pólója alá rejtette a holmikat... éjjel megin' David mellett feküdtem a kemencén, abban a szűk kis szobában, és Szukához beszéltem... a mozdulatlan test a tökarccal hozzám ért, nem bírtam odébb húzódni... azt mondtam Szukának, ez már sok, ennyit nem bírok, sejtem már, mit akarsz... David álmában keresztültette rajtam a lábát, odébb rándultam, és láttam, hogy nyitva a szeme, meg se moccan... talán vár... ezt nem, Szuka, ezt nem bírom...

És másnap Kubík, aki készletért ment, nem tért vissza, a fiúk a keresésére indultak. Meghozták, a lova sehol. Tudták, hol kell keresni. Megkezdődtek a háborús előkészületek, asziszem, lehet annak nevezni... aznap csak az öreg felesége jött oda hozzám... akarhatott valamit, folyton azt hajtogatta: Mi von Davidkáva?

Ingattam a fejem. És ő oldalról nézett rám, a szeme sarkából... talán tudott valamit?

Ezek az idős nők, akik egész életükben kinn élnek a szabadban. Néhányuk biztos sokat tud.

Hirtelen megszólalt: Már ölmísz, nömsokára ölmísz. Folyton ez járt az eszemben, ugyanis... néha ugyanis lehetetlennek éreztem, hogy én itt vagyok, Černá meg... az erdőben fekszik valahol. Elsötétült előttem a világ. Néha kiszívta minden erőmet, de olyan új volt a környezet... óvatosnak kellett lennem... és néha, amikor már nem tudtam a mikort és a hovát, és elbátortalanodtam... éreztem a könnyű nyomást, mintha a szárnyaké lett volna... hittem Szukának, nem:... hittem Szukában.

A fiúk az udvaron voltak, és Daník... megmutattam nekik, mi az az íj. Neki puska volt a vállán. Épp a legjobb kedvükben voltak, és a kis Benjamin bökdösött, és azt hajtogatta, hogy este végre fölkerekednek és elintézik azokat a mocsok Cermakokat... abban a pillanatban váratlanul odaszaladt az egyik apróbb, a dombokon álltak őrt, és azt kiabálta: Itt a Vlado, itt a Vlado.

És meghallottam: buh, buh... lódobogás lehetett. A Losínok elcsendesedtek, hirtelen mind fáradtnak és boldogtalannak tűntek... össze voltak törve... nem értettem, mi történik... mind kijöttek... a birtok elé, és megláttam, egy lovas tartott felénk a fennsíkon, lobogott a bíborszín palástja... dobogtak a ló patái, de valami visszhang is lehetett, a dübörgés természetellenesen betöltötte az egész tájat... de lehet, hogy abban a pillanatban semmi más élő nem volt, lehet, hogy minden mozdulatlanná merevedett... a lovas vágtatott felénk, és Kašpar belém bökött, és aszondta: Ló előtt rohan a vonat a pusztán, szél fújja az orcám, tuom, mostan má tuom annak a songnak a szövegit... nem így van, mondtam neki... de ő... az arcán könnyek csorogtak, és azt mondta: De így van.

Már láttam a lovast, ah, mondtam magamnak... a büszke Fejedelem volt az, bezony, megismertem a Sötétség Fejedelmét... a szeme mérges villámokat szórt, sarkantyúzta a lovát, de annak mégse folyt a vére... a Fejedelemnek csillogtak a hosszú, éles fogai... reszketni kezdtem... az öregasszony odasúgta: Tígedet nöm lát. Öz a mi vilógunk. Öz oz urunk, Vlado.

És odaért hozzánk. Abram nagy léptekkel odament hozzá, és alázatosan meghajolva aszondta: Szógálatára, Abram vogyok. Te nem, ugatta a lovas, páncélja csillogott a lenyugvó napban... az izzó korong épp ment lefele... de a kéz, amivel Dragan a gyeplőt tartotta, sötét volt, ebben a kézben... vér helyett a sír gennye folyt.

Te, mondta a lovag. És Daníkra mutatott. Az lassan letette a puskáját, és elindult a lovag felé. Senki nem jajveszékelt, úgy vették... mintha ez a természet rendje lenne, jutott eszembe. Tudtam... hogy én nem ebbe a világba tartozom, mondta az öreg felesége is, már sejtettem, ki ő... szörnyű, de talán szerződése van a Fejedelemmel a családja életéről... az öreg hullán állt ott, hasonlított a fiaira... Daník odaért a lóhoz, és eltűnt... talán a palást ráncaiban, és a lovas lassan megfordult... és ellovagolt.

Bemásztam Benjamin tengerészfülkéjébe, és kihúztam azt a képeslapot, az orlojosat, és néztem... védekezően az jutott eszembe... Rudolf valami drogot fecskendezett belém, és ezt az egészet csak álmodom, és, és még mindig a kocsiban ülök a zsarukkal... de akkor még előttem volna az a másik dolog, nem, be kell vallanom, hogy abban a magtárban zokogtam egy kicsit...

Héj, ömbör! Benjamin volt az, sápadt volt, de nem vesztette el a fejét... te nöm tudsz sömmit! Koróba húzza a Danikot, a sírhalom uora, Vlado uor, oz beztos. Dö a tösvíröim nem támodják mög a Cermakokat, és nem hónak mög, tudod. Csak az ögyik. Danik, a bratyóm. Vlado uor igön-igön jou hozzánk. Öngedi, hogy itten morodjunk. Györe, mutotok níked volomit.

Este persze már nyugodtan ették a káposztalevest. De én már döntöttem. Ugyan... az például, ahogy a fiúk szántottak... váltották egymást, erre az öreg ügyelt Abrammal, úgyhogy ha valamelyik gyerek túl sokat ostorozta a testvérkéjét, másnap rögtön visszakapta... és amit az egyik nem szántott föl, az a másikra maradt, mérnökien ki volt az egész fundálva... és egyébként is remekül viselkedtek egymással... és az, amit az öreganyjuk mesélt nekik... hogy hogy keletkezett minden egyes mezsgye és erdei út és minden egyes vizesárok, mélyen bennük volt, és ismerték a földet, amin jártak... másokkal is érintkeztek, a Cermakokon kívül természetesen... és az elég nagy nyomor ellenére... valahogy úgy éreztem, hogy tudják, mi a világmindenség, és tudják, hogy élnek, és örülnek ennek... Benjamin folyton szökdécselt azokon a görbe lábain, meg kurjongatott, de minden dongót érzett... és velük lélegzett... arra, amit David a kezével csinált... Benjamin aszondta, hogy ő maga sose csinálná, hogy Davidko egyszerűen eltévedt, így fogta föl a dolgot, kivételként... és a szörnyű látogatásig azt láttam: nem akartak senkinek a kedvébe járni, az életük adott rend szerint zajlott, talán... és még ha vágyódtak is régi hazájukba, amelyből az idők során álomvilágot csináltak, többek közt Párából is... valószínűleg boldogok voltak itt. De mindig falba ütköztem, valahányszor a lányokra tereltem a szót.

Valahogy meghallottam, hogy a Losín lányok elmentek... és nem beszéltek róluk. Bizonyos időre... a fiúk közül is eltünedezett egy-egy, a többiek keresték, és amikor egyedül jött vissza... és savanyú képet vágott... leesett a tantusz, az öregasszony célzott rá... itt mind rokonságban voltak egymással. Chalupáék, Holecekék, Bendárék és Keclikék... mind, akik ezt a törzset alkották. És egyszer, Kašpar - Kubík után Abrammal együtt ő lett az első hegedűs - elment.

Aznap az öreg elő se bújt a komnatájából. Azok a fiúk, akik épp nem dolgoztak, rosszkedvűen tébláboltak az udvaron... páran valószínűleg már tudták, hogy ők is elmennek... és hogy ennek itt vége lesz. Mer' idegen lányt, idögön lyeányt hozni... ilyet itt még senki se csinált. Helenát elkergették.

Tőled fog függni, Abram, hozzál csak idegen csajt, hiszen mindegy, hiszen meg akartad védeni az öcséidet a fejedelemtől, mutasd hát meg nekik, fűzz be egyet... egy idegent, valami más csajt... jót fogsz találni!... magadnak... megtanítod a nyelvetekre meg a dolgaitokra, és ő is megtanít téged, mit szólsz... mondtam neki, mint az élet bajnoka. Úgy két-három évvel lehettem nála idősebb.

Asziszem, abszolút nem értett. És ez előtt a vacsora előtt, ez előtt az utolsó tányér káposztaleves előtt a kis Benjamin megmutatta. A pincében.

Végigvezetett egy folyosón, borghonyát meg thurbolyát tartottak ott, aztán lemásztunk egy létrán, és ez a vakarcs... megmutatta a kutat, korhadt volt a fedele, Benjamin vihogott, és női jelet rajzolt a levegőbe... elég undorítóan viselkedett a korához képest, aztán terpeszbe küzdötte magát, elfintorította sápadt és a görvélytől amúgy is eltorzult arcocskáját, és aszondta: öz itt Ondráš, a töstvírem, és a Jula is... az ágyasa... Cermák!

Ez a tökmag láthatólag élvezte az igazságosztást, amit gyakoroltak is itt rendesen... fölemelte a fedőt, és ledobott egy fáklyát... két csontváz volt ott... meg haj, az nem porlad el... a régi kútban a hidegben a pókhálókban, egymásba gabalyodtak, és valami még volt ezek között a csontvázak között, egy drót... Ondraš mög a Julája, mondta Benjamin, és egymásba illesztette a jeleket, amiket mindkét kezén az ujjaival formált, és vigyorgott... mi ütött belém, lekevertem neki egy pofont... Benjamin sértődötten dohogott... az onyám ozt mondta... azt mondta, hogy az anyja utasította, hogy mutassa meg nekem ezt a családi titkot, a Losín nemzetségnek ezt a szégyenét... megszöktek, mindketten... együtt, de nem jutottak messzire... Benjamin, mondok én neked valamit... dögvész a nemzetségeitekre... ez egy dal, de ezt még nem ismered.

A családi étkezőben senki se volt vicces kedvében, Daník helye üres volt... a szemem sarkából néha odapillantottam az öreg feleségére, de mindig csak utánszedett még a zöldségből, ugyanolyan arcot vágott, mint mindig... mind hallgattak, valószínűleg igaza volt Benjaminnak, ha megtámadták volna a Cermakokat, ki tudja, hány szék lenne üres... az ördög tudja.

David halkan fújta magából a levegőt, megin' nyitva volt a szeme... feküdtem mellette, és megérintettük egymást... utoljára próbálkoztam, David, barátom... akarod... ugye akarod... ha igen, hunyd le a szemed, és jelezzél, kérlek... de abban a pillanatban kialudt a gyertya, zérót se láttam, megnyálazott hüvelykujjammal eloltottam a füstölgő kanócot, és azt mondtam magamnak, akkor hát igen... először fölé hajoltam, aztán megragadtam a párnát, és az arcára tettem... az egész testemmel nyomtam... már ruhában feküdtem, és egy speciális indián fogással elkaptam a lábát, hogy ne rugdalózzon... de ő inkább olyan volt, mintha magába akarná szívni a halált... hamarosan vége lett mindennek... a hátamra kellett feküdnöm, vártam a szárnyakat, meg voltam róla győződve, hogy azok után, hogy most megtettem, Szuka elvisz innen... de nem történt semmi... vártam.

David már kezdett megmerevedni, kinyújtottam a kezem a szeméhez, hogy lezárjam, de inkább hagytam... vannak testvérei meg apja is... tettemtől megrémülve reszkettem a halott mellett, lemásztam a kemencéről, itt hagyott engem!, csak ő tudja, mér'... és abban a pillanatban valaki kopogott az ajtón.

Már az ablaknál álltam, és kinyitottam. Az öreg felesége volt az. Davidko ídes, mondta halkan... de ő meg se moccant... az öregasszony egy gyertyát tartott a kezében... odament Davidhoz, aztán felém fordult, és aszondta: Györünk. Megtört és megbicsaklott a hangja, úgy remegett a szobában, mint a gyertya lángja... előtte mentem... igen, eszembe jutott, hogy leütöm, és elhúzok a fenébe... de ott volt előttem két szoba tele szuszogó alvókkal... minden pillanatban vártam, hogy egy ordítással felébreszti őket, és hogy akkor micsinálnának velem... Szuka, suttogtam, valószínűleg sokat kell majd szenvednem, sokat kell adnom a fájdalmadért, de utána veled leszek?... folyton beleütköztem az ágyakba, egymásba gabalyodtak a lábaim, de az öregasszony... csöndben ment... és az alvók mintha el lettek volna varázsolva... nyitott szájjal lélegeztek, és meg se mozdultak... az utolsó az ajtónál Benjamin volt, ő is durmolt, a mankója az ágy alatt... itten van Benik, nöm búcsúzó öl tűle?... kivitt engem!... ügyetlenül végigmatattam a zsebeimet, és rázogattam az ingujjamat, de sikerült, odatettem a SUPER DISCO-s pólómat a párnájára. Aztán mentünk... az öregasszony vezetett, ösvényeken mentünk fölfele... ilyen magasan a bárányokkal sose voltam... előttem ment meg mellettem is, nehéz ezt elmondani... én ennek a nőnek megöltem a fiát... fönt süvített a szél, sziklatömbök között mentünk, vékony, erős ujjaival elkapta a könyököm, támogatni akartam ezt az öreg nőt, de ő vezetett engem, hogy ne botladozzak... húzott... aztán egy fennsíkon voltunk... valószínűleg a csúcson, a távolban egy sziklatömb látszott... összerázkódtam... a sírdomb... oda vezet hát, a kőhöz... asszonyom, ezt ne.

Nö félj, te lüke... hitetlenkedve pislogtam rá, a kendő alatt villámlott a szeme, és halvány mosoly görbítette száját, de a hang... Szuka vagy? Te vagy Szuka... Vagyok, aki vagyok, de gyere... túl sokat beszélsz, folyton jár a szád... most menj vissza hozzá. És kedveld őt.

Bevezetetett a sírdombba, egy kis tűz égett benne, és én reszkettem, hogy meglátom a Büszkét teljes fegyverzetében... de egy öregember ült ott agyonfoltozott rongyokban, úgy nézett ki, mint a környék juhászai... Opóka! Ögy ömbörkét hozok, mondta a Losín nő... mögy vissza, mór vígzött a munkájáva.

Mór őkűtte a kicsit a porodicsomba, jou sokáig őtortott ez nököd, tö vín bozorga... üljötök lö!

Aztán már nem értettem a szavaikat, egyébként se beszéltek túl sokat, az öreg valamilyen faleveleket meg füveket dobált a tűzbe, meg... asziszem, egy varjúszárnnyal maró füstöt legyezett a szemembe meg az orromba... az elején meg tudtam különböztetni minden egyes pihét, de ő tovább legyezett, és az öregasszony elkezdett énekelni, láttam, hogy kibontotta a haját... és végigszántott benne egy fésűvel, énekelt és fésülködött... de nem, karcolta magát, tépte ki a haját, és folyt a vére... az Apóka semmi, a tüzet nézte, a dal egyre halkabb lett, ültem, és nem tehettem róla, bólogattam a ritmusra... hosszú dallam volt, és aztán... egyedül voltam az éjszakában, magasan, és repültem... repültem, akarhattam volna bármit.

ÉS EGY HELY... AHOL SZILÁRD VOLT A TALAJ · HANGYABOLY · CSONTOK ·
SOK MINDENHEZ ÉRT · KEDVESEM... ÖSSZEVISSZA BESZÉLSZ! ·
A KUNYHÓ ÉS A TŰZ · FARKASÁLOM

Kinyitottam a szemem, és megijedtem, azok az izzó pontok közvetlenül az arcomnál voltak... Černá eltakarta őket a szemhéjával.

Ne haragudj, mondta Černá, és kinyújtózott a levelek közt, mosolyogtál álmodban, most az előbb, és ez érdekes... mer' egész éjjel csikorgattad a fogadat, és...

Ne haragudj. Borzasztó volt! Repültem, és... fölugrottam, és ledobtam a kabátom, és...

Hangyák?, tudakolta a nővérem.

Nem, ezt nézd... SUPER DISCO, akkor megvan!

Leült.

Igen, az Eiffel-torony is, megvannak.

Nem nagyon bírom ezeket a... maskaráidat... de mindegy, mondta, és a levélzetbe rogyott, arccal a föld felé.

Felfogtam... hogy hol vagyunk és mér'... és hogy mi történt.

Te, hozzásimultan az arcához... minden rendben lesz, túljutunk ezen... álmodtam valamit...

Te folyton álmodsz valamit, de figyelj, Černá felém fordult, én is álmodtam valami furát ez után az egész izé után. Elmondjam?

Aha.

Fura volt... feküdtél mellettem, és én ébren voltam... nagyon féltem, a fák meg a koronáik olyanok a szélben, mint a szellemek, és arra az időre gondoltam... amikor vele voltam, hogy hogy gyötört, tudod, hogy hogy hívott, tiszta őrület, tudod, hogy hogy hívott: Popókának! Popóka, hozd ide... fogd meg. Iszonyú volt... és... majd egyszer elmesélem... és hirtelen nem te voltál mellettem, hanem egy csaj... egy lány, megérintett, átölelt... azt mondtam ebben az álomban, hogy micsoda szörnyeteg vagyok, először ilyet csinálok, gyilkolok... aztán meg... egy nőről álmodom! Egyszer... de ez lényegtelen... szóval, átölelt... megfogott, a mellemet... meg lent is, és nagyon megnézett... vizsgálgatott, de nem volt benne semmi izgató, csak melegem volt...

Én... asziszem, tudom, ki volt az!

Várjál... szóval akkor tudod, hogy fehér ruhában volt, mint egy menyasszony...

Hát persze hogy tudom!

Akkor... akkor valószínűleg mindent, izé, valószínűleg mindent tudsz... hogy amikor kinyitottam a szememet, először... kicsit olyan volt, mint én, ez jutott az eszembe, kicsit olyan volt, mintha tükörbe néznék... a ruhát kivéve... és, tudod, olyan... olyan földszaga volt, hideg... és az jutott az eszembe, hogy sírszaga van, és hogy ő a halálom. Vagy hogy én vagyok az. Halott.

Ne, ne mondj ilyet...

Még mondok valamit, aztán elég... vele kapcsolatos! A vele töltött hosszú idő után és azután, hogy leléptem tőle, csak most ebben az álomban jöttem rá, ó, jaj... az egész nem úgy volt... amikor azt mondta nekem: Popóka... éjszaka gondolkoztam, és most tudom...

Černá közel hajolt a fülemhez, és suttogott.

Tudom, hogy néha talán még... élveztem is! Akartam is... lehelte Černá a fülembe... hogy csinálja. Néha. Ugye szörnyű... rúgj csak belém, egész nyugodtan...

Nem, olyan vagy, amilyen vagy. Nekem nem számít.

Komolyan? Már megin' repültél, rendben... és ha aszondom, hogy lehet, hogy a másik oldalon voltam... a földben, lent, és hogy végigjártam... bizonyos helyeket? És másznom is kellett! És az egyik hely nagyon csöndes volt... és üres. Elmondjam?

Nem. Még ne.

Valószínűleg kicsit bolondok voltunk. Vágtunk át az erdőn, én elöl, Černá mögöttem. Ösvények nem voltak, de a fák között lehetett menni. Először örültünk, hogy a környéken... nincs senki. Sehol nem láttunk füstöt, hangokat se hallottunk. Különös, üres táj volt. Černá egyre lassabban ment. Ilyen, mondjuk úgy... rokkercipőben volt... és néha meg kellett állnunk. Nem beszéltünk róla, hogy éhesek vagyunk. Amikor már nagyon fájt a lába, kibélelte a cipőjét levelekkel, és egy darabig megin' nem volt gond.

Černá... most egy csomó dolognak vége lett, és amikor hazaérünk... eltűzünk, bárhova. Legalább egy időre.

Szerinted keresnek minket?

Szerintem a sárgák... megtalálták. És ők el akarnak tűnni, úgyhogy ők majd gondoskodnak róla... izé, elintézik a testeket. Klassz csaj vagy, más teljesen ki lenne borulva, de te...

Miről beszélsz, én is ki vagyok borulva.

Hát, asziszem, én is... egyelőre menjünk. És, Černá...

Hm?

Mondtak valamit rólam... hogy... hogy micsináltam?

Nem, mondta Černá gyorsan. Nem, de...

De?

Hát, nevettek rajtad.

Aha.

Megtaláltuk az utat. Sehol egy guminyom, vettem észre. Csak lovas kocsiké. Az út egy völgybe vezetett. Az első házakat Černá vette észre. De romok voltak. Ott, ahol régen tetők voltak, most egész fák törtek az ég felé. Az utat szeder meg mindenféle gazok nőtték be. Majdnem beleléptem egy rozsdás kaszába. Mentünk a házak közt, szorosan egymás mellett, minél hamarabb végig akartunk érni, kikerülni a falut nem lehetett, mert a házak egy szikla tövében voltak.

Valaki aszmondta, hogy... kitelepítették innen az embereket...

Azt nézd!

Rámutatott valamire... ez egy templom volt, de tönkretehette valami robbanás... a teteje, a kupolája szét volt szaggatva... széthányt sírokat láttunk, törött kereszteket...

Hangyabolyok, mondta Černá.

