KÖZELEBB AZ ÉGHEZ

Az ünnepélyek harmadik napját elfoglalta egy igen istenes mulatság: a templomszentelés.

A megboldogult nagynéne egy fogadalmi templomot építtetett Kordicán, mégpedig kívül a falun; mert ott, az akkori rongyos viskók közé a költséges templom nem illett volna. Azt mondják, hogy kétszázezer forintba került. Bálvándy annyival kevesebb pénzt örökölt nagynénjétől. - Barátai azzal szokták fenyegetni, hogy "jól viseld magadat; mert ha a nagynénéd megtudja, hogy gonoszkodol, még egy templomot építtet!"

A kegyes úrhölgy azonban nem érte meg, hogy ájtatos építményét fölszenteltesse, s e feladat unokaöccsére jutott, meg is történt egy füst alatt a statució alkalmával.

Kálmán csakugyan ott töltötte az éjt a színészek sátorában, s ott aludt velük együtt a bükklevélből vetett ágyon.

Reggel korán felkölté Bányaváry alvó barátját.

- Ébredj! Aurora musis amica! A hajnal a múzsák barátja - mondá hajdani preceptorunk. - Viszonozzuk a barátságát. Ez a nap ünnepnap nekünk. Hallod, már harangoznak! De odakinn az erdőkben is szól az erdők harangja, a kakukk. Mi nem megyünk a templomszentelésre. Mit keresnél ottan? Mit bámulnád a szentképeket: festetteket és élőket? Magasan vannak azok. Nehéz azokat onnan leimádkozni. Te jössz velünk. Mi közelebb megyünk az éghez. Mi felmegyünk az Oltárra. Látod azt a sziklaormot, amit a kelő nap megaranyoz? Az az Oltár! Oda mászunk ma föl. Te, Cilike meg én. Mi hárman. Ott annyival közelebb leszünk az éghez, amennyivel távolabb minden emberi arctól.

- Jó. Én megyek veletek - mondá Kálmán.

Cilike örült, mint egy gyermek, a hegymászó sétának.

Kálmán csak öltönyt váltani s oldaltáskáját elhozni futott egy percre szállására.

Bányaváry összepakolt mindent, ami az útra szükséges; a vándorszínésznek gyakorlata van már ebben. Evő-ivó eszközt s amiből étel és ital kitelik; vashegyű botokat, tűzszerszámot; fogadott egy kalauzt, ki őket az oromra fölvezesse, annak a hátára kötötte a poggyászt, s aztán megindultak jókedvvel, elébb egy korty szilvalével erősítve meg kebleiket a reggeli friss léghez. Cilike is ivott abból. Színésznő korában az embernek mindent összevissza kell inni.

Kálmán puskát is akart vinni.

- Minek az? - monda Bányaváry. - "Me lupus... fugit inermem." (Engem, fegyvertelent, kikerül a farkas.) Inkább ha valamit akarsz vinni a karodon, nyújtsd Cilikének, s vigyed őt.

Kálmán meg volt elégedve a cserével; otthagyta a puskát, karjára vette Cilikét, s amíg az út oly széles volt, hogy ketten mehettek egymás mellett, mentek kar karba fűzve.

Bányaváry nem hagyta útitársait gondolatokba elmerülni; tartotta őket az egész úton beszéddel.

- Emlékszel-e rá, Cilike, mikor tavaly ilyenkor így vándoroltunk a tót hegyek között az egész truppal? Kifogyott az úti eleség már két nap óta. Reggeltől késő délutánig nem volt egy harapás a szánkban, s ami szamóca az útfélen termett, mind fölettük zölden. Nekem már tűzkarikát hányt a szemem az éhségtől. Akkor egy kastélyt pillantottunk meg az út mellett; nagyszerű park vette körül; bekerítve nagy magas kőfallal. Hah, itt emberek laknak! Ha emberek, étellel élnek. Én ide berontok. Rajta! Felmásztam a falon, beugrottam a kertbe, keresztültörtem a komondorokon; fel a kastélyba, ott találtam egy ideális szép fiatal gazdát meg egy angyali jóságú, púpos hátú asszonyságot. Bemutattam magamat: "Én Bányaváry direktor vagyok, itt haldoklom a truppommal az útban éhség miatt; nagyságtok mentsenek meg bennünket a haza számára." Hah, micsoda öröm volt az! Behívták az egész truppot, három napig el nem eresztettek! A súgó nem fért negyednap a súgólyukba, úgy kihizlalták. S én három napig udvaroltam az áldott jó púpos hátú asszonyságnak, s hagytam ábrándozni a bálványszép háziurat - Cilikével.

- Eredj, te nagy bolond! - feddé őt Cilike, tréfás nehezteléssel.

- Hah, de negyednap már bandériummal jöttek elénk a szomszéd városból, ahova hivatalosak voltunk! Száz kocsi kísért odáig, s tarackdurrogással fogadtak, mint egy fejedelmet, s volt aztán minden jó, ami kell. Hát nem okosan tettük-e, hogy három nappal elébb nem haltunk meg éhen? Hja, barátom, a színésznek élelmesnek kell lenni, látni, merni és győzni. Hát mikor egyszer meghallom, hogy N...n restauráció lesz: nosza, hirtelen felpakolni, berukkolni, elfoglalni a tért; ez most itt nagyszerű alkalom aratni babért és húszasokat. Az ám, de egyet kifelejtett a hadvezér a számításból: azt, hogy tisztújításkor minden ház úgy el van foglalva vidéki nemesurakkal, hogy még csak egy kiadni való kapualja sincs a városban sehol. Itt vagyunk az utcán, az ég alatt. Az még a kisebbik baj; de nagyobb fejvakarás az, hogy hol játsszunk. A vármegyeház terme kell magának a vármegyének. Van egy nagy pajta meg egy sóraktár; de azt meg az egyiket elfoglalta a fehér tollas, a másikat a fekete tollas párt kortestanyának. S azt ide nem adja a herkópáternek sem. Azonkívül pedig semmi nagy épület a városban. "Semmi? - mondok. - Hát ez mi?" - mutatok rá. Szent borzalommal rebegik: "Kolostor". "No, ha kolostor, hát játsszunk itten!" "Barátok laknak benne!" "No, ha barátok, hát akkor jó barátok leszünk" - mondék, és beállíték hozzájuk. Egy óra múlva meg volt hódítva az egész konvent; a confraternium tárt karokkal fogadott keblére, ott maradtunk náluk az egész tisztújítás alatt. S mondhatom, hogy soha becsületesebb, fidélisebb pajtásokra nem akadtam, mint ezek a jószívű barátok voltak.

- S ott játszottatok a klastromban? - kérdé Kálmán.

- Ott bizony. A refektóriumot alakítottuk át színpaddá. A tisztes szentképeket bevontuk nemzetiszínű függönyökkel; s püspök, kanonok, apát úr foglalta el az első sor zártszéket a nézőhelyen, s úgy tapsolt, majd a tenyere szakadt bele. Azóta nagyra becsülöm a pápista papokat. A mi konzisztóriumunk mind exkommunikálta volna őket. Képzeld: Patakon megtiltották a diákoknak és professzoroknak a színházba járást. Barbárok! Ha tudnák, hogy mi az a komédiás! Mikor olyan vidékre jutunk, ahol még a csizmatalpat nem viselik, hanem eszik: egy hét alatt odaszelídülnek az erkölcsök, hogy még a gyerek is megtanul köszönni. Rácok, tótok városában, ha felütjük sátorunkat, az, aki nyelvünket nem is érti, odajön, egymás hátára mászik, s hallgatja a szavunkat, mint a próféciát, s tapsol annak a szónak, amit a ti tehetetlen országgyűlési artikulusaitok fejébe nem vernek soha; ha pedig mi szólunk egyet az ő nyelvén, ha elővesszük az ő hőseit, Mihály vajdát, Cserni Györgyöt, ha elénekeljük az ő dalait: eksztázisba jön, tombol örömében, s összecsókolja még a körmünk hegyét is, s azt mondja: "Kedves magyar!"

Bányaváry maga is el volt ragadtatva túlzásai által.

- Te! - mondta Kálmánnak, eléje állva s Cilike kezét megfogva. - Ennek az "én királynémnak" sokkal több hű jobbágya van már ebben az országban, mint az igazinak!

- Milyen tréfás kedvedben vagy ma, te Sándor! - mondta Cilike.

- Hát nem igaz? Nincs-e nekünk fejedelmi birtokunk ebben az országban? Miénk az egész országban minden út és ösvény!

Akkor aztán rágyújtott a dalra Schiller Haramiáiból:

Mily szabad az életünk,
Kéjjel telt világunk.
Erdő mélyén fekhelyünk,
Hold a napvilágunk.

A hegytetőre haladók előtt újabb meg újabb tájak bontakoztak ki. Regényes völgyek váltották fel egymást.

Egy ponton megállt Bányaváry, ahonnan napsütötte, völgyet s völgyben elszórt házakat lehetett látni.

- Nézd, bajtárs! Minő kép ez! Az a bolond báró azt hiszi, hogy ez a messze vidék az övé; pedig nem igaz; ez a mienk, övé csak a füstpénz meg a hamuzsír belőle; mienk a gyönyör, amit e látványban érezünk, s amiről ő nem is tud semmit. Övé jobbágyainak véres verítéke; mienk a népnek a szíve: a költőé, a színészé. Sivított-e olyan nagyot az orosz, mikor földesurát éljenezte, mint akkor, mikor nekünk tapsolt? Mi vagyunk az ország főurai: a költő, a színész. Engem nem köt a sárhoz a föld birtoklása: az egész az enyim! A havas hegylánctól a zöld hasábos rónáig. S a tornyosuló fergeteg, mely villámcikázva jő elverni a szép zöld vetést, nekem az is gyönyör; beleéneklek az ég zengésébe! Engem nem aggaszt a holnap; pedig a halhatatlanságért küzdök! Ma gazdag vagyok, holnap koldus; egyik se baj! Nem törődöm vele. Nézd meg azt a gyönge virágszált ott a karodon! Annyiszor aludt ölembe hajtva fejét koszorúkból vetett ágyon, ahányszor puszta földön, hideg szalmán; betakarva bíborpalásttal vagy rongyos köpönyeggel; s az egyforma gyönyör volt neki. Pedig minek volt nevelve! Hogy se szellő, se emberszólás nem érte soha! Ó, hidd el, hogy nem az a boldogság, mindennap vetett ágyban aludni! Nem az a boldogság, mindennap háromszor terített asztalhoz ülni. A nyomornak is van gyönyöre! S a szabadságnál kezdődik az ember. Ami azonkívül él: az mind kutya, birka, hangya, vakondok, igavonó barom. Ne légy te úr soha! Rossz dolog ugyan az üres gyomor; de az üres szív még rosszabb.

Az Oltár egyik legmagasabb hegycsúcs a Kárpátok hegyláncában, ötezer lábnyira a tengerszín fölött; a hó csak deréknyárban olvad le róla. Ide törekedett fel a három ifjú rokon. Dél volt, mire a csúcsra felértek.

Istenek számára való látvány tárult föl előttük. Jobbra Lengyelország, balra Magyarország. Egy kép, végtelenebb, mint a tenger. Elmondhatatlan, leírhatatlan, lefesthetetlen kép. A lengyel táj fölött keletnek vonuló zivatar omlik végig; idefenn csak a gomolygó hófehér felhőtömeget látni, melyet felülről megvilágít a nap, s melyből villámok cikáznak, miknek dörgése nem hangzik idáig, de alattuk sötét, borongós erdő és mező. A magyar táj fölött derült nyári nap süt, s a völgyekben a megszorult napsugár aranyködöt sző, mely az erdős hegyhátaknak változatos színt ad; a hegyről leomló patakok ezüst tükördarabokkint villognak fel a völgyek sötétéből, s zuhatagaik távol csattogása egy örök morajt küld fel onnan alulról, mely elandalít. A hegyek, halmok a távol láthatárig váltogatják egymást, s valamennyi fölött, mint kristálybálvány, fénylik a most is jégfedte Kriván.

Az egyetemes hatás az, mely elmondhatatlan: egy szörnyű érzés, mely az egymáshoz közel állókat egymás keblére borulni készti; mely megnémít, becsukja az ajkat, s felszabadítja a könnyet. Van benne szédület, mely már nem félelem, hanem gyönyör.

Mind a hárman egy sziklapárkányon állnak, közepén a nő; egyik kezét Kálmán vállára nyugtatva, másikkal férje kezét tartva, s mind a hárman szótlanul néznek alá a lábuk alatt örvénylő napsugáros mélységbe.

- Adj nevet, "költő", ennek az érzésnek, mely most mind a hármunkat betölt: ha ismered azt.

- Ismerem. Ennek a neve: szerelem a földhöz. Mert kétféle vágyat tanultam ismerni az emberek között a föld iránt. Az egyik az éhség a földhöz, a másik a szerelem a földhöz. Vannak emberek odalenn, akik nem tudnak betelni a földdel; s különösen táplálja ez éhet az alföldi róna. A földéhes embert bántja az, hogy birtoka csak a láthatárig tart, éhezik még a láthatár alattit is bírhatni. Koplal, csak hogy több földdel jóltarthassa vágyát; nem érez senki, semmi iránt, csak földet akar bírni. Sohasem elég neki, ami van. Ó, az kínzó érzés lehet. Ha egyszer engem is meglepne! De nem félek tőle. Engem az a másik érzés tölt el, ami a föld iránti szerelem. Ahogy ez a roppant óriási mindenség áll, azt mondani neki: enyém vagy, enyém, hegyeiddel, folyóiddal, s vagy én emellek föl magamhoz, ha van erőm hozzá, vagy ha nincsen erőm hozzá, lerohanok kebledre, s akkor is enyém vagy!

Cilike nagyot sikoltva kapta meg Kálmán kezét, amint az előbbre lépett a meredély szélére: azt hitte, leszökik onnan. Kálmán aztán elnevette magát.

- Hiszen csak poétázás volt.

- De mint megijesztettél! - mondta Cilike panasszal.

- Engemet mind a ketten! - monda Bányaváry. - Most büntetésül csókoljátok meg egymást.

S hogy jobban megfogadják szavát, leült egy mohos kőre, egyik térdére odavonta Cilikét, másikra Kálmánt, s mindkettőnek a derekát egyszerre átkarolva, kényszeríté őket egymást megcsókolni.

Több volt az, mint testvércsók: a művészet és a poézis múzsacsókjai voltak azok.

- Hiszen ti még gyermekek vagytok - mondá Bányaváry -, az én gyermekeim. Oda kell mennetek, ahova én vezetlek. Mi hárman együtt vagy felemeljük magunkhoz ezt a földet, vagy leesünk rá, s akkor is a miénk lesz. De nem esünk le! Nem lesz mindig a mi nótánk: "Hunnia nyög letiporva!"

Mi természetesebb, mint hogy azt a dalt, mely akkor végigzengte az egész országot, az Oltár magasán énekeljék mind a hárman. Kinek? A szikláknak? A sasoknak? A patakoknak?

És aztán egyik dal a másikat idézte elő; Cilikének gyönyörű szoprán hangja volt. Bányaváry ércteljes tenor hanggal bírt, s Kálmán hajlékony diszkanttal kísérte mind a kettőt. És mind a három énekében melegség volt és érzés. A sziklák, a sasok, a patakok gyönyörködtek abban.

- Ah, e dalokkal fél országot meghódítottunk mi már! - mondá büszkén Bányaváry. - S a másik fele is jön. És akkor következik az ország közepe: még Budapestet is bevesszük velük.

- Az nehéz lesz - monda Kálmán elmélázva. - A nádor nem tűri a magyar színészetet Budapesten.

- Hej! Mit nekem a nádor? Ahol én leütöm négy sátorkarómat, ott én vagyok a király; s a nádor maga is csak adófizető publikum.

