Hát bizony a kevésbé mívelt közönség mulatságáról is csak kell gondoskodni. Nem minden ember áll a kultúra azon tökélyén, hogy a német színházat látogathassa, mely a magyar nemesi felkelő hadsereg pénztárából építtetett fenséges nádorunk magas pártfogása alatt.

A Kerepesi úton még nagy a sivatag. A hírhedett Zrínyi kávéházon túl a nagy messzeségre kitolt Rókus-kórház tömör alakjáig nem látni egyebet, mint nehány kisvárosi csárdát, amik világért sem kérkednek oly magas nevekkel, mint Magyar Király, Angol királynő, Pannónia, Európa, beérik ők mindenféle jámbor állatok neveivel; egyik Vörös Ökör, másik Fehér Ló, harmadik Griff; a környezetök is mind olyan földszinti falusi hajlék, csak az egy Beleznay-kastély zavarja a szép összhangzatot. Az út maga sokkal sárosabb és gödrösebb, mint az országút maga, mert az országút a vármegyéé, az utca pedig a városé. A Grassalkovich-telken, mely még félszázad előtt temető volt, palánkkal körülvett kert van, melyben fejős kecskék legelésznek. Valami nagy úr mellbeteg, annak a számára tejelnek a kecskék.

Ami bolt csak az utcára nyílik, abban mind paprikás szalonnát árulnak vagy változatosság kedvéért pálinkát.

Ha aztán az ember a járdátlan úton bokáig érő sárban eljutott addig a magas kőfalig, mely egy három utcára szolgáló szöglettelket vesz körül, ottan megtudja, részint a falra felkapaszkodó vakmerő suhancsereg vihogásáról, részint a belülről kihangzó, jobb ügyhöz méltó kitartással püfölt öreg dobnak pufogásáról, hogy itt valami van!

Hanem dolgot ád megtalálni a bejárást. Van annak a kerítésnek ajtaja három is, de az mind be van szegezve; hanem mindig akad, aki útba igazítja az idegent (az itt lakó úgyis tudja a járást), hogy a szomszéd földszinti házból kell a teátrumba bekerülni; az udvaron meg egy kocsiszínen keresztül, ahol aztán egy élemedett hölgy elfogja az embert, s megfizetteti tíz kemény krajcárig, s akkor aztán beléphet a paradicsomba.

Az ott úri kert volt valaha. Hogy hova lett belőle a kastély, azt nem tudja senki. Talán nem is volt. - Most egy kerek deszkaemelvény, mint egy amfiteátrum, foglalja el a közepét, melyen gyalulatlan deszkákból rögtönzött padok vannak a quiritesek számára összeütve, az első padot úgy hívják, hogy első hely, az a méltóságos katonatiszt urak s a nagyságos nemesség számára van fenntartva. - Egypár akácfa, mely beleesett a színkörbe, meg van hagyva azon módon; a korlátokat hozzászegezték. A színkör homokjától ölnyi magas mellvéd választja el a nézőhelyet, mely körös-körül erős kapukkal bezárható. Egyik kapu fölött aztán van még magasabb emelvény, azon egy színpadforma ponyvaalkotmány, telefestve csataképekkel; abban van az opticum theatrum. Előtte egy trikóba öltözött vadember üti az öreg dobot, s fújja a klarinétot egyszerre, alatta pedig van a rekesz, melyben a heccre való állatok tartatnak; a csaholás és rekedt bömbölés odabenn sejteti, hogy most alkalmasint a szerepüket tanulják.

A közönség igen válogatott. Az első sort jól táplált arcok foglalják el; hentes-, mészáros-, tímárlegények és azoknak kackiás úrhölgyei, kik a hátulsó padokon másznak keresztül; közbevegyül egy-egy duzmadt szalonnakereskedő a szomszéd mezővárosokból; ripők magaviseletű jurátus; hetyke nyíri pajkos csizmadialegény, fiatal diák, nyárspolgár s mindenféle szemenszedett nép. Ki hova letelepszik, ugyan körülnézi magát, ki mellé jutott, s őrzi a két zsebét, hogy ki ne vegyenek belőle valamit. A teátrum mellett egy elzárt rekeszték az úri lózsé, ahol lovas katonatisztek, gavallérok s magasabb rangú kártyások szoktak bebocsáttatni - akik nem a színlap szerint fizetnek. De bizony még a főtisztelendő urak is bevetődnek ide, nagy egyházi gyűlések alkalmával. Az egész teátrumról éppen egy ilyen tudós úr krónikája nyomán van szerencsém tudomással bírni. Végül a karzat szélén ott látni egy szál poroszlót is, ki a mindenütt éber szemmel őrködő világi hatóságot képviseli; ugyanazzal a fegyverzettel, amit jelenlegi utódai viselnek.

Az előadás már megkezdődött: a dob elhallgatott, helyet adva a kintornának, mely akkori időben újság volt e földön; s minthogy a dob elhallgatott, annálfogva Csollán Berti sem tudhatta a Kerepesi úton, hogy hol van az az olympi látvány, amelybe ő be akar menni.

Szerencsére jött rá szemközt egy bús hazafi, kopott tetejű kalap a fején, s kurta gallérú kék köpenyeg a vállán, minthogy a köpönyeg alól két pár fejelés csizma látszik elő, nem nagy bátorság kell hozzá, hogy ráfogjuk, miként ez a derék ember csizmadia.

- Ugyan, hallja kend, majszter - szólítá meg Csollán Berti -, nem tudná nekem megmutatni, merre van az a hecc?

A kurta köpönyeges megállt, végignézett a kérdezőn; meggondolá, hogy mit mondjon, és aszerint felelt meg neki.

- A bikahecc és a kutyahecc olyatén mulatságok lévén, amikbe lelkes eszű minőség testi állapotját megjelentetni nem szokta, annálfogva én a nemzetes úrnak ezen elmebeli kívánságának hiányosságát tapasztalataim értelmében be nem tölthetem; hanem gyorsítsa a nemzetes úr lépéseinek nyomdokait előre, amottan leng egy úri ember, kurírstiblik hüvelyébe rekesztett lábakkal, az nyilván egy célra törekszik; attól megnyerheti a kellő felvilágosodást.

Bertók nagyot nézett a szónok szeme közé. Még ilyen kikanyarított stílusban nem hallott beszélni. Aztán pedig követve a figyelmeztetést, azt se mondta neki, hogy "ülj fel a hátamra", hanem elkezdett ugyancsak szaladni az előtte haladó kurírstiblis úr után.

A mester pedig megállt és utána nézett, s mély meggyőződés hangján monda:

- Aztán ne legyen földindulás?

Bertit pedig az indítá e gyorsított haladásra, hogy az előtte menő alakban felismerte Bálvándyt. Kívánkozott már utána régen. Azért is sietett, hogy utolérje, s miután Bálvándynak egy gömbölyű zsokésipka volt a fején, amint utolérte, jót ütött a sipkájára a tömött bőrdohányzacskóval: "szervusz, német!" Bálvándy pedig a kezében levő kutyakorbáccsal abban a nyomban visszacsapott az üdvözlő lábszáraira: "szervusz, kozák!" Arra aztán úgy tettek mind a ketten, mintha egymásra ismernének, s rettenetesen örültek a találkozásnak.

Bálvándy is éppen a heccbe igyekezett, azért volt a kurírcsizma és a korbács, mert abba a publikum is beleszól néha.

Mindjárt fogta karon az ő kedves barátját, s vitte egyenesen a jól ismert lebujokon keresztül a díszes teátrumba, még a beléptidíjat is ő tette le érte.

"Ma reggelig együtt mulatunk."

Az előadás javában folyt már akkor. Legelső látvány volt az opticum theatrum; fababák játszottak, s egy talián magyarázta a dolgot németül. No, azzal nem sokat vesztettek, akik elszalasztották, már ugyan mi bolond értelme legyen annak, hogy előjön egy ember puttonnyal a hátán, talyigával a kezében, elkezd táncolni, akkor a puttonyból apró gyerekek ugrálnak ki, azok is táncolnak, akkor a talyiga átváltozik krokodilussá, elnyeldesi a kis gyerekeket; végül a puttonyos ember megfogja a krokodilus farkát, s megint talyiga lesz belőle. Aki pedig arra hallgatott, amit az olasz beszélt németül, attól meg éppen nem lett okosabb.

Nem ér e semmit: hanem a kutyahecc, az a valami!

A két úri vendéget az olasz feltolta az úri lózséba; ahol az a pompás mulatság volt a vendégeknek fenntartva, hogy közel hozzájuk állt egy vizes kád, abban volt egy kézi fecskendő, azzal koronkint a falkerítésre felkapaszkodott ingyen publikumot végigfecskendhették. A sok lefecskendett kölyök sivalkodott, és pusztult a falról, s két perc múlva megint ott volt valamennyi.

"No, lássuk már a kutyákat!" - türelmetlenkedék a publikum, egy felgyűrt ingujjú mészároslegény ütögette nagy somfa fütykössel a mellvéd oldalát, nyomatékot adva a népakarat szavának.

Az optieum theatrum függönye legördült, s ahelyett megnyíltak a rekesz kapui.

Egy bagaria csizmás pecér kivezetett örveinél fogva két szelindeket; az egyik sárga volt, a másik csíkos; a sárga nehezebbnek látszott, erősebbnek, de a csíkos gyorsabbnak ígérkezett.

- No, ki fogad a csíkosra a sárga ellen? - kiálta a páholyból Bálvándy.

- Én a sárga mellett! - kiálta vissza a mészároslegény.

- Kettőt egyre! - monda Bálvándy, s két fényes tallért odadobott a földre.

- Meggubellírozom! - hangzék a műkifejezés a legény részéről, s ő is behajítá a maga tallérját.

Jó helyen van az ott. Majd fölszedi, ha vége lesz a heccnek, aki nyertes marad.

A pecér leoldozta a két szelindek nyakáról az örveket, s azután összeereszté őket. A publikum elkezdte a kutyákat uszogatni.

"Alló Szuitli! fogd meg Lion! Putz, putz! Ksz, ksz!" Szuitli és Lion pedig elkezdték egymást szembe nézni, s növekedő morgással jelezték a kettőjük közötti feszült viszonyt, hátulsó lábaikkal rugdalva a port.

Mielőtt azonban kitörhetett volna a két nagyhatalmasság között a háború, egy vásott kölyök ottan a kőfal tetején, akit az imént pofon vízipuskáztak, azt a mulatságos bosszút szerezte meg magának, hogy onnan a magasból egy nagy cirmos macskát hajított le a szelindekek közé.

E váratlan intervenció azt eredményezte, hogy a két ellenséges szelindek egyszerre koalíciót csinált a közös ellenség, a cirmos ellen, s mind a ketten nekiestek.

De a macska is fel volt fegyverkezve; alkalmasint kölykes volt; ilyenkor a macska vakmerő és dühös, az elöl rárohanó Szuitlinak a szeme közé ugrott, s olyat csapott az öt körmével az orrára, hogy annak egyszerre elborította a pofáját a vér.

"No, mi ez?" - morgá Szuitli, visszahátrálva a nem várt erélyes ellenállástól; s azalatt a gyors mozdulatú cirmos a nagy melák Lionnak felszökött a hátára, s dühös vakmerőséggel marta, pofozta a nagy bolond állatnak a fejét, kicsipkézte neki a hegyes füleit. A megtépázott szelindek ordított és szaladt, mint valami englische Reiterint hordozva a macskát a hátán; míg egyszer a cirmos aztán észrevette az akácfát, amihez a mellvéd volt szegezve, engedelmet kért, felugrott rá, s egy perc alatt fenn volt a tetején.

A két meggyalázott szelindek neki a fának! Üvöltött, ugatott mind a kettő dühösen a macskára fel, s ugrált nagy bolondul utána. Az pedig meghúzta magát csendesen egy ághoz lapulva, csak a felborzolt farkát csóválta tigris módra.

A publikum fel volt lázadva: "Mars Lion, kusti Szuitli!" - hangzott minden oldalról, a pecér kergette a kutyákat a fától; de azok csak megint oda futottak vissza, s nem akartak az egymás közötti párbajról addig semmit tudni, amíg ez a macska ott van.

"Le kell onnan kergetni azt a macskát!"

Ez volt az általános közvélemény. A bal oldali publikumnak igen szép hantok estek keze ügyébe, azokkal kezdte a macska védműveit bombázni; míg a jobb oldalon a vízipuska levén kéznél, azzal intéztettek egész vízkartácsok a megátalkodott ellenség felé. A macska azonban el volt szánva várát az utolsó emberig fel nem adni, s a bombardírozásnak csak az lett az eredménye, hogy a bal oldali hantok mind a jobb oldali publikum nyaka közé hullottak vissza a fáról; a jobb oldali vízipuska pedig a bal oldal fejére idézett rögtönzött záporesőt: úgyhogy utoljára könyörögni kezdtek egymásnak, hogy kössenek valahogy békét, s ismerjék el a macska állását "status quo"-nak.

Talán össze lehet a kutyákat marakodtatni így is.

Az egyiket megfogta a pecér, a másikat a talián; elvonták őket a fától, szemközt állították egymással; összeverték az orraikat, rátették egyiket a másiknak a nyakára; annyira vitték őket, hogy már összeágaskodtak, s elkezdték egymásnak a torkát fojtogatni; akkor megint egy végzetes "mernyau!" hangzott a fáról, s akkor a két kutya megint abbahagyta a harcot, s ment neki a fának, a macskára ugatni.

A publikum dühös volt; akik egymás ellen fogadtak, ki voltak játszva, bolonddá téve, "azt a kutyát! azt a macskát!" - ordította ki egy, ki más; utoljára Wasztl, a felgyürkőzött mészároslegény úgy hajította a somfa botját a fára ugató kutyák közé, hogy azok vonítva futottak el onnan. Ez a darab megbukott, a publikum fütyölt, káromkodott, a gyerekkarzat a kőfalon hujjahót kiabált, a pecér futott a kutyáit kikergetni a küzdhomokról, nyakába húzva a fejét, melyre minden oldalról szállt az üdvözlet rohadt alma képében. Csak az egy szál drabant állt meg a helyén rendületlenül.

A zivatar csak arra csillapult el, midőn a talián megjelent a küzdtéren, s felkeresve az odahajigált tallérokat, azokat az illető fogadóknak visszaszolgáltatta: engedelmet kérve a tisztelt publikumtól, s a nagyméltóságú főnemes uraktól, hogy a nem várt esemény miatt a "római állatviadal" ily fiaskót szenvedett; amiért is kárpótlásul egy másik mutatványt fog helyettesíteni, mely jelenleg nem volt a programban: a "kínai császár ekvipázsa".

Erre a szóra egyszerre örvendetes zsibongásba ment át a népzaj; sokan voltak már, akik ezt ismerték. Ah! Valami nagyon derék, a kínai császár ekvipázsa!

A talián kihoz egy kis háromlábú asztalt, az be van vonva fehér papirossal. Arra rátesz egy arasznyi nagyságú aranyvárat: az a kínai császár hírhedett nyári palotája (amit később Palikao herceg oly diadalmasan elfoglalt). Annak van egy hüvelknyi magasságú aranykapuja, azt a talián egy csipetnyi acélkulccsal felnyitja. Akkor egy akácfalevelet tesz a nyelve alá s elkezd azzal valami furcsa muzsikát csinálni: az a kínai tábori zene. Arra megindul a nyitott várkapun keresztül a kínai császár ekvipázsa.

Jön ki a kapun hat fekete szörnyeteg, hat óriási bolha; miknek a lábai pókfonálnyi vékonyságú acéllánccal vannak megkötve, ennél fogva húznak maguk után egy szúnyog nagyságú hintót, mely acélból van, a kerék küllői oly finomak, mint a lepkebajusz: s a pompás hintóban ül ő maga, a legkövérebb, leghatalmasabb bolha, a minden bolhák császárja!

A fütyülő nyelvsípolásra megindul a díszmenet a fehér asztalon, s körüljárja annak gömbölyű párkányát, jól ügyelve, hogy őfelsége hintaját fel ne fordítsa. S midőn visszatér ismét a palotához, akkor a hintóban ülő bolha leszökik helyéből, meghajtja magát a publikum előtt, ismét felül, és behajtat a palotába.

Van mit megcsodálni a bohóságon.

Először azok a finom acélláncok, mikkel a bolhák lába meg van kötve, valódi remekei az emberi türelemnek.

Azután csodálkozásra méltó, hogy miként tud valaki egy ilyen apró vadállatot ennyi tudományra betanítani.

A talián nem volt fukar a mutatványával; felvette az asztalkát a karjára, s körülhordozta, hogy a közönség közelből is megláthassa a tudós szörnyetegeket, s elvégre felvitte azt szokás szerint az úri páholyba is, hogy egy kis obligát extra borravaló reményében a magas nemesség előtt is még egyszer produkáltassa növendékeit.

Csollán Berti szitkozódott bámulatában. Ez volt nála a tetszésnyilvánítás szokott neme.

S midőn a kínai császár az ő kedvéért is leugrott a hintóról, s üdvözlé a nézőket, nem tagadhatá meg magától azt a gyönyörűséget, hogy azt ne mondja:

- O tu Spitzbub!

S azzal egyidejűleg jobb hüvelykujjának megfordított körmével megroppantá a fent tiszteltet!!!

Mint minden felséggyilkolási szörnytettnél, úgy itt is az első hangja a hatásnak az elszörnyedés felhördülése volt.

- Mit cselekedtél! - kiáltá Bálvándy. - Megölted a kínai császárt!

Hanem a másik percben ugyan fogta ám már a talián Bertinek a gallérját.

- Gyilkos, rabló, haramia! Megölted az életem fenntartóját! Oda vagyok! Koldussá vagyok téve.

- Ne búsulj - biztatá őt Berti. - Küldök helyette egy egész skatulya bolhát.

- De fizetsz érte háromszáz forintot - kiáltá most egy másik hang, az meg a talián pajtása volt, a pecér.

- Nem bolondultam meg. Az egész világon ingyen adják a bolhát.

Erre asszonya, gyereke a komédiás hadnak mind ráröffent, odaszorították a páholy szegletébe, s nagyon közelből kezdték neki magyarázni, hogy gyilkosság ez és rablás, ezért háromszáz forintot kell fizetni.

Bálvándy ezalatt felült a páholy mellvédjére, onnan gyönyörködött Berti veszedelmében. Berti vette azt észre, s menten barátja nyakába keríté a vizes ponyvát.

- Jaj, barátaim - mondá a komédiásoknak -, nincs énnálam semmi pénz, mert én nem vagyok valami úr, hanem egy bolond vagyok, akit most visznek fel Bécsbe a vörös toronyba. Ez meg itt a doktorom, ni, aki ide hozott. Ezt fogjátok meg, minek hozott ide?

A komédiások elhitték. Nem is sok kételkednivaló volt benne. Akkor aztán mind Bálvándynak estek neki, hogy minek hoz ilyen helyre egy bolondot, s mért nem vigyáz jobban a kezére; mármost fizesse ő a kárt.

Bálvándy nem tagadhatta sem az egyiket, sem a másikat, kénytelen volt alkura fogni a dolgot.

- Ej, mit, háromszáz forintot? Hiszen egy nemesembernek is csak kétszáz forint a homágiuma, ha valaki megöli. Parasztgyilkolásért nem fizetünk többet huszonöt forintnál.

De a talián bebizonyította, hogy ez a bolha magas származású bolha, valódi kasztíliai hidalgó vére foly benne. Utoljára aztán csak megegyeznek száz forintban. Bálvándy kifizette.

Bertinek most tetszett már aztán ez a tréfa tökéletesen!

Most következett az előadás legnevezetesebb része, a bikahecc.

A szomszéd ház tulajdonosa mészáros volt, ott állt az udvar hátulján a vágóhíd, ahol a heccben elesett és megsebesült marhákat menten le is vágták. És ennek kettős haszna volt.

Az egyik az, hogy az alsóbbrendű polgárság, különösen a magyar ajkú lakosság valami nemesebb élvezetben is részesült; a másik meg az, hogy a tülekedésben kifáradt bikák húsa sokkal porhanyóbbá és így élvezhetőbbé vált a közönségre nézve. Minélfogva mind erkölcsnemesítési, mind diétetikai szempontból a heccek hatóságilag is pártfogoltattak.

