TEHENEK · MI VAN A VÖLGYBEN · CSODA A KUTYÁVAL ·
AKKOR BERLUNBAN

Megszoktam a helyet. És egykettőre megtanultam, mikor kell kiszaladnom, nehogy elbóklásszon a csorda. Ott a domboldalban kezdődött magányos utam. Csodás volt minden ott a domboldalban. A teheneket Suka vagy a Kicsi hajtotta, Horák nem ért semmit, az mindig mögöttem volt. Mögöttem vagy Tomáš mögött.

Amikor megjöttél, és kiterültél itten, nem tudtam, mi az ábra, mondta Az, aki legeltet. Szörnyen néztél ki. A pisztoly miatt aszittem, hogy szökevény vagy, vagy valami gengszter. Hol szerezted ezt a stukkert? Nekem mindig a Parabella meg a Beretta tetszett, már a nevük miatt is. Hű, és a Magnum, az se piskóta. Azzal azér' már lehet működni!

Az első, amire az új lakhelyemről emlékszem, pont ez a Tomáš. A kinézete. Jól megkavart, a pásztor. Feküdtem a kunyhójában, és a fal résein, a nejlonon át láttam, ahogy ide-oda járkál, kóvályog a tűz körül. Ismerős volt. Továbbá: első nap, amikor jobban lettem, tejet hozott, lehajolt a gyékénynél, lehajoltam én is, letette a csuprot a földre, üres kezemmel így tettem én is, leült, rögtön leültem én is.

Micsinálsz?, kérdezte elképedten, megismételtem a kérdését. Aztán aszondtam neki, hogy valószínűleg még lázas vagyok, mer' aszittem, hogy ő én. Vagy ezzel a majmolással próbáltam visszakapaszkodni az életbe.

Ismerős vagy, mondta.

Te is nekem.

Szerencséd van, hogy nem a másik úton mentél, ott az öreg Varhola legeltet, azzal nem értettél volna szót. Na, azér' örülök, hogy egy kicsit megin' normálisan beszélhetek. Honnan ismerlek, a beszéded alapján Párából jössz... a Galaktikus... jó sokat lógtam ott... meg a Černá, ott meg fölléptem. Onnan ismersz.

Akkor most már tudom, mondtam. Te állatkodtál azzal a szögesdróttal, énekeltél... Kék Négerek.

Aha. Igen. Jó rég volt. Meg ott volt az a csaj, nem tudom, hogy hívják.

Ja.

Le kellett lépnem. Legalább egy időre. Csak egy rádióm van. És aznap, amikor jöttél... kicsit fostam. Kysuceňben, a dombokon túl, razziáztak a ruszkik. Keresték a szökevényeiket. De csak valami csajt lőttek le. Kérsz teát?

Nem.

Ez teljesen zokni, mondta Tomáš, és megsimogatta a fehér kutya fejét, ez Horák. Ismered?

Nem, sétálok egyet, megnézem, hogyan tudok járni.

Ahogy akarod.

Még mindig ott volt bennem Černá képe, de történt valami. Néha aszondtam magamnak, hogy csak... rendbe szedem magam... aztán visszamegyek a piacra megkeresni. De. Nem tudtam elképzelni, nem akartam. A szalont. Meg amit csinál ott. Meg hogy mikor kezdte. Ennyit nem bírtam. Minden tönkrement. Néha szörnyen vágyakoztam utána, néha meg mintha üvegből lettek volna a róla való gondolataim. És ha igaz az, amit Tomáš a rádióban hallott... akkor már úgyis mindegy minden. És talán... mivel akkor még alig tudtam fölvánszorogni a dombra, eszembe jutott valami... talán akartam is, hogy az történjen vele. Egész nap körbe-körbe forogtam a vétkemmel, és ha nem emésztettem volna meg valahogy, valószínűleg tényleg elpatkolok. De ezt már nem akartam. Ott nem.

Mikor találkoztál vele, a Tejessel? Ez lehetetlen, ez baromi régen lehetett... mondta újdonsült ismerősöm... de véletlenek nincsenek, öregem, a menekülők útjai időtlen idők óta összefutnak. Nem sok helyre lehet felszívódni... Képzeld el, szerzett két fickót arra a virágszedő melóra, de aztán... egyszerűen ott maradt valami barlangban, egyedül. Trilobitákkal. És kipurcant. Az egész átváltozott Grygar völgyévé, az egykori halott zónában most kormányzati villákat építenek. Na ja: Ha maradsz a hátralevő időre, kereshetsz... én már nyolc hónapja vagyok itt... el kell párolognom. Itt már... ez amiatt van, hogy mindenki özönlik a városokba. Ezt senki se akarja már csinálni. Vége az egésznek, tehénistállókba rakják őket. Vagy leölik.

Napközben végig köd ült alattunk a völgyekben. De éjszaka néha fényeket láttam, észrevétlen villanásokat csupán, elmeséltem neki.

Ott nincs semmi. Messzebb meg Bukovina van. Galícia, hallottál már róla? Itt lenn régóta nincs semmi. Arra, legyintett észak felé, arrafele találkozhattál a Tejessel, arrafele voltak falvak. De a komcsik valami nagy gátat akartak építeni, és mindenkit kiköltöztettek. Gát nem lett, valószínűleg csak meg akartak szabadulni az emberektől, a mocskok. Hogy pusztulnának meg a mérnökeikkel együtt. Érted, a ruszinok egy csomó ideig éltek ott a hagyományaik szerint. A kommunisták meg rájuk erőltették a tanácsokat, de ők továbbra is a maguk módján csinálták a dolgokat. A nyelvet se tanulták. Nyolc falu. És önellátók voltak. Most már biztos érted... amikor lekapcsolták őket az áramról... gyertyával világítottak. Frizsiderük meg úgyse volt. Tojtak mindenre. Le csak vodkáért jártak. Aztán inkább ők maguk főzték a piát. Régi história. Ja, keresztények voltak, láttad a kereszteket a sírokon... de a környező erdőkben, tudod, mi van itt! Nagyon kell ügyelni. És aztán... mindnek volt mordálya, vadorzók voltak. Az összes front erre haladt át. Meg a benderek is. És a Felkelés partizánjai is egész az ötvenes évekig itt voltak. Miután a háború után elkezdték lecsukni őket. Nagy keveredés volt itt. Arra, intett a Tehénvezér, az ott a Lipovic-hágó... hallottál róla... a tankönyvekben nincs benne. Azon át vonultak a németek is Ukrajna felé, aztán vissza. Már aki megmaradt közülük. Mögöttük a ruszkik meg a mieink. Aszondják... az egyik hadsereg úgy, ahogy volt, eltűnt. Az emberek látták őket vonulni... elrejtőztek, naná, ezeknek mindenki elől bujkálniuk kellett. A marháikkal együtt. Kérdezd meg az öreg Varholát! Hogy milyen volt a barlangokban... és amikor előmásztak, sehol egy árva lélek. Állítólag az egész hadtest belesüppedt a mocsárba, hülyeség. El se hinnéd, miket mesélnek a helyiek. Arról, hogy mik történnek a föld alatt. De sok ember nem maradt itt. Még a hatvanas években is féltek idejönni a rendőrök. Ide csak szökni szoktak. Na, és aztán... a gát! Na, azt elhiszem, hogy a Tejes mesélt neked róla, ez a mániája. A levegőbe repítették a templomokat. Varhola azt mesélte, hogy közülük az egyik szervezte, egy ruszin, és hogy utána Zmijak vitte a dolgot. Ilyesmiket mesélnek errefele. Meg hogy állítólag Zmijak a föld alatt él. Az első napokban nem éreztem magam itt jól, és vedeltem. És a szövegeikből láttam őt is. Tudod, mi segít? Az ember nincs hozzászokva a magányhoz meg a fákhoz... meg ilyesmik. De én kiválasztottam azt a bokrot, és megszoktam. Éjjel néha kísérteties volt, mint egy fej. Vagy valami. De aztán megszoktam, és jó volt. És amikor olyan volt, mint egy fej, aszondtam magamnak, és akkor mi van? És jó volt. Nem zavar, hogy folyton jár a szám? Nem vagyok hozzászokva, hogy más is van itt.

Nem.

Te azt gondolod, hogy ezek régi dolgok, de itt valahogy... konzerválva van az idő. Nem zavar, hogy beszélnem kell erről?

Nem.

Tomášnak jól jött, hogy szívesen fölmegyek a dombra. Ő már ismerte. A tehenek a dombtetőn legeltek, és amikor kergették be őket a kutyák a karámba, a pásztornak a domboldalban kellett állnia és figyelnie. Pár tehénke ugyanis olyan mulya volt, hogy legszívesebben megállás nélkül szaladgált volna. Ha már egyszer lendületbe jött. Először majdnem elmenekültem, özönlött a csorda, csak úgy dübörgött a föld, és előttem szarvak, paták emelkedtek ki... tehenek teste, szemembe sütött a nap, féltem, hogy elsodornak, és Suka hajtotta őket... meg a Kicsi, ő még csak tanult, időről időre megrúgta egy pata, amíg fel nem dőlt, mer' egy ilyen rúgás a koponyába... de ő szívós kutyus volt.

Az öreg Varholától kaptam... aszondta, különben le kíne lőnie... tudod, hogy kezdtem én itt? Beállítok a hátizsákommal az öreghez, és örülök a bioéletnek. Ő nem szól szinte egy kukkot se, csak ide, bazmeg, oda, bazmeg... és egy fatönkön, öregem, egy bekapcsolt tévé. Egyfolytában ment. Elemes. Azt kérdem tőle... mi az a sárga virág, uram, az ottan?... erre ő... hát sága virág, bazmeg... aztán odamegy, és fejbe rúgja a Kicsit... én meg csak állok, jaj, pont ez elől menekültem... aztán megtudom, hogy két nappal előtte a blöki vajat lopott. Mondom neki, hogy arra már szegény kutya nem emlékszik. Erre Varhola aszondja: Mit tudsz te, faszszopó! El is hallgattam. De tény, hogy a Kicsi tolvaj. Én nem verem, de ha majd elmegyek... annyi lesz neki. De itt a Horák, ő másmilyen.

Mennyi ideig maradsz még?

Télig biztosan. Utána szerződésem van.

Micsinálsz?

Klipeket meg ilyesmiket. Tévé.

Vagy úgy, mondtam új társamnak. Tudod, folytattam, nekem a tévé nagyon kezdett az idegeimre menni... elmeséltem neki, hogy magyaráztuk el annak idején a bérlőinknek az egészet, és tépdestük le az antennáikat, a tévéjátékos raktárt is elmondtam... a piacról is beszélni akartam, de mer' Černá miatt lyuk volt a fejemben, nem ment.

Nekem is kezdett az idegeimre menni. Hát igen, ezér' vagyok itt. Öregem, egy csomó ötlettel fölszerelkezve jöttem... less csak oda a polcra, hogy mennyi könyv van ott, a völgyből cipeltem föl őket, mindenféle technikák... de csak egyetlen egy dologra jöttem rá itt. Kíváncsi vagy, mire?

Aha.

Ugyanúgy meg kell szoknod a tévét, mint nekem a bokrot.

Aha.

Én legalább jó klipeket forgatok, mer' más sokkal nagyobb hülyeségeket csinálna. Hát mit lehet csinálni.

Pozdorjává zúzni az egészet.

Na, ez az, ami nem megy, hé, gyerünk, Suka már összeterelte őket...

Álltam a domboldalban, a kezemben bot, meg ne szóljanak... és mentek mellettem a tehénkék, az elsők még egész méltóságteljesen, aztán a csorda közepe már gyorsabban, aztán az utolsók meg... a lemaradókat Suka hajtotta... meg a Kicsi, az nagy bohóc volt... ugatta a teheneket, kapdosott utánuk, hempergett a fűben... Suka a hajtás királynője volt, ő élvezte a dolgot, tanult... mentek mellettem a tehenek, és fujtattak, prüszköltek, gyerünk, te tehén! Gyerünk, te nagy, gyerünk, te kicsi, hé, te Fehér, Fehérke, ne lustálkodj, te Nagy, meg te is, Szonja, hol tetted tönkre a szarvadat, hó, hó!, özönlöttek, hátak gyönyörű tengere, foltosak és barnák, a szép, fehér Mona, a Mola és az alattomos Morvina, a kis Bekta, ott ment Beka is, szúrós tekintetet vetett rám, rágott... hé, tehenek, szépek vagytok, na, menjetek... igen, a tehén nem kérdezősködik, a tehén rág, és nedves, amikor várja a bikáját, de semmi rossz nincs benne... szép tehenek... hola hó, mennek a tehenek, gyerünk, Mahulena, mozgasd a csontjaidat, Sztázia, rajta, rajta, Polka, Rágcsa... hó, menjetek, hölgyek, ősszláv anyák... mozgás, Istennő, te, Helgus, hó, Dána, gyere!, szia, Okta, nyomás tovább, gyeride, Muna, megveregettem a tehén fenekét, megcsapott a farkával... pont szemen, szimbiózisban voltunk, erőre kaptam... Hagyjad, Kicsi, vagy velem gyűlik meg a bajod... és te, Horák, mit tátod a szád, barátkozz össze velük... ahogy a főnököd csinálta a bokorral, te autista. Ilyen volt a hangulatom a domboldalban a tehenekkel. Ügyeltem, különben annyi lett volna nekik. A Kicsi lehajtotta volna őket a domboldalról... és néha le kellett hunynom a szememet, mer' fájdalom hasított belém... hol van? Áruló. Ki is árult el kit, kérdeztem magamtól utána, és az egész elviselhetetlen volt.

Hol van a stukkerem?

A polcon. A könyvek alatt.

Tovább kell mennem.

Ne hülyéskedj már! Mi vonz... Potok? A liftek? A videók? Ne legyél már faszkalap, van idő. Van egyáltalán dohányod?

Nincs.

Akkor várjál. Most egy hétre lemegyek. Most már elboldogulnál, tegnap láttam. Megsimogattad Sukát, és ő hagyta magát. Ez jó jel. Tudod, mit mondott Varhola? Valami olyasmit, hogy a hegyek sose lesznek tele randa csajokkal. De ez alatt azt értette, hogy itt tényleg csak a szénbuta bigék nem mennek férjhez. És mer' a férfiak mennek a városba, a csajoknak kéne legeltetniük. És ez nem megy, a tehenek képtelenek elviselni, hogy nők parancsolgassanak nekik, tudtad ezt?

Nem. Tedd be az egyik klipedbe.

Már beletettem. Filmet akarok csinálni erről a Horákról. Észrevetted, hogy sose ugat?

Ja, és látom, hogy a nyakadban ezüstkutya van. Nem akarom beleütni az orrom... de miér'?

Mer' Horáktól teljesen padlóztam. Aszittem, már tudok ezt-azt... hogy kiigazodom a dolgokon. De Horák! Ezek az arany cseh kezek és agyak... ezek megin' nem semmit produkáltak! Horák kísérleti kutyája, nem mond ez neked semmit?

Nem.

Nem vagyok feleslegesen pahumanista... de! Nálunk találták meg nemesítették ki ezt a fajta szörnyeteget. Horák, gyeride! Na! Látod, nem reagál. Köze nincs semmihez. Suka keresztülnéz rajta. Kicsi néha megy utána, piszkálja. És Horák nem védekezik. Szerintem asse tudja, hogy kutya. Úgy kísérletezték ki, a rövidítése HLP. Abszolút nincsenek hangszálai, ezér' nem mukkan, bármit is csinálnak vele, érted? Nem is vinnyog, nincs a terhedre. Csak bámul. De a szemek ezeket az embereket nem zavarják. Régen ki kellett operálniuk a blökik hangját, a tudósokat zavarta a jajveszékelés, úgyhogy kinemesítették ezt. A HLP-k a szalagra mennek. Meg exportra. Amikor Suka tüzel, Kicsit meg kell kötöznöm. A fia, de hát ilyenek a kutyák! De a Horák semmi. És ez a tudós és szakember... még merészeli maga után elnevezni, ez már a megvetés netovábbja... abszolút tudatlanság. Mintha nem tudnák, hogy ez az egész összeadódik.

Hát igen.

Egy csomó közülük nem is tudja... csakhogy én utánuk megyek. Végzek a legeltetéssel, és indulok. Megvan a nevük, az összes doktoré. Ismerem a laboratóriumokat.

Mit akarsz csinálni? Mért nem hagyod ezt meg Neki?

Persze, de tudod, lent meg vannak ezér' jelölve, nem fogok kontárkodni... csak ezt a filmet nem hagyhatom ki.

És mihez kell egy hét?

Inni akarok. Meg moziba menni. És Ušanicában most nyílt egy kupi. Tudod, a nyolc hónap. Még télen is egyedül voltam a kunyhómban. És állítólag Kysunicában vagy hogy is hívják is vannak csajok. Te nem tudod a nevét?

Nem. Inkább hagyd a fenébe az egészet.

Amikor elment, semmilyen bokrot nem kellett megszoknom. A teheneknél aludtam, a karámnál, jó volt ott nekem.

Egyedül voltam, abszolút üres. És éjszaka... a terelés szépsége után álmokat láttam. A völgyből jöttek felém. Mielőtt elaludtam, mindig fényeket láttam arra. És az álmomban hirtelen... a völgyből egy színes felhő szállt fel hozzám, és forgott, és a napfényben házikókat és kunyhókat láttam... minden csupa sár volt, persze... de amit ezek az emberek műveltek, ugyan a finomabb humort kedvelem, de... nevetnem kellett, és néha mosolyogva is ébredtem... aprócskák voltak a lakosok, sokukon kaftán, amilyet már láttam előtte... de nevettek, ittak és bolondoztak... az egyik szomszédnak a tetőre kötötték a kocsiját, máshol egy tehén sétált a tetőn, és zöld volt... a gyerekek zavartalanul korcsolyáztak a tavon, és fölöttük egy hegedűs hapsi repült, lobogtak a kabátszárnyai, ő is szakállas volt, de igazából mind az volt, fekete meg rőt kecskeszakállak... és az öregasszonyok fején nevetséges parókák, a fiatal lányok is feketében voltak, de táncoltak... nevettek, és a legények koccintgattak a poharukkal... ezt láttam az álombeli ragyogásban, de fölöttük ott volt a hold... az is színes volt, a fiúk kis hegedűkkel meg bőgővel adták elő magukat, volt sípjuk is, a libagágogásban zenét hallottam, a piactéren kacsák sétáltak... fontosan, mint a pingvinek... vidám volt az egész.

Napközben erőltethettem a szememet, de még ha föl is szállt a köd, akkor se láttam semmit a völgyben, semmiféle falut. Ennek ellenére ez az álmom éjszakáról éjszakára visszatért, hasonló volt, de mindig más. Ökörködések és csintalanságok tarka színekben, szomszédi ünnepségek, Potok, ez tetszik neked... csóváltam a fejemet, menj, tereld haza a teheneket!

Amikor Tomáš visszajött, és bele akart kezdeni élményei ecsetelésébe, leállítottam. Nem akartam... ő meg bámult rám, meresztette a szemét... talán nem sértettem meg, nem részeg... nem, mögém nézett valahova, kinyújtotta a kezét, remegett... megfordultam. A lejtőről az a buta Horák robogott lefele, csóválta a farkát, egy szemvillanás alatt Tomášnál termett, felugrott, és nyaldosta a kezét... Tomáš megsimogatta, és a kutya a hátára feküdt, még mindig veszetten csóválta a farkát... Csoda!, mondta Tomáš, és letérdelt mellé a földre... fölébredt! Simogatták egymást Horákkal... és abban a pillanatban dörgést és ugatást hallottam, úgyhogy húztam fölfele... és örültem, mert ez az ő ügyük volt, senki másnak nem volt ott keresnivalója, szerintem. Az, aki legeltet ugyanis kicsit meg volt hatva.

Ez hihetetlen! De megtörtént! Te is láttad!

Igen, hidd el, biztosítottam. És most már ilyen is lesz.

Talán igen, ha fölébredt... ugatni nem fog, de régen meg se ismerte az embereket. Esetleg csak a szaguk alapján. De nem fogta föl, ki kicsoda.

Akkor itt a hepi end.

Az majd kiderül.

Amikor az öreg Varhola készletért ment, Tomáš adott valamennyi dohányt meg egy melósruhát, ami ócska volt, de tiszta.

A pisztolyt... megveszem, néha felmerészkednek ide a farkasok. Lengyelországból. Na?

Meg akarom tartani. Úgyis csak egy van benne.

Töltényt tudok keríteni. Hát, ahogy akarod. Addig is!

Köszi. És addig is.

És erről az átszállóállomásról is elhúztam a csíkot. Már tudtam, hova akarok menni. A címeres házba akartam menni, meg a pincébe. Tudtam, hogy a szénrakás már nem lesz ott. A régi idő talán igen. Elvesztettem Černát. Folyamatosan vesztettem el magamat, szívem minden rándulásával. De a pisztoly hideg agya még mindig ott izzott a hasamon, és én semmit se felejtettem el.

Talán... ha hamarabb találkoztunk volna... már akkor Berlunban... amikor először láttam a véget... a halálnál voltam.

Černá, azokban az időkben ő is ott volt, mint egy csomó ismerős, nagyjából azokon a helyeken lógott, ahol én is. Egyszer megkérdeztem, micsinált ott. Nevetett. Micsináltam volna... énekeltem, többek közt. És hol? Többfele. Lehet, hogy láttuk is egymást? Hát, az lehet. Mondhatnám, hogy láttalak.

De az az idő, amit együtt töltöttünk, olyan erőteljes volt, hogy bármiféle kérdezősködés... Nem is érdekelt.

Ültem a vonatban, és mentem... ahhoz a házhoz. Ahhoz a régi, címeres házhoz. Lehet, hogy ott... utoljára újra látom? Meghallom a hangját? Vagy már nem vezetsz? Szuka?

Mer' akkor Berlunban megtörtént velem. Röviden felidézem magamnak. A Kanak Birodalom szétesett. Az egyiknek sikerült eljutni Amerikába, kettő papíron ifjú párként egyesült, és felkerekedett Ausztráliába, egy másik eltévedt a metróban, és soha többé nem látta senki... valaki az idegenlégióra fogadott, egy másik, mielőtt lefülelték, lakásokat pakolt ki, Růženka beiratkozott az egyetemre, egy másik havert meg annyira kicsinált a narkó meg a pia, hogy olyan lett, mint egy állat... aztán végleg leomlottak a határok, és egy csomóan... hazamentek. Volt, akiből vállalkozó lett, más regényt írt, új gyerekek is születtek.

Egy bizonyos üzlet előtt ácsorogtunk Kopiccal... az utolsó két márkánkkal, mer' kitört a rulett... eh, hogy magyarázod el otthon?, aggódtam... valamit elmondok, valamit nem, indulás, mondta Kopic... vettünk két Bundesloteria kaparóst... remegett a lábunk meg az ujjaink... ez hihetetlen, suttogta Kopic... nyertem egy Jamahát! Gratulálok, várjál ejn momentet, bitte, Megfogtam a sorsjegy csücskét, és olyan óvatosan húztam, mint egy kis ezüstrókát. Kopic! Én meg egy Kawaszakit!