- De ne felejtsd el, hogy csak "felsőbbek engedelmével" ütheted le a sátorkaróidat.

- Hát hiszen nincsenek-e nekem magas pártfogóim? - szólt keserű gunyorral Bányaváry. - Nem ott leszesz-e te már akkor a nádori udvarnál mint rangbeli úr, mire én Pestre felkerülök? S nem fogsz-e megemlékezni szegény hajdani csavargó bajtársadról? Hahaha! Ne ijedj meg. Nem ilyen nagyurakra számítok. Vannak nekem jó összeköttetéseim. Ha nagyúrnál akarsz célhoz jutni, ne az urat nyerd meg, hanem a szolgáját. A pestvárosi kapitány jó pajtássága többet ér nekem, mintha az egész helytartótanács mind keresztkomám volna. Ha könyörgök, mindig a kicsiny embereken kezdem. Azoknak az jólesik, s háladatosak érte. Bejutok én Pestre, mint ahogy a sátoros cigányok bejutnak, a kertek alatt. Nem kérem tőled, hogy segíts.

Cilike néma szemrehányással tekinte Kálmánra, s a kebléből feltóduló sóhaj elmondá neki: "Te minket olyan jól el tudtál felejteni! Még majd jobban is elfelejtesz!"

De nem úgy van.

Kálmán szótlanul kibontá oldaltáskáját, s egy iratcsomagot vont ki belőle.

Reszketett a keze, és arca elhalványult.

Mi volt az?

Az első magyar dráma.

- Nézzetek ide. Amíg ti küzdtetek, én is küzdtem. A ti munkátokat nyomban követi a diadal, az enyim az utókorra vár. Még bevégezve sincs.

Bányaváry mohón ragadá ki kezéből a kéziratot.

- Nézd - szólt Cilikéhez. - Ő velünk egy úton járt. Ő fenn az égben, mi lenn a földön: S mi azt hittük, hogy eltért tőlünk. Hogy elmaradt a nagyurak szalonjaiban. Nem; ő velünk jött.

És elkezdték olvasni a művet; Bányaváry tartotta, Cilike áthajolt a vállán, s úgy olvasott belőle.

Az első lapot csak némán olvasták együtt; a másodiknál Bányaváry felszökött helyéből, s elkezdett fennhangon szavalni, arca tűzbe jött, szemei szikráztak, hangja dörögve adta vissza a költő mondatait a mélységnek, a végtelennek, az égnek, a sziklatömegnek!

És közbekiálta: ó, mi szép, ó, mi égi gondolatok!

És mikor nem bírt magával, átadta az iratot Cilikének, olvasd te tovább!

A művésznő kezébe vette azt, s csodálatos ihlettel szavalta a dráma kiváló helyeit; hangon, mely a szívből jő, s a szívbe hat hévvel, mely teremt a percben, amelyben születik, és csoda élvezetet nyújtott a szikláknak; nem: ott ültek körül Olymp fényalakjai: lángarcú Zeusz, fényes Apolló, mosolygó Idalia, Aglaia, Thalia, Euphroszüné: a Pyerdiák mind, s alant a mély völgyben ott tolakodtak előre az őskor szellemalakjai; a tömör, igazi emberalakok; a fényes hősök, kik feltörték a zöld mohát sírjaik fölül, a kristálytiszta nőalakok, kiknek keble vérzik a vadrózsa tövisétől, mely szétnyílt sírjaikat belepte; a fekete rémek, merész körrajzaikkal, a királyi alakok s a királyokkal dacoló hősök. Az egész világ megtelt velük fenn és alant.

S a napsütötte alak az oltárkövön tovább idézte az isteneket az égből s a hősöket a sírból, s a költő, hanyatt fekve a fűben, látta mind a hármat: a művésznőt, az Olympot és a megnépesült temetőt. Idvezült volt!

Ah, az valóban isteneknek való élvezet, mikor egy igazi költő lelke teremtményét egy igazi művésznő ajkán megdicsőülni hallja. Az elevenen égbe repülés érzete az! A lángvihar, mely Romulust az égbe ragadja, a tűzszekér, mely Éliást a paradicsomba viszi!

És mikor az a költő tudja azt: lelkének jóstehető ereje bizonyítja, hogy oly művet alkotott, mely hazája földén mindig első fog lenni, hogy csillagát még akkor is látni fogják, mikor már napvilágos lesz az ég. És mikor igaz az, amit magának jósol.

És amikor bizonyos, hogy a vele együtt élő nemzedéknek még érzéke sincs megérezni azt, amit neki nyújtani fog; hogy az egész világ, mely most oda alant nyüzsög, mely gyomrának keres, fárad, küzd, csal, lop, hízelkedik: mind, mind nem érti meg őt! Egyedül ez a két alak, ki most előtte áll, érzi és érti mindazt, ami lelkében szülemlett, s az olympi fényes arcok és sírelhagyó szellemalakok, kik tapsot zúgnak rá.

Pedig hát a nagy gyönyör közepett kár volt észre nem venni, hogy azok a körülcsoportosuló fényes alakok az égen nem Zeusz és istenudvara, hanem tolongó felhők, miket a tudósok kumulusz névvel jellemeznek, s a völgyben zúgó szellemalakok nem Bánk bán és Csák Máté és háborgó társai, hanem záporterhes forgószél, előpostája a zivatarnak. A lengyelországi vihar átkészül látogatóba Magyarországra.

De ők azt nem veszik észre. Fölötte állnak a viharnak: az éghez sokkal közelebb, mint a felhő maga.

A mennyei elragadtatás gyönyörét élvezik.

Bányaváry szenvedélyesen szorítja barátját kebléhez.

- Kiloptad belőlem a lelket. Álmatlanná tettél ezzel a műveddel. Elloptad a nőm szívét tőlem, mert ezentúl nem fog egyébről gondolkozni, mint a te nagy eszméidről, amikkel betöltéd. De nekem visszaadd mindazt, amit elloptál. Nekem magadat add ide egészen! Te fiú! Tégedet Isten csókja ért, hogy vezérvilága légy népednek a sötétben. Ha te azt a világot elrejted, ha te ellopod magadat mitőlünk: ha te eltagadod a világ előtt azt, hogy költő vagy, ha te nem szolgálsz annak az oltárnak, melynél én csak ministráns vagyok, holott te pontifex; hát én esküszöm neked itt ezen oltárkövön, hogy én tégedet megöllek. Ne nevess, ne fitymálj! Nem vagyok olyan erős, mint te; én nem birkózom medvével a vadászaton, de megöllek orozva, hátulról megtámadva, megöllek, mikor alszol, megöllek a legelső kővel, ami kezembe akad, ha te megtagadod a te Istenedet!

Kálmán kacagva szorítá keblére barátját. Olyan jólesett neki ez a fenyegetés. Olyan bohó fenyegetés volt ez.

De jó szerencse, hogy egy prózai ember is volt még valahol a közelben. A kalauz.

A becsületes orosz rég látta már a közeledő fergeteget, s jónak találta felkiáltani az oltárkövön álló társaságnak, hogy ideje lesz a hazatérésről gondoskodni, mert mindjárt megázunk.

Bánták is azok!

Érzi is azt az ember, hogy megázik, mikor az égben van! Fél is az ember a mennykövektől, mikor Zeusszal komázik! Hadd jöjjön az a fergeteg! Ők látni akarják a vihart egész királyi processziójában!

- Ez mind igen szép - véleményezé a kalauz -, de ha a felhő ellepi a hegyet, nem fogják megtalálni az utat a szikláról lefelé; s hol hálnak akkor?

- Kiverünk egy sast a fészkéből, s magunk fekszünk abba.

Ez az indítvány kisebbségben maradt. - Az orosz jó szerencsének találta, ha egy kecskepásztor gunyhót elérhetnek valahol, mielőtt a fergeteg éjszakát csinál a nappalból.

Csak egy dalt még onnan a sziklatetőről!

Olyan nehéz megválni az égtől!

Utol is érte őket a zivatar feleútban. A fák közt áthúzódó felhő szürke éjhomályt borított a rengetegre, mely zúgott a szélnyomástól; a villám paskolta a sziklákat, hogy azok ordítottak és reszkettek, mint óriás, kit anyja megvert.

A zápor aztán moslék patakot eresztett a meredélyen, mely harsogva futott a menekülők útján, kígyózva keresztül-kasul.

A két ifjú egyet gondolt, kezeit nyújtják egymásnak; Cilikét felültették összefont karjaikra; az pedig sálját szétterítve s két karjával a két ifjú fejét átölelve, betakarta a zápor ellen mindhármukat. Aztán futottak - és nevettek.

S micsoda diadaluk volt aztán, mikor a meredélyen meglelték a kecskepásztor gunyhóját! Ez már az otthon!

Egy düledezett góré volt az fatuskókból megalapítva s fenyőlombbal betetőzve. Se ajtaja, se ablaka; a szél mindenütt járhatja.

De pompás dolog onnan a zivatart nézni! A sistergő, lecsapó villámot, a fejeiket dacosan felhányó fenyőóriásokat. Néha nagyot roppanik egy, s kifordul tövéből. S a villámcsattogás, az égzengés alatt ott cirpel egy tücsök a gunyhó szögletében, mintha az ő dalához való zenekíséret volna ez.

- Lehet-e ennél szebb jelenete Lear királynak! - kiált Bányaváry, s kiállva a kunyhó ajtajába, elkezdi szavalni az őrült király nagyszerűen őrjöngő monológját: "Tombolj! Üvölts! Hiszen neked nem adtam két országot!"

A jámbor orosz nem győzi a keresztet hányni magára; azt hiszi, ördöngösökkel van dolga, akik az Istennel perelnek.

A zivatar lassan odább vonul, az égdörgés orgonája mind enyészetesebben hangzik, csak a fák zúgnak még, panaszosan beszélve egymásnak a goromba viharról, s a hegyi patakok kaszkádjai zuhognak csörtetve. A kalauz tar gallyat keres össze, és tüzet gyújt; azt körülülik jókedvvel, s a pattogó tűz csak nevető arcokat világít meg. A vadásztáskából előkerülnek az estebédhez való kenyér, sajt, szalonna. Fejedelmi lakoma! Hozzá egy korty a kulacsból. Körüljár. A királyné szolgája után iszik. Mire a zivatar megszűnik, s az eső eláll, késő est van; egészen besötétedett. Továbbmenni már nem lehet az erdők sötétjében, de hát minek is? Nem vagyunk-e itt a legjobb helyen? Mindenünk van, ami csak embernek kell. Lombfödél, lobogó tűz, szénafekhely; szerető szívek egymáshoz közel. Hát van ilyen szállás több a világon?

Az orosz kalauz elővette furulyáját, s édes-bús népdalait hangoztatta rajta. Cilike eltanulta tőle a népdalokat, s utána énekelte.

Kálmán azalatt künn járt az erdőben. A pagony esőáztatta füve virágillatot lehelt; a "körfény" virított javában; a bokrokat ezere a szentjánosbogaraknak lepte.

Mikor Kálmán visszatért a kunyhóhoz, a tűz elhamvadt már, csak a csillagok ragyogtak a fenyőágak között. Egy koszorút hozott magával, körfény virágaiból fonva, s azt Cilike fejére tette. De a körfény minden virágkelyhébe egy világító fénybogárka volt téve, s Cilike olyan volt a koszorúval fején, mint egy tündérnő, kinek hajfürtjeit zöld fényű csillagdiadém köríti.

Milyen pompát űznek ezek a koldusok, akiknek költő a nevük.



LENN A FÖLDÖN

Hogy odalenn a földön mit végeztek ezalatt, arra az égbe törőknek semmi gondjuk nem volt.

Hogyan szentelték fel az új templomot reggel, s hogy játszották el az új bohózatot este, és ami ünnepély és bohózat a kettő között esik, az mind megtörtént náluk nélkül, s valószínű, hogy őket sem igen kereste senki.

Este bohózat volt az előadás, s azon Bányaváry még mint néző, még mint igazgató sem akart jelen lenni soha. Ah, a drámai művészek arisztokraták! A bohózathoz nem ereszkednek le.

Másnap reggel már oszlóban volt a vendégsereg. Egy része kocsira pakolt, más már odább is állt. Akik a múlt éjjeli táncvigalmat végigvigadták, azoknak még zárva vannak az ablaktábláik, azok még alusznak.

Táncvigalom is volt odalenn a földön, amíg Kálmán és társai az égben jártak, az asszonyságok és kisasszonyok négy óráig járták a cotillont, s másnap Kálmántól nem kérdezte senki, hogy hát ő mért nem volt a táncban.

Szekérre voltak pakolva már a színészek is, s dalolva mentek odább; a cigánybanda húzta álmosan az utolsó indulót.

Kálmán utánuk nézett, amíg láthatta őket. Neki főnöke családjára kellett várni.

Merengéséből Bálvándy hangja verte fel.

- Ah, bajtárs! Előkerültél? Már azt hittem, hogy megszöktél a primadonnámmal. Nono! Hiszen rokonod. Az éjjel sok rossz élcet hallhattál volna a testvéri szeretet nagyságáról. Én védtelek mindenütt. A hercegnőnek esküvel bizonyítottam, hogy Cilike testvéred. Ugye micsoda bűvésznő az! Az ember átkozott vágyakat érez rokonságba keveredhetni vele. Hanem most már végezd hivatalos kötelességeidet, s segíts az úti készületekkel rendbe jönnünk. A főispánék megváltoztatták útrendjüket, s nem Kassa felé utaznak Bécsnek, hanem elébb Debrecen felé, haza jószágukra. Emiatt most minden állomáson előre intézkedni kell az előfogatok végett, amik a kassai útvonalban voltak megrendelve. Ha akarod, velem jöhetsz, ki szinte elmegyek Debrecenig; ha jobb szeretsz egyedül utazni, rendelkezésedre áll a staféta, hanem én azt hiszem, hogy az ötlovas fogatommal utolérlek.

- Megvárom, a főispán mit parancsol; azt fogom tenni - válaszolt rá Kálmán.

- No jól van. Hát csak siess előre. Ha az útban elmaradsz, majd fölveszlek.

Kálmán föltette magában, hogy csak azért sem marad el.

Amint főnöke kinyitá ajtaját, bement hozzá.

Őméltósága beszélt hozzá németül, latinul, magyarul és franciául, és ásított sokat, amiből mind megértette Kálmán, hogy neki előre kell menni sebespostával, előfogatot és esetleg szállást rendelni; s hogy a grófi család az éj fáradalmait piheni még ez órában.

Borongós volt az idő.

Kálmán hozzáfogott a gyorsutazáshoz, s szerzett magának tapasztalatokat abból a témából, hogy mit tesz stafétán utazni. Rázatta magát fakószekéren, kukoricaszár ülésen, egylovas kordén; nyúzatta a nyomorult gebéket feneketlen sárban, kihúzta éjjel az ágyából a bírót; rajta tört a bezárkózott postamesterre; pisztolyt szegezve vívta ki a más utazótól igénybe vett utolsó lovat, összetörte a botját a kocsisok hátán; könyörgött és káromkodott annyit, hogy annak a törlesztésére kellene egy általános búcsú; hanem azt kivívta, hogy másnap estére bevergődött Debrecenbe.

Jaj, de egyet kifelejtettek a nagyméltóságú urak a földi számításból.

Azt, hogy akkor éppen országos vásár volt Debrecenben.

A Fehér Ló, a Bika és ami kisebb-nagyobb hotel csak van a világvárosban, az mind oly tömve van első letelepedőkkel, hogy Noé bárkájában sokkal könnyebben lehetett helyet szorítani egy pár elefántnak (s az írás szerint szorítottak is nekik helyet), mint valahol akárhol egy három tagból álló hercegi családnak és kíséretének.

