Mi a különbség az ember és az úr között?

Az egyik lovon ül.

A kengyelvas a legelső lépés a magasba.

Együgyű vagy? Lóra ülsz: okos ember lett belőled.

Ferde a képed, ripacsos? Lóra ülsz: s szép ember lettél.

Nem kapsz pénzt kölcsön? Lóra ülsz: s helyedbe hozzák.

Nem kap rajtad az imádott hölgy? Lóra ülsz: s beléd bolondul.

Gyáva vagy, félénk vagy? Lóra ülsz: s vitéz fogsz lenni.

A szegény lutheránus papot tiszteletesnek címezik, ha gyalog jár, s mikor lóra ül: miniszterek és delegációk elismerik róla, hogy "prépost".

A ló az embernek megnemesítő része.

Már a rómaiaknál "eques" volt a nemes ember címe, s a székelyeknél az előkelőket "lófő" címmel tisztelték meg. Még a szentek között is van két lóháton megjelenő: Szent Márton és Szent László - eleget is zúgolódik a svábhegyi keresztény polgártárs, amikor a Szent László templomában az oltárképet meglátja, hogy hát már ő azt a lovat is hozzáimádja-e a szenthez. A régi istenek közül azonban csak az egy Apolló tartott lovakat: egy négyes fogatot a phaetonja számára, s egy hátaslovat, a Pegazust, mikor poétázott.

A Pegazusnál azonban sokkal többre becsüli a világ az olyan jó közönséges félvért.

Ezt a tapasztalást Kálmán barátunk tevé.

Úgy találta, hogy mindaz, amit az iskolában tanult, amit a fejébe fölszedett, nem viszi őtet olyan gyorsan előre, mint egy jó hátasparipa.

Az ifjúság úgy tekintette, mint előhaladó vezérét. Az előkelő szalonokban szívesen látott vendég lett. Tekintélyes uraságok megtisztelték barátságukkal. Hajdani iskolatársak alázatosan kezdtek hozzá folyamodni becses pártfogásáért, s elegáns úrfiak megtisztelték azzal, hogy pénzt kértek tőle kölcsön.

De különösen észrevehette lovaggá lételét a Decséry-háznál. Télre ismét visszaköltözött a hercegnő Pestre, s azon időben Kálmán mindennapos volt a háznál.

Megtanult szellemdús s mulattató lenni. A mély értelmű költői beszédek helyett hozzászokott, hogy okosan társalogjon a napi események fölött, s a nemesebb emberszólás művészetében gyakorolja magát.

Decséryék által a nádori udvarnál is be lőn mutatva. A nádornak akkor harmadik neje volt; s a fejedelemnő éppen fiatal anya, kinek kedvéért a budai udvar minden tőlük telhető fénnyel lett elárasztva.

Őfelségeik különösen kitüntették a deli ifjút, kinek egy udvari bál alkalmával hírhedett magántáncát is megengedtetett bemutatni.

E táncáért valamennyi fiatal hölgy belészeretett, s Dorothea grófnő, ki ezúttal először volt bemutatva a nádori udvarnál, a főhercegnő által üdvkívánatokkal lett fogadva, kegyes célzatokkal, miktől a madonnaarc szépen elpirult.

(Dorothea grófnő nem engedte az arcát udvari bálok alkalmával soha kifesteni.)

Őfensége a nádor maga is kegyeskedett több ízben leereszkedő szóváltásba bocsátkozni Kálmánnal. Mondta neki, hogy az atyját is ismeré: jó katona volt. Fejedelméért ontotta vérét.

Kálmán nyilvánítá őfenségének, hogy az ő ereiben is atyja vére buzdul.

Csak aztán semmi krónikaírás!

A Csittvári krónika történetét nem bírták még elfelejteni.

Amennyi parfüm, tömjén, pézsma az úri termekben, azokon még mind keresztülérzik a Rákóczi korabeli dohos hagyományok szaga! A kábító kozmetikumok még nem járták át eléggé a nagyot botlott ifjút.

De hiszen botlását eléggé igyekezett helyrehozni.

Őfensége nem kételkedett előtte több alkalommal kifejezni azon legmagasabb nézetét, miszerint Decséry főispán ismét egyikét tartotta azon remek beszédeknek, melyek a tapintatos és lojális hazafiúi politika irányzatát legjobban kifejezik.

Ez aztán közvetett dicséret volt Kálmánnak, miután köztudomású, hogy a főispán beszédeit ő készíti.

Kitavaszodván az idő, meg lett engedve Kálmánnak, hogy a Decséry úrhölgyeket kísérve, ő is ellátogasson az alcsúti nyári palotába, hol a fejedelmi család a meleg hónapokat tölté.

A nádor családja itt egészen fesztelenül élt; körülvéve a néptől s nem zárkózva el tőle. A főhercegnő akárhányszor ellátogatott a szegények gunyhóiba mint betegek ápolója, újszülöttek keresztanyja, s mostohagyermekei és saját szülötte együtt játszottak a parasztgyermekekkel. Máig is él még az a földész, most már hatvanéves öreg, ki akkor mint kicsi gyerek, felkiabált a nádori palota erkélyére: "Palatínus Pista, gyere le már játszani!" S akinek a bodzafa puskájából olyan hatalmasan lövöldözött s akinek a fekete kenyeréből olyan jóízűet evett a játék után a Palatínus Pista.

Itt a rózsalugosoktól illatos pázsiton sokszor látták a kegyes főhercegnőt, akkor mosolygó ifjú hölgyet, ki mindig fehér ruhát viselt, kisfiát ölében tartva, mostohagyermekeitől körülvéve hallgatni a deli ifjú tréfáit; ki mulatságos népmeséket regélt a kis főhercegnek, miket ő is nagyanyjától hallott; valóságos eredeti magyar népmeséket Csalóka Péter kalandjairól, a tréfás cigányokról, a hamis diákokról; itt dalolta neki a néprománcokat a székely juhászról, a Hófehérkéről, s megmutatta neki a fekete palatáblán egy fehér irallal, hogyan lesz egy vadászból meg három tolvajból utoljára gólya. Amiken a kis főherceg olyan jól el tudott mulatni.

A főhercegnő pedig annak örül, hogy gyermekét kacagni hallja.

A nádor aztán gyönyörködött valamennyinek az örömében.

S mindennek az lett a vége, hogy Kálmánnak sokkal többet használtak a székely juhász danái s Csalóka Péter meséi, miket nagyanyjától hallott négyéves korában, mint mindaz, amit azóta tanult.

Egy napon azzal a kellemes hírrel lepte meg Decséry hercegnő Kálmánt, hogy e napokban meg fogja kapni kineveztetését titkárrá a Locumtenentialéhoz.

Nagy lépés egyszerre.

Ez alkalommal előhozta a hercegnő azt is, hogy a kis főhercegnek e napokban lesz legmagasabb születésnapja, mely alkalommal igen szerencsés ötlet volna Kálmántól, ha mint egykor versírással foglalkozott ember egy csinos kis névnapi üdvözlő költeményt szerezne, s azt a magas szüléknek megküldené.

Kálmán ajkába harapott. Nem elég az embernek azt tudni, hogy szerencséjét egy ölbeli gyermeknek köszönheti, hanem még erről nyugtatványt is adjon; sőt még a nyugtatványt versekbe is szedje.

- Bocsásson meg, hercegnő! - szólt fejét fölemelve. - Nagyanyámnak meg kelle fogadnom, hogy sohasem írok semmiféle költeményt.

- Úgy? - monda a hercegnő, különös hangnyomattal. - Úgy ne tegye ön. Amit önnek a nagyanyja parancsolt, azt tartsa is meg. Én csak kértem.

Engedte utána értetni, hogy pedig én is nagyanya volnék önre nézve.

Hanem aztán nem hozta neki elő többé a verset. Aminek Kálmán nagyon örült. A gratuláló versektől mindig iszonyodott. Olyan az, mint a csók a kesztyűs kézre.

Két nap múlva aztán kezében volt a kineveztetés amaz irigylendő hivatalra.

Ennek az áldomását meg is kellett inni.

Kálmán meghívta lakomára magához ifjú ismerőseit; azok között természetesen Bálvándyt is, akivel igen jó cimboraságban élt, amióta ő is lovat tartott. A lakoma vidám volt és költséges. Kálmánra mindenki ivott egy tósztot; felmagasztalták mint az ifjúság szeme fényét, mint gavallért, mint nagy férfiút, mint leendő honatyát, mint bőkezű háziurat. Biróczy kifogyhatlan volt az élces áldomásokban. Bálvándy felköszönté Kálmánt mint mindenütt legyőzhetlen vetélytársat, ki őt mindenütt kivetette a nyeregből, ahol csak asszonyszem előtt versenyeztek. A sok áldomás végén természetesen, hogy minden poharat, tányért, csészét összetörtek. Ennek már így kell lenni. Van az üvegesnél és a porcelánárusnál még elég.

Mikor aztán virradatra nem tudott a fiatalság a maga hevétől hova lenni, valamelyik bohó megpillantotta a víkardokat a falon, s azt indítványozta, hogy csináljanak egy rohamot, ki-ki a maga bálványozott hölgye nevéért. Csak karmantyúra. Aki az első három vágást adja, az a győztes.