Komolyan és borúsan mentünk új gépeinken, a mi időnk véget ért, ez világos volt, ezzel a komoly motorozással búcsúztunk Krojcberktől, más keresztek és kereszteződések várnak ránk, ez a hely megváltozik... de észrevettem, Csiharu és Simako egy csomó fotót mutatott a szülőbirodalmukból, templomokról is, meg a shintóikról... észrevettem, hogy gépeink arca ugyanolyan ferde, mint a démonoké, ugyanaz az esztétika... inkább tényleg adjuk el, értett egyet Kopic... és megin' volt dohányunk, csak úgy tocsogtunk a lében.

Kopic valahonnan szerzett magának meg a családjának vadiúj papírokat, és el is indultak... át a határon... állítólag van ott valami felirat, mondta Kopic: Üdvözöljük a szabad Csehszlovákiában!, ezt nem lehet kihagyni... ez új.... te még maradsz? Még keresed... a Királynőt? Igen, egy kicsit még szétnézek utána, a rabja lettem, de sehol ne beszélj róla nyilvánosan, semmi értelme. Jó, jó... és egyedül maradtam, megin' egy másik lakásban, valaki más lakásában. És egyszer... most lerövidítem a történések láncolatát... kipenderítettek onnan, úgyhogy csak ténferegtem meg bámészkodtam... és a pályaudvaron ismerős, kedves görbe lábakat vettem észre, imbolygó járást... Sza va? Csiharu! Sza va!... viszontlátás, még át is öleltük egymást, és nem akartak véget érni a kérdések és magyarázatok... csak azt utasította vissza szomorúan, hogy a barátnőjéről beszéljen, valami nőtt a szemében, nyilván valami ötlet... kifaggatott, micsinálok... Rieng!, leheltem boldogan. Még ha a motorért kapott zseton el is kezdett szétgurulni. Ugyanis égeti a zsebemet a lovetta, és nem szívesen hajtom. Szívesen kapom csodák útján.

Másnap üzletet ajánlott, elfogadtam, fotózás, rendben! Bár... csak beléptem, és rögtön bűzleni kezdett valami... nem tetszett, előbb egy csésze tea, szépen lazulj el... mondta Csiharu kimonóban... akkor ezek a te kinematográfiáid, aha. És a tea után megtörtént, amire vártam... az ellazultságot őrjöngés váltotta föl, abszolút nem érdekelt, hogy körülöttem hapsik sürögnek fényekkel, kamerákkal, satöbbikkel. És a teájuk annyira erős meg szokatlan volt, hogy talán nem is tudtam pontosan, miben veszek részt. A testek szoros összefonódásában, amikor csupaszak a pupillák és szabadon érheti őket a levegő és a történések, úgyis főleg csak egy irányba néz az ember, és ami körben történik, az fal mögött van. De hallani azér' lehet, természetesen.

Hát igen, undor. Az a véleményem, hogy ha abban az időben érzelmek fűztek volna egy lányhoz, minimum elidegenültnek éreztem volna magamat. De láthatóan elérkezett a fáradtság időszaka. A depresszió, amikor a félhomályban már csak az akármilyen izgalom villanásait keresed, hogy úgy érezd, hogy még élsz egyáltalán.

Ráadásul... homályos emlékeim szerint könnyen meglehet, hogy abban az időben abszolút senkiért nem voltam oda. Legkevésbé saját magamért. Kerestem a Királynőt... eltűnt előlem. És hogy milyen nővel... fekete dámával... találkoztam akkor Litkával együtt, azt már említettem... tévesen azt tippeltem, hogy a bordélybeli élmények után a további iszonyatokat már meg se érzem.

Akkor még nem tudtam, hogy a test poklának szintjei végtelenek, és hogy minden megy tovább. Hogy a szenvedés sose ér véget, ahogy a klasszikusok mondják. Tapasztalatlan zöldfülű voltam, végeredményben.

Egy sorozat számomra különösképp hatékony testgyakorlás után Csiharu egy alacsonyabb, bájos személlyel állított be, és megin' kezdődtek a dolgok.

Egy dolog van csak, amit nem értek, mondtam celluloid beavatásom papnőjének... nem vagyok egy diskobolos... a testem, ami azt illeti, nem vagyok eltelve vele... nem számít, mondta őszintén, ez a különleges, csak várd ki a végét, mondta... kanakul beszéltünk egymással, de mer' magunk voltunk, már nem úgy hangzott... nem, már nem volt benne a felfedezés öröme, a frázisok és expresszívák állandósultak... minek a végét... többrészes, és te pont megfelelsz, még jó is, hogy nem vagy szép... na de... filmes szempontból legalábbis nem vagy szép, kétbalkezes vagy, pont ilyenre van szükségünk.

Te, Csiharu!

De hát mindig is hajtottál rám.

Hajtottam, Csiharu, de ez most olyan, mintha úgy ennél, hogy nem is vagy éhes.

És abszolút nem tudod rendesen csinálni, már ne is haragudj, de olyan vagy, mint egy gyerek, mondta.

Mi?

De épp ez kell ehhez a filmhez, hogy ilyen legyél, mind ilyenek vagytok.

Kik?

Hát ti... erről te nem tehetsz.

Heti kétszer, néha egyszer forgattunk, és mivel az egész drogpárában történt, ment a dolog... még akkor is, amikor elkezdtek a díszletekkel varázsolni... valamilyen történelmi jelmezek... és a szép lányhoz, akivel Csiharu beállított, csatlakozott valami fickó, csak terpeszkedett egy trónon sárkányjelmezben, meg se mozdult, szerencsére... kábultságomban tetszettek a színek... egy csomót kivágnak belőle, informált Csiharu... tökéletesnek kell lennie, ez csak meghatározott embereknek készül... ez a nagyfilmje nekem egyáltalán nem tűnt olyan nagy durranásnak, nem látták a Moszkva nyert meg más király cuccokat se... de tiszta pillanataimban tudtam értékelni a kellékeket, igazi fa volt minden, faragott, az én ízlésemnek kicsit sok párnával, párnácskával, kifeszített kötéllel... ezek a gyémántok igaziak?

Igen, hát épp ez az, nevetett Csiharu, épp arról van szó, hogy igazi, erről van szó, végre ráéreztél!

A szobában, ahol a trón állt, a falakon kardok meg tőrök lógtak... milyen furák, nincs is markolatuk, pedig a lovagoknak a kereszt helyett is ez volt, asziszem, Csiharu, hogy egy ilyen Oroszlánszívű Richárd egy egész cirkuszra valót kinyuvasztott volna a szamurájokból... Kötve hiszem, a szamurájoknak nem volt szükségük ilyen gyáva kézvédőkre, így forgatták őket... így! Levette a fegyvert, követhetetlen csuklómozdulatokkal forgatni kezdte, a sebesség hirtelen olyan vad lett, mintha aprócska öklében egy fénykör pörögne, a fejéhez közel tartotta a kardot, a halántékánál, suhogtatni kezdte a pengét, és az él villanásai, amik valószínűleg a gyémántokból tükröződtek vissza, mintha villámcsapások lettek volna... Csiharu megmutatta, visszahőköltem.

Idővel... valószínűleg nem bírta tovább, ezér' elkezdett tanítani, és a titkának az alapja, annak, amit kedvelt, egy óriási... "csak lassan" volt. Mindent, de csak lassan. De a befejezés olyan volt, mint amikor átszakad a gát vagy amikor leég egy város. Porig. És nincs semmi a környéken... és kezdődik minden elölről, lassan, alaposan, az alapoktól.

Kábé olyan lassan, mint amikor elülteti az ember azt a kis girbegurba fát, gonddal és szívvel... és amikor megnő a fa, semmi sem hiányzik róla, és olyan, mint egy drágakő. Annak, akinek tetszik.

Néha attól féltem, hogy mire végzünk, elfelejtem a saját mozdulataimat... ettől ne félj, mondta ő, ez benned van, mint az úszás, nem tehetsz róla, nesze!, tea... aztán valami páncélt húztak rám, Csiharunak tetszhetett, hogy így kicsit összezúzom a melleit, legalábbis olyan arcot vágott... bár ennek a lassúságnak gyakran az eltaszítás és az elutasítás is része volt... adtak egy sisakot szarvakkal... olyan vagyok, mint az ördög, és ez nem tetszik... látod, hogy megy ez neked, biztos van intuíciód... te is játszod... a fehér ördögöt a sárkánytrón előtt... neked mindenre van neved, Csiharu. Gyere, menjünk el egyszer valahova, visszük a csajt is, azt a kicsit... ő a filmben a sárga törpecsaj, tudod? Értsd meg, én vagyok a Napnő, és te elölről támadsz, ő meg hátulról, mer' ő Kína... de ez azér' kellemesen perverz egy hasonlat, kinek szól? Perverzeknek. Aha. De vele nem megyünk sehova. Mér' nem? Nem megyünk, és kész. És hogy hívják? Nem hívják, ő lényegtelen. Egy senki.

Egy idő után elkezdtem ez után a kicsi után érdeklődni... kicsit kezdett az egész drasztikus lenni... Csiharu folyton rángatta, a hajánál fogva húzta, úgy csinált, mintha tűvel szurkálná... és engem elbódított a tea meg amit beletettek, de az jutott az eszembe, hogy ez a kicsi nem csak játssza a fájdalmat. Aztán megölték. Ott voltam. Amikor fölállt az a fickó a trónról, és átszúrta a lányt, aszittem, az egész csak megrendezett, még a vér is... aztán Csiharu is megszúrta, szörnyű volt, amit csináltak vele. És én nem tudtam mozdulni. Széthasították. Ott álltam, meztelenül, az agyamban lángolt a drog, és fölerősítette a látottak színét, képekkel árasztott el... csak a nevetséges... valódi fegyveremmel álltam ott, hallottam a kamera surrogását, a figurák, akik mindig ott szaladgáltak... most talán gyorsabban szaladtak a szokásosnál... Csiharu pedig az egész után elmetszette a lány torkát, és a kameraman terpeszben a lány fölé állt... és az vonaglott. Ugrálni kezdtem.

A pincében nem lehetett hallani egy kukkot se. Nem voltak ablakai. Egy szál köntösben voltam. Féltem.

Lehet, hogy azér', mer' olyan régóta ismerjük egymást, mondta Csiharu. Nem próbáltam kihúzni belőle, mér' vitt oda. Elmondhatatlanul... undorított. Ezen kicsit kibukott. Te ezt nem érted... mondta, százezernyi ilyen lány van, de lehet, hogy milliónyi... kihúzták egy táborból, legalább egy ideig emberhez méltóan élt... tudod, hány ilyen van, Thaiföldön, Hongkongban, várnak, hogy segítsen nekik valaki... bármire hajlandók, csak hogy kikerülhessenek... régen ott forgatták az ilyen filmeket... tudod, mennyibe kerülnek? És hidd el, hogy azok, akiknek ezekre a filmekre... akiknek szükségük van ezekre a filmekre, egyetlen csajért, akit... lefilmeznek, száz másik útját fizetik, ő az áldozat. Így békítik meg a gonosz erőket. Ilyet nem forgathat akárki, ilyet nem. Csak mi. Ne rágódj a dolgon. Hogy döntheted el, mi a jó? És aztán... tudod, hány ilyen csaj van? És nem érnek semmit. Te se vagy elég jó, hogy velem maradj.

Hát az biztos. De azér' köszi szépen. Aszittem, én is sorra kerülök.

Megin' elnevette magát. Képzeld el, mondta. Elakadt a film a kamerában. Nem szokott ilyen előfordulni. Ezér' hagyott téged Sárkány. Csak ezér', én semmit nem kockáztatok. Mázlid van, senki se hiszi, hogy véletlenül rohadt le a kamera. Ezér' mehetsz el. Szerintük neked más véget szán a sors. De sehol ne beszélj erről. Nagyon veszélyes lenne. A te szempontodból.

Csiharu... hol van a barátnőd, hol van Simako?

Hallgatott. Én pedig nevettem. Nevettem rajta, mer'... súlyos kétségbeesés tört rám. Nem, Csiharu, nem tudom, mi a jó. De te se. Hol van a barátnőd? Mondd meg...

Talán mer' nevettem, megfordult, lassan... nagyon lassan, mintha még mondani akarna valamit, az ajtóhoz ment... de aztán bevágta az ajtót. Olyan erővel, amit az ember ki se nézett volna egy ilyen törékeny teremtésből. És becsukódott az ajtó. És azóta is zárva van, mer' azóta nem láttuk egymást. És remélem, nem is fogjuk.

Ezután leléptem Berlunból. És annak a kicsinek az arca még sokáig előttem volt. És bármikor fel tudom idézni a keserű ízét annak, amivel itattak. És ami annyira megváltoztatta számomra a színeket, hogy használhatatlan tanú vagyok. Az az íz a nyelvemen van, a bőr ízét elfelejtettem. Egész végig hallgattam róla. Olyan undorító, hogy úgyse hiszi el senki, asziszem. És amikor ecseteltem, amit a lánnyal műveltek, rendkívüli módon visszafogtam magamat.

A CÍMERES HÁZHOZ, DE... A HÚR · KRONGOLD KIRÁLY HADJÁRATA ·
A MISSZIÓ, PRÉDIKÁCIÓ · MENNYI MINDENT BÍROK EL ·
ÉS ORDÍTOK

A pályaudvaron... minden olyan volt, mint régen, talán csak kicsit több lett a szín meg az üvegfelület, tudtam, hogy gyalog fél óra alatt odaérek a házhoz. Mégiscsak a saját területemen vagyok. És ott volt a pisztolyom Černától, azután, amit tett, és lenn a pincében, ott lenn kezdődött az utam. A kör bezárul. Csakhogy...

Csakhogy ittam egy felest. Aztán még egyet. Meg még egyet. Ott maradtam.

A sötétség a fejemben néha, hogy is mondjam... szúrós volt, az élei meg metszők. Ha a mozgásomat a piacon süllyedésnek neveztem, akkor itt meg néha azt éreztem, hogy ha még közelebb kerülnék az aljhoz, már nem is látnám. Ott a határoknál, a piacon... ott volt tér. Azt mondtuk egymásnak, hogy csapdában vagyunk, de azér' mindig ott volt valahol a város. Volt hova menni. Menekülni. De itt már csak egy út maradt. Sokszor gondoltam rá, az ehhez a házhoz vezető útra. Felidéztem az összes sarkot, minden utcát. Az út minden házát. Ugyanilyen gyakran bolyongtam a vonatoknál, amik onnan kelet felől jöttek, figyeltem az utasokat. Talán még pislákolt bennem egy kis láng... a remény Černában, a remény Černáért.

Az emberek, akik közé becsöppentem, ezerféle helyről jöttek. Csak a burok az arcukon, csak az volt közös. A maszk. A nemtörődöm, eltompult kifejezésű maszk, de talán már a másik oldala volt álarc. Ha madárházból szöktem, akkor itt akváriumba kerültem. Piranhák is voltak itt. Néha kinyíltak ezek az arcok, amikor lángba borította őket valami emlék, vagy, a leginkább, egy üveg pia vagy a méreg. Még a legsírósabbakban is rengeteg gyűlölet volt. Kerültem... az embereket, de ez csak úgy megy, hogy az ember elkerülhetetlenül nekiütközik másoknak a hátával. A többi kiállítási darabnak. A bandákat is kerültem. Ezek többnyire átmenetiek voltak, csak összejöttek, időztek valameddig... aztán nyomultak tovább... Annak, akinek volt valamije, a pályaudvar veszélyeket rejtett. Egykettőre kiismertem az utakat is. Kitapasztaltam, hogy elég aszondani Apónak: Takarodj! Az erősebbeket békén hagyta, a gyengébbek fizettek neki, hogy lenn alhassanak a klotyóknál. A zsaruk valószínűleg örültek, hogy a különböző figurák így egy rakáson vannak. De az állandó lakók társasága annyira lerobbant tagokból állt, hogy a pályaudvar parkjában történő támadásokat sose írták az ő számlájukra. Vegyél, mondta Tiszteletem Amál jóságosan, és közelebb tolta a tányért. A férfi, aki a levest hozta magának, nem balhézott, elhúzódott. Köszi, morogtam. Hasonló trükköket csak Tiszteletem engedett meg magának. Az itt levő pár büfé és stand személyzete is szórakozott vele. Ezek összetétele is gyorsan változott. Majdnem ugyanolyan gyorsan, mint a csöveseké. Leginkább a félhomályban és a sarkokban húztam meg magam. Nem akartam, hogy véletlenül belém botoljon valami ismerős. Nem szégyelltem magam, az ilyesmire már szartam. Gondolkoztam, legalábbis ezt gondoltam. Nem akartam, hogy zavarjanak. Néha két órát is bírtam gondolkozni, néha csak felet, néha többet, és kínszenvedés volt. Akartam. Emberek és mondatfoszlányok buktak elő az emlékezetemből, gondolkoztam a hibámon. Egyébként igyekeztem elködösíteni az agyamat. Néztem a szellőzőkből jövő gőzt, hol köd volt kinn, hol sötét. Amikor megpróbáltam kimenni, párszor megállított a hőség. Meg a rovarok. A csarnokban, ami egy dombban volt, vagyis a föld alatt, hűvös volt. Ha leültem valahova és hallgattam, békén hagytak. Hogy hívnak? Morogtam valamit, és odébb húzódtam. Nem vettem részt a húsjégcsapokért, a mindenféle gusztustalan maradékokért való versenyekben, találtam ezt-azt. Csak annyi volt a lényeg, hogy a fejemben levő sötétséget és világosságot, amely néha-néha lopva... kigyúlt... egyensúlyban tartsam. Fájt a fejem. Korábban párszor szaggató fogfájás kínzott. Most egy erecske fájt a fejemben. Összehúzódott és ellazult. Egy kis madzag vagy egy darab drót. Lüktetett, rángatózott. A fejemben. Fájt.

Aztán Tiszteletem elkezdett kaját hordani nekem. Még bort is hozott. Azt mesélték, hogy úgy mentem utána, mint egy kiskutya. Tiszteletem Amál. Idősebb csaj, lehetett benne pár csepp fekete vér is. Göndör haj, telt ajkak. A beceneve amiatt ragadt rá, ahogy kuncsaftokra vadászott. Mindig aszondta Tiszteletem, aztán jött az ajánlat.

Amikor már kicsit helyrerázódtam, ültem a dombon a szellőzőknél. Hideg szél fújdogált. Körbeszimatoltam, és ha nem volt ott senki, letelepedtem. Sokat aludtam. Kinn még mindig hőség volt. Egyszer... benyúltam az ingem alá... ott volt még a pisztoly. Könnyen, nagyon könnyen előfordulhat, hogy vándorlásom közben megpróbáltam megszabadulni tőle. De ott volt.

Mi van veled?, kérdezte tőlem valaki. Kuss! Nini, fölébredt a Kacsa... hogy hívtál?... úgy jártál itt, mint egy kacsa... majdnem elvittek, de Tiszteletem nem hagyta, poén volt... hehe. Ültünk a vagonok közt, és iszogattunk. Akarod Nyáladzót? Akarsz kicsit nyálazni?, hajolt oda hozzám valaki. Varos arc. Eltoltam, és elmentem a talpfák mögé... egy egész rakás talpfa volt ott, egyszer párat odébb dobáltam, és erődítményt építettem belőlük... senki nem tudott róla. Ott töltöttem az idő nagy részét. Az időt. Ami nem mozdult. Olyan volt a talpfák közt, mint egy konzervben. Senki nem tudott rólam. Az jutott az eszembe, hogy ott megtehetném. Ültem meg feküdtem, és ingattam a fejemet... mer' néha nagyon fájt. A húr.

Mászkáltam a pénztáraknál, és egyszer egy idős apáca pénzt adott, még a számat se kellett túl sokat tépni... nem volt egy nagy összeg. De egy üveg piára azér' telt belőle. Másnap megin' ott volt ez az apáca. Rögtön odacsörtettem hozzá. Csak úgy dőlt belőlem a hála. Tetszett az az öreg arca. Ő aztán tudott! Biztosan egy csomó dologról tudott... Hosszú idő után megin' beszéltem. Gargantua. Éreztem, hogy neki egy csomó mindent elmondhatok. Susogtam neki, ugrasztottam és sziszegtem a szavaimat. Ő nem szólt egy kukkot se. Otthagytam, ő csak állt ott, alacsonyan, púposan, a kevés egyenruhák egyikében, amit nők hordhatnak. Állt ott, hömpölygött mellette a tömeg, végül nyugtalanítani kezdett: a tekintete. A dohányt szorongattam a markomban.

Néha a szájnyílásomon át sikerült annyi alkoholt a fejembe önteni, hogy elárassza a húrt, ami így nem tudott mozogni. Biztos teleszívta magát. Másnaposságomban kezdődött az egész elölről, visszatért, mint az inga. Talán át kéne vágni a húrt, mondtam magamban.

Soha nem felejtettem el, amit a késsel csináltam. Azér' húzódtam félre. A vagabundoknál sose lehet tudni. Egyik pillanatban még ölelget a vén foltos seggű, a következőben meg már neked esik. Én ennek már nem akartam résztvevője lenni. A beszédük már csak a nyelv csontváza volt, csupasz. De nem tetszett... amikor rövid időre tiszta volt a fejem, köd- és fájdalommentes, és így eljutottak a tudatomig a szavaik... már elvesztettem a sóvárgást. Huh. Az öreglányom egy pina, mer' hülye picsa. Huh. Általában egyébként is arról beszéltek, hol mit ettek, ki hogy szívott be, hol mit szerváltak... pont ugyanúgy, mint a kintiek, a pályaudvaron kívüliek. Csak itt valamivel gyorsabb volt az egész.

Valamikor a nyár végén... jobban lettem. És azt is megláttam, hol élek voltaképpen. Végigslisszoltam a csarnokon a sietők közt, úgy éreztem, mintha egy fal mögött lennének, mentek valahova a kofferjaikkal, hátizsákjaikkal, mentek a színes ruháikban, mentek valami cél felé, nyakkendők és szoknyák. Beálltam a menetbe, és szedtem a lábam én is... a többiekkel. Lent a pénztáraknál a tömeg csoportocskákra hullott, mentek a kijáratok felé, mentem én is, néha megállt valaki, vett egy újságot, cigit, valami kaját... mentek az emberek a csarnokban a neonok alatt, el a plakátok mellett... aztán szétszaladtak a villamosaikhoz, átvágtak a parkon, buszok álltak ott, láttam... a taxikhoz oldalról lehetett kijutni, egyedül maradtam a csarnok kijáratánál. És gondolkoztam, vagy mit is csináltam. Aztán visszamentem a peronra, és vártam a következő vonatot. Egyfolytában szálltak le az emberek a vagonokból. Mentek valahova.

A szellőzőknél ültem, szunyókáltam, talán visszatér az erőm, a fejem már nem fájt, kinyújtóztam. Ideje mozogni, ideje elindulni... a pályaudvari emberek szintén eltünedeztek. Egy másik pályaudvarra. Párnak volt is hol laknia. Mégis jöttek, vonzotta őket a pályaudvar. Itt mindig úgy látszott, hogy történik valami.