Szóba sem álltak sehol Kálmán úrfival, mikor szállás után kérdezősködött. Dehogy van! Még a konyhában is vendégek vannak, még a pincetorok is ki van adva. Az ebédlőben is hálnak éjjel, akiknek aztán nappal tessék az utcán járkálni, a lovaknak meg fele az udvaron tanyázik.

Mit volt mit tenni Kálmánnak? Elindult valamely magánházban kisajátítani a főispánék számára szállást. Sorba járt egy-egy hosszú utcát, minden házba benyitogatott. Hogy kinevették az indítványával! "Ez nem vendégfogadó." És valamennyi háznak volt már vendége. Hiszen nem lehet Debrecenben olyan házigazda, akinek valami vidéki ismerőse ne legyen, s az csak oda száll vásárkor, s ennek a szűrét csak nem teszik ki semmiféle grófért.

Végre talált egy bezárt kaput Kálmán, melyen egy cédula lógott: "Ezen ház minden órán szabad kézből eladó!" No, akkor szállás is lesz benne. Berontott. A kutyák majd lehúzták. Csak nagy viaskodás után keríthette elő a háziurat: egy kerek hasú, tagbaszakadt hazafit; gömbölyű képébe egy füstölgő makrapipa dugva. A gömbölyű flegma eszményképe.

S aztán keletkezett közöttük ilyen párbeszéd:

- Jó napot, uram.

- Ha jó, meg kell enni.

- Ön e háznak a tulajdonosa?

- Nem különben lévén.

- Nem adhatna ön szállást egy úri családnak?

- Kérdésben a felelet.

- Decséry főispán úr őméltósága számára kérem.

- Hát ha a főapostol volna!

- Csak egy éjszakára volna szükségünk a szállásra.

- Csak egy órára se nálam!

- Sehol sem kapnak szállást Debrecenben.

- Hát ne jöjjenek Debrecenbe.

- De uram, hogy lehet ön oly kemény szívű?

- Mert módom van benne, levén a ház az enyém, s én a háznak az ura.

Kálmán a fogait csikorgatva, s dühösen rontott ki az utcára: a kutyák megint majd lehúzták.

Amint az utcára kiér, s a nagy sokadalomban keresi, hogy kinek panaszolja el a baját, jön rá szemközt nagy csengő-bengő, ostorpattogtató zajjal egy ötlovas lengyel szekér, melynek gazdájában Bálvándy barátjára ismer.

Megállította a kocsit, s odament a báróhoz.

- Akár visszaforduljunk mindjárt.

- Hogyhogy?

- Sehol sincsen szállás a világon.

- A patvarba! Pedig Decséryék itt jönnek a hátam mögött nyomban. Kell annak lenni.

- Én már mindent elkövettem, amit ember megtehet.

És azzal elmondta Kálmán a legutóbbi próbatétele nyomorúságos eredményét.

- Hol van az a ház? - kérdé Bálvándy

- Itt mindjárt előttünk.

- Gyerünk! - szólt Bálvándy, leszállva a szekérről s pecérkorbácsával leporolva leffentyűs lovagcsizmáit.

A kapuban őt is megtámadták a komondorok, de egynek olyat ütött a korbács bunkójával a fültövére, hogy az ordítva futott el, s a többit is magával vitte.

- Ki itt a háziúr? - kiálta harsányul Bálvándy.

- Magam la! - volt a kerek hasú felelete.

- Ez a ház, amint olvasom, eladó. Mi az ára?

- Húszezer forint! Egy vak garas se megy le belőle! - volt a hetyke válasz. A kerek hasú megtámasztotta a hátát a folyosó oszlopához, s felnyomta az orráig a pipáját az agyarával.

Bálvándy hidegvérrel nyúlt a tárcájába.

- Tartsa az úr a kalapját, itt a húszezer forintja.

A kerek hasúnak e szóra kiesett a pipa a szájából; elbámult nagyon: de le is kapta a kalapját, hogy elfogadja a belétett bankjegycsomagot; mert azt a pénzt a háza még részvénytársulatok között sem érte meg.

- Ez az úr majd hitelesíteni fogja a szerződést - mondá Bálvándy Kálmánra mutatva. - Ő a királyi tábla felesküdt jegyzője. Tessék bejönni velem.

A házigazda gömbölyű képe még mindig megőrzé ősi flegmáját. A pénzt csak eltette; a szerződést csak aláírta.

Akkor aztán azt mondá neki Bálvándy:

- No már most tessék az úrnak kimenni ebből a házból.

Mák uram meg sem szontyolodott erre a szóra. Ez volt a hajdani háziúr neve. Tudta ő, hogy ez csak tréfa.

- Nem mindjárt? - monda folyvást gömbölyű orcával.

- Kérdésben a felelet.

- De csak holnapig itt maradhatok talán?

- Nem én nálam egy óráig is.

- Hát már hova mennék ilyenkor vásár idején?

- Bánom is én, akárhova.

- Nem kapok én most szállást Debrecenben:

- Hát ne maradjon Debrecenben.

- Ennyi mobiliát a hátamra nem vehetvén!

- Én pedig azt az utcára kirakatván.

De már erre Mák uramnak kezdett a képe négyszögletűvé lenni.

A mellére ütött.

- "Százhúsz személy" lévén.

(Tudniillik, hogy Debrecen városának külső tanácsa akkor százhúsz tagból állott, s azoknak mindegyike "százhúsz személy" nevet viselt.)

- Hja, annyi személynek meg éppen nem adhatok szállást! - tréfált vissza Bálvándy, s azzal az ablakhoz lépett, kikiáltott a csoportban ácsorgó vásári léhűtőkre: "Tizenkét legény ide be!"

Jött helyette húsz.

- Enyém a ház. Ez a cókmók kimegy az utcára.

Az ácsorgók rég ismerték bőkezűségéről a tréfás bárót, nem kellett nekik kétszer parancsolni; egy perc múlva mozdult a helyéből tornyos nyoszolya, pohárszék, fiókos szekrény.

Mák uram, mikor látta, hogy nem tréfa ez, futott a városházára igazságért. Ott természetesen azt mondták neki, hogy ha nagyon sürgős dolga van, jöjjön holnap. Mire aztán visszakerült eladott házához, nemcsak minden bútorát az utcán találta; hanem a ház már akkor be is volt népesítve új székekkel, szekrényekkel, nyoszolyákkal, miket Bálvándynak csak oda kellett rendelni a vásárból; az meg az orra előtt volt.

Mák uram csak ült egy darab ideig a homokra kirakott lócáján, mint Marius Karthágó romjain, s aztán mikor látta, hogy nem talál részvevő kebelre, sőt inkább minden ember őt neveti, megharagudott, s felfogadott nyolc talyigást, s felrakatta a cókmókját, s úgy el-kivándorolt Debrecenből Balmazújvárosba, hogy soha onnan még mézeskaláccsal sem csalogathatták volna többé ide.

Bálvándy tréfája pedig országos sikert vívott ki. Ez igazán magyar gavallérhoz illő tréfa volt. Nem is teremnek már a mai világban ilyen emberek többé!

Mire Decséryék megérkeztek Debrecenbe, kész úri kényelem várta őket Bálvándy házánál, ki két óra alatt előteremtett házat, tüzet, szolgálatot.

Kálmán olyasmit érzett, mint mikor a fiatal költő Shakespeare-t olvassa: aztán látja saját magát elenyészni mellette.

Látta, hogy Bálvándyt el nem éri. Még ha rendelkeznék is azzal a vagyonnal, mely ilyen ötletekre képessé tesz: soha nem jőne arra a gondolatra, hogy egyórai ragyogásért ily könnyen kidobjon nagy összegeket. Pedig az ilyen ötlet hódít. Megláthatta a Decséry család arcán annak a ragyogásnak a visszfényét. Tetszik az ilyen könnyűvérű merész pazarlás.

Bálvándy másnap reggelig volt házigazdája a grófi családnak, akkor elbúcsúztak, s ő hátramaradt Debrecenben. Tovább kísérni Decséryéket mendemondákra szolgáltatott volna alkalmat.

Innen aztán rendezett gyorsfogatokkal lehetett utazni egész hazáig. Kálmán ismét a főispánnal utazott egy hintóban. Még kétnapi járat volt előttük.

Az első nap délutánján ismét egy nem várt úti baj adta elő magát.

A Sebes-Körös a múlt éjjel a nagy felhőszakadásoktól megáradt, s elszaggatta valamennyi hídját. A vármegye rögtön küldte az ácsokat, mérnököket s egyéb summus pontifexet; de azok nem biztattak senkit, hogy holnapnál hamarább valami praktikábilis átjárást bírjanak a víz hátára varázsolni.

Ideát pedig se városnak, se falunak, se vendégfogadónak még csak híre sincsen.

A főispán tanácsot tartott a hercegnővel, hogy mit tegyenek ily körülmények között. Itt az est. Az ég alatt hálni nem lehet. Visszafordulni bajos; éjfélig nem érik el az elhagyott mezővárost. Végre is a főispán elő mert állni egy ötletével.

- Nem térnénk be Szentkeresztre?

A hercegnő először elfintorította rá az arcát, s azt mondta: "Pfuj!" - hanem aztán vállat vont: "Hát mit árt? Egy éjszakára menjünk oda."

Kálmán elbámult, mikor a főispán kiadta a rendeletet a kocsisoknak, hogy fordítsák a rudat a Szentkeresztre vivő útnak.

Ez volt annak a pusztának a neve, melyet az öreg Decséry eladott a dúsgazdag parasztnak, Tóth Máté uramnak, kivel Kálmán oly mulatságos quiproquót játszott keresztül.

Indok odamenni több volt egynél. A vendéglátás egészen természetszerű állapot volt ebben az országban; a pusztai birtokosnak éppen kötelessége volt az, amit ő viszont gyönyörűségnek vett. Az a pusztai lak pedig különösen ismeretes volt a Decséry család előtt. Még egy év előtt saját birtokuk volt, ahol pihenőt szoktak tartani keresztülutaztukban; saját tiszttartójuk lakott ottan, s egész kényelemben találták magukat. Most a gazdag paraszt birtokába jutva, valószínűleg még lakályosabbá van téve minden. Az ismertség pedig egész szabályszerű; aki egy grófnak száznyolcvanezer forintot fizet le egy jószágért, az négynyüstös vászonban is beválik gentlemannek, s nem szégyen vele fenntartani a további összeköttetést.

A magas urak tehát egész jóérzettel vették az utat tavalyi birtokuk tanyája felé.

Estefelé járt az idő, mikorra bevergődtek a vége-hossza nem szakadó rónán a szentkereszti puszta laktanyájáig. Gulyák, ménesek, juhfalkák verték fel a port a mezőn; szántott föld kevés volt ott, a legtöbb kaszáló és legelő. Nyájgazdaság volt az. Karámok, nádból font cserények, esettbőr, szárító ágasfák, kankalikos kútgémek, hosszú itatóvályúk jelölék az egyes csordák gyűlhelyeit; néhol egy-egy kezdetleges hodály a birkák számára.

Ez a grófok idejében is így volt.

Csinált útnak semmi híre; hanem egymással egyenközűleg futó, néha egymást keresztülszelő egyenes kocsivágás van tíz is, mint egy újabb kori vasút főindóházánál, hogy a szemközt jövő szénásszekerek kikerülhessék egymást.

Pompás hat lokomotív van egybe befogva, akkora csálé szarvakkal, hogy kapu kell neki, nem ajtó, ahol bemegy; az első tulok nyakára bádogkolomp van akasztva; fenn a szénásszekér tetején egy tízesztendős gyermek ül, pőrére vetkőzve, hosszú nyelű szíjostor a kezében, amellyel hatalmasakat kongat a hat ökörnek, neveiken szólongatva őket; azzal a torokba fojtott kásás hanggal, amit csak a paraszt tud; s amit el kell tanulni tőle, ha az ember azt akarja, hogy az ökör megértse: "Csákó ne!" - "Pirók ne!" - "Csálé hő!" "Hajsz ne hó!" - Mert ha nem ilyen hőrögetve szólnak az ökörhöz, még azt hiszi, valami úr ül a szekéren, s nem fogadja a szót.

A főispán megszólítá a gyermeket.

- Itthon van-e nemzetes Tóth Máté uram?

A gyermek szilajon nézett rá, s elébb gondolkodott, hogy feleljen-e.

- Édesapámat keresik?

- Nem ülnél át hozzánk a hintóba? - szólt leereszkedőleg a gróf.

- Nem bizony - felelt a gyerek onnan a magasból éppen nem leereszkedőleg. - Majd lenne énnekem édesapámtól kutyaporció, ha itthagynám a szénát.

- De ha én kívánom?

- Nekem csak édesapám parancsol.

- Hát itthon van édesapád?

- Ott van a szérűskertben, asztagot rak István bátyámmal.

Az uraságok hintajai elkerülték a szénásszekeret, s berobogtak a hajdani tiszttartói lak udvarába.

Mint szokás, a tiszttartóház előtt állapodtak meg, hanem annak verandáját zárva találták.

Egy kis napbarnította arcú leány szaladt aztán oda, felvilágosítani őket, hogy "édes anyámasszony itt van a konyhában".

Ez meg a gazdag földész kisebbik leánya.

Az úri vendégeknek tehát át kellett sétálni abba a házba, ahová a kisleány vezette őket. Az volt a hajdani béreslak. Tóth uram sajnálta magától a tiszti palotába költözni, jó neki a béresház is.

Az is elég szilárd épület volt; tisztán is volt tartva, csakhogy biz annak nem voltak szobái, szárnyajtói, s az ablakok redőnyeit sűrű levelű muskátlis cserepek pótolták, az ajtókra pedig lepedők voltak akasztva a legyek ellen; azokat úgy kellett félrehúzni s bebújni a redőik között, a padlók pedig gyékénnyel voltak bevonva, hogy a jövő-menő nép be ne sározza.

A kisleány bátor személy volt; azt mondta nekik, csak jöjjenek utánam, majd bevezetem magukat a tisztaszobába.

A legnagyobb szoba érdemlé ezt a nevet. Igaz, hogy tiszta volt, fehérre meszelve; nehéz diófa bútorokkal: de semmi fölösleges fényűzési tárgy nem volt felfedezhető. Semmi képek. Itt a második parancsolatját a tíznek igen szigorúan veszik; csak egy ódon tükör van a két ablak között, de abba is megbánja, aki bele néz, mert úgy félrekámficsorítja az orcáját, hogy elmegy a saját emberi formájától a kedve.

Minden ülő- és fekvőhely fehér gyolccsal bevonva. Ez a magyar parasztnak a legmagasabb fényűzése, a hófehér szín!

A magas vendégek helyet foglaltak, amíg a kisleány kiment, hogy majd behívja az anyját; aki elébb tiszta kötényt köt maga elé, mert a konyhán volt, vacsorát főzött az aratóknak.

Nemsokára előkerült a háziasszony. Derék, pirospozsgás menyecske volt, a konyhai tűztől még pirosabb volt az arca. Kartonruhát viselt és bodros főkötőt. A vendégei iránti tiszteletét azzal fejezte ki, hogy a kék kötény fölé tiszta fehér kötényt kötött.

- Hozta isten méltóságotokat! - szólt ragyogó nyájassággal. - Ugyan szép, hogy nem vetették meg szegény házunkat. Mindig is ide szálljanak, csakúgy, mint a magukéba.

S azzal emberségtudón lehajolt a hercegnő kezéhez, azt megcsókolni, saját két kezét messzire tartva tőle: "Nem merek a kezéhez nyúlni; mert biz az én kezem csupa vereshagyma; az aratóknak készítettem a vacsorát. Hiába, szegény ember feleségének magának kell konyha után látni. Az apjukom is mindjárt itt lesz: utána küldtem már, de biz annak egy kicsit ki kell mosakodni, mert sok piszokkal, porral jár a falusi munka."

- Talán tartóztatjuk is az asszonyságot? - kérdé a főispán.