Annál inkább sajnálom, hogy az éppen előttünk folyó jelenet leírásánál mindazt a lelket gyönyörködtető látványt le nem írhatom, mellyel egy-egy megdühített bika és egy bivalybika párharca kecsegtet; nem azért, mintha a szörnyű küzdelem borzalmaitól kihullana a toll a kezemből; hanem azért, mert ez az olympi küzdelem éppen nem mehetett végbe. A bika ugyanis, amint a ketrecből a bivalybikát ráeresztették, attól úgy megijedt, hogy párbaj elfogadása helyett nekifutott a mellvédnek, s azon a magas falon csodamódon keresztülvetette magát, ugrott az, mint az angol paripa, és kapaszkodott, mint a leopárd, s közrémületre a publikum között termett. Szerencsére nem volt kedve ott mulatni, hanem nekifutott a kert kapujának, azon az első rohammal keresztültörte magát, mint egy bajazzo az abroncspapíron - akkor aztán neki a legszélesebb utcának!

Ezzel a komédia átplántálta magát a szabadba: a mészároslegények botokkal, pányvákkal, szelindekekkel rohantak a szökevény után, mely bömbölve futott be a városba; ordítás, ugatás, bömbölés, sikoltás hangzott sok ideig, míg utoljára diadalmasan elfogták valahol a piacon a dühöngőt kutya- és embererővel, s akkor aztán hozták vissza nagy diadallal a vágóhídhoz; a fülei le voltak tépve, a nyelve kilógott, hátul az inait harapdálta a Szuitli, a tarka ott maradt a csatatéren keresztülszúrva; Wasztl fogta az egyik szarvát nagy büszkén: ő volt az, aki a kötelet rá merte vetni a bika fejére, annak a hosszú kötélnek a két végét aztán annyi utcagyerek fogta kétfelül, amennyi a széles Kerepesi úton hozzáfért.

Beszélték, hogy a bika legázolt és feldöfött valami hat vagy hét embert. Biz azt nem számlálta meg senki. Ki mit kapott, azt számította mulatságai közé.

Bálvándy e nemzeti mulatság után fölülteté kedves barátját egy bérkocsiba, hogy ígérete szerint minden élvezeten keresztülvigye, ami csak fél századdal ezelőtt Budapesten kínálkozott.

Legelőször is átvitte Budára, a Három Kapáshoz csájára. A Három Kapás az egy lebuj, a csája pedig valami étel neme; mind a kettő divatban volt akkor, a csájához rác ürmöst ittak, és rác nótát énekeltek. A csaplárosnak volt egy kancsal szolgálója, azzal Berti egy kis regényes cselszövényt kezdett, megfogadta neki, hogy amint elválik feleségétől, mindjárt őtet veszi el; ígért neki egy tízest, ha megcsókolja az orcáját, amit a bájos Hébe kért magának rézpénzben kiadatni; nem volt elég hite, hogy ne hamis tízes legyen az, amit ilyen hiábavalóságért osztogatnak.

Innen aztán a jó barátok odább mentek; nem anélkül, hogy egy ott maradt szerb gajdosnak a csizmaszárába tüzes taplót ne dugtanak légyen.

Berti teste kívánta a fürdést. Bálvándy elvitte őt a Sáros fürdőbe, ott egy garasért megúsztatta magát Berti a tükörfürdőben, más harminc darab, garasos gentleman társaságában.

Következett a csónakázás vissza Pestre, az is az élvezetek közé tartozott. Ekkor már éjfél felé járt az idő. Napirenden állt a szolgálóbál a Nagy Gárdistánál. Ott a két jó barátnak sikerült a henteslegényeket meg a fiákerlegényeket összeveszíteni; mikor aztán ütlegre került a sor, akkor elszaladtak, felkiabálva az alvó várost azzal a rémszóval, hogy "tűz van!", s becsengetve sorba minden kapun. Végre befogadták őket a mindig vendégszerető Zrínyi otthonos csarnokai. - Ott talált Berti egy csoport kozákot, akik nasivasit játszottak, leült közéjük. Először ő nyerte el minden pénzüket, azután azok nyerték el minden pénzét. Akkor beledühödött a játékba, kölcsönkért Bálvándytól száz forintot. Bálvándy pedig ismerte Csollán Bertinek azt a jó szokását, hogy kártya közben kölcsönkapott pénzt sohasem szokott megfizetni.

- Nem adok én, hacsak valami zálogot nem adsz.

- Hát mit adjak? A pipámat?

- Az nem ér öt garast.

- Hát a bekecsemet?

- Ingyen se kell.

- Kötelezvényt?

- Add ide azt a gyűrűt az ujjadról.

- Ez a feleségem jegygyűrűje.

- Bánom is én. Holnap visszaváltod.

Hát aztán Berti odaadta zálogba a jegygyűrűjét, a felesége nevének előbetűi voltak belevésve. Ha visszanyeri a pénzét, meg is adja tán a száz forintot; ha pedig azt is elveszti, vesz másik karikagyűrűt öt forintért; Bálvándy őrizheti a zálogot.

Aztán csak el is vesztette a száz forintot is. Ilyenformán elmulatott reggelig, és mind e mulatságot a Bálvándy pénze bánta, aki aztán reggel felé még haza is vitte barátját a Fehér Hajóba, s le is fekteté szépen.

Berti aludt kilenc óráig. Akkor felébredt, eszébe jutott lassanként, hogy nem otthon van Gödénylakon; aztán apródonkint arra is rájött, hogy most Pesten van! Sőt idő múltával aziránt is tisztába jött magával, hogy ő most a felesége hívására jött ide, nagyszerű kibékülési szándékkal, s hogy eszerint a legelső kötelessége az volna, hogy megborotválkozzék. Rémlett előtte, mintha tegnap este meg is mondta volna a pincérnek, hogy neki a borbélyt rendelje ide kilenc órára.

Már kopogtat is valaki az ajtón. "Herein!"

A feltáruló ajtón egy alakot lát belépni Berti, aki ismerős is, meg ismeretlen is. Hirtelenében nem jut eszébe, hol látta. Pedig hát Wasztl az, a mészároslegény, akit a tegnapi állatviadalon volt szerencséje tisztelhetni.

Wasztl prémes bekecset viselt és báránybőr kucsmát.

A kucsmát letette a székre; azután leveté a bekecset, azt felakasztotta a szegre; azután a lobogós borjúszájú ingszárat felgyűrete a válláig.

Berti csak nézte, hogy mi lesz már ebből.

Wasztl a nyakravalóját is leoldotta.

Akkor aztán odaplántálta magát Berti elé, mondván:

- No hát, itt vagyok!

- Látom, vakapád, hogy itt vagy. De hát mért vagy itt?

Wasztl előbb a jobb markába köpött, azután a bal markába köpött, azután a két tenyerét összedörzsölte, azután kifeszítette karját s így szólt:

- No, hát hadd látom, ki üt engem a földhöz!

- Üssön a földhöz a hétágú mennydörgő mennykő! Hát mit jössz te énhozzám, bumfordi?!

- Hogy mit jövök én ide az úrhoz? Hát nem az úr hítt engem ide?

- Én híttalak? Hát mikor hallottad te az én szavamat?

Wasztl a két tenyerébe csapott, mint aki el van szörnyedve ily hallatlan vakmerőségen.

- Hiszen nyomtatva van: ekkora betűkkel ni, mint az öklöm!

- Mi van nyomtatva, te?

Wasztl odahúzta Bertit az ablakhoz, s a Fehér Hajóval átellenes Teleki-ház szögletére mutatott, ahol nagy falragaszt bámult egy csoport nép, a falragasz közepét egy mázsákat emelgető Hercules alakja tette nevezetessé.

- Nem tudok én olyan messziről olvasni.

- No, hát innen közelebbről. Hát ez micsoda?

Azzal kinyitá Wasztl Berti szobaajtaját, s ott láthatá Berti ugyanazt a herculeses hirdetményt felragasztva, ezzel a tartalommal:

Csollán Berti

a török szultán első akrobatája ezennel felhívja Budapest minden birkózóit küzdelemre: aki őt földhöz tudja vágni, annak száz forint jutalmat ígér!

Berti háromféle színt váltott e rémsorok olvastára.

Ott volt saját ajtajára ragasztva a veszedelmes felhívás.

- Nohát! Az úr az a Csollán Berti vagy nem az úr az? - kiált rá nyersnyakasan Wasztl pajtás.

- Zsiványság, akasztanivalóság az egész dolog! - tört ki ijedt haraggal Berti. - Tolvaj volt, gézengúz volt, aki ezt csinálta. Eredj a pokolfélegyházába! Én nem vagyok se birkózó se vasgyúró, se akrobata; nem tudok az egészről semmit.

- Ohohohohó! Uracskám! - hencegett Wasztl, öklével Berti orra alatt hadonázva. - Nem megy ám az: így akarni kibújni a hajcécuból; mikor már az egész város, minden utcaszeglet tele van ragasztva a cédulával; most már csak ki kell állni a gyepre.

- Áll ám a kutyád meg magad. Én nem birkózhatnám, nekem nem ez a mesterségem. Most is hexensussz van a derekamban. Valami gazember bolonddá tette a várost.

- De nem oda Buda! Nem ütjük azt azzal el! Ismerem én már ezt a tempót. Tavaly is így tett éppen egy amerikai komédiás, kihirdette, hogy aki őtet földhöz vágja, száz forintot ád neki, mikor aztán meglátta ezeket a karokat itt ni... Látja az úr ezeket a karokat? (E szónál Wasztl összehúzta, megint kiegyenesítette a vastag karját, melynek középizma mint egy kis malac domborodott ki.) Hát akkor annak is éppen úgy az inába szállt a bátorsága, aztán az is azt mondta, hogy ő csak tréfált, nem akar birkózni; utóbb meg alkura fogta a dolgot; ötven forintot ígért, de nem engedtük ám; hanem ki kellett neki állni a placcra, s birkózni kellett. Aztán úgy is odateremtettem a földhöz, hogy három oldalbordája betört. Nem jön a többet Pestre birkózni! De majd az urat is elszoktatom én erről a mesterségről.

- Kedves barátom - kezdé Berti könyörgésre fogni a dolgot. - Becsületem szentségére esküszöm, nem vagyok én, nem is voltam soha komédiás. Valaki bolonddá teszi a nevemben a várost. Én tiszaháti földesúr vagyok. Hagyjon nekem békét, édes barátom.

Ezt az indokolást pedig igen képtelennek találta Wasztl pajtás.

- Üm, de ez már furcsa. Az embert idebolondítják, az embert felültetik. Az ember azt gondolja, hogy ami nyomtatva van, az már "gedruckt", az olyan, mint a szentírás. Énnekem az a száz forint olyan bizonyos, mintha a zsebemben volna. Nekem az úr száz forintot vesz ki a zsebemből, ha nem akar birkózni. Én már előre egy új bekecset is vettem magamnak erre a kontóra a kohlmarkon.

Mutatta a felakasztott bekecset.

- Hogy volt ez a bekecs?

- Tíz forint.

- No hát megadom azt a tíz forintot, s aztán menjen édes barátom isten hírével.

Wasztl nagyon megcsóválta a fejét.

- Ejnye no, ez már mégis nagy szörnyűség! Így bolonddá tenni az embert! No, hát nem bánom. Én jó bolond cimbora vagyok. Ide azzal a tíz forinttal. Ne mondja, hogy veszekedő ember vagyok. Minden ember tudja, hogy a Wasztl olyan jó gyerek, mint a tej.

Berti markába nyomta a tíz forintot, s tuszkolta aztán kifelé az ajtón. De Wasztl csak nem mozdult. Úgy állt ott, mint egy vasszobor, s nyájasan mosolygott.

- Tudja az úr, csak mégis sajnálom, hogy úgy szelíden, ha nem is a földre, csak ide a pamlagra le nem vágtam, hogy legalább tudná meg, hogy ki vagyok. Nem pénzért, csak úgy barátságból.

Berti köszönte neki szépen; nem akar sehova lebukfenceztetni, még a pamlagra se, se ingyen, se barátságból; inkább megkínálja még egy kis dohánnyal a vasgyúrót, töltse meg a pipáját a zacskójából, amit az aztán meg is tesz. S úgy fogja fel a dolgot, hogy a dohányzacskót is megtartja; Berti a világért sem meri azt tőle visszakérni; még inkább kicsihol a számára a maga szerszámával, s pipájára teszi az égő taplót, s várja, míg Wasztl nagyokat szí a pipából, s a dohány igazán meggyullad.

Akkor aztán Wasztl is nagylelkű kezd lenni.

- No, tőlem ugyan olcsón megszabadult az úr. Tudja, én jó gyerek vagyok, olyan, mint a tej. Hanem majd mindjárt jön ám a Krautsuppen Tóni, a Kilencveklis Jóska meg a signore Mangiacatto, no, azokat majd nehezebb lesz ám lerázni a nyakáról, mert azok nagy krakélerek.

Berti még egyszer nagyot ijedt.

- De hát mik azok?

Wasztl megmagyarázta.

- A Krautsuppen Tóni egy fiákermester, aki minden verekedésben benne szokott lenni. A Kilencveklis Jóska egy zsákhordó, aki két tele búzászsákot egyszerre elvisz a vállán; a talián meg egy sajtáruló, aki maga is Herkules volt valaha. Már találkoztam velök a Zrínyiben, ott tanakodnak, hogy melyik jöjjön elébb az urat a száz forintért gavallérosan megzökkenteni.

Még csak ez a biztatás kellett a Berti fejének.

- Azokkal nem fog ám az úr olyan könnyen elkészülni, mint énvelem. Azok nem hagyják magukat ilyen aprópénzzel kifizettetni. Mert hát én jó gyerek vagyok, mint a tej. Hanem hát előre figyelmeztetem az urat a tempóikra; mert én ismerem mind a hármat. Sokszor mérkőztem velük; de énvelem egyik sem bír. A Krautsuppen Tóninak az a fogása, hogy mikor összekapaszkodik az ellenfelével, egyszerre csak lesunyja a fejét, s olyat üt vele a társának a gyomrára, hogy az mindjárt elájul bele. A Kilencveklis Jóska meg, mikor fogja az embert, aztán nem veszi észre, a vállával úgy fellöki az állkapcáját, hogy a foga törik ki bele. A taliánnak meg az a szokása van, hogy egyszerre megkapja az embernek a karját, s keresztüldobja a vállán. Hát ezekre a tempókra jó lesz vigyázni. Mert azok fürge gyerekek. Nem olyan jámbor fiúk, mint én. Istennek ajánlom az urat.

A mészároslegény elment. Berti kinézett az utcára, látta, hogy most már egész népcsoport áll az utcaszegleten, s magyarázza az ő felhívását ki-ki egymásnak.

Ez átkozott rossz tréfa, akárkitől jön!

De hát kitől jön?

Törte rajta a fejét. Bálvándyra fogta volna; de az merőben lehetetlen. Tegnap este találkoztak, azóta reggelig egy pillanatra sem váltak el; ezeket a plakardokat pedig előbb ki kellett szedetni, nyomatni, cenzúrára küldeni, kiragasztatni: az egy egész napi munka. Kinek a munkája?

Senkié másé nem lehet, mint Katinkáé.

A feleség akarta a férjet így megtréfálni, azért a sok bosszantásért, amit a férj szokott ővele elkövetni.

Más magyarázata nem is lehet.

Bosszújában és rémületében Berti rögtön befogatott, maga előre beült a hintójába, elbújt a sártakaró bőr alá, ott kushadt, míg felszerszámoztak, s úgy el-kihajtatott Pest városából, hogy még az orrát sem dugta ki a napvilágra, amíg a vámon túl nem voltak.

S még az a bosszúsága is megvolt, hogy nem is dohányozhatott, mert a zacskóját elvitte Wasztl.

Csak időre, évek múlva kapott egy cédulát Pestről, melyre ez volt írva:

"Hát hogy tetszett a Fehér Hajó-i komédia?

Bálvándy komédiás direktor!"

Ez volt az egyik visszatromfolás.

Bálvándy pedig még aznap délelőtt ellátogatott Katinkához.

- Ne várja biz "azt" - mondá a szép asszonynak -, tegnap este megjött, leült kártyázni, elvesztette utoljára még a jegygyűrűjét is, azzal hazament.

Katinka ráismert a gyűrűjére.

Piros lett a haragtól.

- Adja ide azt a gyűrűt azonnal!

- Dehogy adom! Nagy pénz árában van ez nálam.

- Hát mit akar vele?

- Felkeresem vele azt, akinek az ujján maga, szép asszony, örömestebb fogja látni. S annak adom.

Katinka azt mondta Bálvándynak, hogy: "Maga nagy ördög!"

Bizony megcsókoltad te a feszületet, kedves barátom, mikor a püspök odanyújtotta eléd - kötődék Biróczy az ő kedves barátjával, Kálmánnal, amint vége volt a keresztfelszentelési szertartásnak, mely István király napján a Decséry család templomában megtartatott. Ez alkalommal a vidék notabilitásai meghívattak; a püspök maga pontifikált, két kanonokja kíséretében; Dorothea grófnő énekelte a magánhimnuszt a zenekarban, gyönyörű csengő szoprán hangjával; az olyan fiatalemberek pedig, mint Kálmán, kardosan, magyar ruhában szolgáltak a közrendnek. A püspök aztán közölt velük minden szent áldást, nem kérdezve, ki igazhivő, ki eretnek. Biróczy termetének rendkívülisége által fel volt mentve a szolgálat alól, s olyan helyről nézhette a szertartást, ahol nem osztottak tettlegesen kifejezett malasztot.

- No de valljuk meg, hogy örömest tetted - folytatá a csipkelődést Biróczy. - Azt a helyet érinték ajkaid a mi Urunk Megváltónk aranyból formált alakján, amelyet egy perccel előbb a mennyei szépségű Dorothea grófnő ajkai érintének, s így kétszeres volt az áldás. Hát még ha a mi Urunk Idvezítőnk nem volna ott a két csók között.

De már ezért Kálmánból kitört a nemes harag.

- Eredj! Te Momus! Egy lélegzettel szidalmazod a szűz erényt, a jó barátodat és az Idvezítőt.

- Én pedig semmit sem mondtam, ami, ha úgy történnék, azért akár a szűz erény, akár a jó barát, akár az én Idvezítőm haragra gerjedne.

...A szent szertartást úri lakoma fejezte be, melyben Kálmán a főasztalhoz jutott, ahol a notabilitások ültek. Az alsóbbrendű vendégseregnek a mellékterem virult. A főasztalnál ültek a grófi család tagjain kívül a püspök és két kanonokja; két testvér Dombrádi, mindkettő nevezetes egyéniség. Az egyik, az idősebb, háromszázötvenkét fontot nyom, a fiatalabbik sokkal karcsúbb, az csak háromszáznegyvenháromig vitte. Vasszék, vaságy kell nekik, más minden pozdorjává törik alattuk. S ha valaki megbámulja csodás előmenetelüket, annak büszke dicsekedéssel mondják, hogy az még mind semmi, de van egy harmadik testvérük, az még tizenhat fonttal nyomatékosabb. Egyszer Pesten voltak mind a hárman, hozattak maguknak egy bérkocsit. Amint az első testvér lejött a kocsihoz, a fiákeresnek tátva maradt a szája ijedtében, mikor a másodikat is meglátta, a haja szálai ég felé emelték a kalapját, de mikor a harmadik is előállt, közé vagdalt a lovainak, s úgy elvágtatott, hogy még talán most is szalad.

Joviális két derék ember. Omlik belőlük a jókedv. Adoma, áldomás ki nem fogy annál az asztalnál, ahová ők leülnek.

Ott van a helybeli tiszteletes is, a kálvinista pap; a gróf minden ünnepélyes alkalommal asztalához szokta őt hívni, amit pedig az nemigen nagyon kíván; nincsen ő az ilyen úri étkezéshez szokva, s aztán mindig megfekszi egy hétig a lakmározást. Otthon az "emberem" (így híja a feleségét) még azonfelül leszidja, hogy minek ivott olyan sokat, mikor ismeri már a természetét.