Ott volt Ondra, André is, azt állította, hogy tizenhat, de kis tökmag volt. Folyton jött utánam. Mindenféle literaturhával teli füzeteket csórt a standokról, és folyton mesélni akart róluk. Hallani akarta a hangját. Így valószínűleg újra átélt mindent. Néha megjelent, leült a szellőzőre, és dőlni kezdett belőle a szó. Nem figyeltem oda rá. De egy idő után... állatira átélte ezeket a komixokat. És aztán, figyelj, mondta nekem, Krongold király leszúrta a lovát, és a seregei követték őt a Szentföldre, a keresztes lovagok, és hogy mi lesz Eleonóra királynővel? Hozzámegy Krongold királyhoz, vagy megkaparintja magának Merlin, az a rohadék? Ez majd csak a következő héten jelenik meg... Ondra, én tudom, ezek a Füzetek a hatvanas években már megjelentek... Eleonóra királynő a toronyban marad, Merlin elvarázsolta, és tárgyakat meg tájakat lát, ahol Krongold királlyal járt, de faszság az egész, hagyjál aludni. Mondd el... hogy hogy volt. De hát a jövő héten kiderül! Izgatott volt. Majd ellopod magadnak, hagyjál békén. És ha nem jelenik meg, különben is, már mindenhol ismernek, már nem könnyű. Rendben, elmondom, de szerezz valahonnan egy üveggel.

Ondrát az ég is tolvajnak teremtette. Az összes élősködő igyekezett magához bolondítani, az összes szarházi hívta a bandájába... főleg Tiszteletem Amál, őt kerültem, amióta tudtam a Nyáladzóval kapcsolatos dolgot... de Ondra leszarta őket, meglépett előlük... egész életét intézetekbe töltötte, és ismerte a dörgést... lopott, de csak magának. Csak kaját, néha dohányt is, ha el akart valahova menni, ki a városból. És amikor koldult, adtak neki. Simogatták a fejecskéjét. Láttam. Külföldre készült. A komixokból vette, a sivatagokat, őserdőket. A holt várost, Macsu Pikcsut. Grál. Majomemberek. Meg ilyenek. Egy elrongyolt atlaszt hurcolt magával. Az idegenlégió volt az álma. Megvárom, hogy megerősödjek, bameg! Iskolába kell járnod, nem? Már jártam. Bólintottam, elvégre el tudta olvasni a komixokat. Elárulok neked valamit, mondta egyszer... a szellőzőknél... de ne mondd el senkinek! Esküdj meg! Oké, oké. Nem, emeld fel a kezed, és esküdj meg rendesen! Megtettem. Nem vagyok tizenhat, csak tizenhárom, bameg. És? Senkinek se szabad tudnia, mer' bezárnának. Aha, lehunytam a szemem, és megpróbáltam aludni.

Rögtön jött is az üveggel. A dugót kihúztam foggal. Na... Eleonóra királynő Krongold királyról álmodozott, de messze volt tőle és el volt varázsolva. Az útján Krongold is... összecsapott a tatár seregekkel, és szörnyű egy csata volt ez, egymás után estek el a lovasok a lándzsáktól, aztán a gyalogság áttörte a tatár védelmet, és behatolt a táborba, és ember ember elleni küzdelem kezdődött... állat jó ez a bor, hol szerezted, rizling!... És utána mi volt, micsináltak a tatárok, azoknak nyilaik vannak, nem! Ja, és az volt, hogy messziről nyílzáport küldtek Krongold király seregére, és hatalmas veszteségeket okoztak, de a közelharcban Krongold király lovagjai erősebbek voltak, meg jobb volt a páncéljuk... mégis két napig folyt az ádáz csata, és Krongold király csak egy maréknyi hűséges emberével maradt a csatamezőn... Ondra, és cigid nincs? De van! Egy gályán eljutottak a kikötőbe, és... a francba, és utána... kupecnak öltözve eljutottak a fővárosba, ahol selymet meg gyümölcsöt meg zöldséget árultak... milyen baromság, mondta Ondra dühösen... csak várjál... de a többi kupec összeesküvést szőtt, és éjjel fekete álarcban megtámadták őket, Krongold király a maréknyi hűséges emberével elszökött a sötétben... dübörögtek a lópaták a híd deszkáin, és a holdat ködfátyol takarta, és egy síkságra érkeztek, ahol pestis szedte az áldozatait... és több hűséges embert is elragadott ez a csúf betegség... és micsinált közben Eleonóra, kérdezte Ondra... Merlin bebolondította a varázslataival, szolgálnia kellett Merlinnek, megalázottan, és mint egy utolsó cselédnek, Merlin folyton parancsolgatott neki, csináld ezt, csináld azt, mozogj, királynő, hehe, pukkadozott a röhögéstől Merlin... a rohadt gecije, kiáltotta Ondra, és lángolt az arca... De Eleonóra büszke volt, és a bensőjében mosolyt tartogatott Krongold király számára, mer' tudta, hogy Krongold keresi őt... és éjszakánként egyedül volt a kamrájában... és a konyhában mindig atomrészegre itta magát, és Merlin megfenyegette, és a világ csak tőröket meg csapdákat tartogatott neki, és valahol a toronyban süllyesztők voltak, teli félelmetes pókokkal, de őt csakis a Krongold iránti szerelme vezette, ezér' nem lépett rossz kőre és nem zuhant a pincébe... voltak a pincékben patkányok meg csontvázak?, érdeklődött Ondra... tudod, hogy voltak, ne szakíts már félbe!... és Krongold király eljutott a dzsungelbe, ahol vademberek támadtak rá, utanapistik... hihihi, nevetett Ondra... és lézer segítségével sikerült kijutnia a liánokon, de a hűséges emberek közül már csak egyedül Dolfus lovag maradt, és csak kardjuk volt... folyt. köv. Hülyeség! Hülyeség!... Hoztam neked bort! Már megittam. És úgyis minden hülyeség, amit mesélek. Nem, tényleg így volt, mondta Ondra, várj itt... a húr nyugodt volt, a fejem pedig teljesen tiszta, el akartam menni... Talán egy Charitasban sikerül valami ruhát szerválnom, ebben már bűzlök... klassz vagy, Ondra, már megin' rizling... ez erősít... van hamburgerem is, de azt vettem, egyél. Az első falatot nem bírtam lenyelni, de aztán ment. Már nincs sok belőle, Ondra! Tudod, mi a fura?, kérdezte. Amikor hallgatom, látom is a képeket. Pár olyan, mint a moziban. Tudom, hogy néz ki Krongold.

És Dolfus lovag aszondja Krongoldnak... uram, nem bírom tovább, nyíl fúródott belém... haldoklom, tekintetes úr, hitemre és becsületszavamra! Ó, barátom, mondja Krongold... ön nem veszítette el a becsületét, lovag, ön elesett a harcban... csak az élők veszthetik el a becsületüket... el kell mondanom valamit, Krongold király, de... Na? Azért tartottam önnel, mert én is szeretem Eleonóra királynőt, a Ragyogó Csillagot, és ez bűn... Nem, Dolfus, minden férfi szereti őt, nincs ebben semmi bűn... Dehogynem, tekintetes uram... és Dolfus, elégedetten, utoljára kifújta magát... Ondra fészkelődött... és már tényleg csak kardjai voltak? Pontosan, Krongoldnak most kettő volt, és amikor megtámadták a beduinok, fölordított és támadott, a tevék megrettentek, és kavarni kezdték a homokot, a beduinok tévedésből egymással kezdtek dulakodni, Krongold ismerte ezt a légióból, úgyhogy csak futott, és Dolfus barátja vallomása erővel töltötte el, és aznap úgy küzdött, mint egy hadsereg, és mindenkit elkergetett... és agyafúrt volt, levette az egyik beduin burnuszát, és belebugyolálta magát... aztán a zuluk falvához ért, körülvették, dárdákat meg bunkókat szorongattak, féltek, hogy a beduin törzsfőnök az, aki foglyul akarja őket ejteni, veszélyes pillanat volt. A zuluk száraz sárral harci jeleket festettek magukra, és a sámán egy kereplővel zajongott... de Krongold felfedte a kilétét... szóval, akkor mégis volt puskája, szólalt meg Ondra méltatlankodva, azt mondtad, hogy csak két kardja volt! Ja, ne haragudj, ez másik rész, Krongold csak annyit mondott, hogy ki ő és hova megy, és semmi elnyomósdi... a zuluk örömujjongásban törtek ki, mer' féltek Merlintől, és útbaigazították a királyt, aki elindult a sivatagon keresztül... és hadserege már nem volt?, nyafogott Ondra... várjál... egy barlanghoz ért, ahol a Számítógépes Öreg élt, tüske fúródott neki a talpába, oroszlán volt... gennyedt sebű oroszlán... és amikor Krongold megpillantotta, a homokba szúrta a kardját és nemes mozdulattal a kiálló tüskéhez emelte a jobb kezét... és az Öreg hadsereget csinált neki a számítógépén!, rikkantotta Ondra... úgy van! és felkerekedtek, oldalt Joseph törzsfőnök lovasai köröztek, lovagoltak a homokbuckák között, kémlelték a látóhatárt, hírszerzők voltak, nyomozók, félelmetes sárga és vörös festékkel kenték be magukat, és az ereikben gyors erő lüktetett, a fogaik között kőkéseket szorítottak, a combjukhoz pedig nyílvesszőkkel teli tegezek csapódtak... az ismétlőpuskáik tusán vájatok csillogtak... és elöl az Óriásnindzsák lépdeltek, mögöttük a nesztoriánusok lobogói meg zászlói lengtek, ott volt Szpartakusz és az emberei, gladiátorok és exrabszolgák, vegyes népség... ritmusra egy indulót mondtak: Korbács, kard, vér, kereszt... hatezren voltak, mint utána Capuában, de már a világon senkinek nem rabszolgáskodtak... mögöttük rendi nővérek mentek kötésekkel, hatalmasok, senki nem tudja, mér' tartottak ezekkel... utánuk jött a gárda vasat viselő alakulata, végtelen sor alabárdos, vascséplős és parittyás, a mordályos skipetarok is leereszkedtek a hegyekből, régi nép, a sereget a kereszt jele alatt Szív Richárd gyilkos fejdelem vezette, a púpos Feketeálom bizánci fegyverben, már megbocsátottak neki... a litvánok pajzsait, amiknek a középen egy vaskorong volt, csontvázak díszítették, páncélingek, az erdei emberek a bíbor nap utolsó sugaraiban ragyogó lándzsái, az egyiptomiak kosarakat vittek a kezükben, páncélökleik voltak meg harci elefántjaik, az élelemszállító kocsik roskadoztak a kincsek terhe alatt, hitemre, az Öreg hatalmas hadsereget toborzott Krongold tiszteletére... és Eleonóra... kénytelen volt engedelmeskedni az undorító Merlin parancsainak, másznia kellett meg kávét főznie annak a disznónak... na és Merlin szövegei!... varázslatokat és csalsípokat vetett be Eleonórával szemben, legyél szabad nő, felejtsd el Krongoldot, minden lehetsz, amire csak vágysz... meg tudom változtatni magamat is, mondd meg, mi legyek, dörgölőzött a förtelmes Merlin... lehetek alig húszéves fiú, aki kitűnően gitározik... vagy autóversenyzővé változom a kedvedért... de lehetek ötvenes író is pulóverben, pipával... csak mondjad, Eleonóra, mindent elintézek... csak felejtsd el Krongold királyt, felejtsd el... kiabálta bőszülten Merlin, és ez a szó: Felejtsd el visszhangozva tört meg a folyosók és termek falain, és a denevérek megijedtek... az undorító féreg!, kiáltotta Ondra, miért van egy ilyen féregnek varázsereje? Azt nem tudom. De közeledett Krongold király, és a torony alatt ütött tábort, és a szép Eleonóra kidugta felé a kezét a torony ablakából... a király a sátrában Richárddal meg a komornyikokkal meg a többi lovaggal tervet szőtt... és a barbár núbiaiak közben összeszerelték a hajítógépeiket, és tűzgolyókat meg mindenféle mocskot lődöztek a városra, és Merlint szemen találta egy nyíl... Ondra tapsolni kezdett... de nem lett tőle semmi baja, korbáccsal a várfalakra hajtotta a robotseregét... Krongold ellovagolt körülnézni, hé, és tudod, mit látott, az égből egy sas ereszkedett le! Ja, egy sas! A picsába!... na és utána?... utána, Ondra... utána izé... utána szar volt, öregem... Krongold a támadás előtt ivott egy kupával, de a számítógép-hadsereg semmi perc alatt eltűnt Merlin baltájának csapásai alatt, és Krongold egyedül maradt... egyedül... és nem tudott Eleonórához menni, Eleonóra ordított, és Krongold ivott még egy kupával, elárulta Eleonórát, a gazember, ah... most már hagyj békén... Ondra... ez a vége... Hazudsz! Igen, hazudsz! Nem is így volt! Ondra az ingemnél fogva rángatott, odacsaptam... aztán a hajamat húzta, és valószínűleg bőgött... te is ugyanolyan fasz vagy, ugyanolyan fasz vagy... mint a többi.

Utána bántam, tényleg... feldühítettem az egyetlen embert, akivel itt beszélni lehetett... Ondra, ne hülyéskedj, összekavartam, nem is így volt... sértődötten elment, úgy tett, mintha nem látna.

De jobban voltam. A Charitasban még gatyát meg inget is kaptam. A DISCO SUPER is már teljesen elrongyolódott. Adtak valami Miki egereset. Szerváltam egy vattakabátot is, jól be akartam bugyolálni magam... mer' ott, ahol senkinek nem volt semmije, nekem ott volt a pisztoly... meg a Madonna. Ezüstből. És őt óvnom kellett. Minden lény közül már csak ő maradt nekem. És ha valaki észrevenné nálam, verekednem kéne. Ha egyáltalán lenne esélyem. Meg voltak még a kulcsaim is. De oda egyelőre még nem mehettem.

Hát ez szörnyű, fölhívom a főpolgármesteri hivatalt, panaszkodott Apó, vannak még ismerőseim! Nézd meg ezeket a szégyenteleneket... két román cigánycsaj ült a földön, szoptatták a gyerekeiket... tudtam, hogy Apó inkább kukkolni jár őket... de most ki volt akadva... rontják a boltot, engem a Moldvában kereszteltek, nem elég a sok paraszt, aki ideözönlik, akkor még itt vannak ezek a külföldiek is, ki kéne söpörni az összeset... de nem mert hozzájuk nyúlni, nem voltak egyedül, és a pasijaik, azok elbántak volna Apóval... fura, mondtam, hogy tulajdonképpen ki kit tesz rabszolgává, a stricik a nőket... szemét állatok, húzzanak innen az anyjukba, fenyegette őket Apó távolról... vagy a nők a gyerekeiket... megíratom az újságba, ez a szent cseh anyaföld megrablása... vagy páran tényleg nem tudják rendesen táplálni a gyerekeiket, és úgy érzik, rákényszerülnek erre, semmi mást nem tudnak, különös... lepuffantanám őket... ki kit tesz rabszolgává, a régi kérdés... de ennek jó csöcse van, cuppantott Apó. Na ja.

Agresszív vagyok, de a könyv szintén agresszív... mondta kábé hatodszorra a prédikátor. A Misszióban tolongtunk... Apó elcipelt magával ebbe a kis terembe... a rongyaink bűzében, de az asztalon leves volt meg szendvics, kenyér, kifli egyaránt, huh, mondtam magamban, és lehunytam a szemem... igen, ez a könyv a háború könyve... most előhúzza a Bátor Jakab kalandjait, a barom, mondta valaki mögöttem... ti vagytok azok, akik szenvedést okoztatok és akiknek szenvedést okoztak... főleg!, kiáltotta egy másik hang a hátam mögött, és egy szekrény méretű figura az ajtónál kicsit előbbre lépett... a prédikátor leállította, alacsony volt, púpos, összeszokott partner az ajtóban álló gorillával... az ajtónálló testén egy Jézus szeret téged feliratú póló feszült, ott, ahol meg nem fedte trikó, tetoválások virítottak... a Misszió bejáratánál aszondtam neki: Veled is legyen az Úr, szándékosan, látni akartam, hogy hat ez rá, de ő csak lesütötte a szemét, és így szólt: Lépjetek be, bűnösök, mondom nektek, tovább nem próbálkoztam... a könyvem háborús könyv, a Biblia, kiáltotta a prédikátor, és fölmászott a székre... értsétek meg végre a történelmet... magaddal kezd, picsafej, dörmögte mögöttem a hang, korogni kezdett a gyomrom, a többiek kíváncsian bámultak rám... a prédikátor egy ideig akrobatáskodott a széken, aztán inkább lemászott... Artúr testvér, csukd be az ajtót, tele a terem, és nagy a huzat... a pokolban fogtok pörkölődni!, ordította a prédikátor. És az, ahogy most éltek, az séta! Apó mellettem vakargatni kezdte a pörkeit, elöl meg valami nőnél eltört a mécses. Igen, séta egy rózsakertben, lent viszont villára szúr majd benneteket a sátán, igen! Mitől rettegnek az emberek, a pokolba... mordult mögöttem a hang... milyen emberek, bazmeg? Hol látsz itt embereket? Felelte neki egy másik hang. Csönd legyen ott!, dördült fel a prédikátor, egyetlen lehetőség van csak! Engedjétek a szívetekbe Jézust, ő halkan kopogtat, ám a sárkány korbáccsal tör be... egy dramatikus szünetben a prédikátor kis kezével szemléltette a korbácsolást... de Jézus! Ő aztán nem volt nyámnyila alak, nem volt olyan gyáva, mint ti. Mint te! Egy nőre mutatott, aki felsikoltott. Mint te! Mint te! A prédikátor előremeredő ujjal szaladgált köztünk, kurvára idegelt. Nem, tévedtek, szólt a prédikátor, mintha bárki is megmukkant volna... emlékezzetek Babilonra, emlékezettek az emberek megaláztatásának és gyötrésének évszázadaira, emlékezzetek a piramisokra, akik lent voltak, mindig a korbács csapásai alatt sínylődtek, a fentiek meg a lelkükkel, a lángok mindet felfalták, és háborúzniuk kellett, dühüket az ellenség és saját maguk vérével csillapítaniuk... most már jöhet a zaba!, mondta mögöttem a fickó... nekem meg okádhatnékom van, mondta egy másik halkan... Veszett vadakként éltek az emberek, mert tudatlanok voltak... a világ minden országában, csak a sírás, a fogcsikorgatás és a tűzvészek... de aztán jött ő, a harcos, egyedül neki volt mersze azt mondani: Elég! A prédikátor most megin' fölugrott a székre: És ennek a legbátrabb harcosnak a neve Jézus... és ő így szólott: Örvendjetek, lehetséges... mert különben az idők végeztéig tart a szenvedésetek! És néhányan hallgattak rá, és megtalálták az örök életet. Ti gyülevész nép, senki más nem szól így hozzátok, megalázottságotokban és fájdalmatokban közelebb vagytok Jézushoz, mint a tornyokban élő jómódúak, mondjatok Igent! Felhangzott pár Igen, valószínűleg mindenkinek tele volt már a hócipője... Sokan szegődtek Jézus mellé, és itt hagyták a kíméletlenség világát, csak a bolondok és megátalkodottak maradnak, meg a szektások! Ők égni fognak, ó, égni fognak... És Jézus olyan bátor volt, hogy elfogadta az emberalakot, és hagyta halálra kínozni magát, a kereszt fáján, hogy bebizonyítsa... hogy lehetséges ez! Az emberek iránti szeretetből! Itt hagyta nektek fájdalma üzenetét, mert csak a fájdalomnak hisztek, csak az valós a számotokra, ó, szánalmas lények... be ne tojj, te pojáca, mondta a figura mögöttem... most elöntötte az agyamat a vér, mer' körülöttünk a bűzben és a semmiben a prédikátornak legalább volt egy története, ja, akkor megölték, és azóta is tart, és állítólag semmi sem történt... ráadásul rádöbbentem, hogy ezek a gyerekmondókákból származó szavak, mint például a becsület, hit meg ilyesmik, már csak a prédikátorok régi történeteiben vannak, ez hasonló... de ott volt bennem a Bog, és tudtam, hogy ez az alak kifelejt valamit... és egyedül Lukács evangélista jegyezte fel, ti nyomorultak, folytatta a prédikátor, hogy a kertben, az ősi és elvadult kertben aztán Jézus maga volt, és verítékezett a szorongástól... valaki lezúgott a székéről, és ahogy húzták föl a többiek, kisebb zsivaj támadt... mert elfogadta az emberalakot és vele a fájdalmat, pedig nem kellett volna neki, de ő bátor volt, nem mint mi, és Lukács evangélista, ti csőcselék, orvos volt, ő tudta, hogy mit lát, az a szorongás emberi volt, Jézus félt a szenvedéstől, akár a legnyomorultabb ember, és ez volt az ő háborúja... és győzött, és megmutatta, hogyan lehet... szeretni a többieket.

A prédikátor megtörölte izzadt homlokát, körbejáratta a szemét, aztán tovább beszélt a keresztre feszített testről, és amikor a mögöttem ülő fickó megin' benyögött valamit, besokalltam, és odaszóltam neki: Kuss! És halkan és fenyegetően mondtam ezt, sziszegtem, mintha az erőm... aztán gyorsan visszaültem, mer' az ajtónálló megmozdult... de nem ezt a csontkollekciót csípte el mögöttem, hanem az én grabancomat ragadta meg, kiemelt a sorból, nem én voltam!..., mondtam, de abban a pillanatban már térdeltem, az ajtónállónak elég volt egyetlen fogás... és a prédikátor aszondta: Fiam, te megértetted, hallelúja, te megértetted, és a védelmére keltél... egy darabig még csinálta a felhajtást körülöttem, miközben az ajtónálló tartott, aztán mindenki megindult a levesért és a teáért.

De engem a prédikátor hátrarántott, és valami brosúrával meg x szentképpel ajándékozott meg, még mindig mondta a magáét, de már nem volt benne erő... zokni, mondtam... mi, fiam... zoknija nincs?... ah, fiam, letérdelt az egyik lábára, és villámgyorsan lehúzta a cipőjét, és már fejtette is le a zokniját... a sajátját nyújtotta felém... jaj, ezt nem, atyám, köszönöm... de ezt nem... valahogy kitámolyogtam... a teremben még mindig elég kegyetlen volt a szag... és már mindent fölettek. Fölemelgettem a leveses fazekak fedelét... szomorú zene. Maradt valamennyi aprólék, azt eltakarítottam.

Szerencsére Apó kint várt, azzal a figurával állt, akire kiakadtam, és az belekezdett: Jó kis show volt, öcsém, ez kell, különben az életben be nem fejezi, hehe... jó kis ramazuri volt! Volt pár kiflije, és Apó eldugott nekem egy darab szalámit. Egy üveg rumot is szereztek. Elvonultunk a vagonok mögé.

A kékruhások... eleinte ugyanúgy féltem tőlük, mint a zsaruktól, egyszerűen az egyenruha miatt, de szartak ránk. Egy ilyen Apószerűből még pályaudvari talizmán is lehetett. Nekem, mivel akkor is nyugiban voltam, ha beszívtam, néha engedték, hogy fönn legyek a peronon. Csak ültem, és úgy tettem, mintha várnám a vonatot. Nézelődtem... néha elszundikáltam. Asziszem, teljesen átlagos embernek néztem ki.