- Nem biz engem. Ottan van a lyányom, végzi az helyettem. De bár csak németül tudnék, hogy a méltóságos asszonynak annyit tudnék mondani, hogy Krisztigott!

A méltóságos asszony nagyon nevetett e szóra, s biztosítá a háziasszonyt, hogy tud ő annyit, amennyit magyarul; a comtesse Dorothea pedig tökéletesen beszéli a nyelvet.

- Igazán? - kiálta fel örömteljesen Sára asszony. - No, akkor csakugyan fordul hát a világ. Hát tudja a grófkisasszony, hogy híják ezt ni?

Azt biz a grófkisasszony nem tudta, mert olyan tárgyat, amilyet Sára asszony a köténye galandja mellől kihúzott, ő sohasem látott: levén az egy hosszú rézorsó, amelyiknek mind a két végébe, mint a sarkantyúpengő, úgy van alkalmazva egy-egy fogaskerék. Nem ismerik azt Magyarországon túl, az idegennel el lehetne hitetni, hogy ez egy kínzóeszköz, azzal vallatják Szegeden a rabokat.

- No, hát ez egy "derelyemetsző". Tudja, grófkisasszony, mi az a derelye?

- Igen - mondta Dorothea. - Egy kicsi hajó.

- Dehogy hajó - nevetett Sára asszony. - Talán még nem is látott a grófkisasszony magyar konyhát, ha megengedi a méltóságos mama, hát én megmutatom.

Dorothea grófnő bizony nemhogy magyar, de semmiféle konyhát sem látott soha, a grófoknál nem a konyhán keresztül járnak a szalonba, ennélfogva nagyon kapott az ajánlaton, s meg is kapta rá az engedelmet.

Sára asszony aztán kivitte magával a grófkisasszonyt a konyhába, ahol a nagyobbik leánya vette át a kormánypálcát, azazhogy főzőkanalat. Az is olyan pirospozsgás volt, mint az anyja, de kétszerte pirosabb a fazékérlelő tűztől. Sára asszony mondá neki, hogy csókoljon kezet a grófkisasszonynak; Dorothea azt meg nem engedte, inkább ő csókolta meg a leány orcáját, amitől az azután még háromszorta pirosabb lett.

Sára asszony azután megmagyarázta a grófkisasszonynak, hogy mi a konyha, s mire való az a sok csoda formájú eszköz, ami az asszonyok fegyvertárát képezi.

A grófkisasszonynak új volt ez mind, és nagyon tetszett.

Sára asszony pedig intézkedett közben, hogy a magas vendégek számára pompás lakoma készüljön; szolgáló, béresné szaladt pulykát, kacsát ölni.

Ezalatt előkerült Tóth Máté uram is. Karjánál fogva hozta magával Kálmánt, akit az udvaron kapott meg, amint a lovak elszállásolásáról gondoskodott.

Tóth Máté uram jókedvűen mosolygott.

- Itt van az a domine, ni, aki engem Pesten huszonötig megcsapatott - mondta a feleségének.

- Micsoda? - kiálta Sára asszony. - Hát ez az? No iszen vissza is verem hát most rajta.

Azzal tette-vette, odanyalábolta Kálmánt a keblére, s a tenyerével szép gyöngén rávert a hátára.

- No most hát ki vagyunk fizetve! Hát ez volt az a kegyetlen ember? No, ne sírjon. Vertem én már meg magát máskor is. Ugye nem emlékszik rá? Nem ám. Ott voltam én a maga öreganyjánál két esztendeig, nevelőben. Akkor még maga csak olyan csepp volt. Ej, de rossz gyerek volt. De makacs egy mérges gyerek volt. No, majd megszelídül, ha felesége lesz.

- Ne trécselj, asszony - vágott közbe Tóth Máté uram -, hanem mondjad: hova tetted a vendégeinket?

- Micsoda? - szólt suttogásra nyomva le a hangját Sára asszony. - Csak nem akar kend így a méltóságos uraságok elé kerülni?

- Hát hogyan?

(Már bizony Tóth Máté uramon olyan öltözet volt, mely ha szűkebb volna, Párizsban nyári szalonöltözetnek viselnék, ha bokában átkötve volna, Törökországban salavárinak neveznék, s díszöltözetnek tartanák; de nálunk vendégeket elfogadni abban nem szokás.)

- Megy kend mindjárt az ünneplő ruháját felvenni! - riadt rá Sára asszony. - Egyszer megcsapták kendet a gányó öltözeteért, azt akarja, hogy...

És azzal olyat ütött a tenyerével Tóth Máté uram hátára, hogy az többet számított a Kálmántól utalványozott huszonötnél.

Tóth Máté uram kotródott is a tettleges utasítás után benyíló szobácskájába, s mikor onnan megint előkerült, úgy ki volt nyalva, hogy még a bajuszát is kipödrötte, ami rettenetesen illett neki.

Így azután csak beeresztették a vendégeit elfogadni.

Tulajdonképpen magát a sarokban meghúzni.

A főispán kezet akart vele szorítani, de Tóth Máté uram keze sehogy sem volt a háta mögül előkeríthető. Nem érdemli ő azt a magas leereszkedést.

Annál jobban beletalálta magát Sára asszony a vendéglátásba.

Ő is visszakerült a konyhából a grófkisasszonnyal, s aztán hozzálátott a terítéshez. A nagy diófa asztalt bevonta gyönyörű sávolyos abrosszal, s felrakta rá párjával egymásra téve a ragyogó cintányérokat; négyre terítve.

- Tudom, hogy méltóságtok odahaza ezüsttányérról esznek; de minálunk csak cintányér járja.

A gróf megnyugtatá Sára asszonyt aziránt, hogy biz ott már senki sem eszik ezüsttányérról a világon; még király őfelsége is csak porcelánról ebédel.

Annál inkább megrótta őméltósága, hogy miért terít csak négyre a háziasszony. Ők nem akarnak külön étkezni, ők azt akarják, hogy Tóth Máté uram családja együtt üljön velük az asztalnál.

Ezt a hercegnő is úgy óhajtotta.

- Tehát csakugyan megengedik méltóságotok? No, hát akkor még kettőt ideteszek. (S amíg félrefordult, odasúgott életpárjához: "Aztán ne csámcsogjon ám kend, mikor eszik!")

Ez megint nem tetszett őméltóságának: "Miért csak kettőt? Hát a család többi tagjai?"

- Ó! Azoknak nem dukál idebenn. Az István fiam kinn vacsorál az aratókkal meg a béresekkel az udvaron. Különben zúgolódnék a sok paraszt.

- Hát az a kis hetyke fiú, aki a szénásszekéren beszélt velünk?

- Ó, a kis Jóska? Annak meg éppen nem kell vacsora; kap egy darab kenyeret, megeszi a szederfa tetején; nem kell annak egyéb. Dehogy ülnek azok az asztalhoz. Nem kell a gyereknek a jó életet megszokni.

De a hercegnő nagyon követelte azt a bátor tekintetű kicsikét, aki őket ide átvezette; Dorothea grófnő pedig Erzsikéért emelt szót, aki a konyhán főz; nagy ellenkezés után végre annyi engedményt tett Sára asszony, hogy: nohát, majd a Juci elül az ő ölében, az Erzsikének is lesz téve egy tányér az asztal szegletére, de biz az nem fog ott megülhetni, mert annak ki s be kell járnia a konyhából.

Következett azután egy olyan úri lakoma, aminek alig lehetett elvárni a végét. Annyi étel, és minden jónál jobb, hogy egy násznépnek elég lett volna. Mindabból Tóth Máté uram alig mert enni, hogy ne csámcsogjon. Sára asszony pedig kifáradt a kínálkozásban; sorba erőszakolva minden vendégét, míg bele nem unszolt a felhordott drága jóból; különösen pártul fogta Dorothea grófnőt. "De iszen volna csak énnálam egy hónapig, tudom, hogy nem lenne ilyen halavány, mint most!"

A főispán nem is állhatta meg, hogy magas elismerését ki ne fejezze Sára asszony ízletes konyhaművészete iránt.

- Hja, jó iskolába jártam ám én! - mondta Sára asszony, egészen elfogadva a kapott dicséretet, s ölébe kérezkedő kis Jucikájának egy darabot abból a jó diós rétesből a markába nyomva, amiből pedig a kicsike de egy falatot sem evett, úgy ellakott a bámulással a szép vendégek fölött, s úgy elhallgatta azután, amit az anyja mesélt odább.

- Úgy bizony - folytatá Sára asszony -, ennek az úrnak az öreganyjánál voltam én örökben. Derék jó asszonyság az, mindig tart magánál egy-egy árva leányt, ott van az nála, míg férjhez nem viszik. Munkára szoktatja valamennyit. Az volt a mondása: inkább olyan úr légy, aki úgy dolgozik, mint egy cseléd; mint olyan cseléd, aki úgy henyél, mint egy úr.

- Az igen okos mondás - jegyzé meg rá a főispán.

- Azt mondta a nagyasszony, hogy nincs csúnyább, mint a cifra paraszt meg a kopott úr! Onnan őtőle hozott el engem ez a rossz ember (gyöngéd taszítás a tenyérrel Tóth Máté uram vállára). Én már második felesége vagyok: az elsőt a szülei kedvéért vette el; azzal nem volt családja, engem aztán, azt mondta ez a rossz ember, hogy a maga kedvéért vesz el. Mert még az édesapja az én lelkem uramnak (itt szájára ütött Sára asszony), ennek a rossz embernek - engedelmet kérek, hogy kiszalad a számon; tudom én, hogy nem illik az embernek mások előtt az urának azt mondani, hogy "lelkem". Hát az uramnak az apja még csak árendás redemtus paraszt volt azon a pusztán, amelyiken legelőször megtelepedtünk. Még az se írni, se olvasni nem tudott. A fiát sem igen taníttathatta, mert éppen akkor volt az a világ, hogy a püspökök eltiltották a kálvinista gyerekeknek az iskolába járást, az ábécéket is elszedték tőlük; csak úgy a tanyákon, hol ragadt rájuk egy kis nesze az írásnak, holmi vándordiákoktól. De azért ne tessék ám valami rosszat gondolni, hogy miként gazdagodott meg az apósom. Ahogy a rossz emberek mondják, hogy kád aranyakat lelt a háza alatt, vagy ahogy a bolond babonások beszélik, hogy az ördög hordta neki lidérc képében a pénzt: ezt ne tessék elhinni.

Decséry gróf biztosítá Sára asszonyt, hogy egyik indokot sem engedi érvényre jutni.

- Elmondom én, ahogy volt, igazán. Hát az apósom éppen 1793-ban árendált ki egy nagy pusztát a Bárodi grófoktól. Keveset kellett érte fizetni. Az pedig egy olyan rendkívüli istenáldotta esztendő volt, hogy egy évben kétszer arattunk. Kicsi gyerek voltam, mégis emlékszem rá, hogy karácsony szombatján arattuk le azt a búzát, amit augusztusban ugarba vetettünk. Ezen a tájon még nagyobb volt az áldás; az apósomnak annyi szénája termett, hogy alig tudta betakarítani. A következő esztendő aztán kivette a maga zsoldját. Akkor meg nem termett semmi. Iszonyú szárazság lett; az emberek megették a lapulevelet is, fűrészporból sütöttek kenyeret; takarmány pedig éppen nem termett, úgyhogy az ország egyik részéből a másikba hajtották a gulyákat, nyájakat, hogy rakásra ne hulljanak. Egy nagy mocsár az apósom bérlette pusztán akkor egészen kiszáradt, s ez lett rá nézve a kincsbánya. Messze földről elhajtották hozzá a lábasjószágokat kinyaralásra, kitelelésre, s felébe hagyták nála, még meg is köszönték neki. Az azután való évben meg kiütött a háború; a sok katonának ruhára, posztóra volt szüksége, a gyapjú ára iszonyúan fölment; az apósom annyit bevett belőle, hogy az egész pusztát megvehette rajta. S azután is csak mindig volt Isten áldása. Az a fődolog. Én bizony nem hoztam az uramhoz semmit; mert engem úgy vett el, ahogy vagyok; hanem azért Isten kegyelméből már a harmadik pusztát szereztük meg, s minden gyermekünknek hagyunk annyit, amennyiből tisztesen megélhet. Azt tartom, nem is bánja meg, aki az én leányomat elveszi.

A főispán csak azt hibáztatta, hogy az a "leányom" nem akar megjelenni az asztalnál.

- Hjaj, nem jöhet az addig, míg odakinn el nem végezte minden dolgát. Úgy bizony. Mind ezt a jót, Isten után, az én jó nagyasszonyomnak, a Jenőynének köszönhetem; mert úgy jártak annak a nevelt leányait messze földről férjhez venni! Ez az úrfi olyan kicsi gyerek volt akkor; de sokszor eltépte a kötényemet; de megtépázta a hajamat, mikor meg akartam csókolni. Világért sem engedte magát semmi asszonyfélének megcsókolni. Nem tudom, most is olyan-e?

Tóth Máté uram jónak látta közbeköhögni.

- Hja bizony, még akkor csak olyan kicsiny gyerek volt az úrfi, mikor én a nagyasszonyomnál voltam - folytatá megzavarhatatlan ékesszólással Sára asszony -, mikor aztán engem ez a csúnya ember elvett, tréfálkozva mondta a nagyasszonyom: "No, Sári, aztán majd ha neked leányod lesz, azt én elvetetem az unokámmal!" "Ó - mondok -, nagyasszonyom: majd biz a maga unokája egy szegény parasztleányra szorul; nagy úr lesz az; grófkisasszonyt kap az feleségül." Én mondom azt; igaz a!

Sára asszony a maga ártatlan együgyűségében bizony nem is vette észre, hogy jószívű tereferélésével milyen pirosra festette egy pár embernek az arcát, akik az asztalnál egymással szemközt ülnek.

De Tóth Máté uramnak megbotránkozott a maga természetes ösztöne.

- Sok mindenféle hiábavalóságot összekalatyolsz bizony, te asszony! Ezt meg én mondom; s az is igaz.

Félbeszakította a felvett tárgyat, ami azt legjobban illusztrálta, az Erzsike megjelenése a szobában. A konyhai dolognak vége szakadt már, s a házileánynak ilyenkor kötelessége egy pillanatra elfoglalni a maga helyét az asztalnál, üresen hagyott tányérja mellett.

Csinos ellentéte annak a másik képnek.

Amilyen halavány amaz: ez olyan csattanó piros. Az a bibliai Mária, ez a bibliai Éva. Az őseredeti szépség, kinek termete még nem ismer vállfűzőt, mindenütt gömbölyű, ruganyos, erőteljes; arca megaranyozva a naptól; sűrű tömött haja hosszan lebocsátott fonadékban mesterkéletlenül. Szava nincs még, nem tud semmi nyelven; semmi kérdezősködés nem bírja rá, hogy megszűnjön néma lenni; de ha egyszer megszólal, akkor csak okosat, csak szépet mond. Még szemei sem beszélnek semmit; azokat is csak lopva veti fel, mintha félne, hogy valakinél elveszti.

Kálmán szemei öntudatlanul mérték össze a két alakot, akiknek mindegyike neki volt egyszer szánva, s nehéz volt az ítéletmondás.

No de ki tudja, mit végzett felőlük a sors?

A főispán és a hercegnő is tetszetősen szemügyelték a szemérmesen letelepült hajadont.

- Une beauté rayonnante - monda a főispán a hercegnőhöz, szokott társalgási nyelvén franciául.

S erre Tóth Máté uram azt mondá:

- Beauté paysanne...

Amikor aztán mindenki kérdő bámulattal tekinte reá, Tóth Máté uram hideg flegmával adta tudtul:

- Értek én lengyelül is, németül is, olaszul is.

Hanem bővebb felvilágosítást nem adott magáról, honnan tanulta meg mindezeket, midőn az apja még iskolába sem járatta.