Sok síron... aszittem, hogy agyag... de megnéztem közelebbről... élt... hangyák nyüzsögtek... úgy nézett ki, mintha a sírból valami anyag jönne ki, ami él... továbbmentünk... én elöl, és hirtelen csikorgást hallottam, összerezzentem... Ne!, kiabálta Černá... Nehogy megmozdulj! Egy kúton állsz... óvatosan a lábam alá pillantottam, a kút fedele korhadt fából volt, billegett... Várjál, ne mozogj, mer' lezuhansz... ezt nem kellett volna mondania, de lehet, hogyha fölugranék... nyújtsd ide a kezed... nem ért el, talán jobb is, legalább nem rántom magammal... a fedél széle reccsent egyet... törik, mindjárt megyek lefele... kapd el, felé néztem... Černá átölelt egy fiatal tölgyfát, kinyújtotta a kezeit, az egyikben volt valami... elkaptam az öve végét, és elrugaszkodtam... tartott, a súlyom nekinyomta a fának, lehorzsolódott az arca... feküdtünk a fűben... Černá, de sok mindenhez értesz... Ja, rögtön tudtam, hogy biztos van itt egy kút, nálunk is így volt, rögtön a ház mellett. Hol? Mindegy, egyszer talán elmesélem, de nem most, most folyton őt látom. Most is?, kérdeztem. Főleg most, mondta.

Átszeltük a völgyet, és még pár falun is keresztül kellett mennünk, mindenhol templomok meg temetők voltak, szétvetette őket a robbanás, és a sírokon hangyák éltek... vöröshangyák, amik mindenbe belemartak... elmentünk egy kis temető mellett, amihez sziklába vájt lépcsők vezettek, én meg akartam nézni a neveket, hogy legalább megtudhassuk, merre vagyunk... Ne menj be, mondta Černá, és az úton maradt. De a temetőkben legalább nem hevertek rozsdás kaszák a fűben, nem voltak otthagyott nyitott kutak, ott nem féltünk, hogy ránk omlik egy fal, és egyszer... egyszer, amikor elért minket a sötétedés, bementünk egy temetőbe, ott szilárd volt a talaj... egymáshoz kellett simulnunk, mer' féltünk, lehet, hogy abban a hangyabolyban valamilyen foszforeszkáló ágak voltak, egyszer régen olvastam róla, mi történik a korhadt fákkal.

Ugyan már, öcsikém, ezek szentjánosbogarak, a hajadban vannak, félrehúzta a sörényemet a homlokomból, ráfeküdtem... talán nem lett volna szabad... az a szerencsétlen a sír sötétjében alattunk, nem akarom tudni a nevét, folyton rá kéne gondolnom... vedd úgy, hogy örül, mondta a nővérem, és mozgott alattam, a lábát a kőlapnak feszítette, a lap csupa repedés meg lyuk volt, valahova máshova vezettek, a hidegbe... de aztán aszondta, hagyd abba! Hagyjuk, asziszem, nem a halottak... hanem az a fa bámul ránk, úgy érzem... hátranéztem, a temető kidőlt kapujánál egy magas fa állt magányosan, a koronája remegett a szélben, nézett.

Fölálltunk, és továbbmentünk, éjszaka.

A következő falvakban... na, idővel megszoktuk a dolgot. Különös volt és nyomasztó, hogy bár minden tönkrevágódott... pár házban, mer' a beomlott falakon át beláttunk, mégis megmaradt egy-két kredenc meg szék... edények is... itt-ott keresztek lógtak még a falon, örültem, hogy nem valami pogány nép élt itt.

Asziszed, horkantotta társnőm, hogy bármit is számított nekik...

Hát persze hogy számított!

Ha olyan okos vagy, hát rendben, rendben, talán igazad van...

Letelepedtem egy fatönkre, épp kiértünk az egyik faluból, és megszólaltam: Figyelj, kedvesem, eddig sose maceráltalak a hittel, de tudd meg... volt egyszer egy fickó, Bogomil pap, és az aszondta, ne készítsetek képeket az Istenről, nem valók mindenkinek... csak a könyörtelen Bog erős embereinek, és Bogomilnak meg a feleségének... a feleség nevét nem szabad kimondani, mindig más! Ő örök... volt két fiuk, Logos, szó, és Lupus, vagyis farkas vagy Harcos, az egyik fiatalabb, a másik idősebb, és ők támogatják egymást...

Klassz, van egy cigid?

Aha.

Na, akkor folytasd, levette a cipőjét, ezek a te elméleteid végtelenül érdekesek...

Az öreg Bogomil vagyis Teofil pópának nagyon igaza volt ezzel a cenzúrával, képzeld el, vannak emberek, akik a Bog képét már a reklámokban is használják... a régi nyelven nevezik, hát persze... például Isten csak Jupkas cigit szív, szívjanak önök is azt... vagy tévézés közben, amikor főműsoridőben illegális gladiátorjátékot adnak, Isten csak Avízo ropit ropogtat, ropogtasson ön is... láttam, és állatira kiakaszt... Isten és az egész hepi femili már csak varázslatos Dagoberts kávét iszik, ezt ismered?

Ezt igen.

Na látod... és a pópa aszondta, hogy a világ ölelés, mindig kettő ölelése, nappalé és éjszakáé, férfié és nőé és így tovább, az értelemé és az értelmetlenségé is, és hogy megismerhetetlen, mint az álmok... és te minden ellen harcolhatsz, mégis része vagy. És csak néha, csak néha látod meg... csak egy pillanatra látod meg a világ kerekét... aztán visszafordulsz, és mész a többi kelepcébe, csapdába és káprázatba, mész végig az ámításokon... és csak arról van szó, hogy szabad legyél, magad legyél, hogy elkerüld a rabszolgaságot... és mi, akik tudunk a titokról, de én szeretlek téged!, szeretjük a sasokat, mert a sasok látnak... valahol még akad pár... és arról van szó, hogy megtaláld a siralomvölgyben a saját lényedet, azaz a másikat, hogy egész legyél, legalább egy pillanatra!, és hogy itt legyél valakinek, és ezzel a szenvedéllyel és az érzés erejével állítólag még a saját fájdalmat is le lehet gyűrni, túl lehet harsogni a szörnyű magányosságot... és azzal a másikkal ugyanúgy harcolsz, mint magaddal, de a szerelemben mindent szabad... a többiekkel szemben vannak szabályok, de!... ha követnek, akkor mindent megtehetsz... és megtalálni azt a lényt, azt csak akkor lehet, ha már átértél a kelepcéken... de a sas a jövőt is látja, vagy inkább érzi... de te alszol!

Nem, nézd meg a cipőmet. Átszúrta egy szög, fáj.

És néha repülni is lehet, egy pillanatra legalább...

Te igen... te folyton repülsz... de nézd meg a lábamat. Tiszta véres.

Odaadom az én cipőmet.

Már megin' hülyeségeket beszélsz, akkor meg te nem tudnál menni.

Legalább a zoknimat odaadtam neki, és ő kitömködte levelekkel, a cipőjébe fakérget rakott, a fűzőt pedig kikötötte... némán mentünk... az volt az érzésem, hogy a történteket, a tettét és az erdőt meg a házakat is, amik mellett el kellett mennünk, szóval hogy ezt az egészet egyszerűen kiradírozzuk a mozgásunkkal, az egész szörnyűséget... de meg kellett tennie, mondtam magamban.

A pisztoly... nálad van?, kérdezte.

Igen. És nálam is marad.

Mi van? Megállt.

Ne haragudj, Černá, én... én asziszem, hogy engem is le akartál lőni.

Utána reggel aszondtad, hogy ennek ellenére akarsz... hogy mindegy, milyen vagyok. Még mindig így gondolod?

Igen.

Akkor... szóval, amikor ott álltál, és néztél, és rémült képet vágtál... és az a rohadék aszondta nekem: Puffantsd le. Én meghúztam a ravaszt.

Elkapta a könyökömet, mer' megvonaglottam... figyelj, ne kezdjél már bőgni meg kúszni a földön, ez történt, kész. Meghúztam, de nem sült el. És te becsuktad a szemed... mint akkor a mosdónál, amikor megütöttelek... akkor ismerkedtünk össze, emlékszel?

Hát persze hogy emlékszem.

Na, és aztán beléje küldtem a golyót. Lehet... lehet, hogy akarta? Mér' adta oda a fegyvert? Elvégre tudnia kellett... mit érzek. Okos ám, okos volt ám, ne gondold. És végül is... kedvelt engem! Persze a maga módján. Máshogy nem ment neki. Megremegett.

Nem akarok ezen töprengeni, Černá, ez túl gyors. Most már legalább tudom, hogy megfelelő időben és megfelelő helyen tudom becsukni a szemem. Várjál, ne nézz oda! Ne, ne!

De ő is látta. Az egyik leomlott falú házban a csalánok között egy csontváz fehérlett, emberi csontváz... és rögtön mellette a bútorok összevisszaságában...

Ez egy kutya volt!, mondta a nővérem. Méghozzá nagy.

És a csontok helyzetéből... az embercsontok összevissza, szétszórva hevertek a koszos, korhadt padlón, de a kutyáé... a kutya feküdt, talán álmában múlt ki, vagy dehogyis... inkább az éhségtől, mer' egyedül nem tudott kimenni.

Már ne is haragudj, de mér' mondtad, hogy ne nézzek oda... mindazok után, hát halottak, nem?

Nem akartam, talán mer' a csontváznak... izé, a hosszú haj miatt, nő volt.

Aha. Nem is vettem észre. Talán pár ember leragadhatott itt, nem?

Körülnéztem. Az erdő, amibe épp beértünk, sötét volt. Semmi hang, még egy madár se csiripelt. Csak a leveleket hallottuk a lábunk alatt.

Szerinted eljutunk ebbe az Ušanicába? Ott van vonat, azt állítottad.

Valahova eljutunk.

Aztán réteken mentünk, sütött a nap, és... éhesek voltunk, de talán a gyaloglástól... jobb kedvünk lett... a nővérem csivitelni kezdett... sőt még énekelt is.

Különös, mondta, tulajdonképpen nem is énekeltem, nem is nem próbáltam a hangomat így teljesen a szabadban, itt máshogy szól... merészen betölti a teret egész a végtelenig, helyeseltem.

A hangjától minden jobb lett. Emlékeztem, hogy szállt el hozzám először annak idején a Sziklán... az ő hangja kellett hogy legyen... meg is mondtam neki.

Lehet, hogy épp nyitva volt a padláson az ablakom.

Igen, nyár volt.

A végén megkedveltük a kóborlást... valahova csak eljutunk... együtt vagyunk. Kicsit szaladgáltunk a tölgyesben, diót vertünk le a fákról, és ettünk... az úton körte és vadkáposzta mosolygott ránk, turgolyt és zubort ropogtattunk... meg lehetett enni... omladékokon másztunk, a kis tavaknál álmélkodtunk, a vadgyümölcsökre forrásvizet kortyoltunk... kaviccsal meg ágakkal dobáltuk egymást. Aztán a nővérem úszkált egy picit, és én végtelenül csodáltam őt... a vízben teljesen fehér volt a teste, ő pedig gyengéd volt... a parton elkékült.

Feküdj le, gyorsan.

Fázom.

Négy embert láttam, libasorban mentek a túlparton, zöldben voltak, de valószínűleg elvakította őket a nap, azér' nem láttak minket... talán... a nővéremnek vacogni kezdett a foga, de lehet, hogy nem a hidegtől... egyenruhában voltak ugyan, de szakadtak voltak és rongyosak... puskájuk is volt, átkeltek a hegyoldalon, mint valami kísértetek, és eltűntek az erdőben.

Nem rendőrök voltak, mondtam, talán inkább katonák.

Inkább üss meg, öcsikém, mer' valószínűleg... de hát ébren vagyok, ezek eszeszek voltak vagy kik... az elsőnek az volt a sapkáján, hogy CA vagy SA.

Aha, akkor szökevények voltak... öltözz fel!

Már nem fázom annyira...és fura... de szeretném. Akarod?

Összehangoltuk gyors és lassú mozdulatainkat, talán nem volt túl jó ötlet, azon is eltöprengtem... hogy mi lett belőlünk... de hát megijedtünk tőlük, és lehet, hogy ez ébresztette föl bennünk... dehogyis, rég voltunk már egymás nélkül. Egymás nélkül.

Lehet, hogy még egy éjszakát a szabadban kell töltenünk. Fáztál?, kérdeztem.

A nővérem épp virágot szedett, és... koszorút font.

Kitéptem a kezéből.

Hagyd abba, mi van veled... ja, jó. Oké. Hülyeség volt, többet nem csinálom.

Némán mentünk.

A lábad?

Fáj. Közel vagyunk már?

Mihez?

Bármihez... te vezetsz, te figyeled az utat, mesélj valamit, úgy rövidebb lesz az út, vagy ne is, mesélek én... ez az Odüsszeusz gusztustalan egy vén fószer volt!

Hah, ez az ábra! Egyszerűen így van. Egy ötvenes, hatvanas hapsi! Ha hapsi, és teljesen oké, akkor... akkor nincs mit tenni, de a nőknek... talán a jósnőket kivéve, de az meg olyan szellemi, szóval durva nekik, tudom!

Izé, mondtam már neked, hogy valamikor én is játszottam, de nem Prágában... de elfeledkeztél valamiről, Odüsszeusznak volt egy barátja.... megmondom én, mit felejtettél el... Agamemnónt, aki másokkal meg Odüsszeusszal vedelt, együtt harcoltak, a katonai táborban rabszolganőik voltak, a feleségük közben meg várta őket. Te tudod, hogy volt, nagyon is jól tudod.... amikor Agamemnónnak végre hon- meg feleségvágya támadt, bevonult a palotába, lerúgta a cipőjét, és odaszólt a feleségének: Klütaimnésztra, gyeride! Lesd meg ezeket a skalpokat... összerondította velük a szőnyeget... sok férfias dalt szereztem, hős vagyok... ezt nézd, és mindenféle késeket meg kardokat meg vadásztőröket mutatott, amiket a gyengébbektől zsákmányolt... Klütaimnésztra be volt ijedve, hogy milyen élesek, de már megszokta az alatt az idő alatt, amit lehúzott e mellett a hős mellett... és figyelj, asszony, Agamemnón egy aranymaszkot mutatott, meg drága fegyvereket különböző jelenetekkel, amiken épp az ellenséget aprította vagy dalokat szerzett... ja, asszony, nesze, egy korall-lánc, de... visszarántotta a kezét, hűséges voltál, ha megkérdezhetem... Tudod, hogy igen, hisz te vagy a legjobb, hiányoztam már neked? Agamemnón brummogott valamit... hogy hiányzott neki, ja, de sok dolga volt... annyi év után megjön a feleségéhez, és rögtön arról pofázik, ki mindenkit intézett el... és hogy őt nem intézték el, mer' ő a legjobb... Klütaimnésztra így szól, igen, hős vagy, de nem akarsz a lakoma előtt kicsit fürdőzni?... és figyelmeztetlek, hogy... mortadella lesz. De ezt Agamemnón már nem hallotta, húzott egyet a kis kannából, és valami dalt bömbölt... és tudod, barátom, mondta Černá, mi lett aztán a fürdőben... ott volt az, aki szerette Klütaimnésztrát, és Klütaimnésztra is őt, és fejszével vártak rá, ismered?

Ja, de Odüsszeusz...

Már megbocsáss, kedvesem, de elfelejtetted, összevissza beszélsz! Nem értem, mér', de nem mesélted el, hogy hogy volt igazából, egy csomó mindent kifelejtettél... szívesen elmesélem, mondta Černá, és mintha rögtön könnyebben ment volna fájó cipőjében... Odüsszeusz aszondta Pénelopének... tűnj el. Mindent őszintén elmagyarázott Pénelopénak, mégiscsak férfi volt. És Pénelopé elsápadt, reszketni kezdett, és visszahúzta a kezét, amit Odüsszeusz felé nyújtott... és tudod, mi volt a kezében, drágám? Tudod, nagyon is jól tudod, a fürdő kulcsa volt. Ott rejtőzködött Pénelopé egyik udvarlója, egy fiatal gyerek, ahogy mondtad... szebb volt és finomabb, mint Odüsszeusz, nem volt agyonszurkálva meg csupa heg, és nem volt olyan durva a bőre... és sose égette meg magát csikkel, nem vágta meg magát, nem fetrengett az utcán pocsolyákban, nem ordítozott feleslegesen a lakomákon, mértéktartó volt... és a teste nem durvult meg lomhult el a csatáktól, az ivászattól meg pláne nem, ugyan, sokat sportolt, futott meg diszkoszt vetett, és a nőkről is tanult... és tudta, mely öltözékek szépek... otthon ugyanis új idők jártak, kedves barátom, és Odüsszeusz, aki a szigeteken csavargott, nem tudta ezt... és... ez a fiatal gyerek... Pénelopé barátja volt, bizony... sűrű, selymes haja volt, mint a gyapjú! És... Černá kimeresztette a szemét, és hunyorgott rám, a kabátommal eltakartam a DISCO SUPER-t, és talán kicsit elsápadtam... sima volt a fiú teste, mégis erővel teli, ne gondold, hogy nem, és okos is volt... és Pénelopé kedvelte, okos volt ő is, és a fiú... a fiú tudta ezt! És Pénelopé mindezek ellenére odaadta volna Odüsszeusznak a kulcsot, Odüsszeusz mégis eltaszította, és összetörte a szívét... és villogott a rabszolgapipijével, nevetett, és csapdosta a csaj seggét, és nagyokat húzott a kannából, amíg a trágyadombhoz nem ért... aztán elhajította a kannát, és többé rá se nézett a rabszolgacsajra, hanem rohanni kezdett... Pénelopé eközben ment, hajlott volt, de nem a kortól, hanem ettől a sebtől, szürke volt a haja, de nem a kortól, hanem a várakozástól és a hosszú fájdalomtól, szép, büszke arcán könnyek folytak végig... kinyitotta a fürdőt, és kiengedte a fiatal férfit, elvezette a szobájába, és levett egy kardot a falról, oda volt kiakasztva Odüsszeusz gyűjteménye, őt ez érdekelte... a mindenféle bajonettek... és Pénelopé kimutatott az ablakon... Odüsszeusz a trágyadombon feküdt, és egy öreg, vak kutyát simogatott... nekik is potyogtak a könnyeik, megismerték egymást... a kutya egy vén korcs volt, Ördögnek hívták, ez jellemző volt Odüsszeuszra... együtt vadásztak, és hosszú órákon át szórakoztak együtt... és ez a kutya volt az egyetlen lény, akit Odüsszeusz igazán kedvelt, csak hozzá volt hűséges, ha vele volt, nem féltette a szabadságát, és nem kellett mindenféle trükköket kitalálnia, hogyan lehetne egyedül... a kutya végignyalta Odüsszeusz egy régi sebét... Odüsszeusz megcsókolta a pofáját, és a kutya abban a pillanatban megdöglött, Odüsszeusz fetrengett a trágyában... és zokogott... a fiatalember közben lerohant a lépcsőn, úgy ugrott, mint egy tigris, és a markában ott szorította a kardot... így volt... egyszerűen senki se volt boldog, esetleg csak egy-egy pillanatra... sóhajtott fel Černá... mer' csak őrület volt bennük, alázat semmi... de ez már csak szöveg, mit tudom én... Černá egyre csak ment előre, és én egy fa mögé bújtam előle, akarattal, látni akartam, micsinál.

Arra számítottam, hogy felkiált, és keresni kezd, nevettem bele a borostámba. De aztán... már nekem se tetszett a dolog, abszolút nem. Kiszaladtam az útra, nem volt sehol... Černá! Bújj elő!

Igen, megfogtál, és igazad van, úgy volt, ahogy leírtad... előrohantam az erdőből, síkság, fű, dombok... Černá nem volt sehol, eltűnt... talán fölrepült a levegőbe... a földre estem, ez nem lehet, nem lehet, hogy mint Szuka, ő is... nem lehetek ilyen... hiszen szeretem, talán épp ezér'... nem, én még én vagyok, és tudom, micsinálok... lehet, hogy épp ezér'... néztem gyilkos kezemet... futottam körbe, és szólongattam, lehet, hogy visszament az erdőbe, keres engem, és bolyong... eszembe jutottak a magunk mögött hagyott falvak meg a csontvázak, nem volt jó hely... aztán megláttam egy sziluettet, a dombon... oda tényleg repülnie kellett, de lehet, hogy motyog maga elé... asziszi, hogy megyek utána, vagy hogy elszaladtam valahova... ő kell hogy legyen az, rohantam... másztam föl a dombon... mozdulatlanul állt ott, biztos dühös... odaszaladtam, és elhűltem, egy szalma madárijesztő volt az, a bábu arca helyén egy tök, benne kivájt száj, az orr helyén lyuk, a szeme helyett is lyuk... a bábu egy kereszten volt, kezében egy bot, ócska, csupalyuk zakójából szalmaszálak bújtak ki... megroggyant a térdem... Hé, micsinálsz ott? Várjál már meg, a rohadt életbe! Černá a domb lábánál állt. Már ott is voltam mellette, még annyit se mondhatott, hogy mukk.

Nézd, hunyorgott, ott van egy madárijesztő! Ez klassz, akkor emberek is lesznek itt, nem? Vagyis... emberek... izé, pályaudvar. Az ott egy mező? Figyelj, te városi pubika, meg tudod egyáltalán különböztetni a rozst a búzától?

Kicsit elcsodálkozott, mér' ölelem és csókolom olyan forrón és hevesen, de azér' nem olyan nagyon... néha gyengédséggel és kedvességgel halmoztuk el egymást, és ha elfelejtettem megemlíteni, hogy az út nagy részében fogtuk egymás kezét, hát nem tudom, hogyan történhetett.

Kukorica volt. Teletömtük magunkat.

Figyelj, mondtam Černának, úgy néz ki, mint egy skalp! Kihúztam a kukoricahajakat, és barbár copfot fontam belőlük...

Ettél már kukoricabefőttet, pattogatottat, főttet vagy hámozottat? Csinálnék neked, ha lenne fazekunk. Nálunk egy-két helyen fazék volt a madárijesztők fején, de ennek nem... a nagymamám rögtön megmondaná, hogy szegény vidéken vagyunk...