Most is pár vasutas mellett mentünk hátra, á, kiáltotta Apó teljes hangerőn, Amál, lesz egy kis anál! Amál végigtépett a csarnokon... és kézen fogva vezette. Csak nehezen fogtam fel. Mer' nem nagyon néztem körül, és elégedett voltam, ha minden összefolyt, és békén hagytak.

Nyáladzó mongoloid volt. Senki se tudta, hogy Tiszteletem lánya-e vagy sem. De nem is izgatott senkit. Amál a kisorozott vagonok mögé vezette.

El se hinnéd, mondta egyszer Apó, hogy micsoda kocsik állnak meg itt például, meg milyen fickók szállnak ki belőlük... egyszer láttam egy csillogó-villogó csodakocsit... emlékszem a rendszámára, de nem szóltam róla egy mukkot se. Nem akarok balhét. Magamban fogom tartani! Ismerjük a polgármesteri hivatal főfejeit, hah, vannak még ismerőseink! Nem tudtam... amit mondott, lehet, hogy a pályaudvari mitológiához tartozott, itt mindenkinek megvoltak a maga történetei. Hihetetlen ismeretségek, itt mindenki Monte Christo volt, annak idején mindegyik tolvaj egymilliót hozott össze, minden narkós arany belövésekről pofázott, és hogy abbahagyja... de majd csak holnap... a narkósok csak megálltak, lakni nem itt laktak, és az összes nyomorult, leépült piás csaj állítólag híres színésznő meg énekesnő volt valaha. Ezek a hazugságok és féligazságok és könnyes sztorik... itt mindenki az önmagáról alkotott képzetek szerint élte az életet, mer' a mindennapi gondok, hogy jut-e zaba meg fekhely, meg hogy meleg lesz-e, minden időt fölemésztettek, és ez néha nagyon durva volt. Természetesen... az volt a leglényegesebb, hogy az ember elködösítse a tudatát. Nem csak én szédelegtem ködben. Pár béni élete nem kis gyötrelem volt... azér' mesélték a meséiket meg a hazugságaikat, mer' másuk nem volt. Senkinek nem az számított, hogy higgyenek neki... a kaccenjammer pillanatain kívül... egyféle szórakozás volt ez is. Megmozdult tőle az idő.

Nyáladzó tényleg nyáladzott. Egyszer láttam, hogyan eteti Tiszteletem Amál. Kenyeret mártogatott neki tejbe.

Ültünk és iszogattunk, lassan, hogy sokáig kitartson... nyár volt, de a levegő... már másmilyen volt. Amit a prédikátortól kaptam, ki akartam dobni... ledöbbentem, amikor Apó kitépte a kezemből a képeket, még le is cseszett, a csontsovány madárijesztő. Ráhagytam. Egy hordón ültem, a többiek a talpfákon ücsörögtek a tűz körül. Apó, egy fickó a Misszióból meg valami lengyel. Aztán odasomfordált Ondra, odaült hozzájuk, engem még mindig levegőnek nézett. Megakadt a móka. Apó, pislogtam erőlködve az öregre... akartad, ugye akartad!, hogy befejezzem a Krongold királyról szóló történetet, nem? Apó fészkelődött... jó, mondjad, megígérted... Ondra felé kacsintottam, még mindig háttal ült nekem, de látszott, hogy hegyezi a fülét... a Missziós ingerülten brummogott valamit, de Apó megrúgta... múltkor megkavarodtam, teljesen félrementem... Merlin ugyan lemészárolta a számítógépes sereget, de, Apó, most hegyezd a füled... az Oroszlánöregtől maradt ott még egy parittyás, az apródja, és ő is Krongolddal tartott... és, Apó, tudnod kell, hogy ez a parittyás ügyes egy fickó volt... tizenhatnak nézett ki, de fiatalabb volt... de ez nem számított, mer', Apó, és ez történetileg bizonyított... pity!, vakkantotta a lengyel, odanyújtottam neki az üveget, állítólag ő is adott bele valamit... mer' a gyerekkorát a genovai árvaházakban töltötte, és ott megtapasztalt egy s mást... úgyhogy nem számított, hogy kicsi... és ő abszolút nem a számítógépből jött, ember volt, ezér' meg se érezte Merlin baltáját, még ha közben mellette egymás után estek is el a seregből, úgy csuklottak össze a fegyveres férfiak, mintha villám csapott volna beléjük... ez állt a könyvben, és ez az apród, a parittyás, nagyon bátor volt, és amikor látta, mennyire magán kívül van Krongold király... ez a parittyás, Ondrášnak hívták, belopakodott a toronyba, és azt látta... hogy Merlin épp a kamra felé mászik, ahol a szép Eleonóra sír... és Merlin éles tőrt szorongat a kezében, és megy, és nyikorog a padló... árnyékot vet a szoba padlójára, és megy... reccs... reccs... nyikorognak a deszkák, és Ondráš megpörgette a parittyát, és a követ puff bele... puff bele Merlin szemébe! He!, mondta Apó. De hát a nyilat meg se érezte, mondta Ondra... a nyilat azér' nem érezte, mer' az a számítógépes hadsereg nyila volt, és az Oroszlánöreg nem tudta... senki nem tudta!... hogy Merlin is programozva van!... úgyhogy a program nyilai nem csinálhattak vele semmit, hah... de Ondrášnak igazi köve volt a sivatagból, és Merlin erősen tántorogni kezdett... a parittyásnak ennyi elég is volt, puha macskaléptekkel befutott mellette a kamrába, és ott volt Eleonóra királynő, és összeölelkeztek... nem, ezt nem is!... ott, aha... mi van ott... w ogóle paranoja, jelentette ki a lengyel, és bebugyolálta magát a takarójába... megfogták a takarókat és a lepedőket, és integettek Krongoldnak, aki észrevette a mozgolódást... és eszébe jutott... fölpattant nemes arab telivérjére, és elnyargalt... közben Merlin... de hát tudjátok, hogy őrjöngött... össze volt törve, de őrjöngött, a körmével szálkákat tépett ki... az ajtóból... Ondráš ott állt készenlétben a parittyájával... és Eleonóra térdepelt és az égnek emelte fehér kezét: siess, drága, siess, Krongold... és Krongold levetette nehéz páncélját, és beszaladt a toronyba... abban a pillanatban kicsapódott a szoba ajtaja, és berohant Merlin, és nyúlkált utánuk azokkal a rémséges karmaival... de Ondráš számított erre, ügyes egy gyerek volt!... gyorsan nekilendült, és bele a másik szembe! Bumm! És Merlin a falnak esett... de már megin' nyúlkált... de az a pillanat elég volt! Beszaladt Krongold, és amikor meglátta Merlint, ledöfte! Eleonóra a karjába ájult. Ki ez az ifjú?, kérdezte Eleonórát Krongold király, és homlokráncolva Ondášra mutatott... ő, királyom, derék harcos, kétszer is leterítette a hatalmas és gonosz Merlin varázslót!, mondta a szép Eleonóra, és arany hajából egy fonatot ajándékozott Ondrášnak. Na akkor... lovaggá ütlek, dörögte a király... és vedd el ezt, bátor hős... és egy gyémántokkal kirakott, hatalmas kardot nyújtott Ondrášnak... az elesett Dolfus lovag kardját... csak a hősök viselhetik hősök kardját, kiáltotta Krongold, hogy beleremegett a szoba... Ondráš tehát lovag lett... Aha!, ezér' volt Krongoldnak két kardja, értem már... és Merlin varázsló vára tele volt kincsekkel... építettek egy csodálatos hajót, és elhajóztak Genovába... és Krongold és Eleonóra egybekeltek... és Ondráš... na szóval ő... szóval Ondráš velük maradt! Egyszerűen örökbe fogadták... és egy hatalmas várban laktak együtt a hegyekben... fent a magasban, és vigyázták az utakat... aztán még több rész is van, hogy hogyan vezeti ki Ondráš az arab telivérét, dobja rá a csótárt és kel útra újabb kalandok után... hé, mi van? Már alszotok... én itt rekedtre beszélem magam, ezek meg alszanak... a lengyel benyakalta a flaskát... hát remek... mind horkoltak, a missziósnak csurgott a nyála... Ondra összekuporodott Apó lábánál, ő is rongyokban volt, elaludtak. Elmentem a talpfák mögé.

Nem ment események nélkül... a húrt a fejemben már csak ritkán éreztem... újra bevezettem magamnak az időt, ücsörögtem a peronon, és Černára gondoltam, már nem hittem, hogy egyszer csak leszáll az egyik vonatról... már félni se féltem ettől... és amikor egyszer összerándultam, egy másik csaj volt az... és a nap hátralevő részét végigmászkáltam, -kószáltam, -bámészkodtam és -aludtam... az jutott az eszembe, hogy megpróbálok elszabadulni a pályaudvarról, megpróbálok elmenni a Gázgyáriba, ott majd magamhoz veszek pár ruhát meg egy kis pénzt, valamennyit csak találok, megmosakszom, hogy ne legyek feltűnő az utcán, aztán elmegyek oda, ahova el kell mennem, és megteszem. Rácsaptam egyet a pisztolyra.

A csaj szólított meg. Nem egy nagy szám, de fiatal, az arca kicsit püffedt, vörös haj. Kézen fogott. Szó szót követett, egymáshoz ért a vállunk. Az asztal alatt megfogtam, csak hogy világos legyen a helyzet. Fogta a kezem. Íííí, nyüszített fel bennem valami... végigjárattam a szemem a rongyain, félhomály volt, kidüllesztettem a mellemet... pár féldeci után nyíltan enyelegtünk... és gerjedelmet éreztem, úgyhogy egész biztosan rendbe jövök, jutott eszembe önzőn. A piálással vártam alkonyatig, nehogy észrevegye, mennyire le vagyok eresztve. Kezdtem örülni, hogy megyek a Gázgyáriba. Ott akkor... egészségesebben élhetek. Régebben képtelen voltam elképzelni, hogy megin' annál a mosdónál álljak. Mint annak idején vele. Talán ott lesz egy-két dolga. Régebben nem bírtam volna ki.

A vörös nagyon ragaszkodott hozzám. Egészségügyi nővér vakáción Prága anyácskában. Biztos csak színezett, de szépen hangzott. Szóval ha elzúgok, és betöröm a képem, befáslizol, ugye? Úgy befáslizlak, hogy csak lesel majd... totál... el leszel képedve, kérkedett. Megbeszéltük, hogy én fizetem a piát, ő meg a taxit. Vagy nálam maradunk, vagy magunkhoz veszünk egy kis dohányt, és elmegyünk valahova. És reggel rögtön indulok a pincébe, ez stílusos búcsú lesz... mondtam magamnak. És közben férfiasan mosolyogtam. A taxiban kicsit tombolt a vörös.

Na... ez a Gázgyári, mondta a sofőr. Ennek nem változott meg a neve.

A sarki üzletet megismertem, de különben... ez az utca régen a legrosszabbak közé tartozott... most meg egy csomó háznak új homlokzata volt, várj, hagyjál, eltoltam a lányt, nahát, egy butik, itt meg egy tojflis kirakat, és kristályt árusítanak, itt meg egy... bank, hát ez hihetetlen...

Kiszállnak, vagy menjek tovább?

Várjanak itt, mondtam a sofőrnek meg a vörösnek, úgy mentem, mint valami álomban. A 23-asból, ahol az odúmnak kellett volna lennie, hotelt csináltak. Csupaüveg ajtók, pincérek, asztalok... Európa Szálló, még szép, baromi eredeti... kaktuszok, a falakon valami kínai sírok, luxus... diszkrét zene, vörös szőnyeg...

Hova megy?, állított meg egy egyenruhás fickó. A ragyogó csillárok alatt megszemlélte az öltözetemet.

Én itt lakom.

Vagy úgy... megnézzük. Hányadik etázs?

Mi... hogy?

Hányas szoba?

A gangon, a kilencediken.

Az már nincsen, kérem szépem. Itt most hotel van, mint azt látni méltóztatja.

Hol vannak a cuccaim, a rohadt életbe!

Forduljon az önkormányzathoz, 77-es oszt. Azokat a volt bérlőket, akik nem adták be az igénybejelentőt, kiköltöztették a Városi Raktárba. És maga nyilván nem jelentette be az igényét kilenc hó hétig!

Milyen igényt? Azok az én cuccaim voltak!

Előfordultak már hasonló helyzetek, de elő ám. Hát, ha nem jelentette be az igényét, már nem is jelentheti.

Micsoda? És hol vannak ezek az emberek?

Nem kap tőlünk területet.

És hol vannak, akik itt laktak?

Hol lennének? Elmentek máshova.

Visszaszédelegtem a taxikhoz. Ez nem semmi.... a tengerészeti térképeim... a fotók... pár zakó...

Akkor hova lesz?

Vissza!

A vörösnek csak lassan esett le a tantusz. Akkor nincs is semmid? Nincs. Megállította a taxit. Nem csaptunk nagy búcsúzkodást. A taxis elől a bokrokon át léptem meg. Kínos jelenet, de mit tehettem egyebet.

Sikerült úgy leinni magamat, mint a régi időkben. Meddig megy ez még?, kérdeztem magamtól. Mennyit bírok még? Mennyi erőm van. A fedél végleg lecsapódott. És az összes fekete sarokból meg zugból... az összes pályaudvari arcból gonosz erő kezdett belém költözni, nem mentegetőzöm, én engedtem be. Előbb a talpfák mögé mentem. A zugomba. Találtam benne egy üveg piát, de rendes gyerek! Tudta, hogy itt szoktam meghúzni magamat, és békén hagyott. Ő ismerte legjobban a pályaudvart, tudta, hol mi zörren. És azt is, hogy mi vár rá. Ha életben marad, csavargó lesz belőle. Esetleg csavargókirály, ha erős. Hah, egy lovag lóháton, hamar elmúlik. Kezdtem gonosz lenni... Apót megvádoltam, hogy lóg nekem... egyedül voltam, és féltem, csorgatott valamennyi lét. Ittam. Mennyit bírok el? Mennyi mindent bírok el? Ez volt a refrénem. Félre, debil... toltam félre valakit... valakit, akivel előtte való nap talán még együtt ittam, ölelkeztem, ugyanazokat a szavakat kerestem, talán egymás mellett is hortyogtunk ugyanolyan tetves rongyokban... az ő története, rávicsorogtam a nyomorultra, hallgatott, eloldalgott. Szerencséjére. Kaphatott volna a szenvedéseimért, a kurvadék. Könnyen fűbe haraphatott volna, a mocskos szarházi. Ma már nem emlékszem, ki volt. Elmentem vécére, ahova akkor bújtam néha, amikor elviselhetetlen lett a húr rezgése, és én nem bírtam... ültem ott, és ingattam a fejemet, és azt akartam, hogy legyen vége... és hallgatnom kellett az összes zajt meg dumát is körben... annyira fájt itt minden! Letéptem a falról a tükröt, kicsit disztrojáltam mindent. Egy uraság eliszkolt. Ember vagyok, mi mindent tudok. Ezt, összetapostam valami bakelitcuccot, és ezt is, szétöklöztem a villanykörtét, csorgott belőlem a vörösség, csak most dühödtem fel... lementem, a női vécéknél ilyenkor kurvák ácsorogtak... te gyere velem... ne, ne te, fiatal volt, nem akartam, te, kiválasztottam egy mámit, egy rekedt hangú kurvát, alig vonszolta magát... mennyit adsz? Mennyit akarsz... de gyere, igyekezz már... a bokrok mögé megyünk... kimentünk, föl, egész a szellőzőkig, a sápatag fény árnyékába, láttam, hogy a bokron cseppek vannak, talán harmat, lehetséges volna? Mit mondasz... milyen harmat? Hogy akarod? Végigsimított a kezével a nadrágomon. Láttam, hogy Tiszteletem Amál az. De micsinálna itt lenn, máshol van a placca, mindegy... nyúlkált, az arca a sminktől mint egy maszk, maskara... de hát nem is áll föl... mennyit adsz? Ezt adom... térdelt a földön, a szája nyitva, a homlokához szorítottam a pisztoly csövét, gyorsan, hogy ne lássa, hogy ne féljen... meghúztam a ravaszt, lyuk lett a fejében, csak aztán rúgta szét a zaj az éjszakát, spriccelt a vér, a szája még mindig tátva, hátrahanyatlott, a levegőbe rugta a lábát, a lövéstől süket lettem. Nem, ez nem is fájhatott neki, már nem volt a kezemben a pisztoly... látod, mondtam magamnak, ezt mind tudod... és ha akarnád, szenvedne, vannak lehetőségek, és ez szörnyű. Iszonyat, akkor hát... ezt is... tudom. Álltam és vártam... a lövésnek hallatszania kellett, vártam... nem jön-e valaki, a zsaruk... bárki... de nem történt semmi, Amál csak feküdt ott, a bokor alatt. A bokron cseppek. Csillogtak. A levelek a hideg szélben ugyanúgy meredtek, mint előtte. Odahajoltam hozzá... Tiszteletem az vagy sem... és ah... ezt kiáltottam vagy leheltem... egy öregasszony teste és arca volt, fehér haj, földagadt test... az én Szukám teste volt az, az öregasszony, akit annak idején a karjaimban tartottam, ott, ahol nekem adta magát, a pincében.

Átrohantam a parkon, kezem az arcomhoz szorítva, hallottam a légzésemet meg a fogaimat, ahogy egymásnak verődnek, önállósította magát az állkapcsom... rángatózott az arcom.

A bokor alatt feküdtem, már majdnem nappal volt. Fájt a fejem. De a húr nyugodtan feküdt valahol a sötétben. Csak álmodtam, villant át az agyamon, amit tegnap... ilyet azér' csak nem csinálnék... de a pisztoly nem volt nálam... fölálltam... megtaláltam azt a helyet. Lenyomódott a fű, igen... itt feküdt, de sehol semmi, a leveleken foltok... vér nem, letéptem egy levelet, egy megbarnult, kérges levelet, alig él a szélben és a porban... bementem a pályaudvarra, a csarnokba, bevánszorogtam... a klotyón vizet engedtem a fejemre... szétverve szét van, de hát ilyen mindig, nem tudtam megállapítani... a körtét kicserélhették. Kerestem Apót. Valami csodának köszönhetően... volt egy kis pénzem, vettem neki egy kávét. Tudom, hogy tartozom neked, Apó, de tegnap... hát, leittad magad, aztán a parkban horkoltál. Apó, és tegnap... állítólag megöltek itt egy nőt... Én nem tudok semmit, mindenfélét beszélnek itt, mi van veled? Másnaposság. Na igen, egy nőt... a kurvák jönnek-mennek. Akkor biztos csak álmodtam... leittam magamat. Vagy nem, mondta Apó. Áá!... leforráztam magamat. Mit mondasz, Apó, te tudsz valamit. Nem tudok semmit, mit tudom én, miket álmodsz te össze... a francba... elcsoszogott... itt bedilizel, kiáltotta vissza, inkább menj el innen... fiatal vagy még... menj el innen!

Asziszem, hosszú idő után először imádkoztam rendesen... és az embereimre is gondoltam, a régi családra... elküldtem őket a halál faszára, akkor, az üreges ősidőben... de mégis mennem kellett. Templomba, amikor kicsi voltam. Muszáj volt. Most azt mondtam: Nem vagyok méltó, hogy bejöjj a házamba, de csak egy szót mondj... és meggyógyul a lelkem. Ezt mondogattam buzgón. De csönd volt. És csak én ordítottam, mer'... végigtapogattam magamat, nem vesztettem-e el a Madonnát... akkor nem állnék jót magamért, magamon kívül lennék. Ott volt. A nyakamban.

Kimentem a csarnokból, és a parkon át elindultam, nem amiatt, amit Apó mondott, nem amiatt, amit tegnap... és ha nem történt meg, az álom is ugyanolyan fontos, és szól valamiről. Elmentem... sötétedett, és ilyenkor kicsit ködös meg hideg szokott lenni, és abban a pillanatban azt hallom a hátam mögött: Várjál! Hova mész?

El.

Figyelj... veled megyek!

Nem lehet, oda nem...

De, veled megyek.

Nem.

Tudtam, hogy a gyerek... hogy még mindig ott van. Hallottam, hogy futni kezd, és megfordultam.

Ondra! Megállt.

Mondom... nem lehet!

De lehet!

Figyelj... fölemeltem egy követ. Hagyjál. Nem megy.

Vigyél magaddal.

Hagyjál békén. És mer' futni kezdett, elhajítottam a követ.

Nem akartam eltalálni. De tudtam, hogy hozzá van szokva. Hogy másból nem értene. Amikor megfordultam, láttam, hogy még mindig ott áll. Aprócska alak. Idegesített. Elindultam kifele a parkból.

SZÍNES VÁLTOZÓ MEZŐBEN · A NYELV CSONTVÁZAIVAL STB. ·
NEM ÉREZTEM HELYÉNVALÓNAK · KITŐL FÉLEK ·
TOVÁBB AZ ERKÉLYHEZ · MEGMUTATJA: FARKASÉHES VAGYOK ·
A KŐ · KENDŐJE VAN, KEDVES · AZT MONDJA: MUSZÁJ ·
A FAL ÉS AMI MÖGÖTTE VAN

Idővel... az az érzésem támadt, hogy szívesen jár hozzám, meg is mondtam neki. Mesélt a rendjükről... az Istengyermek Hallgatag Nővéreinek rendjéről. Az apácák hallgatási fogadalmat tettek.

Ezért járok szívesen magához, mondta Marie nővér. Beszélgetni. És maga sokfele megfordult. Hogy van a feje?

Már egyáltalán nem fáj. Csak Bohémiában utaztam, de lehet, hogy nem így gondolja. Egyébként még sose mesélte el, hogy kerültem ide. Kész megváltás ez nekem.

Nem beszéljen így a megváltásról. Az utcán találták, nem messze innen.

De az összes csövesről... bocsásson meg, nővér, minden rászorulóról csak nem tudnak... gondoskodni.

Tudja, hogy magáról miért? Lehet, hogy nem kéne elmondanom, de... közelebb jött hozzám... gombolja ki fönn a pizsamáját, igen, úgy... megérintett az ujjával, és én nem akartam semmi mást, csak hogy ott maradjon a keze, biztosan észrevette... ott is hagyta az ujját, aztán gyorsan elhúzta... néztük egymást... mióta van a rendben?

Már több mint egy éve.

Néha ugyanis éreztem benne valamit... nem pont az utcát vagy egy bárt, azt semmiképpen... de volt bennünk valami közös. Ez a gondolat cseppet se tetszett. A... barátnőm élt, tudott mozogni. Azt hiszem, elég gyors is tudott lenni. Megtöltötte a szobámat. És az életet, ami sugárzott belőle, mintha a bőrén át is szívta volna magába... valószínűleg ez volt a lehető legjobb orvosságom. Mondogattam neki, hogy minden egyes mozdulatával megment. Nevetett. De egyszer azt mondta: Ezért vagyunk itt. Ezért vagyunk itt mindannyian.