A főispán nagyokat ásított már; Sára asszony észrevette, hogy a magas uraságok álmosak is már. Van gondoskodva kényelmes ellátásukról. Annyi a pelyhes dunna és vánkos a háznál, hogy akár belefulladjanak. Vetve a szép fehér ágyak; külön szobában a grófnak, külön az asszonyságoknak. Azoktól szépen búcsút vettek.

- Majd az úrfinak megmutatom én, hogy hol hál.

Egy kis benyíló a kert felé néző ablakkal várt Kálmánra, egyetlen ággyal.

- Ez az én uram szobája.

- Hát nemzetes uram hol hál?

- Mármint én? - szólt Tóth Máté uram, bundáját leakasztva a szegről. - Kinn a szérűn, a szabad ég alatt. Az az én rendes fekvőhelyem. Nem alszom én ágyban, amíg a hó be nem kerget. Mindig a földön. Ott alszik csak jól az ember.

- No, ha nemzetes uram a földön alszik, hát akkor én is ott alszom - monda Kálmán, s ő is vette a köpenyét.

- De biz azt meg nem engedem - erősködék Sára asszony, megfogva hatalmas kézzel Kálmán gallérját. - Nem ilyen fáin úrfinak való az ég alatt hálni; maga ott náthát, hektikát kap. Paraszt bőrének való az, aki már megszokta. Soha a nagyasszonyom nekem meg nem bocsát, ha itt most megbetegszik.

Kálmán megnyugtatá a jó háziasszonyt; megszokta ő már azt; a kollégiumban a hideg téglapadlón aludt; s gyalogjáró diák korában sokszor megvirradt a szénaboglya mellett; jó paraszt lenne már őbelőle.

Ennek aztán tetszetősen mosolygott a gazda is, a gazdasszony is.

- No, hát gyerünk a szérűbe ágyat vetni.

Künn szép csillagos éj volt. A cselédházaknak minden ablaka sötét volt már; aludt mindenki. Az istállók előtt horkoltak a földön heverő béresek, s a nyitott ajtókon kihallatszott, amint a tehenek nagyot-nagyot sóhajtanak.

A szérűskertben megbontott asztag előtt volt a tegnap szórt garmada. Drága piramis tiszta búzából. Amellett feküdt egy emberalak, minden takaró nélkül, meg egy komondor.

A közeledő léptekre a komondor morogni kezdett; arra az alvó felemelte fejét, s felkiáltott: "Ki az?" A komondor aztán elkezdte csóválni a farkát. "Kend az, apámuram?" - mondá megnyugtatva a fekvő, s másik oldalára fordult, s aludt tovább.

Tóth Máté uram aztán leteríté az alvó mellé a subáját, s fél szárnyával betakarózva odafeküdt, fejét, mint puha vánkosra, az édes búzagarmadára nyugtatva.

Kálmán követé a példát.

Ó, te legédesebb ágya fáradt testünknek, istenáldotta föld! Ó te legnyugalmasabb takarónk, istenszemekkel teljes ég! Milyen jó lehet köztetek aludni!

Milyen jó lehet idelenn a földön!

Nem láttátok, hogyan örülnek a gyermekek, mikor azt mondják nekik: ma földön fogtok hálni?

A két egymás mellett fekvő elkezdett beszélgetni egymással.

- Én soká nem tudok elalunni, mikor ilyen tiszta csillagos az ég - kezdé Tóth uram. - Azt hiszem, hogy ha a föld nem fogna, oda kellene esnem valamelyikbe.

Kálmán aztán beszélt neki a csillagrendszerről s a nehezedés elméletéről.

- Ez bizony szép, aki tudja - sóhajta Tóth uram. - De hát parasztnak nem való mindent tudni.

- Miért nem?

- Mert nem emészti meg az esze. Nincs rosszabb, mint a tudálékos paraszt. Aki félig-meddig tud valamit; de egészen semmit sem. A parasztnak csak egy dologhoz kell érteni: a földhez; azt pedig megtanítja neki maga a föld.

A szérűskertből szabadon lehetett végiglátni az egész rónán. A láthatárig semmi hegy, semmi helység tornya nem emelkedett. Olyan sík volt a föld, mint a tenger.

E sík róna nyugati szélén egyszerre rózsaszínű világosság kezdett derengeni, hasonló az északi fényhez vagy valami nagy égés visszfényéhez, mely messze a föld aláhajlásán túl, a láthatár alatt keletkezett.

Kálmán figyelmezteté e veres fényre hálótársát.

- Nézze ön! Ott valami nagy vésztűznek kellett kigyulladni.

- Nem vésztűz az - mondá nyugodtan Tóth Máté. - A nádast gyújtották fel; magam adtam ki a rendeletet, most ki vannak száradva a zsombikok; esztendőre jó legelő lesz a helyén.

- Tehát még az ott önnek a birtoka? - kérdé Kálmán.

- Innentül kezdve odáig és körös-körül - felelt a földész.

Kálmán elmerengett ez eszme fölött.

Egy ember, aki a földön fekszik, ennek a földnek egy akkora darabját bírja örök tulajdonul, hogy a birtoka szélét nem láthatja meg sehonnan: még a láthatáron is túl van az; a föld boltozatának hajlása takarja el. S akié ez a nagy darab a földből, nem ismer puhább fekhelyet a földnél, s nem tanult mást, mint amit a föld tanított neki.

Kálmán elkezdett fennhangon gondolkozni.

- És ilyen roppant birtok ura a földön alszik, és gyermekei asztagot raknak, ökröt hajtanak, cselédekkel esznek!

- Mert ez lesz a mesterségük, ami után élnek. Nehéz mesterség a föld után élni, úrfi. Ezer az ellenségünk, s csak a két tenyerünk a jó barátunk. Ha a cseléd, a szakmányos látja, hogy magam és fiaim versenyt dolgozunk a sorban: mind egész erővel hozzálát. Ha mi lefekszünk délutáni álmot aludni, mind végigalussza a napot. Nálam minden cseléd jó cseléd, mert ott vagyok mindig a sarkában. Nem ütöm-verem, nem szidom én a cselédet; de látom minden tettét. Nem hagyom megtörténni a rosszat. A megtörténtért büntetni: csak a kárt szaporítja; mert bosszút áll rajtam, a marhámon, a vetésemen, az épületeimen. A fiaim pedig együtt esznek a cseléddel, hogy lássa a közember, hogy a gazda fiának is jó, amit ő eszik; különben fitymál és követel. De mikor azt látja, hogy a saját fiam is mily jóízűen nyeli a fekete kenyeret, ő is elhiszi, hogy kakastejjel, varjúvajjal sült kenyér az, s nem kíván jobbat. Így lehet csak gyarapodni.

- S aztán, ha végigéltük az életet, miért éltünk?

- Miért éltünk? Azért, amiért én éltem. A nagyapámnak nem volt több egy paraszttelkénél, s én már mind a négy gyermekemre egy-egy négyszögmérföldnyi birtokot hagyok. Folytassák ők is. Bölcs példa előttünk a régi zsidók példája; még Izsák fiának szolgálatba kellett állni, s már József fiai betöltötték a Kánaánt, s kiszorítottak belőle minden idegent. Pedig együgyű tudomány az egész. Sohasem adni ki semmire semmit, ami nélkül ellehetünk. Ez a parasztbölcsesség a meggazdagodásra.

- De az életnek gyönyörűségei is vannak.

- A miénknek is vannak. Jólesik ételünk, italunk, álmunk. Egészségünk van. A zivatar meg nem hűt, a nap heve el nem lankaszt. A természet gyönyörködtet. Ifjú korunkban danolunk, tréfálunk, vénségünkben elmulatunk a pohár mellett. Akit megszeretünk, az után nem sokat sóhajtozunk: a farsang meghozza a lakodalmat, s később az apróság csevegése elég öröm mindenkinek.

- Hát a léleknek nincsenek követelései?

- A léleknek? Ó, a lelkiekben sem vagyunk fukarok. A papnak, ki ide kijár vasárnaponkint, magam fizetek annyit, mint az egész faluja, s harangot, orgonát én szereztem az egyháznak. Ott nem vagyok fösvény.

- Nem egyedül a vallást értettem a lélek alatt, hanem a tudást. Nincs vágya a földésznek mást is tudni, mint éppen a földdel való bajlódást.

- Ó, az én gyermekeim is tudnak írni-olvasni, minden zsoltárt könyv nélkül és ének szerint; a katekizmust és a bibliai történeteket.

- S azon túl nincs semmi könyv a háznál?

- De igen, a kalendárium.

- És semmi egyebet nem kell nekik megtudni soha?

- Nem. Minek a parasztnak a tudás? Amit a természettudományból tanul: az hitét ingatja meg az Istenben; amit a törvénytudományból tanul, az hitét ingatja meg az embertársakban; amit a történettudományból tanul: az hitét ingatja meg a királyban; s minek a parasztnak a kételkedés? A fenekére nem mehet a tudománynak, mert ahhoz nincs ideje, ha esze is van hozzá; s mindennek csak a színét kapja meg, s lesz a féltudós parasztból istentagadó, pörlekedő, lázongó.

- De hisz önmaga cáfolja meg állítását, ki sokat tanult, mert négy nyelvet is tud.

- Hja, amire a nyomorúság tanítja meg az embert, azt megtanulja. Engem nem instruktorok, nem professzorok tanítottak, hanem a nyomorúság. Húszéves koromban elvittek katonának, harmincéves koromban eresztettek vissza. Megjártam Párizst, megfeküdtem Mantuát, jártam Varsóban, s teleltem Lipcsében; fogoly is voltam, sebet is kaptam, rézmedaillont is hoztam haza. Ott megtanítottak sok dologra. Ott tanultam a nemzetek történetét is. Majd a fiaim is megtanulják mindezt, mikor elviszik őket katonának.

- S nem menti ki őket a katonaság alul?

- Nem. Próbálják meg ők is a nyomorúságot. Ott rendhez, fegyelemhez szoknak, s annál jobban megbecsülik aztán az édes itthont.

- De hát azóta nem érdekli önt az a nemzetek története, amiben akkor maga is részt vett?

- De igenis: hogyne érdekelne! Tudom én mindennek a folytatását.

- Tehát járat hírlapot?

- Nem biz én. Az újságban csak azt írják, amit a felsőbbség megenged. Minek olvasnám azt? Annál sokkal jobb tudósításokat kapok én. Jőnek Rácországból a disznóhajcsárok, azok elmondanak mindent, mi történik Törökországban, Görögországban. Aztán jőnek a morva társzekeresek üvegedényekkel, gyolccsal; azok hírül hozzák, mi van odafenn változás Németországban; innen vissza gyapjút visznek. A lengyel lókereskedők minden hónapban lejárnak hozzám; azoktól megtudom, mit fundál a muszka, miben tudósok a lengyelek. Moldvaországból jőnek a boérok ökröket vásárolni hozzám, hírt hallok tőlük oláhokról, tatárokról. Tótországból itt mennek át az olajkárosok. Taliánországból megérkeznek a bálisok. Stíriából idáig eljárnak almával a hiencek meg a krikehájok: Az egész világ folyását megtudom élőszóból. Még jobban, mint a nyomtatásból, ahol elhallgatják a javát. Nekem nincs szükségem újságra.

- Hát a hazai költők műveit nem szereti olvasni?

- Nem érti azokat a paraszt; nagyon cifrák.

- Az urak meg azt mondják, hogy nagyon póriasak.

- Megvallom igazán, nagyon restellem, ha valami versfélét hallok okos embertől: mindig a falusi vőfély jut eszembe, aki "sarokra" darálja el bolondos meghívóját. Én már azt hiszem, hogy minden poétában kell legalább egy negyedrész bolondnak lenni. Legalább én ahányat láttam hányódni-vetődni, mind többé-kevésbé bolond volt. Veszekedő, cigányfajta nép. Lám, még az a híres Kovács Mihály is a tömlöcben veszett el; pedig cifrán ki tudta rakni a szót! Jobb lett volna ahelyett, ha józan életet követett volna. A poéták mind részegesek. Én még a halotti búcsúztatómban is meghagytam, hogy versben ne papoljanak fölöttem.

- De hát a mi magunk magyar nemzetiségének terjesztését nem tartja ön kötelességünknek?

- Ó, igenis, hogy annak tartom. De az nem megy könyvvel meg írással. Annak éppen az a módja, amit én követek. Ó, az urak mind ferde úton járnak. Kevesen vagyunk az országban: nagyon sok az idegen. Agyonverni, ha tehetnénk, se akarnók őket, s ha akarnánk, se tehetnők. Azzal, hogy az urak a diétán elhatározzák, hogy már ezután magyar nyelven kell írni a matrikulát az idegen fajoknál is: semmire sem fognak menni; csak azért sem cselekszik. A mágnás urak aranyos magyar ünneplő ruhájától sem fog magyarul tanulni senki; hanem az én foltos ködmenemtől: attól lehet tanulni valamit. Látja, úrfi, azt az égést ott a láthatáron két helyen is? A között a két hely között ezernyi idegen fajta ember lakott. Rákóczi alatt hozták be őket a császáriak, s itt megtelepítették az üres vidéken. Víg emberek voltak! Szerettek jól enni, jól inni; hosszú lakodalmakat tartottak, lármás farsangot. Mikor bő esztendő volt, mindennap hegyen-völgyön vendégség volt minden háznál. Mikor pedig szűk esztendő volt, azért nem nyelték az éhkoppot, hanem eljártak hozzám zálogra kérni pénzt. Az én foltos ködmenemtől mindig telt az; mert én nem adtam ki sem selyemre, sem cifra kocsikra; az ő leányaik pedig seperték az utcát a selyemviganóval. És az lett a vége, hogy a dőzsölő idegent apródonkint kikoplaltuk az elfoglalt földrül; egyenkint eladogatta telkét, s vagy visszament az országába, vagy beállt hozzám cselédnek. Én pedig minden garast megtakarítok. S minden garasért egy arasszal odább foglalok a magunk földéből magunknak. Ellenállhatatlanul megyek előre. Csak egy faj küzd erősen velem: a német. Ahol az megtelepedik, azt nem bírja senki kimozdítani. Az éppen úgy tud koplalni, mint én; éppen úgy tud napestig dolgozni, mint én; éppen úgy meg tudja becsülni a pénzt, mint én, s nem hagyja oda a földét, ha egyszer belészeretett; s fellicitálja rám a hantot. Hanem a városi németet a földmíves német is éppen úgy segít kitolni a világból, mint magam. Velem együtt csak eladni megy a városba, venni soha. Miutánunk nem lehet annak megélni. Aztán itt nem bolondul meg senki, ha szerelmes: hanem családot alapít. Tisztességesen feleségének él, s megjön rá az áldás. Ez az én foltos ködmenemnek a tudománya, úrfi. A zöld mezőn, nem a zöldasztalon szerezzük vissza az országot, úrfi.

- Nem, uram. A zöldasztalnál alkotmányunkat védjük, s az nekünk drágább még a földünknél is.

- Nem tudok róla - felelt, bundáját magára vonva a földész. - Csak azt tudom, hogy valahányszor az urak az alkotmány miatt erősködni kezdtek, mindig levertek bennünket. A császár csak császár. Magyar magyarnak nem is tudna már engedelmeskedni. Adót fizetnem kell, annyi bizonyos; a fiaimat katonának elviszik, az is bizonyos; akár kérdezi a császár az ország rendeitől, akár kérdezetlenül viszi el, fizetni, szolgálni nekünk kell. Mit törjük rajta a fejünket? A követet, a vicispánt mi nem választjuk; a nemesi juss minket be nem takar, mert mi csak parasztok vagyunk. Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát!

Azzal nagyot ásított, bal felére fordult, s rögtön elkezdett horkolni.