Hm.

Végigmentünk a mezőn, az út felfele vezetett, megin' egy dombra, és a legtetején egy magas, magányos fa állt... felé vettük az utunkat, eleredt az eső... a cseppek melegek voltak, langyosak, aztán végighasított az égen az első villám... Hé, odanézz, Černá, milyen gyönyörű, nevet a forradás!... gyerünk, szaladj, veszélyes nyílt téren állni, nem maradhatunk itt... igen, bebújunk az alá a fa alá... alatta nem esett ránk annyira az eső... a villámok telerajzolták az eget, a dörgés pedig rengette... a nővérem nevetett... letéptem magamról a cuccaimat, és kirohantam az esőbe... Černá a fa alatt ült, és nevetett, majdnem görcsölt... én is üvöltöttem, valószínűleg megtisztultunk valahogy... hemperegtem a fűben, és rikoltoztam, szavak nélkül... a nővérem szintén levetkőzött, rám ugrott, úgy hempergőztünk, mint a kígyók, csúsztunk le a nyirkos domboldalon, és kurjongattunk... fölöttünk fölrobbant a fény, és az ég hatalmas hangon dörgött. Černá valamit a hangjával próbált, és a vinnyogásából és nyöszörgésből mintha egy felhő nőtt volna... egy idő után a hang már úgy szelte át a levegőt, mint az energia, kicsit mint valami ragyogás... és én azt bömböltem: Hé, Bog, végy magadhoz mindkettőnket, te Gyerekgyilkos, te Vén Rohadék... és azt ordibáltam: Mér' vagyunk itt, és Mássz a púpunkra, te Mániákus, aztán az jutott az eszembe, hogy a mániákus valószínűleg a Manitu szóból ered, és ezen elég jól szórakoztam... téptem a füvet, halkan, a nővérem átmászott a térdem alatt, esett az eső, a cseppek úgy suhogtak, mint holmi végtelen, nedves zsineg, elvágtam őket röptükben a tenyeremmel, táncoltam és ugráltam, és a nővérem megpróbált fejen állni, talált egy gödröcskét, a feje a földben, kalimpált a hosszú, fehér lábával, elkaptam és fogtam... és abban a pillanatban... mint valami élő, egy tűzgolyó süvített el majdnem súrolva a könyökömet, a nővérem esett visszafele, el kellett engednem, a pulzáló gömb átrepült a lábai közt, amik nagy lendülettel zuhantak a föld felé, én pedig megijedtem, nem égette-e meg a csóva Černá bokáját... a gömbvillám újra és újra elszállt mellettünk, mozdulatlanul álltam, a nővérem feküdt, nézett... aztán ez az izé elkezdett ugrálni a kopár térségben, felszökkent a magasba, aztán visszajött a földre, és eltűnt... Szerinted visszajön?, kérdeztem, pontosabban kiabáltam, hogy túlharsogjam az esőt... Nem, mondta a nővérem, már fölállt... mindketten libabőrösek voltunk, és a biztonság kedvéért rögtön átöleltük egymást.

A még mindig barátságos fa alatt... a sűrű lombozat alatt nem esett annyira, felöltöztünk... az eső kezdett elcsöndesedni... valahol alattunk ott volt a kukoricamező, kellett volna tartalékba is szednünk, a francba... de a másik oldalon, ott már biztos lesz egy falu... De asziszem, drágám, hogy ma még a szabadban alszunk. Nincs olyan hideg se... talán találunk valamit, mondjuk egy boglyát. Engem nem zavar, mondta a nővérem, én kezdem élvezni... ráadásul meg... a, a történtek után, lehet, hogy nem is baj, hogy nem megyünk rögtön haza. Szerinted követnek minket? Mindig jobb úgy tenni, mintha követnének, idéztem neki a tanítás szavait. Nagyon klassz volt, ahogy a lábamat tartottad. Nem fáztál éjjel?, kérdeztem tőle. De hát már mondtam... azzal a csajjal aludtam... hát hogy fáztam volna. Ma meg veled fogok aludni. Igen, igen. Ráadásul eszembe jut, hogy folyton a tengerhez akarsz menni, úgyhogy, figyelj... lehet, hogy tényleg jobb lenne elhúznunk. Úgy érted... a történtek miatt? De simán előfordulhat, hogy ha megtalálták őt a vietnamiak, vagy ha biztosították az egész társaságot, akkor eltakarították, és nincs semmi... vagy... Légyszi, hagyd abba. Igazad van, Černá, olyan ez, mint egy sötét felhő. De most már sokkal jobb, nem? Hát igen, az, mondtam. Nincs egy cigid? A lóvéval mi a helyzet? Végigtapogattam a cipőmet és az összes zsebemet... aszondanám, hogy a jegyre Párába meg pár üvegre meg kajára még elég lehet. Meg is jött az étvágyam! Azér' nekem is van pár ezrem, akkor van cigid? Igen, persze, tessék... rágyújtott. Néztem az izzó cigivéget. Aztán észrevétlenül másfele irányoztam a tekintetem, és már ott voltak... a feledhetetlen pillák, mindegyik a szemhéj finom bőrének élő folytatása, most megmozdította őket, a tájat nézte, gyors, fürkésző pillantásokat lövellt... célzott villámok... kinyújtóztam, hogy ne lehessek céltábla. Kinyújtóztam, hogy elérjem őt. Közel voltunk egymáshoz. Véget ért a vihar.

A kunyhóra már koromsötétben akadtunk. A teteje gallyakból, rajtuk kifeszített, vízhatlan anyag. Bent egy pokrócokkal kibélelt lyuk. És volt egy tűzhely is.

Krumpli!, kiáltott fel a nővérem. És valami... mi is a neve... sárgarépa!

Én találtam egy üveget. Egyébként nem volt semmi. Emlékezz vissza, nővérem... a szökevények... de már gyújtottam is meg a tüzet. Jobban tennénk, ha eltűnnénk, mondta a nővérem, de már nyitotta az üveget... jó, rendben, maradunk, meglátjuk, mi lesz belőle... szeretkeztünk ebben a lyukban, és ahogy meghitten beszélgettünk, eszünkbe jutott, hogy nagyjából ilyen lehetett annak idején a barlangokban... a rajzok alapján, meséltem a nővéremnek az antropológiát, annak idején minden valószínűséggel... hátulról és térdelve csinálták, mer' a köveken háttal voltak, eh, fejezte be a nővérem, és elfintorodott, közben megégett a krumpli. Újabb adagot tettünk föl a tűzre.

Iszogattunk. Drágám, mondtam... kíméletlenül állíts le, ha megin' begerjedek... de a szívem... amikor elöl mentél, és nem fogtuk egymás kezét, néha leültem egy fatönkre... elővettem, és azt akarom neked mondani, hogy a szívem helyenként fekete és össze van szurkálva és nehéz, lehet, hogy ezér' ábrándozom folyton a tengerről meg szigetekről... nem tudom, mi mindent mondott neked az a csaj, aki tartott téged az éjjel... de nehéz a szívem... és el kéne mondanom neked, hogy az utamon... az egykori időben ugyanis a szívem...

Te, mondta Černá, és meghúzta az üveget... folyton a szívedről szövegelsz... de mi lesz a lábammal... fáj! És csuromvíz vagyok.

Levetkőzött, és megszárította a cuccait, bámultam, mer' abban a villózó lángban finom és arany volt a bőre... a nővérem a tűznél ült, amely halkan és kedvesen melegítette a mellét meg a karcsú csípőjét, megnéztem a bordacsontok rajzát a bőre alatt, befelé álltak, szorosan összefogták bensője édes paradicsomát, őt, a test édenét, hollófekete haja egybeolvadt a sötétséggel, arca sápadtságán pedig tükröződött a fény, valahányszor visszahúzódott a ragyogásnyelvtől, megrázta a fejét, aztán leült a sarkára, és a combjára tette a kezét... megfordult, és a lángok vibráltak háta bőrének visszfényében és karcsú nyakán, még sose láttam Černát a tűzön át, a lángok ugrándozó falán át, ahol a levegő mozgásától folyton más a csillogás... mindketten megfordultunk, a zaj miatt... egy hatalmas fickó állt ott, majd kiesett a szeme, csak az egyik, mer' a másikon fekete szemkendő volt, csak felnyöszörgött, a lábánál kuporogtam, az árnyékban, engem lehet, hogy nem vett észre... láttam a cipőjét, katonai bakancs volt, a nadrágja zöld, a szökevények, villant át az agyamon... de míg engem nem vett észre, Černát nagyon is jól látta, és úgy tűnt, egy pillanatra kővé vált... nem fordul elő túl gyakran, hogy teljesüljenek az ilyen férfivágyak, megérkezik az odújába, és a tűz melege meg egy meztelen, ráadásul idegen, nő fogadja... amikor rápillantottam Černára, én is lemerevedtem... bár a ruháját maga mellé húzta, de... kedvesen mosolygott erre az óriásra, és végighúzta a tenyerét a mellén... aszittem, hogy megbolondult... ha akarja, a pasi szétlapíthatott volna... abban a pillanatban, amikor a pasi felfogta, hogy tényleg ott van egy meztelen nő, és hogy mosolyog rá, elállt a lélegzete, széttárta a kezét, és megindult felé... én gyorsabb voltam annál, hogy gondolkodjam a mozdulataimon... elgáncsoltam, és amikor a földre esett, beleböktem egy ágat, amit a tűzből húztam ki, és amikor a könyökére emelkedett, fejbe vágtam, aztán az ággal az arcába szúrtam, mindketten ordítottunk... Černá elkapta a könyökömet, és kivonszolt a kunyhóból, futottunk és botladoztunk... csak valahol messze álltunk meg, reszkettünk... mér' csináltad, mér', kérdezte Černá, és rángatott... Mi van? Mit kérdezel... te csináltad, de gyere, biztosan vannak még többen is. Kik? Juhászok? Milyen juhászok, ez egy szökevény volt, láttuk. Össze vagy zavarodva, hosszú haja volt, meg szakálla, valami csavargó, helyi! Nem volt egyenruhában? Láttam a cipőjét... Nem, rongyokban volt, juhász volt, vidéken szokás a katonai bakancs... szót értettünk volna vele. Te kurva! Mit pofázol, simogattad a csöcsödet, megpróbáltad elcsábítani! Mi van... te idióta... eltakartam a mellem, mer' bámulta, ennyi volt... te meg ráugrottál, mér'? Ott a stukker, a rohadt életbe! Próbálkozhattunk volna rendesen, és ha lett volna valami, akkor... ráijeszthettél volna a pisztollyal. És tudod, kinek mond, hogy kurva! Felbőszült, és rám vetette magát, begörbítette az ujjait, hemperegtünk a fűben, megharapott, tartottam magam fölött a kezemmel, és nem tudom, mér'... valószínűleg ettől az egésztől... nevetni kezdtem, Černá mozdulatlanná merevedett a kezemben, és azt suttogta: Nézd. Nézd már.

Leengedtem magamhoz, legurult rólam a fűbe. Megfordultam, a távolban tűz égett. Hatalmasnak látszott a környező sötétben. A lángok nyaldosták az éjszakát, a tűz fölött fehér gőz szállt... az anyag ugyan teljesen átázott az esőtől... mégis tudtam, hogy a kunyhó az.

Szóval, akkor ott maradt, mondtam értelmetlenül.

A nővérem felém fordította az arcát, csupa könny volt, gyere ide, mondta, a fejét a hónom alá fúrta, és sírt. Én nem bírtam. A csillagokat bámultam. Rám majd valószínűleg valamikor máskor jön. És remélem, hogy ő ott lesz. Amikor majd fölfogom a mai estét, mondtam magamnak.

Elaludt. Talán azér' jött a fickó, mer' Szuka nem akarja, hogy elmondjam ennek a szerelmemnek itt... és nyomott a pisztoly, kihúztam a kabátomból, az övembe dugtam... egyáltalán nem volt az ínyemre, hogy a nővérkém tudja, hol tartom. A pisztolyban csak egy töltény volt, és azt... azt tartalékolom.

Bámultam a csillagokat meg a csillagokba, a hideg forrásaiba, egy élőlény szárnyain lévő mozdulatlan szemekbe, a másfelé vezető nyílásokba. Aztán én is elaludtam. Elég fáradtak voltunk.

És én is álmodtam... egy farkasálom volt az. Kiszabadultunk. Raksa vinnyogott a boldogságtól... én is, levertük a ketrec lakatját, és az egész állatkert csörömpölt ezen az utolsó éjjelen, egyikünk a talpával leverte a lakatot, a lánc leesett, aztán futottunk, futottunk a kemény, megfagyott hóban, át az erdőn meg a göröngyökön és a köveken, csattogtak a karmaink, a nyomainkkal nem törődtünk, mert futottunk... futottunk el.

Úgy izzott a szeme, mint a szén... néha felém kapott, nyaldosott... ott, ahol a sebhelyem volt a nyakörvtől, kopaszfolt a tarkómon, ahol már nem nőtt szőrzet... a bordáim közé nyomta a pofáját, oda, ahova régen szögesdrót vágott, és ahol bent maradtak és benőttek a drótdarabkák... és én is kapdostam utána, belül voltak a sebei... dresszúra, ott megtanították bakágast ülni, pacsit adni, a szemét forgatni, a száját csücsöríteni, masnit meg kosztümöket erőltettek rá, hogy rendes kislány legyen belőle, takaros nőcske... folyton figyelt, egy kicsit, mint egy hóember, de szexisen... ott megmutatták a nővérkémnek, hogy riszálja a fenekét, ha a főnököcskékben vágy ébred... a lakásra, kajára, sminkre való dohányért élete végéig agyamentek között élni... és az energiát annak tanulására használni, mikor kell úzni meg ázni, amikor a rohadt főnökök az igazságokat közlik... de most rohantunk... és a nyomunk a gyorsan megfagyott leheletünk volt, amely a tépőfogaink közül zuhant ki... szerelmem varana volt és ljubita, és tudott csapni a karmával és a nyelvével, és én is igyekeztem... tanultuk egymástól, mi a jó a másiknak, és ez mindkettőnket erősebbé tette, mindkettőnket önmaga számára... rohantunk, és forgott alattunk a föld, és sírok mellett futottunk el, és átugráltuk őket, a csontokat kikerültük... és kikerültük a farkaskoponyák... üveges meg üres szemüregű tekintetét is... és kikerültük a csapdákat és a kelepcéket, a lezuhanó rácsok és a mérgezett hús tapasztalata volt mögöttünk... egyetlen karcolás nélkül átjutottunk a vörös falka területén... és az utolsó fehér farkasokkal is találkoztunk, akik teljesen meggörbedtek a betegségtől... és nagy fekete farkasok vettek üldözőbe minket, de mi elmenekültünk előlük... mi, kárpátoki szürkefarkasok időtlen idők óta háborúskodtunk velük, csodálkoztak, hogy egyszerűen elszökünk, és hiába csattogtatták az állkapcsukat, sejtették, hogy őket is utoléri a sors, hogy jönnek a helikopterek... egymás mellett rohantunk, és egymáshoz ért a testünk... rohantunk a földön, ami forgott, és a szél úgy süvített a fülünkbe, mintha jajszó lenne minden egyes hallott falka fölött... és karmaink csattogásával nem kizárt, hogy felgyorsítottuk a föld mozgását... rohantunk a földön, ezen a tömegsíron, rohantunk... el, el innen... és aztán... aztán az utolsó szirt fölött álltunk, a mélység fölött, és nem maradt más hátra, mint ugrani, belemerülni a víz lepedőjébe, ott kezdődött minden... tükörként csillogott alattunk a mélység, és Raksa, a nővérem, kinyújtott nyelvvel visszahőkölt, és a torkából morgás tört elő, sötét, dühödt morgás... Akéla a pofájával oldalba bökte, de ő rávágott Akélára... itt vagyunk... gyere, nővérem, nem maradhatunk itt tovább, itt nem... gyere, leugrunk... elrepülünk, már csak együtt leszünk... de Raksa megfordult, és elindult visszafele... a farkas állt a mélység fölött, habozott, de csak egy pillanatig... aztán megindult Raksa után... Raksa a lejtőn volt, talált ott egy üreget, és elbujt benne... és Akéla nem értette... egyedül maradt kinn... a földben lévő üregből csak morgás hallatszott ki... Raksa figyelmeztette Akélát... aztán csend lett... Akéla egyedül maradt... és az egésznek nem volt értelme, egyedül is visszamehetett volna a szirthez... és repülhetett volna... de nem lett volna értelme... vonyított, csak a hold volt még vele, de az az őrületbe kergette, Akélának nem volt kire támaszkodnia... beszaladt az erdőbe, és leölte az első állatot, amit megneszelt... odavonszolta az üreghez... Raksa berántotta a húst... teltek a napok, és Akélát megőrjítette a bánat... a magány, csak egy lépés a szakadéktól és az árulás... fogalma se volt semmiről... aztán meglátta Raksát, előbújt, és fáradtan vánszorgott, körülötte kis lények... szívták Raksából az életet, elvették maguknak... Akéla megtámadta őket... de Raksa tudta, számított erre... lesújtott Akélára, Akéla odafordította felé a védtelen hasát, odatartotta a nyakszirtjét, a nyaki ütőerét, már minden mindegy volt neki... de Raksa nem szegte meg a szabályokat... visszatért a lényekhez... Akéla a holddal maradt, de most már tudta... és máshogy vonyított.

Mér' ordítasz, az isten szerelmére, mér' ordítasz? Te egyszerűen nem tudsz aludni, mondta Černá. Nem, nem tudsz. Csikorgatod a fogadat, most meg ráadásul ordítottál is!

Ne haragudj. De ha tudnád, hogy mit álmodtam, jaj! Leesne az állad!

Csak nem megin' repült az uraság?

De, vagyis nem... ez most egész más volt. És megtudtam valamit. Bemásztál ugyanis egy üregbe, és...

Hát persze, hallgass ide. Szinte nem is aludtam. Vagy az egész álom volt. Baromi fura volt. Figyelj, félelmetes zajra, robajra ébredtem. Mintha valami gépek lettek volna, tudod? Nem tudom, asziszem, ébren voltam, és a hang a föld alól jött. Megpróbáltalak felébreszteni. Remegett a föld. Mintha valami repülőtér lett volna alattunk vagy gyár vagy mi. Egy darabig tébláboltam, aztán megindultam... Černá a kezével mutatta, merre, arrafele a füves síkság lejteni kezdett, hallgattam Černát, és ismerősnek tűnt a dolog... odamentem, mondta Černá, nem is féltem, csak folyton néztem, látlak-e... és egy ilyen hasadék volt ott, öregem, lefeküdtem, és néztem, kis kocsik zötykölődtek benne, emberek tolták őket, csontsovány emberek, iszonyú volt... és a hasadék sziklafalában volt egy vasajtó, őrök álltak előtte... és onnan bentről jött a morajlás, meg fény is jött, olyan, mint amikor vasat olvasztanak vagy mi... az embereknek, akik állat módjára húzták a kocsikat, olyan csíkos zubbonyaik voltak, mint a zebráknak, de ezt tudod... ennyi elég volt nekem, téptem visszafele, a vasajtó... mindenhol borostyán volt vagy mi, és félrehúzták. Nem tudom, hogy csak álom volt-e.

Izé... Černá, ha akarod, az elengedhetetlen reggeli tisztálkodás után... megnézhetjük.

Igen, akarom. Menjél, a domboldalban van egy kis patak, egy kis erecske a fák mögött, menj, mosakodj meg. Megvárlak, én már voltam. És... siess.

Az álma nagyon emlékeztetett egy másik álomra, logikus ez, mágikus ez, van ez egyáltalán? Ezt motyogtam magam elé... Josef Novák csontváz, soha az életben meg nem szabadulok egyetlen álmomtól se... a föld alatti haláltábor... ott volt az erecske, letérdeltem, megmártóztattam az ujjaimat... na, Černá aszondta, hogy mosakodjak meg... az ujjaim csak egy pillanatra hasítottak barázdát a vízbe, aztán az áramok egybeolvadtak, a víz végigfolyt a kövek és kavicsok közt a fenék homokján és fölötte, és feltartóztathatatlanul folyt az ismeretlenbe, és mindig egyforma volt és változott... ismétlődik és változik, megy valamerre, mint a beszéd meg az idő.

Potok fölállt, előhúzta a bicskáját, és utoljára vágott az élével, aha, mondtam, így fogom rászedni őket! Egyszerűen nem fogok védekezni, kivonom magam a játékból... čhuri des, čhuri chudes, soha többé.

Behajítottam a kést a patakba, és a víz összezárult felette. Ilyen egyszerű, mondtam magamnak, hiszen csak álmodtam... egy törzsről, öten voltunk, és nekem is öt érzékem van... vagy hülyeség ez?

Soha senki rá nem jön, miről is van itt szó. A világ, hát persze, és nekem ott voltak a barátaim, Krul a szag, Kormányos a látás, Bohler a hallás, Cápa a tapintás, Péntek az íz és a Bog szolgája a szigeten, na, talán nem botránkoztatom meg a viszonylag vallásos embereket se, mondtam magamban.

Öten voltunk, én. És ha a nővérem a halál, akkor nem kell mindenáron szeretnem, de megtanulok élni vele mindennek a végéig.

De Černá... Černá nő... a halál nem szenvedhet, a halálnak nincsenek hegei... hinni fogok neki. Valahova csak megérkezünk.