A jó öreg tiszteletes kapott rajta, hogy egy "nostrast" sejthetett meg az asztalnál: "Üljön ide mellém, uramöcsém - könyörge Kálmánnak -, aztán figyelmeztessen, kérem az egekre, hogy mi a megennivaló; valami kígyót vagy békát meg ne egyem ennél az úri asztalnál; ha pedig látja, hogy nagyon sokat találtam már inni, adja tudtomra szép hegedűszóban, mondja azt, hogy nagyon erős ez a bor."

Aztán csak meg is kérdezett mindent Kálmántól, hogy mi az, mit most hoznak. Az a makaróni nem valami kígyófajta-e? Mert ha ő valami kígyót meg talál enni, attól ő mindjárt meghal.

Hogy elítélte magában a két kövér kanonokot, akik még a csigabigát is megeszik tucatszámra. Nekik való az, mert pápisták.

Föltette magában, hogy nem fog bort inni; de aztán csak lehetetlen volt megállni a fogadását. Az egyik kanonok híres tósztmondó volt; megkívánta a konstitúciója, hogy minden étel előtt s minden étel után egy tósztot mondjon, s mikor ez a jogcím elfogyott, akkor a felebaráti szeretet diktálta reá azt a kötelességet, hogy ha még van valaki az asztalnál, aki nem volt felköszöntve, megtósztozatlanul ne maradjon. Ezúttal harmincketten ültek az asztalnál. Tósztjaiban rendesen testvérére szokta a felhívást intézni: szállok az úrnak. Azt mondta rá: "állok elébe" - s tölte poharába. De miután a szónok tósztja hosszú vala, a fölhívott nem várhatta végét, közben kiitta poharát, s végül újra töltött. Ilyenformán az egyik harminckét poharat ürített, a másik hatvannégyet. Az égi gondviselés őrködött fölöttük, hogy semmi káros következménye ennek nem volt.

Tehát Kálmánra is jutott egy tószt. A kanonok úr eldicséré annak minden őseit, őtet magát, jó tulajdonságaival, végül afölötti sajnálkozását fejezte ki, hogy miért ily jeles, kitűnő ifjúnak eretnekül élni a világban, s óhajtá, hogy az a boldogságos szűz, kinek képmását a kastély is őrzi (gyöngéd célzás Dorothea grófnőre), szelíd tekintetével vezesse e derék ifjút az igaz útra.

De már ez ellen a tiszteletes felpattant! Gróf ide, püspök oda, ő a maga vallását kisebbíttetni nem engedi. Ő a maga nyájából ily becses juhot elcsábíttatni nem enged.

No, ebből azután tökéletes lett az asztal fölötti mulatság. A tiszteletes a vallási vitatudományban nagyon jártas férfiú volt, csak úgy labdázott negyedfél mázsás embereivel, s tűzbe jövén, annyi borfélét beszedett, hogy Kálmán jónak látta a lábát megnyomni az asztal alatt s fülébe súgni: "tiszteletes uram, nagyon erős ez a bor".

- Ha erős, ne igyad, fiam! - vágott neki vissza a lelkesült harcos, s a harc vége aztán az volt, hogy Biróczynak be kellett jönni azzal az izenettel, hogy a tiszteletes asszony ideküldött, hogy menjen haza, mert baj van, s arra azután a gróf intésére Kálmán hóna alá vevé a tiszteletest egyfelül, másfelül Biróczy, s elvezeték szépen a parókiáig, folyvást épülve szent Ágoston citátumain; otthon pedig szépen lefektették, s nem kellett neki ringatás.

- Látod, bajtárs - mondá visszatértükben Biróczy Kálmánnak -, ez az élet filozófiája. A hithűség és buzgalom ilyen vedlett vakolatú házba vezet, a nagyurak gráciája pedig olyan palotába, amilyenbe visszamegyünk: "flecti, non frangi" (hajolni, nem törni), ez a jelszó a jó magyar nemesi címerre. Te már megtaláltad a "gradus ad Parnassum"-ot. Ott ugyan nincs Parnasszus, de van más. Szépen lépegetsz fölfelé és - hátrafelé. Ahányat fölfelé, annyit hátrafelé. Hanem okosan teszed. "Sic itur ad astra." (Így haladnak a csillagokig.) Lesz belőled nagyúr, méltóságos úr, grófnő férje, istennő férje; boldogságos szűz malasztja száll rád, égből és földről. Ha olyan szép fiú volnék, mint te: én is úgy tennék, mint te.

- Részeg vagy te, bajtárs, nagyon.

- Az meglehet: akkor támogassuk egymást; mert te is az vagy. Én, ha vagyok, bortól vagyok; te pedig szép szemektől vagy ittas. Ha a katzenjammer előjön, nem tudom, melyikünknek a feje fog fájni jobban.

Mikor visszatértek a terembe, a tósztozás még egyre folyt; a férfiak még az asztalnál ültek, a hölgyek már elmenekültek onnan. Kálmánnak egy pillanatra alkalma volt Dorotheával összetalálkozni az amabilis confusióban.

A grófkisasszony megszorította a kezét, és fülébe súgta:

- Most mondá atyám, hogy mához egy hétre statucióra vagyunk hivatalosak a kordicai uradalomba. Elmegyünk mind, ön is velünk jön!

Az a hang, az a szemragyogás, amivel e szó mondva volt!

Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.

Ez a kordicai statució volt az, ami elől szerelemféltő dühében megszökött, s ez az, amire szerelmi boldogság diadalával fog sietni most!

Az ebédnek vége volt, az asztal felbomlott; mindenki sietett őnagyságának, a püspöknek kezet csókolni.

Ő is!

A Korda folyam ősforrása az Északi-Kárpátok között fakad. Egy magas, meredek sziklafal közepéből, háromöles magasból tör elő oly erős rohammal, hogy ötölnyi ívboltat képezve omlik alá. Csodálatos boltív! Aki alatta áll, e folyton változó prizma gyémántboltozatán keresztül örök szivárvánnyá törve látja az eget. Aki pedig távolról nézi, mikor a nap rásüt, a zuhatag finom vízporában egy kerek aureólát lát, minő a léghajósoknak jelen meg néha a felhők között, egy akkora szivárványt, mely egy emberpárt befogadni elég.

Ez a hely a tökéletes magány hazája. Északról, nyugatról a meredek sziklafal zárja el, melyből a folyam előtör; a zuhatag innen egy áthatolhatatlan bozóton, őserdők egymásra omlott faderekain keresztül harsog tovább; keletről pedig egy mély hegyszakadék tátong mellette, melybe ha valaki alátekint, annak fenekét ellepve látja a szarvasagancsoktól, miket tavasszal e bujkáló állatok oly helyeken hánynak le, hová ember nem közelít.

Fenn a sziklafalon az ős fenyőerdő koronái zúgnak a szélben. Egy óriási szál: egy kolossz a többiek között, éppen azon barlang sziklapadmalya fölött vert gyökeret, melyből a folyam előtör, onnan emeli fel örökzöld gúláját a többiek közé; onnan felülről a vadszőlő venyigéje szövetkezett sötétzöld ágaival, s lekúszott rajta, lehúzták mindig éretlen fürtjei egész a tövéig; egy elszabadult indája lecsüng a vízesésig, s annak az ütésétől szökell, mintha a vén komor fenyő gyermekjátékkal mulatná magát.

A sziklafalon megtűző nap sugarai kétszerezik a nyár melegét, a zuhatag örök permetege üdíti az átfűlt léget, ami tropikus légkört varázsol elő, s a légkör nedves melegében, a bérc minden hasadékában kövér növényzet telepszik le, a fülfű zöld rózsái, a szaka sárga koszorúi virítnak le róla, s ahol más nincs, zöld moha folytatja a tarka hímzést.

A vízesés alatt, a fényes üvegbolt alatt öles páfrányok ernyőznek körül pálma alakú legyezőikkel egy mohos követ, melyet a felfutó alkekengi koszorúz meg narancsveres kelyheivel. A meleg árnyékban csoportokban virulnak, mint egy fejedelmi díszkert, az erdők drágaságai: orchideák, cypripediumok csodaszép bokrétái, virágok, mik pillangókhoz, legyekhez hasonlítanak; miknek alakja tarka női cipő, fészkén ülő madár; illatja mesés szerelemhevítő.

A folyam tajtékzó hulláma tova utat tör magának a gubancos máhola- és málnabozótok között, mik összeverődtek a vadvenyigével, iszalaggal; s hol egy-egy kis csöndes szögletet talál a völgyben, mely egy eltévedt hullámának nyugvóhelyet ád, azt úgy felékesíti nefelejccsel, sötétkék csengettyűvirággal, piros havasi rózsával.

Egy helyen nagy kanyarulatot tesz a folyam, s ott a kerület zátonyán egy csalit támad veres fűzből; festői ellentét a komor fenyősötéthez. E törpe fákon hosszú sorban fehér gömbök függnek alá, messziről virágbimbóknak nézhetni őket. A fügemadár fészkei azok, miket csoda tudománnyal fűzfa gyapotjából tud szőni, varrni. Ezek is az emberhang száműzöttei.

S amint alább a ködös mélységben újra megjelenik a folyam, mint egy smaragdzöld tengerszem, megszorulva egy völgykatlanba, ott annak a tengerszemnek a partján látszanak egymás mellett a legősibb cölöpépítmények, egy mesterséges gát, amellett sorba épült gömbölyű gunyhók. Azoknak a lakói a hódok. Ezek a bölcs vízi építészek. Egy kiveszni induló faj, mely csak ott lakik még, ahova ember el nem jut.

Ezt a helyet még nem taposta emberi láb.

A ledűlt fatörzsön országgyűlést tartanak a cincérek, e hosszú bajuszú bogarak; egyedüli urai annak az erdőnek. Határozataikat bizonyosan jegyzi a fák kérge alá rokonuk, a betűíró cincér.

Az erdei méh még csak fiainak gyűjti a mézet az odvas fa üregébe. S ez az egész lég mézillattól terhes, a levegő maga mámorít, andalít, s titkos érzelmeket költ fel.

S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói: ahol a zuhatag zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kirívó füttye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő haragja, s mintha folytonos csókok csattognának a levegőben: az a fülemüle danája.

És az alább hanyatló nap egyre szélesebbre terjeszti ki körül a bűvös szivárványkört e tündértáj fölött; az andalgó azt várja, hogy ott a szivárvány környezte mohos kövön meg fog jelenni az erdők istennője, a hűs permetegben testét megfüröszteni.

S valóban, ha elvár addig, míg leszáll az est, részesül abban a ritka gyönyörben, hogy a páfránlevelek legyezői szétnyílnak, s előjön közülök a meztelen szirén.

Ah, mily elragadtatás volna e látvány - egy vágyódó természetbúvárnak.

Az a "szirén" egy nagy fekete, meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok között; teste idomtalan, mint egy vastag kígyó, apró lábai vannak, s fejéből két mozgékony vörös cafrang nőtt ki, ami még rémesebbé teszi.

De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában megláthatni, kerüli az embert s minden más állatot, a napfényt, a zajt. Olyan helyen él csak, amit nem háborítanak soha. Nedvet és meleget keres árnyékos helyen; lassan tud mozogni, s semmi védelme nincsen, egyedül az a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit nem bánt, mégis irtózat ránézni.

Ezé a sziréné a szivárvány környezte tündérgrotta a Korda-folyam forrása alatt.

A kordicai statucio két hét helyett két hónap múlva lett megtartva, jóval későbben, mint ahogy Bálvándy kitűzte.

Ennek pedig az volt az oka, hogy a fődolog, a vendégek elhelyezése nem engedett magával alkudni.

Az uradalomhoz csakugyan húsz falu tartozott, s azok között Kordica volt a metropolis. Ezt a címet nemcsak azzal érdemelte ki, hogy valamennyi között legnagyobb, de egyúttal legrongyosabb, legpiszkosabb is volt.

Mikor Bálvándy megtekinté új uradalmát, s végigjárta azt a hosszú, sáros utcát annak a székhelyén, s meglátta azokat a fából tákolt kunyhókat, mik egyetlen vasszeg alkalmazása nélkül épültek, s miknek már a falun kívül érezni a bűzét, hát akkor mindjárt rájött, hogy ő itt a statuciót meg nem tarthatja; mert a sok vendéget nem tudja hova eltenni.

Arról a kisegítőeszközről is le kellett mondani, hogy hirtelenében deszkából egy közös kastélyt építtessen, amiben valamennyi vendégét eltegye. A meghívott vendégek feleségestül, kisasszonyostul fognak jönni; azokat egy nagy pajtába összerekeszteni nem lehet. Aztán meg Bálvándy Csollán Berti hírére sem vágyott; akihez jámbor ember rettegett vendégül szállni.

Nem! Bálvándy egészen másutt kereste ambícióit. Az ő vendégeinek dicsekedni kellett a jó fogadtatással.

Azt gondolta ki, hogy egy szeles éjszakán felgyújtatta Kordicát, s a rongyos házak aztán végig leégtek, szennyes vackok, szurtos cókmók, bűzös limlom minden odaégett bennük.

Akkor aztán összeszedte Heves megyében, Zaránd megyében a maga híres faragó embereit, felküldte őket Kordicára, s két hónap alatt olyan új falut építtetett a leégettek számára, hogy csak úgy tündökölt! Ellátta a maga jobbágyait házi bútorokkal, vászonnal, edénnyel, hajtatott fel nekik egész csorda tehenet, úgyhogy mikor a statuciónap eljött, a minden vidékről csoportosuló vendégsereg egyesével, családonkint egy-egy külön parasztházhoz jutott szállásra, ahol hálálkodó jobbágynép szolgálta ki, s leste még a kívánságát is. Ez a lehető legnagyobb kényelem a világon.

Pedig háromszázat haladt az úri vendégek száma; kocsis, hajdú, inas azonkívül.

A kordicai erdőben pedig rögtönzött vadásztanyák voltak alakítva az összes vendégsereg befogadására; egy roppant nagy bálterem deszkából, apróbb-nagyobb érkezési tanyák. Egy domboldalban négy szakaszra osztott szakácstanya, külön tűzhely úrnak és cselédnek. Óriási sütőkemencék. A szabadban nyitott lacikonyhák; nagy félszerek a boroshordóknak, szárnyékok a vágómarhának.

Egy olyan roppant birtoknak, mely három vármegyében fekszik, s Galíciával is határos, a statuciója is nagyszerű. Törvény szerint, minthogy szerző félről maradt a birtok az öröklőre, minden szomszédot meg kell a beiktatásra hívni, s minden megye hivatalos elöljáróságának jelenlétében kell annak végbemenni.

S nemcsak a nemességnek, a parasztságnak is jelen kell lenni. S az mind az új földesúr vendége. Hanem hiszen nem is történik ilyen szertartás holmi dibdáb jószágocska miatt, sem adásvétel alkalmával, hanem midőn valami nagy uradalmat kap valaki ingyen, királyi kegyelemből vagy korábban elholtnak szerződéséből. Az ilyen úr hadd traktáljon!

Ilyenformán a statución olyan vegyes társaság keveredik össze, amilyent soha az életben szántszándék vagy vakeset össze nem bír állítani. Papok és tisztviselők, falusi bírák és nótáriusok, kisbirtokosok és mágnások, bocskoros rusznyákok és strucctollas úrhölgyek, az uradalom minden szomszédságából hivatalosak az ünnepélyre. Így rendeli a törvény. Még Galíciából is jöttek át telivér lengyel urak és úrhölgyek, s segítenek tarkítani a vendéggyülekezetet.

Annálfogva senki sem csodálkozik azon, hogy ha olyan embereket talál itten, akikkel máskor még csak szóba sem állt. Mindenki hivatalosan van itten.

Az egymás után érkezők bediktálják neveiket a jegyzőkönyvbe. S a Decséry család neve megtűri, hogy Dorothea grófnő neve után következzék Csollánné Sátory Katinka neve. A világban sehol másutt nem állhatnának egymás mellett. Nem a rangkülönbség miatt; Katinka is nemes nő és gazdag; hanem jó híre miatt. Egy nő, ki férjével nem él együtt, a Decséry családdal egy társaságba másutt nem jöhet. Csak a statución; az is hivatalos személy. Egyik birtoka határos a kordicaival, valamint a Decséryék egyik uradalma. Bálvándy azzal vette rá Katinkát, hogy jöjjön el a statuciójára, hogy visszaadta elzálogosított jegygyűrűjét: minden kárpótlás nélkül. Azt nem mondta meg neki előre, hogy Kálmánt is ott fogja találni.

Kálmán sem talált valami megbámulnivalót azon, hogy a neve előtt egy rég elfeledett nevet látott meg: Aszályiét. A minőség is utána volt írva. "Mint Csollán Bertalan úr meghatalmazottja."

Találkozott is vele, de nem állt vele szóba; pedig az nagyon dörgölőzött volna hozzá. Kálmán nem akarta észrevenni.

- Te! - mondta Bálvándy Kálmánnak. - Látod azt a hosszú nyakú mendikást? Fogadok veled tíz aranyban egy fületlen gomb ellen, hogy ezt a kazuárt azért küldte ide Berti, hogy mikor javában folyik a statució, felálljon protestálni.

- Mi jogon?

- Semmi jogon. Csak hogy megzavarja a mulatságot. A legale testimonium kérdésére: hogy mi jogon protestál, azt fogja felelni, hogy okait előadni van ideje egy évig a királyi tábla előtt. Erre is fogadok veled: tíz aranyat, egy fületlen gombra.

Kálmán ezt felelte rá: "Nincs elveszteni való fületlen gombom."

S ezt az előleges véleményt aztán minden ismerősének elmondta Bálvándy, aminél fogva Aszályi akármerre fordult, mindenütt mosolygó képekkel találkozott. Előre ki volt találva a rébusza.

A statucio emberemlékezet óta mindig az ünnepélyes hivatalos beiktatással szokott kezdődni: a birtoklevél felolvasásától a hant kézbeadásáig. A kordicai statucio nem ezen kezdődött.

A megérkezés utáni napra volt rendezve egy hajtóvadászat: ez volt az ünnepély előzménye.

És annak is megvolt a maga jogosult indoka.

A statucio egyúttal határjárással is van összekötve. Hogy a határjárás végbemehessen, az új birtokos utakat vágatott az őserdőkön keresztül, s ez alkalommal az útcsináló jobbágyok nem kevesebb, mint kilenc medvével találkoztak; azok közül egyet megpuskáztak, de elmenekült; egy másik vén mackó pedig az őt zavaró rusznyáknak a hátáról mind letépte az irhabőrt.

Tehát legelső feladat volt ezeket az autochton lakóit az őserdőnek felvilágosítani afelől, hogy változott a birtokos, s az új gazda kisajátítja a medvének a bőrét - mert különben ez utóbbi teszi meg azt a tréfát, hogy szétriasztja a határjáró legale testimoniumot.

Elébb meg kell tisztítani az erdőt a fenevadaktól.

Nem is volt e bevezetés ellen senkinek semmi kifogása. A hajtóvadászat, kivált ily magas rangú vadakra, mindig olyan hevély, melyben magyar, lengyel, orosz örömest belemelegszik; a mulatságnak ez volt a jobbik fele: a medvebőrre már előre ittak.

Hatszáz hajtó volt kirendelve, akik hajnal előtt megindultak állomásaikról, míg az uraságok a villásreggeli után húztak sorsot a helyekért.

A magyar hölgyek a lengyel delnőkkel versenyeztek a merész vállalkozásban, hogy a vadászatban ők is részt vegyenek. Természetesen mindegyik mellé jutott egy védelemkész cavalier servant, s azonkívül egy jó lövő orosz puskás.