Kálmán pedig még sokáig elnézte a lassan mozduló Göncölt, s gondolkozott magában: milyen rettenetes igazsága van ennek a földön fekvő embernek; milyen nagyot kell fordulni a földnek, amíg a föld embere át fogja látni, hogy nem az igazságot kell követnie, hanem fölemelkedni a földről, és az igaztalanul mostoha hazát fájdalommal szeretni.

Milyen sokat kell addig fordulni a földnek!

Aztán ő is csak elaludt, s azt álmodta, hogy maga is szűrdolmányban jár, ökröket hajt, földet szánt, népdalt fütyörész, a szép parasztleány bokrétáját viseli kalapja mellett!

Mikor fölébredt, pitymallott az ég; a mező hintve volt harmattal, az ébredő madársereg zenéjével, melybe prózai kolomphang vegyült. Két hálótársa már nem feküdt mellette. Azok rég napi munkájok után láttak. A ház kéménye már füstölt; ott már főzéshez kezdtek.

A távolban az előresietett aratóleányok danája hangzik. Pedig még a nap föl sem kelt.

Őt pedig oly nagyon vonzotta valami a földre vissza.



A VÁL-ÚTON

Kálmánnak ismét előre kellett menni, főnöke számára előfogatokat kellett rendelni. S az elromlott híd helyreállítását sürgetni. A főúr családja még mind aludt befüggönyözött ablakok mellett. Azok csak nagy későn fognak útra felcihelődni. Nem is várt Kálmán a kávés reggelire; amint belépett a pitvarba, már Tóth Máté uram jött reá szemközt, pálinkás jó reggelt kívánva, kezében kéticcés palackkal; volt abban a palackban fehér üröm, dióhéj, narancshéj, amitől zöld ragyogást és illatos keserűséget kapott a hatalmas szilvaszesz, abból aztán Tóth Máté uram teletöltött egy kis szűk nyakú palackocskát, amit úgy hívnak, hogy "egyes", s ráköszöntötte az úrfira. Abból azt úgy kell kotyogtatva kiszívni, hogy tovább tartson az élvezet.

- Nagyon jó ez! Domitorium! Csak úgy végigmelegíti az embert.

Utána a jó fehér cipóból a gyürkés, piros, ropogós részit; az egészen helyrehozza a belső konstitúciót.

- Ilyen ám a parasztfrüstük - monda Sára asszony, ki a friss kenyérrel szolgált.

- Adja Isten, hogy többször is legyen részem benne - viszonzá rá az úrfi.

A szekér azonban előállt, mely Kálmánt tovaszállítandó volt, jó három fakó fogva elejbe.

- Pista fiam maga lesz a kocsis - mondá Tóth Máté uram Kálmánnak, aztán lekiáltott a fiára: - Jó ülést csináltál-e az úrfinak, gyerek?

- Dejsz én oda ülök a Pista mellé, ott jobban elbeszélgetünk az úton - monda Kálmán; amiért aztán Sára asszony olyan szívesen megveregette a hátát a tenyerével.

- No, hát vegyünk búcsút szépen, ha már menni kell - monda Tóth Máté uram, megszorítva Kálmán kezét. - Egészséggel járjon, úrfi.

- Isten áldja meg, galambom, úrfi! - mondá Sára asszony is, egészséges tenyércsapással rázva meg Kálmán kezét. - Aztán egyszer majd meglátogasson bennünket megint. Ugye meglátogat?

- Ne beszélj megint olyan dolgokat, asszony, amiknek se füle, se farka - feddé őt Máté uram. - Nem minden esztendőben viszi el a Körös a hídját, éppen akkor, mikor az úrfi ezen utazik. Ki tudja, utazik-e még ezen a tájon valaha? Hanem ha mondani akarsz valamit, hát adj a mondásodnak formát. Mondd az úrfinak azt, hogy ha egyszer megkeseríti a világ, ha megszomorítják az emberek, gondoljon rá, hogy van egy alacsony ház, ahol minden ember szívesen látja, azért a sok jóért, amit teveled éreztetett az ő úri családja egykor - ezt mondd neki. Hanem ebből semmi sem lesz; ne is legyen, úgy kívánom. Az úrfi magasra fog vergődni; hatalmas, nagy hírű ember lesz, miránk sohse szorul. De ha egyszer mégis meg találják keseríteni az életét a zöldasztalok és a kék szemek, akkor jöjjön ide hozzánk; itt az Isten szép mezeje és az Isten szép ege újra kibékíti azzal, ami zöld és ami kék. Ezt mondd neki, asszony.

- No, hát ezt mondom.

Kálmán önkéntelen felsóhajtott. Hogy ezek a parasztemberek olyan jól értenek az időjóslatokhoz!

- Hát te, Erzsi, mért nem jössz elő? Mondj hát te is egy szerencsés utat az úrfinak!

Erzsi vonakodását mentette az, hogy a tejre kell ügyelnie, el ne fusson a tűz mellett; pirulását mentette az, hogy a tűz nagy.

- Isten áldja meg - monda ő is, kezét nyújtva Kálmánnak; de szemét fel nem emelte hozzá; hanem a kézszorítás, mellyel elbúcsúzott tőle, olyan őszinte, oly meleg volt.

Az a "másik" még most alszik.

Aztán az aprószentek is előkerültek; az ökrös szekér kormányzója, a kis Jóska öltözetlen, azazhogy még kalap nem volt a fején, mert fehér vászonruhájában alszik éjjel a szénaboglyán, jár nappal a mezőn; különbözés a felöltözött s levetkőzött állapot közt csak a kalap. Ő is hatalmas parolát adott a búcsúzónak; s a kis bátor szemű leány pedig még a nyakába is kapaszkodott, s meg hagyta csókolni az orcáját.

Azzal felült Kálmán a kocsiülésbe Pista mellé. Pista egyet csettentett a nyelvével a lovaknak: azzal mind a három fakó egyszerre nekirugaszkodott, s vitte a szekeret ostorsuhintás nélkül, csak olyankor lassítva futását, amikor zökkenő következett.

A mező szép zöld volt, az esők után bársonnyal volt bevonva a róna, s az ég felhőtlen kék.

Kálmán olyan sok szépet tudott beszélni a parasztlegénnyel a zöld mezőkről.

Hanem ebben az élvezetében nagy hamar meg lett zavarva. A legelső itatónál összetalálkozott a főispán futárjával, ki sürgős levelekkel jött ura elé. Ez Kálmánnak is hozott egy levelet.

A levél címiratán megismerte Kálmán Béni bácsi ákombákját. Ebben nem volt semmi feltűnő: nagyanyja leveleire mindig Bénivel szokta íratni a címzetet; mert ő maga latinul nem tudott: márpedig tisztességes embernek úgy illett, hogy a levél borítékja meg legyen adva a "generoso ac perillustri Domino, Domino, summa cum reverentia", különben azt hinné a postás, hogy valami paraszt ír valami zsidónak. - Hanem aztán mikor a levelet felbontotta, nagyon megdöbbent rajta, hogy a nagyasszony írása helyett ismét Béni bácsi valóságos és autentikus disznóival találkozik. Ez az ő írása volt: bizonyítnak mellette a hű kézvonáson kívül a hitelesítő helyesírási bakok s a szó közepéből kimaradt betűk. És aztán fele, sőt kétharmada a megírt soroknak ismét gondosan ki volt törülve; mint aki írás közben megbánta azt, amit írt, de azért mégiscsak úgy küldte el, bosszantva a levél megkapóját, hogy nem tudja kitalálni, mi lehetett számára odaírva.

Valjon mi lehetett odaírva?

A levél kezdődött így:

"Jaj kedves uramöcsém. A mama ugyan nagyon..."

Itt ki volt törülve a többi. De mégsem volt oly jól kitörölve, hogy egy nevet ki ne lehetett volna belőle venni. Ez a név volt "Cilike".

Tehát Jenőyné már megtudott valamit az ő találkozásáról a maga száműzötteivel. A családi crimen laesae majestatis!

Ugyan sietett, aki deferálta! Ugyan jó rendőrséggel van körülvéve!

A levélben aztán csak itt-ott volt valami olvasható sor, amiből azt lehetett kivenni, hogy mindamellett is a szokott pénzküldemény nem marad el; hanem az a delizsáncon megy; hanem hogy az uramöcsém ugyan vigyázzon magára.

Ez a levél aztán egészen elvette a kedvét Kálmánnak a kék égtől is, a zöld mezőtől is.

Lám, milyen jó dolga van annak a másik legénynek ott mellette, aki sohasem kap levelet a postáról!

Mikor Decséryék a kastélyukba megérkeztek, a főispán tudatá Kálmánnal, hogy Pestre vissza kell költözniök egy hét alatt.

A táncmestertől pedig azt tudta meg, hogy a hercegnő unokájával együtt felmegy ismét Bécsbe, s vele együtt az egész udvari cselédség. Talán hosszabb ideig, talán egész évig fognak ott maradni.

Ez a hír még növelte Kálmán levertségét.

A kordicai statució élményei óta kellett észrevennie, hogy valami langymelegség mutatkozik irányában a grófi család részéről. Nem azon a hangon beszélnek vele, amelyen eddig.

Dorotheát sem láthatta többé, csak éppen asztalnál, ott meg messze voltak. A leckeadásnak vége volt már.

Most aztán, mikor közel állt ahhoz, hogy őt ne lássa többé, érzé a nagy űrt, mely utána fog maradni lelkében. Most tudta meg, hogy milyen nagyon szereti őt.

Lám, arra sohasem gondolt, hogy az ember nem lesz örökké Decséryéknél jurátus, hol csak egy ajtót kell kinyitnia, és mindennap láthatja azt, akit imád. Egyszer csak neki is el kell hagynia azt a házat, s akkor azután még sok bezárt ajtó fog állni előtte, amelyek előtt hol alázatosan kopogtatni kell, hol erőhatalommal elfoglalni a kilincset, hol aranykulcsot szerezni a kinyitásukhoz, míg oda fog eljutni, hogy őt ismét színről színre lássa!

A főispán másnap rögtön elutazott; de kísérőül Biróczyt vitte magával; Kálmán a kastélyban maradt. A hölgyek csak egy hét múlva indulhattak a bécsi útnak. Az öreg Decséry szokása szerint falusi lakában egyedül volt visszamaradandó.

A legelső nap, midőn Kálmán az étteremben megjelent, a hercegnő behívta őt szobájába. Abban a szobában szokott leckéket adni Dorothea grófnőnek. Dorothea most nem volt az asztalnál; hanem helyette ott állt az asztalon egy miniatűr arckép, mely a grófkisasszony képmása volt, halaványsárga ruhában, mesterséges hajbodrozattal, kezében legyezővel.

- Ön festeni is tud? - monda a hercegnő. - Láttam egypár művét. Nézze ön; férjemnek egy kedves meglepetést akarok szerezni. Le tudná ön ezt az arcképet másolni számára?

Kálmánnak alig akart kijönni a felelet az ajkain.

- Megkísérthetem, hercegnő.

- Tehát vigye ön e képet magával szobájába, mert senkinek sem szabad megtudni a dolgot; hogy meglepetés legyen.

- Igenis, hercegnő.

Kálmán, kicsinyben múlt, hogy meg nem köszönte a hercegnőnek a megbízást, hogy el nem árulta, milyen nagy gyönyört szándékozik neki szerezni a hercegnő.

- Elég lesz önnek egy másolat készítésére egy hét?

- Igen. Elég lesz - rebegé Kálmán, s hangjának reszketése vallá: elég lesz két másolat készítésére.

Mert arra ugyan mérget vehet be akárki, hogy Kálmán egy hét alatt, egyedül bezárkózva szobájában ez arcképpel, nemcsak az öreg úr számára fogja azt lemásolni - hanem a saját maga gyönyörűségére is.

Kálmán valódi művész volt. Bölcsőjében nem egy, de két múzsának csókja érinté. Hátrahagyott képeit most keresve keresik, amik egykor... De ne vágjunk az események elé.

Egy hétig nem látta őt senki szobáján kívül máskor, mint az ebéd idején. Akkor szabad volt neki az élő minta bámulatában elveszteni magát. A művész tanulmánya volt az. Az asztaltól sietett vissza palétájához.

Két másolatot készített az arcképről.

Az egyik a nagyapa számára készült, híven azonos a mintaképpel. Ugyanaz a mosolytalan madonnaarc, ugyanazok a lesütött szempillák; a hajfonadék divatos; az öltöny fekete és halványsárga, kezében a tollas legyező.

A másik nem a világ számára készült. Ugyanazon arc, de egy szende mosoly s az ég felé emelt szemek a dicsőület ragyogását bűvölék reá, öltönye fehér, kezében liliomszál, s halvány rózsaszín szárnyai vannak. Angyalnak festé. Ez a maga számára készült. Ezt nem látja meg senki.

Vajon nem volna bizonyos a hercegnő az édes csalásról? Nem bírna előre érzett tudatával e szent tolvajlásnak? Hiszen ha meg akarta ajándékozni az öreg urat unokája arcképével, odaadhatta neki az eredetit, s Bécsben ugyanazzal a művésszel újra lefestethetné a grófkisasszonyt. Azt is tudhatta, hogy egy hét nem kell egy művésznek egy arckép festéséhez. - Ez biztatás volt!

Kálmánnak értenie kellett, hogy aki a Volta-oszlop korrespondens lapjait föltalálta, nem volt olyan nagy természetbúvár, mint aki azt feltalálta, hogyan lehet két festett lappal két szívet úgy egymáshoz láncolni, hogy azok minden időn és távolságon keresztül egymással együtt érezni meg ne szűnhessenek.

Egy hétnél hamarább visszaadta az eredeti arcképet is meg a másolatot is. Mindenki magasztalta a művészetét, aki a remekül talált másolatot az eredetivel összehasonlítá; - de Kálmánt jobban ittasítá minden dicséretnél önszívének dobogó magasztalása: az a szíve fölé rejtett kép még jobban van találva.

Azután eljött az elutazás napja. Kálmán még egyszer részesült abban a boldogságban, hogy egy kocsiban utazhassék szíve bálványával. Az egész úton meggyőződhetett róla, hogy az most is oly gyöngéd hozzá, mint eddig; s a rövid ideig tartó langymelegség csak rövid büntetés volt a gyönge hűtlenségért: azért az egy napért, amit Kálmán az ő istenei s azok papja és papnője társaságában töltött, elfeledkezve azon kötelességeiről, miket a keresztyének Istenének megdicsőült és "élő" szentei iránt a "Credo" és az "Amo" reá róttak.

Még a Bécsbe utazás reggelén egyszer alkalma volt Kálmánnak Dorothea körül a családtag szolgálatait végezhetni; azontúl aztán távol esett tőle.

Nem maradt a főispán házánál a juraterián, hanem külön szállást fogadott magának, s csak napi kötelességét végezni járt fel az irodába. Azt adta indokul, hogy ügyvédi vizsgájára készül.

Nem volt igaz.

Drámáját írta, azzal volt elfoglalva.

Biróczy hamarább átesett a vizsgán, "praeclarum"-mal censurázott; mindjárt alkalmazást is nyert Korcza úr mellett mint adjunktus.

Egy napon Biróczy meglátogatta Kálmánt. A kis gnóm arca komoly tekintet által tűnt ki ezúttal; még vatermördert is kötött, hogy annál szigorúbbnak lássék. Ő már ügyvéd volt; hozzá nem illett többé a jurátusi pajkos viselet. Azt külsőleg is kellett jelezni.

- Nos, bajtárs, hát mennyire vagy Kövyvel? - ez volt első kérdése hozzá.

Kövy volt annak a nevezetes kézikönyvnek a neve, melyet szerzőjéről, a pataki híres tanárról neveztek így s ami az akkori törvénytudományt magában foglalta.

- Meglehetősen készen vagyok vele - mondta Kálmán némi feszengéssel.