Nagyon humanista hangulatban voltam, amikor letelepedtem a nővérem mellé egy fatönkre, mosolyogtam és azt mondogattam: szerelmem itt, szerelmem ott... vele ellentétben sejtettem, hogy éjjel tényleg nem aludt... búcsúzóul még elénekeltem egy dalocskát a jó kis késemnek... Černá egy kis csomagot húzott elő a kabátjából... annyira áthatott a nemeslelkűség és a szentferenceskedés, hogy tekintetemmel mindenféle csúszó-mászó bogarat meg kis pókot becézgettem... a bicskám már nem fenyegeti őket! Čhuri des, čhuri chudes, soha többé!... Černá épp egy szúnyogot ütött agyon... kicsit elkomorultam... de föl kellett állnom, és meg kellett igazítanom az övemet, mert nyomott a pisztoly.

Nézd, mim van! Vagyis mink van.

Mi? Van kajád... rendes csaj vagy!

Ja... hogy honnan kerítettem, arról fogalmam sincs, nem értem... mer' az útra csak egy darab mortadellát tettem! Most meg itt van egy egész döglött, kopasz csirke... hihetetlen! Gondoltál már arra, hogy olyan, mintha teljesen el lennénk itt varázsolva, és hogy ami történt, nem is történt?

De nagyon is gondoltam rá, nővérkém... de próbáld csak meg... erősen magamba csíptem... csak a fájdalom valós.

Meg a gyönyör, mondta a nővérem. Akarod?

Igen. Akár egy farkas.

Elropogtattuk a csirkét, olyan védtelen volt!, vigyorogtunk egymásra, és marcangoltuk a húst a csontokról, alaposan lerágtuk őket, az ereket kitépdestük a kezünkkel, teljesen úgy, mint a királyok.

Akkor esetleg, mondta a nővérem, akkor most esetleg megnézhetnénk. Hogy ott van-e a hasadék.

Nem kell, ott van. Tudom. Láttam, egy fickó, vagyis, szóval egyszerűen közölték velem, hogy ott van.

És nem kéne valahol bejelentenünk? A csendőrségen vagy az ENSZ-nek vagy az UNESCO-nak, vagy mit tudom én.

Hogy a régi álmom igazolta a te új álmodat?

Idejönnek, kicsit megnézik...

Tudod, hogy megy ez.

Igazad van. Menjünk, kelj fel!

Felfrissülve, új erőre kapva indultunk útnak, a szélben és a fűben jótékonyan megnyíltak a pórusaink... arról, hogy micsináltunk azokkal az emberekkel, nem beszéltünk. Az ilyesmihez idő kell.

Bár most is ügyeltünk, és Juliska néha felkúszott egy fára, és szétszakította a farmerjét, én meg néha nekiiramodtam, cikáztam kicsit az erdőben, dobáltam magam a fűben, és vizsgálgattam a pleinairt, az azér' út kalandok és találkozások nélkül telt el.

Csak egyszer... valahol a távolban a völgyben kocsikat vettünk észre, egymás után mentek, ponyvákkal letakart faszekerek, lovak meg öszvérek húzták őket... olyanok így egymás mögött ezek a letakart szekerek, mintha vasúti kocsik lennének, nővérem, lehet, hogy nincs is errefelé vonat... dehogyis, ezek kitelepülők, nézd, kisgyerekek is vannak a kocsikon... ki hova költözik?... mindenki folyton máshova, mindegy, mondta a nővérem okosan... a távolban hegyeket is láttunk... ragyogtak a napban, és valahol a levegőben talán vihar volt, néhány szikla zölden foszforeszkált, vagy a távoli ég kékjében úszott... fönt hó csillogott, szikrázott, ha közelebb lettünk volna, megfájdul a szemünk... megálltam, és minden erőmmel igyekeztem elfojtani magamban egy vonyítást... egyszer elmegyünk oda... ja, és mi lesz a tengerrel, kérdezte a nővérem, vagy elmegyünk mind a két helyre?

Igen, képzeld el, egyszer találkoztam egy ciprusi görög vagy török nővel, aki aszondta, hogy az ő szigetükön fönt a hegyen síelhetsz, és amikor leérsz, rögtön ott a víz. De most állítólag mindenhol szögesdrótok vannak.

Akkor majd egyszer elmegyünk, javasolta.

Látom, hogy jönni akarsz velem, és ez csodálatos.

Persze, mondta a nővérem, és belerúgott egy kőbe... az a hős Odüsszeusz harcolni akart Agamemnónnal meg Meneláosszal... lehet, hogy te is?

Ó, én nem, drágám, tudod, hogy F-kategóriás vagyok, és a háború...

És, öcsém, biztos ismered az Odüsszeusz első részét... hogy hogyan dobta a fiát a gép alá, úgy tett, mintha bolond lenne... aztán a seregben megtetszett neki, a saját fiát, de mi ketten... mint nővér és báty...? Csak nevettem, mer' Černá nem tudott farkasálmomról... és még nem meséltem el neki, ehhez idő kell, gondoltam akkor.

Abban az álomban kölykeink születtek.

A RÉGI FALNÁL · A CSARNOKBAN · A TÉGLÁS FICKÓ ·
VONAT · EL INNEN VALAHOVA, MÁSHOVA

Végül megtört az út, és mi álltunk a sárban és a porban a szilánkok és nejlonzacskók közt, és előttünk egy városka bontakozott ki, bomlott szét. Szó szerint.

Volt ott egy útjelző, Ušanica 3 km. Az építményeket nem nagyon figyeltük, és nem kerestünk semmit. Csak a pályaudvart.

Most jó lenne valami kis kocsma, drága, ezek után a kalandok után, inni valamit, leöblíteni a port, kinyújtóztatni a tagjainkat... összevissza poénkodtunk, és lopóztunk a falak mentén, mer' nem tudhattuk, nem találták-e meg az áldozatainkat, és nem kavart-e fel valakit annyira a felfedezés, hogy kiküldjön valami kommandót.

A pályaudvar másmilyen volt, mint amilyenre gyors ušaniciai látogatásomból emlékeztem. A kassza zárva, sehol senki. Aztán előbukkant valami csavargó. Akkor reagált csak, amikor odadugtam neki egy ezrest. Azt mondta, hogy itt Mezilavoriében... micsoda? Elmagyarázta, hogy Ušanica olyan jó 70 mérföld keletkeletre. Tábla? Tábla, tábla, és akkor mi van! Vonat az túl sok nincsen, de Prahába... pontban éjfélkor azér' van valami, de nem ajánlja... nagyon, és itt egy szót mondott, ami talán azt jelentette, hogy drága... a pénz nem gond, mondtam... csak aztán nehogy megkavarjanak és jól ráfizessünk.

Ténferegtünk egy kicsit, de igyekeztünk, hogy ne keltsünk feltűnést, ami nem volt könnyű... iszogattunk, és a gyors hatás kedvéért kevertük a dolgokat... talán a természetben eltöltött idő meggyógyított minket, mer' az italnak nem volt semmi hatása, de a nővérem aszondta, hogy épp ellenkezőleg, talán annyira hat, hogy észre se vesszük, hogy csak gondoljuk... világos, csak gondoljuk, semmi más! Te, kedves, mondtam neki, te ösztönösen tudod, amire én több év munka és imádság után jövök rá, végtelenül csodállak, és így a szerelmemhez tisztelet is társul, nővérem a kapcsolatok közt... látod, hogy hat a pia, már megin' kezded, már megin' locsogsz... inkább nekidőltünk egy szép, régi falnak, amit rohadt szövedék borított, egy zsinagóga volt az.

Az ablakokat beszögezték, kitört az üvegük.

Te nem is tudod, nővérkém, hogy az ősősőseim Odesszából jöttek az öreg Aladdin vagy Apolló vagy talán Ahasvérus Potok vezetésével, a feljegyzések a családi bibliában e tekintetben ellentmondanak egymásnak. Még senkinek nem mondtam, senkinek semmi köze hozzá, fiatal éveimben végig nagyon ügyeltem rá, hogy biztosítva legyen a hátam! Egyedül ők telepedtek le vidéken, mer' a Potok szó a csehek nyelvén is jelent valamit, és az eleim kicsit el akartak veszni, rögtön nyitottak egy kricsmit... a többiek megin' elbújtak a gettókban, az enyémek az álruhát és a maszkot választották, hogy életben maradjanak, megpróbálták, kétértelmű nevüket úgy tekintették, mint az Őtőle való jelet... amikor megérkeztek Csehországba, rögtön a határon elégedetten csámcsogtak a fokhagymás golyókat fogyasztva, és jókedvűen rángatták a pajeszukat, mert itt sehol nem láttak kozákokat, csak csupa kedves, rendes emberkét... csak a nagyapám volt bizalmatlan és nagyon óvatos, ezért élek én és vagyok itt veled... mer' ennek az ősömnek is voltak repülős álmai, Odesszában galambtenyészete volt, ahova egy bizonyos diák járt vásárolni, később írt is róla egy sztorit, újságíró volt, hah, hülye volt, és magáról írt, úgyhogy a végén a sztalingok a halálba kergették, kinyiffantották... ezt senki se tudja rólam, csak te, ügyelek!

Akkor én is elárulok neked valamit, ennél a régi falnál, barátom, mondta Černá... én az eget valahol Erdélyben a nagyanyámnál láttam meg először, nem is tudom, hogy most melyik ország, ez arrafele gyorsan változik, és nem is akarom tudni, és amikor meghalt az anyám, széttépték a farkasok áfonyagyűjtés közben... áfonyát kellett gyűjtenie, hogy meg tudja venni nekem annak az idegen nyelvnek az ábécéskönyvét... a nővérem feltartóztathatatlan sírásba tört ki... aztán megjelent az a strici, az apám, és amikor beállított a Zsigájával, az egész falu odáig volt meg vissza, és az egész nyarat ott töltötte, és amikor először csinálta velem, elmondtam, de senki se hitt nekem... olyan volt, mint egy díjbirkózó, rágót osztogatott, meg kistükröket meg öngyújtókat, és ha ezt csinálja is vele, a családban marad, az ő dolguk, gondolták az emberek... és az összes fiú közül, aki elkezdett forgolódni körülöttem... ott a lányokból már tizennégy évesen nő lesz, tudod?... de én még nem voltam az... egy se akadt, aki lepuffantotta volna, ahogy ott mindenki tenné a bátyjával az ilyenért, de ők nem, a szemét disznók, vasárnap templomba jártak, éjszakánként meg igéztek, és nem történt semmi... ő aztán elintézte a papírokat, és ruhákat meg krémeket meg bonbonokat vett nekem... meg babákat is, és mindenki gratulált, hogy elhúzok ebből az országból Nyugatra, el Csehszlovákiába, és a nagyanyám? Ő tudta... és figyelj, asziszem, hogy hagyott engem, hogy a fenékig merüljek... tudod, mit mondtam neked akkor... az érzéseimről, azt a legszörnyebbet?

Aztán a nagyanyám elküldött nekem téged, és adta ezt a pisztolyt meg kettőtöket, hogy döntsek... és most szabad vagyok, és te soha semmiben nem egzecíroztathatsz... ha én nem akarom. És pár év múlva az iskolában is elmondtam, mer' néha... néha kibírhatatlan volt, a pincében, hogy a szomszédok ne... de mindent most nem mondok el... az iskolában Vámpírnak hívtak, amiatt, ahonnan jövök, és nem hitték el, a rohadékja akkoriban góré volt, úgyhogy inkább az egészet elengedték a fülük mellett... ebben a pillanatban a nővérem elhallgatott, mert a sarok mögül kinyúlt értünk a vihar jéghideg keze, és a nővérem, még zokogva, úgy elkezdett reszketni abban a jeges pillanatban, mint a nyárfalevél... mondtam is neki... mint a nyárfalevél, ja, meg rezgek, mint a léc, a szívéhez kapott, jó vicc, elkapott, aztán valószínűleg az asszociációs láncnak köszönhetően azt suttogta: Valószínűleg mégis idősebb vagy, annak alapján, amit a testemmel csinálsz. Erre nem tudtam mit mondani.

Hah... továbbmentünk, és megváltozott az időjárás, kicsit szemerkélni kezdett, bebújtunk az első nyitott ajtón... és egy különös csarnokban találtuk magunkat.

Félhomály. Óvatosan lépkedtünk, aztán felkiáltottam. A falról egy kígyó tekergőzött le, nem, csak egy papír, egy női arc volt rajta, nem tudom, mér' vetettem keresztet, finom arc volt... Černá kritikusan ráncolta a szemöldökét, figyeld, biztos valami színésznő, valami csillag... közelebb léptem, igen, túlzottan is finom volt, és... ráadásul szőke is... egy másik összetekeredett kígyó is volt mellette, a falakról csöpögött valami... fuj, ez... nővérem, ez egy villamosszék, és gyilkos is lesz benne... asziszem, remegni kezdtünk, miféle félelmetes tárlat ez, itt, a varázslatoknak ebben a különös országában... átöleltük egymást, becsuktam a szememet, mer' láttam, hogy több kígyó is lóg le a falakról, talán valami... nem szívesen káromkodom... talán valami keresztút ez, modern kivitelben... És a nővérem azt suttogta: És most elmondom neked a legutolsó dolgot is, jó is, és nagyon-nagyon rossz is... szoríts magadhoz, úgy... asziszem, hogy ez a fickó nem is az apám volt, csak arrafele szimatolt... és nagyon félek, hogy a nagyanyám eladott neki, és hogy ezt mindenki tudta, baromi nagy ott a szegénység. Folyton gondoltam rá, mármint a nagyanyámra, és vissza akartam menni, de ha ez igaz, lehet, hogy tényleg el kéne mennem, és meg kéne kérdeznem a vén varjút. Eljössz velem?

Černá, oda megyek, ahova akarod, de... ha ez igaz, akkor ezért a nagyanyádat is... akkor a nagyanyád is megérdemelné. Én legalábbis nem haboznék.

Azér' nem biztos, mondta Černá, lehet, hogy megtudjuk, hogy rákényszerült. Valami miatt. Gondolkoztam! A hegyeket, szívesen megnéznéd az ottani hegyeket, nem? Ott minden más. Ott mondák vannak meg dajkamesék, érdekelnének téged...

Černá, és van egy mondájuk a sírhalom lovagjáról, a Fejedelemről is?

Honnan tudod? Meséltem?

Nem tudom. Lehet, hogy említetted... figyelj! Nem lehet csak úgy eladni valakit. Mellettem ez nem történhet meg veled. Nem szabad! Eladni. Nem lett volna szabad bizonyos emberekkel érintkezned, telefonálgatsz, mit tudom én, kinek, védeni foglak... megváltozunk...

Sssszz, sziszegte Černá. Nem egzecíroztathatsz, megmondtam!

A következő festményről le kellett tépnünk a ponyvát, hogy lássuk. Egy fickó arca volt, szimpatikus. Valami Joseph akárki, gyilkosságért körözik, silabizáltam.

Fotó a sittről, elkapták, világos. Csak néztük egymást, és megragadtuk egymás kezét.

A következő darab... egy totálkáros kocsi... eszembe jutott Viška, valahogy így nézett ki, azután, hogy elszedtem tőle Černát, hallgattam.

A cafatok egy része vászon volt, de már tönkretette őket a vakolat, meg teleszívták magukat vízzel, úgyhogy már nem néztek ki vászonnak. De egyik kép se volt túl serkentő.

Ni csak, az öreg népirtó, Kim Ír Szen, villogtam műveltségemmel a tábori öltözetben levő politikus előtt.

Olyan felfuvalkodott képe van, mint egy kutyaszukának, és olyan elégedetten néz, mintha valakinek épp a golyóit sütnék, meózta Kim Ír Szent Černá. Aki fotózta, az is hatalmas segg lehetett.

Ez festmény, javítottam ki.

Az mindegy, mondta.

Következő felvonás: ettől mind a ketten padlóztunk. Lóvé. Ez az agyament lóvét festett, valamitől bekattanhatott.

A fenét, pont hogy rendben volt, vélekedett Černá.

A színek, ha lett volna napfény... de ilyen félhomályban meg hogy a kép magába szívta a vizet a falról, a lóvé úgy tekergőzött, mint egy giliszta, és néha gúnyosnak nézett ki, néha meg győzedelmesnek... megvagy, te bámész, az enyém vagy. Amikor elmagyaráztam nőmnek, hogyan látom a képet, aszondta: Asziszem, hogy az a csaj, az a szőke, már halott, ezér' volt az, hogy csak megijedtél tőle, de nem féltél... de a lóvé azér' tekergőzik, mer' még mindig nagyon él. A lóvé egyszerűen él, alakítja a dolgokat. Meg az embereket.

Aha, na és ez? Valami konzervek, szépek, még sose láttam ilyeneket, a muterom nem csomagolt ilyet tízóraira.

Hah, mondta Černá, nálunk trencséni bableves lett volna benne. Vagy libavér?

Oké, de akkor is... fura.

Mint minden más. Alapjában véve manapság így néznek ki az emberek.

Ja, de nem itt. Szerencsére.

De már itt se tart sokáig, az emberek egytől egyig matricákban járnak... egyformák akarnak lenni, csillognak, mint a bádog... vidáman igyekeztünk túllicitálni egymást, és amikor a nővérem egy gyors mozdulattal megbökött a könyökével, csak bólintottam, én is hallottam, az oszlop mögött... volt ott valaki... ontottuk magunkból a hülyeségeket, és feltűnés nélkül... a sarok mögé csusszantunk, kicsit följebb húztam az övemet.

Mórdi tvojej kírpicsa hócsetszja!, ordított föl valaki, eltűntünk a sarok mögött, és az oszlop mögül egy kis, szemüveges ürge bújt elő...

Csavargók, téglát akartok venni?, ordította erőltetett álbasszussal.

Megnéztem magamnak, az övemet békén hagytam, a nővérem aszondta, de úgy, hogy az ürge is hallja... Mit akar, mit izél itt ez az ember? Mi csak nézelődünk, nem vettünk el semmit! Nekem pedig azt suttogta... vékony, mint egy gyufaszál, nem tudja, kik vagyunk... hagyd békén!

Előléptünk a sarok mögül, és lassan és jó szándékúan odamentünk hozzá. Ott állt az oszlopnál, és úgy rakosgatta egyik kezéből a másikba a téglát, mintha ő égette volna és szedte volna ki frissen a kemencéből... de lehetett látni, hogy már nem gondolja komolyan a dolgot.

Jó napot, mondtam neki.

Maguk prágaiak? Jöttek megnézni, de hát már bezárták! A földre dobta a téglát.

És mit akart azzal a téglával?, kérdezte a nővérem.

Mindenféle alakok másznak ide... és tönkre akarják tenni az egészet. Aknavető kéne ide. Nem akarják ezt itt! Pedig itt született, dolgoztam az építkezésen, asse tudják, ki volt ő.

Én se tudtam, de a nővérem előtt szégyelltem megkérdezni. Černának hasonló problémája lehetett. A fickó leguggolt, és elég megsemmisültnek nézett ki.

De hát, mondta neki a nővérem, és megveregette a vállát, de hát ezek csak képek.

Jézusmárja!, kiáltotta az ürge, és a kezébe temette az arcát. Motyogott valamit, annyit kivettem, hogy... mint az állatok... mint a barmok... őrület... civilizáció... tipikus! Visszamegyek! Omoljon csak össze! Megvannak a dolgaim... Andy! Ah, Andy, a picsába.

Lassan hátráltunk kifele a nővéremmel. Kinn ez után a szörnyűségtárlat után jó alaposan kifújtuk magunkat. Szegény gyerek, mondta a nővérem, valószínűleg nem igazán trafált bele a helyiek ízlésébe. Szerinted ő festette ezeket? Ja, kinézem belőle. De valami itteni szülöttről magyarázott valamit. Biztos az a Joseph volt az, mondta Černá, a helyiek közül pont egy gyilkost meg egy szőke ringyót fest meg, aztán csodálkozik, az ostoba. Majd pont a dohányukat, a gyilkosaikat, a konzervjeiket, a hulláikat, a baleseteiket meg a kivégzőszobáikat akarják a falakon látni... számolta Černá az ujjain... a hülyék, nem tudják, hogy nincs semmi másuk... szinte. Ki akarna ilyesmit, egyetlen város se.

Okos vagy, Černá, így van!

Kimentünk, sötét volt... a lepattant zsinagóga előtt, amiben margarinraktár volt, mint azt észrevettem, a nővéremnek inkább nem is szóltam... elmeséltük egymásnak a titkainkat, és az övé szörnyű volt... én csak pár dolgot mondtam el neki, a fő dolgot nem tudtam kipréselni magamból.

Így hát kivételesen hallgattunk, de Černá hirtelen megbökött, a toronyóra már majdnem elütötte az éjfélt, siettünk a pályaudvarhoz, és épphogy fel tudtunk ugrani az induló vonatra, az ajtóban egy hapsi állt, sápadt, mint a viasz, megkérdeztem tőle: Prágába, ugye? Prága, Praha, beléje! Prague? Nach Praha, te köcsög... csak bólintott, és mintha nagy távolságból bámult volna rám, be lehetett állítva... találtunk egy szabad kupét, kényelmesen befészkeltük magunkat, és mosolyogtunk... és talán mer' a szerelemben és a háborúban minden megengedett, ahogy már a Sioni Bölcsek is megmondták a Régi Jelentéseikben, és a szenvedélyes ölelésben összeolvad a kettő, és sose unatkozol, főleg akkor nem, ha mindig egyforma és mindig új, és mindig megy tovább... provokatívan összehúztuk a függönyt, szemtelenül bezártuk az ajtót, és elkezdtük falni egymást a szó átvitt értelmében. Aztán elnyomott minket az álom. Aztán valaki föltépte az ajtót, és bejött... a viaszképű, aki a kocsi ajtajában állt, de most egyenruhában volt, kalauz-egyenruhában. Talán nem sértődött meg. Állt, mosolygott, még sápadt, szűk ajkait is elhúzta... kettőt Prahába, mondom neki, meglepett, hogy a fény felé emelte a dohányt, és derűsen megvizsgálta, mintha életében először látna új, önálló cseh zsetont, aztán ideadta a két jegyet, a zsebembe dugtam őket.