Jó lesz! A teremben hirtelen félretoltak széket, asztalt, sorsot húztak, ki kinek jusson. Biróczy felkapaszkodott egy asztal tetejére, ő lesz majd a bíró.

A cimborák felrakták a sodrony álarcokat, felhúzták a szarvasbőr kesztyűket, s megmutatták, ki mit tanult.

A két vitéz, ki a többit mind legyőzte, Kálmán volt és Bálvándy.

"Ne mennénk ki egész testre?"

"Jó lesz; vívjunk egész testre."

"Plasztron nélkül?"

"Minek a plasztron?"

A két szeleburdi azzal egymásnak rohant, s úgy elpüfölte egymást jó barátságból, hogy mikor kifáradtak, s az ingeiket levetették, arasznyi veres daganatokkal volt tele mind a kettőnek a karja, oldala, melle, néhol a bőr is fel volt repedve. Szerencse, hogy a kardok tompák voltak.

Milyen dicsőség volt az!

Az egész társaság elismeré, hogy Kálmán úgy verekszik, mint egy viador!

Bálvándy azt bizonyítá, hogy még keményebb legénnyel nem akadt össze soha. S az az ütés, amitől a kezén két köröm egyszerre megfeketült, még két hét múlva is fájni fog. Elismeré saját hibáját, miszerint ő mindig a kard lapjával üt, míg Kálmánnak minden vágása tökéletes élvágás.

Azzal aztán elváltak valamennyien mint a legjobb cimborák, s korán reggel mentek aludni.

Kálmán is lefeküdt, de nem jött szemeire álom. Elbámulta damasztfüggönyein a cifra virágokat, és azt gondolá:

"Hogy csalom én itt mostan a világot! Hiszen én nem vagyok sem úr, sem lovag, sem víg cimbora, sem viador. Sem gazdag szülők örököse, sem fejedelmek pártfogoltja. Sem nagy ember, sem felfelé haladó hivatalnok, sem irigyelt udvarló. Ez a pompa, ez a pazar fény, mi körülvesz, nem az enyém, nem igaz. Ez csak bitorlás, csak hazugság, csak világámítás. Nem vagyok én semmi, csak egy veszendő költő, kit családja ki fog tagadni, ki előtt az úri termek bezárvák, kinek nincs más hivatása, mint szenvedni és elveszni. És mégis az vagyok. Semmi sem vagyok más. A többi csak hazugság. Meddig tart még?"

Ó, nem lehet a lelket elhagyni magától!

Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, elveszett gazdagságát; de múzsáját soha!

Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi, s gyönyörökkel árasztja el szívét, aminőket ajka nem nyújt.

Ovid a korbácsütés alatt is verset zokog: "Jaj, jaj, kedves apám, több verset szám ki nem ejt már!" S a sors korbácsütésére a lant harmóniája zendül. Ez vigasztal, ez elevenít, ez megöl!

Hiába vetnek neki gáncsot, hogy elbukjék, csillag van a fején, mely újra égnek emeli.

Hiába mondják neki, hogy "nincs, aki megértsen!" Zeng a köveknek, mint Orpheusz; zeng a tengernek, mint Ossian; zeng a pusztának, mint Petőfi; zeng a börtönfalaknak, mint Balassa, vagy ami érzéketlenebb sziklánál, pusztánál, tengernél: zeng a papoknak, mint Dante.

Ez nem hagyta Kálmán szemeit lezáródni, álmodni.

"Meddig tudom még eltitkolni, hogy én és a lelkem nem járunk egy úton? Hogy szomjan jövök ki a tivornyából, boldogtalanul a szerelmi légyottról, megalázva a dicsőségből?"

Hálószobájának ablaktáblái be voltak téve, hogy sötét legyen; de dolgozószobájában egy tábla nyitva volt, s azon keresztül a rózsaszín függöny szövetén átszűrődő napsugár odavilágított asztalára.

Azt képzelé, hogy lelke ott ül az asztal mellett.

Az üres papírlapon ottan hever az írótoll hónapok óta érintetlenül.

Híven megtartá fogadását: költeményt nem írt; hivatalos firkálásra pedig csak ezentúl lesz alkalma. A toll heverhetett.

Egyszer aztán úgy tetszik neki, mintha az elhagyott toll megmozdulna magától, szárnyával fölfelé emelkedve; mintha íráshoz dűlne féloldalt, s a rózsaszínű napsugárban rezgő hegyével betűket írna az alatta fekvő lapra.

Aha! A régi mese a magától író tollról! A pók, mely fonalát a toll szárnyához köti, s annál fogva azt fölemeli! Gondolá magában, s aztán elaludt.

Mikor nagy későre felébredt, eszébe sem jutott reggeli víziója a magától író tollról. Rossz szájíze volt, és azt képzelte, hogy a hajszálai fájnak. Ez az úri mulatság mégis igen sikeres találmány a gondolatok megölésére.

Másnap a nádorhoz ment el megköszönni a magas kegyet, s aznap Decséryéknél ebédelt.

A hercegnő dicsekedve mondá neki, mily kegyben áll Kálmán - a kis főhercegnél. Gyakran emlegeti őt, s a gólyává lett vadászt már megtanulta lerajzolni utána.

E napon Dorothea grófnő is nagyon kedves volt.

Arca gyakran elárulta, hogy valami titka van Kálmán előtt, amit nagyon szeretné, ha valaki besúgna neki.

A hercegnő volt az a valaki.

- Ön nem is sejti, hogy Dorothea miben töri a fejét?

- Ah, mama - szólt a grófnő szégyenkedve.

- No, mutasd meg neki - unszolá őt a hercegnő -, ő ért hozzá, ő illetékes bíró.

- Mi az? - tudakolá Kálmán kíváncsian.

- Hát mivel önnek nem szabad verset írni - mondá a hercegnő, mosolygó oldalpillantást vetve duzzogástól piruló unokájára -, Dorothea írta meg az üdvözlő verset az ön kegyeltjének születésnapjára.

Azzal félig erőszakolva elvevé Dorotheától a félig örömest odaadott verset, s odanyújtá azt Kálmánnak.

Dorothea az ablak felé fordult, mint aki neheztel; de lopva mégis visszapillantott Kálmánra, amíg az költeményét elolvasá.

- Én nem tudtam felőle semmit - magyarázá a hercegnő -, neki magának jött az a gondolatja, hogy ha ön nem írhatja meg a költeményt, megírja ő ön helyett.

(Biz ez jó is lesz így - mondá magában Kálmán -, én, aki értek hozzá, nem költhetek azért, hogy neked tessem; hanem te, aki nem tudsz, hozzáfogsz verselni, hogy nekem tessél.)

- Nos, mit vél ön róla? - unszolá a bírálatot a hercegnő.

Bizony nehéz volt véleményt nyilvánítani. Mert ha a költőt engedi Kálmán beszélni, az nagyon fanyar észrevételeket fog tenni. Az eszmék kezdetlegesek; ismétlés a gondolatokban; ok nélküli szószaporítás; nem jól választott szavak, a kifejezésekben semmi numerus; teljes érzéketlenség a mérték és a cezúra iránt, disszonáló rímkádenciák, sőt többnyire csak klapanciák, a leányágra jutott líra erőtlen kifejezése az egészen.

Hanem ha a szerelmest engedik beszélni! Ah, az egészen mást olvasott belőle.

Isteni erőfeszítése egy szerető nemtőnek, ki gyönge szárnyaival leláncolt Prométheuszát fel akarja ragadni a földről. A szerelem önfeláldozásának tanújele. Tündéri szerelemvallomás ez: álomjelenet alakjában.

Az imádott szív így adja tudtul a rokon léleknek, hogy vele együtt érez, hogy szereti azt, amit ő. Hogy vetélytársnéjára, a múzsára nem féltékeny; a szerető férfi bálványának oltárára teszi le áldozatát ő is; - az nem kérdés, hogy mit.

- Nagyon szép - mondá Kálmán, és ha szíve súgta ezt, nem is hazudott.

- Ó, nem - tiltakozék Dorothea -, én nagyon tudom, hogy sok hiba van benne.

- Így szép, ahogy van. Aláírhatja a grófnő nevét.

- Én nem azért mutattam ezt meg önnek, hogy dicsérje, hanem hogy hibáit igazítsa ki.

- De hisz akkor ketten írnók a verset, s mind a kettőnk nevének kellene alatta állani.

- Hát álljon ott mind a kettő - mondá elhamarkodva Dorothea.

A hercegnő sietett a rendes kerékvágásba terelni a társalgást.

- Az még korán volna. Jobb lesz, ha felvilágosítja ön alaposan Dorotheát a technika hibái felől; aminek szabályait ő nem tanulta.

Kálmán tehát kapott az alkalmon, hogy oktatást adjon a grófnőnek a prozódiából; hogy felvilágosítsa, mi az a rím, mi az asszonánc; tartott neki előadást a numerusról, a magyar nyelv türelmetlenségéről az inverziók iránt, a különböző metrumokról, mik közül a jambust a magas sarkú múzsa, a trocheust a magas ruhájú kedveli és a többi...