- Lássuk. - És azzal Biróczy elkezdé Kálmánt examinálni; mint ahogy szokták fiatalemberek egymást keresztül-kasul kivallatni a szigorlat előtt, mintegy próbaképpen, hogyan fognak majd megállni a vizsgáló szenátus előtt.

Biróczy sehogysem volt megelégedve Kálmán feleleteivel.

- Valld meg, pajtás, hogy bele sem néztél ebbe a könyvbe két esztendő óta. Pedig egy hónap múlva nyakadon a cenzúra.

- Ej, ha egyszer átolvasom, ismét a fejemben lesz minden.

- De hát mit csinálsz te az egész idő alatt? Verseket írsz megint? Komédiákon töröd a fejedet?

- Ah! Egy év előtt még te sem beszéltél ily lenézőleg a versekről és komédiákról.

- Akkor még diák voltam, mostan pedig prókátor vagyok.

- Ahá! Tehát azt jelezik azok a vatermörderek a nyakadon.

- De tegyük félre a tréfát, barátom. Minden életnek céljai vannak, s minden cél oda megy ki: hogy az ember magának vagyont, azáltal nyugalmas életet, kényelmet, családi boldogságot szerezzen. Mert a családi boldogság is azon alapul, hogy legyen mit ennünk. Ez a cél még nekem is ideálom, ezzel a majompofával, s fel akarok hozzá mászni ezekkel a csámpás lábakkal. Hát még te, kinek százféle alakban kínálja a világ minden boldogságát. Nagyanyádtól roppant vagyont lész öröklendő; kilátásod van olyan házasságot köthetni, mely amellett, hogy a világ első szépségével tesz boldoggá, kétszeresen meggazdagít. Előtted áll a leendő nexusnál fogva az út a legmagasabb állásig. Szeretve, ünnepelve, irigyelve lehetsz, s nem kell semmi, csak a kezedet kinyújtanod utána. Más ember a celli Szűz Máriához vándorolna búcsújárva, hálát adni az égnek annyi ráontott kegyért; te pedig azon vagy, hogy mind kidobd a hajóból a tengerbe. Egész komolyan beszélek. Korczától megtudtam olyasmit, hogy nagyanyád tudakozódott nála, vajon: minő törvényes eljárások kellenek egyik vagy másik egyenes örökös kitagadásához; hogy nem Béni bátyádról van szó, azt elképzelheted. Az okát is jól tudom, hogy miért is haragszik rád. A színészekkel való ismeretségedért; költő hajlamaidért. Ezt meg Aszályitól tudom. Ez a fickó most itt rontja a levegőt Pesten, s azzal foglalkozik, hogy a ponyvaliteratúra számára fűzfaverseket fabrikál; s Angyal Bandit meg Burnczvik herceget énekli meg alexandrinusokban. Közbe kritikákat is ír mindenről, ami könyv, az egyetlen helybeli lapnak. Erre az emberre vigyázz! Már egy helyről kimart. Ha gazdag ember fogsz lenni, azt nem bánja; akkor neked fogja dedikálni epithalamiumait, fescennináit, panegiriszeit, névnapi ódáit, és mindennap eljár a tányéraidat kinyalni, hanem ha a költészethez nyúlsz, ott megharap; mert az az ő moslékja! Tehát innen zivatart várhatsz. Ez aztán az eged másik felét is elborítja. Egy kis ködöt már vehettél észre. Minek mondtad azt, hogy Bányaváryné testvérhúgod, mikor nem is igaz? Azt gondolod, a Decséry grófnőknek nagy kedvük van vándortruppokkal sógorságba keveredni? És végtére, ha kitudódik, hogy te poétázással foglalkozol, soha senki terád sem a maga dolgát, sem az ország dolgát nem bízza többé.

- És mégis azt fogom tenni - felelt Kálmán.

- Bajtárs! - monda Biróczy. - Értem én a költő mondását: "Singe, wem Gesang gegeben." Daloljon, akinek dal van adva. De őrá volt, aki hallgatott. Egy nagy nemzet. Énekelhetett neki. De kinek énekelünk mi? Nem szedtél fel elég tapasztalást a mai napig? Ki hallgat rád? Úri rendünk nem is ért nyelvünkön. A szép asszonyok nem veszik könyveinket szép kezeikbe. A gazdag mecénás, ki százezreket ád ki könyvtárára, a holt literatúrát kegyeli, az élővel nem törődik. A nemesember csak korteskedni szeret; a liberális hazafi bolondságnak tart minden irkafirkát, ami nem politika, s a politikai celebritások virtusnak tartják, hogy ők soha nem olvasnak semmi költeményt, s nem járnak semmi színházba. A papoknál indexre van téve a költői munka, s a jó palackot meg a tucat kártyát ők le nem teszik azért, hogy olvassanak. A parasztnak meg még egészen fogalmán kívül esik a vágy valami szellemi eledel után: érzéke hiányzik hozzá. A prókátornak nem kell más, mint az aktái, a Tripartituma meg a curiale decretumok; a mérnök csak léniáz és cirkalmaz; az orvos csak receptet ír, a kereskedő csak kontót készít; költők dalára hallgatni itt senkinek sincsen kedve. Monddsza: melyiket akarod te ezek közül meghódítani?

- Valamennyit!

- Büszke mondás. De hátha egyiket sem? S ha ráadásul elveszted érte világi szerencsédet, mely annyi felől aranytálcán kínálkozik eléd?

- Hallod-e, kedves barátom! Jól tudom én azt, hogy miről van szó. Értem, sőt tudom magyarázatát adni annak a borzalomnak, amivel a tisztességes emberek viseltetnek országszerte az olyan alakok iránt, akik a szabad művészet pályáin bolyongnak. Azért, mert bolyongnak. Tudom, hogy hamut hint fejére az az anya, akinek azt hozzák hírül, hogy gyermeke elment színésznek. Tudom, hogy száműzve van a világból az a család, melynek valamelyik tagja az ősi becsületes nevet az irodalom terére hurcolta. És igazolva van mind e keserűség. Aki látja e rongyosan, éhesen, de annál inkább szomjasan, mikor nem részegen kóborgó hadat, mely itt megszökik, ott elcsapják; mely nem tisztel sem családot, sem szülőföldet, mely pirosra festi képét, de pirulni nem tud; mely arcfintorgatással röhögteti meg a hájfejű csőcseléket, s színfalszaggatással riasztja a műízléssel bírót; mely tanulni rest, érezni szívtelen, melynek hivatásáról fogalma sincs, mely bukfencet is hányna, ha ahhoz is tanulmány nem kellene; mely koldul, és olcsó szerelmet árul: az bizony méltán siratja meg minden ivadékát, mely ezen régióval érintkezésbe jön. Az is méltán követeli vissza becsületes nevét családja sarjától, aki elnézi, hogyan marcangolja egymást össze két veszett író, mikor az összevész a dicsőség rongyain. Hogy veszik le egymás fejéről a keresztvizet. Hogy verik bele egymásnak az arcát a sárba, s akkor aztán hogyan indulnak el azon sáros pofával mind a ketten ugyanazon közönséghez, mely veszekedésük csömörével van tele: nyavalygó érzelgéseik unalmas termékei számára olvasókat, vevőket összekoledálni. Hogy az ilyen fiúnak kiteszik a székét az ősi házból, azt természetesnek találom. De mit, ha jön egyszer valaki, nem egy, de sokan, akik azt mondják: "Ide! Én nem szolga, de király vagyok itten; arcomat nem éri el a sár, de eléri a napfény! Amit én hirdetek, az nem az én szégyenem, hanem a ti dicsőségetek! Én nem koldulok a közönségtől, én kincseket szórok közé!" S ha akkor az egész ország egy diadalszóra zendül, ha akkor a Isten ihlette homlokon kizöldül a megérdemlett babér, nem hiszed-e, hogy a büszke családok, legyenek azok grófok vagy parasztok (mert nálunk a paraszt is büszke) örömmel fogják keblükre zárni azokat, kik magasabban állanak, mint ők? S az én leszek, és akik velem jőnek. S ha nem teszik? Maradnak odalenn. Mi fölfelé megyünk.

Biróczy elbámult. Ezen a hangon ő sohasem hallotta még Kálmánt szólni. Az ifjú költőnek ki volt pirulva az arca, hevesen járt fel s alá szobájában, s kezei reszkettek a felindulástól.

- Elárultam magamat előtted - monda hevült hangon, barátja kezét megragadva. - Kicsaltad belőlem titkomat, amit eddig senki sem tudott, csak én és a hallgatag papír. Szerény, szolgálni kész embernek ismer mindenki. Nem igaz! Kevély vagyok, mint egy ördög! Nem ismerek erősebb embert magamnál! Se férfit, se asszonyt! De tudd meg már most, hogy őrültségemnek szisztémája van. Egész tervezet van agyamban, hogyan fogok berontani a világba, mint mennydörgő Jupiter. A testvérhazában most épült fel az első országos színház. Azok mindig előbbre vannak egy lépéssel nálunknál. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják kezdeni. Maguk a főurak és úrhölgyek lépnek föl legelőször, s jelenlétük szenteli fel a színpadot, hogy az előítélet is elismerje róla azontúl, hogy az oltár és nem pellengér. Bányaváryék társulata fog utánuk működni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni, száz arany jutalom van kitűzve. Én írtam egyet, most végeztem el. Vedd át, és olvasd végig. Másnak meg ne mutasd. És akkor aztán, ha elolvastad, jöjj vissza hozzám, és mondd meg igazán: őrültségnek találod-e, hogy amidőn e mű szerzőjének nevét kérdezendik, büszkén álljak elő s azt mondjam: "én vagyok az!", s mikor azt bevallom, ne féljek sem attól, hogy nagyanyám kitagad, sem attól, hogy kedvesem megvet, sem attól, hogy a világ minden ajtót bezár előttem; hanem ezzel a névvel a homlokomon követelhessek magamnak helyet mindenütt, hol tisztelet és szerelem osztja a rangot.

- Magamat is szinte fölmelegítettél - monda Biróczy -, pedig én hideg béka vagyok. Jól van. Mint mondád, őrültségednek szisztémája van. Azt látom. El fogom olvasni művedet; hanem bennem igen szigorú bírálóra számíts. Annál inkább, mert én azt látom, hogy nagyon beteg vagy. S szeretnélek kigyógyítani. Megvan még egy példányban a műved?

- Már le van tisztázva.

- Azért kérdem, mert ha nagyon szépnek fogom találni, kísértetbe jöhetnék, hogy a tűzbe dobjam.

Másnap visszajött Biróczy, s átadta az elolvasott művet. Nagyot hallgatott utána.

- Nos, olvastad? - kérdé Kálmán, kíváncsian vizsgálva Biróczy arcán a hatást.

- Végig. - Nem árult el annak az arca semmit.

- S mit szólsz hozzá?

- Gyémánt!

Felelt rá Biróczy mozdulatlan arccal, s kis idő múlva utána tevé:

- S az is fog maradni időtlen időkig örökké.

Kálmán szívdobogva hallgatott.

Biróczy nagy vártatva folytatá:

- Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakja is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejjel mindig ki fog látszani valamennyi közül.

(A lefolyt ötven év igazolta szavát.)

Kálmán szemei égtek - olyan embertől hallotta e magasztalást, aki senkinek sem hízelgett soha; aki még imádkozni sem szokott, hogy még a jóistennek se hízelkedjék.

- Hanem...

Most következett a végzetes "hanem".

Kálmán visszafojtott lélegzettel figyelt.

-...Azt a célt, amelyet te magad elé tűztél, ezzel a művel te el nem éred. Hisz ezt ma nem érti meg senki. Ehhez egy új nemzedéknek kell születnie, mely hozzá felnőjön. A mai kor népének a te eszméidet utolérni röpte nincsen. Kukacok és alvó pupák országa ez. Camoens fogsz te lenni, ki halála óráján műveit tűzbe hajítja, hogy nem értő hazáját megfossza tőle. Ennek a te művednek fiókod fenekén kell temetve maradni, hogy addig, amíg élsz, ne is tudjon felőle senki, csak halálod után találjon rá az utókor s akkor szörnyedjen el mindenki, mekkora kincset hantolt el sírodban. Addig ne mutasd senkinek, mert a hájfejűnek úgy fog esni költeményed hangja, mint a kutyának a hegedűszó; ijedtében vonít! Senki sem fogja megérteni. A mívelt úri rend háta borsózni fog, s azt mondja: rettenetes eszmék ezek! A tudós világ nyelved őseredeti zamatját nem ízleli, s a profanum vulgus ott fog hahotával kacagni gondolataidon, ahol alvó rémeket véltél fölébreszteni szívében. Hát a reprodukció hogyan lesz? Hiszen ehhez a műhöz egy csupa világművészekből csoportosult színtársulat kellene. Minden alakja egy remek. Mikor lesz, hol lesz valaha, talán ötven év alatt egyszer, amikor egy csupa óriásokból álló színésznemzedék vállaira ráillenek a te rettentő dimenziójú alakjaid. A pygmaeok karikatúraként fognak járni e jelmezekben, mikben lábuk elbotlik. És végül még hátravan egy rém. Az, aki a gondolatokban olvas. A minden élőknek és holtaknak ura. Nem az "Úr"; hanem a Kutya Cenzor. Az a te eszméidnek felét legyilkolja. Tedd el te e halhatatlan művedet, barátom, fiókod fenekére...

- Nem fogok vele elrejtőzni - monda Kálmán lázas izgatottsággal. - Pályázatra bocsátom művemet. Nem kockáztatok vele semmit. Vagy győzök, vagy vesztek. Ha győztem, diadalkapun át vonulok be a világba, s akkor minden jeget megtörtem. Ha pedig vesztek, elégetik jeligés levélkémben foglalt nevemet, művem fiókom fenekére vándorol, s nem jön napvilágra többé. Harmadik eset nincs.

- De van még egy harmadik is meg még egy negyedik is - mondá Biróczy.

- Halljam.

- Ó, aziránt semmi kétségem sincsen, hogy műértő bírák, irodalommal foglalkozó emberek, kik művedet négy fal között olvasni fogják, leborulnak előtte, s kürtölve kürtölendik a világnak, hogy egy halhatatlannak született mű támadt az országban. Ez másként nem is lehet. Én ismerem mind a mostani irodalmi tehetségeket; senki sincs köztük, aki a pálmát elragadja előled, de nem lesz soha; ezután sem lesz! Az irodalmi koszorút elnyered. Hanem annál magasabbról bukol. Műved, melyet mint irodalmi remeket hirdetnek majd előre, a színpadon paródiává alakul a selejtes előadás miatt.

- Ó, akkor Bányaváryékat rosszul ítéled meg. Ők lesznek az ünnepélyes megnyitáson.

- Ismerem őket, láttam Csongrádon. Cilikéd ellen sincs kifogásom. Ő egyedül azon alak, ki egy szenvedő erény szerepébe beletalálandja magát, mert jelleméhez talál az. Már Bányaváryról nem állok jót. Neki szokása túlságosan tüzelni: a vidéki közönség így szereti azt. Sokat hadonáz, és minden indulatot apróra kifest. Ezzel pedig a te hősödet egészen eltorzítja. Azt a jellemet, melynek csak nagyszabású indulatai vannak; mely halálos sérelmét az utolsó kitörés bekövetkeztéig ki nem mutatni büszke; mely önmagával küzd, s uralkodik szenvedélyein, míg azok felül nem kerülnek. Bányaváry ezt nem tudja felfogni. Neki elejétől végig kiabálni kell. Így szoktatták. Hát a többi szereplők mit fognak csinálni magas alakjaidból? A heves fejű főnemes személyesítője, ki honszerelemből lázadó, lesz ott egy akasztófától elszabadult zsíros szájú betyár; az agg férfi, kinek kesergésében annyi megható van, lesz egy sápítozó vén banya; a parasztból, ki együgyű panaszával a kor arculatát rajzolná, a színpadon egy szószátyár gányó lesz, akinek huszonöt bot kell a panasza végén, s a nagylelkű fejedelmi alak olyan kálvinista prédikátor lesz, amilyen csak valaha Bergengóciában írásból olvasta a halotti búcsúztatót. A cselszövődet kifütyülik a komiszkodásáért, s fejedelmi asszonyod egy derék tekintetes asszony lesz a javából. Én előre látom az előadást, melynek végén minden ember azt fogja kérdezni: hát ez volt az a csodamű, aminek olyan nagy hír járt előtte? A második előadással aztán várnak a jövő évtizedig.