Hu, rázkódott össze a nővérem, ez aztán fura egy alak volt. Olyan fura szaga volt.

Ja, egy havasi pásztor fia elszabott egyenruhában. Ezek itt mind keverednek. De tényleg fura volt. Mi is furák vagyunk. Reggel vagy talán valamikor holnap Prágában leszünk.

Ha az Isten is úgy akarja, mondta a nővérem.

És mér' ne akarná? Izé... inkább elhallgattam.

Egy idő után megszomjaztam... meg meg is éheztem.

Nekem is jólesne valami... de ne menj sehova. Hülyeség, de hallod a vonatot?

Aha. Abszolút nem lehetett hallani a talpfákat, a kerekeket. Odarontottam az ablakhoz, rohant mellettünk a táj, változott, a sötétség nem, csak néha villantak fel valami város vagy gorodok fényei, attól függően, hol voltunk éppen.

Tudod, kedvesem, ez biztos valami hipermodern, nyugati, elektromos... sinkanzen.

Mér' sápadtál el?

Semmi, hülyeség. Elmegyek körülnézni. Gyere velem, ha félsz itt maradni.

Én? Berzenkedett. Most vettem le a cipőmet, még mindig fáj, siess vissza!

Végigmentem a folyosón, belestem a kupékba, nem volt sehol senki... üres volt a vonat, a földön itt-ott egy csikk, folt, üveg, egyet, ami a lábam alá gördült, fölvettem... valami... nem ismertem... de egy pókháló volt benne, abban meg egy kicsi, fekete pók... na, itt se viszik túlzásba a takarítást... továbbmentem, már föl akartam adni az egészet, az üres kupékban lengedeztek kifele a függönyök az éjszakába, mintha el akartak volna repülni, függönyök önálló akarattal? Hülye vagy? Hallgass, csak bajt csinálsz magadnak, mondtam magamban... de végül megtaláltam az étkezőkocsit, az is üres volt... az asztalokon abrosz, művirág meg sótartók, hátul a pult mögött egy pincér ügyködött, háttal nekem, odamentem hozzá, és illedelmesen köhintettem, megfordult, és éreztem, ahogy kalapálni kezd a szívem... ugyanaz volt... mosolygott... sör, hörögtem, bír... meghajolt, és elhúzott valahova, végül is mért is ne, elvégre üres a vonat, úgyhogy győzi, és nagyobb zsold üti a markát, nyugtatgattam magam különösebb siker nélkül... odanyújtott egy üvegekkel teli nejlont, és amikor leszámoltam neki a pénzt, megin' úgy mosolygott, és az aprón csóválta a fejét... ügyeltem rá, hogy minél távolabb legyek tőle, vannak alakok, akiktől ösztönösen és az első pillanattól kezdve rosszul vagyok.

Félelem mart belém. Az üres vonat képzete, amelyen át kell mennem, a függönyök, amelyek a semmibe lengenek... az étkezőkocsi előterének ablakán kinyitottam az egyik üveget, és egy slukkra kiittam az egészet, nővérem, bocsáss meg! Černá... minden elsötétült a szemem előtt. Egyedül van, nekirontottam az ajtónak, és majdnem elestem. A folyosón egy cigánycsalád ült, a batyuikon gubbasztottak. Úgy bámulhattam őket... mintha valami náci ment volna be a hálószobába az öreglányhoz, és ott, hát, nagyon kívánnám neki... az egyik fickó fölállt. Átmásztam rajtuk. Az egész vonatból lárma hallatszott, és cigarettafüst-oszlopok lengtek. Átverekedtem magam egy csapat részeg katonán, a vécénél két ujjal befogtam az orromat, átmásztam egy kabátba burkolózott tinédzseren, a kabátról egy hímzett koponya bámult rám, a gyerek hason feküdt. Az egyik kupéban az ülésen egy farkaskutya ült, a padlón egy tremp fetrengett a gitárjával, vakkantottam egyet. Az emberek a folyosón sört vedeltek, és kétszersültet tömtek magukba, megnéztem közelről a pirosló arcukat, az egyiknek rátapostam a lábára, hogy él-e, rám csapott... Eh, valószínűleg... miközben az étkezőkocsiban voltam, biztos megállt a vonat, ja, így lehetett... Černával túlérzékenyek vagyunk... Ušanica a határnál van, ez világos, most szálltak föl, mér' vinnének a vámhoz... cigit! Černá dühös lesz, én is. Két sört elcseréltem egy csomag... Bělomorka, na, majd meglátjuk. Morka, nem tetszett, de siettem. A folyosón, amelyet belengett a füst és a Hold éjszakai ködje, néha előbukkant egy alak, és átnyomakodott mellettem, álltam, és visszafojtottam a lélegzetemet, uchrychujte, hallottam, üdvözlés lehetett, vagy varázsige, vagy titkos jelszó? Chrunchru, mondta bocsánatkérően egy turbános mamulek, és odébb tolt, állj már félre, mondta egy helyi, és meglökött. Pár kupéból horkolást hallottam, máshonnan ordítást, piáltak, tömték magukat, üvegeket törtek. Észrevettem egy szovjet katonai egyenruhát. A hátán feküdt, és horkolt, mellette egy csavargó, tisztsapka, piros póló, fülbevaló, tele kék tetoválásokkal. Egymás hegyén-hátán aludtak, a horkoló katona kimutatta fogai aranyát, az inggallérján látható köpésnyom. A vécénél verekedés tompa zajai. Valakinek ki kellett volna fizetnie valamit, valaki valamit szállított vagy elvesztett vagy lenyúlt, jobb nem tudni. Az egész vonat egy emberként ünnepelte az újabb határok leküzdését. Néhány kupecot ugyan lehet, hogy kitettek a leágazásoknál, de a többiek megállíthatatlanul tartanak Prága felé. Az összes vagon bűzölgött.

De Černá nem volt a kupéban. Csak a cipője. Kirobbantam, végigjártam az összes közeli vécét, benéztem a szomszédokhoz, amit nem lehetett megúszni apró összezördülések meg udvariaskodások nélkül, visszamentem, és még mindig csak a cipője volt ott. Térdre hullottam, és kérlelni kezdtem Őt: tudom, hogy most a sinkanzenban vagyunk, de kérlek, sok szörnyű dolgot követtünk el... csinálj velem bármit, amit megérdemlek, meg Černá is, nekem csak egy dolog a fontos, hogy együtt legyünk, mindent vállalok...

Černá nevetve esett be a kupéba, és rögtön láttam, hogy be van állítva, egy faszi nyomult mögötte, magas, erős, kegyetlen vállak... kopasz fején tökfedő, a kezében egy üveg Jack D., úgy nézett ki, mint egy disznó-nagykereskedő... nyugi, kedvesem, ölelte át a nyakamat Černá, ugyanis még piásan is pontosan érzi, mi esz engem... ennek az úrnak híre van a számunkra, mégpedig hogy nem is Prága felé megyünk, Černá nevetésbe tört ki, és eldőlt az ülésen... Igazán örvendek, fiatalember, hogy csehek vagyunk, ez a pocsong, vagyis vonat, Varsóba megy, és ott van egy Praha nevű előváros, én ott lakok, Josef Švejch vagyok, maga pedig állítólag Potok úr, mondta a nővérkéje, már hajcsizik, cukorfalat! A nővérem szétvetett lábbal ült, és horkolt... és nem ismer egy Potok urat Pořící nad Sázavouból? Ugyanis ott van a vén Vávrának a speditőrcége, és egyszer elmagyarázta, hogy hogy söpörte ki mind a két templomot egy gömbvillám ugyanabban az évben, amikor fogságba estem, vajon mér'? Mer' elözönlötték a külföldiek... odahajolt hozzám, és aszondta... amint megáll, ragadd meg a csajt, és szívódjatok fel, és ne nézz körbe, hidd el, baromi régóta segítek itt, ez egyenesen lefele megy! A nővérkénknek fölhúzzuk a cipőjét, érje csak egy kis csikland a szenyorita talpiját, hihi, a fickó vad mozdulattal a plafonra mutatott, aztán a fülére... a lehallgatás jele... megállt bennem az ütő... akkor jól sejtettem! Arról van szó, hazudik-e, vagy sem, eldöntöttem, hogy megkockáztatom, a vonat egyáltalán nem tetszett... a fickó bólintott, és abban a pillanatban megállt a vonat. Megragadtam Černát, és az ajtónak löktem, aztán még egyszer, magához tért: Húzunk, siess, mondtam a szörnyű pillanatra fönntartott hangommal... végigvonszoltam a folyosón, ami megin'... tök üres volt... sehol senki, csak a végén nyikorgott az ajtó... botorkáltunk, Černá kezdte összeszedni magát, nem kérdezősködött, okos volt... még három üres kupé, folyton arra számítottam, hogy valaki kinyúl a sötétből, megfordultam, a sápadt, vékony fickó futott utánunk, és ahogy... ugrált, láttam az arcát... viaszhoz volt hasonlatos... a szája meg az orra egyetlen nyílásba olvadt... sárga hab bugyogott elő belőle... muszáj volt megállnom és megnéznem, a hab mintha fortyogott volna, és láttam a rágószerveit... futott, és az arca... arca egyre nőtt, betöltötte a folyosót... fölemelte a kezét, meg akart fojtani, bele akarta vájni a körmeit a nyakamba... abban a pillanatban valami... Černá elkapta a kezemet, megrántott, és kiestem a peronra, keményen... és a vonat sehol.

Testvérkém, fáj valamid?, kérdezte és letérdelt mellém. Mozdulj meg, könyörgök, mozdulj meg.

Micsinálsz, jól vagyok. Kicsit megütöttem magam. Föltápászkodtam.

Ah, akkor te tényleg... aszittem, eltalált.

Mi? Kicsoda?

Az az undorító figura, aki mögöttem jött, még rám is lőtt! Féltem, hogy eltalált téged, tudod? Annyira elestél, hogy fájt nekem. De kösz, hogy kirántottál, magamon kívül voltam a félelemtől. Az a fegyvercső. Csoda, hogy nem ment szét a fejem a félelemtől. Csodálkozom, hogy egyáltalán elment a vonat.

De hát te rántottál ki engem! Azér' estem el.

Hogyhogy... te rántottál ki a kezemnél fogva. Ott voltam vele a folyosón, lőtt, iszonyatos volt... eltakarta az arcát.

Černá, várjál, asziszem, kezdem érteni... téged le akartak lőni, engem meg akartak fojtani, ezek... démonok voltak. És túléltük, asziszem, túljutottunk rajta. Talán mer' imádkoztam. Nem tudom.

Én is sokat imádkoztam, egyfolytában.

Te, az az egyedüli fickó megmentett minket!

Dehogyis, meg akartam mozdulni, amikor agitált téged, hogy szálljunk ki, és tudtam, hogy le akar majd lőni. Pisztollyal kényszerített, hogy odamenjünk hozzád. Úgy csináltam, mintha részeg lennék. A fernetjétől. Amikor aszondta neked, szálljunk ki, kiabálni akartam. De nem tudtam mozogni. Állati rossz volt.

Egy ideig még boncolgattuk ezt a rémvonatot. A hideg éjszakai levegő kihozta belőlünk. Körülöttünk csönd honolt, a peron keskeny volt, sehol egy lélek. Egyedül, együtt voltunk az éjszakában, és épp kievickéltünk egy csapdából, mit akarhattunk még.

Mid van?, érdeklődött a nővérem.

Nem engedtem ki a kezemből a nejlont, kész csoda, nem?

Benyultam a zsebembe, cigik voltak benne, Cleák, csodálatos Cleák. Egyre óvatosan rágyújtottam, és mosoly ragyogta be az arcomat.

Igen, nővérem, a valóságban vagyunk, üljünk le egy kicsit.

Van itt még valami... hogy engem mér' akart lelőni, azt tudjuk mindketten, de téged mér' akart megfojtani? Nem akarod elmondani?

Összerezzentem.

Várjunk még vele, oké?

Ahogy akarod. Hiszek neked. És asziszem, tudom. Ne húzd fel magad, de az a lány, aki átölelt, az azt követő éjszaka... aszondtad, hogy ismered. Szeretted?

Aha.

Ő volt az? A nővérem úgy rebegte ezt a kérdést.

Hagyjál.

Sose hagylak el.

Ültünk, hátunkkal a váróterem rozzant falának támaszkodtunk, csillapítottuk a szomjunkat, és fújtuk a füstöt. A sör igazi volt. A nővérem megjegyezte, hogy ha varázssör, akkor is leszarja, ezerféle és medencényi sört ivott már, és tessék. Én is úgy éreztem, hogy engem se húzna ki a kátyúból. És aztán, normál pénzzel fizettem, és valami logika azér' csak van még! A nővérem élénken helyeselt. A biztonság kedvéért párszor éhesen és szenvedélyesen megcsókoltuk egymást. Aztán finoman és gyöngéden. A kezünkkel végigbarangoltuk egymás testét. Ez is működött. Várjál... és dohányunk van? Izé, vennem kell valami cipőt, ebben már lehetetlenség járni. Levette. Végigkutattuk a zsebeinket. Szinte semmi, pár ezres, nagyjából két ebéd. Prágában, itt azér' több. Valahonnan szerválok neked egy csukát, vagy majd stoppolunk, vagy potyázunk, majd csak lesz valahogy, nyugtatgattam. Benyúltam a zsebembe, ahova a jegyeket dugtam, amiket a sápadt Azazelo adott el. A zsebemben két száraz levél volt, szétmorzsolódtak az ujjaim között. Kicsit félve pillantottunk a kiivott üvegekre. Mi van!?

Černá hirtelen összegörnyedt, és vonaglani kezdett, villámgyorsan lent termettem mellette, és megfogtam... de ő csak hahotázott... testvérem... inkább ne emeld fel a fejedet... fölemeltem, és egy tábla függött ott, az állt rajta: Ušanica. Én nem nevettem, szörnyen káromkodtam.

Újabb Cleákra gyújtottunk.

Lehet, hogy megy innen valami?

A nővérem megin' vonaglani kezdett.

Értsd meg... ha én itt... még egyszer vonatra szállok... csakis egy csapat apácával... ők pedig... nem lesznek kíváncsiak... rám!

Kíváncsi voltam, mikor hagyja abba a nevetést.

Van egy ötletem, nővérem, szundikálunk itt egyet, és hajnalban majd meglátjuk a továbbiakat.

Izé... az jár a fejemben, hogy ha ilyen álmaid vannak, nem félsz aludni?

Izé, ez kisgyerekkoromtól kezdve állandó problémám, ezér' kell egész nap a hülyét játszanom. A piától jól alszom. Egy ismerős csaj, egy sámán, akivel megosztottam a félelmemet, hogy sokat iszom, párszor végighallgatott, aztán elmentünk vodkázni. Aszondta, hogy igyak csak, hogy így legalább lefékeződik a megőrülésem. De most a régi időről beszélek. Veled, kedvesem, ez más. Sokkal jobban érzem magam, és nyugodtabb vagyok!

Lehet... hogy a szeretkezéstől?

Biztos. Meg mindentől.

Aha. Amióta együtt vagyunk, minden könnyebb.

Hirtelen megin' összecsuklott a nevetéstől, és vigyorgott, és kiabált. Most nem értettem, mért, és próbáltam elaludni.

Felébredtem... és pont egy... rekettyét vagy nemtövist vagy bíborfelhőt vagy rózsakertet, ezek a szavak jutottak eszembe... láttam.... kedves és ismerős látvány volt, fujtattam, halvány remegés futott végig ezen az orgiasztikus álomtájon... fókuszáltam, a nővérem füle volt az, beledugtam a nyelvhegyemet, fölugrott... jaj, te vagy az? Na, ki vele... mit álmodtál?

Ezúttal lusta voltam bármit is kitalálni.

Semmit. Abszolút semmit! És te?

Nem mondom el. Elpirult.

Először egy kis utcácskán mentünk, aztán nagyobbakon. Csak úgy bámészkodtunk. Sehol senki, lustálkodtunk a sarkokon. Vizsgáltuk a helyzetet. Nézegettük a tavalyi vigasságok szakadt plakátjait. Ablakok. Pár mögött családi cuccok voltak, gyakran láttuk bútorok körvonalait. Meg embereket is. Néha semmit. Fönt egyforma ég, lent barázdák a sárban. A moziban a Motoros fűrész ment. Úgy fejtettük meg, a képek érthetetlenek voltak. Ott, ahol a járda végződött, egy kis parkot találtunk egy szoborral. Ülj le, mondta a nővérem egy padnál, mondok neked valamit.

Valószínűleg nem fogsz neki örülni. Elég sokat szoktam álmodni... valakiről, egy pasiról. Nagyon kedvelem, és biztonságban vagyok vele, és elég boldog vagyok. Inkább nem kertelek: ez a pasi mos engem. A kádban vagyok, ő pedig fröcsköli rám a vizet, és szappanoz, és megérint. Gyengéd, de van ereje. És tudom, hogy előtte nagyon... piszkos voltam. Haragszol?

Egyáltalán nem! Csodálkozni fogsz, de nem! Az arcát látod?

Nem, csukva van a szemem, és nem tudom kinyitni. Aztán megjelenik valaki, valaki gonosz, és a pasi elkergeti. De csak szavakkal. Ez az álom folyton visszatér. Ne haragudj, de ha rájövök, hogy ki ő... lehet, hogy majd vele akarok lenni.

Oldalról nézett rám. Látta, hogy mosolygok.

Téged ez nem zavar?

Nem. Gyere, indulunk.

Egy ház előtt, amiben valami üzlet volt, élelmiszer- biztos nem, egy busz állt. A sofőr épp indított. Apró, hájas, szemüveges figura. Odaszaladtunk, nem érdekelt, merre megy, csak el... el innen. Ülések csak elöl voltak, a többi raktér volt, benne pár doboz. Ha ki akart volna dobni minket, előkaptam volna a stukkert. Egyszerűen kiütésünk volt már Ušanicától. Hagytam, hogy a nővérem tárgyaljon, ő szebb nálam. De a fickó... utána bosszantott, Černá inkább törékeny, de ha kinyomja a mellét... a fickó méregette a tekintetével. Nem arról van szó, hogy megnézik a pasik. Az én szemem is folyton cikázik. De vannak gusztustalan piactekintetek, amik rögtön az árat fürkészik. Az akkori berluni idők óta érzékeny vagyok erre. A motor bőgésében nem hallottam, miről beszélnek. Jobban oda kellett volna figyelnem akkor a nővéremre.

Visszajött... dühösen, a faszi valószínűleg mindenféle disznóságot zúdított rá. Mért is lett volna másképp, ha egy lány bajban van.

Milyen alak?

Ismered az ilyen gennyzacskókat... lökte a szöveget, naná, tudod te is. Ráadásul valószínűleg részeg is. Cseh.

Hova megyünk?

Jó, aszondta, hogy keresztülmegy azon a helyen, ahol a vasúti csomópont van Prága felé, az úti célja meg valami piac a magyar határnál, valami Kyselice.

Magyar, ez fura. És milyen az az első hely?

Aszondta, magyar, lehet, hogy magyarok lakják, nem tudom. A csomópont Csehországban van! Ez mázli.

Mi a neve?

Hát, mondta a nővérem halkan... valami Istentelend.

Szó se lehet róla! Ne hülyéskedj. Már világos! Oda akar elvinni, gyere, tűnjünk el...

Nyugi. Várjál.

Elkapta a kezemet, ez segített.

Akkor menjünk el vele Kyselicébe vagy hova. Üzlete van az ottani piacon, ott biztos lesz csatlakozás.

Mit árusít?

Nem tudom. Nem mondta.

De valahogy olyan furán mondta ezt Černá. Nemsokára megin' elaludtunk. A busz álomba ringatott minket. Körülöttünk a táj üres volt, ahogy azt a rövid ébrenlét alatt megállapítottam. Földek. Néha-néha egy út. Meg néha egy-egy madárijesztő karón, hogy elijessze a varjukat.

Ébresztő, gyerekek. Este van! A fickó előttünk állt, az ingén lavór nagyságú izzadságfolt, dülöngélt, kurjongatott, bohóckodott, nem volt valami csábos.

Testvérkém, mondta Černá döbbenten, ez fogdos!

A fickó elvette a tappancsát Černá melléről, pajkos arcot vágott, és aszondta: Hohó! Kialukáltuk magunkat? Pepek vagyok, és ti vagytok a szalonomban az egyedüli menazséria, nemsokára kajálunk, ti csürhe! Majd dumcsizunk.

Hitetlenkedve néztem rá, megfogta Černá combját.

Nővérem... ez öngyilkos, szakadt ki belőlem.

Ó, hát testvérek vagytok! Rögtön aszondtam, és csak egy szóra, úrfi... mer' ti ketten szöktök, ti két szökevény! Ti két... mik is vagytok? Narkósok, vagy meglovasítottatok valamit. Leülni. Tappancsában váratlan erő lakozott. A vállamat fogta vele, és bár most ernyedten... mint egy halott uszony... pihent ott... azér' éreztem. Már most egy csomó lóvéval jöttök nekem a fuvarért, de nem akarok én csillagászati összegeket, a kisasszonyka jó kis bőr. Ahhoz képest, ami körülötte van. Gyertek velem, aztán majd csak megegyezünk valahogy, lepacsizzuk.

Mit akar?

Ó, a kisasszony tudja. Mer' nem akkora álomszuszi, mint egyesek. Mint az a jómadár öccse! Talpraesett egy csajszi, ammá biztos. Egy hét múlva annyi dohányotok lesz, hogy a világot körbe tudjátok utazni belőle! És elég, ha zuhanyozik... Ismered azt, nem, hogy... elmegy egy nő a dokihoz...