Még Decséryné, a hercegnő is kegyeskedett azon óhaját kifejezni, hogy a vadászkörnek egy olyan pontjáig, ahová még kocsin el lehet jutni, Dorothea grófnővel együtt elmegy, melyre Bálvándy kinyilatkoztatá, hogy van egy szép kerek tisztás a folyamparton, amelyet a sorshúzásból a hercegnő kedvéért külön zár, s ott ő magának tartja fel azt a szerencsét, hogy a hölgyek fölött őrködhessék, amiben Decséry főispán is ígérkezett vele osztozni. A többiek sorsot húztak, ki hova álljon, s melyik hölgynek melyik lovag legyen a védője.

Egy kis kegyes csalás volt biz abban az egész sorshúzásban, hogy ki hova jusson és kinek a társaságában. Úgy rendezte azt Bálvándy, hogy mindenki meg legyen elégedve a helyével is meg a kíséretével is, ami nem nagy boszorkányság egy olyan sorsjegyes zacskó mellett, melynek több rekesztéke van, s a belenyúló csak azt a nevet húzhatja ki belőle, amelyet a rendező akar.

Katinka ezt a nevet húzta: Korda-fő. Mikor aztán a férfiak is helyet húztak, s keresni kezdte mindenki a maga párját, s rá is talált, Katinka is kíváncsi volt megtudni, hogy: "Ki lesz az én gavallérom? Ki húzott Korda-Főt?"

- Én voltam az a szerencsés - állt elő a válasszal Kálmán.

- Ahhaha! - Katinka elkezdett kacagni. - Nézze csak: rá nem ismertem önre. Hát ugyan hová tette ön a bajuszát? Jaj be rút ön így! Bocsánat! Hisz a főispán is önhöz hasonlít. Ez most bécsi divat, ugye?

- Az - hagyta rá Kálmán, s engedte a szép hölgynek, hogy azzal a szép szájával az ő rovására nevessen; s azon ürügy alatt, hogy Kálmán milyen rút lett, kitüntette ragyogó gyöngy fogsoraival, hogy ő meg milyen szép.

- No, hát ha egymásnak jutottunk, induljunk a helyünkre - mondta a szép asszony, s előrebocsátva a vezető rusznyákot, megindult a gyepes ösvényen.

Kálmán ajánlkozott, hogy majd viszi az ő fegyverét is, de Katinka nem fogadta el.

"Elbírom magam is."

Kálmán utána ballagott.

A delnő ruganyos léptekkel haladt előre a meredek hegyi úton fölfelé, karcsú termetének délcegségét emelte a kurtán feltűzött feszes vadászöltöny; s a darutollas férfikalap még több büszkeséget ruházott rá.

Félóráig haladt az ösvényen fölfelé anélkül, hogy egyszer visszanézett volna Kálmánra. Csak amint egy tisztásra értek, ahonnan egy szép havasi tájkép bontakozott ki szemeik előtt, állt meg egy pillanatra, s megszólítá kísérőjét.

- Nem fáradt ön el?

- Nem. Talán kegyed kíván megpihenni?

- Ó, én nem fáradok el soha.

S azzal anélkül, hogy egy pillantást áldozna akár a szép tájképnek, akár kísérője csúf arcának, inte a vezető rusznyáknak, hogy menjenek tovább.

Itt már elhagyta őket az ösvény, s csak a vezető tájékozása után kellett haladniok az őserdőn át, ahol százados vén fatörzsek voltak keresztül-kasul düledezve. Azokat átlépkedni női ruhában kritikus dolog lett volna. Az orosz ajánlotta szolgálatát a delnőnek. Annak az sem kellett; fel tudott szökni az útját álló faderékra s onnan megint le anélkül, hogy ruhájának a fodra fellibbent volna.

Egyszer aztán olyan helyre értek, ahol a hegyről alárohanó Korda egy széles árkot képez. Az orosz lehúzta a csizmáit, s térdig gázolva a vízben, átcammogott rajta; gondolta magában, az utána jövőknek sem fog megártani egy kis egészséges lábfürdő.

- Átvigyem önt rajta? - kérdé Kálmán a hölgytől. Neki vízmentes vadászcsizmái voltak.

- Ah. Hiszen egyölnyi széles sincsen - válaszolt Katinka, s jobb kezébe kapva puskáját, nekifutott az ároknak, s könnyedén, mint a zerge, átugrott rajta, s aztán a túlsó partról visszanézett társára.

Most aztán Kálmánnak is meg kellett mutatnia, hogy tud ugrani. Ő is utána szökött.

A vezető ígérte, hogy most mindjárt eljutnak a Korda-főhöz, már hallani a vízesés zúgását. Ez az út aztán már egészen tornászoknak való volt.

- Menjen ön előttem! - parancsolá itt Katinka Kálmánnak. S nem kívánta segítségét, ha ruháival belekeveredett a csipkebokorba.

Végre elértek ahhoz a meredek hegyszakadékhoz, mely a Kordafőt eddig hozzájárulhatatlanná tette. Az új birtokos gondoskodott az átjárásról, egy óriási, tízöles fenyőszálat kivágatott az innenső marton, s a keresztüldűlő kolossz lett az átvezető híd. Annak levagdalták az ágait, s azon kellett végighaladni a tízöles mélység felett, mely tele volt a szarvasok elhányt agancsaival.

Ez egy szál fenyőből álló hídra lépve Kálmánt mégis rávitte az emberszeretet s a gavalléri kötelesség, hogy Katinkát megkínálja kezével.

- Fogóddzék kezembe, nehogy leszédüljön.

Katinka elfogadta a nyújtott kezet, s engedte magát vezetni a veszedelmes hídon.

Mikor a közepére értek, akkor hirtelen megragadta mindkét kezével Kálmán kezét, s azt mondá neki:

- Ha én most itt el találnék szédülni, s lerántanám önt magammal azok közé az agancsok közé...

Kálmán átkozott humorral mondá erre rögtöni ötletként:

- Inkább én essem azokra az agancsokra, mint azok énrám.

Katinka bosszús negéddel ütött Kálmán kezére.

- Menjen, nem kell többet a keze.

S azzal átbalanszíroztak a folyam forrásáig.

A nap még nem jött elő a hegyek mögül; a szivárvány még nem volt jelen; a szép látványnak még hiányzott a tündéri színe.

Akinek legkevesebb érzéke volt a tájkép rendkívüli szépsége iránt, az a rusznyák vezető volt. Az mindjárt leült egy mohos kőre, elővette a szeredásából a fokhagymát meg a szalonnát, s elkezdett pánizálni.

Katinka fogta magát, odaült mellé, beszédbe ereszkedett vele, elkezdett kérdezősködni feleségéről, gyermekeiről, egész pereputtyát kitudakolta, aközben kínálgatta saját pálinkás butykosával, ami rummal volt megtöltve. A jó embernek ez tetszett legjobban az egész diskurzusban. Meg is felelt neki emberül; ivott, mint a kefekötő - s azután elaludt, mint a juhászbunda.

Kálmán pedig ezalatt elővette az albumát meg a rajzónját, s megkísérté lerajzolni ezt a festői képet, s aztán kétségbeesve tapasztalá, hogy ez az ő festői talentumát meghaladja. - Akkor aztán fogta a puskáját, s felállt egy kőre, s azt hitte, hogy most neki az a kötelessége, hogy lesse a medvét.

Mikor aztán a rusznyák elaludt az Úrban, várva a boldogabb feltámadást, Katinka is otthagyta a jámbort, s odalépett a vízesés tündérboltozata alá, s oda leült arra a páfrányoktól körülárnyalt mohos kőre: a szirénnek a trónjára.

- Barátom! - szólítá meg Kálmánt csípős hangnyomattal. - Ugye nagy baj az, hogy innen nem lehet elszökni?

Kálmán visszafordult, s hidegen kérdezé:

- Miért?

- Azért, mert ide a falra fölmászni nagyon meredek, amarra a bozótnak leugorni nagyon veszélyes; erre a híd felé pedig útját állom én.

Erre aztán mind a ketten elnevették magukat.

- Egyébiránt nincs miért ott állni önnek és lesni a medvét, amíg a hajtás el nem kezdődik; annak is csak a vége felé, ha erre közeledik a zaj. Addig leülhetne ön ide mellém, ha fogadása nem tartja az ellenkezőt.

Kálmán tehát a vállára vetette a puskáját, s odament Katinkához, és leült mellé a mohára. Talán a szirénnek is szokott híme lenni, mely odaül néha.

(Szegény szirén! Hogy irtózunk tőle, amiért olyan rút. Pedig az közelből és sokáig nézve oly gyönyörű teremtés; annak a finom barna bőrén keresztül meglátszanak az erei, mintha üvegből volna, egész a szívéig látni. A szép asszonynál ez nincsen úgy.)

- Kegyed többször is volt már hajtóvadászaton, hogy úgy ismeri a szokást? - kérdé Kálmán.

- Ó, nagyon sokszor! - mondá Katinka, s a térdei közé fogott puskára támaszkodott, olyformán, hogy a csőnyílásra tette a két kezét s a két kezére nyugtatta az állát. - Atyám sokszor elvitt magával. Lőttem is nagy vadakat.

- De igen kérem kegyedet, ne tegye a fejét a puskacsőre.

- Miért ne?

- Mert el talál sülni.

- Ah, dehogy sül el!

- No, én nagyon kérem.

- Jó! Tessék velem parancsolni. Az önnek oly rettenetesen jól illik, mikor parancsol; mint amilyen rettenetes rosszul illik nekem, mikor engedelmeskedem.

- Nem tanították rá - monda Kálmán csípősen.

- Az igaz, hogy nem tanítottak rá - monda a delnő, a kőfalnak támasztva a fegyvert -, inkább az ellenkezőre, s ez nekem sok boldogtalanságot okozott.

Nagyot sóhajtva folytatá, maga elé nézve s két összekulcsolt kezét térdei közé szorítva.

- Gyermekkorom óta ahhoz szoktatott minden: apám, nevelőm, rokonaim, hogy én leszek a családban az úr; nem nő, asszony, hitestárs, hanem "úr". Mindenben szabad voltam. Amit kívántam, azt tehettem. Szabad volt minden. És aztán csak abban az egyben kötöttek meg elszakíthatatlan lánccal, amiben a legutolsó jobbágyleány is szabad, hogy azt választhatja férjül, akit akar. Rám nézve külön törvényt alkottak, amiben ki volt mondva: ez lesz a férjed, senki más! Pedig hiszen a teremtő Úristen már maga is megbánta ezt a vállalatot. Én is azt tettem volna, amit Éva, hogyha nekem kiszabják, hogy itt van egy ember, nincs több a világon, csak ez az egy, ezének kell lenned; és ha az a férfi ideálképe: hát választom helyette az ördögöt.

És velem még megfordítva bántak: nekem férfi helyett az ördögök legnevetségesebb alakját, Asmódit jegyezték el.

Kálmán furcsán csóválta a fejét. Katinka észrevette azt.

- No, hiszen ön ismeri őt. De az egész világ ismeri, hát nem ez-e az igazi neve? Lássa ön, ezelőtt két hónappal bezártam magamat, s éjjel-nappal törtem a lelkemet, hogy mi legyen belőlem; utoljára arra a gondolatra jöttem, hogy írok annak az embernek, jöjjön értem, vigyen haza, lakjunk együtt, törődjünk össze. Akkor az feljött Pestre, összeült kártyázni Bálvándyval; feltette kártyára a jegygyűrűmet, s elvesztette azt. Azzal hazament, nekem azt se mondta: "jó éjszakát".

Katinka lehúzta a karikagyűrűt az ujjáról, s mutatta Kálmánnak.

- S Bálvándy aztán visszaadta a gyűrűt nagysádnak?

Kálmán jó vágást hitt ezzel a delnőnek adni.

- Igenis, Bálvándy azt nekem visszaadta. Semmi titok nincsen benne. Bálvándynak is volt egy talánya életem rejtélyei közt. Csak volt. Már ki van találva. Ítéljen fölöttem, aki istennek érzi magát. Életemnek legborzasztóbb napján, aminek neve menyegző, mikor kétségbe voltam esve az utálat miatt, megsértve a legdurvábban, megalázva egy ember által, ki nekem hűséget esküdött, s egy szolgáló miatt még aznap megalázott, kigúnyolva, megcsúfolva, semmivé téve - ez az egyetlen ember volt, ki menekülésemre kezet nyújtott. Az igaz, hogy rossz menekülés volt, mert azt a világ nekem meg nem bocsátja soha - de én magam megbocsátottam azt magamnak. Megfizettem érte mindenkinek. Senki iránt sincs tartozásom. Bálvándy járhat felőlem, amerre neki tetszik. Rá sem gondolok többé. Lucifer ott maradt a paradicsomban. - Éva pedig bujdosik a paradicsomon kívül.

Katinka eltakarta a két kezével arcát.

Kálmán félt, hogy most mindjárt sírni Fog. Nem biz az, kacajra fakadt.

- No, márcsak nem mondhatja senki, hogy nem kegyes elmélkedésekkel töltjük az időt: íme, én önt már fél óra óta bibliai magyarázatokkal mulattatom. Az így van nálunk, kálvinista leányoknál, sokat tanítanak nekünk a bibliai történetekből. Apropó: nem lett ön még pápistává? Még nem? No, én azt hallottam.

Katinka e beszéd alatt megkísérté jegygyűrűjét egy hangafa sima ágaira sorba felhúzgálni: egyikre sem illett. Utoljára csak felhúzta a hüvelykujjára. Neki persze Csollán Berti gyűrűje minden ujjára tág volt.

Kálmán nevetett a kérdésre, hogy nem lett-e még pápistává, s azt felelé, "még nem".

Eközben feljött a hátuk mögötti sziklaorom fölé a nap. És abban a percben ott állt előttük az a csodaszép tünemény: a szivárványos dicskör. A reggeli szellő a vízesés boltívéből elporladó ködnyi vízcseppeket nyugat felé terelte, s az örök vízpermetegben megjelent Iris hétszínű sugáröve, mely a két alakot kétöles kerületben fogta körül.

Ah, minő szép tünemény! - mondá magában mind a kettő, de fennhangon mondani nem merte: félt, hogy a másik ki találja nevetni. Pedig e látvány minden érzéket felfokozott.

Ahelyett Katinka élcelni kezdett.

- Úgy ülünk itt e szivárványban, mint Jupiter és Juno; csak a pávák hiányzanak. - Most jön a zsidó mitológia után a görög mitológia. - Jó kedélyes istenek voltak azok. Juno boldog lett egy virág megszagolásától, s Jupiter olyan becsületes ember volt, hogy megnyugodott benne.

- Nem egészen; tudott magáért bosszút állni - felelt meg Kálmán a kissé szabad ötletre.

- No, hát hogy egy dologban hasonlítsunk Jupiterhez és Junóhoz - veszekedjünk egy kicsit: azok is mindig civakodtak. Ugyan mondja meg ön: miért futott el tőlem olyan egyszerre?

No, erre a kérdésre régen készült már Kálmán; de még most sem volt rá készen. Nehéz arra megfelelni.

Katinka nem is hagyott neki időt a felelésre: tovább kérdezett.

- Bántotta önt meg valaki? Én vétettem-e önnek valamit? Féltékeny volt ön valakire? Vagy csak egyszerűen meggyűlölte a két szememet, s nem akart többé beléjük nézni? Feleljen ön nekem: miért szökött meg? Feleljen, mert innen nincs hova menekülni. A rusznyák holtrészegen alszik. Egyedül vagyunk. S ön még nem tudja, mit tesz az, egyedül lenni velem az egész világon? Én gyilkos kedvemben vagyok.

S azután, hogy megmutassa, milyen gyilkos kedvében van, összetette a két kezét, s mintha Istent imádna, úgy tekinte könyörögve Kálmánra, s ismétlé a kérdést, lágy, érzékeny panaszhangon: "mondja meg, miért hagyott el engem".

- Mondja meg, miért gyűlölt meg engem.

- Jól van, asszonyom - monda Kálmán -, ön őszinte volt hozzám, én is az leszek. Elmondom önnek az utolsó egypár napnak a történetét. Ami odáig van, az egy boldog álom. Szokott az ember álmában boldog lenni, ugyebár; és aztán visszagondol rá, de nem beszél róla. Az álom folytatása az volt. Az istennő azt mondta imádójának: "én el akarok menni olyan helyre, ahol ragyogni lehet"; "jó, legyek én is egyik tükre a te ragyogásodnak". Aznap elmentem egy uzsoráshoz, s felvettem tőle kétezer forintot, lekötöttem érte tízezeret, amit vissza kellett volna fizetnem bizonyos idő múlva. Ezt csak el kell kezdeni, s azután egész a hegy lábáig legördülni egymás után következik. De hát édes álmában az embernek esni is gyönyör. S az én álmom igen édes volt. Még most is gyönyörrel gondolok rá. Ha végig hagyják azt álmodnom, talán azon végződik, hogy egyenesen a halálba lépek át belőle. S ki tudja, hátha az is gyönyör. Még azt senki sem jött vissza elmondani, mit érez a szív, mikor megszakad. Minden készen volt nálam: becsületszóra felvett pénz, vakon induló szenvedély, mámortól ittas vágy. Akkor elmentem önhöz. És akkor fölébredtem. Eleinte mindig haragszunk arra, aki álmunkból fölébreszt; hanem egy perc múlva átlátjuk, hogy az jót akart velünk. Egy napig kínzott a minden szívnek keserű érzése. Ez a nap is feledhetetlen lesz előttem örökké. Hanem másnap már ébren voltam. Láttam magamat és mindent körülöttem úgy, ahogy van. Olyan útra léptem, amelyen veszendőbe megy a becsület maga. Ó, én ezekért a minden földi ragyogványt felülmúló szemekért a földet körülkerültem volna, s átmentem volna saját magam ellenlábasának. Én ott laktam ezekben a szemekben! Úgy laktam bennük, mint a holdkóros a holdban. Ó, engem ez az emlék még akkor is melegíteni fog, ha valaha megérem, hogy megőszülök. De folytatása ennek nincs. Én elmondtam önnek a magam ábrándját: hölgy, ha szeretsz, ne szeress mást, se vagyont, se ragyogást; dobd el azt, vesd végét válóperednek, ne bándd, ha nagy birtokodat elveszted, leszünk szegényebbek, mégis gazdagabbak, ez volt az én ábrándom; ön mást mondott: "férfi, ha szeretsz, ne szeress mást, se jövőt, se férfihírnevet, se becsülést, se életpályát; dobd el értem mind, ne kérdd, mint mond a világ; itt nálam egy másik világ, lakjunk abban". Én hallgattam önre. S ha akarta, ezért a másik világért meg tudtam volna halni; mert ez a másik világ két ember számára elég nagy; de asszonyom - három ember számára már nagyon kicsiny.

- Tehát Bálvándy volt az oka mégis! - kiálta fel Katinka haragra gyúltan. - Az Isten verje meg érte.

És aztán eltakarta arcát kezével, és zokogott.

Kálmán hagyta őt sírni. - Hiába volt már az.

Katinka meg is bánta nagy hamar, hogy olyan gyönge volt; s eltörülve könnyeit, büszke arcot öltött, s aztán keserű hangon mondá:

- No és ön aztán megtalálta maga körül mindazt, amit álmában elhanyagolt. Látta, hogy életpályáját folytatnia kell, hiszen még nem is végzett; még könyveinek van eljegyezve: az a hites felesége; a legelső esküvő az ügyvédi hitletétel. Ez után kell látni, nem az asszony után. Ebben igaza volt. Hogy az uzsorásnak visszaadta a kölcsönvett pénzt - azt is tudom, és egészen helyeslem. Ön emberré akar felnőni. Ez tiszteletreméltó törekvés. Hanem egyet még elhallgatott ön. A fődolgot. No, csak gondolkozzék rajta. Ugye milyen közel ülünk egymáshoz? Kezeink találkoznak. És mégis egy nagy, nagy hideg Alpes áll közöttünk. Nem érzi ön a szelét, amint ráfúj az emberre? Én érzem. Mi az?

Kálmán félretekintett. Tudta ő azt, hogy mi az. De azt nem szokták megnevezni.

"Az, hogy már mást szeretek!"

De Katinka nem hagyta őt menekülni ezzel a félrenézéssel.