Amikor még nem tudtam olvasni, felolvasott nekem. Tiszta hangja volt. Néha, amikor irodalmian és szabályosan beszélt, lehagyta a végződéseket. Néha lenyelte a kötőszókat. Pár igében a hosszú magánhangzókról következetesen lerugdosta az ékezeteket. Néha teli torokból nevetett, ez nem nagyon illett a folyosókhoz, amiket magam körül sejtettem, és ahol a Hallgatag Nővérek jártak-keltek. Néha a szavak alatt mintha régi dolgokat mondott volna. A szeme hol villámlott, hol meg ködös volt.

Ha, ne adj isten, kifestette volna magát ez az apáca, egész olyan lett volna, mint egy pincérnő, okoskodtam feleslegesen. És fordítva. Rajta kívül nem láttam senkit, így lehet, hogy túl sokat foglalkoztam Marie nővérrel. Megpróbáltam az államat a mellkasomra hajtani, hogy lássam a helyet, ahol gyengéden és bársonyosan megérintett... és megláttam, és visszahanyatlott a fejem a párnára. Aztán újra meg újra megnéztem, annyiszor, hogy belefájdult a nyakam. A Madonna volt az. A Fekete Madonna, kicsi, mint a nyakéken, teljes szépségében, hege fájdalmával. A szüntelenül könnyező volt ott. Nem úgy nézett ki, mint egy tetoválás... az apácáknál az ember egy tetoválás miatt leginkább szégyenkezne, de Marie nővér azt mondta, hogy neki nagyon tetszik a sárkány... úgy nézett ki ez a Madonna, mintha bele lenne égetve a bőrbe, vagy mint valami metszet... a sárkány fölött!... nagyon boldog voltam, hogy ott van.

Szóval miatta hoztak ide?

Megszoktuk, hogy Marie nővérrel a rendről mint róluk beszéljünk, Marie még csak novícia volt.

Valószínűleg igen. De sokat nem tudok erről.

Sok beteg van itt?

Nem. Csak kevés.

Mért vette le azt a képet?

Mi?

Elmeséltem neki azt a női arcot, a képet, amit első éjjel láttam. Ettől izgalomba jött. Valami könyvet tartott a kezében, amit nekem hozott, majdnem a földre ejtette.

Akkor hát látta... tényleg láttad?

Kiszaladt. Úgy egy óra múlva jött vissza... megpróbáltam valahogy fölegyenesedni vagy mi... mer' akkor először láttam más apácákat is, más ruhában voltak... hárman jöttek, csak az egyik volt fiatal... de szigorúnak nézett ki... a két öregebb kedves arcot vágott... és úrinők voltak... mer' az úrinőket meg a kurvákat azér' meg lehet különböztetni, még ahol összeolvad, ott is, ilyen bűnös és mocskos dolgok jártak a befáslizott fejemben, elismerem... Marie mellettem állt, még a kifestetlen szeme se rebbent, nyilván fontos pillanat érkezett el.

Azt kérdik, hogy csak első éjjel láttad-e. Tegezhetlek?

Aha. Igen. Te hallod őket?

Igen. Már megtanítottak. Azt kérdezik, hogy érzed magad, és hogy fáj-e a fejed.

Mondd meg nekik, hogy már próbálok járni, és hogy jól vagyok. Csak gyenge.

Hallanak téged. Várjál, mondta, és odafordult hozzájuk.

Szeretnék látni, ami a bőrödön van.

A sárkányra gondolsz?

Elpirult. Kigomboltam a pizsamám, nekem ilyenem sose volt. Ekkor eszembe jutott valami, és kővé dermedtem.

Marie nővér, és azt is hallják, amit gondolok?

Az egyik öregebb rám nézett, elmosolyodott, és... megrázta a fejét.

Csak a biztonság kedvéért, mondtam.

Fölém hajoltak, és megszemlélték a Madonnát. De nem nyúltak hozzám.

Fura, hogy nem láttam egyetlen orvost se, jelentettem ki.

Azt mondják, hogy nincs rá szükséged. Már nem, hadarta villámgyorsan Marie.

Aztán magunkra maradtunk. Már előtte is mondott ezt-azt a rendről Marie. De nyilván ő se tudott sokat. Azt mesélte, hogy spanyolországiak, sok nővér meg dél-amerikai. Az első, amire rákérdeztem, a harangok voltak.

Tudja, mondta akkor Maria Coseta nővér, maga biztos katolikus... hát, mondtam, az Isten dolgait nem hoztam szóba, dehogyis, örültem, hogy ott fekhetek... a nővérek úgy érzik, hogy kötelezi őket a küldetésük, ezér' egyszerűen... a kápolnában, ahol összegyűlnek, van egy harang... aha, mondtam, és megpróbáltam elkapni egy idegesítő legyet... egész Látin Ámerikában vigyáznak az Isteni Gyermekre, a Kisjézusra... az indiánok imádják... biztos hallott már a karmelitákról, okított a nővér, hozott valahonnan egy széket, már nem az ágy szélén ült, mint kezdetben, amikor még elég vacakul voltam, és nem hallottam rendesen... ez a rend a XVII. században szakadt el tőlük, és nem ismerték el... a tizenhetedikben, az a barokk, kérdeztem álnokul, Marie nővér ugyanis egy verseskönyvet hozott oda, Sebrózsa volt a címe, régi, szép szavak voltak benne, unalomból többek közt a fülszöveget is elolvastam... barokk? Izé, lehet, asziszem, igen, hebegte a nővér köznyelvien.

Csak amikor azt kérdeztem, hogy ő hogy került a rendbe, csak akkor nem akart válaszolni... de egyszer, amikor légyvadászat közben egyfolytában unszoltam, de akkor már egész jól összebarátkozunk, megmondta: Mint te.

Mi?

Elmondom, miért is ne. Megtaláltak. Felgyógyultam. Itt maradtam.

Előtte micsináltál?

Mi közöd hozzá?

Igazad van.

Az első napokban rosszul voltam, fájt a fejem, a távolból megin' megpendült a húr... ettől féltem, aludni is féltem az álmok miatt, de Marie hozott teát, amitől mélyen aludtam... néha mondtam neki, hogy nem bírom tovább náluk... de lehet, hogy tényleg gyenge voltam, lehet, hogy valami nyugtatót tettek az ételembe... és nagyon sok idő és hosszas kérlelés és fohászkodás után Marie hozott egy cigit is, a vécén szívtam el, közben leküzdöttem pár ájulást, Marie nevetett. Visszavezetett az ágyhoz. Annyira meghülyített a cigaretta, hogy megfogtam. Elugrott.

Hagyd abba! Ha még egyszer megpróbálod, soha többé nem látsz. Én most Mária Anna Fátima Coseta vagyok... a Hallgatag Nővérek rendjéből. Ezt vésd az eszedbe! Nagyon jól vésd az eszedbe.

Ne haragudj. Ne haragudjon, nővér.

A három apáca látogatása után Marie sok titokzatos pillantást vetett rám, ímmel-ámmal felrázta a már felrázott párnámat, járt-kelt, ült, mesélt... mi történik? Kérdeztem. Mit jelent a látogatásuk?

Ó, mondta, nagy megtiszteltetés volt ez a számodra, nagyon nagy, a rendanya beszélt rólad a konventen, vagyis, tudod, hogy nem beszélnek... Miért? Ezt már többször kérdeztem, mindig kitérően válaszolt. Hogy ne tegyék tönkre... a nyelvet!, vetettem föl... az Úrhoz vezető ösvény, mint mondják... nincs rá szükségük, de hát tudod, mit tudnak... Marie nővér, milyen titkot óvnak így, párnak ki van vágva a nyelve, olvastam erről valahol... a szája elé tette a kezét, nem tudom, suttogta, párnak talán igen... de figyelj, tényleg beszéltek rólad, és ez nagy megtiszteltetés... mit mondtak? Megin' ideges lett... tudod te, mennyibe kerülne ez a kezelés máshol, itt meg még külön szobád is van... és te, szólaltam meg, nem tudtam visszafogni magam... igen, itt lehetek, és szabadon járhatok hozzád beszélgetni, ez hihetetlen, tudod, hogy amióta itt vagyok, te vagy az első ember, akivel normálisan és hosszan beszélek... mért van ez, Marie, mit akarnak tőlem?

Tudod... Potok úr, mondta és elnevette magát, neked talán hihetetlennek tűnik, de én már semmin se csodálkozom, aki megjelent neked, az Samaritas nővér, páran Samargasnak hívják, a rend csodálja őt, és keresi, nagyon keresi! Ez a küldetésük.

Hogyan... nem értem.

Megtudtam, mondta Marie halkan, hogy él, vagyis hát biztos csak a megtestesülése, hogy valahol van!

Hát, miért is ne, fészkelődtem az ágyon.

Ő, nyelt Marie, a szamaritánusok törzséből való volt, és ismerte Jézust, jól ismerte! A kútnál találkoztak, és a rend hisz benne, hogy Jézus akkor... A szamaritánusokkal úgy bántak, mint a kutyákkal, benne van a Bibliában...

Akkor, mondtam, miért nem... hiszen Mária Magdaléna is, de félek ilyesmit mondani, nővér, csak nem fogok... és ez a Kisjézus, a Gyermek rendje?

Hát ez az összefüggés, mondta Marie... épp ez az összefüggés!, és lehet, hogy azt akarják majd, hogy elmenj valahová, és megtegyél nekik valamit.

Szívesen, Marie, szívesen.

Lehet, hogy külföldön, lehet, hogy elküldenek valahova, rajtad a jel, mondták tegnap a konventen, úgyis unatkozol már itt, látom.

Dehogyis, sokat alszom, az összes őrült éjszakát kialszom, és álmodom, és szép könyveket kapok tőled, és beszélgetek veled.

A nővérek azt mondták, hogy sok mindent kipróbáltál, hogy szenvedést is okoztál.

Igen, sokat... Marie! Akkor hát tudják... és ömleni kezdett belőlem.

Marie... nagyon szeretek egy nőt, de ő, kurva lett belőle, érted, nem bírtam... és első éjjel hozzám szólt, valahol van... elhagytam őt, elárultam, és most, ha az enyém lehetne, hát levágnám érte a kezem, vagy bármit megcsinálnék, nagyon vágyom utána, és nem tudom, hogy hol van. Örömlány, eladta magát, érted?

Feküdj le... a takarók közé nyomott, aztán megragadta a karomat... nem beszélhetsz így róla, nem szabad... lehet, hogy a kényszer vitte rá... mit tudsz te a nőkről, mit tudsz róluk, megin' mesélek magamról valamit. Ezek állítólag, hogy ki van-e vágva a nyelvük... a nyelvük, hö, és én! És mit csinálhattam volna? És mit mondjak az egészről! Kint álltam, akkor, régen, elmentem, és azt mondtam magamnak: Hova menjek? Most hova menjek? És akkor elestem, hatalmasat estem, nem csak te. A fenékig. Itt csak ilyenek vannak. Csak olyanok, akik visszatértek. Az életbe. Ki kell bírnod, muszáj. Ki kell bírnod az életet.

Én voltam az, aki vergődtem... az ágyon, ő meg az, aki állt... sok mindent elmesélt, a kendője alól kicsúszott egy hajfürtje, tekergette.

És másnap, már sokkal jobban voltam, már jártam az ágy körül, és tisztán viccből cellának hívtam a szobámat... másnap újra jött, és egy apró szemüveges emberkét hozott magával, aki egy széket cipelt... ez António atya, Lobónak is hívják. Lobo atya, mondta Marie nővér, és a maga módján elnevette magát, ezt már ismertem... spanyolul fog tanítani... remélem, nem mondasz nemet... persze hogy nem, remek ötlet, szeretem a spanyolt... galeona, vakkantottam az emberkére... caravela, mondta, és leült... caballero, próbálkoztam... misercordia, felelte, és elhallgattam, mert kimerítettem a szókincsemet. Elkezdte pucolni a szemüvegét. Ezeket a mozdulatokat aztán még sokszor láttam, mindennap. Nagyon csodálkoztam, hogy a spanyol nyelvtan egészen hasonlít Bohémia nyelvének nyelvtanára, és megtetszettek a fordított kérdőjelek, elölről támadtak a mondatokra, mintha a kampójukon vonszolták volna őket.

Ki? Ki, Marie, én egy csöppet se vágyok, senkit nem akarok látni... a lakásába nagy kedvem lenne elmenni, de még nem merek, nem, várnom kell... Még abszolút nem tudom elképzelni magam az utcán, de futnom kéne, vagy valami... már egyáltalán nem vagyok sovány, sőt... Hiányzott a mozgás. Hogy nem fogok az épületben, a kolostorban lődörögni, abban megállapodtunk, szerződés volt közöttünk...

Marie azt mondta, hogy férfiak egyáltalán nincsenek náluk, ez az António atya Břevnovból járt oda, én pedig örömujjongásba törtem ki, amikor elmagyarázta az atya, mit jelent az, hogy Lobo, el Lobo... csak egy kertészük volt, de az meg süketnéma volt... Mariének jutott eszébe, és meg is kérdezte... igen, segíthetsz neki, de...

Megengedték, hogy sétáljak a kertben, a térdemre apró csengőt kellett kötnöm... pár nővér nem akart férfit látni, szigorúak, ezzel figyelmezteted őket... megkaptam a ruháimat, már kifele mentünk a télből, régóta voltam a kolostorban, már erősnek éreztem magam, párszor eszembe jutott, hogy egy szempillantás alatt átugrok a kerítésen, és meglépek, ki tudja, milyen terveik vannak velem... az almafák miatt volt a kertészetben egy létra, ezeket a fákat nagyon megnéztem... de talán Marie miatt mégis maradtam, totyogtam, lustultam a kertész mögött, toltam a trágyát, csöngettem a nővérekre, néha arra jöttek egybeolvadó öltözetükben, mintha más világból valók lettek volna... néha köd volt.

A kertész dohányzott, az első szálakat nehezen bírtam, de visszatértem... visszatértem az életbe.

Lehet, mondta Marie, hogy el kell mennem innen.

Micsoda? Ne!

Igen, küldetésünk van, az Andokban meg máshol... és most már megmondhatom, hogy egy napon valószínűleg te is jössz.

Veled?

Nem, biztosan nem, nevetett, mondtam, hogy lehet, hogy kérni fog tőled valamit a rend.

Több embert is találtak jellel...

Igen, mondta Marie.

És őket is elküldte valahova a rend?

Igen.

És figyelj, kedves Marie, visszajöttek?

Igen, becsületszavamra, hogy nem hazudok, visszajöttek, nem találtak semmit. De a rend tagjai.

Nem találtak senkit, tényleg?

Úgy van, mondta Marie. Senkit.

Mondd el, miről van szó, nővér.

De hát tudod.

Valamit sejtek, de tudni semmit se tudok. De mondok neked valamit, kedves Marie, köszönök neked mindent. Most teszem, mert lehet, hogy később már nem lesz rá alkalom.

Meg akarsz szökni? Elmész?

Egyelőre nem.

Hazudsz.

Marie, meg kell értened, nekem ő a fontos. Černának hívják. Nem tudok egyik nap felébredni, spanyolul tanulni, és elindulni a dzsungelbe vagy a hegyek közé vagy nem tudom én, hova, hogy valami Szent nőt keressek.

Pont te tudsz, nevetett Marie. Mondhatnám azt, hogy meg fognak büntetni, szörnyen meg fognak engem büntetni, ha elmész. De nem így van. Megértelek. De ők nem. De ha megszöksz, figyelmeztetlek. Adósa vagy a rendnek. És egyszer úgyis meg kell fizetned.

Marie, azt akarod mondani, hogy utánam jönnek?

Tudni fognak rólad.

Még úgy egy hétig reggelente spanyolt tanultam, Jo ne tengo dinero, például, és figyeltem Atonín atyát, ahogy a szemüvegét pucolja, aztán ebéd és vacsora közt a kertben mászkáltam, és tanultam a vitustáncot, az öreg főleg olyan jelekre tanított meg, mint: hozd az ásót, hozd ide a kannát, gyomláld ki, öntözd meg, több trágyát, kérsz cigit? És csilingeltünk a csengőinkkel.

Egyik éjjel aztán... nem aludtam, teljesen felizgulva Černára gondoltam... szétfeszített a vágy... a helyiség ajtaja úgy nyílt ki, mint egy fekete szárny, hangtalanul, beáradt a folyosó hidege, és belépett Marie nővér, háttal az ajtónak támaszkodott, a ruhájára valami egyszerű kabátot húzott, ki volt fulladva... hát eljött a pillanat, mennem kell... felálltam, de jó gyorsan megin' magam elé rántottam a takarót... csak megcsóválta a fejét, olyan mozdulattal, ami azt mondta, aha... hát akkor, mondta ő... nővér, nagyon vigyázz majd ott magadra, sok mindenért adósod vagyok... hagyd ezt, és te is vigyázzál, ekkor már oda tudtam menni hozzá, megragadtam a vállát, de gyengéden eltolt magától... csak a számra tette a mutatóujját, és azt mondta: Isten legyen veled... és elment.

Nem mentem utána, sose mentem utána, így állapodtunk meg. Most már egyáltalán nem tudtam aludni. És a reggeli nyelvlecke során nagyon szétszórt voltam.

Amikor levették a kötéseimet, forradásra számítottam, de csak kicsit kihullott a hajam... a másik oldalon meg, ahol nem volt seb, kicsit megnőtt. A hajamat majd valahol rendbe hozatom, mondtam magamnak. Amióta elment Marie nővér, csak Antonín atyát és a kertészt láttam. Elárullak benneteket, kedves nővérek, de csak miatta... hozzá erősebb szálak fűznek, ne haragudjatok... és ahhoz a helyhez is, ahol annak idején a szent képét láttam, szemtelenül azt mondtam: Nem tudom, ki vagy, de köszönöm, hogy megmutattad szép arcodat... te se haragudj, hiszen tudod, mit láttam az arcodban... te biztos megértesz, kívánj hát minden jót az utamra... mer' mit tudom én, te Nagy, semmi... csak az, hogy megy tovább az idő, és a rend tud rólam. Samaritas, óvjad Mária Anna Fátima Cosetádat, de tényleg!... és engem is, ha lehetséges... a mindenit, óvjál mindenkit, ha van erőd, mindenkinek szüksége van rá... vagy ha válogatsz, a te dolgod... majdnem keresztet vetettem, de ők... valószínűleg még mindig nem ismerték el a rendet... valahogy aztán megoldásra jutottam a kereszt alatt, ami annyi éjszakán át lógott biztonságosan a fejem fölött.

A pizsamámat reggel otthagytam.

Elég nagy szemétség lett volna, hogy még meg is lopjam őket.

És aztán... bár a kertész a kanna jelét mutatta, én a létrát ragadtam meg, a falnak támasztottam, az öreg az ásójára támaszkodott, és nézett... féltem, hogy meg fog akadályozni, másztam fel a létrán... és nagyon figyeltem, megint jelzett... na jó, mondtam magamnak, ezt még megreszkírozom, akarattal, hogy mi lesz a hatása az öregre... leugrottam a létráról, és odamentem hozzá... adott egy cigit, és meggyújtotta, végig figyeltem, nem mozdul-e túl gyorsan, nem ajánlottam volna neki, de nem is csinált semmit, csak bólogatott és hunyorgott, a homlokára csapott, és rám mutatott, aztán pedig a... gyorsan leszedtem magamról a csengőt, a kertész fintorgott és nevetett, agyag módjára szakadt ki belőle a nevetés. Teljesen megszoktam már a kis csengettyűmet, igaza volt, ennek a kertészembernek.

Örültem, hogy el tudok tőle búcsúzni. Mint egy medalion, úgy ragyogott a ködben a kezdődő tavasz napja, felettünk volt, ott álltunk. Amikor elszívtam a cigit, vállon veregetett, és egy jellel mutatta, hogy nem fog észrevenni semmit, és nagy serényen ásni kezdett... enyhén szédültem fent a létrán, de ellöktem magam, és már a kerítés tetején voltam, kapaszkodtam, és lógtam lefele, és elengedtem magam, egy járókelő lába elé gurultam, egy nyakkendős, aktatáskás, kopasz figura elé... és már itt is vagyok, mondtam neki, szedte a lábát... fölálltam, és minden jó volt.

Megdörzsöltem a szemem, lehunytam, de aztán megint bámultam... az ajtón kopogtató volt, bizony... és az a jel, az a jelzés, az a címer az ajtón, végig ott voltam... még egy ház, ami gazdát cserélt, most a nővéreké volt, ah, Szuka, szóval végig e fölött a hely fölött laktam... és Szukám, biztos a te megbocsátásodnak köszönhetően, mert te megbocsátottál nekem, tértem vissza... és élek, és nem megyek le, a lépcsőn, abba a pincébe, most másztam le egy magas falról, most a másik oldalán vagyok... és élni fogok, és nem megyek oda többé, soha többé.

DE NEM LEPŐDTEM MEG · KÜLÖNBÖZŐ MUNKÁK ·
LEVELET ÍROK NEKED · VÁROK · LÁTOM... A NYAKA ÍVE

Černá nem volt ott. A bejáratnál megdobbant a szívem, és neki kellett támaszkodnom a korlátnak, a maradék emeletet pedig inkább futva tettem meg, és úgy rontottam be a lakásba... és nem volt ott, nem lehetett ott. Minden úgy maradt, ahogy hagyta. Mintha közben semmi se történt volna. Eszembe jutott az utolsó közös éjszakánk. Egy percre se felejtettem el.

Gyertyacsonkokat találtam, meg port mindenütt. Az ő és az én ruháimat. Körbejártam a lakást. A kádban még mindig ott hűlt egy üveg, a hűtő tele volt. A romlott dolgokat kidobáltam, letöröltem a port, lesöpörtem a pókhálókat. Nyugodtan és egész módszeresen kitakarítottam. Rendben, újrakezdek. Mindent újrakezdek. Várni fogok és kérdezősködni. És ha nem bukkan fel, elindulok. Amint melegebb lesz. Hívogatott az asztala, talán vannak benne iratai. De még nem mertem. Ez bennem volt, tudtam, hogy ez az ő területe. Talán a hatóságokat is megkeresem. Mégiscsak lehetetlen, hogy egy lány csak úgy eltűnjön. Egy ilyen kis országban. De, de, lehetséges, jól tudod, de még mennyire hogy lehetséges. Ültem az ágyon. Lefeküdni féltem. Lehet, hogy mégis elkezdenék vonyítani, és szaggatnám a párnákat.

És az a kis fémdarab eltűnt a lakásból. Az, amit annak idején megfújtam, és ami az egész történet bizonyítéka volt. Eltűnt. De nem lepődtem meg.

A Černá bár már nem létezett. A Galaktikusban új tulajok voltak. Rádöbbentem, hogy egy csomó embert csak a beceneve alapján ismerek. Próbáltam előkeríteni Mickát. A telefonkönyvben nem találtam. A Dómban aszondták, hogy néha fölbukkan. Társakkal. De hogy hol van és micsinál, azt nem tudták. Vagy inkább nem akarták megmondani. Ez az új gárda nem ismert. Ücsörögtem a Dómban, és iszogattam, sok pénzt fent a padláson a lakásban nem találtam. A bankjegyekkel volt gond. Minden nagyon gyorsan történt, és a lóvé, amit a Szervezet idejében spóroltam össze, már érvénytelen volt. Ezt jelnek vettem.