Ismerjük.

Akkor indulás. Tűz, kerékcsikorgás, hat másodperc alatt száz... haha!

A sofőrünk beült a volán mögé. Černá végig hallgatott.

Mondd csak, mi van... fogadok, ha itt lenne a fekete szemüveged, most föltennéd. Mit főztél ki vele, amíg én aludtam?

Semmit, ne hülyéskedj már! Ez egy állat... azt akarja, hogy lefeküdjek vele, vagy mi.

Akarni azt lehet, nem csodálkozom rajta, mindenki ezt akarná, veled... elvégre jó bőr vagy, pedig... pedig azér' mi se tizenhét évesek vagyunk már, nővérem!

Szerintem valami útszéli kupi lehet vagy mi, mondta Černá.

Akkor elpárolgunk, ez a faszi bűzlik, nézd, egy falu. Állj meg!, dörrentem rá Pepekre, és felemelkedtem.

Várjál... húzott vissza Černá, rádumáltam, hogy vigyen el végig, ott aztán leléphetünk.

Nem, most rögtön kiszállunk. De csak akkor állt meg, amikor belerúgtam a volánba. Nem volt pipa, kár.

Ne szálljatok ki, innen nem juttok sehova. Nem úgy gondoltam!

Kint nagy volt a nyüzsgés. Talán egy piac, mindenütt emberek, kordék, csirkék, élőnek tűnt... de máshogyan, lehet, hogy tényleg valahol a magyar határnál vagyunk.

Itt kell lennie busznak vagy vonatnak.

Nincs itt semmi! Puszta! Hát nem látod? Higgy nekem, a csajodról többet egy szót se, megígérem, csak vicceltem. Nem tudtam, hogy ilyen morc vagy.

Nyisd ki az ajtót. Černá, megyünk!

Pepek ordítani kezdett: Akkor takarodjatok, húzzatok a vérbe. Nekem is volt otthon egy ilyen... undorító, hálátlan férgem!

Egy sáros piactéren álltunk. Azt a nagy nyüzsgést valószínűleg csak a misztikus harmadik szemem maradványával láthattam, vagy leginkább annak a hályogán át... pár lerobbant kocsi állt a tócsákban, de különben sehol egy lélek, elfutott mellettünk egy kutya. A viskóknak kis ablakaik voltak, az udvarok nagy része tele volt mindenféle képtelen ócskasággal. Minden fából volt. A nővérem megérintette a kezem, és én megláttam... egy fekete ruhás, öreg banya gázolt át a tócsákon hatalmas parókában. Egy csirkét vitt, leffegett a feje, át volt vágva a torka. Egymásra néztünk. Arra... van egy kocsma, mutatott Černá a kezével. Inkább csűrnek nézett ki. Három fekete kabátos tata állt előtte, amikor elmentünk mellettük, furán viselkedtek... némán álltak, a szél összeborzolta a szakállukat, a derekukon mindenféle madzagok himbálóztak, valami... a szélre rögtön felfigyeltünk a nővéremmel. Hideg, fagyos szél volt. Černá megremegett, menjünk be, tudakoljuk meg, hol vagyunk, mondta. A kocsmában minden fából volt. Sehol egy plakát, tévé se, itt még kedvelik a saját képeiket. Pár asztalnál ültek, de mindenki hallgatott... nem törődtek velünk... végigböngésztem valami étlapot... sehol semmi... a szemközti falnál egy öregember ült, rajta is hosszú, fekete öltözék, valami kaftán, tojást evett, a lábánál egy kutya ült, a tojássárgája lefolyt a tata hosszú szakállán... a kocsmáros a söntésnek támaszkodott, olyan volt, mintha valami régi filmből lépett volna elő, a fején satyak, de ő is szakállas... az összes fickónak sapka volt a fején. Černára néztem... mintha megnyúlt volna az arca, és elsápadt... kivételesen meg akartam nézni a jelet, testvérkém, de nincs kitéve... nem, nem volt sehol kereszt... de az ilyen csehókban nem is szokott lenni, a lényeg az, hogy nincs J. Š... Már tudom, hol vagyunk, mondta a nővérem, kinézett az ablakon, ott, arra, az van kiírva, hogy "Goletica", de valahogy olyan furán. Nem hallottam még róla, mondtam, a szomszéd asztalnál egy vörös orrú fickó ült, pálinkát vedelt... szintén mukk nélkül, a kezében egy ostort tartott, talán kocsis, de a könyökénél egy könyv feküdt, láthatólag régi, teljesen fekete... ez a kocsis zakóban volt, nem fekete köpönyegben, kicsit máshogy nézett ki, mint körülötte az a göthös banda. És valakire... emlékeztetett... az arcvonásaival. Nézd meg, mondtam társnőmnek, különös, mintha ismerném... hah, így fogsz kinézni te is, ha nem vigyázol a piálással, igen, olyan orra van, mint neked, drágám. Hihetetlen, mondta aztán a nővérem halkan, amikor alaposabban is megnézte a fickót. Engem kirázott a hideg. Kicsit babonás vagyok, elismerem. Jusson eszedbe az a csirke, Černá, eh, itt valami lóg a levegőben, és úgy tesznek, mintha nem látnának. Odamenjek a pulthoz?, kérdeztem a szerelmemet. De nem volt kedvem. Még várjál, az a csaj akar tőled valamit, ismered? Tényleg, addig nem is vettem észre... szép csaj... a söntésnél állt, és nézett engem... addig a pillanatig nem ismertem meg a szemeit, amikbe bele lehetett volna zuhanni, ezek a szemek vezettek valahova, mint az alagutak, csillogtak a fénytől, amit felfogtak és eltároltak magukban, mint ahogy a csaj sötét, hosszú haja is csillogott, ezt akartam mondani Černának, de összeszorult a torkom... nem ismerem, de... fölemelte mindkét mutatóujját, és a szájára tette, még egyszer, aztán egy fordított V-jelet mutatott, és megin' az ajkához szorította az ujjait... jelbeszéddel beszél hozzám, jöttem rá, és aszondta: HANG, és megint HANG, és megint... fölálltam... Černá elkapta a kezemet, elfelejtettem, hogy ő is ott van. Ne, ne menj oda hozzá, menjünk innen, mondta Černá, ezek itt csak hallgatnak, most meg néznek... fölállt, és kivezetett, fájdalmat... testi fájdalmat éreztem... mintha elszakadt volna valami a testemben, ujjaim hegyével megérintettem a mellkasomat, szorongást éreztem... tudtam, hogy ha most elmegyek, többé nem látom a lányt, és sajnáltam ezt, egyre gyorsabban mozgatta a kezét és az ujjait, ahogy Černá húzott, láttam, hogy aszondta, hogy HANG és HANA, megismételte HANG, HANA, aztán megin' láttam a szemét.

A végtelent láttam, és benne hideget.

Kész áldás az öcskösöd, folyton csak durmol, vagy talán elvarázsoltad, gyeride, picinyem... fölugrottam az ülésről, és a fickó elvette a kezét. Már nem egyedül voltunk a buszban. A másik ülésen egy nő ült. Ez Vlasta, mutatta be Pepek, együtt jöttök vele, egy óra múlva ott leszünk.

Černá, mér' alszom folyton?

Mindig azt állítottad, hogy keveset alszol.

Lehet, hogy azér', mer' jól érzem magam veled. Vagy meg fogok betegedni.

Csak nem, el kell jutnunk valahova. Máshova.

Máshol vagyunk.

Vlasta odaült hozzánk, egyértelmű volt, kicsoda-micsoda ő. De egész kedvesnek tűnt.

Hol szedett össze titeket Pepan? Hány éves vagy, olyan fiatal vagy, honnan jössz?

Černá mondott neki valamit.

És Vandasnak fogsz dolgozni?

Aztán kiokosított minket. Vandas görög volt vagy magyar, és ő volt a piac, mondjuk így, ura, a helyi főnököcske. Valószínűleg igazi gorilla. Vlasta egyfolytában áradozott róla, láthatóan odavolt érte. Én nem nagyon figyeltem rá, megin' elbóbiskoltam, és tudtam, hogy Černá hegyezi a fülét, úgyhogy ha valami információ...

A PIACON · SPENÓTBÁR · ELMOSOLYODOTT · MEGTÖRTÉNIK ·
ÉS MEGYEK · ÚJ DAL A FEJEMBEN · RENGETT A FÖLD

A piac a város után következett. De. A söpredék piaca volt ez, Berlun ehhez képest valami Kudam volt. Ilyesmi. Ez itt örvénylő káosz volt, protoplazma, amiből néha-néha kilesett valami arc, általában elég félelmetes. Ez a hely maga volt a kialakulatlanság, valami, ami foganása pillanatában el is tűnik. Anomália. Amit itt láttam, arról fénykép még sose készült. És nem is fog. Talán csak a kínai tekercseken látni ilyet, de itt keveredtek a népek. Ez már nincs is, csak az agyamban, ott pedig gyorsan váltják egymást a képek... Ezek közül az emberek közül sokan biztos már nem is élnek. Azok, akik még mélyebbre süllyedhettek volna. Azok meg, akik kerestek és talpon maradtak, már máshol vannak.

Nemrég lapozgattam a világ leggazdagabb embereinek évkönyvében. Az egyik fickó baromira hasonlított Vandasra. Épp egy csekket töltött ki Jótékony Célokra. Közben villogtak rá a vakuk. Ott állt a papír örökkévalóságban az egyik központi nemzet politikai, társadalmi és kulturális életének hírességeivel.

Nem, ez nem Berlun volt, és nem is Arany Pára. Emlékezetem alsó rétegében csúcsos bőrsapkák jelentek meg, nyilak süvítése, portyázók homályos képe, a sejtjeimben van ez a kép, mint degenerált városi kutyáknak a farkasüvöltés.

A szinte kristálytiszta levegő távolában egy városka feküdt, amit nem akartam elképzelni, elég volt a lakótelepek elővédje, a másik irányban pedig - ott, ahol állok, ugyanis mindig elfeleződik az űr - síkság volt, talán sztyepp, talán puszta, tudom is én. Az biztos, hogy valami határnál voltunk. Ennél mélyebbre már nem lehetett menni. Elegy volt ez, Kelet-Európa söpredéke, főleg orosz, lengyel meg román árusok. Olyanok, akik máshova nem mehettek. Mászkáltunk Černával a standok között, a cuccok nagy részét takarókon kínálták, meg cipős dobozokban, zöldséges ládákban, nejlonzacskókon. A fogkeféktől átsétáltunk a szuronyokhoz. Te, nővérem, mi körül sétált Ádám és Éva a Paradicsomban? Csörgedező patakok, fűzfák, barátságos majmok, almafák... ne vedd szemrehányásnak, nővérem, dehogyis! Már megemésztettem a dolgot. Oké, mondta a nővérem. Egy csomó cuccot árultak a szovjet hadsereg készleteiből. Mint az ócskások őrült álmaiban, úgy hányódtak itt a katonai hátizsákok meg az egyenruhák különálló darabjai, ki húzná ezeket magára ebben az országban, mindenki élni akar, tűnődtem. Az egyenruhák egy része koszos volt, ezeket nem a turistáknak árulták a Károly hídon, talán madárijesztőkre szánták őket. Nagyon megragadott egy Vajennüj okrug ftaroj armii feliratú zöld mérleg, vajon mit mérhettek rajta, talán ezzel porciózták csajkába a csak szarásra, túlélésre elég napi adagokat egy konyhán, csajkák is voltak itt, és észrevettem egyértelmű börtönholmikat is, annak idején nekem is ilyenekből csöpögtették a kezemre a teát meg a szószt a falban levő lyukakon át, és néha lent láttam egy-egy Charta 77 vagy Nőt akarok vagy Ez aztán a kaja! feliratot, az alj még mindig tartogat meglepetéseket, hogy ne unja magát a Sötét. A szuronyokat szemérmesen letakarták plédekkel, ezér' a katonai ébresztőkkel meg a Zenit fényképezőgépekkel ellentétben ezeknek megmaradt a csillogásuk, és látszólag használható állapotban voltak.

Figyelj, Černá, ilyen fényképezője volt az egyik osztálytársamnak. Egyszer egy akadályversenyen az osztályunkat, csak a fiúkat levitték az iskola pincéjébe a Havelský piacon, ugrószőnyegekből meg fadarabokból lőteret alakítottak ki, célba lőttünk, és amikor a tornatanár elhúzta a belét, fölültettünk a lóra, az ilyen tornaszer, ismered?, egy nagy bakelitbabát, a pedellus lányától lopta el valaki az udvarról. Az osztálytársaim beakasztották a szétfeszített hússzínű bakelitlábakat a ló akasztóiba, vagy hogy mondjam. Sokkal izgalmasabb volt rá lövöldözni, mint a papír céltáblára. Kétszer találtam, egyszer a hasába, egyszer a szemébe. Cafatokra lőttük. Bajza jól lőtt, a Hála is, emlékszem. Aztán Šastlivec fogta a Zenitjét, és lekapott minket a műhullával meg a céltáblával. A fiúk csinálnak ilyeneket, de szerintem ez nem jelent semmit. Vagy igen?

Semmit se tudsz, micsinálnak a lányok.

A Gázgyáriban majd előbányászom a képet, valahol megvan. Akarod látni, hogy néztem ki kilenc évesen?

Nem, asziszem, nem.

Képzeld, elég vézna voltam.

Hát az lehet. Változik az ember.

Kamaszkoromban elkezdtem többet enni meg csajozni.

Biztos ledöbbentetted őket.

Körbejártuk ezt a nyomorult jarmarkot... megnéztük a rambópólókat meg a mindenféle pofátlan apró kutyát, amikbe lépten-nyomon belebotlott az ember a porban. A piacot egy nagy sátor uralta... mocskos volt, más szó nincs rá. A sátorban áruval telezsúfolt ládák voltak, mindben különféle sminkek, hatrétegű bizgék, klipszek, babák meg samponok tornyosultak, főleg nők turkáltak bennük. A másik oldalon egy érdekes kondér volt, alatta tűz... a kondér valamiért egy felfordított harangra emlékeztetett... odaléptem... gulyást?, hördült rám egy nagy, kövér pofa, izzadt volt, és a potrohát egy hihetetlenül gusztustalan kötény mögé rejtette ... mégis, amikor láttam ezt az érdekes kotyvalékot, amiből hullámokban áradt a forróság, nem bírtam ellenállni... ő meg állt, és rajtam átnézve... Černát bámulta... egy gulyást kérek, kolléga, hívtam fel a figyelmét, hogy vendége van... nem, kettő, mondta magyarul, mind a kettejüknek... a tálakba lökte az adagokat, és odahozta a deszkához, ami két hordón állt, Černá érdeklődéssel közelebb lépett... tudod, hogy mondják magyarul, hogy Černá, kérdezte a kedvesem, amikor végeztünk az étellel... ne, inkább ne mondd meg... Fekete, szép, nem? Döbbenetes. Nézd, micsoda feferónijuk van, hívtam föl Černá figyelmét, megkóstolnám...

Még valami?, kérdezte tőlem a gulyásárus, és le nem vette a szemét Černáról.

Nem, feleltem a nővérem nevében is.

A sátor egyik részében a fickónak zöldségüzlete volt, árult színeset, kicsit, nagyot, mindent vegyesen. Föl-alá mászkáltunk a piacon, néztük a bizsukat meg a bizarrokat, tényleg a legiszonyatosabb bóvlik kiárusítása ment itt... ez mind el fog tűnni, Černá. Más országban az egészet úgy, ahogy van lebulldózereznék... teljes hamutartó-garnitúrákat vettem észre, mind egyforma volt, és mindre az volt ráírva, hogy Mitropa... a piac egyik végén pár kocsi állt, Pobeda típusú öreg kasznik, volt egy Trabant is, meg egy cseh márka, amit Komának hívok... gázoltunk a homokban meg a porban, és figyeltük az embereket meg azt, hogy mit árulnak, az egyik vörösboros standnál rá kellett támaszkodnom a nővérkémre... Černá, nevess ki, de én teljesen meg vagyok hatva, nézd azokat a szarvasos szobrokat, ahogy mállanak, meg azokat a Lenin-kollekciókat, na és ott, azt a mindenit! Ne ordíts már, mer' megveszem neked, figyelmeztetett Černá... legalább száz félliteres üveget láttam J. Š. képével... teljesen el vagyok érzékenyülve, és remegnek a beleim, figyelj, Černá, mer' ezt soha többé nem látjuk már, eltűnik, kiárusítják... de hát förtelmes mind... igen, de egész életemben láttam őket, és te is, és most nem lesznek többé... figyelj... az egyik standnál iskolai térképek voltak, a pterodaktylust felismertem... biztos kiraboltak egy iskolát... mér', az iskoláknak nincs pénze, mind üzletelnek... megvegyem neked ezt a kitömött menyétet, vagy nyest ez? lepke! hangyászsün... nővérem, tudom, hogy förtelmes, és hogy egy csomó árus csak korlátolt tolvaj, de várjál, amikor mindent elárasztanak itt a reklámok... igyunk még egy üveggel, én ezt nem bírom, forog körülöttem a világ... aztán odamentem az egyik standhoz, és eladtam a kabátomat, elég rongyos volt, de félig bőr, szereztem magamnak egy melegítőfelsőt, rögtön kellemesebb volt így a standnál ácsorogni, és nem is lógtam ki a sorból... Idehallgass, testvérkém, úgy látom, van ott egy majdnemoké bár, nézzünk be, meg kell kicsit mosakodnom... erre inkább levettem a melegítőfelsőt. Olyan volt, mintha egy másik térképre léptem volna. Minden tiszta volt és üres. De a pincérek rögtön haptákba vágták magukat, szinte még meg se nyikordult az ajtó. Černá kecsesen intett nekik, és pedig hálás voltam az egészséges SUPER DISCO-ért, amely zavartalanul csillogott a mellkasomon. Rendeltem valamit, talán bort, és az üvegfalon át figyeltem a piac rovarnyüzsgését, ide az árusok nem jártak, ez a hely, taktikusan az országút mellé építve, valószínűleg csak a turistáknak volt, még időben megszerezték a telket. Lehet, hogy közben rádöbbentek, hogy kicsit elhamarkodták a dolgot. A pincérek németül beszéltek, én is megpróbáltam, olvadozni kezdtek. Germany?, kérdeztem, hogy ne álljon a beszélgetés, Ich bin turiszt... ausz Nederland! Ausztria, hajolt meg kecsesen a pincér. Spinat pica, olvastam fel az étlapról, cvej mál, bitte. Ja. Meglepem a szépségemet, nem lehet csak innunk... ilyet még nem ettem, mondta, ez valami... tengeri spenót, nem? Utazásaim során nem találkoztam ilyesmivel, de például lehet, hogy moszat... a Sargasso-tengerből. A Holt-tengerből... sóban pácolva, szomjas vagyok, mondta a nővérem, és megcsillantotta megtisztított fogait. Napsugarak hatoltak át az üvegen. A bárpult fölött egy mikrofonos veterán fotója lógott, meg balerináké meg egy bizonyos színészpárosé. Fekete Numa is ott függött kesztyűben, és az agyarvédőjén keresztül vigyorgott ránk. Elmondtam Černának. Mindent. Elmondtam, hogy mi volt Szukával. Nem tudom, ennyire bátor voltam-e, vagy pedig olyan gyáva, hogy már nem akartam magamban hordozni a dolgot.

Végeztünk az étellel. Černá nézte a papírszalvétát. Egy idő után megjelent a pincér. Smek gút? Já, natürlich. Nővérem a villájával leszedte a tésztáról a spenótot, és azt mondta: ezt a spenótot nem fogom elfelejteni. Aztán rám mosolygott.

Nem emlékszem, hogy jöttünk el. Bennem maradt a mosolya. Kint lehűlt az idő, felvettem a melegítőfelsőm. Az üvegen át megláttam a pincért. Černá integetett neki. Otthagytuk minden pénzünket. Drága egy spenótos pica volt ez.

Aztán... be nem állt a szám, jó sokat ittunk... Černá a városba akart menni, el akart húzni innen... de én rádumáltam, hogy maradjunk, nézzük az életet... pár helyen tűz égett, a piacozók közül nyilván többen itt éjszakáztak. Az egyik tűznél észrevettük Pepeket és Vlastát, az egyedüli ismerősöket. Slivovicát ittak. Leültünk hozzájuk. Fogtuk egymás kezét.

Reggel teljesen hirtelen, összerándulva ébredtünk. Az autóbuszban voltunk, takaróba bugyolálva. De a busz belseje máshogy nézett ki, egy furnérlemez választotta ketté, és az egyik felébe egy matrac került. Amikor kissé kábultan kikászálódtunk, láttuk, hogy a buszon egy furnérlemez díszeleg Masszázsszalon felirattal, willendorfi pacamaca, poénkodtam... de nevethetnékem nem volt. A busz lépcsőjén megfagyott az ember lába. Karosából több is volt, többnyire tele voltak áruval. Itt-ott ébredeztek a zsíros alakok, és hozzáláttak a reggelijükhöz... Másnaposan mászkáltunk az élénkülő piacon... néztem, nem gurul-e a földön legalább egy paradicsom... nővérem, ez szörnyű, ne haragudj, mea kulpa. Mi? Na, ha végre mindent megnéztél, és elbúcsúzkodtál, akkor indulhatnánk... leginkább stoppal, ez az új kabátod, hát ez nagyon fess! Nini, hát felébredt, a bogárka... meg a kis lepkéje, gyertek kávézni, kezdődik a nap, erőt kell gyűjtenetek, semmi böjtölés! Pepek volt az, a sátorban ült, és integetett. Én másztam be elsőként, na, akkor elbúcsúzunk... a stricitől. Vlasta is ott ült. Láttam az arcán az elmúlt éjszaka pusztító hatását. Épp próbálta arcfestékkel eltüntetni. Tulajdonképp hány éves vagy, sziszegtem a mi nyelvünkön Černának. Már huszonhat, mér'? Fiatalabbnak nézel ki, nővérem. És te, te hány éves vagy? Én is annyi, hazudtam. Valószínűleg infantilis vagyok, meg csavargó, ilyesmik. Szomorú vagyok. Ja, mondta Černá, de ez a kávé jó. Vandas úr azt kérdezi tőletek, mutatott Pepek a kövér alakra, aki tegnap a gulyást mérte... szóval ő a főnök, ő meresztgeti azt a sertésszemét a barátnőmre... azt kérdezi, hogy milyen nyelven beszéltek? Csak hülyéskedtünk, mondta Černá, és szürcsölte a kávéját. Máskor normálisan beszélünk, csehül.