- Fordítsa vissza az arcát felém, kérem, ha nem sajnálja. Úgy. Ó, barátom. Az mind nem igaz, amit ön beszélt. Az ön tekintetében nem leskelődik az a sárga szemű szörnyeteg, aminek féltés a neve. Aki félt, az küzd; aki félt, az tesz; az elfutásnak neve: megijedés. Ön megijedt attól, akit vágytársának hitt, összehasonlította magát azzal, s nem volt hite se önmagában, se énbennem, hogy győzni tudjon fölötte, s mert a küzdelemnek a tárgyát nem tartotta elég érdemesnek, inkább bánatot fizetett, és elfutott előle.

De már ezt erős dolog volt Kálmánnak elnyelni. Kissé találva is volt. Bálvándyval szemben mindig több volt nála az irigykedés, mint a féltékenység. A szép nőnek abban igaza volt, hogy az irigykedés gyáva, a féltékenység vakmerő.

- Tehát elmondok önnek mindent - monda Kálmán -, nem azért, hogy védjem magamat kegyed ellen, kinek még a haragját is tisztelem, hanem hogy egy történetnek lélektani megoldását nyújtsam. Engem több társammal együtt egy ifjúkori fogadás kötelezett, hogy mi minden tehetségünkkel, egész életünkkel a szegény, önfiaitól is elhagyott nemzet újra felélesztésének munkájába kezdünk: tollal, szóval, karddal, hegedűvel, eszmével és iparral. Azok az ifjak, kik ezt felfogadták, mind megindultak már azt a göröngyös utat törni: oly utakat, ahol előttük kevesen jártak, s akik jártak, azoknak a jeltelen sírjai nem buzdítják a továbbhaladásra az utánuk jövőket. És mégis mindig jönnek utánuk. Egyik barátom megindult új világot hódítani mint színész; másik óvilágot keresni mint tudós; harmadik az igazságot búvárkodja; negyedik a nemzeti zenét élesztgeti, és mind a koldusbottal kezeikben, a fekete kenyérrel jutalomképpen. Azon a napon, melyen utoljára voltam önnél, találkoztam e barátaimmal. Mindenik haladt, mindenik küzdött ezalatt; csak én nem mondhattam semmit; egyedül azt, hogy "éltem az életet". Pedig én voltam közöttük az első, a legerősebb. Rám volt bízva a legdrágább: a nemzeti nyelv győzelemre juttatása. És én nem tettem semmit. Örültem az örömnek. Ráismertem magamra. Elítéltem magamát. S végrehajtottam magamon az ítéletet. Pedig ez nekem fájt jobban. Ez történt velem, asszonyom.

Kálmán lelkesülten emelte föl ragyogó arcát. Azt hitte, hogy most szárnyakat öltött, nem követheti őt az a hölgy. Ó, mintha az mentsége lehetett volna!

- Most fogtam már meg önt - szólt Katinka kegyetlen mosollyal. - Önnek magas missziója volt; nagyszerű, merész, őrjöngő hivatás. De hát ki mondta azt önnek, hogy én e hivatásának útjában állok? Szólt ön énnekem erről valaha egy szót is? Kérdezte-e tőlem valaha: hát te nem akarsz-e ily eszményi, ily őrjöngésbe vezető útra együtt jönni velem? Amit ön akart, azt kívánhatta tőlem. Ha azt kívánta volna, hogy döntsem ki a házamnak minden közfalát, s csináljak belőle színházat, megtettem volna; ha azt akarta volna, hogy játsszam mint komédiásné az ön által írt színdarabokban, megtettem volna; ha költő akart ön lenni, ha nem akadt, aki műveit kiadja, én mindenemet arra költöttem volna, hogy amit ön ír, minden gunyhóban olvassák; ha fájt önnek, hogy idegen nyelven társalkodom, megesküdtem volna, hogy soha más szót senkihez nem ejtek, mint amit ön emelni akar; termet nyitottam volna és menhelyet mindazoknak, akik hasonlót tesznek, mint ön és jó barátai, s amíg nekem van egy falatom, nekik is lett volna; kifordítottam volna a főváros képét mostani formájából, s ős divatokat erőszakoltam volna a közönségre; tettem volna önnel együtt mindent, míg mind a ketten együtt vagy a panteonba, vagy a bolondok házába nem kerülünk!... De hát szólt ön énhozzám ilyen szót valaha? Az ön múzsái voltak énrám féltékenyek? Miért? Nem férhetnek meg énvelem mind a kilencen egy házban? Nyűgöztem én önnek olympi felszállását? Vagy a poézisnak aszkéták kellenek, mint az evangéliumnak? Gyötröttem én önt? Rontottam-e rideg szeszéllyel a hímes ábrándokat? Talált-e ön bennem hideg, számító prózai kedélyt, melytől a költő megundorodik? Nem voltam-e önnel szemben tetőtől talpig szív? De nehogy azt gondolja, ön, kedves barátom, hogy én itt most önnek egy eldobott portékát árulok, s még rádicsérem az elócsárlottat! Nem, csak önt akarom saját maga felől felvilágosítani; mert látom, hogy ön egészen tévedésben van önmaga felől. Ön tőlem elfutott, azt mondja, mert barátait akarta követni arra a rögös pályára, ahol a koldusbot vezet, s az éhen elholt tudósok sírjai jelölik az állomásokat. Ulixes és Circe története. És aztán hová menekült ön? Tán ment azoknak a tudósoknak a nyomdokába, kik kevesebb tehetséggel, mint az öné, írdogálnak itt-amott, szűk körű olvasóközönségnek? Nem oda ment ön. Hanem fellépett az excellenciás urak hintajába, s vitette magát azon az úton, amelyen nem göröngyök, de sima parkettek fogadják a vándort; jó, ha ügyesen táncolni tud ez úton; ahol nem babérfa és koldusbot, hanem magas hivatalok és fényes címek teremnek, s ahol a stációkat nem kidűlt poéták sírjai, hanem magas rangfokozatok képezik. Erre az útra indult ön meg, ezen haladt már jó nagyot - és most idáig szerelmes ön egy nagy méltóságú, angyali szép madonnaarcba, ni!

Katinka mutatóujját végighúzva a két szemöldöke felett, végzé be e mondást.

Kálmán elbámulva tekinte a hölgy arcába. Abban ugyan megláthatta, hogy mi az a sárga szemű szörnyeteg.

Katinka hosszasan elhallgatott e szó után. Kálmán pedig hosszasan ottfelejtette tekintetét a hölgy arcán.

És mennyi mindent tud mondani egy nő ajka, mikor be van csukva. Ó, ő tanulmányozta e csudálatos hieroglifokat, mik egyetlen szépségvonal kígyózatából állnak elő. Hogy tud ez egyetlen apellesi vonal duzzogni, szemrehányni, megszomorítani, aztán ismét csábítani, bízni, elandalodni, vágyakat kifejezni, mikre nincsen szó - csak száj.

A hajtóvadászat zaja a minden hangot elfogó sziklafaltól nem tört fel idáig, ha felhangzott is, a zuhatag örök moraja elnyelte azt, nem zengett azon keresztül más, csak azok a panaszhangok, azok a csókok a levegőben, miket a fülemülék szórnak.

S amint feljebb jött a nap, a szivárvány boltíve annál alább szállott, a bűvkör annál szorosabbra vonult össze az egymás mellett ülők körül, a fényes kristályboltozat prizmája gyémántfényt szórt alakjaikra.

Sok idő múlva felnézett Katinka Kálmán arcára, s megszólalt.

- Még a bajuszát is levette a kedvükért, hogy hozzájuk illjék. Mint aki szökni készül, mint aki azt mondja: "engem olyannak ne ismerjen többet senki, amilyen eddig voltam!" Szegény Kálmán! Hogy darabolja el magát apródonkint. Mindennap egy kis morzsácskát kívánnak belőle. Ma tegye meg a kedvünkért ezt, holnap amazt. Hogy tagadhatná meg? De mikor az egész emberről van szó: arra nincsen válasz. Mindenki ád neki egy kis részecskét a szívéből, s Kálmán azt őrzi, mint a kincset. Tanulnak tőle magyarul; behívják családi ünnepélyeikre, emlékeket ajándékoznak neki, a főispán megkéri, hogy csináljon számára beszédet; a comtesse duettet énekel vele a zongora mellett; kap nyájas pillantásokat, egy titkos kézszorítást, velük megy utazni, tartja a szenteltvíztartót, mikor imádkoznak, s azt hiszi, hogy mármost szeretik. Ó, én nem mondom azt, hogy önnel játszanak! Meg nem sérteném önt a fél világért azzal, hogy azt lehetőnek tartsam. Én hiszem, én bizonyos vagyok felőle, hogy önből híres nagy ember lesz, akármely úton indul el, s azok, akik önt magukénak nevezhetik, büszkék lesznek arra. De az, mi magasan van, az egyúttal messze is van! Mikorra jut el ön oda? Azt hiszi ön, hogy azok a főurak leányai úgy előlegezik a szerelmet - mint más bolond asszony? És ha tenné? Ha megeshetnék az életben az, hogy egy fiatalembernek, aki nem főrangú, csak azért, mert eszes, derék ifjú, odaadnának egy leányt a mágnási családok legelőkelőbbjéből, mert szeretik egymást - mivel fizetné meg az a fiatalember ezt az ajándékot? Mindenével, ugye? De hát ön nem tudja még, hogy mi az a "minden"? Minden! Tegnap odaadta ön a bajuszát, holnap meg fogja hajtani a térdét az oltár előtt, mely kedvesének oltára; mert azt csak nem hiszi ön, hogy a vakbuzgó Decséry család egy grófnőjét protestánshoz adják nőül; és holnapután meg fogja ön hajtani a térdét azon emberek előtt, akik a magasra menőknek bálványai. Mit? Ön fejével tagadva int? Hát hiszi ön, hogy Decséry Dorottya imádójának szabad lesz Decséry főispán ellenében a nógrádi feliratot pártolni; hogy az a fiú, ki a Decséryek karján lesz bevezetve a nádori udvarhoz: ott majd a kurucot fogja játszani? Azt ám: Palatínus Pistának a lovát! Ott nem ír ön hazafias verseket; ott nem emeli ön fel nemzetének semmi porba esett dolgát; ott nem fog ön magyar komédiásokat pártfogolni, hanem szolgálni fog azért a szép arcért, akit meg kell szolgálni.

Kálmán a fogait csikorgatta össze; ez az asszony a szívét szurdalja keresztül-kasul szavaival.

- De ez mind nem lesz így. Ne szomorodjék ön el rajta. Gyermekjátékok ezek csak. Nem vár önre a szép madonnaarc, amíg ön felnő nagy emberré. Kész nagy emberek is vannak már a világon, s a legelső jó alkalomnál úgy elfelejtik önt, mintha sohase szorították volna meg a kezét. Nono! Ne ugorjék fel mellőlem. Nem akartam önt meghazudtolni. Önök valósággal szeretik egymást; s sohasem fogják egymást elfelejteni. És így megtörténhetik, hogy majd tán tíz év múlva ismét összetalálkozik ön Dorottya grófnővel (mert hiszen ön csak nem lesz örökké Decséryéknél jurátus?), akkor aztán ön már tekintélyes úr lesz. Híre, rangja, gazdagsága elég. Dorottya grófnő pedig már valószínűleg özvegy lesz, valami német uralkodó herceg özvegye. No de azért még mindig igen szép lesz; mert hiszen a főrangú hölgyek nagyon meg tudják őrizni arcukat az erős naptól s szívüket az erős szenvedélytől. Akkor aztán meg fogja őt nyerhetni. Akkor aztán az öné lesz.

Itt kitört végre a szenvedély a hölgy szívéből.

- Hanem akkor aztán mi különbség lesz kettőnk között?

Kálmán e szóra felháborodottan akart felkelni helyéről.

De a hölgy megragadta kezét egész hévvel, és nem bocsátá.

- Tán azt hiszi ön, hogy ezek az angyalarcok mindvégig szentek maradnak; hogy akiknek a fejük olyan magasan van, azoknak a lábuk nem botlik soha? Asszonyok vagyunk mind! Egyikünknek csak ott van a szíve, ahol a másiké. Én sem vagyok angyal: nem hazudom, nem ámítok. De ha én vétek ön ellen, ha én önt megharagítom, engem megverhet, bezárhat, eltaposhat, s ha megszán: újra megbocsáthat; de ha az a magas hölgy szívig sérti önt: azt mosolyogva kell önnek fogadni, azt eltitkolni és hízelegni kínzójának - soha ki nem engesztelt szívvel. Nos, fusson ön innen. Nem bántam önnel elég kegyetlenül eddig?

Kálmán felállt, s a szivárványos ködön keresztül a világba bámult. Ezek olyan tövisek voltak, amiknek hegye benntörik.

- Hogy került ön ide erre a helyre? Hall ön valamit a hajtóvadászatból? Semmit: Ez a hely kívül esik mindenen. Hogy kerültünk mi egymással itt össze? Talán az én kedvemért? Talán az ön kedvéért? Talán a véletlen hozott össze? Nem jön ön arra a gondolatra, hogy ön azért van most itt, hogy ne legyen ott, ahol most másnak van jelenete? Ez az egész statucio, hajtóvadászat nem kicsinált terv talán? A Decséry grófoknak sok heverő pénzük van, s a Bálvándy báróknak sok igényük: s a báró Antonius-alakja nagyon odaillik a madonnaarchoz. Nem érti ön ezt még? Ah, ha én önnek volnék, nem állnék itten, hanem venném a fegyveremet, s berohannék a vadászkörbe, kockáztatva, hogy meglőnek medve helyett, s keresném a magam vadját s a magam vadászát.

Kálmán ura lett indulatainak. Átlátta, hogy neki e tárgynál nem szabad nevetségesnek lennie. Azért is nagyot nevetett, s leheveredett a fűbe.

- Én bizony nem megyek a bozótnak; nagyon jól érzem magamat itten, hahaha!

És mikor így nevetni látta, elfacsarodott rajta a szíve a szép hölgynek. Tudta, hogy milyen nagyon fájhat az annak.

Akkor aztán odatérdelt melléje, s megragadta Kálmán kezét, s legszenvedélyesebb könyörgésre fogta a dolgot.

- Ah, Kálmán, bocsásson meg, hogy így bántottam önt. Nem igaz, amit mondtam. Nem igaz, felejtse el. Csak a rossz szív mondatta velem; szeretni fogják önt. Hűségesek lesznek önhöz. Hisz az nem lehet másképp. Aki önt egyszer megszerette, az önt el nem felejti soha: az meg fogja önt tartani, az meg fogja önt érdemelni. Ó, csak én, csak én nem voltam képes önt megérdemelni!...

És azzal leborult zokogva a zöld fűbe, könnyeivel szaporítva a harmatot; odaborult Kálmán lábaihoz; szép szilfid termete vonaglott kínosan a pázsiton fekve.

És Kálmán arra gondolt, hogy milyen véghetetlen mélység és magasság egy nőnek szerelme. Az ember elszédül, ha hosszan néz belé.

A nap egyre magasabbra szállt, a lég forró volt, virágillatártól, fenyőámbrától terhes, a légben hangzottak a fülemülecsókok; a vízesés szivárványa egészen alálapult már a földre, mintha egymáshoz akarná szorítani őket Iris bűvös szalagjával.

A nő csupa gyöngédség volt, a nő csupa asszony volt, Asszony, minőnek a természet remekbe alkotá, hogy még a bűne is szép legyen. Egy tündér, ki boldogsággal öl meg. Egy istennő, aki meghódol.

E percben csörtető robaj közelíte a völgy felől.

A sűrű tövisbozóton keresztültörtetett valami erőszakos alak a meredeken fölfelé, Kálmán fölugrott, és fölkapta fegyverét.

A távolból alant a völgyben zajos lárma hangzott, s egyes puskaroppanások.

A tar gally recsegett a közeledő nehéz léptei alatt, a tépett ciher ropogott, felriadt vadmacska rohant előle köpködve, prüszkölve föl a száraz faderékra, futó róka, nyest iramodása előzte meg közeledtét, s vijjongó madársereg repkedett fölötte, miknek fészkét eltaposta. A zaj maga is elég nagyszerű volt, mely közeledtét hirdeté. Maga nem adott hangot.

Egyenesen erre tört, a vízesés felé. Talán ideszorították.

Nem soká váratott magára. Előzuhant a fenyőbokrok közül.

Pompás fekete nőstény medve volt, hat lábnál magasabb, sűrű lompos szőrű.

Két lábra állva jött. Egyik első lábával törte maga előtt a bozótot. Két fiát hozta magával.

Az egyik kis medvebocs a szájában volt, derekánál fogva fogai közé szorítva, a másikat jobb első lábával szorítá magához.

A bozót és a vízesés között volt egy húszlépésnyi tisztás. Amint a menekülő fenevad a tisztásra kiért, akkor látta meg a lesben álló ellenfélt. Kálmán arcához emelve fegyverét várt reá.

A medve egy ijedt hördülést hallatott, s egyszerre megtorpant. Azzal félreugrott, s eddigi irányát megváltoztatva, oldalvást menekült, merre a hegyszakadékon átdöntött fenyőfát megpillantá.

Kálmán könnyen agyonlőhette volna, de nem tette. Tudja Isten, miért nem tette! Talán megsajnálta az állatot, mely nő és anya, s gyermekeit siet megmenteni. Kitelik tőle: a poéta! Elég az hozzá, hogy csak célzott utána, míg láthatá, amikor aztán eltűnt a szemei elől, akkor leereszté puskáját. Megtörténik az ilyen eset újonc vadászokon akárhányszor.

- Miért nem lőtte ön meg? - kiálta rá hevesen a delnő.

Kálmán ránézett, s aztán azt felelte:

- Megnyirkosodott a lőpor a puskám serpenyőjében a vízesés alatt. (Akkor még kovás puskák divatoztak.)

Pedig nem volt igaz.

- Ah, minő kár!

Azonban a medve nem menekült el olyan könnyen, mint akarta. Amint a hegyszakadékhoz ért, az egyik bocs, melyet ügyetlen kezében tartott, megriadt a meredélytől, s kiugrott az anyja öléből, s elkezdett botorkálni vissza a bozót felé.

Az anyamedve otthagyta az ostoba kölyket, s a másikkal, amit szájában cipelt, átfutott sebesen a ledöntött fenyőszálon. Ott azután már meg volt menekülve. Fel a sziklák közé senki sem üldözhette.

Hanem ott egy pillanatra megállt. Az innenső marton hagyott kölyke elkezdett szűkölni, nyivákolni, s ezt az anyamedve meghallotta.

Visszajött érte.

A szájában vitt fiát eldugta egy bokorba, s maga rászánta magát, hogy még egyszer megtegye ezt az utat.

Ah, a medve visszajön! - kiálta a hölgy, s magasan lihegő kebellel futott a kőhöz támasztott puskájáért.

Kálmán egy percig azt hitte, hogy védelmére lesz szüksége, s eléje állt a hölgynek, ha a medve támadó szándékkal jőne, hanem a másik percben már látta, hogy oltalma felesleges; a vadállat nem jön támadni: fiát keresi.

Nem jött kihívó fenyegetéssel, ordítva, két lábon; hanem lelapultan osont, s nyihogva kereste a bokrokat elbújt fia végett.

Hogy rátaláljon, még egyszer végig kellett cammognia a tisztáson. Félve kapkodta fejét a vadászok felé, nyugtalanul morgott, nyöszörgött, mintha mondaná: ne bántsatok, én sem bántalak titeket, engedjetek a fiamat keresnem.

Megtalálta a kölyket.

Akkor aztán örömrivajjal viháncolt fel, s szájába kapta azt, és felemelkedett vele, mintha dicsekednék, hogy íme megtalálta, vagy mintha köszönné, hogy nem bántották.

- Álljon félre az utamból! - csengett Kálmán fülébe a hölgy szava.

Megdöbbenve tekinte vissza.

A hölgy ott állt mögötte, bal lábát előretoppantva, jobb lábán nyugtatva termetét, s puskáját hevült arcához emelve célzott a vadállatra.

Az anyamedve is észrevette őt, s elkezdett sírni, mint egy ember. Ó, annak valódi emberi értelme volt. Lehetetlen volt azt a sírást nem érteni.