Jól eltűntél... mondta pár ismerős... ja, és messzire, nevettem. És bevallom, egy-két éjszakát Cepkovával töltöttem... talán a magány miatt. Az ő és az én magányom miatt. De. Nem tudtam szeretkezni. Hosszú ideig beteg voltam, mondtam neki... és valószínűleg vagy is, de nem számít... asziszem, lopva mindketten a ráncainkat tanulmányoztuk, és mély hegeket sejtettünk, mindkettőnk a másikban, ja, inkább ez volt, mint bármiféle szex... aztán már nem találkoztunk túl gyakran, és ha igen, akkor csak köszöntünk... lassan újra belemerültem a mindenféle ismeretségbe, szokásba és dumába... Černáról senki nem tudott, Pók meg Hadraba állítólag Németországba mentek, üzleteket indítottak be... a csapos vigyorgott, de a csaposok soha nem tudnak semmit... elkezdtem munka után kérdezősködni, és konzerveket ettem, a kolostorbeli kaja után bomba volt, de a pályaudvaron hozzászoktam az extremitásokhoz... nem nagyon hittem, hogy Černá együtt élne valakivel valahol, de ha mégis, akkor rendben, ahogy akarod, kedvesem, szabad vagy... de látnom kell téged, és látni is foglak, el kell jönnöd Prága anyácskába, te nőstényfarkas... te lány, merre kószálsz, hova vezet az utad... jeleket küldtem neki, és álmodtam róla.

És egyszer... egy mosolygós városi napon, amikor az őszi nap olyan bőkezű, hogy pályáján többek közt éppúgy bearanyozza a távoli erdők ősi csapásait is, mint bármelyik patkányarcot... a dohányom már totál elfogyott, beugrottam az egyik új szórakozóhelyre kérdezősködni... gombamód szaporodtak ezek a tavernák... átszeltem a várost, mentem a piacra munkáért... korán keltem, amikor úgy érezni, hogy még friss a levegő, és az emberek is, csak most kezdődik minden, kit tudja, hányadszor már... aluljárókon át mentem, járdákon lépdeltem, csak a zöldnél keltem át, sasszemmel néztem Prágát, Párát, lestem a rohadt zöldségeket meg a leveleiket, ahogy kecsesen a földre libbennek, amikor türelmetlen az eladó, és úgy dobálja bele a növényeket valami odatartott zacskóba... és porfelhőket láttam, titokzatos, a levegőben változó térképeket meg olyan holmikkal teletömött kirakatokat, amilyenekre semmi szükségem, de valakinek talán jók... és drótokat vettem észre, amik a falakból bújtak ki, és megtetszett a mellettem elhaladó biciklik küllői közé font drótok mozgása, jelzőlámpák is vannak itt három versszakos felépítéssel, a gyalogosok a refrén... köröztem a begyógyult fejemmel, törtem előre a többi gyalogossal, olyan ez, mint amikor a király kiküldi a seregét az utcák útvesztőjébe, de vigyázat, melyik király, és vigyázat, a labirintusod tükörlabirintus... a könyvesboltok kirakatában jól megstíröltem a színes borítókat, és pár könyv jelet küldött magából, követtem őket... újra elkezdtem olvasni... most, hogy nem volt itt a kedvesem... ráadásul a városi lármában, szlalomban, villamoscsörömpölésben és zötyögő vízesésben a tömegben, amikor gyorsan mész, és a beszédfoszlányok egybeszövődnek... ezek a könyvek udvariasnak tűntek... aszondták: itt vagyunk, vegyél el vagy hagyj minket, inkább hagysz, mi? Igen, udvariasak, nem ugatnak meg vetődnek rád, mint a játékautomaták kurva marslakó-melódiái meg a mindenféle számítógépes slágerek, amikkel büntetlenül butítja az embert az útján a brutális robot narkómaffia... az embernek minden könyvet föl kell ütnie és mérlegelnie kell, hogy mikor, az a te dolgod.

Állítólag voltak idők, amikor olvasáskor minden lapot úgy kellett fölvágni. Nemcsak hogy késsel a kezükben olvastak az emberek, ami mindig rendkívül előnyös, nem tudni, ki csúszik a gangodon postásnak álcázva magát... hanem legalább meg kellett táncoltatniuk az ökölcsontjaikat is, legalább mozogniuk kellett kicsit, és nyilván: amikor izgalmas volt a könyv, felgyorsult a légzésük, elcsattant egy-egy türelmetlen káromkodás is, és a szavak egybefolytak a könyvvel... a standok között észrevettem a figurát, őt kerestem, aszondták a Galaktikusban, hogy itt melózik, és biztos tud nekem adni valami munkát.

Heló, Kája! Mit peckelsz itt... a porban, mint egy bolond... na szeva...

Potok, te vagy az, úgy nézel ki, mint a szellemed, itt melózom, főnök vagyok! Hova tűntél ennyi időre... mi kéne?

Melót keresek. Szerencsés véletlen, hogy pont veled futottam össze. Lenne valami?

Hah, Potok... föl tudod emelni azt a ládát?

Hátul feküdt a zöldséges standok mögött, négy ember is beleszakadt volna.

Főnök, mit szórakozol velem, ez egy könyvből van... de az íróját elfelejtettem...

Mér' ilyen helyen akarsz gürizni tanult emberként?

Valami fizikai munkát akarok, de olyat, amivel minél távolabb lehetek az emberektől.

Én is azt gondoltam, mondta az ismerősöm, és végignézett rajtam, hogy csak egy ideig csinálom, aztán mégis itt ragadtam, öregem! Ma már máshogy van ez. Ha napszámos vagy, az is maradsz. Már a kazánok sem a régiek. Mi az, nincsenek ismerőseid?

Nem is tudom. Te például ismerős vagy. Az igazat megvallva, totál le vagyok égve. Sokáig elvoltam, és ki kellett fizetnem utólagosan a lakbért... én magam is ledöbbentem, milyen gyakorlatias vagyok, és mennyire a tárgyhoz kapcsolódóan beszélek... előbb vagy utóbb mindenki fölnő.

És, Karel... te is biztos ismered ezt a szöveget... nem munka, dohány kell nekem?

Ismerem, ja... én is így vagyok... fölveszlek a raktárba. Raktáros már voltál, de ez most más lesz. Gyümölcsöt fogsz rakodni ládákból. Ezt a papírt odaadod Burdának. És ne felejtse el a kesztyűt, nagy szemét ám! Figyelmeztesd a kesztyűre.

Köszi, leköteleztél.

Ja, de hogy nem nálad fogok melót keresni, arra mérget vehetsz.

Föl se vennélek.

Szóval elkezdtem melózni. Szocializálódtam. Jobban lettem.

Egészen addig... amíg a standoknál újra meg nem láttam pár román cigánycsajt a gyerekeikkel... koldultak, és leesett, aha, Ő küldi őket ide, már értem... Főnök, mondtam az ebédszünetben, rájöttem a relativitáselméletre, elmondom, figyelj: Ő ideküldi őket, és ők néha úgy érzik itt magukat, mint a paradicsomban, a csomagolások meg a maradékok miatt, ja, ez nekik már veszternjurop, és megvannak a pár koronájukból, de a helyiek miatt vannak itt, ez a teóriám... Micsoda?, kérdezte Főnök, de neki is kezdett derengeni a dolog... talán észrevetted, Főnök, hogy manapság divatos aszondani: Nincs időm, az emberek iszonyú fontosnak érzik magukat attól, hogy nincsen idejük, hogy dolgoznak, majdnem olyanok, mint az amcsik a mítingjeiken, ahol a megoldhatatlant próbálják megoldani, és már nem is néznek maguk köré... úgy akarnak kinézni, mint az emberek a sorozatokban, gennyes profik, siker, bazmeg, műhód, fasza kocsi, öt szőke bige stb., érted? Ja, a kocsmában mindig azt kérdezem: Olvastad már a Háború és békét meg a Gilgamest vagy mondjuk A tulajdonságok nélküli embert, egy este alatt föl lehet falni... na, Főnök, látnod kéne a képüket, mind aszondja: De hát az olyan vastag! Nincs rá időm... a mai időben! És filmet nem csináltak belőle? Mint a Bibliából? Ja, Főnök, amikor valaki roppant méltóságteljesen és emelkedetten vagy nyúzott képpel előadja: nincs időm, hát én hallom, hogy nyikorog a rostély, és reszketek az emberiség sorsáért... olyanok akarnak lenni, mint a gépek, mint valami asztronómiai órába fogott rabszolgák, és az egyetlen eredmény az, hogy nő a különféle zombik száma... és az, amit este a híradóban látnak, a világ kereke alatt kilapított tetveket, hétfőn a kurdok, kedden a szomecek, szerdán a kambodzsaiak, csütörtökön a halaszok, pénteken a renetek, szombaton az etiópok, vasárnap a bosnyákok, a többi nap is tele van, és néha mind egyszerre, úgyhogy a kedves nézők már el se hiszik... hogy vannak emberek, akik nejlonzacskó meg zaba meg fog nélkül élnek, már nem is valóság nekik, amit a tévé mutat... ezér' az álnok Bog szétküldte őket a világba, a metropoliszokba, ezeket a rongyos romákat a meredt kölykeikkel, hogy lássák az emberek... a nyomort meg hogy hogy elbutít, érted? Ez egy új törzs, titkos és rendkívül fontos társaság, tudod, hogy mindenhol ott vannak... láttam a tévében, a britek le vannak döbbenve, hogy ezek Londonban is megjelentek, meg hogy hogy jutottak át ezek a mezítlábas barnák a La Manche-on pénz meg iratok nélkül... hát biztos nem úgy, mint a mi maratonúszónk, a Venclovský... csak lestek a parlamentben... a levegőből kerültek oda ezek a rémemberek, egyenesen az Ő tenyeréből, provokálni. És minden rájuk vetett ellenséges pillantásban benne van az a kérdés is: mér' én? Mér' nem te? És mindig, amikor a mellüket adják a hidegtől már dermedt gyereküknek, aszondják a mellettük elsiető, lobogó nyakkendőjű járókelőnek: csak várjál, holnap lehet, hogy te buksz el, sose tudod, apafej, he... tudod?

Tudom, mondta Főnök, de mi van veled... nem akarsz kivenni pár nap szabit?

Nem, szeretem ezt a melót.

És ez igaz is volt... nem számítva Burdát meg a másik csomagolót... aztán megértettem, mér' piszkálja a csőrüket, hogy ott vagyok... a jobb gyümölcsöket kellett kiválogatnom a teherautókból, és rekeszekbe raknom őket, zsákokban hozták, olyan hatodosztályú áru lehetett, és nekem az volt a feladatom, hogy kiválogassam az ép darabokat és kis ládákba osszam szét őket... a ládákon az a felirat díszelgett, hogy SUPER SPECIEL CLASSE NUMBER ONE BORN IN BOHEMIA, úgyhogy rögtön láttam, mi az ábra. Az én hodályomnak, vagy ahogy az akkori időkben divatosan hívták: hangáromnak, kékes műanyag falai voltak, a gyümölcsökkel együtt így egyfolytában színek táncoltak előttem. Lehetett látni a napot, hogy hogy megy. Faszoltam magamnak egy melósruhát, de a kesztyű aszondták, elfogyott. A trópusi illatot árasztó csomagoló túloldalán egy húsosstand állt, meg valami bodega Büfé felirattal. Kint voltunk a városból, parkerdő, természetvédelmi terület. Rengeteg kirándulócsoport tette meg célpontjának, lármázásukkal megkeserítették az életemet, de megdobták a boltot. Néha kirimánkodtak pár gyümölcsöt. Ja, aztán elkezdtem kicsit a saját zsebemre is dolgozni.

A levegőben madarak csiripeltek, régi gébicsek meg cinkék meg új városi fajták is, ilyen-olyan módon pároztatott rigók, pilinkák, verebek. A Büfé körül hemzsegtek a kirándulók, és tengernyi időt fecséreltek el a környező fapadokon, a parkerdőt ellepte a papír. De voltak kedves és ügyes mókusok is, ugrándoztak a fákon, és a kirándulók megdobálták őket a maradékokkal. A környező kopár erdőcskékben itt-ott akadtak sűrűbb részek, találtam pár odút, rókalyuknak néztek ki. Néha letelepedtem oda. Csönd volt. Egész kellemes pár percet boldognak lenni.

Felhúzod a fehér ruhádat, nővérem, és kirándulunk egyet, apuka a régi öltönyéből előhalássza a térképet, a kosárban kenyér lesz a nagymamától, nekem az övemben bicska, kalapomon lobogó toll... kiengedjük a hajunkat, leskelődünk az utaknál.

A Büfé törzsvendégei főleg erdei munkások voltak a közeli Vadaskertből, az állatokat gondozták. Azt is kifigyeltem... hogy rengeteg az idejük, de ez a népség csak két-három lépcsőfokra volt a pályaudvartól, ezt rögtön észrevettem. Legszívesebben gumicsizmában jártak, és járás közben hadonásztak az öklükkel. Citromokkal, málnákkal, őszibarackokkal töltöttem az időmet, kivit is hoztak, meg banánt és petrezselymet... az öreg Burda meg volt róla győződve, hogy a kivi terjeszti az AIDS-t, az idegeimre ment... egy reggel megértettem, átszámoltam a kiállítandó ládáimat, tíz hiányzott. A Büfében ültek, Burda meg Křepek, a tolvajok... csak vigyorogtak rám, és Burda aszondta, ne zabáljak annyi málnát, mer' drága, azt állította, hogy látott, és megmondja a Főnöknek, hiába tiltakoztam. Másnap ugyanaz... adjátok vissza a citromjaimat... csak nevetségessé tettem magamat... Křepeknek kereszt lógott a nyakában, a mamlasz, majdnem elővezettem neki egy táncot, ők nem tudták... loptak, mint a szarka, de nem lett semmi, semmi köjálos ellenőrzés, elkezdtem a rohadtabb darabokat is beválogatni, hogy több legyen, kicsit megvariáltam a számlákat, máshogy nem ment... benne vagy a szarba', marha, forog kerék, úgyhogy menjél és várjad, mondogattam magamnak... nem maradt más. De a munka tetszett... az orrnak való volt, néha a régebbi gyümölcsöket lapáttal kellett eltakarítanom, amikor Burdától kesztyűt követeltem, tajtékzott, láttam, hogy Křepeknek új van, basszátok meg magatokat, prolik... a citromok illatoztak. A citromok nem pofáznak feleslegesen, irigykedtem.

És a padláson... néha szorongtam, mindenütt az ő illata, mindenütt az ő holmija volt... akkor kerestelek, nővérem, és most levelet írok neked, könyvvastagságú levelet, őrült hosszú levelet, levelet az 1. Szent Háború, a Dzsihád, a média elleni Háború évében, az x-edik évben az idő kitörése után, ami hirtelen nincs, ami hirtelen senkinek sincs... csak az előre elvesztett háborúk, csak azok érdekesek, az értelmük, a győzelem rejtve marad, már a szemeteseken is széllapátok forognak, győzelem, kiválasztok egy fegyvert, egy kölyökfegyvert a szemétdombról, pléh, és átfúrom magam a Teleszemcsésen, győzelem, talán abba zuhantál bele előlem, kedvesem, győzelem, a szavak végtelen mennyiségéből válogatok, és asziszem, hogy a véletlen olvasó a neked szóló üzenetemet már rég letette, talán morzsákat hagyott maga után, és kiment a kertbe megenni a süteményét, oda, ahol az elegáns fonott székekben kritikusok és pszichiáterek ülnek, a Főnökök Főnökének, az Élő Múmiának termében, nővérem, a Főnök kőfeje őrzi a medencét, de nem víz van benne, Jack D-vel van tele... és talán egy háziasszony is olvas engem, talán egy pillanatra gyorsan eldobta a mosogatórongyot, mielőtt jön az a rendkívüli vízvezeték-szerelő, én is lehetek az, bemegyek az előszobába, ahol káposzta forr, mintegy önmagától... bemegyek, talán fajtalan mosollyal, Harlekinnek álcázva magamat... különböző lehetőségek vannak... és a víz átlátszó buborékokban hirtelen átfolyik, annyi szót szőttem össze, és pár a tied, és amikor az utolsó pontot is odabiggyesztem, semmi se változik, egyetlen remény van csak, mégpedig az, hogy abban a pillanatban felemelem a fejem... és te bejössz a szobába. Juliska, mássz már le arról a fáról... gyere ide hozzám, én már megőrültem... de hány szörnyűség leselkedik a nővérekre a világon, minden kő alatt, minden hétköznapi sarok mögött... mennyi zsarnok és producer, mennyi fájdalom leselkedik egy fedetlen fejű nővérre a szennyes ég alatt az esőben, még ez a pillanat is eldurvulhat hirtelen, egész életedben vigyázz, és bírd ki... de találkozunk, itt vagy ott, együtt leszünk, a találkozó leginkább egy régi, elvadult kertben játszódik le egy petúniaerdő mögött... az erdő éjszakája lesz, a bagoly éjszakája, a láthatatlant szereti, a semmivel nem küzd, a szája, a zenéje az Ördög... vigyázunk, miközben a reszkető mohán lépdelünk... a dühödt holdban találkozunk, és alázattal a szívünkben átöleljük egymást... fűzfák lesznek ott meg hamis sírok, a teljes architektúra az uhuk hahotájában meg az üzekedő macskák sírásában és kiáltozásában, és aztán titokzatos zenét is hallunk, és vadászni indulnak a rókák... és találkozunk, nővérem, és csak akkor lesz vége... az almafák koronái fehér virágokkal szóródnak tele a rovarok nyüzsgésében, és éjjel úgy hűtenek majd, mint egy menyasszonyi ruha... gyere hát vissza, te izzó test, még akkor is, ha időközben Alaszkáig kurvultad magad, gyere, még ha teherbe ejtett is egy hód, vagy mind a hét törpe, vagy a Medicine Man, megtörjük a varázslatot... elég erősek vagyunk hozzá, leszarunk minden családot, kézen foglak, nővérem, hatalmas aggodalommal féltelek, hol kószálsz, te szökevény, nem őrködtem végig az őrködésünket, éjszakai őrködésünket, szerelmem... és a falon egy árnyék kúszik felém, már megin' eltelt egy értelmetlen nap, már nem is számolom, és mi történik veled? Nem keríti be nővéremet túlerő, nem szorítja össze szívét félelem? Nem magányos, nem repül felé nyílvessző? Nem látja a faágakat póknak? Nincs a kerék alatt ebben az idióták közötti életében? Van még ereje mosolyogni? Nem sújtja betegség, nem védekezik hiába elgyengült karokkal? Nem gyalogol egyedül bátran a félelmetes éjszakában? Nem épp most szórt egy álnok szörnyeteg hipnotikumot a tekilájába? Talán élhetnék bizonyos praktikákkal, nővérkém, de ettől vonakodom... te okos vagy, és tudod, hogy a rossz ellenünk fordulna... tehetséges nő vagy, ezér' semmit se kapsz ingyen, ott, ahol vagy... csak ülhetek, feküdhetek, lehetek itt, nyugtalanul táncolgathatok káini litániámban, energiát sugározhatok neked hegyen-völgyön át, és lehet, hogy a nővérem valami városi lyukban van... talán csak egy utcára innen... talán épp most megy fölfele a lépcsőn kulccsal a kezében, lenyomja a kilincset, és bemegy... ez is előfordulhat, viharos kapcsolatunk, drága egyetlenem, totális bizonytalanság.

Meg kellett javítanom egy-két dolgot a lakásban. Ezt-azt az ablakok körül. Átpakoltam pár dolgot. És a könyvszekrény... vörösre mázoltam. De virágot nem vettem. Ezt elhamarkodottnak éreztem volna.

És könyörögtem és rimánkodtam, és a kettő egybefolyt.

Az ablaknál, itt az ágyon, egyik reggel átváltozás lepett meg minket, annyira megbénultunk, hogy minden gyengédség és minden nyerseség egy áramba folyt össze, a halált jelentő idő elleni mozdulattá, megmerevedtünk egy mozdulatban az időn kívüli időben... és minden közös lélegzetünkben elég erőm volt még hollófekete haját is tanulmányozni, a hajszálak és a feltűnően fehér arcbőre közti kontrasztot... a szeplőket is, ősz volt, annyiszor hallgattuk itt az időjárást meg a légkalapácsokat... annak idején.

Nővérem, figyelj, a villamosban az jutott eszembe, mit bámulsz te ott az ablakból, engem ne bámulj!, megértettem a DE szót, kivettem a nyelvtanból, egyértelműen női szó, mer' abszolút mindent kétségbe von, a lehetőségek szava ez, a DE nyelvtanilag is nőnemű, a nyelvészek tévednek, érted, nővérem, nem! nem is tévednek, szándékosan csinálják, mer' ezt az emberiség nem bírná ki, aztán leszálltam a villamosról, hallod... végig kellett ezt gondolnom!

Figyelj, ott egy bernáthegyi.

Előbújtam, és egyértelmű lett bennem, hogy a Bog... vagy ahogy egyesek mondják, az Isten...

Fura, bernáthegyit még nem láttam... lépdelni.

Szóval hogy a Bog nő! Így kell lennie, nem csak nagyjából, hanem alapvetően, egy szemvillanás alatt megértettem, nővérem, az Anděl megállónál, a kereszteződésnél... a kereszteződésnél. És világos a dolog!

De ez a bernáthegyi bámul engem. Kié lehet?

Senkié!

De a munkát elvesztettem. A banánok közt volt. Aszittem, hogy egy ágacska, konárik, vagy netán új sarjadék, csíra... megfogtam, egy távoli part küldeménye, de mozogni kezdett, csúszós mozgás a tenyeremben, hátraugrottam, zöld kígyócska, egy teljes fészeknyi volt belőle, és... kilövelltek, a fülem körül sziszegtek olyan hangon, mint amikor szétpattan egy hüvely, kirohantam, Burda nevetett, lekaptam a falról a poroltót, és lefecskendeztem őket, széttapostam őket a cipőmmel, és le kellett ülnöm. Amikor odamentem Burdához, abbahagyta a nevetést. Křepek érdeklődve nézett. De visszafordultam. Az a nap mintha el lett volna varázsolva. Először csak a szemem sarkából figyeltem a zsák körüli mozgást, de aztán jobban megnéztem, és akkor nyílt csak igazán tágra a szemem. Szőrös volt, akkora, mint egy futball-labda, és félelmetes fürgeséggel mozgott, felmászott a zsákra, villámgyorsan szedte a lábait... szeretem az állatokat, de ez... elkúsztam előtte... kifele, megszokásból megkocogattam a helyet, ahol a Madonna volt, mintha jött volna utánam, kiszaladtam a hangárból, és Burdába ütköztem... meresztette rám a szemét... sápadt vagy, gyere be a raktárba, lehet, hogy mégis... akadna neked kesztyű... jöjjön, Burda úr, látogatóink vannak... nem, elkaptam a ruhaujját, nem... egy gereblyével elintéztük a szörnyet... Burda elsöpörte a pépet, ami maradt belőle, máig kiver a veríték, ha eszembe jut. És nem bírom a banánt.