Kálmán mosolygott.

- No, ezt tartod te hát a harmadik lehetőségnek; hát a negyedik micsoda?

- A negyedik az, hogy minden úgy fog történni, ahogy te álmodod. Diadal jár előtted, diadal utánad. Műved győz, színészeid remekelnek. A publikum bálványozni fog; meghódítod egészen. Meglehet, hogy ugyanazon színészek, kik Csongrádon csak a népies alakokig tudnak emelkedni, a másik haza fővárosában, hol egy csupa nemesekből álló mívelt közönség nézi őket, felemelkednek egy ranggal, s lesznek művészek, vagy éppen ha Budára vagy Pestre sikerül feljönniök, a nemes vetélykedv az idegennel szemközt új ihletet ád kebleiknek, s te velük együtt győzesz. Akkor veszted el legjobban azokat, akik rád nézve legbecsesebbek. A bukott poéta még visszatérhet bűnbánó mezében sértett nagyanyjához, még azt visszafogadhatja a Decséry-kastély; de az olympi győztes el van rájuk nézve veszve.

- Hát akkor legyen elveszve - monda Kálmán kemény határozottsággal. - Ha így, ahogy vagyok, eltaszít valaki magától, akkor legyek rá nézve ott, ahova taszított. Koldulni nem fogok, se kenyeret, se szerelmet. Akkor tollam lesz anyám és kedvesem. Nem én leszek az első, aki így élt. De én így fogok élni.

A két jó barát megszorítá egymás kezét, sokáig némán.

Mikor elváltak, akkor azt mondá Biróczy Kálmánnak:

- Azonban, miután műved benyújtása s a bírálók ítéletkimondása között jó tíz hét esik közbe, ezt az időt mégiscsak felhasználhatnád arra, hogy a Pegazusról leszállj, s a Tripartitumot és a Kövyt végiglapozgasd, mert a diplomára szükséged lesz.

- Azt fogom tenni - ígérte Kálmán.

S ígéretét meg is tartotta; tíz hét alatt nem látott egyéb után, mint ami hivatalos feladata volt, készült a cenzúrához.

Beíratta magát a vizsgálandók közé, s határnapot is kapott már rá.

Végzetes határnap!

Ugyanazon napra esett ügyvédi vizsgája, amely napon a drámabíráló választmány volt kimondandó ítéletét a pályaművek felett.

Az erősebb indulat elfoglalta agyát a gyöngébb elől.

Inkább azon járt az esze, hogy mi hírt hoz a posta, mint azon, hogy mi véleménye van Werbőczinek azokról a konkrét kérdésekről, miket a nagyméltóságos személynök úr hozzá intéz. Csak megfelelt rájuk.

Másnap az írásbeli vizsgát kellett letennie, azt is folyvást drámája során aggódva végezte; ki is felejtett írásából imitt-amott valamit.

Harmadnap aztán megkapta a diplomáját.

Csak "laudabile" volt.

Háromféle kalkulust szoktak az ügyvédi diplomában osztogatni: praeclarumot (kitűnő), laudabilét (dicséretes) és sufficienst (elégséges).

Az ugyan tökéletesen mindegy a diplomára nézve, akármelyik áll benne e három szó közül; de már Kálmánt mégis nagyon bántotta az, hogy csak a középső jutott neki, aki osztályában mindig legelső volt, aki maga előtt sohasem látott ülni jobbat. Hogy eshetett ez meg rajta? Éppen az utolsó lépésnél.

A diplomanyerés ünnepére Korcza úrhoz volt híva ebédre. Hajdani principálisa már türelmetlenül várta az érkezőt: Biróczy is ott volt.

- Csak laudabile - ezzel a szóval köszöntött be Kálmán, s nagyon lehangolt képet mutatott.

- Az rossz! - kiálta Korcza úr nevetve. - Sufficienst kellett volna kapni! Minden nagy ember suIIicienst kapott a cenzúrán. Én is. Azért mégiscsak lett belőlem valami. Reviczky Ádám is sufficienst kapott, s lett belőle kancellár.

(Ezt állították Kálmán elé jóakarói mindannyiszor, mint utánzandó mintaképet.)

Kálmán gondolá magában: "Vigasztaljatok csak! Hadd múljék el még két nap, akkor majd megtudjátok, hogy ki vagyok."

Nagyanyjának sietett megírni, hogy a vizsgát letette s milyen eredménnyel. Levele együtt érkezett Korcza úréval, ki a nagyasszonyt megelőzte a dolog körülményes magyarázatával. Kálmán pompásan felelt, de az ülnökök között volt egy ellensége a nagyasszonynak, ki ellenében nagy pört vesztett valaha; annak a bosszúja, hogy Kálmán nem praeclarumot hozott haza. A nagyasszony ezt majd elhiszi, s az ülnököt fogja szidni, nem mást.

Kálmán pedig türelmetlenül várt a maga napjára. Ólomlábakon jártak a napok.

Még akkor nem volt gőzmozdony; a postának kellett négy nap, hogy egyik ország fővárosából a másikba eljusson.

Végre az ötödik napon megkapta a várva várt levelet Bányavárytól, kire rábízta, hogy a pályázat eredményéről tudósítsa.

Lázasan dobogott a szíve, reszketett a két keze, mikor a levelet felbontotta; tüzet látott maga előtt a két szeme, mikor olvasni kezdte; s aztán elakadt a szíve dobbanása, leesett a két keze ölébe, víz borította el a szemeit, mikor azt végigolvasta.

A pályadíjat nem ő nyerte el.

Valamennyi pályázó közül egy idegen nyelvből fordított műnek adták ki a koszorút. Megkapta a babért egy fordító.

Hát az ő remekműve? A késő kor világító kolosszusa? Az irodalom büszkesége? Hát azzal mi történt?

Egy szó sem volt róla. Még csak egy buzdító említés aprópénze sem járt neki érte. - Azt figyelembe sem vették!



A NAGYANYA FENYÍTŐ KEZE

A balhírt hozó levél után Kálmán az utcára sem mert kimenni szobájából. Azt hitte, bukását minden ember olvashatja a szája görbületéről; hanem a kapott levelet másnap elküldte Biróczynak.

Az rohant hozzá azonnal, már amennyire sánta lábaival szokása volt rohanni.

- Ó, Minósz, Aeacus és Rhadamanthus! A pokol drámabírálói! Ó, szent Midasz király! Te mintaképe a műkritikusnak! Legyetek áldva és dicsőítve örökké! Barátom, bírálóidban ismerd fel legnagyobb jótevőidet. Mi lett volna belőled, ha Bányaváry e levél helyett azt küldi, hogy drámád pályadíjt nyert, s két hét múlva ő és Cilike játszani fogják benne a címszerepet? Nagyanyád tegnap óta itt van!

Ah! Kálmán mégiscsak elsápadt erre a hírre.

- És velem nem tudatta ittlétét.

- Nem ám! Én is Korczától tudtam meg, ki ezt a hírt velem nagy titoktartás feltétele alatt közölte. Különösen neked nem szabad azt megmondanom. Nem is mondom senkinek, csak neked. Az öreg asszony itt járása nekem szeget üt a fejembe. Egész nap Korczával fiákereznek, nem tudom én, hova s merre; mikor meg ott van a nagyasszony Korczánál, folyvást okiratokat készítenek; amikbe Korcza egy teremtett lelket sem enged belepillantani. Én itt veszedelmet érzek. Nagy szerencse, hogy a drámád megbukott, s most még csak a kordicai találkozás terhel; ez még csak "actus minoris potentiae" - a dráma már crimen laesae majestatis lett volna. Ergo éljen a bölcs areopag, mely e bűnt levette rólad. Most sietek vissza, s ha szerét teszem, kicsalom Korczától, mi hordja itt az öreg asszonyt.

Kálmán vállat vont. Nem törődött már semmivel.

Azonban nem kellett Biróczy jólelkű fáradozásaira várakoznia. A talány megoldása helyébe jött önkényt.

Alig hagyta el szobáját barátja, midőn nyílik az ajtó, s belép rajta a nagyanya.

Abban az ő szokott háziöltözetében, amelyet otthon a kisvárosban szokott viselni; de nem azzal a családszerető arccal, amit otthon megszoktak nála.

Egész megjelenése, tekintete, magatartása valami elutasító, hozzájárulhatlan gőgöt tanúsított. Előkelő dölyf volt az, rideg, nyers komorság mellett.

Kálmán sietett neki kezet csókolni. Azt engedte; de arcát meg nem csókolá, meg nem ölelte, mint máskor.

Szótlanul, kínálást nem várva leült az egyetlen pamlagra, s körülnézett a szobában.

Nagy sokára azután megszólalt.

- Hol van a diplomád?

Kálmán előkereste azt a szekrényéből, s átnyújtá neki.

A nagyasszony belepillantott: elolvasta az aláírt neveket, s aztán visszaadta.

Azután sokáig elhallgatott. Míg egyszer rákezdé rideg száraz hangon: "milyen ócskák ezek a bútorok itten!"

Majd meg elindult a szobában, s körülvizsgált mindent, kinyitogatta a szekrényeket: "milyen durvák fehérneműid; még ugyanazok, amiket hazulról elhoztál"; szemlére vette fekhelyét: "hát csak egy pokróccal takarózol?" kikutatta dohányos döbözét: annak a tartalmát is ócsárolta.

- No, jöjj velem, kísérj el.

Kálmán sietett öltönyt váltani.

- Ki varr rád? Esetlenül áll rajtad a ruha.

A ház előtt állt a bérkocsi, mely vitte őket, ahova már mondva volt, a város egyik népesebb utcájába, s ott egy emeletes ház előtt megállt velük.

Az öregasszony felment Kálmánnal az emeletre. A lépcsőre nyíló ajtónál megállt, kivette a kulcsot táskájából, s felnyitotta az ajtót.

- Jöjj be.

Kálmán egy díszesen bútorozott szobát látott maga előtt, szőnyegezett falakkal, a falakon olajfestményekkel. Ez elfogadóterem tekintetével bírt. Innen egy másik szobát nyitott fel a nagyasszony. Az férfi dolgozószobájának volt berendezve: minden legapróbb részletéig az úri kényelemnek. Az íróasztalon kívül volt benne kártyázóasztal is és pipaállvány nagybecsű tajtékpipákkal; könyvtár, melynek nyitott ajtajai díszkötésű műveket engedtek láttatni. Innen megint egy harmadik szobába léptek át, ez volt a hálószoba, egyszerű, de kényelmes berendezéssel. Ebből nyílt még aztán egy udvari szoba, kijárattal a folyosóra. Egészen nőtlen legénynek való szállás, kettős kijárattal.

- Ez lesz a szállásod a jövőre - mondá a nagyasszony, s megmagyarázá neki, melyik szoba mire való lesz.

Aztán felnyitogatta.a szekrényeket. "Itt állnak fehérneműid, itt az ezüst ékszereid, itt porcelánjaid. Tarts jóravaló komornyikot, aki mindenedet számban tartja, s ha valakit itthon akarsz megvendégelni, értsen hozzá. Külső öltönyeid Szekulánál varrasd: az most a leghíresebb szabó. A virágokat, amik erkélyeden elvirítottak, mindig vissza kell küldeni a kertészhez, s újneműeket hozatni helyettük. "

E szóval egy függönyt félrevonva egy kettős ajtóról, a kisded erkélyre mutatott a nagyasszony. Akkor divatozó virágokkal volt az megrakva.

- Most jöjj le velem az istállóba.

Ugyanazon háznál lovak számára való helyiségek is voltak.

Kálmán gépileg engedte magát vezettetni nagyanyja által. Az udvarban voltak az istállók, az egyik előtt áll egy lócsiszár meg egy lovász. A nagyasszony inte nekik; azok kihoztak az istállóból két lovat; az egyik szép almásszürke volt, derék félvér, a másik becsületes sárga.

A lócsiszár elmondta, hogy az elsőnek az ára ezerkétszáz forint, a másiké kétszázötven; melyiket parancsolják nagyságaik megtartani?

- Hát természetesen mind a kettőt - mondta a nagyasszony. - Aki lovat tart, lovászt is tart hozzá, s a lovásznak is kell egy ló, mikor az urát kíséri valahová. Ügyvédem, Korcza úr ki fogja önt fizetni.

A lócsiszár mély bókkal hajolt meg őnagyságaik előtt, s biztosítá a nagyságos urat, hogy igen jó vásárt tett; a Villámnak az árát mindenki előtt ezernyolcszáz forintra fogja mondani.

Kálmánnak úgy szorult a szíve mindezekre. Valami baljóslatot érzett e fényűzésben, melybe nagyanyja bevezeti anélkül, hogy kérdezné tőle, akarja-e azt.

- Vedd át kulcsaidat - mondta Jenőyné -, s aztán amit szükségesnek látsz régi szállásodról áthozatni, intézkedjél róla. Ócska bútoraidat ajándékozd az inasodnak.

Folyvást oly száraz hangon beszélt hozzá, mintha nem is volnának ismerősök.

Kálmán elvégre bátorságot vett magának megkérdezni nagyanyjától, hogy hol van szálIva.

- Én? Már sehol. Kocsim felpoggyászolva Korcza úr háza előtt áll, ahova visszatérek, s azonnal indulok haza. Nem szükséges, hogy odáig elkísérj. A bérkocsis tudja már, hová vigyen. Te rendezd el szállásodat. Itt írószekrényed kulcsa. Annak a belső fiókjában találod fél évre való jövedelmedet. Az iváni birtokunk jövedelmét átengedtem számodra. Úgy hiszem, kijössz vele. Évenkint nyolcezer forint. Felét szekrényedben találod, másik felét György-napkor fizeti kezedhez a bérlő. Ha nem jönnél ki vele, szólj Korcza úrnak, s intézkedni fog a többiről.

Kálmánnak a bámulat uralgott minden egyéb érzelmein. Háláját kellett volna kifejeznie ennyi pazarlásig menő kegy miatt, de alig bírta visszariasztó érzelmeit annyira leküzdeni, hogy nagyanyja keze után nyúljon, s azt ajkához emelje.

A nagyanya észrevette a bámulatban rejlő kérdést, s midőn Kálmán hideg ajkai érinték hideg kezét, kemény szorítással rántá azt vissza, s e szót mondá:

- Tanulj úrnak lenni!

S midőn Kálmán elkísérte őt bérkocsijáig, ahonnan tiltó mozdulattal inté őt vissza nagyanyja, még egyszer odafordult hozzá, s ismétlé elébbeni szavát.

- Légy úr!

S azzal becsapta a kocsiajtót, elrobogott.

Kálmán felment új szállására.

S mikor végigment pompás szobáin, mikor körülnézte selyem és maroken bútorait, letevé magát ruganyos kerevetére, és - sírt keservesen.

Tehát semmi sem, csupán csak "úr"!

Hogyne sírna az, akinek azt mondják, hogy légy "semmivé"!

A nagyanya bosszúállása teljes volt. Az idő jól volt választva hozzá, egy nagy bukás, egy nagy csalódás napja. Az egész csillagképlet arra volt összeszövetkezve, hogy Kálmánnak ezt a jóslatot hozzá: "Ne légy te semmi; te légy csak úr!"



Hátra Kezdőlap Előre