- Ne bánts engem. Hiszen nő vagy. Látod, én is anya vagyok. Kisfiamat szabadítom. Ne légy kegyetlen hozzám.

Sírhatott annak.

Egy perc alatt egymás után dördült el mind a két cső, s az anyamedve összerogyott.

Még akkor sem ordított, csak sírt; még akkor is szájában tartá fiát. S mikor aztán kénytelen volt azt szájából kiereszteni, mert a vér ömlött rajta, akkor utolsó haldokló mozdulata is az volt, hogy két vonagló talpát utána nyújtá ki, s odavonta még egyszer magához. Úgy múlt ki.

Mikor az anyamedve elterült, a kis medvebocs odabújt hozzá, emlőjét keresni, mely tejet nem ád többé.

Kálmán puskájára támaszkodva állt és mélázott.

A szép hölgy pedig odafutott az elejtett vadhoz, felkapta nyakánál fogva a kis medvekölyket, s karjára vette azt; azután bal lábát az elejtett vad fejére téve, diadaltól égő arccal nevetett, az összevérzett állattól csupa vér lett mindkét keze és hímzett fehér inggallérja s az a csipke mellfodor végig hullámzó szép keblén. Csupa vér mind. És ekkor lekeríté nyakáról a vadászkürtöt, s a völgy felé fordulva, megfújta a "hallali" jelszavát hosszasan, erőteljes tüdővel.

"Tuhú - tuhú - tuhúúú!"

A bérci visszhang százszorosan adta azt vissza.

És e percben, tán a soha nem hallott hangra, megjelent a mohlepte trónuson - a szirén.

Előjött odújából megnézni, hogy mi új történik itt.

Pedig szemei nem a napvilág számára vannak alkotva, ugyanaz a vékony bőr, mely egész alakját födi, szemeit is betakarja, az alul piroslanak elő rubinfényű szemcsillagai. S ez átlátszó bőrön keresztül minden belső része látszik lüktetve, lélegzve, pihegve. Rózsaszínű kopoltyúi idomtalan nagy feje két oldalán tapogatóznak a légben: feje alatt van két kicsiny lába vagy keze, azon alul egy vastag kígyóalak hátsó lábak nélkül.

Kálmán elámultan nézte őket. A két tüneményt.

Amott egy csodateremtmény, mely úgy hasonlít egy szép nőhöz.

Emitt egy csodaalak, mely úgy hasonlít egy kígyóhoz.

Mind a kettő szép és iszonytató...

A hallali kürtszavára minden oldalról feleltek vissza a kürtök, a völgyből, a hegy túlsó részéről, s siettek elő a vadászok, akik legközelebb álltak a helyhez. A többinek, kik a völgy felül álltak, medvemunka lett volna oda felkapaszkodni; azért nem is fogtak hozzá.

A lövésre, kürtszóra csak felébredt nagy nehezen a rusznyák is. Ő ugyan azt állította, hogy nem mulasztott ő semmi kötelességet, mert hiszen mikor egy olyan szép fiatal asszonyság meg hasonló uraság egymással beszélgetni akarnak, olyankor a hűséges jobbágynak legfőbb kötelessége az, hogy feküdjék a fülére, s aludjék.

Katinkának pedig éppen semmi beszélgetnivalója sem volt ezentúl kísérő gavallérjával; egészen elfoglalta nagyszerű vadászdiadala; megmérte, hány arasz az elejtett medve, megbecsülteté vadásztársaival, hány mázsát nyomhat. S ami mindennél nehezebb kérdés volt, hogy viszik azt el innen. Azon az egy szál fenyőn végig négy ember hogy menjen át saraglyával? Végre kitalálták: kötelet húznak keresztül a szakadékon, a medvét négy lábánál összekötve beleakasztják, s aztán úgy keresztülvontatják a levegőben. Kár volna neki ittveszni. Pompás lábszőnyeg lesz a bőréből. Katinka azt ágya előtt szándékozik tartani. A húsa is pompás, ámbár most sovány a szoptatástól; de a talpai fejedelmi asztalra való ínyencségek. Azokat Katinka meg akarja ízlelni.

Hát a kis medvebocs? Annak mármost nincsen anyja; hát ki fogja ezután szoptatni? Ne tessék miatta aggódni. Katinka őnagyságának igen érzékeny szíve van, ő azt magához fogja venni; jobb dolga lesz nála, mint a nagyságos mamánál volt. Kávés kalácson és cukros mogyorón fog felnövekedni, s egész életére gondoskodva lesz ételéről, nyugodalmáról és ketrecéről.

Olyan kedves kis állat volt. Úgy bújt kegyes pártfogónéja keblére, furdalva gyönyörű orrocskáját annak csipkefodrai közé, s tapogatózva gyerek módra ügyetlen talpacskáival. Katinka egészen belészeretett. Talált már jegygyűrűje számára helyet. Felhúzta azt a kis medvebocs egyik ujjacskájára. Egészen rávaló volt. Ott is hagyta.

Amint aztán a medvét nagy kínnal átvoncolták a szakadék másik oldalára, ott dorongra vette azt négy izmos orosz, s vitte az egyre szaporodó vadásztársaság kíséretében a főhadiszállásra. Az orosz nagyokat sivított örömében: szokása jajgatni, mikor örül.

A fővadásztanya azon a kerek tisztáson volt fölütve, ahol Decséryék tartottak állomást Bálvándy és a főispán kíséretében. Ide hozták az elejtett medvét.

Egyetlen diadaljele volt az a mai hajtóvadászatnak. Egyébre nem volt szabad lőni, csak medvére. Került ugyan a hajtásba négy medve is, de azok mind kitörtek. Egy vén hím közülök (pedig alkalmasint vén medve volt) kapott is négy lövést négy különböző vadásztól, de nem jól találták; elvitt a bőrében minden golyót. Majd mikor egyszer mégis elejtik, egy egész gyűjteményt fognak a bőre alatt találni, amit egyszer-másszor emlékbe kapott, a rusznyákok vasszegeitől kezdve a lengyelek vágott ólmáig. Hanem biz ez keresztültörte magát a vadászokon, s elment arra alá az erdőnek.

A nősténye a két fiával ellenkező irányban tört ki a vízesés felé. Senki sem képzelhette, hogy azon a meredeken fel tudjon kapaszkodni. De éppen ott talált emberére, sőt asszonyára, ki két derék lövéssel leteríté a nemes vadat.

El kell ismerni, hogy derék lövés volt mind a kettő: az egyik a tüdején ment keresztül, a másik a szívét szakította el. Minden vadásznak becsületére válnék.

Az egész társaság magasztaló riadallal fogadta a nap hősnőjét, s maguk a Decséry főurak és főhölgyek sem maradhattak ki az általános lelkesedésből, minélfogva elismerő szavakat is váltottak a vitézlő amazonnal. Sőt a hercegnő maga felajánlotta az utazó lábzsákot ideiglenes tartózkodási helyül a kis medvebocs számára, s az a hintóban helyeztetett el, odaköttetvén a feje a zsák szájához, hogy el ne szökhessék.

- Gratulálok nagysádnak! - monda Bálvándy Katinkához. - Megmentette az egész társaságnak a becsületét. Ezek az urak mind úgy lőttek, hogy valamennyi megérdemlette a "bajuszt".

- No de legalább lőttek - szólt Katinka nekihevült arccal -, de az én vitéz kísérőm csak el sem sütötte a puskáját, mikor a medvét látta ránk jönni. Bizonyosan azt gondolta, hogy ha kilövi a puskáját, hát aztán mivel védelmezi majd magát a medve ellen.

Jaj de nevettek rajta. Szegény Kálmán csak úgy bujdokolt lesütött fővel a bokrok között. Felé sem mert Dorotheának nézni, gondolta, hogy az is nevet.

Rosszul lőni is elég nagy vétek; de éppen nem lőni, az már főbenjáró bűn.

Pedig hát nem volt szabad a bokorban elbújnia; mert szükség volt rá. - Nem addig van az. - A vadásztörvénynek szankciói is vannak.

- Most tehát, drága nagysád, ezért a remek lövésért fel lesz avatva ünnepélyesen céhbeli vadásznak - mondá Bálvándy.

- Hogyan?

- Annak bizony egy kicsit katonás szertartása van. A győztes vadász, ki legelőször lőtt nagyvadat: elejtett áldozatán keresztülfektettetik, és ünnepélyesen megcsapatik.

- Ah! Mivel?

- Ha férfi, puskavesszővel; ha hölgy, egy virágszállal.

- No, az nem fog fájni.

És azzal körültekintett, talán azt nézte, a többi hölgyek pirulnak-e. Nem. Mind nevettek. Így szokás ez.

- No, ha meg kell lenni - monda a delnő, lebocsátkozva az elejtett vad mellé s lehető legkecsesebb helyzetet foglalva a lovagnővé üttetés szertartásához, mialatt a holt vadállat nyakát átölelte karjaival, de fejét nevetve hátrafordítá.

- No, hát ki üt meg?

- Kálmán barátom! - kiálta Bálvándy. - Tessék csak előjönni onnan a bokorból. Az ön hivatala ez: ki a hősnő kísérője volt.

S azzal kiszakítva a haraszt közül egy magas szál réti füzényt, mely aljától hegyéig rózsaszín virágocskákkal van bevonva, odanyomá azt Kálmán kezébe, s előretuszkolta őkegyelmét.

- Aztán nagyon ne üssön! - szabódék pajkosan, nevető arcát felé fordítva Katinka.

- Ne féljen tőle.

Kálmán végighúzta rajta a piros virágszállal a hivatalos hármat; nem fájt abból semmi a hölgynek, hanem neki.

Akkor aztán az általános éljenriadal között felszökött helyéből minden segítség nélkül a vadásznő, s most már az ő jogai léptek gyakorlatba.

- Mármost tessék azoknak, akik eddig nevettek, előbbre kerülni. Nevessünk mink is.

- A rossz lövőket meg szokás büntetni.

Azok meg bajuszt kapnak. Puskaporral mázoltatik az az ábrázatjukra, s ez viszont a győztes jogaihoz tartozik.

Katinka saját finom fehér ujjacskáját mártogatá a lőporos tülökbe, s a nedves fekete mázzal végrehajtá az irgalmatlan ítéletet a vádlottakon.

Akinek már volt bajusza, az kapott hozzá folytatását a bajusznak, egész a füléig; s akinek már úgyis a füléig ért a bajusza, az kapott hozzá kecskeszakállt lőpormázból; s egy lengyel gavallér, ki olyan maliciózus volt, hogy bajusszal és körszakállal jelent meg a vadászaton, azért nem menekült meg az autodafétól, világos szőke szemöldökei voltak: Katinka festett neki feketéket. És mentül több arc jelent meg a társaságban ilyen furcsán földíszítve: a hölgykoszorú annál hangosabb hahotában fejezé ki efölötti jó kedvét.

Utoljára maradt Kálmán. A legfőbb bűnös, aki még nem is lőtt. A gyáva! Végig kellett néznie társai egzekúcióját. Mikor eléje kellett állania a büntetést végrehajtó hölgynek, el volt rá készülve, hogy az egész torzképpé fogja mázolni az arcát azzal a maradék puskaporral.

Katinka pedig a legkisebbik ujjának a hegyét mártá bele a fekete mázba, s nagy gonddal egy pár olyan bajuszt rajzolt a bűnhöncnek a sima ajkára, amilyen volt az, amit feláldozott. Azután kivett a zsebéből egy kis gyöngyház fésűt, annak a tokján volt egy homorú tükör, amiben az ember az egész arcát megláthatta; azt eléje tartá s durcás szemrehányással kérdezé:

- Nos, hát nem ilyen volt-e?

Az összevergődött vadásztársaság nekitelepedett a vadászlakomának. A szép zöld pázsit volt ülőhely és terített asztal. A lakoma fölségesen ízlik; mikor az ember kenyeret, sonkát maga mellé rakhat le a fűbe, s a kése hegyére szúrt szelettel kínálhatja meg vidám szomszédnéját, iszik vele egy kulacsból, s merít számára vizet a folyócska kristályából, mely mindenféle drágalátos köveken, gallyakon keresztül csergedez tova. Száraz gallyból vadásztüzet raknak, nyers vesszőre szúrt szalonnát, kenyeret pirítgatnak rajta, s a pirított szalonna zsírját a pirított kenyérre csepegtetik.

A nap hősnője és Decséryék, Bálvándy és Kálmán egy tűz körül csoportosultak, több vadász úr és asszonysággal együtt. A puskákat felakasztották a fákra, s ki-ki leheveredett a fűbe, ahogy tetszett.

Bálvándy szokott kedves modorával mulattatá Dorothea grófnőt, megtanítá őt azon nevezetes tudományra, hogyan kell a parázsnál pirított szalonnaszelettel a kenyérszeletet bezsírozni. A kontesznek nagyon tetszett ez a művészet. Sokat nevetett rajta.

Kálmánnak pedig fél szeme mindig ott volt rajtuk. Eszébe jutottak azok a kegyetlen mondások, amikkel az a haragos asszony szurkálta tele a szívét.

Mikor az ember fiatal és szerelmes, még azért is haragszik, ha imádatának tárgya más férfival jókedvűen tud beszélni. Annak csak az ő számára kellene hangjának lenni, más embernek mind azt kellene mondania, hogy "nix deutsch".

Hanem hát a szép fiatal lyányok ezt nemigen teszik, s a szép fiatal legényeknek ez sok keserűséget okoz.

Katinka pedig még jobban észrevette Kálmán oldalpillantásait és rosszkedvét, s elkezdett emiatt vele csipkelődni.

A világtól elkapatott hölgyek szeretik azt fitogtatni, ha valaki fölött hatalmuk van. Dehogy engednének el neki egy élcet valami elkövetett ügyetlenségéért. Neki már meg kell nyugodni abban a hivatásban, hogy a szép asszony ne csak maga nevessen az ő rovására, hanem az egész társaságot mulattassa vele.

Kálmán tűrte azt mind szelíd kedéllyel. Aminél fogva aztán mind az egész társaság bátorságot vett magának őt élceivel elhalmozni.

Furcsán esik ez az embernek, mikor azokat egy szép leány is hallja, akibe szerelmes.

De mégis volt egy ember, aki védelmezte: a főispán. Az pártját fogta a jurátusának. De abban meg éppen nem volt köszönet, mert olyan furcsákat mondott, hogy annál jobban nevetett mindenki. Néha csak azért védelmez egy ember valakit a többiek ellen, hogy azok a többiek aztán annál jobban csípjék.

Egyszer, mikor megint félremélázott Kálmán, pákosz vadászeb elvitte az orra elől az elkészített pirítósát. Volt rá kacaj! Még a kutya is ővele tréfálódik. Pedig hiszen kezében van a bot.

- De hát önnek hiában van fegyver a kezében? - nevetett Katinka. - Se lőni, se ütni nem szokott? - S kecsesen szopta be finom pici ujját, mely zsíros lett a kenyértől. Vajon lemosta-e róla elébb a vért?

Kálmán végre megszólalt a maga védelmére:

- Sohasem használok semmiféle fegyvert asszonyok ellenében. A medvét is meglőhettem volna; eléje mentem, puskavégre vettem, nem futottam meg tőle, de amint megláttam, hogy a gyöngébb nemhez tartozik, nem bántottam. Én nőt nem tudok ölni, még ha medve is.

Egészen költőhöz illő mentség lett volna, aki egyúttal fiatal gavallér is. Bók a hölgyeknek, hódolat az eszmény iránt, tisztelete az ideálnak egész az állatvilágig. Azonban Bálvándy közbeszólása elrontotta a sikert.

De barátom, Kálmán, ha a hímét láttad volna a medvének, annál még jobban eszedbe jutott volna az udvariasság érzete.

Kálmán nyakig elvörösödött.

- Azt megpróbálhatja velem akármiféle hím a világon.

- Teringettét! Ez kihívás!

- No, uram! - csitítá Katinka. - Ez mauvais genre, élcekért felförmedni! A vadásztársaságban minden szabad. Még a hölgyek is kapnak sok olyan meghallanivalót, amiért máskor tenyerükkel felelnének vissza. Itt pedig mindenki jó pajtás.

- Hát hiszen nem veszekszünk mink - szólt Bálvándy -, au contraire. Én Kálmán részén vagyok. Neki igaza van. Tessék nézni, micsoda puskát vitt magával: hisz ez el nem sül. Nem tudom, ki választotta ki a számára.

Azzal Bálvándy fölállt, leakasztotta Kálmán puskáját a fáról, s mutatta mindenkinek, milyen rossz annak a zára; azzal csakugyan nem tanácsos medvére menni.

- Máskor, barátom, ha vadászatra mégy, saját fegyveremet adom a kezedbe, azzal lőni fogsz. Most pedig valld be, hogy rácsettentetted bizony te kétszer is a puskádat a medvére, de nem sült el, s mentve van bátorságod híre.

- Úgy van, úgy! - erősíté Katinka is, jóltevői nagylelkűséggel tekintve a mentegetettre.

Kálmán észrevevé az aranyhidat, melyet menekülésére építettek, s visszavonult rajta. Különben is meggondolta, hogy egy nevető csoport közepett egy festett bajuszú gyerek, aki haragszik, nagyon nevetséges figura volna. Senki sem mondaná, hogy "fejébe ment a szíve" - hanem azt, hogy "fejébe ment a bor".

Más irányt adott azután az egész mulatságnak a rusznyák legények által rögtönzött nemzeti tánc az odasereglett pórleányokkal, idilli dudaszó mellett, melynek végeztével a vadász társaság felkerekedett, ki-ki vette a puskáját, s készült a hazatérésre.

Bálvándy komolyan látszott venni Kálmán kiengesztelését, odament hozzá, mikor az a puskáját felvette.

- Dobd el azt a rossz dióverőt, pajtás: annak csak a formája puska. Inkább ha akarsz valamit vinni a válladon: hozd az én Lazzarinómat. Én úgyis a lovakat hajtom; mert a kocsisom be van kapva erősen, nem bízhatom rá a hajtást. Te kísérhetnéd a hölgyeket.

Ez meg már éppen nagylelkűség volt! Bálvándy oly helyzetet választott magának hazatértig, ahol mindig háttal fordulva kell lennie a hölgyekhez, s egészen Kálmánnak engedte át a partie-t.

Kálmán pedig nem szeretett ajándékba adott szerencsét élvezni, s csak dacból is a kocsinak arra az oldalára került, hol az öreg hercegnő ült, nem ahol Dorothea grófnő foglalt helyet. Hanem azért Bálvándy Lazzarinóját csak a vállára vette.

Azzal megindult a vadászmenet, a medvét lombokkal díszített bivalyszekérre tették; a nap hősnője és a bajuszt kapott vadászcsapat követte a diadalszekeret, utánok jött a könnyű bricska Decséryékkel; Bálvándy ült a bakon, mellette a főispán. A hintó mellett bal felől ment Kálmán, mögötte egy rusznyák puskás, öreg legény, ki magyarul is beszél, s mesékkel, népmondákkal mulattatja az úrhölgyeket. Legalább felszabadítja Kálmánt az udvarlás kötelességétől.

Még másvalaki is segít ebben a feladatban. Egyszer csak az előrehaladt vadászcsoportból hátramarad egy alak, s csatlakozik a Decséryék kíséretéhez.

Aszályit ismerik meg benne.

Vajon miért sompolyog ide? Sem az emlék, mely Kálmánhoz köti, sem a jó szándék, mellyel Bálvándy iránt viseltetik, nem magyarázza meg e különös ragaszkodást.

Megmagyarázza hát ő maga.

- Uraim! Báró úr, gróf úr - hebegi a hosszú nyakú ember sápadt, hüledező képpel -, azok a vadász urak oda elöl arról beszélnek, hogy az a vérmedve, ami négy lövést elvitt, nem futott el messze, hanem elrejtőzött itt valahol a sűrűben.

- Az bizony meglehet - monda rá Bálvándy.

- És hogy annak az a szokása, hogy visszatér arra a helyre, ahol megsebesítették, s akit akkor elöl-utol talál, azt mind összetépi.