Aztán elkezdődött. Valami történt velem. Mintha süppedni kezdtem volna. Egész nap rohangáltam a nyüzsgésben meg a zsivajban, és tulajdonképpen úgy vonszoltam magam után Černát. Türelmes volt velem, végül is egész humoros vagyok. És aztán, reggel, amikor a kávét ittuk... Pepek inkább csak poénból munkát ajánlott neki, és Vlasta bólogatott... a sátorba bejött két rendőr, kivert a veríték, letelepedtek Vandas mellé, és kávét töltöttek maguknak, dumáltak egymással, szlovákok... Pepek az ingujjamnál fogva rángatott, kacsintgatott, nyújtogatta a nyelvét és viccelődött, meg akarsz ismerkedni velük, a föld leggusztustalanabb zsarui, erre mérget vehetsz... lelkesen mesélte a hihetetlen sztorikat Vandas meredek karrierjéről... leplezetlenül csodálta a piac főnökét... és abban is biztos lehetsz, hogy azér', hogy itt ülhetsz mellette, nekem tartozol hálával... na meg a tesódnak is, hah, sovány, de a csöcse az jó... fogd be, mondtam inkább megdöbbenve... de hát a palik így beszélnek egymás közt, mondta Pepek, és visszahökkent... a picsába... ez már jobb... mondom neked, hogy ezek a zsaruk igazi kutyák, és úgy ugatnak, ahogy Vandas parancsolja nekik, érted? Megértettem, és a nővérem is.

Vandas, Vandas. Egyedül csinálta a gulyást, és egyedül is árulta. Biztos élvezte. A húsvágást. Volt körülötte pár szolga, hogy mér' tűrte el Pepeket, nem értem. Vandas az adók miatt volt itt. Békebíróként is működött. Ő határozta meg, ki és hova teheti az áruit. Ő határozta meg, ki igen és ki az, aki már nem, ki kezd, és ki végzett.

Hogy mi a helyzet a helyi rendőrökkel, azt nagyon jól megértettük a nővérkémmel. Talán azér' nem sietett, és hagyott a piacon baromkodni. Tényleg olyan volt, mintha süllyednék. Délután már megin' részeg voltam. Feldobódva cseréltem el a nadrágomat övvel együtt egy katonaira. Valamennyi dohányt is kaptam, az ügylet több mint félórát tartott, és nekem is meg a kis ázsiainak is nagyobb örömet okozott az alkudozás, mint maga a biznisz... Amikor valamelyik bodega mögött átöltöztem, örültem, hogy megijesztem majd Černát, és majdnem kiesett a pisztolyom. Mi sem könnyebb, mint venni egy tokot, motyogtam, van itt garmadával... de inkább még egy üveg piát vettem. A nadrág nagy volt rám.

Barátkoztam a standoknál, és tettem az agyamat... a porban. Figyeltem is. Megtudtam többek közt, hogy a halál albánul "vdakja", a börtön meg "burg". Az első szlávos hangzású, a másodiknál meg védekezően McDonald's-os csemegék kúsznak elő az ember agyából, jelent ez valamit? Úgy ítéltem, hogy igen. A legnagyobb mesélés a kölnis standnál ment. A nyakamat teszem rá, hogy lopottak voltak az üvegek. De hogy nem Kölnben szerezték őket, az fix. Valami közeli vegyi gyár fröcskölte beléjük a virágait. Hogy mér' pont az illatoknál gyűltek össze a legnagyobb mesélők meg nagyotmondók, arról fogalmam sincs. Talán az albán lány miatt. Megmutattam Černának. Így nézhettél ki úgy tíz évvel ezelőtt. Tudod, hogy állandóan bámult rám a csaj? Ül és bámul... Jó, tettem is magamat. Ide-oda mászkáltam a porban. De amikor közelebb mentünk egymáshoz, azt mondta, nem tudja, férfi vagyok-e vagy nő... mer' még nem látott senkit ilyen hajjal... nem volt tévéjük, a hegyekben nem tudták hova szúrni az antennát, kemény volt a talaj. Az a fickó, az nem az apja, az vele él. Az meg, az meg tegnap azt állította, hogy Rogyinics tábornok fia, de hazudik. Ez meg tegnap azt akarta beadni, hogy Ausztráliában van farmja... Az a cigánylány meg jósol... Tudod, nővérem, hogy mit mondott nekem!? Milyen nadrág van rajtad, atyaisten! Mér', milyen...felhajtottam a szárát, hosszú. Tudod, mér' hazudnak állandóan? Hogy egyszer az igazat is megmondhassák. Mindig hazudni kell, és amikor végül kirukkolsz a farbával, senki se jön rá. De te kiadod magadból, és megkönnyebbülsz tőle. A mesélőkről beszélek, nővérkém! Kár, hogy az öreg Homérosz nem él már, hülyeség, de ha élne, hát biztos kerítene magának egy helyet valami vágószobában...

Tudom, hogy még Černával láttam, amikor idehajtották a lovakat. Vandasnak. Este eltűnt a ménes. A lovasok főleg cigányok voltak. Aztán kezdtek egybefolyni a napok. Egyik este összeverekedtem valakivel a tűznél. De inkább csak hemperegtünk egymáson. Nem élveztük túl sokáig. Beijedtem, hogy megfújta a stukkerem. Szerencsére éjjel visszamentem ugyanarra a helyre, és megtaláltam a pisztolyt.

Neked valami bajod van, mondta Černá, amikor befészkeltük magunkat egymás mellé a buszba. Pepek a matracon hortyogott Vlastával.

Nem tudom, Černá, mi az, de akarom, csak valahogy nem megy. Állítólag ez normális. Ő nem akarja!

Túl részeg vagy. Máshogy vagy részeg, mint szoktál. Mint velem. Nem élvezed.

Ma láttam, Černá, hogy van egy bigetjük, egy pitbull, és harcoltatják... a gerendaháznál van valami gödör, ahol ráengedik a patkányokat. Három kilót nyertem. Undorító volt, ahogy felzabálta őket. Őrületes. Aszittem, csak beléjük harap, de hogy fel is falja őket, azt nem tudtam.

Kedvesem... térj magadhoz, mennünk kell, gyere gyorsan. Elég... már ne is haragudj, de nem épp ibolyaszagot árasztasz.

Ja, a portól van. Černá, ezt többé nem látjuk, ez eltűnik.

Úgyis olyan ocsmány az egész.

De te szép vagy. Melletted egy nő se nő.

El vannak nyűve, ha én is így élnék, megnézhetnél! Gyere, menjünk.

Várjunk reggelig, baromi furán érzem magam.

Csakhogy reggel... reggel Černá eladta a kabátját... aztán láttam, Vlastával vakargatott egy halom krumplit a gulyásba. És Vlasta! Párszor láttam, hogy egész nap sor áll a busznál, a fickók dumáltak, füstöltek és vártak... a piac szenzációja volt ez a Masszázsszalon. Egyszer ott álltam, és eszembe jutott, hogy ha esetleg Černá... Pepek aszondta, egy hét alatt meglenne egy világkörüli útra való, de ennyire undorító dologgal... ráadásul zuhany se volt, csak egy dézsa... inkább én mentem volna helyette... ez már túl sok volt.

Černá! Ugye folyton rágja a füledet? Átfordult a másik oldalára.

Kicsoda?

Pepek. Hogy te is csináld, amit Vlasta.

Hülye vagy. Józanodj ki, vagy nem is muszáj, és indulunk.

Milyen a Vlasta?

Egész jó. Csak nagyon kivan. Néha rágja a fülemet, hogy csináljam, hogy nincs az egészben semmi, néha meg aszondja, hogy lépjek le innen minél hamarabb. Aszondja, hogy a gumitól vásik a foga. És tudod, mit mondott még? Hogy vannak krapekok, akik még nem láttak nőt meztelenül! A falusiak meg a hegyiek, azok állítólag csak a sötétben csinálják. Úgyhogy Vlastától megőrülnek. Mások meg, képzeld el... vannak olyanok, akik vénségükre most először láttak valahol pornót, és asziszik, hogy csak úgy a helyes... elvégre ki van nyomtatva!

Hogy akadt rá Pepekre?

Nem tudom, szerintem rokonok. De rendes, csak hülye.

Házasok?

Nem tudom.

Nyírj meg.

Tényleg akarod? Mér'?

Nem tudom. Akarom.

Kölcsönkért Vlastától egy ollót, és megnyírt. Meztelenebb lettem, fura érzés volt, reggel szereztem magamnak egy sapkát. Tányért.

Legalább nem leszel tetves. És még sose láttam így a fejedet.

Tetszik?

A tied.

Černá, hiszen ez is csak álruha, csak hülyülünk. Holnap... kimegyünk az országútra.

De a rongyainkban úgyse lett volna semmi esélyünk stopra. A levágott hajamat elégettem.

Černá beállt a konyhába, a sátorba. Azonnal ellenőriztem... Vandas eltűnt valahova, talán üzlet után ment. Akarta Černát, lehetett látni. Pepek rajta tartotta a szemét a kuncsaftokon, iszogatott, veszekedett Vlastával, és szabad perceiben a Spenótosnál ólálkodott, és valahányszor valami jobb országbeli átutazók jelentek meg, koldult. X nyelven tudta a mondókát, hogy vállalkozó, akinek elment a vonata. Ilyenkor "velejéig becsületes" arcot vágott. Néha odadobtak neki pár pfenniget. De általában elég gyorsan keresztülutaztak. Az osztrákok stratégiailag elég előnyös pozíciójukban szomorúak lehettek az üveg mögött. Európa valahogy nem és nem akart egyesülni. Nem dőlt az ekü. A Spenót be fog fuccsolni, állítottam egy befektetőnek.

Néha napközben kitettek pár asztalt, oda jártam kávézni. A pincérek már tudták, hogy nem vagyok Níderlander, de nem érdekelte őket. Azt is tudták, hogy semmit nem zúzok szét és fizetek.

De attól kezdve, hogy mindent elmondtam Černának, be sose mentem. Ücsörögtem a napernyő alatt, ittam az egyik kis keserű kávét a másik után, és kúráltam a másnaposságomat. Folyton másnapos voltam. A kávétól magamhoz tértem. Ha volt pénzem. Černá néha a kezembe nyomott valamennyit, de főleg a bigetes dolog jött be nagyon. Egyetlen trükk volt az egészben. A legtöbb ember csak úgy arra sétált. Bár sokuk vidéki volt, nem vették rögtön észre... hogy minél több patkányt fal fel a kutya, annál lomhább. Általában a parasztok is arra számítottak, hogy rögtön szétharapja a patkányt, és már megy is a másikra. És bár a patkánykák... megvadultak, amikor rájöttek, hogy nem tudnak elmenekülni... és harapták, de a kutya lelassult. Egyszerű volt. Azokat a fickókat, akik először látták a produkciót, általában föl lehetett ültetni. Mer' a kutya az elején vad volt és gyors. És pont a kezdés miatt ugrottak be a tapasztalatlan fogadók. Štefan, a dög gazdája, megegyezett velem. Észrevett. Én hordtam neki az embereket.

Černá... talán azér', mer' megmondtam neki... kicsit szégyelltem magam előtte. Tudtam, hogy le kell lépnünk, mindennap ez zakatolt az agyamban. De amíg Vandas távol volt, nem aggódtam Černá miatt. És lehet, hogy kicsit mindketten féltünk újra útnak indulni.

Loptam a napot a piactéren, szereztem pár ismerőst, tudtam, hogy eladhatnám a stukkert, és akkor lenne dohány. De ezt utolsó lehetőségnek hagytam. Mint azt az utolsó töltényt. Egyik világos pillanatomban Černával a kútnál ültünk, közel volt a Spenótbárhoz, és néztem a nővéremet... és megijedtem... nővérem, már neked is vannak ráncaid... az orrodnál, itt meg van egy ősz hajszálad... tudom, mondta, már régóta, nem vetted észre, és akkor mi van?... semmi, szép... de... volt Černában valami fura, hirtelen meg is láttam, mi... olyan ruha volt rajta, olyan egyszerű ruha, amit a nők... a konyhában hordanak... már mindenét eladta vagy elcserélte... ez így nem megy tovább, itt mintha csapdában lennénk... Černá, eladom a stukkert, és annyi! Elhúzunk innen. Megkocogtattam a Madonnát az ingem alatt, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Beszéltél Pepekkel? Kerülöm az idiótáját... megismerkedtem egy fickóval, Štefannak hívják vagy hogy, van neki kocsija... Pepek azt mondta, hogy a zsaruk kérdezősködnek felőlünk, mer' egy hozzánk hasonló fiú meg csaj benzint lopott itt a környéken, keresik őket... és akkor mi van? Értsd meg, amíg itt vagyunk Vandasnál, akkor még ha csináltunk volna is valamit, akkor se... de keresik őket, és ha véletlenül elcsípnek minket valahol, akkor tudod, jól tudod... nővérem, ha Štefannal mennénk, családja van Magyarországon... figyelj már, nincs pénzünk, nincsenek irataink, még kajára sincs pénzünk, ne hülyülj már! Van pisztolyom. Add el, de vigyázz. Te is tudod... ez a görög vagy kicsoda, nagyon jól tudod, hogy le akar fektetni engem, hogy fogunk védekezni ellene? Miket beszélsz, már ne is haragudj, itt vagyok melletted! Csak jár a szád... hányszor voltál részeg vagy az ismerőseiddel, ő meg fűzte az agyamat. És hány embere van neki! Azt csinál, amit akar. Macerált téged? Nem, igazából nem, és pont ettől félek. Lehet, hogy többet akar a kefélésnél, azér' olyan komoly. Aha, gondolkoztam el. És tudod, Pepek a bohóca vagy mije... és tudod, mit mondott? Mit? Aszondta, hogy csodál, hogy a másik munka helyett inkább krumplit hámozok, és aszondta, hogy ha odamennék, akkor... Pepek állítólag mindig tajtékzik, amikor Vlastának épp megvan, hogy kicsi a forgalom, ezt mondja ez az állat... szóval ha odamennék, akkor már nem tetszenék neki... Černá, odavagyok, elgazosodtál, a francba, legyezi a hiúságodat, hát ez marha jó. Figyelj, tesó, ez a ruha tőle van, te ugyanis le se szarsz. Micsoda? Abszolút nem érted, hogy ha nincs Vandas, akkor szinte végig se mehetnék egyedül a piacon... és mi vagyok én, bárénekesnő, semmi több... és te.... te ki vagy... szerelmem? Kik vagyunk, mink van, mi van nekünk... semmink. Ez a helyzet. Te mit gondolsz? Mit gondolsz magadról... lesüllyedtél. Elkapnak a patkányok, tökfej vagy. Ez a Vandas iszonyatos alak, de férfi a talpán. De te az én nővérem vagy... Igen, az vagyok. Ne félj, átöleltem, és magamhoz szorítottam, de... óvatosan csináltam... Már mondtam, eladom a stukkert, kerítünk valahonnan ruhát, fölülünk a vonatra, és két nap napon belül minden rendben lesz.

Hiszek neked, mondta. De már nem sok erőm van. Nem maradhatunk tovább. Csinálj valamit.

Hát csináltam. Megkerestem Štefant, hogy szólok neki a pisztolyról. De összevitatkoztam valami köcsöggel. Egy üveg pia mellett kibékültünk, és elmentünk fogadni. Lépre csaltam, aztán vettem még egy üveggel. Vodka volt, a címkéjén halálfej, ez volt a legdrágább italuk. Aztán már nem akartam Černához visszamenni. Kinn aludtam, csak benéztem, hogy ott van-e. Már feküdt. Itt fogok őrködni... innen látom az ajtót, mondtam magamnak. A hold visszatükröződött a fémlépcsőn, és mielőtt elaludtam, ez a fény hűtötte a szememet. Reggel Černá ébresztett. Utánad megyek a Spenótba, mondta. Van pénzed kávéra?

Aha.

A második után jobban lettem. A harmadik után végre megjött. Elég frissnek nézett ki, és a ruhája... tulajdonképpen jól áll rajtad. Nagyon jól áll rajtad, Černá... bár ha látnának így a rajongóid...

Tegnap szíjat akartam hasítani a hátadból... de aludtál. Mázlid volt!, mondta Černá dühösen. Nem érted, mennyire féltettelek, hogy hol vagy. El akartam venni a pisztolyodat. Inkább eladom én.

Azt nem, drágaságom, mondtam. Kevés vagy te hozzám.

Nem is akarok több lenni, engem ez nem érdekel. Én el akarok menni innen. Méghozzá gyorsan. Különben valami csúf dolog történik, érzem.

Felállt, és odament a kúthoz. Két vörös blöki a nedves köveket nyalogatta. Bizalmatlanul néztek Černára, a nagyobbik felborzolta a szőrét, és kivillantotta a fogát. Csönd, te szörnyeteg, neked is engedek, mondta, és pumpálni kezdte a vizet. A kutyák bizalmatlanul kúsztak oda a kövekhez, amikre most hideg sugárban ömlött a víz, és mindketten vicsorgatták a fogukat.

Nap mint nap láttam ezt a színjátékot az itatóteknőnél, és tudtam, hogy a piac uraival bizonytalan koegzisztenciában élő kóbor kutyáknak, akik abból élnek, amit összekunyerálnak, amit kidobva találnak vagy ellopnak, jó okuk van bizalmatlannak lenni mindennel szemben, ami emberi. Hajszálpontosan ugyanúgy éltek, mint a piacozók, azzal a kivétellel, hogy ők nem piáltak, narkóztak vagy cigiztek, és egyáltalán nem is káromkodtak, asziszem. Az jutott eszembe, hogy majd... nagyobb esélyük lesz. Ha majd elindulnak a kutyasinkanzennel. Aki azt mondja nekem közös világunk bármelyik részén, hogy a kutyáknak nincs lelkük, az idióta, még ha nagyon magas rangot tölt is be a földi egyházában. Még ha aranysapkája lenne is, és földig érne is a talárja, akkor is rosszat gondolnék róla.

De a kutyaharamiák jelentéktelen vásárlóerőt képviseltek. Ha egyáltalán kereskedésnek nevezhető az, ha valaki csontot cserél rúgásra, vagy egy darab szalonnát ütlegre. A piac legalsóbb köreiben mozogtak, egész falkányi volt belőlük. Ez a két rabiátus blöki olyan benyomást keltett, mint akik a rosszabb oldalukról ismerik az emberi lényeket. Pepek odatántorgott hozzánk az őrhelyéről, és megpróbálta fenéken paskolni Černát, húzzál innen, mondta neki Černá ingerülten. A strici a kutyákra irányította a figyelmét. Ha a cicuska nem hagyja magát, akkor megsimogatom a kutyulit, mondta, de nem csinált semmit. A blökik megdermedtek, és elővillantották az agyaraikat. Pepek még egy darabig boldogított a szövegével, amit már betéve tudtunk, aztán elimbolygott egy kocsihoz, amiben német turisták ültek. Profi volt, abban a pillanatban, hogy megneszelte a zsákmányt, ingatag lépései határozottá lettek, és a szemében meg az egész szétivott arcán, mint egy újonnan meghódított terület térképén, megjelent a "félénk és némiképp alázatos büszkeség" kifejezése. Határozottan vette célba az autóból a Spenót előtt kikászálódó németeket, miután Černá felé nyújtott kézzel ránk adta a "jóindulatú korhelyek" maszkját. Igazából nem akarta megérinteni Černát, már tudta, mit lehet és mit nem.

Az odébb várakozó kutyák újra elkezdtek csúszni, bizalmatlanul körbekémleltek, és amikor egyikünk sem mozdult, ittak. A foltos orrú kisebbiknek örv volt a nyakán, az alatt pedig apró piros sebek. Valószínűleg nem látta értelmét, hogy bárkihez is tartozzon. Nagyobb termetű bátyja egyik szeme halott volt. Ittak, aztán elővigyázatosan megint egy méterrel odébb kúsztak tőlünk, aztán méltóságteljesen felemelkedtek és elügettek. Pár perc múlva újra láttam őket. Černá elment, de előtte összefröcskölt. Dühös volt. Ma mozdítok a sorsunkon, ígértem neki. Már elég krumplit pucolt. Én meg... hát szia, búcsúztam ettől a porfészektől és a bóvlihegyektől, tudom, hogy mi forrong itt, tudom, mire megy ki itt a játék. Látom én. Minden stand, minden arc bennem van, ez már nem lesz itt. És végső soron sok más dolgot nem is ismerek. Mit fogok csinálni? Az osztrákok zacc nélkül főzik a kávét, egy egész csészényit magamba löktem, és poénból gargalizáltam vele egy kicsit. A pincér, aki végig meresztette a szemét Černára, undorral fordult el az üvegtől. Végeztünk, mondtam magamnak, és vizet engedtem az arcomba, csurgott bele a sárba a lefolyónál, a kút nyikorgott, ez a rekviem, jutott eszembe.