Ezek folytán Dorothea még öntanulmány szerint is tudott igazításokat tenni üdvözlő költeményén. Úgy ment el az rendeltetési helyére. Meg is tette a hatását kétségtelenül.

S ettől fogva Dorothea grófnő, úgy látszott, hogy beleízlelt a versírásba.

Mindennap egy-egy új költeménnyel lepte meg Kálmánt.

Ártatlan dolgocskák voltak azok: gyermeteg lélek tétova gondolatjai, miket a hő fantázia lángjai nem lobognak át.

De a szerető szív nem kérdezte azt, hogy minő versek, csak azt, hogy versek.

Áldozatgalambok az ő istennőjének oltárán, melyen neki tiltva van tüzet rakni.

Kálmánnak az tetszett legjobban, hogy a családtagok Dorotheát kezdték "kis költőnőnek" címezni enyelegve.

Ez pedig kétértelmű szó: jelenthet "költőnét" is.

Azért Kálmán nagyobb gyönyörrel melengette szívét a naiv verselésnél, mint Byron, Goethe, Tasso minden lángjánál.

"Haj, ha egyszer te fogod azt megérezni, ahogy az én lángom lobog! - Hogy megégsz tőle!

Hogy elveszesz akkor!..."

A tél közelgett, a budai várlakban fényes idényhez készültek. Három udvari bál volt tervezve a farsangra, s két hangverseny és műkedvelői előadás; az elsőbbek az adventre, az utóbbi húshagyókeddre. Az előkelő körökben nagy volt a titkos összeesküvés - a báli toalettek fölött, s a bécsi és pesti művészek előre meg voltak híva az ünnepélyekben részt venni.

A Decséry-palotában is voltak, akik előre álmodtak a jövendő élvezetekről. Ennek a farsangnak még más örömei is lehetnek. A hallgatag viszony az ifjú pár között annyira köztudomású volt már, hogy a műkedvelő előadás rendezői Dorothea grófnőt és Kálmánt meg sem kínálták a játékban való részvéttel; ily előrehaladt stádiumában a szívviszonyoknak már nem volna illendő egy kiszemelt párnak nyilvánosan együtt játszani.

Azonban mind ez édes terveken és ábrándokon egy fekete keresztet húzott kasul a sors.

A legifjabb főherceg: a család kedvence, egy őszi délután torokgyíkot kapott, s a világ minden híres orvosa sem bírta megakadályozni, hogy harmadnapra el ne repüljön oda, hol az angyalkák kardalához fejedelmi gyermekek hangjára is van szükség.

E szomorú balvégzet hamuba döntött minden ragyogó előkészületet. Az udvar gyászt öltött, bálokról, hangversenyekről lemondtak; sok főúri család visszaköltözött Bécsbe, hogy a telet ne töltse e szomorú városban; Budapest elsötétült egyszerre: ez a gyász betakarta az egész fővárost.

A főhercegnő kedélye meg volt törve; nem volt rábírható, hogy alcsúti kastélyát elhagyja; ott akart maradni kedves halottja közelében, s mikor már a késő zord idők beálltak, még akkor is mindennap bejárta azokat a helyeket, ahol kis kedvencével a napsugáros délutánokat végigenyelegte: ahol ő az aranyszárnyú pillangók után kis kezeivel kapkodott. Most már sárga levelek estlepéi s majd a beköszöntő tél hófelhőinek fehér éjpilléi szállongnak ott a levegőben.

A főhercegnőt még a hópelyhek is ott lepték Alcsúton. Nem volt rábírható, hogy Budára felmenjen. Egész napokat eltöltött kisgyermeke egykori szobájában: elnézegette annak apró ruhácskáit, játékszereit; gyönyörködött abban a kis ákombák rajzban, amit a gyermek a gólyává alakult vadászról rajzolt a palatáblájára. Az drágább remekmű volt rá nézve Rafael minden munkájánál.

S ha megtudta, hogy beteg gyermek van a faluban, azt meglátogatta mindennap: órákat eltöltött az ágyánál.

A beteg gyermekek pedig rettegtek tőle.

Miért rettegtek tőle?

Azért, mert a főhercegnő oly csodálatos dolgokat suttogott füleikbe. Hízelgett nekik, csókolgatta őket, s hízelgés és csókok közben arra kérte őket suttogva, hogy majd ha elmennek az égbe (hisz minden gyermek az égbe jut), vigyenek izenetet az ő kedves gyermekének tőle, mondják meg neki, hogy anyja mindig, de mindig csak őrá gondol.

A beteg gyermekek ezért remegtek a főhercegnő látogatásától. A gyermekek, tudja Isten, miért, úgy nem szeretnek az égbe menni, még ha oly kedves bajtársnak kell is izenetet vinni innen.

Esténkint pedig bezárkózott szobájába a főhercegnő, s késő éjig a fiszharmonika mellett ült, és zsoltárokat énekelt az orgonahang mellett. Protestáns volt. Úgy sajnálta mindenki, aki gyászát ismeré. Kálmánt is nagyon meghatotta kis pártfogójának halála.

Érezte tán, hogy több gyermekmeséket nem fog ő regélni már senkinek.

Igen szép, mély költészettel átérzett költeményt szerzett a kedves gyermek halálára. Most nem kellett őt arra felszólítani, mint a születésnapi gratulációra. Most nem volt előtte akadály nagyanyjának tilalma, nem önérzetének büszkesége. A holt fejedelmi gyermeket megénekelni már nem hízelgés.

A főhercegnő imakönyvébe tette a költeményt, s saját kezűleg írt levélben köszönte azt meg a költőnek. Azt ígérte neki levélben, hogy bárminő kívánsága lesz valaha az életben, amelynek teljesültét ő előmozdíthatja, tudassa vele, s legyen bizonyos afelől, hogy legigazibb pártolójára talál benne.

Kálmánnak e gyöngéd együttérzés olyan jogokat adott a nádori udvarnál, mely miatt őt sok magas állású úr irigyelte.

A budai várban pedig hivatalos egyformasággal folytak a napok.

Őfensége mindennap kihallgatást tartott, s nem voltak olyan napjai, amiket saját nyugalmának külön szakított volna.

A budai várpalota akkor nagyon egyszerű volt. Félölnyi vastag falait csak papírszőnyegek boríták, nem atlasz és márványozás, mint most; a kihallgatási termének bútorzatán nem volt sem aranyozás, sem bársony, székei, kerevetei fehér mázzal fényesítve s zöld bőrrel bevonva. S amilyen volt a kihallgatási terem, olyan a várakozásterem is. Oldalt hosszú, támlátlan kerevetek, középett egy posztóval beterített asztal, melynek egyik végén a nádori titkár ül, s jegyzi az egymás után érkezőket; kiket aztán őfenségéhez egyenkint bebocsát.

Ez a hivatal éles észt, nagy tudományt igényel. Megtalálni a rang fokozatát, az értékét a bejegyzett névnek, s aszerint megítélni, ki bocsáttassék be elébb, ki utóbb. Megismerni a "grata personát", akinek mindenek fölött elsőbbsége van. Még a tárgyakat is megválogatni; mert jön néha olyan nagyúr, akinek a közleménye nagy hiábavalóság, s olyan kicsiny úr, aki fontos ügyben jár; az utóbbié az elsőbbség. S ha aztán egy-egy kihallgatott nagyon sokáig ott felejtené magát a nádornál, be-bemenni a kihallgatási terembe valami irattal, hogy figyelmeztesse az illetőt, hogy más dolog is van itten. Ez rendkívül fontos hivatal.

Most is tele van a várakozási terem. Mindenféle osztályai a társadalomnak képviselve vannak benne: egyházi méltóságok, nagy aranykereszttel mellükön, violaszín palásttal hátukon, fényes díszruhás küldöttségek s kopott fekete ruhás özvegyasszonyok; vedlett rókaprémes öreg uracskák, hímzett frakkos külföldi nagyságok: falábos obsitos katonák, kik csoportokba gyülekezve magyarázgatják egymásnak, micsoda ügyben jöttek ide, s kérdezgetik a titkártól, ki van most benn őfenségénél.

"A török követ, Abdi basa."

"Ah, a török követ! No, az csak hadd legyen ott hát."

Vajon mi nyelven beszélhetnek együtt?

Most egy új alak érkezik; már a külső teremben hirdeti sarkantyúpengése, hogy katona.

Sátory őrnagy az: teljes díszöltözetében, minden érdemrende felrakva mellére.

Ő nem hoz magával papirost, élőszóval fogja előadni ügyét, s az olyan hangon fog történni, hogy bizony meghallhatja az ajtón keresztül is az egész frekvencia.

A titkár udvariasan feláll előtte; ő pedig méltóságos léptekkel foglalja el a tért.

- Ki van odabenn őfenségénél? - kérdi sztentori hangon.

A titkár tudja már, hogy szóval felelni itt hasztalanság, s mutatja neki a leírt nevet.

- Ah, a török követ. Nagyon jól van! Kik vannak előttem felírva?

A titkár megmutogatja szépen.