- Annak biz az a szokása.

No, kapott ezen a témán a vén rusznyák.

- Hjaj, kivált ha a boszorkánymedve talál az lenni; akkor aztán vígan vagyunk.

- Mi az a boszorkánymedve? - rebegé Aszályi.

- Hát nem tudja az úr? Szörnyű állat az! Mikor az jön, nem várja ám, hogy a vadász lőjön: ő lő a vadászra, félmázsás, egymázsás kő semmi neki; felkapja két kézre, úgy hajít vele, mint a parittyával; s kit eltalál vele, azt sem mondja többet, hogy "bikkmakk!"

- Auh! - csodálkozék ijedten Aszályi.

- Aztán abban áll a boszorkánysága, hogy akárhány golyót lőnek rá, csak elkapja a markával, mint a legyet, s a szájába teszi, lenyeli. Másnap mind ott találják a golyóbisokat utána, megkövetem alássan, nem mondhatom meg, hogy miben.

- No, ezzel veszedelmes állapot volna találkozni - sóhajta Aszályi -, s melyik oldalára futott el a medve?

- Erre felénk, ni.

Aszályi menten át is került a hintónak a túlsó oldalára, igen helyes ursopsychologiával okoskodván akként: hogyha jönni talál a veszett medve, vagy lesz respektusa a grófok, főispánok és a földesúr előtt, akkor másfelé fordítja haragját, vagy nem lesz, s akkor elébb azokat eszi meg; csak van annyi ízlése a medvének; ő védve marad.

Kálmán gondolt valamit magában, de még csak végiggondolni sem merte. Ejh! A sors egy nap kétszer még vadászszerencsét sem ad.

Már alkonyodott az idő: a nap a magas hegyek között korán aláhanyatlik; midőn a vadászmenet egy völgybe érkezett le, melynek egyik meredélyét ős fenyőerdő borítja, míg a másik hegyoldal talán valamikor végig leéghetett, s most sűrű borókabozóttal van benőve; csak itt-amott mered fel a csalitból egy-egy magasabb, kevés levelű veresfenyő.

Sivár, kietlen vadon, sem legelő állatnak, sem vadásznak nem való, a tisztásain piros és kék áfonya terem özönnel: azt sem szedi senki.

Mikor a hosszan elnyúlt vadászmenet dereka a bozóton keresztülhatolt, egyszerre csúnya morgás keletkezik a vadonban; a hajtók rémletes ordítása veri fel egyszerre az erdőt; nehány puskaroppanás hallatszik itt-amott, azután kísértetes jajgatás, mint a halálra tépászolt vadász segélyordítása, és közbe az az ádáz mormogás, amiről olyan jól rá lehet a medvére ismerni.

Itt jön!

De hogy honnan, azt nem lehetett a sok csalóka visszhang miatt hirtelen kivenni.

Egyszerre aztán kiemelkedett a fekete szörny alakja a borókabozót közül.

Óriási állat lehetett, hat lábnál magasabb. Valami kétszáz lépésnyire volt Decséryék kocsijától, s úgy látszott, mintha egyenesen feléjük tartana.

Valaki rálőtt a bozótból; mire a medve hirtelen felkapott egy roppant nagy követ, valóban mázsás kő lehetett, s nagyot ordítva hajítá azt a vadász felé. A következő percben már látszott a vadász, amint egy veresfenyőre rémülten felkapaszkodott.

- Jézus segíts! - kiálta a vén rusznyák. - Ez az ördöngös medve maga.

Aszályinak sem kellett több, futott, amerre medvét nem látott. A túlsó oldalon volt egy vadrózsabozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve magát a földre, úgy tett, mint aki halott. Így csak nem bántja a medve.

- Hopp! Itt baj lesz! - mondta Bálvándy. - Hol a fegyverem?

- Jó kézben van - felelt rá Kálmán, s elhatározottan foglalt helyet egy fenyőfa mellett, felhúzva a puskának mind a két sárkányát.

- De bajtárs, aztán jól célozz - inté őt Bálvándy. - Korán ne lőj; közelre bevárd, és szíven találd, mert az ilyen nagy vad kemény sebeket elvisz.

- De hiszen lőheted azt akárhol, uram - dörmögé a vén rusznyák -, elkapja az a golyót a markával. (A fogai összeverődtek, keresztet hányt magára.) Ó, uram. Holnapra mind fekete cukor lesz belőlünk.

Kálmánnak lázasan dobogott a szíve.

Itt van tehát az alkalom imádatának tárgyát védelmezhetni; előtte bebizonyíthatni személyes bátorságát. Ezt már csak úgy csinálta ki a sors, mintha professzionátus regényíró volna.

Pedig az ilyen találkozás bizony megpróbálja a fiatal szíveket.

Mikor az a roppant fekete fenevad csörtetve rohan előre. A szemei sem látszanak ki a bozontos szőrcsombókok közül. S jön egyenesen a vadászra. Ritka hidegvér kell hozzá, hogy az a válságos tíz lépésre bevárja a maga ellenfelét, ahonnan azután biztos a lövése.

Kálmánnál a hidegvért pótolta az akaraterő.

Nagy ösztöne volt rá, hogy bátor legyen.

Olyan közelre várta be a nagy fenevadat, hogy csak az utolsó borókabozót választotta már el tőle; a medve abból is kilátszott fél testtel, amint két talpára állt.

Kálmán akkor célzott rá, és lőtt.

A medve nagyot mordult, és nem esett el.

- Mondtam, hogy elkapja a golyót! - ordíta hátul a rusznyák.

A medve keresztültört az utolsó borókaciheren is, s hatlépésnyire állt Kálmán előtt.

Akkor legbiztosabban vette célba a fejét az állatnak, és rálőtt. A medve megrázta a fejét, s fel sem vette a lövést, csak egy kicsit hátrahőkölt tőle.

- Fel a fára, fel a fára! - kiáltozák Kálmánnak a rusznyák is, a báró is. Most már csak az az egyedüli menedék a megdühödött vérszopó ellen.

Hanem Kálmán ahelyett, hogy eldobta volna a puskát, s hirtelen felmászott volna a bórfenyőre: megkapta a cső végét, boldog felét fordította a puskának, s egy ugrással a medve előtt teremve, olyat sózott a medve fejére, hogy az azt kiáltotta rá, hogy:

- Doszta!

"Doszta" pedig oroszul annyit tesz, hogy "elég".

Csak a szégyen, a düh, a kétségbeesés összes hatványainak egyesülése magyarázhatja meg, hogy a fiatalember e merényt elkövesse.

Mert ha nem ezt tette volna, hanem megfogadja, amit kiáltoznak hozzá: hogy kapaszkodjék fel a fára - hát akkor az történt volna, hogy a medve utána kapaszkodott volna, s mikor utolérte, egy butykost húzott volna elő a medvebőr kebléből, s megkínálta volna egy kis pálinkával.

"Nyek sza lubi, pán jáger!"

Mert hiszen nem volt az se vérmedve, se boszorkányállat; hanem egy hosszú rusznyák legény medvebőrbe öltöztetve, s aztán nem is a regényírói végzet rendezte ezt a jelenetet, hanem Bálvándy úr. Össze volt arra beszélve az egész társaság, minden hajtó, minden vadász bele volt avatva a tréfába, csak Aszályi nem. Azt is azért ijesztgették agyon, hogy közölje félelmét Kálmánnal. Azért cserélte el Bálvándy Kálmánnal a saját puskáját, melybe golyó helyett bodzafabél volt leverve; azért beszélte a vén rusznyák a meséket a boszorkányos medvéről.

Egy kis megérdemlett lecke akart ez lenni tréfa alakjában a hetvenkedő fiatalembernek, ki minden vadásztársát megsértette azzal a nyilatkozatával, hogy azért nem lőtt az első medvére, mert az nő volt; jönne csak a hím. Mintha a többiek nem a hímet szalasztották volna el. No, hát próbálja meg: mit tesz a hím medvével találkozni?

Hanem csalatkoztak a kísérletben.

És a szegény rusznyák fejének kellett megszerezni azt a pszichológiai tanulmányt, mégpedig puskaaggyal informálva (szerencsére vastag feje volt, s a medvebőr enyhítette a kommantást), miszerint egészen más ember az az úr, ki a Korda-főnél Katinka asszonyság előtt azzal produkálja magát, hogy rá sem lő a medvére, mely menekül a fiait menteni - meg az az úr, ki a Decséryék hintója előtt, a madonnaarc szeme láttára helytáll annak a medvének, mely támadva jön, és Dorothea grófnőt fenyegeti.

Az orosznak ettől a tudománytól persze akkorát nőtt a feje, mint egy cipó; hanem azért mások okultak belőle.

Katinka a kalapja mellől minden diadaljelvényt letépett, mikor ezt hírül vitték neki, s Bálvándy ki volt vetve a sáncából.

Kálmán pedig annál nagyobb zavarba jött, mikor megtudta, hogy ez csak tréfa. Nagyon elkedvetlenedett rajta. Tehát az egész társaság mind összeesküdött őellene, egymaga ellen. És valamennyi között egy rokon lélek sem találkozott, aki őt figyelmeztesse, hogy micsoda kegyetlen tréfa van ellene készülőben.

Bálvándy sietett őt kiengesztelni.

- No, bajtárs: Most valóban úgy viselted magadat, mint valódi bátor vadász. Te azt nem tudhatád, hogy nem igazi medvére lősz, s golyótlan puskával lősz; mondhatom neked, hogy ezer ember közül egy teszi azt meg veled, hogy a medvét, mely két jó lövést fel sem vett, még a puskaaggyal is megfejelje. A medvebőrt megkapod tőlem emlékül. És egyúttal a festett bajuszviselés büntetése alól is fel vagy oldva. Hölgy festette, hölgy törülje le. Dorothea grófnő, lesz olyan kegyes.

Kálmánt nem kellett erre kötéllel vontatni.

Dorothea grófnő elővette finom batiszt zsebkendőjét, hogy a rehabilitáló műtétet végrehajtsa, s midőn Kálmán odalépett a kocsi azon oldalához, ahol ő ült, halkan súgá neki:

- Eleget integettem önnek, de nem vette észre, hogy jöjjön erre az oldalra, én megsúgtam volna, hogy mivel akarják önt megtréfálni. A szegény álarcos medvét sem ütötte volna ön akkor olyan nagyon fejbe.

(De bár agyoncsaptam volna, gazdástul együtt! - gondolta magában Kálmán, míg a grófnő zsebkendője orra alatt babrált.)

Azonban a festett bajusz oda volt száradva, azt a száraz zsebkendő le nem vitte; a grófnő nem sokat gondolkodott, mit tegyen; a zsebkendő egyik szögletét saját legédesebb ajkaival megnyálazá, s e mennyei ambróziával törölte le onnan a megszégyenítő bajuszt.

Ettől aztán Kálmán egészen meggyógyult.

Ez órától fogva Katinka nem szólt többet Kálmánhoz. Gyűlölte őt.

Érezte a megaláztatást a két vadászkaland moráljában.

Ugyanazon férfi az egyik asszony mellett gyáva bölcs, a másik mellett eszeveszett hős.

Ő akarta Kálmánt megszégyeníteni Decséry Dorothea előtt, s mennyire megalázta Kálmán őt!

Ó, azért nem dobta el magától. Ne higgye azt soha a kegyetlen ifjú, hogy egy asszonyt, aki csak szerelmének élt, úgy el lehet magától szakítani azzal a szóval: "most már mást szeretek". Még sokszor keresztül fog ő botlani abban a fényes pókszövetben, amit egy megbántott asszony haragja útjain átkötöz.

Még most csak főzi magában, hogy mit tegyen.

A vadászat után az egész vendégsereg ki volt fáradva, s mindenki meg volt elégedve azzal a rendezéssel, hogy ki-ki hazamehet a maga parasztházához, s ott fesztelen kényelembe tehette magát.

Az úrfiak még este sorba vették a hölgyes házakat, s Bunkó bandájával szerenádot adtak az ünnepelteknek, azután hagyták őket aludni, reggelig egy kocsizörgésnek sem volt szabad megháborítani a pihenők nyugalmát.

A statució ünnepélyes végrehajtása szabadban történt meg. A derült idő kedvezett a szertartásnak. A zöld pázsiton hosszú asztal volt felállítva, annál elnökölt a beiktató alispán, székeken, lócákon körülülték az asztalt a meghívott vendégek, első sorban a hölgyek és urak, másodikban a parasztok.

Katinka is megjelent. Kissé későre is készült el a reggeli toalettjével; fekete lovagköntöst viselt piros hajtókával, lóháton jött ide; fején prémes, négyszögű lengyel kucsma volt fehér tollal, öv helyett arannyal áttört sál szorítá karcsú derekát.

Abból, hogy legkésőbb jött, az a jó támadt, hogy mindenkit fölkeltett maga előtt, aki az ő számára fenntartott hely előtt telepedett le, s legalább mindannyinak jutott valami selyemruhája suhanásából, ragyogó szeme pillantásából és parfümje futó illatából, amíg végigfeszengett az egész soron, miután az ácsorgó paraszttömegen nem akart keresztülfurakodni.

A szertartás szokott hivatalos komolysággal ment végbe; a birtokbavételt igazoló okiratokat felolvasta a megyei főjegyző, mire következett volna a birtokot jelképező hant ünnepélyes átadása. Előre volt az készítve egy fatálban, egy ökölnyi pázsitdarab; közepéből kinőtt fiatal fenyővel, a lágy földbe benyomakodva fényes ólomérc-, cinóber- és malachitdarabok s ragyogó marmarosi gyémántok. Mind a kordicai uradalom terményei. Ezt kellett a beiktatottnak majdan kezébe adni.

Előbb azonban hangos fennszóval felhívattak a jelenlevők a főjegyző által, hogy ha netalán valakinek kifogása volna e birtokba helyezés ellen, óvástételét most itt a hely színén végezni el ne mulassza.

Mindenki el volt rá készítve, hogy az az előrenyúló nyakú ember ott az asztal végén azért furakodik olyan keményen az asztalhoz, mert ő protestálni jött ide. Aszályinak hívják. Tegnap óta semmivel sem lett kellemesebb; a medve elől menekülés a vadrózsabozóton keresztül az arcából chaldeai ábécélapot csinált.

- Én protestálok! - kiálta hosszú kezét az asztal közepéig benyújtva, hogy mutatóujja hegyével a zöld posztót megbökhesse. - Kérem ezt jegyzőkönyvbe vétetni.

A főjegyző komoly képet csinált; hozzá sem nyúlt a tollához, hanem tréfás hidegvérrel mondá rá:

- Már be van írva.

A társaság nevetett.

Aszályi pedig folytatá:

- Protestálok és óvást teszek, mint tekintetes nemes nemzetes és vitézlő Gödénylaki Csollán Bertalan úrnak, úgy is mint nagyságos és tekintetes sátoraljaújhelyi Sátory Katharina asszonyság törvényes férjének és így gondnokának meghatalmazottja.

- Hazugság! Hazugság! Hazugság! - kiálta fel indulatosan Katinka, korbácsa gombos végével ütve ugyanannyit az asztalra.

- Kérem szavaimat protokollumba vétetni! - recsegett Aszályi hangja.

- Már be vannak írva, előre! - mondta gonosz nyugalommal a főjegyző.

- És az én szavaimat is utánuk! - kiálta Katinka, korbácsnyelével ütögetve azt az átkozott protokollumot.

- Majd azokat a margóra.

A közönség nagyon mulatott ezen a tréfán.

Aszályinak még egy dolgot kellett elmondani:

- A tiltakozás okai elé fognak adatni egy esztendő lefolyása alatt a tekintetes királyi tábla előtt.

- Ez is be van már írva - mondta a főjegyző. - Tessék megnézni a jegyzőkönyveket.

A hallgatóság nevetett a tréfás ötletnek: mint mikor valakinek az adomája végét előre kitalálja a másik, akinek mondja. Hanem Aszályi nem ment oda megnézni, mi van a protokollumban. Dehogy nézte! Ő megtette, amiért ide volt küldve, s azzal igyekezett kikeveredni a sokaság közül s eltűnni akármerre; ráhagyva a többiekre, hogy vivátozzák majd meg a földesurat, midőn a jelvényes hant átadatik neki a birtok képében.

Pedig az a tréfa, amit Csollán Berti ezzel a pajkossággal rögtönzött az ő kedves barátjának, Bálvándynak, nem volt olyan csekélység. Ez a játék nem megy tökmagba.

Csollán Berti ugyan nem fog a törvényes egy év alatt semmiféle indokokat bejelenteni a királyi táblán; hanem Bálvándynak ez mégis egyévi kordicai jövedelmébe kerül.

Mert a kordicai uradalom áll egynehány négyszögmérföldnyi erdőből, melyből, ha a birtokos egy fogpiszkálót magának lemetszett, hát azzal annak az egész évi haszonvételét kimerítette. Fa van, de út nincs, sem vevő hozzá. Ami főjövedelmét képezi, az a huszonkét falu jobbágya által fizetett dézsma, robot, füstpénz és kocsmáltatási jog. Ez sokra megy. De most ez a huszonkét falu egy esztendeig egy árva garast sem fog fizetni Bálvándynak, mert mindenki azt mondja: hátha te nem vagy az igazi földesúr; holnap jön utánad a másik, s az újra megveszi rajtam. Hátralékot behajtani pedig - hogy mit jelent, azt tudják, akik próbálták.

Tehát ezzel a tréfával egy év jövedelme a kútba van ejtve.

De futott is a tett színhelyéről Aszályi, ahogy csak négy mokány ló vihette a szekerét, melyet jó közelbe rendelt, hogy rögtön menekülhessen, amint idejét látja.

Puskát nem vitt ő magával védelemre, de a gyorsaságban bízott.

Jól tudta, hogy kétszáz forint a bírsága egy olyan "actus majoris potentiae" elkövetésének, mint mikor például egy nemesembert keményen eldöngetnek, s kétszáz forint Bálvándy úr előtt nem nagy pénz.

Igaz ugyan, hogy ez azzal a másik kétszázzal, amit Csollán Berti ígért jutalmául, éppen négy. - De mégis úgy hozta magával az ízlése, hogy jobbnak találjon kétszáz forintot veretlenül, mint négyet bevert fejjel.

Annálfogva ugyan örült, mikor látta, hogy senki sem nyargal a szekere után, hogy nem üldözik. Hiszen nevettek rajta. Tréfának vették.

Azonban mikor legjobban örülne a szerencsés megmenekülésnek, egyszer csak rákiáltanak a mély útból: "megállj!"

A kiáltás asszonyi hang volt, és szemközt jövőtől eredt.

Aszályi meglepetve látta, hogy egy lovagnő ugrat a kocsija mellé, akiben Sátory Katinkára ismert.

A delnő az erdei gyalogúton eléje került a menekvőnek.

Nemigen jó szándékai lehettek iránta, ahogy arcáról s csillogó szemeiből ki lehetett venni.

- Meg ne moccanj - kiálta a delnő a kocsisra -, mert lelőlek!

A pisztolyok ugyan a nyeregkápában hevertek, de ez az asszonyság tud lőni! Az már be van bizonyítva. A kocsis tehát szót fogadott; a fejére rántotta a lópokrócot, hogy ne is lássa, mi fog történni. Tudta, hogy nem őtet kergetik.

- Mi tetszik? - hebegé Aszályi.

- Beszéljünk németül, hogy ez a paraszt ne értse, mit szólunk - mondta Katinka, s szemközt fordítá lova fejét a kocsiban ülővel. - S mármost hallgasson ön rám. Látja ön, mi van a bal kezemben? Erszény. Ebben van ötven arany. Én tudom, hogy ennek felét se ígérte önnek Csollán ezért a gyalázatos óvástételért; s hogy meg fogja-e adni, azt még ön sem tudja. Én tehát ezt az erszényt adom önnek, ha most visszajön, és rögtön a bíróság előtt kinyilatkoztatja, hogy óvástétele csak tréfa volt, s azt meghatalmazója nevében visszavonja. S látja ön, mi van itt a másik kezemben! Korbács. Arról pedig egészen bizonyossá tehetem önt, hogy Csollán Berti nem fogja önt úgy elverni karikás ostorral, ha megkaphatja, amért óvását visszavonta; mint ahogy én elverem önt itt most mindjárt, amért ön elég orcátlan volt saját jelenlétemben Csollán urat az én gondnokom és uram képében megnevezni, s az én jogomon az ő megbízásából tiltakozni. Mármost tessék a választás! Jobb kezemből, bal kezemből?