Nem, nem, Főnök, azbesztpáncélban se. Vár még valami, amit szeretnék megélni... ez itt sok volt.

Hah, általában mindenki elmegy, aki megtalálja őket, pedig aszondják, nem veszélyesek... az öreg Burda nem fél tőlük, az a másik se, csak ők bírják, fura arcok, mi?

Az biztos. Mér' nem mondtad?

Nem hitted volna el. És látni akartad volna.

Az tuti. Lehetne mutogatni a búcsúkon.

Tudod, hogy az öreg Burdának már eszébe jutott?

De hát szétcseszte...

Ezt is élvezi. Hagyjuk ezt. Te, lenne egy hely az egyik standon. Érdekel? Csak a fiatal Kasel van ott, egy ilyen köcsög gyerek.

Ha az első munka illatozó növény volt, aminek a közepében veszélyes hús mozog... akkor ez a hús bűzlött és halott volt. De biztonságosabbnak tűnt. A kék fénnyel teli hangárra, ahol egybeolvadtak és nyugtalansággal töltöttek el a citrom meg a kivi fenséges színei, már csak a távolból tekintettem vissza. Most emberi lényeknek árultam nyakhúst, borjút meg zsírmányt. Vitték.

Néha ezerrel kellett nyomnom a melót, folyton zsíros volt a stand előtti rész. Örültem, hogy Černá annak idején megnyírt, és hogy nem növesztettem meg újra a hajam. A mostani munkám pont olyan érthetetlennek tűnt, mint az összes többi. Ember vagyok. Itt állok, és valami förtelmeset árulok másoknak. Lehet trikóm, köpenyem, valamilyen ingem, ilyen magas vagyok, és a cipőméretem... eh, sok lehetőség van.

Vannak szemfényvesztések és varázslatok, és néha szörnyű az egész. De ha a világ megismerhető lenne, az ember folyton beleütközne a határaiba. Így legalább lehet valahova sétálni.

Mindennap sok száz ember láttam, ezt élveztem. A gondolat, hogy útján... megáll itt a nővérem, és vesz ebből, felkavart. Anyák is jöttek egész kis gyerekekkel... nem tagadhattam meg tőlük a piaci okok miatt. Orvosok is akadtak, focisták, bányászok, vagabundok, hevimetálosok, hivatalnokok... Én utána nem ismertem meg magamat a tükörben. Kiakasztott, hogy megveszik, piszokul átvágtam őket.

A fiatal Kasel halott húst dobált egy rostélyra, és felismerhetetlenné változtatta a felhevült zsírban. Otromba alak volt, örökké merengő, fiatal fickó. Amikor nem volt sok munka, a sarokban gubbasztott, gyanakvó pillantásokat lövellt maga köré, és néha körmölt valamit. Féltem, nem az én tévedéseimet jegyzi-e fel... tapasztaltam már ilyesmit az előző munkáimban... például amikor pincérkedtem... egy kis félreszámlázás: akkor volt, főparancsnok úr, 6 zsírmány, 8 Melinda limó, 4 sör, sörcsi, hehe, 16 borjú, hű, de jó étvágyuk volt a fiaiknak, naná, szénbáró főnök, meg két dupla nyakhús a nagysasszonynak, az annyit tesz, mint nyolcezer-kétszáztizenöt, pontosan!... de ha a seggfej is átszámolta, és rosszindulatúan aszondta: hah, hatezerhétszáztíz... arra utásztaktikát fejlesztettem ki, úgy repkedtek a szavaim, mint a hurkák a pöcegödörbe: jé, ó jaj, elszámoltam, bocsánat, ma egyedül vagyok itt, három rongy lesz pontosan, isten az atyám! Adott négyet, kettőbe került, érni nem ért semmit. Mindenki így csinálta. Különben egy hétig se bírtam volna. Akkora hiányom lett volna, mint a Bárta csűrje. Így ment ez a büfések paradicsomában. Gyorsan elmagyarázták.

Figyelj... a raktáros éjszakára beáztatja vízbe a zsírmányt, ezér' neked a mérlegen három kilóval többet mutat, úgyhogy többért is kell eladnod, nincs mese... és ő is rákényszerül, mer' a gyárból a két teherkocsi szintén... körforgás ez. Ja.

Valószínűleg nem túl érdekes ez az egész... csak úgy... leírom a reáliákat, anélkül hogy panaszkodnék. Kaselt szintén nem érdekelte... egyszer leejtette a papírját... hagyjad, görbítette a karmait... de én megláttam, öregem, te itt verseket írsz!... elpirult... de nem maceráltam. Legalább nem árult be. Fellélegeztem. Szarházinak éreztem magam. És ahogy telt az idő, egyre rosszabb volt.

Munka után... nem bírtam ki a lakásban, eszembe jutott... hogy föl kéne menni a Sziklára, Bohlerhoz, meglátogatni a régi barátot... de én kicsit még mindig szégyelltem magam amiatt, ami annak idején... a börtönben történt... és a lármás társaság nélkül, nem tudom... ücsörögtem a Galaktikusban, és néztem az embereket, nem kizárt, hogy felbukkan Micka, egy csomó régi meg új ismerős volt ott, tudtam, hogyha feltűnne a városban Černá, biztos ezekre a helyekre is elvezetne az útja... ráadásul az ilyen helyeken az ember a tömeg ellenére is egyedül lehet, ha ügyesen telepszik le... folyton klipek mentek meg mindenféle magnók, totális egyveleg, totális bush volt, homokba dugtam a fejemet, és megin' kezdtem beindulni a nyelvre, emberekkel találkoztam... most főleg Prága 3-beliek voltak... egész életükben ateizmusban nevelkedtek, de most többek között elkezdtek új szavakat előhúzni az egyre jobban terjeszkedő szekták szótárából... súlyos és komoly szavak voltak, végzet, megbánás, bűnhődés... és pár fiatal keverte a Králici Biblia kifejezéstárának szavait a gitáregyüttesek nyelvével... sorry, bameg, nagy csákó vagy, vezekeltél már?... hallottam egyszer... és a nemzetközi narkós szókincsbe néha-néha valaki a protektorátusbeli argóból is bevitt valamit, és az egészből szalmaszálként lógott ki a marxista pittoreszk... micsoda metadzsoint, amíg ki nem terül a faliújság... elkaptam a fordulatot vagy képet... és az angol is, a mai közösségek latinja... bróken inglis volt... meg bróken csek... széttört nyelv, és erőtlenségéből új érzés keletkezett, vagy fordítva, nem tudom... mindenképpen gyorsulásról volt szó.

Természetesen háttal ültem a képernyőnek, és egyszer csak... ledermedtem, egy hangot hallottam, az ő hangját, egyértelműen az övét, felálltam, az asztalba kapaszkodtam, de már nem csak a fejemben szólt, odafordultam a képernyőhöz, egy másodperc rezdülése... egyetlen töredéke, a nő épp egy maszkot tett fel, Macskafejet, átment a képernyőn, aztán jött a Híradó... Mi ez? Fölordíthattam... odafordultak, Ferdefog aszondta, mit izélsz, csak valami reklám... fölverekedtem magam az irodába, ott volt az, akié a klip volt, ismerősnek tűnt, de nem húztam az időt azzal, hogy végiglapozzam a nyilvántartást a fejemben... ami meg is fájdult... a tévéből veszem föl, meg mindenhonnan, nem is tudom... este újra betette, ragadtam rá, mint a kullancs... ő volt az, Černá.

Talán... igen. Az arca tényleg csak egy szemvillanásra látszott... mintha soványabb és egyidejűleg merészebb lett volna, de lehet, hogy csak képzelődtem. És azt is láttam a szeretett arcon, hogy fizetett... hogy a nővérkém drágán megfizetett.

De nem tudtam meg, ki és hol forgatta. A cég már nem létezett. A reklámozott cuccot már nem árusították. A szerzők neve nem szerepelt, csak panevek. A dátumot meg abszolút nem tüntetik föl a klipeknél. Az egész nem is létezett. Csak néha, véletlenszerűen, suhant végig pár belőtt, részeg vagy közönyös pofa előtt. Egy kocsmában. De élt.

Készíttettem róla egy fotót. Elég nagyot. Aztán... megin' megpillantottam. Az utcán loptam a napot, odaléptem az egyik könyvesbolt kirakatához, néztem a hallgatagok borítóit, és hirtelen... ott volt, negatívban, de ő volt az. A könyv valami... baromság volt... a borítóhoz semmi köze. Kezembe vettem a könyvet. És elkezdődött a vadászat. Kaselnak kicsit több lett a munkája a standon. De... ugyanaz a történet ismétlődött... a kiadó kis kalózcég volt, már eltűnt... fölvásároltam a könyvből az összest, kis példányszámban jött ki, de elég mélyre kellett nyúlni a zsebembe, a könyves aszondta, hogy eladhatatlan ócskaság... akkor talán nem mustrálják meg túl sokan a nővéremet, a szerző mást nem írt semmit, álnév volt, valami költő... de az impresszumban feltüntették a fotós nevét... azonnal kilőttem, és csak a korházszerű épületnél álltam meg, már tisztességesen néztem ki, még a forró zsír szaga ellenére is egész emberien... beengedtek, de... már nem lakott ott, becsöngettem a szomszédokhoz, elég erőteljesen, egy idősebb nő nyitott ajtót: Maga még nem tudja? Meždek úr meghalt. Autóbaleset. Pedig tele voltak az üggyel az újságok, mer' a kocsi... Csakhogy én nem olvastam újságot. És ez újabb hiba volt. Sokat megspóroltam volna.

A Bolkonski utcába is elmentem, igen... és a nő láttán összeszorult a szívem, alig kaptam levegőt... a konyhában már egy másik faszi ücsörgött, de ugyanolyan fajta... párszor valaki küldött nekik pénzt, a hapsi aszitte, hogy ő... totálisan magamba roskadva ültem, hátba vágott, elmúlik, elég virág van még a réten, de, a virágom nélkül nekem csak feketén fog sütni a nap:

a sötét csillag szerelem
megfogta a kezemet
az öregségbe vezetett
nem engedett vissza
nem szeretjük már egymást
többé soha

jutott eszembe. Beszéltek hozzám, mindketten. Aztán lementem a lépcsőn, lassan, a korlátba kapaszkodva. Úgy mentem, mint akit csúful összetörtek.

Aztán megin' elrugaszkodtam a fenékről, és megkönnyebbültem.

Pár nap múlva, a Galaktikusban... a Teleszemcsésben megin' a MUOREX-reklám ment, és egy másodpercre láttam az arcát, Ferdefog belém bökött... mire gerjedtél fel annyira, bazmeg, a macskakajára, vagy Černát bámulod... tök olyan ez a csaj, nem?

Hé!, ordított fel, amikor elkaptam a könyökét.

Te ismered... beszélj!

Ne hülyéskedj, nem láttam már... vagy ezer éve, arra az énekesnőre gondolsz, ugye.

Ja.

Hát ismertem, amikor a Mortival kavart, a Morti a haverom volt, ismerted Marslakót, mit bámulsz... Potok, vigyázz, más húszévesen piálni, meg más most ugyanazzal a testtel... meg aggyal, hah, az már nem ugyanolyan... ismertem Černát, akkor Berlunban. Miután leomlott a Fal. Vagy előtte?

Micsinált ott!

Engedj el, mit szorongatsz... izé, a Morti aztán bekattant, militária meg hasonló baromságok, Černá leszarta, és jól tette, a Morti tényleg tök bekattant... aztán valahova elmehetett, mer' már egy csomó ideje nem...

Micsinált Berlunban?

Micsinált volna, semmit... gőzöm nincs, állítólag valami lebujban felszolgálónősködött, nem tudom... mint mindenki, nekem soha nem volt hozzá semmi közöm.

Azt elhiszem, Ferdefog, figyelj...

Most, hogy mondod... a fogaim... te is úgy nézel ki, mint egy Blend-a-Dead-reklám, de használat előtt, hehe, ez jó...

Tudsz róla valamit?

És olyan fura szagod van, Potok, már ne is haragudj...

Tudsz róla valamit, vagy ismersz valakit, aki ismeri?

Nem. De mér' nem kérdezel utána a Múniban?

Mi az? Ki az?

Hát a Múni Bank, új, a Felszabadulás sugárúton, ott van Černá, rögtön a bejáratnál... várjál, de... várjál már!

Nem vártam, futottam, semmi régi, elvadult kert, nővérem, egy bank, az is jó... de várnom kellett volna, és engedni, hogy Ferdefog mindent elmondjon. Jobban kellett volna takarékoskodnom magammal.

Kivágtak. Egész az igazgatóig jutottam. Kábé két órámba telt. Egy percet kaptam, de ennyi nem volt elég a véleményem kifejtéséhez. Nem is érdekelte. A lépcsőn valami serifek ugráltak mögöttem. Černá nem dolgozott náluk, semmi. Sehol semmi. Kint álltam, és tajtékoztam, pont dél volt... és aztán, aztán fölnéztem... és megláttam.

A fickó, ilyen hiperjóképű fajta, a ragyogó fogsor és arcvíz kategóriából, épp szállt ki a kocsiból, és vigyorgott, boldogan ment fölfele a bank lépcsőjén, megfordult, és integetett, az autóból egy elegáns dáma integetett vissza, szeme előtt, mely az élet szikráit szórta, fátyol, a társadalom krémjének könnyű tülljében voltál ott, Černá, könnyedén és elragadóan lengetted a karodat könyékig érő fehér kesztyűben... szakadatlanul, végtelenítve ment ez a film, és azt hirdette, hogy Múny bankcetlijeivel mindenki boldog... és a fickó újra és újra kiszállt, és sietett befele, és integetett a dámának... újra... és újra... tíz kör után felvillant egy neon a bank atyjának a nevével, aztán megin' kezdődött az egész elölről...

Egyetlen Černám, ott voltál, gyönyörű dámává alakítva, dámává, aki mindent tud, és a sminkeseknek nem kellett túlzottan megerőltetniük magukat, gyönyörű voltál... a fickó kiszállt... talán a városban vagy, kedvesem... ment fölfele a bank lépcsőjén, és vigyorgott a ragyogó cipőjében... talán jól megy a sorod... beintegetett az ablakon, és a dáma... talán dohányod is van meg pasid... a dáma bólintott a férfinak, és elmosolyodott... de én a testvéred vagyok.

Aztán rájöttem, a szemében volt... ezt biztos csak úgy poénból csinálja, hülyül egyet, kicsit pihen a történtek után, mint ahogy én is töketlenkedem a standon, és lehet... lehet, hogy így ad jelt nekem.

A bankba nem tehettem be a lábamat. De megtaláltam az Ateliert, ahol a reklámokat gyártották. A felvételeiket nem bocsátották rendelkezésre, és a könyvelésről természetesen kivágtak. Egyébként is, ki tudja, hogy milyen néven csinálta. Ha egyáltalán. Az Atelier... sajnos maga volt a végtelenség.

Eszembe jutottak a tükrök a régi kávéházban, ahova együtt jártunk, itt ajtóból volt annyi, meg a sminkes csaj Eltüntetőjéből... nagy pofával újságíróként jutottam be... jól körülnéztem, bárhol lehetett, bármelyik folyosón, bármelyik ajtó mögött, bármilyen álcában, bármelyik tükör mögött... bárhol.

Végigszáguldottam a díszletraktárokon, végigmásztam a folyosókon, a semmiből a süllyesztőben bukkantam elő, és egy csomó csaj mellett mentem el, egyszer nekiiramodtam... berohantam egy statisztaseregletbe, épp a lipanyi csatát forgatták, és az egyik sérült csaj, letöröltem az arcáról a ketchupöt... nem, nem ő volt az, el kellett húznom a rendező elől... rohantak utánam az égő csűrök mellett... hallgattam a beszédüket, pár napig villanyszerelő-táskával mászkáltam, így jut be a magunkfajta a parlamentbe, templomba és szabadkőműves-páholyokba, ugyanolyan jól bejön ez, mint a seprű... végigszaladtam a drámákon, és az a nyelv... Beda, a kettest tedd szinkronra, és a fényeket a gerendára, príma, kioldó kallantyú le, és megyünk... olyan volt, mint egy űrhajóban, talán itt bolyongsz, nővérkém, ezek között a földönkívüliek között... az egyik irodában észrevettem egy ismerős mappát, egy katalógus volt... fiatal, kibontakozó csillagok és bimbózó csillagocskák, izzadt, ügyetlen hurkaujjakkal senkiháziak vonalakat meg kis kereszteket meg számokat tettek a lányok mellé... és voltak ott csillagos ötösök is, meg feljegyzett elalélés-sóhajok, dobogó szívvel néztem végig ezt az értékhierarchiát, fotót fotó után, őt nem találtam... és bár az egyik arc profilból, nem, ezt nem... továbbmentem... abban a színésznőben, aki épp a Jégkunyhón át mászik, abban van valami Černá mozgásából... de fehérre volt kenve, és a testén pikkelyek, nem láttam az arcát... de a hang, a rekedt hang, az másmilyen volt... talán az átélt szenvedések miatt, a klotyón átvedlettem egy öltönybe, ami ott hevert, és utána meg kellett interjúvolnom azt a nőt, de már nem engedett be... fogtam a táskámat, és eltűntem a lyukon... odébb egy gótikus horrort forgattak, a közeli kelléktárban átöltöztem papnak, és közben bocsánatot kértem, szó sincs blaszfémiáról, én csak úgy... át kell vizsgálnom... és a hang, ami a Vasszűzből jött, és egy hófehér ruha csücske, megzavartam a jelenetüket, tönkretettem a filmet, fényre rángattam a megkezdettet... de nem Černá volt az, csak valami átlagos sápadt bige... búvalbaszottan jöttem el az Atelierből. A sziklákon imbolygott a fény.

Kezdtem meggyűlölni a standot a húshegyekkel. Miután kiismertem a trükköket, megin' tovább akartam állni. Bárhova. Bár Kasellal egész jól összejöttem. Most szívem minden mozdulatával vártam Černát, biztos fölmegy a padlásra is... hagytam ott neki üzenetet... talán külföldön van, jutott eszembe... És ebbe belekapaszkodtam. Igen, biztos elutazott valamilyen szigetekre vagy a tengerhez, folyton beszéltünk róla, főleg ő...

Most már nem Főnök alá tartoztam, akivel nagyjából hasonlókat beszélgettünk. Néha találkoztunk. Aztán lecsukták. És Burda lett a terület főnöke. Magához hivatott.

Hé... te... gyeride! A stand elé hívott.

Repülök, mester, ledobtam a kötényem, és figyeltem.

Hé, te folyton mereszted a szemed... nincs itt semmi látnivaló, te tacskó, de nincs ám! Nem vagy már gyerek... biztos jártál iskolába. Hogy nincs róla papírod, mér'? Furák, nagyon furák a papírjaid! Mi vagy te... mit szimatolsz, mit leskelődsz te itten? A fiúk aszondják... te... feleljél már! Szerintem te... te egy lumpenproletariátus vagy!

Nem vagyok, de maga szénhülye, Burda úr.

Mi?

Csak úgy... az istenit... letéptem magamról a kötényt... hát igen, csikorgattam a fogamat, mindig bajuk van, a szemét állat, állandóan ez a kérdezősködés, már megyek is... megyek!

Izé, várjál már, nem kell... mi ütött beléd, öcsém?

Semmi, és elnézést. Egyszerűen elmegyek.

Akkor nem akarsz itt melózni?

Látja, nem? De nagyobb hülye vagyok, mint maga, ezt azér' tudom. Csakhogy ez tökmindegy.

Felborítottam egy serpenyőt, elkezdtek elégni a zsírmányok, Kasel valahol az erdőben volt... valószínűleg írt, a köcsög.

Ne elégedetlenkedjél már folyton!

Na ja. Hát akkor én... megyek.

Akkor menjél, mára. De holnap gyere vissza. Ha akarsz.

Az idegeimre ment a dolog. És saját magam is az idegeimre mentem. Álnok pillantásokat lövelltem a kirakatokra, eh. Hm! Lumpenproli, na tessék. Ez van. Még mindig áradt belőlem a zsírszag, levágtam a hajamat... a bűzt meghagytam afféle misztikus védelemként... a kihágásokkal szemben, rendesen csak akkor mosakszom meg, ha eljön az ideje. Amikor a Dirigens fölemeli a pálcáját, és végre belevág az egymást kölcsönösen átszövő szimfóniák erdejébe. Magamnak bűzlök. De mielőtt megölöd magad, érdemes megmosakodni. Így illik, nem? Mondta az anyukád? Rohadék akartam lenni magammal, és ilyen nagycsávósan és szemtelenül tárgyaltam a tükörképemmel... hol egy üvegben villant fel, hol egy kirakatban vagy tócsában... de az arcom kinevetett, grimaszolt a lelkemre...

Másnap megin' ott voltam a standon. Kasellal. Most vidámabbnak tűnt, már nem volt olyan szűkszavú. Elkezdett mindenféle szennylapokat meg újságokat a standra hurcolni, a zsírmányok meg a libanyakak közé dobálta a bugyogó fazekak mellé a sistergő zsírhoz... kitéptem a magazinokat a kezéből, nem ismertem... Mandle Revue, na, ez klassz lehet, csupa muff meg csontvázak az impresszumban, Intuíció folyóirat, Zsalu újság, remek ez is... Kasel vigyorgott, aztán nem bírta, egyszer az egyik szünetben előhúzta, egy fotó volt, műgonddal elválasztott haj... egy másik újságban meg a fűben hempergett... öregem, neked kiadják, neked kiadják a dolgaidat, csodálkoztam... bólogatott... hát ez remek... elkezdett mesélni az "Ifjú tehetségek antológiájáról", aminek egy hét múlva kellett megjelennie, benne van! Már tisztázta és fixálta, már tuti helye van a borítón, tuti!

Lázasan beszélt a költészet recepciójáról és olvasásáról, oldalas beszélgetésekről, ankétokról! Elkezdtünk dumálni a dologról... én vagyok a legjobb, mondta Kasel kipirultan, lassan kezdi végre mindenki felfogni, én vagyok a legjobb, méghozzá több hosszal a többiek előtt, mondta, és kevergette a zsírmányt... de, mondtam neki bölcsen, mer' eszembe jutott Marie Coseta nővér meg a Sebrózsa... de hát ez nem lóverseny, mármint a művészet, és a holtakkal egyébként sem versenyezhet... de én élek!, kiáltotta Kasel, és egy vagdalókéssel szétvágta a megsült nyakhúst... ez tény... de eszembe jutottak Jícha tapasztalatai a Kulthúrából, az ösvényeket, amikről a megölt ismerősök meséltek, talán jobb magunkban tartani... ne törtess semerre, mondtam okosan Kaselnak, fiatalabb volt... előbb-utóbb mindenki ír valami jót, aki tud olvasni... a kurva életbe!, mondta bölcsességemre Kasel, abszolút nem arról van szó, hogy írj egy jó verset, az utána következőkről van szó, arról van szó, ami köztük van, arról van szó, hogy kettő között életben maradjál, meg utána is... ez az érdekes! Aha, mondtam... de a kis írásaimat, amiket Černá lakásában tartottam, nem mutattam meg neki, ez megsebezte volna, nem akartam magamnak halálos ellenséget szerezni.