- Kalocsai prelátus? Természetes. Ecclesia praecedit. Ki a másik?

Megmutatják neki.

- Á, a kancellár kurírja! Fontos izenettel. Övé az elsőbbség. Hát még ki?

Új nevet mutatnak.

- Á. A jászkun alkapitány deputációval? Hadd menjen előttem a főkapitány őfensége elé. Ki más?

A titkár hátra mutat.

- Mi? Szegény iskolamester özvegye? Özvegyasszonynak elsőbbsége van. Hát aztán?

Több nevet végighúz ujjával.

- Septemvir; tabularis assessor? Ezek várhatnak.

Ezt a szót egész indulatos kitöréssel ejté ki a hadastyán.

Éppen ezek feküsznek a gyomrában. Éppen ezek ellen jött a panaszát kiönteni őfensége előtt.

Mert már nem csupán a fiskálisokkal veszekszik Csollán perének húzása-halasztása miatt; most már a bírákra került a sor.

Azokat is végigostromolta. Nem használt semmit. A válóper mászik nagy csigaléptekkel, egyik fórumtól a másikig, s mikor arasznyit haladt, megint visszaküldik.

Szégyen, gyalázat ez!

Az embernek joga van egy óriási nagy birtokhoz, de nem tudja végit érni, hogy ezt a jogát kimondják.

Ezért az a nagy haraggal kiejtett szó: "ezek várhatnak".

Kóstolják meg már egyszer ők is a várakozást.

A terem egyre szaporodik újabb tisztelgőkkel, a titkár sorba jegyzi neveiket; a török basa pedig megvárakoztatja valamennyit. Hja, az fontos ügy lehet, amiben most Törökország értekezik Magyarországgal.

Sátory őrnagy felhasználja e hosszú pauzát, hogy beszédbe elegyedjék a kihallgatási terem egyes csoportozataival, azazhogy beszél ő azoknak, azok meg hallgatják. A főpapok, a küldöttségek és a diplomaták.

Valamennyinek egy tárgyról beszél: azokról a pernyújtó, húzóvonó, vérszívó prókátorokról s azokról a velük egy kézre dolgozó bírákról.

- Az egyik a rabló, a másik az orgazda! Jaj annak, aki minálunk processzushoz kezd! Az unokái sem érik végét. Valamennyi bíró, valamennyi dicasterium van, azt mind valamennyit egy Strafkompániába kellene összecsapni, s elküldeni három esztendőre sáncra!

Hadd hallják a jelenlevő septemvirek és tabularis assessorok!

Hadd egye őket a méreg.

S a méreggel való etetésben voltaképpen maga az őrnagy úr jön legpaprikásabb kedélyállapotba; a szűk díszegyenruha is hevíti, meg az a sok emberi meleg abban a zsúfolt várakozási teremben; az arca egészen nekiveresedett már, s a szemei fehérén meglátszanak az erek.

De még azt az alkalmat sem akarja elszalasztani, hogy annak a hímzett frakkos franciának, aki szinte ott várakozik, a csókaorrú sabbeszteklivel a hóna alatt, jó magvas franciasággal szintén el ne mondja, micsoda kriminális gonosztevők ebben az országban mind a prókátorok, mind az esküdtektől kezdve, fel a legmagasabb fórumokig, valamennyi törvénnyel foglalkozó farizeusok és írástudók, akiket ő most mindjárt úgy el fog áztatni őfenségénél, hogy nagy csoda lesz, ha valamennyit rögtön el nem csapja, s minden ezen túli processzust a hadi törvényszéki auditorokra bíz, ahogy ez Törökországban van, és úgy van nagyon jól.

A szegény megfogott idegen hiába szabadkozik, hogy ő egy szót sem ért franciául, mert ő olasz; mindegy! Meg kell őneki mindazt hallgatni, ami neki van szánva. Szabadkozásai, a szája mozgásáról s a válla vonogatásáról ítélve, úgy vétetnek a semmit nem halló úr által, mintha az ő általa vádlottakat mentegetni próbálná, s annál inkább megcáfoltatnak.

Szerencse, hogy a teremben jelenlevők egy része olaszul, más része franciául, legnagyobb része pedig se olaszul, se franciául nem ért, s így a párbeszéd humoristicumát nem foghatja fel; de a kalocsai prelátus őméltósága mindkét nyelvet érti, s annálfogva emberfölötti erőt kell azon belső orgánumai ellen alkalmaznia, melyek a kacagás küljelenségeit előidézik; hogy ki ne törjön belőle a jókedv, s az egész gyülekezet láttára, a fejedelmi előteremben, azon violaszín palástosan és aranykeresztesen, homéri hahotával ne háborítsa meg az ünnepélyes düdörgést.

Még azután a sarokban ülő özvegyasszonyt is fölkeresi a fényes huszárőrnagy a maga részvevő közlékenységével.

- No, ugye magát is azok a gonosz rossz prókátorok és azok az elátkozott törvényszékek juttatták ilyen nyomorúságra.

Nem biz azt, mert az szegény egy kis nyugdíjért jött folyamodni. De hiába mondja azt! Sátory őrnagy biztosítja őt afelől, hogy meg fogja mondani őfenségének, mihelyt bejuthat hozzá, hogy idekinn is ül egy szegény özvegyasszony, akinek mindenét elharácsolták ügyvédek és assessorok; amitől aztán a szegény asszony egészen kétségbeesik.

De mikor juthat már be őfenségéhez az őrnagy?

Most megint érkezik a terembe valaki, akit meglátva, egyszerre fölugrik helyéből a titkár, s elébe siet üdvözölve.

Mind odanéznek, az őrnagy is: ki az? Egy fiatalember. Csinos arc, divatos viselet, de semmi kitüntető külsőség. Legtöbben nem is tudják, kicsoda. Egy-kettő látta már talán, s megint elfelejtette: a tabularis assessorok. Hanem Sátory őrnagy nagyon jól ráismer.

Az a "gyerek", akit ő Korcza fiskálisnál egyszer oly keményen lehurrogatott, s aki ugyanakkor nézőpublikuma volt annak a krétával folytatott párbeszédnek, mely Korcza fiskális diadalával végződött.

A rossz suhanc!

S még a titkár fölkel, s eléje megy.

No, bizonyosan afféle kutyúpajtások. Bálcimborák! Innen az a nagy barátkozás.

Egyszerre félrefordítja azonban az érkezettről a figyelmet azon várva várt körülmény, hogy a nádor termében az ajtó felé közeledő léptek hangzanak. Végre-valahára a török követ ajánlja magát.

Mindenki kíváncsi rá, aki belépni nem látta. Török követet nem mindennap mutogatnak Budán.

Egy Abdi basát! Szép, mellig érő szakállal, tizenhét rőf patyolat turbánnal tekerve feje körül, s abban egy kócsag tollseprű dugva gyémántforgóval, rajta sarkig érő kaftán pamlagszövetből, hasán indiai sál, abból türkizes pisztolymarkolatok, ezüstnyelű handzsár kandikálnak elő. - Aztán kilép helyette egy huszonöt éves, szakálltalan fickó, fején egy veres posztóbográccsal, pantallóban s kék atillában: s higgye el neki valaki, hogy ő Abdi basa!

No, bizony ezért az emberért nem volt érdemes ily díszes társaságot így megvárakoztatni. S méghozzá a török követ nem is valami tekintélyére ügyelő komoly diplomata: hanem egy vidáman széttekingető, jobbra-balra köszöngető udvaronc, ki elvégre még abba a most érkezett fiatal gyerekbe is belebotlik, azzal barátságosan kezet szorít, s elkezdenek egymással diskurálni valami olyan nyelven, amit megint senki sem ért; hasonlít a zsidó beszédhez; egy jelenlevő hajóskapitány felfedezi, hogy angolul van.

A török követ eltávozta után siet a jelentkezők névsorával a titkár őfenségéhez.

Néhány perc múlva visszaérkezik; s odasiet Jenőy Kálmánhoz, karon fogja.

- Méltóztassék bemenni őfenségéhez.

Kálmán bemegy a kihallgatási terembe, és a várakozó teremben maradtak egymásra bámulnak.

Sátory őrnagy megszorítja kardja markolatát, s összeszorítja ajkait, nehogy akaratja ellen kiszaladjon a száján, amit odabenn magában beszél.

"Hát ki ez a fickó? S kik vagyunk mi, többiek, idekinn? S ki vagyok én mind valamennyi között? "Pikk auf!" lettem őrnagy, minden protekció nélkül. Lóháton megjártam Párizst ezredem élén; és Nápolyt és Szmolenszket. Tizenhat ütközetben láttam a halált mellettem kaszálni. A fogai helyét most is viselem, s a lábam barometrum a kapott golyótól. Mellemen érdemrendeket hordok hét ország uralkodóitól. S jön egy pelyhes szakállú suhanc, aki senki és semmi, és azt előttem bocsátják be kihallgatásra. Helyet engedtem magam előtt a papnak, a főhivatalnoknak, a külföldinek, az özvegyasszonynak; de hogy valamennyiük előtt egy semmi embert, egy piperkőc fickót tüntessenek ki! Hát hol akkor az igazság a földön?"