A megfordított hős nem menekülhetett a dilemmából.

Egyik felől a csábító sárgák, másik felől a fenyegető korbács.

Pedig megveretni egyáltalában nem kellemes dolog; de asszony által megveretni meg éppen nagy alkalmatlanság; az ember még csak panaszra sem mehet miatta, mert kinevetik.

Az asszonyság pedig nagyon komolyan beszélt.

- Határozza el ön magát, mert én nem akarok sokáig diskurálni!

- Visszamegyek - rebegé Aszályi, ösztönszerűleg nyújtva elé a tenyerét, talán békekötésre vagy az erszény elfogadására.

Katinka gyöngén belecsapott az eléje nyújtott tenyerébe a korbács őzkörmös nyelével, s eltette az erszényt.

- Majd akkor kapja ön meg a pénzt, mikor visszavonta a tiltakozást. No, hát csak fordítsa vissza a lovait.

Aszályi felráncigálta a pokróc alul a parasztot, s megmagyarázta neki kézzel-lábbal és pantomimikával, hogy vissza kell menni, ahonnan eljöttek, mely kívánságnak nagy búsan tett eleget a földi, bús sejtelmei levén aziránt, hogy ebből aligha az nem lesz, hogy őtet is végigfektetik a határdombon, s emlékezetnek okáért jól elhegedülik ősi szokás szerint. De hát csak engedelmeskedni kellett.

A statuáló alispán még javában tartotta a beiktatási szónoklatot a hivatalos vendégsereghez, midőn Aszályi újra odafurakodott az asztalhoz. Most már azzal a mosolygó pretenzióval jött, hogy ezúttal mindenki előtt kellemetessé fogja tenni magát.

Bátorságot vett magának a szava közepén félbeszakítani az alispánt.

- Kérem alássan! Még ne tessék bezárni a protokollumot.

Az alispán mérgesen tekinte rá: éppen ott szakította félbe, mikor azt mondta: "dacára annak, hogy..."

- Hogy mer?

- Nagy dolgot akarok mondani! Visszavonom az óvástételt. Íme ezennel ünnepélyesen kinyilatkoztatom mint tekintetes nemzetes és vitézlő Csollán Bertalan úr meghatalmazottja, hogy elébbeni tiltakozásom csak tréfa volt, és így semmis.

Szegény jó becsületes Aszályit csak hogy meg nem verték ezért a helyreigazításért. Az alispán megharagudott rá, amiért új contextust kellett a beszédében kezdenie, a főjegyző, amiért új jegyzőkönyvet kellett fogalmaznia. S valamennyi bírák uraimék, amiért egyesztendei nem fizetésnek mármost ezzel kiesett a feneke. Hej, de szidták minden oldalról.

Hanem hát Aszályi hozzá volt már ahhoz szokva. Akkor érezte magát elemében, mikor nagyon szidták; kivált szemtül szemben. Az neki gyönyörűség volt. Csak a tettleges szidást nem szerette, az ütleget. Hanem azt is felvette, ha hasznát látta.

Nagyobb gondja volt most az, hogy hol találja meg a szép asszonyt a salláriummal.

Nem soká kellett keresnie; Katinka az inasa által küldé meg neki a papírba csomagolt aranyakat. Az erszényt nem adta hozzá emlékül.

Aszályi nem hitt az inasnak, s felbontá a papirost: mind arany volt biz az. Vajon megvan-e mind az ötven?

De hogyan számlálja meg annyi ember előtt? Meglátják!

Úgy tett, hogy az egyik markába fogva az aranyakat, a másik kezével egyenkint áthelyezte azokat, s leeregeté a jobbik zsebébe. Fejet csóvált, ötvenegynek számlálta. Azután a másik markába vette mind, s egyenkint áteregette a bal zsebébe. Megint ötvenegy volt.

Meg akarta mutatni, hogy milyen nagy a becsületérzése!

Addig sompolygott, addig feszengett, míg oda bírt oldalogni, ahol Katinka, Bálvándy és a lengyel földesurak beszélgettek egymással egy csoportban. Ott alázatos szemtelenséggel rávigyorogva Katinkára, felmutatá a fölösnek talált egy aranyat, két ujja közé szorítva s a hű sáfár piruló becsületérzésével mondá:

- Nézze csak. Eggyel több volt.

Katinka végignézett rajta, büszkén, haragosan, leráncolt szemöldökével a pólusig taszítva a közeledőt, s azt mondá neki:

- Nem tudom, miről beszél ön.

S azzal hátat fordított neki, amit Aszályi alázatosan megköszönt, s azután véglegesen eltűnt.

Azt mégis kitalálták sokan, hogy a tiltakozás visszahúzatása kinek a műve volt.

Aztán törhette rajta a fejét, aki akarta, miért lett olyan híve egyszerre Csollán Sátory Katalin Bálvándy bárónak.

Az ünnepélyt természetesen nagyszerű lakoma fejezte be.

A lakomán minden volt kapható, amit az öt világrész az ínyencek számára terem, a parasztok számára künn a szabadban egész ökröt sütöttek, s hordóból csorgott a bor, az úri rend egy hosszú deszkapalotában mulatott.

A deszkapalota hossza kívülről meglépve lehetett húsz öl, az a tér pedig, melyen a lakoma folyt, valami tizennégy, egy ölet foglalhatott el még a cigányzenekar erődített állása. De hát kinek jutott eszébe az iránt kérdezősködni, hogy hát a hiányzó ötölnyi tér mit rejthet magában?

A zenekar emelvényén túl sűrű fenyőlombok takarták el a tért, egész sudár fenyők frissen levágva voltak sorba rakva egymás mellé, s ha valaki kíváncsi volt a fenyőgallyakat szétvonni, azokon túl megint egy nagy gyékényfalat talált, mely sűrűn be volt tűzködve borókalombokkal.

A lakoma eltartott este hét óráig; akkorra minden élvezet ki volt már merítve. A hajdúk meggyújtották a csillárok gyertyáit; a szarvasagancsokból rögtönzött kandeláberek esti fényt adtak a mulatságnak. A szép hölgyek szemei még bűvösebben ragyogtak annál.

És Kálmán észrevette annál a nagy világosságnál, hogy őrá semmi sem ragyog.

Katinka szemeivel nem találkozott többé, és saját napja előtt valami sötét test állt szüntelen: Bálvándy.

Valóban kezdte tapasztalni, hogy a kész nagy embereket többre veszik, mint a készülőben levőket.

Unta magát. Félrehúzódott egy szögletbe, s azt várta volna, hogy valaki menjen oda hozzá, és kérdezze meg tőle, hogy miért van olyan kifordított kedve.

De biz ilyen valaki most nem találkozott.

Valami ízetlenséget érzett. Talán csak a pezsgő volt nagyon erős?

Mi van közel a végtelenséghez? A tenger, a hegy, a szép hölgy arca; aki ígéri, hogy majd egyszer szeretni fog.

Eszébe jutott mindaz, amit valaha attól a másik szép asszonytól hallott: az édes is, a keserű is, s úgy vette észre, hogy elrontotta vele a vágyát minden egyéb édes és keserű után.

A cigányzene, a lárma, magyar, német, lengyel nyelven, a női kacagás, mint egy zűrzavaros álom kábította fejét: úgy érezte magát, hogy nagyon rosszul van.

S valami határozatlan vágy azt mondá neki, hogy ha ő abba az ismeretlen sötétségbe bejuthatna, ami ott a fenyőkön túl van, ott ő meggyógyulna valamitől.

Egyszerre három taracklövés hangzott künn; mire nagy suhogással váltak kétfelé a felállított fenyők, két oldalra omolva; s a mögöttük levő borókás gyékénysátor mint egy színpadi függöny vonult fel a magasba.

Mi volt a háta mögött?

Színpad!

Valóságos, igazi teátrum; pompás díszítményekkel; a háttérben egy festett havas, hólepte várorommal, elöl jégcsapos ereszű gunyhók. S e gunyhók előtt lengyel ruhákban egy csoport férfi és nő, kik a függöny felemelkedtével rákezdik azt a szívgyújtogató kardalt lengyelül:

"Estye Polszka nye zginyela!" (Nincs még veszve Lengyelország.)

Ah, minő meglepetés volt ez!

Színpad, színjáték! A vad rengeteg közepett. A lengyel és magyar határszélen, ahol magyar és lengyel urak és úrhölgyek összetalálkoztak, s danolják egymás nótáit.

Magyar és lengyel. Két nemzet, aki alszik. S mint Hamlet mondja: "talán álmodik is".

A kardalt rettenetes tapsvihar fogadta; az igazgató alig tudott szóhoz jutni, hogy elmondja, miszerint a magyar színjátszó társaság a magas uraságok előtt ez alkalommal Benyovszky Móric című vitézi színjátékot fogja előadni.

Abban a színházigazgatóban Kálmán - Borcsayra ismert.

Kálmánnak nagyot dobbant a szíve! Ez a meglepetés őrá nézve volt a legmegkapóbb. A hatalmas földesúrnak sikerült a messze Ungvárról elhozatott színésztársulatot oly rejtekben tartani egész a függöny felgördültéig, hogy vendégeinek egyike sem tudott afelől semmit.

És most Kálmán ott látta maga előtt azt az embert, akit anyai átok alatt kerülnie kellett. A nagyot dobbanó szív mondott neki valamit. Csakhogy azt, amit a szív mond, olyan nehéz megérteni. Szemrehányás volt-e az, hogy íme, milyen jól megtartottad, amire az a haragos nagyanya kényszerített, hogy másfél éven túl csak egy sort nem írtál a szökevényeknek, sem útjaikba kerülni nem akartál, megőrizted magadat tőlük? Ijedelem volt-e ez a szívdobbanás, hogy íme, összetalálkoztatok! Hogy kerülöd most ki őket? Hogy óvod meg magadat, hogy velök ne beszélj? Hogy vonod magadra amaz öreg bosszúálló haragját? - Vagy talán öröm volt az a szívdobbanás?

Annyi bizonyos, hogy Kálmán igen vigasztaló gondolatnak találta, hogy a féloldalra dűlt fenyők árnyéka ideig-óráig tartó menedéket szolgáltatott a zugnak, ahová bevette magát; ott Borcsay nem látja meg.

Ó, ne tessék remegni! A színész nem lát meg a színpadról senkit. Reá nézve az egész egymásra zsúfolt embertömegnek csak egy enharmonikus nagy ábrázatja van. Ez az óriási arc akként nevet, akként sír, akként figyel, ahogy ő akarja, vagy akként fütyül, ahogy maga akarja, de ő csak egy nagy vonását látja onnan a magasból - hanem ha egyetlen ember a tömeg figyelme között fecsegni kezd, azt az egy embert meglátja a színész, s úgy hiszem, hogy mint a gyilkos arca fénykép gyanánt ott marad a meggyilkolt szemének hártyarecéjén: a színész is örökké elhordja annak az egynek a képét, s látja maga előtt.

Kálmán ott állhatott volna akár magnéziumvilágításban Barcsay előtt, az nem látta volna őt meg.

De majd mikor jön az a másik, akinek asszonyi szemei vannak! Mert azok egészen más hatalmú szemek.

Kálmán remegett és izzott, midőn Afanáziát kilépni látta. Cilike volt az.

De alig ismert rá.

Az egy ihlett művésznő volt, akit maga előtt látott; a természettől bájakkal, csengő hanggal megáldva. De ki adta neki az ihletet, mely arcát körülragyogja, arcvonásainak e nemes szenvedélyt; hangjának a szívhez beszélő igaz kifejezést; ki tanította ily szépen szavalni a parasztok népének nyelvén? Ki tanította e plasztikai mozdulatokra, e női finomságra? Kitől vette az ízlést az öltözékben, egész külső megjelenésében? Ki magyarázta meg neki, mennyi elég a színpadon, hogy az akció művészet legyen: ne nyegle produkálás?

Hiszen nem volt még akkor színinövelde.

Ó, a közönség el volt ragadtatva általa. A magyar és lengyel úrhölgyek s a rusznyák parasztok odahátul a terem végében. Pedig magyar és lengyel úrhölgyek talán éppen úgy nem értették a szavalat szövegét, mint a szegény rusznyák parasztok odahátul.

Kálmánt magát hatotta meg legjobban ez a tünemény. Hisz ő költő volt. Az ő ideálja volt ez. Amit képzeleteiben álmodott.

Nem is rejtette magát most már a fenyőgallyak közé. Előbbre furakodott, hogy jobban hallhassa a művésznőt.

Cilike egy hosszú monológgal küszködött. Mindenki figyelve hallgatott rá. A rusznyák paraszt szájára tette a markát, hogy még szuszogásával se zavarja a csendet, s a lengyel főnemes hangtölcsért csinált a tenyeréből, hogy egy szavát se veszítse el a művésznőnek; a legérzékenyebb helyén a búsongó magánbeszédnek megpillant egy arcot a művésznő a földszinten, s egyszerre elfeledve Kamcsatkát és Kotzebue-t, örömrepeső mozdulattal tesz egy előrelépést, s a kedves meglepetés utánozhatatlan hangján kiált fel: "Kálmán!" A másik percben aztán észreveszi magát; nagyon elszégyenkedik; a harmadik percben ismét uralg önmaga fölött, és folytatja panaszos magánbeszédét, most már igazi könnyekkel szemében.

Mind az önfeledt örömkiáltás, mind az elpiruló zavar, mind a visszatérő nyugalom oly művészi, oly elragadó volt, hogy a közönség meg volt bolondulva a gyönyörében.

Hát még Kálmán!

Amint a függönyt leereszteték, törte magát keresztül a fenyőgallytorlaszon; nem törődött már sem fehér pantallójával, amit a fenyőágak zöldre tarkáznak, sem két szeme világával, mit a boróka tűlevelei fenyegetnek; sem azzal, hogy mit mondanak odalenn az ismerős szép hölgyek, sem azzal, hogy mivel átkozódik odahaza a kérlelhetetlen öreganya, hanem rontott keresztül fenyőgallyakon, gyékényfüggönyön fel a színpadra, s ott sírt egy perc múlva Cilike karjai között.

Ott volt ő igazán otthon. Ott talált azokra az ölelő karokra, amik csak szeretetet adnak - s nem követelnek érte semmit.

- Ó, Kálmán! Ó, kedves Kálmán!

- No, hagyj hát belőle nekem is! - szólt közbe egy férfihang, s átvette Cilike karjai közül saját ölelésébe Kálmánt Borcsay vagy pardon! - Bányaváry úr. - Benyovszky Móric sima arca nem gátolá, hogy barátját összecsókolja, s a lengyel száműzött jellemétől nem ütött el, hogy magyar barátját szívesen lássa. A szibériai szenvedés s a kamcsatkai kormányzó szigorú rendszabályai ugyan kissé érdessé tették, s nem állhatta meg, hogy szemrehányásokat ne tegyen a megölelgetett jó barátnak.

- Valahára mégis találkozunk! Ugyan jól el tudtál előlünk rejtőzni; híredet sem hallottuk. Pedig te hallhattad a mienket. Nagyanyád megátkozott, ugye, ha hozzánk valaha közelítesz? Megtartottad a parancsát. Hanem csak addig tarthattad meg, míg velünk nem találkozol. Tudtam én azt. Csak az kell, hogy Cilikét meglásd a színpadon, s elestél a lábadról, ha mindjárt olyan piedesztálon állsz is, mint a Nelson szobra. Arcra esik az előtt az egész világ, amerre csak járunk. Ugye, micsoda művésznő! Bámulatos. A színpadon kívül pedig olyan ügyetlen gyerek, mint egy iskolás leány. No majd meglátod! Mert most velünk maradsz, amíg itt tanyázunk ennek a bolond bárónak az erdejében. Eszeveszett ember. Ezer forintot dobott ki azért, hogy itt játsszunk az ő statucióján. Volt is nekem szükségem az ő ezer forintjára! Hanem a publikumért jöttem. Meg akartam magunkat mutatni a lengyeleknek. A magyarok már ismernek bennünket; ideértve tótokat, rácokat, oláhokat. Azokat mind meghódítottuk. Most a lengyeleken a sor. No, majd sokat beszélek én neked erről. Mert tőlünk most már el nem maradsz, amíg itt leszünk. Pompás szállásunk van. Egy deszkasátor, aminek feneke nincs. Négy cölöp a földbe verve, arra friss bükkgally terítve: az az ágy. Neked is verünk le mellénk négy cölöpöt, s úgy alszol rajta, mint egy kis isten. Egész éjjel nem hunyjuk le a szemünket, mindig mesélni fogunk. A társaságom ott alszik a borjúszínben; tudniillik mikor a mécsbél elfogy, s kártyázni nem lát többé. Mi pedig el fogjuk egymásnak mondani, két hosszú év óta mi történt. Hát csak eredj vissza a publikumhoz, s ha van, akitől elkérezkedjél, mondd meg neki, hogy most Cilike parancsol veled. Ugye, kedvesem: te azt parancsolod Kálmánnak, hogy velünk maradjon, amíg el nem szökünk tőle? Látod, ő parancsolja. Annak pedig szót kell fogadni. Nos, ugye eljössz? Nincsen tán valakid ezek között a - ránézni nem szabad - úri arcok között, aki féltékeny legyen rád? Hiszen odalenn nem megy a szerelem olyan hamar. Ott még elébb meg kell vénülni, meg kell nőni, meg kell gazdagodni: kedvbe kell járni, rá kell szolgálni, móringlevelet írni, papnak kihirdetni, mielőtt szabad szeretni. Hát még most nem félsz senkitől; még most nálunk vagy otthon. Tehát gyere haza!

Kálmán valóban úgy érezte, mintha ott volna az otthon.

A súgó elsőt csöngetett a második felvonáshoz, tisztulni kellett a színpadról. Kálmán visszavándorolt a közönség közé a fenyőkulisszák közül.

Ott minden ismerőse kérdésekkel ostromolta.

- Ki ez a szép színésznő, aki önre lekiáltott? - kérdezé összehunyorított szemekkel a hercegnő az ifjú embertől.

A főispán ugyan már tudatta a hercegnővel, hogy ki az; mert többször látta az öreg Jenőynével a K-i színházban, sőt beszélt is vele, s tudta, hogy Cilike Kálmánnak valami közeli rokona.

Annálfogva senki sem várt Kálmántól, mint jól nevelt és világban jártas ifjútól más választ, mint azt, hogy "valami távoli rokonom".

- Ez nekem testvérhúgom - felelt Kálmán.

Csak unokahúga volt; de jólesett szívének, ha egy fokkal közelebb hazudhatta őt magához.

Pedig bizony Aszályi is ott van, és mindent lát és hall, s bizonyos, hogy mindent el fog árulni az öregasszonynak odahaza.

De hát arra nem gondol senki.

A játék folyik; jönnek benne tréfás helyzetek is. Rák bácsi extemporizál; a súgó ugyanazt teszi; két palack áll az utóbbi előtt; a Rák bácsi megakad, kéri a súgót, hogy súgjon hamar; "elébb egyet iszok!" - felel rá a súgó; s a közönség jól mulat rajta.

(Én ugyan ezzel a nyelvtani botlással kockáztatom, hogy a Magyar Tudós Társaságból kiteszik a szűröm; de már egyszer historikum, hogy a súgó azt mondta, hogy "elébb egyet iszok"; amiből azt kell sejtenem, hogy ennek a szónak két külön formája van: "iszom" - verbum deponens: "engedem, hogy igyam"; "iszok" - ez pedig verbum activom: "cselekszem, hogy igyam". - S a súgó cselekedte azt; s a közönség olyan jól mulatott rajta, mint a direktor magas pátoszán s a primadonna könnyhullatásain.)