Szerzők fotóit mutogatta a magazinokban... valahol itt vannak, Párában, mondta Kasel, és még nem tudják, hogy én is itt vagyok, és hogy ez nekik szívás... néha ilyeneket mondott... és várt... akkor mér' vagy itt, ezzel az ambícióval... és tehetséggel!... ilyen idióta meló, tudakoltam... titokzatosan nézett, de gyorsan megértettem.

A kirándulók tömegében elkezdett egy fura társaság is rendszeresen felbukkanni... ezek valami hisztériások, vélekedtem... mindig együtt voltak, veszekedtek egymással, de észrevettem... amint az egyik kicsit eltűnt valahova, a többiek rögtön elkezdtek furán mosolyogni, és fosták a szót, darabokra szedték a jelen nem levőt, egyértelmű volt... különböző figurák voltak, pasik, nők, fura cuccokban... mindig együtt... piáltak a faasztaloknál, kajával tömték az agyukat... mindennap sétáltak az utakon, izgatottan hadonásztak a kezükkel, hirtelen, gyors mozdulatokkal ijesztgették a mókusokat... zúgott a fejem... valami idegszanatórium lehet itt a város szélén, ítéltem, és ezt meg akartam osztani Kasellal is, de ő... állt, mint egy sóbálvány, meresztette a szemét, és azt hallottam: buh... buh, összevissza vert az a vörös izma... mozgás, Kásim, leégnek a borjuid, mozdulj már... felébresztettem, állt, a kezében magazinok... a szemem sarkából néztem... másnap szalvétákat hozott. Fura vagy, kolléga, mondtam... nem reagált... aztán megin' beállítottak a madárijesztők, elrémítettek az asztalkáktól pár családot, és Kasel elkezdte a zsírmányt meg a többi dolgot tálcákra rakni, és szalvétát rakott rájuk... ne csináld már, mióta van az, hogy ki is hordjuk? Mostantól, mondta a költő, és repült... dolgoztam helyette is, és vizsgáltam... a szalvétákat... és rájöttem, igen... a szalvéták alá dugdosta a verseit, és várt, és akkor megin'... buh... buh, döngött a szíve, összefröcsköltem őt sörrel, magába döntött párat, aznap lehetetlen volt beszélni vele... bámult, az ápoltak kurjongattak egymásnak, az egyik kiáltás betöltötte az egész parkerdőt: Ez már halott, ezt már nem lehet!, és egy másik aszondta: Ellenkezőleg, most lehet, mert most mindegy! És ilyeneket mondtak: diszproporció, diszkrepancia, identitás többé nem fikás, realitás... és csóváltam a fejemet, és vigasztaltam Kaselt, ezek a figurák a szemétbe hajították a cetlijeit, vagy ledobták a földre, amikor végeztek az adagjukkal, és Kasel egyértelműen jót tett velük, szüleményeivel törölték ki a tálcáikat, meg beléjük törölték a kezüket meg az állukat, a cetlik a zsírtól áttetszők lettek, és átnedvesedtek, a homokba dobálták a cetliket, láttam, egy cipősarok átszúrta a papírt, otthagyták a sárban, a maradékok között... a csontok között... de pont így tökéletes, vigasztaltam hiábavalóan, így van a valóságban is, pont így van, és... kik ezek az emberek? Ez, ez... dadogta... az elit... ide a város szélére Alkotótelepet építettek, ezek... szövegírók, írók meg kritikusok, rebegte.

Egyfolytában jöttek, és eszembe jutott... hogy tulajdonképpen én is... üzenhetnék a nővéremnek, a szavakból rájönne, ki írta, elvégre pár tőle származott... nyomot hagyok neki, talán az útján valami magazin... de Kasel ki volt akadva... ez az én ötletem! Rendben... a borjuk alá én, a zsírmány alá te, a nyakhús fele-fele, erősködtem... gyűlölettel méregettük egymást, de muszáj volt beleegyeznie, azt persze nem engedtem meg neki, hogy elolvassa a verseimet vagy miket is, de nem is érdekelték... csak az új útról és lehetőségekről álmodozott... bíbor köntösről és a költészet fejedelmének lantjáról... kezdtem én is lepuhulni, és aztán egyszer... odajött a standhoz egy nagydarab, úgy ötvenes hapsi őszes halántékkal, nyersselyem pulóverben, erős fogai közt pipa, és kinyitotta vörös száját... Kasel levegő után kapkodott, a fickó pedig megszólalt: Sört! Majdnem összeverekedtünk, egy szempillantás múlva két pohár állt előtte, kapott világost meg barnát is... ah, ez majdnem olyan, mint a szürrealizmus, mondta, és a serlegeket nézte... dualitás, manicheizmus, kortyolt egyet, és csettintett a nyelvével, vagy... vagy már skizofrénia, alkoholizmus... megtántorodott, fogta a fejét, és elindult, elindult a kocsijához... nem könnyű a Mesternek, mondta Kasel, de én szinte nem is hallottam, ott, a kocsinál fehéren világított valami, a kavicsot meg a homokot szórta ki a cipőjéből... háttal állt nekem, de a nyaka íve... és a lábikrája, mindig, amikor a földhöz feszíti a lábfejét... a bozót mögött állt, futni kezdtem... az író már indította a kocsit... NEM!, kiáltottam és futottam... a nő beült, és elindultak... egy fának dőlve álltam, és lihegtem... láttam a standot, és ez magamhoz térített... Kasel megőrült, szaladgált és ordított, locsolta le őket valamivel, zsírdarabokat dobált rájuk, a társaság kezdett visszavonulni, visítottak, a fának támasztottam a homlokomat, becsuktam a szememet, és úgy maradtam.

KIVEL TALÁLKOZOM ÉS KIVEL VAGYOK · KARLOVICE ·
ELKÜLD A VÖRÖS, KÉRDEZEK · CRYSTAL KFT · ÉS MIÉRT VAN ·
AZ EGÉSZ MEGIN' NEM OLYAN... RÉGI SZAVAK, A HANG ·
FELEMELTEM A KEZEM

És egyszer, egy mosolygós városi napon, amikor a nap a poron át megin' megmutatta sokat látott arcát, a távolban a többi stand közt észrevettem... a jellegzetes járása, a haja, ő jött ott... egy kisgyereket vezetett, meresztettem a szemem, és... rohanni kezdtem... újra megpillantottam a kirándulók tömegében, törte át magát, és törtem magam én is... félretoltam az embereket, és belehúztam, de megin' összezárult mögötte a tömeg, de ő volt az, a barátnőm... és az út végén már megin' csak a por volt, egy busz kavarta fel.

Sietve visszamentem a standhoz, ahol megpillantottam... vietnamiak vagy kicsodák... ing, nadlág, kvalcóla, kaszeta, kezdett rá az egyik széles mosollyal... nem, nem, gyorsan, az a nő, aki itt volt, a fickó turkált a farmerkupacban... az ismerősöm, mondtam... a gyerekével volt itt... hol lakik? Összezárult az arca, úgy nézett ki, mint egy azték egy templom kőfrízén valahol a korhadó dzsungelban, néma teliholdarc, szúnyogsírás, mindenütt sár, kajmánok... különböző agresszív pogány istenek szobrocskái, leginkább... az a jellegzetes kemény, üres tekintet... na, rendben, fel akartam próbálni egy farmert, kivette a kezemből... nem iszmelek szenki, megfordult... ebből semmit ki nem húzok, ez világos... lecsekkoltam a városban pár helyet, ahol lehetett volna, az eredmény zéró.

A piacokon egy csomó ázsiai árult, de a vietnamiak közt egy szál ismerősöm se volt. Annak idején Ficsúrral minden túl gyorsan történt. Vártam, sőt egy adag sistergő zsírmány fölé kis tükröt tettem, hogy áttekintésem legyen, Kasel csodálkozott. És konyult lefele. Egyre idegesebb meg elkeseredettebb lett... aha, most ott van mindenütt, motyogta, talán nem is nekem mondta... mindenütt kinyomtatják, könyv is kijön, mégsincs semmi... nem történik semmi... akkor mégis, igen, mégiscsak lár pur lár csinálja az ember, tudtam, nincsen cél, csak az út van... odaégeted a nyakhúst, figyelmeztettem... elmélyedt az álmaiban.

És aztán... Szia!, mondtam neki, bámult rám, fogta a kisfiú kezét, mint egy csavargót, úgy mért végig... de a szemében tűz gyúlt... örültünk a viszontlátásnak. Viharosan. Bevallom, hogy meghatódtam, amikor megszólalt.

Te vaty az... de jó. Ez a Fiú.

A gyerek mögéje bújt... és amikor megöleltük egymást, felvisított. Aznap a költő magára maradt a húsokkal. Sok volt. Amit elmesélt. És szörnyű. Aztán gyakran jött hozzám.

Ücsörögtünk az egyik padon a parkerdőben. A gyerek érdeklődve bámulta a mókusokat... hát, nem volt egy kimondott donhuán... Bohler vonásai... de talán később megszépül, az anyja szépsége, az a gazella- meg macskaszépség, bár egy fiúnál nem tudom, nem tudom... az anyja mesélt... mekhalt, mondta a barátomról... és aztán, amikor már együtt laktunk a házakban, az egyikben, amelyikben lehetett, többször is elmentem a Presscenterbe, és a régi újságok alapján darabonként szépen összeraktam az egészet, mer' néha nem értettem őt, és aztán, nem szívesen kezdett bele újra... de pár dolgot rögtön az első nap elmesélt, könnyek között.

Egyedül semmi kedvem nem volt visszamenni a házba, de vele meg a Fiúval más tészta volt. Ráadásul a padláson... folyton... még mindig folyton remegtem Černáért.

És ez volt az első dolog is, amit a kis laoszival közölnöm kellett. Mindazok után, amiket elmesélt, mikor a karjaimban kellett tartanom... és könnyebbé tenni neki... talán kegyetlenség volt... de úgy éreztem, muszáj elmondanom neki: Ne haragudj, kedves, de van egy nő, úton van... és amikor visszajön, vele leszek. Vagy valahogy együtt leszünk. Ez az ábra. Akarod?

Mind együtt leszünk?, kérdezte a kis laoszi.

Együtt éltünk és egymás mellett, segítettünk egymásnak. Védtük egymást.

A kiskölyök legszívesebben az ócska mezőgazdasági gépek között bóklászott, amelyek közvetlenül a fészerek mögött álltak, mint egy kis technikus, imádta a karokat meg a krómdolgokat... szétszedte az órát, amit akkor vettem magamnak, amikor már dolgozni jártam... Laa hozott helyette valami kvarcot, egy ideig működött is... de, és ezér' hálás volt nekem... a fiú nem nagyon tudott beszélni, úgy beszélt csehül, mint az anyja, Bohlernak nem volt sok ideje, tanítani kezdtem... iskolába azér' így is járnia kell, döntötte el Laa, nem ellenkeztem. Ő maga a gyereket Fiúnak hívta, az ő fülének ez megfelelő névnek hangzott. Volt egy laoszi neve is, de azt meg én nem tudtam kiejteni, meg még egy, amire Bohler keresztelte... a gyereknek néha gondja támadt a homokozóban, ahogy az anyja mesélte, a helyiekkel. A kinézete miatt. Meg a beszéde miatt. Velem gyorsan megbarátkozott. Saját magától kérdezősködött. Bohler azt akarta, hogy Vojtěch legyen a neve.

Laa már régebben beköltözött a házakba. Számára nem jelentettek gonosz varázslatot, ellenkezőleg... csak azon csodálkozott, hogy a pincét bebetonozták. Saját erőből berendezett egy varrodát. A honfitársnőivel varrt eladásra, csak lestem... lábbal hajtós Singerek. A férjeik, bátyjaik, unokabátyjaik reggel odafuvarozták őket, aztán egész nap ott ültek, és hajtották a gépet, közben egy csomót beszélgettek, meg néha énekeltek is. A pasik előtt az elején nagyon óvatos voltam. De rézszínűen, kéken, sötéten megütögette a hegemet, egyszer, és aszondta: Őlült vaty... bisztonszágba vaty, Vadász szosze... az egészet álmodtad!

Voltak kételyeim. De üdvözöltük egymást a pasikkal, és komolyan, szertartásosan, szívélyesen és sok-sok mosollyal siklottunk el egymás mellett a folyosón.

A kis kapitalisták prosperáltak. Amit megvarrtak, ment a standokra, ahol a törzs más tagjai mindenre ügyeltek... a házban bölcsödét meg valami óvodaszerűt rendeztek be, észrevettem, hogy ott Vojtěch a főnök, és eléggé virultam... léggömb, mondta az egyik ferdeszeműnek, nem lékkömp! nem és nem és nem, toporzékolt a homokban, de ahogy akalod!, mondta a gyereknek... a leckék meghozták a gyümölcsüket, sétálni jártunk a fűbe, kipucolhatták... az utca többi része szinte teljesen elnéptelenedett, éjjel a lebontandó épületekben helyenként tüzek pislákoltak, de Laa felvilágosított, hogy ez az első... a biztonság... észrevettem, hogy két-három férj vagy unokatestvér mindig ott őrködik a varrásnál, és bár kegyesen és fensőbbségesen nézték erre a hemzsegésre... de azér' nyitva tartották a szemüket.

Átvittem Černától pár könyvet, és befészkeltem magam az egyik emeleti lakásba... Laával csak néha voltunk együtt, de ahogy telt az idő, egyre gyakrabban. És ha egy becsületes egyén hangosan tiltakozna ez ellen... csak finoman felhívhatnám a figyelmét arra a végtelen szerencsére, amikor az összes brutális dolog, ami volt, van és lesz, nem érezhető már annyira, mer' együtt vagy valakivel, akit tartasz, és a tenyered pont akkora, hogy befedje a szorongásoktól papírvékonnyá lett szívet... és ez a magány tüskéje miatt van, ami őrjítő, és lüktet, és te olyan erősen tartod a másikat, hogy magadat is betakarod. Laa. Az ágyon át méregettük egymást íratlan megállapodásunkban. Egymáshoz közelállókká lettünk.

Ő minden karattyolás és gyors oldalpillantás és szüntelen fejcsóválás ellenére okos és szilárd, nem csupán valami bájos madárka... nem. És van a fia. Elég nagyra tartjuk a nyugalmat egymás mellett.

Aztán rájöttem, a kiskölyök egyszer aszondta: Fáradt vagyok! Nagyon... nagyon fáradt vagyok! Megijedt, amikor kiguvadt a szemem, és abbahagytam a labdázást, eszembe juttatta a régi dolgokat... csak nézett, amikor elfutottam... megrettenve rohantam végig a házakon... de Macešková nagymama nem volt ott. Nyom se semmi. Semmi nyom bármi után is... ami utána maradt volna. Végigjártam a pince betonját is, megvizsgáltam a felületét... talán itt. Talán itt van még valahol.

Végigjártam a házakat, benéztem a lakásokba, a maradványokba, nem maradt már egyetlen bérlő se, és Laa célzott rá, hogy az egyik barátnője szívesen beköltözne a családjával... fura volt, hogy néha úgy viselkedett velem, mintha még a régi idők lennének, és én a tulajdonosok közé tartoznék, talán így volt jó neki, a maga módján beleélte magát a szerződésünkbe.

És reggelente, minden olyan nap reggelén, amit szokványosan munkanapnak neveznek, vágtattam a villamoshoz és Kaselhoz, aki elmagyarázta, hogy egy csomó helyre ösztöndíjkérelmet küldött, és hogy nézzek valaki után, mer' ő nemsokára szedi a sátorfáját... mondta öntudatosan... felkerekedek valami Művésztelepre, érted... és ott írok egy szöveget többek között arról, hogy buzogtunk itten, meglátod... ja, egész biztosan, besztszeller lesz, örülök, Kásim... és dobáltuk a zsírmányokat, és vagdostuk a másikat, a harmadik lehetőséget meg a sercegő zsírba tosztuk, már egész összeszokott páros voltunk.

És néha-néha... az Atelier körül sertepertéltem, és bejutottam, mer' itt tűnt el a nyom. És elkezdtem a Presscenterbe is járni, és összeraktam Bohler rövid sztoriját...

A Sziklán ugyanis... még a mi időnkben is éltek a környező erdőkben és falvakban hejkák.

Bohler ezekkel a teremtményekkel mindig is barátságos viszonyt tartott fenn, és minket se kellett nagyon győzködnie... pár hejka egész jó arc volt... tökmindegy, hogy az emberek a környéken azon filóznak, hogy emberek-e a hejkák vagy sem, dörgött Bohler, elvégre senkinek semmi köze hozzá... vannak, és kész!

Bohler a misszióra járt a hejkák közé meg a kíváncsiságát kielégíteni, engedték, hogy oktassa a gyerekeiket, Bohler némi töprengés, tépelődés után keresztelt is, a biztonság kedvéért, ahogy mondta... ezt nem lehet elhanyagolni, állította... és a hejkák, amikor prédikált nekik, bár ingatták a szőrös fejüket, elismerték: Ja, valami lehet benne, hagyd ezt érni egy darabig a szívünkben, tanár úr, eljátszadozunk vele, hagyd egy darabig, addig van nekünk a Fekete Dallila, hiszen tudod...

Ijedős teremtmények voltak ezek a hejkák... a kommunisták rögtön a Csatorna-idők elején gyárakba hajtották őket, szétverték a kocsijaikat, átvették a gestapós módszereket a "csavargóélet" és a hejka rendellenességek ellen, a Harmadik Birodalom után a hejkákból már eleve nem maradt sok, teljes törzsek tűntek el... a megmaradtakat a hivatalnokok gyárakba rendelték... na és ott a hejkák nem rokkantak bele a munkába, leszarták, nem értették az ottani mozgást, más időben éltek, mint az egyszerű gépek... az állam inkább pénzt adott nekik, amit máshonnan loptak, hogy a hejkák azér' ne vándoroljanak el, és ez betett nekik, a pénzt leginkább Tüzesre költötték... és az idő kitörése után a hejkák a régi szokásaikat már nem ismerték, az újakat pedig abszolút nem értették... többük meglehetősen nyomorúságosan élt, loptak... csavarogtak... nem okoztak ugyan nagy veszteségeket, de a tanácsiaknak a Karlovicei járásban ennyi is elég volt... a rossz termést, a debilitást, a negyven év Csatornát, a fekete üstökösöket, a szökött rabokat, az árvizeket, a Karlovicei járás minden sebét elkezdték a hejkák nyakába varrni, kiverték őket több búvóhelyükről... Bohler szót emelt ez ellen, és ellenállásra buzdított... és a Karlovicei Hírmondóban ezt találtam: "Ez a dekadens, idegenszerű alak kifakult karingben járja a környéket, és bujtogatja a szomszédokat. Ujjal mutassatok rá! Eretnek, pragocentrista, és támadásra uszítja a hejkákat. Tegnap ismét két embert támadtak meg hejka származású tettesek..." stb.

A karlovicei polgárok megalakították a "Fehér csuklyások köre a nemes cseh nemzet védelmére"-t, és elkezdődött... pár hejka védekezett, de fennállt a régi etnográfiai egyenlőtlenség... a polgárok csak kommandóban mentek ki, erős alakok botokkal meg késekkel... és a buta hejkák rémülten ültek a kunyhóikban, öregek, gyerekek, mindenki egy rakáson... és pár hejka aszondta, elég, és kezükbe vették a dolgokat... és e tekintetben elég zavarosak a Karlovicei Hírmondó hírei... de a következő mindenhol előbukkant... "a fanatikus Bohler alias Mandelbaum alias Ájtatoskodó, a nyugtalanságok szítójának és felbujtónak ismert alakja", párszor betörték az ablakát, és Laa Vojtěchhel a pincébe menekült... és a tanácsiak pont akkor kiáltották ki Karlovicét önálló polgárállamnak, ilyen szakadások a köztársaság több helyén is történtek abban az időben... az ellenzék ugyan hadakozott ez ellen, de elég volt kitörni párnak az ablakát, másokat meg jól fölképelni a kocsma előtt, megin' másokat pragocentrizmussal, vérfertőzéssel meg bélsárevéssel vádolni, megfélemlíteni és eltávolítani... igaz, itt-ott összeszerkesztettek pár petíciót, de aztán a karlovicei milícia elfoglalta a járás határait, és szavazás kezdődött... a szavazati többség a holt lelkeknek volt köszönhető, akiket időben felírtak a kis papírra, a régi modell új kivitelezése, aztán a polgárok az önállósággal együtt demokratikusan megszavazták a Karlovicei Rendeletet is, azaz hogy a hejkáknak tilos költözniük, más járásokból áttelepülniük, kötelesek bejelenteni magukat a rendőrségen, nem látogathatnak bizonyos vendéglátóipari egységeket stb.... a Karlovicei Hírmondó szerint a kormány ellenszenvesen sovinisztán viselkedett, a teljes járást elfoglaltatta a csendőrséggel, de meglepő módon a csendőrök hajtóvadászataik során a hejkákat nem üldözték... a Karlovicei Hírmondó szerint a hejkák újabb árvizet varázsoltak, ezért szankciókat vezettek be azon polgárok ellen is, akiket azzal lehetett gyanúsítani, hogy enni adnak a hejkáknak, illetve rejtegetik őket... Bohler meg pár ember, mesélte Laa, földalatti folyosókat ásott, amiken a hejkák átmenekülhettek a járás határán, ám ott is demonstrációk kezdődtek ellenük... de a hejkáknak nem volt saját földjük, ahova menekülhettek volna, hiszen itt születtek... ez nem fért Laa fejébe... a Hírmondóból azt hámoztam ki... hogy pár hejka a farkasembereknél meg a boszorkányoknál próbált menedéket találni, de azoknak a többsége csak lenyúlta a hejkák készleteit meg ékszereit, és beárulta őket... és közben a Karlovicei Rendelet első pótlékában az állt, hogy a rendelet a többi lényre is vonatkozik... és roppant sokatmondó volt a Hírmondó "Csavargóverő kiskalapács" című gyermekmelléklete... a "Ha megfertőz a hejkaság, halál vár rád" cím alatt azt írták, hogy "a közjó, a szanitalitás és a hospitalizáció alól kibúvó egyéneket tévesen farkasembereknek hívják", alatta egy sapkás tata fotója, egy ágyon feküdt, amit teli szájjal nevető, színes ruhás gyerekek tartottak a vállukon, vitték át az öreget az ajtón, de ő belekapaszkodott az ajtókeretbe, a szájában pipa, fölötte pedig egy buborék a következő szöveggel: "Hülyék, inkább otthon szeretnék meghalni...", és az egyik gyerkőc, Kishírnök, aki az egész kiadványban szerepelt, az öreg hónalját csiklandozta, hogy végre át tudják vinni az ajtón, és a gyerekek buborékaiban az állt: "Ne már, nagypapi, már bűzlesz itt nekünk a haláltól, szépen be kell menned a Kórházba, ott majd gondodat viselik."