Az őrnagy szívében forrott a méreg. A vér agyának tolult. A feszes egyenruha még növelte a hőséget.

Az a fiatalember pedig nagyon sokáig benn volt a nádornál. Hiába türelmetlenkedtek idekinn; nem mozdult.

Vajon mi beszédjük lehet egymással? Egy olyan magas úrnak s egy ilyen csekély embernek?

Sátory őrnagy mondá magában:

"Én annyi idő alatt elfoglaltam az ágyúüteget Kulmnál!"

S a fiatalember még mindig nem jött vissza.

Sátory őrnagy előtt már kezdett a világ vérben úszni; mint mikor a lovas katona a lőporfüst közé rohan, s nem érzi már a csata hevében, hogy él-e; mikor már gyönyörűségnek képzeli a halált, a megnyugtatót a fojtó lég után.

"Mért nem tudott az a golyó két hüvelykkel alább a csákómba fúródni akkor!"

Kívánsága beteljesült.

Azt a golyót, mely a fején átfúródik, már nem érzi az ember.

Sátory őrnagy egyszerre csak arcra bukott a terem padozatán.

Odafutottak, fölemelték. Meg volt halva.

A nagy forróság, a visszafojtott indulat, a feszes egyenruha - majd megmagyarázza azt az orvosi látlelet, hogyan történt.

Rögtön félrevitték a teremből. A kihallgatást ez eset nem zavarta meg. Legtöbben azt hitték, hogy csak elájult, s majd magához tér.

Kálmán csak több nap múlva tudta meg ez esetet, amikor a megholt úr kedvenc trombitása elment hozzá, őrnagya rögtöni halálával együtt azt is bejelenteni, hogy ő a katonai szolgálatból elbocsáttatott, s hogy szeretné, ha Kálmán őt valami csendes szolgálatba besegítené.

Kálmánnak könnyű volt ez, jó pajtását Decséryék egy szavára befogadták házukhoz felügyelőnek.

Arról sohasem volt Kálmánnak sejtelme, hogy Sátory őrnagyot bizony ő ölte meg - mikor a nádorral oly hosszasan beszélt.

Miről beszéltek hát olyan hosszasan?

Kálmán belépett a kihallgatási terembe. Ismerős volt előtte minden helyisége a várlaknak; nagyon járatos volt már benne. A nagy kihallgatási termet üresnek találta, végigsietett annak falon függő aranyrámás császár-királyképei között, mik rendben következtek egymás után: nagy állú Lipót, csillagvizsgáló Miksa, Mátyás, négy Nándor, József, a békekötő, s József, a philosoph, hódító Mária Terézia, megsiratott II. Lipót, s hadviselő Ferenc; mind eredeti művészi alkotások.

E terembe nyílik a nádor dolgozószobája: őfensége ott kegyeskedett a fiatal titkárt elfogadni.

E szobának két ablaka nyílik a Dunára, kilátással Pestre.

Nem a mostani, lázas sietséggel öltözködő Pestre, hanem egy szegényes kis városra. A mostani kevély Dunasor helyén a redut-épülettől kezdve felfelé egy puszta homokos part terül, melyet az épületfa-kereskedők zsindelyes tutajai borítanak; hol most a Wurm-udvar áll, ott egy mocsár van, melyet segít táplálni egy közel pálinkafőző bűzös árka: még nádat is látni a partjain. A tutajokon túl fűzfákkal van benőve a folyam partja, miknek mentében patriarkális halászcsónakok vontatják apacsúros hálóikat; a beljebb terülő homoksivatagot nagy messzeségben szakítja meg az Újépületnek nevezett rengeteg kaszárnya; a mostani állami vasúti indóház helyén van a város szemétlerakodó helye; lefelé a Duna-partot cserzővargák, vászonfestők és halászok házai foglalják el; nyers bőrök végigteregetve a víz mellett. Kék vásznak száradnak a napon. A budai parton gabonás hajókat vontatnak lovakkal a víz ellenében; idáig felhangzik a fullajtárok gyihögetése, ostorpattogása; a hajóhíd ki van nyitva az átkelő hajók végett két óra hosszat. A hídfőn felyül pedig egy nagy idomtalan gömbölyű épület tehénkedik ki a partra, egy elmaradt emlék a török világból, valaha a hídfő védelmére szolgáló bástyakörönd, kívül vakolatlan, fekete az időtől, teteje gúla alakú; ezt úgy hítták, hogy "rundella". A városi tűzoltó eszközök lomtára ez időben.

A rákosi homoksivatagon porfelhőt hajt végig a forró déli szél.

Ez Pest panorámája a budai királyi lak ablakából nézve.

A nádor dolgozószobája külsejével hirdeté lakójának kedélyét.

Itt nem volt semmi arckép a falakon; sem nagy embereké, sem szép hölgyeké. Nagy könyvszekrények álltak egymás sorjában, s a szekrények közötti állványokon régi görög bölcsek márványszobrai. A könyvek mind históriai, államtani, bölcsészeti, törvénytudományi munkák. Az íróasztallal szemközt Magyarország térképe. Egy márványasztalon állt kristálykancsóban örökösen friss víz Mátyás király forrásából - a nádor erős vízivó volt; s egy fal melletti asztalkán állt az a fövényóra, mely most a múzeumban látható. Egy szögletszekrény ablakain át tűntek szembe a Pompeji omladékaiból kiásott régiségek; azon időben még ritkaságuknál fogva is becsesek.

Minden tárgy hideg, bezárt, dolgát elvégzett, életjeltelen.

Hanem a mellékszobából áthangzott egy papagáj sikoltozása. A főhercegnő kedvenc madara volt ez, melyet a kis herceg halála után ide felhoztak; mert igen élénken tudta utánozni a gyermeksírást, s ez a keseredett anyát idegessé tette. (Még István nádor idejében is találkoztunk e papagájjal a budai várban: valószínűleg még most is él.)

A főherceg az ablakban állt, midőn Kálmán belépett hozzá.

Komoly és szelíd tekintetű nyúlánk alak volt, röviden tartott magyaros bajusszal, minőt azon időben viseltek országszerte, magas homlokát gyér hajzat köríté.

Mikor a belépő ifjút megpillantá, valami szomorú nyájasság derengett át arcán.

"Dilectissime!" (Kedveltem.)

Latinul szólt hozzá, ez volt kedvenc társalgási nyelve. Egy kétrét hosszan hajtott papírt tartott kezében.

- Olvastam folyamodásodat - mondá halk, nyugodt hangon a nádor. - Kérésed hozzám az, hogy e jó barátodnak, ki magyar teátrálisták direktora, engedjem meg a budai várszínházban magyar előadások tartását. Óhajtottam veled eziránt személyesen beszélni. Ha másvalaki adja be hozzám a folyamodást, egyszerűen azt mondom neki rá, át fogom adni ügyét azon helytartótanácsi előadónak, akinek ez a szakmájába tartozik, annál majd meg fogja kapni a hátiratot, igent vagy nemet. S ha csak arról volna szó, hogy városunk lakosai egy mulatsággal többet kapjanak, semmi okát sem látnám, amiért ez tőlük megtagadtassék. De mivel te nyújtottad be hozzám a kérvényt és ilyen ügyben: föltettem magamban, hogy veled hosszasabban beszélek róla, s ha lehet, megértjük egymást; azért légy figyelemmel, s jegyezd meg szavaimból, amire válaszolni szükségesnek látod.

Kálmán érzé, hogy sorsának fordulópontján áll most.

- Ha csak arról van szó, kedveltem, hogy egy csoport histrio, citharaedus és pantomima fel akarja ütni sátorát Budán, azt mondanám: tessék, akár itt a várudvaron; de mivel te szólaltál fel mellettük, beszéljünk elébb terólad. Te egy nagy birtokú nemesi család ivadéka vagy, kinek tehetségeit jó szerencse gyámolítja. Van gazdag nagyanyád, ki vagyonát még éltében rád ruházni készül; vannak előkelő pártolóid, vannak gyöngéd összeköttetéseid. És mindezen erős hatalmak nem elégségesek arra, hogy tégedet visszatartsanak egy olyan úttól, melyen rád nézve csak az ellenkezője terem a szerencsének, a gyönyörnek, a megelégedésnek. Már kora gyermekkorodban az a csapás ért, ami a legérzékenyebb egy ifjúra: kitaszítottak az iskolából. Ismerem az indokokat, hogy miért. Csekély büntetés volt az rád nézve. Más országban - sőt tíz évvel hamarább itt is - vassal és lánccal gyógyítottak volna ki e betegségből. Itt csak dorgálást kaptál elcsábult társaiddal együtt, s azóta csak jóakaró szemek kísérték minden lépésedet. De tudd, hogy minden léptedet kísérték. Ti, ifjak országszerte szövetséget alkottok: mi célra? A régiek megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Karbonárik, chartisták, franc-maçonok, jakobinusok, mind egy célra törekszenek. Éppen úgy van "Jung-Deutschland", mint van "Giovane Italia", csak visszhangja mindannak az "Ifjú Magyarország". S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van. De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!