Ebben a pillanatban odarohantak. Ordítás és magyar nyelvű szitkozódás követte őket. A pirinyóbbik csörtetett elöl, a nagyobb kicsit lemaradt, a szájából egy hatalmas répa lógott ki, futás közben folyton elbotlott benne.

A kutyák a busz alá bújtak, egy ütött-kopott cseh Karosa alá. Kitartó, csöndes és fenyegető morgásuk elárulta, hogy eszük ágában sincs a répától megválni. A busz egy csapat cigányé volt, akik épp most érkeztek. Vandasszal oroszul kezdtek beszélni, de aztán melléjük szegődött a kosárkereskedő, meghatározhatatlan alak. Vandas valószínűleg egyszer s mindenkorra le akart számolni a kutyákkal. Biztos nagyon csábította őket a hőséggel, szaggal és étellel teli sátor. A cigányok kitartottak amellett, hogy amíg a kutyák az ő buszuk alatt vannak, addig senkinek semmi keresnivalója ott. Nehéz lenne megmondani, hogy egy kis kutyapecsenyére spekuláltak-e, vagy csak nem akartak hajba kapni a tolvajok lehetséges gazdájával, azt mindenesetre semmiképpen nem akarták, hogy a ki tudja, milyen áruval megtömött buszuk körül mindenféle alakok lődörögjenek, akiket Vandas bősz ordítása már kezdett kirángatni a semmittevésből meg a seftelésből... túl sokáig nem lehet betmenes pólókat árulni, aki kedvére repkedhet, miközben a magunkfajtának itt kell ácsorognia a hőségben, túrni az orrát és várni a csodát... ami a legjobb esetben se lesz több egy kis pálinkánál. Vagy Vlastánál.

Veszekedni, alkudozni, lopni meg seftelni is lehetetlen egész nap, és Vandas erőfeszítése elárulta, hogy ha sikerül megtörnie a kutyák védekezését, akkor érdekes látványosságot készít elő az egyre duzzadó tömeg számára. A főnök, aki belefáradt a cigányokkal folytatott vitába, akik néhány készséges tolmács segítségével finoman, de határozottan rá akarták bírni, hogy felejtse el a kutyákat, letérdelt a földre. Potroha súrolta a poros földet, így a nap hátralevő részében a por az örök gulyás zsírjának és saját izzadságának elegyével egyfajta páncélt képzett a hasán. A farzsebéből előhalászott egy fémdarabot, amiből egyetlen kattanásra, ami úgy hangzott, mint egy csendes "igen", tizenöt centis tőr lett, odagurult a buszhoz, és elkezdett a Karosa alatt kaparászni és szurkálni. Közben szuszogott, sem neki, sem a kutyáknak nem a répa volt a tét. A piaciak több nyelven adott tanácsokkal és gúnyolódással kísérték munkálkodását, a cigányok, akik a tőrt látva kicsit megdermedtek, fölényesen és gúnyosan mosolyogtak egymásra. Úgy festettek, mint akik maguk inkább kedvesen próbálkoznának a kutyusokkal, végül is náluk kerestek menedéket a kutyák. Előfordulhat, könnyen előfordulhat... hogy a kutyák értettek cigányul, de az biztos, hogy Vandasnál jobban, és míg velük a cigányok meg tudtak volna egyezni, a vadászukkal való egyezkedés... nyilvánvaló volt, hogy Vandas potenciális vevőkként többre becsüli őket, mint a kutyákat, de hogy teljesen egyenrangúnak mégsem tartja őket... a vele való egyezkedés holtpontra jutott. A barnák csak álltak, és várták, hogy mi fog történni. Fel akartam állni, el akartam menni. De meg sem mozdultam. Vandas felordított, kihúzta a busz alól az üres kezét, amiből patakzott a vér, az égnek emelte, és háttal a földre zuhant, könyékig szét volt marcangolva a keze. A kutyáknak a búvóhelyükön ott maradt a répa és a tőr is. A tömeg vonyított a röhögéstől. Az egyik kutya vakkantott egyet, és átiszkolt a lábak sűrűjén. A tömeg hullámzani kezdett, gyenge taps is felhangzott, a lábak, amelyek után bőszen kapdosott a kutya, hátrahúzódtak, felemelkedtek, topogtak, porfelhőt kavartak, aztán végül egy jól irányzott rúgás visszakergette a kutyát a busz alá. Ehhez a lábhoz kevés volt. Morogva mászott valahova hátra, nem lehetett látni, a mozdulatlan szemű volt az, a nagyobbik, a répatolvaj. A kisebbik nem mutatkozott. Vandas már felállt, fogta a kezét, amit egy nő sikertelenül próbált meg bekötözni, mert Vandas nem maradt meg egy helyben, és pénzt dugdosott a cigányoknak. Rájöttem, hogy arra akarja rávenni őket, hogy üssék el a kutyát, de ők a vállukat rángatva azt mondták neki Něma benzina, najn gazka, nincs petrol, uram, úgy nézett ki, jó pár kilométernyire elegendő pénzt facsarnak ki belőle, ahelyett a néhány méter helyett, ami elég lett volna a kutya gerincére.

Vandas mögött megjelent Pepek, egy hosszú rudat tartott a kezében, amihez a rendes háztartásokban néha a szárítókötelet rögzítik és az egyik végébe szöget vernek, hogy megtartsa a kötelet.

Vártam, most a jó szellemek rajának kellett volna jönnie, valami jóságos hercegnőnek, magának Rambónak kellett volna lelépnie a pólókról, egy bika erejével és halált megvető bátorsággal kellett volna rendelkeznem, Uram, ha megmentek egy kutyát, fizetségképpen ugyan leharapja az ujjamat, de legalább ledolgoztam valamit a karmámból. De nem álltam fel.

Pepek dühödt, szabályos mozdulatokkal elkezdett a rúddal arrafele csapkodni, ahol eltűnt a hőségtől kiszáradt gyér fű és kezdődött az országút poros földje, ütött, hogy honnan volt rá ereje a korhelynek, nem tudom, ütött, és bizonyosan erőt adott neki a kilátás is, hogy megerősödhet a kereskedővel való előnyös barátsága, ütött, és a morgás vinnyogássá változott, kutyajajgatássá, szakadatlan litániává, agónia diktálta állatimává, a tömeg csendben állt a busz körül, néha valaki megingatta a fejét, köpés sercent, szitok vagy tanács hangzott fel, aztán Pepek a rúddal kikotorta a remegő kutyát, akinek felszakadt a hasa és be volt törve a feje, és agyonütötte. Az Egyszemű volt az. A másikkal valószínűleg a tőr végzett. A cigányok most az általános sürgetésre kötélnek álltak, és megindultak kicsit a busszal, a kisebb blökit mégiscsak elütötték, nehéz megmondani, hogy már előtte kilehelte-e a lelkét, vagy hogy látta-e még a kerekeket egy pillanatra. A kíváncsiskodók rövid megjegyzéseket tettek a két tetemmel kapcsolatban, a megrágott répa, amely körülbelül olyan hosszú lehetett, mint a kisebbik kutya törzse, is ott hevert, az életért folytatott harc kigúnyolója a lények háborújában. Vandas lehajolt a tőrért, amely megkönnyebbült kattanással el is tűnt a zsebében. A körbeálló nagyokosoknak hirtelen eszükbe jutottak ócskaságokkal teli üzleteik, a paprika, a póló, a zokni meg a vodkásüvegek, és eltűntek. Az országúton csak a két tetem maradt, néztem a húslegyek első vizsgálódó repüléseit meg a miniatűr hangyák fényes teste alkotta vékony vonalat, akik hidegvérrel indultak ígéretes élelemszerző útjukra, indultak a zsákmányért, amely az égiek adománya volt. A szemre mentek, legalábbis az elsők.

A piac a hátam mögött életre kapott, hallgattam a bábeli hangokat, nem történt semmi. Már nem. Már megin' nem. Lehet, hogy meg kéne lepnem magam egy pólóval, lehet, hogy a legokosabb az lenne, ha kitisztítanám a fantáziámat egy kis pálinkával Vandas sátrából. A tetemeket állítólag a Spenót kicsípett pincérei takarították el, rontották az üzletet.

Ültem a sátorban a krumplihegy mögött Černá meg Vlasta mellett. Vandas egy merőkanállal a gulyást merte szét, ma telt ház volt nála. Vagy hat állítólagos gazda jelentkezett, kártérítést akartak a kutyáért. A nagyokosok mondataiban a kutyák a legnemesebb teremtényekké változtak, a kutyafaj királyaivá, emberekhez hasonló, csodálatos überhundokká. Legalább húszezerbe kerülne Brokula, ír szetter volt!, ordibálta az egyik korhely. Ez aztán a kemény fickó, igazi gladiátor, elintézett két fajtiszta pitbullt, rátámadtak, láttam, mondta valaki, akinek ízlett a gulyás. Vandas nem állt szóba velük. Be volt kötözve a keze. Valószínűleg azér', hogy ne piszkítsa össze a fehérlő kötést, egy nejlonzacskót húzott a kezére. A gulyást senkire nem bízta rá.

Láttam, amikor Černá kötözte. Vandas mozdulatlanul állt, homlokát ellepte az izzadság. Černá kimosta a sebét.

Ezt a Františekben tanultad, segédápoló nővérke?, kérdeztem.

Egyszerűen tudom. Bedobta a krumplit a fazékba, és egy másikért nyúlt.

Mid van, hajolt oda hozzám Vlasta. Ezüst?

Hagyjad, ne nyúlj hozzá.

Csigavér, fiatalúr!

Nyugi, szólt rám Černá.

Van még egy kaparótok?

Nincs.

Elugrok egy késért, és segítek.

Igazán kedves. De itt a sátorban is van kés.

Jó, mindjárt jövök.

De nem jöttem, másztam valahol a porban, ittam a feleseket, és jó szórakozásnak találtam levenni néha a sapkámat, és beletúrni a sörtémbe vagy mimbe.

Reggel nem keltem fel. Száraz volt a szám, még a nyelvem is fájt, és nehéz volt. Fájt az összes porcikám. Zúgott a fejem, és hol jéghidegség, hol forróság futott végig az idegeimen. Egyedül feküdtem a buszban. Aztán megjelent Pepek, megismertem, oldalba rúgott. Kifele, hacsak nem Vlasta iránt érdeklődsz, hehe. Mondani akartam valamit, de nem mozdult a nyelvem. Aztán fekete víz zúdult át rajtam.

Tesó, kelj fel, keljél fel...

Hallottam Černá hangját... beszélj hozzám, mondtam... olyan volt a hangja, mint a vízesés, mielőtt elért hozzám, cseppjeire hullott, Černá hangja volt az, föntről jött. Elvittek, elvezettek valahova.

Aztán kinyitottam a szememet, Vandas sátrában feküdtem a ládák mögött. Faillatot árasztottak. Kinyitottam a szememet, és egy puha arcot láttam, egy szemüveges fickó puha arcát.

Na végre, ez majd talpra állítja. Dehogyis tífusz, kisasszony. A nyelve... ki tudja, mitől ilyen. De kórházba kéne vinni.

Aztán lábakra bámultam, a ponyva alól láttam őket, volt, amelyiken papucs volt, volt, amelyiken fekete cipő, régi Masaryk-félcipő, voltak levált felsőrészű, cápavicsorú cipők, széttaposták őket, szegecsek álltak ki, cipészfonalak lógtak ki, és újságok bújtak elő belőlük, le volt verődve az elejük, s rájuk száradt a sár, és a friss sárra úgy ragadt a homok, mint púder a sebre, és ficsúros papucscipőket láttam, és Pif-fej formájú mamuszokat, vietnami gumipapucsokat, teniszcipőket és egy csomó szandált, néha szíj helyett madzaggal erősítették őket a lábhoz, fehér cipőket is láttam, úgy néztek ki, mintha a meztelen bokák piszkosfehér göröngyöket cipelnének, annyira poros volt minden, mezítelen gyereklábakat is láttam, és a hőség ellenére csizmákat meg katonai bakancsokat is, de még csámpásra taposott sárga körömcipőket is, mindegyik láb ment valahova, keresztezték egymás útját, és kavarták a port, köhögtem, és nem tudtam mozogni... nem tudtam keresztültörni... aztán valahol magam mellett azt hallottam... nyughass, te kurva, és fizess, mondjad... mondjad, vagy úgy elintézlek, hogy összecsinálod magad... nyughass, te kurvadék... és most mozogj, drága az időm, mondjad... hogy kurva vagy... fura volt, mert bár csukva volt a szemem, és nem is tudtam szétfeszíteni, mégis ott voltak előttem a lábak meg a cipők a porban meg a közösülés hangjai... biztos a buszban vagyok... amikor újra kinyitottam a szemem, kint sötét volt, éreztem a viasz szagát a sátorvászonban... és ott feküdt mellettem Černá, aludt... a ládák mögül a másik oldalról hangokat hallottam, valakik kártyáztak, petróleumlámpájuk volt, jobban éreztem magam... megpróbáltam felállni, botorkáltam, kapaszkodtam a ládákba, de boldogultam... lassan kimentem... és hugyoztam. Még lázas lehettem. De megkönnyebbültem. Ez tetszett.

Černá... felsóhajtott, meg se mozdult, a kezét ökölbe szorította, általában rögtön felébredt, amikor így hozzáértem, akárcsak én, ő se aludt mélyen. Simogattam a haját, a szálak ki akartak siklani az ujjaim közül, láttam ősz szálakat is, de nem is, ezüstösek voltak. Észrevettem, hogy hosszú a körmöm. Černá, suttogtam, és a lábához csúsztam, először meg akartam simogatni, mer' visszatért az erőm... nem, ez nem lenne helyes, amikor ilyen mélyen alszik... más cipő volt rajta, a rokkerét valószínűleg elpasszolta... valami béna kis cipőben volt... szerintem Prágában semmi pénzér fel nem vett volna egy ilyen rojtos izét... lehúztam róla, nem mozdult, az ujjain ragtapasz volt, és... neki, aki folyton mosakodott, piszkos volt a lába... de nem tudta, hogy én vagyok az, akit álmában szokott látni, cipőben aludt... lassú csókot nyomtam a nagyujjára meg rajta a körömre, látszottak a lepattogzott lakk nyomai, megrándult a lába, és felsóhajtott... mint egy gyerek.

Vandas hagyta, hogy ott maradjak a sátorban a ládák mögött, Černá meg hordta a vizet meg a gyógyszereket. Sokat nem ettem. Párszor eszembe jutott... de a piálásról most rossz véleményem volt.

Ledöbbentem, amikor Černá azt mondta, hogy három napig eszméletlen voltam. Aztán állítólag valami doktor adott egy injekciót, Vandasnak valami ismerőse.

Ne beszéljünk róla, mondta Černá, de ha kicsit tovább tart, kórházba kellett volna menned. Most gyenge vagy, de tudod, hogy nem maradhatunk itt.

Černá, még van esély. Van egy csomó ismerősöm. Elmész egyedül Prágába, és előkeríted Micka haveromat. Ő majd ad neked lóvét. Ismerek másokat is, lehet, hogy elég, ha felhívod őket valahonnan.

Ide hallgass, barátom... te nem érted, hogy ha elmegyek, ha hagynak elmenni, vagy ha meglépek, akkor Vandas egy óráig se engedi, hogy itt maradjál. És lehet... hogy begurul. Tudod, hogy értem.

Aha. Igen.

Megvárjuk, amíg jobban leszel. Nem tehetünk mást. Nincs más lehetőségünk.

Hm.

Az orvos még egyszer eljött. Az volt az a szemüveges puha arc. Nem volt hajlandó bárhova is telefonálni vagy levelet elvinni a postára, azt mondta, nincs ideje. Penicillint szúrt belém vagy mit. Dohányt se akart. Egész kedves volt.

És az első napon, amikor afféle lábadozóként a homokban topogtam és örültem a lassú mozdulataimnak... és sétáltam... aztán a furnérlemezzel feldíszített busz előtt álltam, és a Masszázsszalon lépcsőjén Černá ment föl, bement, valaki más fáradt léptei voltak ezek. Megfordult, amikor kimondtam a nevét, és az arca... még sose láttam ilyennek. De csak pár pillanat volt az egész, aztán elnevette magát, az arcára visszatért a törékeny báj... és aszondta: Te nem fekszel. Mi van?

Mér' mész oda? Takarítani?

De már tudtam, előtte sose festette így magát. Annak idején Berlunban volt pár lánynak ilyen a sminkje, azér' voltak kifestve, hogy ne lehessen annyira látni őket. A vendégek egy részének állítólag tetszett. Nem tudod, ki kicsoda. Csak csinálod.

Černá, ez nem megy, gyere le.

Majd te fogsz parancsolgatni! Nem tudsz semmit, ne dirigálj! És nem vagyunk egyedül.

Pár fazon ácsorgott ott. Csupa pasi, pacalok.

Černá! De hát, de hát teherbe is eshetsz, gyereked lehet, én elmegyek!

Te! Már megin' jár a szád... mit pofázol itt gyerekről... mi? Toppantott, rálépett a lépcsőre, de felém fordult.

Gyere le! Igyekezz!

Ne ordíts velem!

Az ott ácsorgók közül valaki mondott valamit. Valaki kiköpött, és elnevette magát. Valaki aszondta: Állj be a sorba. Előtte álltam. Csak a kezem mozgott, mondtam valamit. A fickó kikerült engem. Becsapódott az ajtó, Černá bement. A fickó megindult, fölment a lépcsőn, és ő is bement.

Fura hang hallatszott, féltem, hogy csak az én agyamban van.

De nem, Pepek ült a volánnál, vigyorgott rám, és dudált: tütű, láttam, hogy a szájával is csinálja. Integetett felém, aztán összekulcsolta a kezét, és azt a jelet formálta. Valaki megragadta a vállamat, aztán összemosódtak az arcok. Fönn sütött a nap. Minden egybefolyt.

Rögökön mentem végig. Egy mező volt az. És szögesdrót, mögötte meg birkák. Elindultam feléjük, de a hangok megállítottak.

Megöljük?

Akarod? De nem tud magáról.

Megvárjuk, amíg közelebb jön.

Az Árnyak voltak azok. De most láttam őket. Nagyon homályosan, néha olyanok voltak, mint a varjak, néha meg mint a testek körvonalai, mentek, ketten voltak... úgy csináltam, mintha mi sem történt volna... húztam a drótot a karámból, és tekertem össze, mintha ez lenne a munkám... balról jöttek, hallgattak... tudtam én, kik az Árnyak... és tudtam, hogy nem szabad néznem, fogtam a kezemben a drótot, óvatosan lépdeltem, és a fejemben új dal szólt... azt még soha senki nem hallotta itt... régi dolgokról szólt, amiket ismertem.

Na. Mögötte vagyunk. Megszólítod?

Semmi értelme. Ugrasz?

Igen.

Abban a pillanatban megmozdultam, a rettenet megsokszorozta az erőmet, köztük voltam a testemmel, és elkaptam őket, nem néztem, összeszorítottam a szemem, csapkodtak maguk körül, de kicsi volt a szívük, hamar rájöttem, hogy elférnek a tenyeremben. Haldokoltak, és kígyók módjára sziszegtek, a szavakat már nem ismerték. A csőrüket meg a karmukat felfűztem a drótra. Nagyon köszönetet akartam mondani ezért a győzelemért, de féltem, hogy mi következne utána. Vonszoltam magam után az egészet. Aztán a drótot a földi maradványokkal a nyakam köré csavartam, fájt, muszáj volt lekaparnom a kérget egy fáról. A fakéregből sálat csináltam, érdes volt, és illatozott. Keresztülmentem a girbegurba fák erdején, mentem haza. Nem tudom, mennyi ideig. A falut elkerültem, egy kazalban aludtam. Éjjel is menni akartam, de nem világított a hold. Folyton megbotlottam és elestem. Aztán fekve maradtam, és képeket láttam magam előtt, a nővéremmel voltam bennük. Együtt voltunk, egymásba fonódva és meztelenül, és nem mozogtunk. Levegőt se vettünk, egy hajszál se rezzent, semmi. Ott voltunk. Néha elfáradt a szemem, és megrepedezett a képünk. Aztán rájöttem, hogy ha párszor gyorsan pislogok, megújul a kép színe, és megint egész a bőrünk. Amikor előbukkant a hold, egész éjjel gyalogoltam, és újra hallottam a dalt... azt, amelyik bennem volt, amikor letéptem az Árnyak dolgait, és a drótra fűztem őket:

Hangot hallottam
és gépeket láttam
varjak voltak ott.
Két fekete madár a tollukat lenyalta egy kurva
sziszegték a kurva nyálát
csöpögött a kemény földre letéptem a drótot
megöltem őket a karmuk a csőrük és a drót
nyakbavaló lett.
Sütött a nap
de a háború tele volt ez. Megvolt a saját vallásom.
Embereket evett a halál. A kezemben tartottam őt
és simogattam. És féltem.
A vérben szörnyek születtek.
A földben foltok nőttek.
Víz mosta át benne az agyagot és a csontokat.
Eljutottam a városba és megtaláltam a házat
Ott volt a szerelmem
fehér ruha volt rajta
nevetett
és halott volt.

Énekeltem is, és mondtam is. Hosszú szöveg volt. Néha megváltoztattam. Pirkadatkor megállított egy kutya. Kis fehér kutya volt, és úgy állt a dombon, mintha a lefele vezető utat védelmezné. Már nem visszhangzott a fejemben a szöveg, és megpróbáltam kedvesen szólni a kutyához. Meghátrált előttem. Aztán megláttam a tábortüzet, valaki ült ott. Lementem, a kutyus futkosott mellettem, de egyet se vakkantott. Az ember lent felállt. Dörgést hallottam magam mögött, elkezdett rengeni a föld. Olyan volt, mintha jönne felém.