Kálmán nem látta még be, hogy hová céloz ez a kérdés, nem tudott rá felelni. A fenséges úr folytatá.

- A külföldi országifjítókat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor eggyé alakítani. Lehet, hogy célt érnek vele. De ugyanezt a célt éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az ellenkező vár, mint amazokra. Egy heterogén elemekből alkotott országnak elemeire szétbomlása. Tekintsd meg az ország térképét: számláld meg a megyéket, amik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak leendő határait, s borzadj el a jövendőtől, amit alkotni akartok. Vedd elő a statisztikát, s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilencet kiveszünk, mi marad ott. Ez az ország addig él, amíg alszik. Jaj annak, aki fölébreszti! Egy darab ideális paradicsom vagyunk Európa közepén. Addig létezünk, amíg magunkat hozzá nem idomítottuk. Sajátságaink, kiváltságaink mindenkit egyesítenek idebenn. Ami jó, az mindenkinek java, ami rossz, az mindenkinek baja idebenn. Versenyzés nincs. A nemesség uralkodik. Egy nyelvünk van - mely senkit nem protezsál, de nem is provokál. Klasszikus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az igazságszolgáltatás, az iskolai míveltség, a liturgia, a fakultások nyelve; szószólónk a küldiplomáciában. Ez a mi palladiumunk. Nemesi intézményeink emellett biztosítják a nemzeti szupremáciát számunkra. Frank, német, olasz földön a demokrácia csak egy új francia, német, olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a demokrácia új idegen nemzeteket fog alkotni, s minket elenyészt. - S mi panasza van nálunk a népnek? Adója csekélység; földje jó, senki nem bántja, jól él, nem töri fejét a nagy államok gondjain; ősi egyszerűségében oly jól megvan, hogy negyvenezer embert egy szolgabíró egy hajdúval békén elkormányoz; nem irigylik, nem zaklatják nyugtalan szomszédok; jóllakik mindennap, s vasárnap ott imádkozik, ahol akar. Ősi erkölcsei, durva egyszerűsége megőrzi őt a külföldi romlott erkölcsök mételyétől. Ha szegény is, de nem adós. Nem áll magasan, de nem bukhatik. Nem küzd a pálmáért, de nem is győzetik le. Alszik; de él! S ti fel akarjátok őt költeni, gyermekek?

A nádor élesen tekinte az ifjú szemébe, s látta, hogy annak arcát e szavakra nem a megrettenés halványsága lepi el, hanem az ifjúi forró vér hő pírja. Ez tudja, hogy mit fog felelni.

- Fenséges uram! - felelt Kálmán a nádor szavaira. - Hálás hódolattal veszem fenséged atyai jóvoltát irántam; a fiúi tisztelet válaszol arra. Harminc év óta él hazám fenséged kormányzó kezei alatt; változatos időket élt ezalatt keresztül. Részt vett a világharc dicsőségében és áldozataiban, részesül most a béke nyugalmában; de nem a béke győzelmeiben. Sok ideig volt jelszavunk: "Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita" (Magyarországon kívül nincsen élet; ha van élet, nem ilyen élet). Ez egy szomorú ábránd; mert nálunk nincs semmi élet. Ha Kína, ha Japán elzárja magát hermetice a külvilágtól, és semmit be nem fogad, amit az európai kultúra alkot, azoknak van joga hozzá, mert önmagukból kifejlett barbár kultúrájuk versenyt fut a civilizált világéval; nem kérik kölcsön tudományunkat, fegyvereinket, államtanunkat, gazdászatunkat, földmívelésünket, iparunkat, művészetünket; saját maguk teremtik azt; nyomtatnak könyvet, másként, mint mi; alkotnak szövőszékeket, másképpen, mint mi: és azzal, amit alkottak, kivívják bámulatunkat. Nekik van joguk falat húzni, tengert zárni maguk körül, mert ők határaikon belül életet élnek. De mi alszunk. Növényéleten tengődünk. Magunk magunkat dicsérjük, s az idegen nevet rajtunk, vagy nem ismer bennünket. Legszegényebb népe vagyunk a földrésznek. S amíg alszunk, észre sem vesszük, hogy elenyészünk. Nem tűz, nem fegyver fogyaszt el bennünket, hanem az alvás. Főnemességünk már csak név szerint tartozik hozzánk, itt sem lakik köztünk: mit is szeretne rajtunk, mit is keresne nálunk? Köznépünk, ahol magánál míveletlenebb népfajhoz ér, abba tömegestül beleolvad; mert a míveletlenség nagy kényelem, s a piszok ragad. Polgári osztályunk nincs. A kereskedelem kikerüli országunkat. Külföldi pénz fél hozzánk bejőni. S azután nincs egy városa hazánknak, amelyről azt mondhassuk: ez Magyarország székhelye; ide hordjuk kincseinket, amit a véres múlt meghagyott, s amit a verítékes jövendő újrateremt. Koldusok nemzete vagyunk, kik magukat uraknak álmodják. Hát miért nekünk ez álom? Ébredjünk fel belőle, lássuk meg, hogy elmaradtunk a sivatagban; míg el nem takar bennünket a homok, s oda nem jutunk, ahova a flamandok, a baszkok, akikről senki sem tudja, hogy még most is élnek; pedig számuk millió, s nyelvük él - ábécéskönyveikben. Ennél többet ér ébren lenni s elfogadni a harcot óriási feladataival. Én tudom, hogy ébredésünkkel más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelmünk!

A nádor szánó tekintettel nézett a fölhevült ifjúra.

- Ábrándozó! Mennyire nem ismered saját népedet! Én ismerem azt minden jó és rossz tulajdonával. Te még nem is születtél, mikor én már vele együtt éltem. Úgy egymáshoz vagyunk nőve, mint a fő a testhez; legkisebb baját is megérzi a fő a testnek. Hogy mi voltam e nép közt, arra a bécsiek csúfondáros elnevezése megfelel; ahol nem hínak másképp, mint "der alte Rákóczi". Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatűz: nagy lánggal fellobban, hamar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az őrnagyságig, siet quietálni, s megy haza a szülővárosába szenátornak; ha kereskedő, s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesúrrá lenni, s otthagyja a hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságának, s vagyona felét rááldozza, hogy tisztviselőnek megválasszák. Minden csizmadia azon végzi, hogy szőlőt vesz, s vincellér lesz. A színész kap rajta, ha iskolamesterré lehet, s a rektor elszökik színésznek. Még a tudományos férfiak is ily ingatagok választott pályáikon: a historikus filológiai problémákkal vesződik, s amely professzor tíz esztendeig preparálta a filozófiát, a tizenegyedikben a fizika katedráját foglalja el. Csokonai, a híres poéta harmincéves korában dohánytermesztővé lett, s te, kedveltem, ha félretérsz mostani utadról, hogy poéta légy, bizonyosan mint piktor halsz meg.

- Ezt mind egyedül az okozza - szólt Kálmán, felhasználva a szünetet, melyet a nádor a saját ötlete megmosolygására tartott -, mert nincs egy központja az országnak, mely a tehetségeket egyesítse, mely irányt adjon, s a magasabb pályákra vállalkozókat azokon megtelepedni is segítse.

- S ez így van jól. Hogy ami féltője van az országnak, az nincsen egy helyen, hanem szét van osztva. Diétája s főurainak lakhelye Pozsony. Kereskedelmének telepei Győrött, Komáromban, Mohácson virágzanak; tudománya jó helyen van Debrecenben, Patakon, Nagyszombatban, Pécsett; ott díszlik a nemzeti nyelv; Pesten az univerzitás, az egyházi hatalom Fehérvárott, Egerben, Esztergomban, Váradon; a vagyonos intelligencia a falvakon. Pesten a Kúria, Budán a helytartótanács. Így van jó helyre eltéve minden. Próbáljátok meg mindezt egy helyre tömöríteni, s meglátjátok, hogy csináltok egy nagy fővárost; de amely nem lesz magyar, hanem német. E téren a német benneteket legyőz, s országotok közepét foglalja el.

- Küzdeni fogunk vele a győzelemért, s a küzdelem már maga diadal lesz.

- Mivel küzdetek?

- A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval, gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, akik élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz; temessenek el bennünket; megérdemeltük.

- De én sírásótok lenni nem akarok. Félelemmel tekintem újítástok minden mozdulatát. Elvesztetitek a nemzettel mindazt, amije van, s nem szerzitek meg számára azt, amire vágytok. Nyelvújító tudósaitok megfosztják a klasszikus műveltségtől a nemzetet, s csinálnak számára egy mesterséges nyelvet, amit a köznép meg nem ért. Utat nyittok idegen eszméknek, s ősi erényeiteket adjátok érte cserébe. Behozzátok magatoknak a divatot, s unokáitok rongyban fognak járni. Felháborítjátok az alvó kedélyeket szabadság jelszava alatt, s egy úr helyett kaptok hetet. Elcsalogatjátok az együgyű magyart ekéje mellől gyorsan gazdagító pályákra, s ott fogja maga alól elveszteni az ősi földet. Hírt keresni mentek a világliteratúra és művészet olympi versenyébe, s szégyent és lenézést fogtok hazahozni. Rohammal nem tudtok hódítani, mert ahhoz nincsen elég erőtök, lángeszetek; lassú fáradsággal sem tudtok hódítani, mert ahhoz nincsen türelmetek. A magyar nem való Sprachmeisternek, mint a német és a francia, ki az idegen hibás kiejtését udvariasan igazítja helyre. A magyar szeme közé nevet annak, ki szép nyelvét idegen akcentussal ékteleníti el. Magamon tapasztaltam, ki egyszer szólaltam meg magyarul az országgyűlésen, s az első mondatomnál hahota támadt a teremben.

Ezt Kálmán sem tagadhatta, hogy úgy volt.

- Kedveltem! - mondta a nádor. - Vedd vissza kérvényedet teátrálista barátaid iránt. A magyar úrnak született; nem hisztriónak. Szereti a jó muzsikát, meg is fizet érte, de maga nem muzsikál senki pénzéért. Tapsol a kötélen táncolónak, de maga nem hány bukfencet. A magyar nem lehet színész; mert hiába ragaszt magának álszakállt, nem tudja saját magát megtagadni, s a festéken keresztül kirí belőle az arisztokrata vagy a táblabíró vagy a diák vagy a paraszt. A magyar restell az arcával grimaszokat fintorgatni a publikum előtt. Nem tud odatolakodni minden társaságba, mint a német színész, hogy emberi jellemeket tanulmányozzon; s az egész világon nincs számára iskola, hol művészetben képezhesse magát. S ami legrosszabb, nincs magyar közönség, mely a magyar művészetet élvezni tudja. Ahol teátrálisták megjelennek, kezdik Schillerrel, Körnerrel, üres padok előtt, utoljára aztán rátérnek mindenütt az arcátlan bohózatokra: hogy becsődítsék a röhögő vulgust. Én ilyen csúffá tétetni a magyar nevet a Buda várában nem hagyom.

Ezzel visszaadá a nádor Kálmánnak folyamodványát.

Kálmán hódolatteljesen hajtá meg magát, halkan rebegve:

- Én apellálni fogom ügyünket.

- Hová? Én vagyok a fő!

- A főtől a szívhez!

Kálmán folyamodásának az volt az eredete, hogy nemrég levelet kapott Bányavárytól, ki Fehérvárott volt akkor a társaságával, melyben azt az elhatározását tudatja vele, hogy meg fogja látogatni a fővárost, ha mindjárt ezer ördög áll is az útjában, s társaságával akár Pesten, akár Budán megtelepszik.

Kálmán egyengetni akarta számára az utat.

Buda akkor kedvezőbb hely volt a magyar színészetre, mint Pest; a várban magyar hivatalnokok családjai laktak, a Tabán még akkor sok magyar kereskedőnek szolgált települ, volt kész színháza, mely török mecsetből alakíttatott át, s Pestről is megkapta a maga illetményét; míg Pesten nemcsak színháznak való helyiség nem létezett, hanem belejáró közönség is gyéren akadt; a törvénytudó fiatalság más sivár mulatságokban találta akkor kedvét, a magyar iparos osztálynak a hecc és a cirkuszi látványok tetszettek, a magyar úri rend pedig a német színházba járt, mely akkor félelmes vetélytárs volt; kívül monumentális épület, belül pompa és deszkáin valódi művészi nagyságok, kik az akkori összes német színvilágban is mint elsőrendű matadorok voltak elismerve. Itt nehezebb volt gyökeret verni.

Ezért tette meg ama végzetes lépést Kálmán a nádornál Bányaváryék mellett a Budán felléphetés érdekében.

A nádor kedvezőtlen válasza után nem tett le a reményről, megmondá, hogy apellál, a főtől a szívhez. Elhatározta magában, hogy elmegy a főhercegnőhöz. Őfensége arról biztosítá, hogy bármit kérjen egykor, abban pártját fogja. E kegyet soha jobbkor igénybe nem veheti, mint most.

Amint őfensége termeit elhagyta, rögtön hazasietett, lovát felnyergeltette, s összegöngyölt köpenyét nyerge mögé téve, nekiindult lóháton Alcsútnak.

Akárhányszor megtette ezt az utat lóháton, jó ismerős volt már vele. Néhány órai sétalovaglás az - jó lovasnak és szerelmesnek.

Csakhogy - van valami, ami az utakat meghosszabbítja ősszel, a sár.

Kálmán a budai sorompón túl már tapasztalá, hogy nem lehet most olyan ügetve járni, mint nyáron. A lova egypárszor vissza is akart vele fordulni. Délben sűrű köd volt: mikor felszakadt, elkezdett apró permetező eső szitálni, délután hidegre vált az idő: akkor dara esett az égből, mintha az egész föld egy nagy instancia volna, melyre porzót hint valaki onnan felülről, alkonyat felé aztán megint meglágyult, s akkor szép csendesen szállongtak verébfej nagyságú hópelyhek a szürke légben; estefelé azután megjött a nyugati szél, az meghozta az ónos esőt, mely csepp, amíg lehull, de ott egyszerre megfagy, s körül bekandírozza az ember ruháját. És mindenből, ami leesett, sár lett ide alant.

Jó késő estére vált, mire Kálmán lova az alcsúti határcsárdát elérte, ahonnan az út a kastély felé letér.

E csárdán túl találkozott egy karavánnal. Öt szekér egymástól elmaradozva, egy gyékénnyel fedett, egy bőrekhós, a többi fedetlen. Az utasok jól-rosszul elhelyezkedve rajtuk.

Vajon kik lehettek? Vásár nem esik már e tájon ilyen késő ősszel.

Kálmán mindjárt kitalálta hogy kik, amint az első kocsit elérte. Vándorszínészcsapat.

Örökké útra készen, de sohasem útra készülten. Néhánynak van téli gúnyája is; ócska guba, éjjel ágytakaró, annak a csuklyáját most a fejére rántotta, csak a makrapipa látszik ki belőle; másik, ki nem gondolt a jövendőre, kocsistól kölcsönkért lópokrócba van kötéllel bekötve, fején vízmentes sisak kemény papirosból. Egynek széles karimájú Rinaldó-kalap takarja el arcát, s bőrövébe két rekvizitum pisztoly dugva, világ rettentésére. Nagy vasas láda tetején kopott selyemköpenyegben ül valami némber, bekötött fejjel, mellette az a férfi alkalmasint férje, mert kötött paplan van kerekítve a nyakába, nagy kék madármustrákkal; legjobban járt az, aki a saraglyában a súgólyukborítóba beledughatta a fejét, az ott meg nem ázik.

Az utazók egy kicsit veszekednek egymás között; egymást "az úr"-nak címezik; van, aki próbálgatja, hogyan lehetne ebben az ónas esőben kicsiholni. Ábrázatféle azonban egyiknél sem látszik, a hideg eső szemközt ver, az elől mindenki eltakarta legféltőbb részét, az arcát.

Akiknek az ekhós szekér meg a gyékényes jutott, azok valószínűleg a társaság előkelőbbjei; tán az igazgató, a primadonnák, az énekesek, akiket jobban kell őrizni a rossz időtől. Valószínűleg a ruhatár is ott van.

Kálmán úgy igyekezett a karaván mellett elsietni. Hátha éppen ők azok? Hátha az az esőtől korbácsolt alak maga Cilike? Az embernek olyan rosszul esik jó barátait nyomorban látni olyankor, mikor nem tud rajtuk segíteni.

Mikor a gyékényes szekér mellett elhaladt, annak az ernyője alól valami kedvetlen dalt hallott kiszűrődni: "Őszi harmat után fujdogál a téli szél." Bizonyosan valami nyűgösködő pólyás csecsemőt altatnak vele. Színésztruppnál mindig van az. Kell az: mert hány darab van, amelyben kisgyerek jön elő, s azt nem lehet kölcsönkérni.

Kálmán olyan szorongást érzett, míg mellettük elhaladt, s csak aztán nézett rájuk vissza, mikor már a kastélyhoz vezető útra letért. Vajon nem Bányaváryék voltak-e ezek? Nem merte megkérdezni az utasoktól, azok sem sokat nézegettek őutána.

Egész este lett, mire a nádori kastélyhoz megérkezett. Egy lovász átvette lovát megjártatni. Kálmánnak csak akkor jutott eszébe, hogy ilyen sártól összefecskendezett állapotban s a szokatlan órában kihallgatást nem kérhet a főhercegnőtől.

A várnagy az orvoshoz utasítá őt, ki ez idő szerint minden vendéget elfogadni van utasítva, s orvosi belátása szerint enged vagy nem enged a főhercegnő elé jutni és csak olyan embereket, akiknek látása nem hat izgatólag a szenvedő idegeire.

Az orvos jóindulattal volt Kálmán iránt s szívesen fogadta őt; de mindamellett nem titkolhatá el előtte, hogy szerfölött sok nehézséggel fog járni azon óhajtásának teljesülte, hogy a főhercegnővel beszélhessen. Először is ilyen sárosan nem mehet be hozzá: az orvos ruhái pedig rövidek volnának rá, ha azokat venné fel. De nagyobb baj az annál, hogy a főhercegnő legkínzóbb idegbántalmakba esik, mihelyt valakit azok közül meglát, akiket meghalt gyermeke szeretett; úgyhogy dajkáit, paraszt játszótársait mind el kellett innen távolítani. Kálmán valószínűleg azok közé tartozik, akiket a főhercegnő most nem fogad el. - Hanem volt egy jó terve az orvosnak Kálmán számára. A főhercegnő nagyon kegyeli a betegeket; mihelyt valaki megbetegszik a környéken, azt az orvosnak rögtön be kell jelenteni. Őfensége azonnal látogatására megy. Ő tehát majd ád be Kálmánnak valami olyan orvosi szert, amitől egészen nyomorultnak fogja magát érezni, de semmi komolyabb baja nem lesz: csupán csak hogy kiveri a képét a hideg veríték s kénytelen lesz ágyba feküdni. Akkor aztán bizonyos lehet felőle, hogy őfensége rögtön fel fogja keresni, s ha akkor adja elő a kívánságát, bizonyos lehet a teljesülése felől, miután az úgy fog vétetni, mint egy haldokló utolsó óhajtása, s egyúttal a gálába öltözés nehéz föladata is körül lesz kerülve.

Kálmán nem bánta már, akárhogy lesz; arra is készen volt, hogy bevegyen hát egy dózis ipekakuánát. Barátjai már útban vannak, az engedély kieszközlésével nem szabad késni.

Az orvos azt mondta neki, hogy csak várjon egy kicsit; majd nemsokára tudják, hogy mikor szabad az orvosnak őfenségéhez felmenni, akkor Kálmán maradjon idelenn az orvos szobájában, vegye be ezt a kis porocskát egy pohár vízben, azzal feküdjék le; aztán várja be a többit.

Arról fogja pedig az orvos megtudni, hogy mikor menjen fel őfenségéhez, hogy itt éppen e szoba fölött van őfenségének az imaterme; abban áll az orgonaszerű fiszharmonika. A főhercegnő az esti órákból egyet, néha kettőt is azzal szokott eltölteni, hogy e hangszeren ünnepélyes melódiákat játszik. Az orvos aztán végigvárja az ájtatos hangokat, s azok végeztével teszi esti látogatását magas ápoltjánál, ki azután néha óra hosszat eltanácskozik vele földi és földöntúli fájdalmakról.

Nem soká kellett várniok. Az orgonahang megszólalt odafenn, az orvos felölté fekete frakkját, s aztán kimért Kálmán eleibe háromféle port is, válogasson belőlük, amelyiket jobban szereti, s azzal magára hagyta.

Azt meg kell vallani, hogy egészen új neme az útról érkezett vendég vacsorával való ellátásának.

Kálmán egyedül maradva az orvos szobájában, sokáig elhallgatta e szent zsolozsmahangokat, mik onnan felülről alázúgtak. Búskomor, lélekigéző hangok azok; ha sokáig hallgatja az ember, maga is kivágyik a temetőbe, s betegnek képzeli magát.

Annál kevesebb kedvet érzett magában a doktor porait beszedni, amiktől még betegebb legyen.

Aztán végiggondolta magában, hogy mégiscsak furcsa, nevetséges szerepet vállalt ő magára, ha egy dózis emeticum árán szerez magának audienciát, s akkor azután majd adja elő a hazai színművészet pártolása végetti esedezését egy tengeribeteg émelygésével torkában. Nem is nagyon valószínű, hogy a főhercegnő ily késő esti órában beteglátogatásra szánja el magát. Látta, hogy ez az orvos csak meg akarja őtet egy kicsit tréfálni; az orvosok humorisztikus fickók. Nem is maradt ott neki. A drága jó orvosságait otthagyta érintetlenül, maga pedig kiment, fölnyergeltetett, azzal a szándékkal, hogy átlovagol az uradalmi kasznárhoz; az jobban ért az ő betegsége kigyógyításához, s gyakorolja is a gyógyrendszert az orvosi fakultás engedélye nélkül. Éhes volt.

Jó sötét volt már, amint a kastélyból kilovagolt; ezúttal változatosság kedvéért északi szél fújt, és hó esett.

Amint az útféli csárda mellett ellovagolt, ott látta a vándorkaraván szekereit az állás alatt. Az ivóterem útra néző ablakai nyitva voltak, a pipafüst csak úgy jött ki rajtuk világító küllő alakjában, s a nyitott ablakon át kihangzott a szabadba a vidám utazók zajos dala. Kívül megáztak, most belül áztatják magukat, s azzal meg vannak gyógyítva, "Similia similibus."

Kálmán úgy iparkodott az éj homályában elvágtatni észrevétlenül a csárda mellett. Rosszul esik józan embernek barátjait ilyen egzaltált állapotban látni.

Pedig csaknem bizonyosnak tartá, hogy ez Bányaváry truppja.

Akár arra is fogadhatott volna, hogy az ő hangja az, amely legjobban kihangzik a borozók dalából. Barátja nagyon szerette a bort, s bor közben a dalt.

Cilike is valószínűleg ott van.

Hja, a színészéletben gyakran összeszorulnak az emberek egy korcsmaszobában. Ez vele jár a hivatással.

Kálmán nem akarta őket "így" látni.

Azt is mentségeül fogadta, hogy addig nem akar velük találkozni, míg valami kedvező eredményt nem hozhat számukra. Holnap odább fognak menni; holnap ő könyörögni fog érettük a főhercegnőnél, annak egy szava jobbra fordítja a félig vesztett ügyet, s akkor aztán diadallal keresheti fel a vándorokat.

Addig pedig hát hiszen nem tartozik azt senki tudni, hogy hóban, ködben, sötétben, gyékényes szekérben két jó barát kétszer is keresztülment egymásnak az útján. anélkül, hogy egy keserves jó éjszakát kívántak volna egymásnak.

Sietett a kasznár jól ismert lakása felé, mely a majorsági épületek között volt. Többször is szállt már meg itten; rendesen a kasznár volt házigazdája ittlétekor; derék vendégszerető úr, jó gazdasszony felesége és hét gyermeke: apróbb, nagyobb.

Amint lováról leugrott, a kasznárlak udvarában már ketten-hárman futottak a nyitott konyhából, átvették paripája kantárszárát, köpönyegét, lovagostorát, a gyerekek összecsókolták mint régi ismerőst; tuszkolták befelé.

- Van ám itt még más vendég is!

No, biz az nem volt nagy újság Kálmán előtt; vendég nélkül egy nap sincs a kasznár laka.

Hanem a meglepetés mégis tökéletes volt számára, midőn az étkezőbe belépett, s ott az asztalfőn meglátta ülni - az ő kedves barátját, Bányaváryt...

Hujjahó! Hogy ugrált fel minden ember a székéről! Hogy rohantak a nem várt vendég elé! Hogy nyalábolta őt nyakon Bányaváry!

- Hát te hogy kerülsz ide?

Ezt Bányaváry kérdezé Kálmántól.

Hiszen Kálmán is éppen ezt akarta kérdezni őtőle, de amaz megelőzte.

Hát aztán csak el kellett mondania, hogy a főhercegi kastélyból szökik: ahol a doktor ipekakuánával akarta megtraktálni.

- No bizony, annál jobb lesz ez a túrós galuska - mondá a háziasszony Kálmánnak, míg a kasznár leültette őt a saját helyére.

- De hát mért akart az orvos neked ipekakuánát adni? - kérdezé Bányaváry.

- Hogy egy kicsit beteg legyek tőle.

- S miért kell neked egy kicsit betegnek lenned?

- Hogy a főhercegnőnél kihallgatást nyerjek.

- S mi végeznivalód van neked a főhercegnővel?

- Éppen a ti ügyetekben jártam.

- A mi ügyünkben? Ne is mondd tovább. Kitalálom a többit. Nádor őfensége megtagadta a budai várszínházban komédiázásunkat, s te most lejöttél ide, hogy a főhercegnő szószólásáért esedezz. Egy lépést se tégy, kedves öcsém, többet, ha engem szeretsz. Miattunk senki előtt a derekadat te meg ne görbítsd. Én nem kérdem senkitől: szabad-e, nem szabad-e? Megyek! Szeretném azt a potentátot látni, aki nekem megtiltsa, hogy hazám fővárosában otthon legyek. Nemesember vagyok: olyan jó, mint a nádor. Itt a kutyabőr a zsebemben. A mesterségemben magam vagyok a céhmester. A várszínházat becsukhatják előttem, de azért nem maradok az utcán! Felütöm a sátoromat a legelső színben, s ott lesz az arkhimédészi pont, ahonnan a földet kiemeljük a helyéből minden királyaival és vicekirályaival együtt.

- Figyelmeztetlek rá, hogy itt a nádor egyik tisztviselőjének a lakában vagyunk.

- Tudom - szólt elkomorodva Bányaváry. - Azt is tudom, hogy már maga az az eset, hogy a nádor kasznárja a Budára törekvő komédiásokat vendégszeretettel fogadta lakában, annak terhelő bűnül számíttatik be. Nem is szemtelenkedtem én ide magamtól ostoba fővel; hanem látod, ez a derék ember maga fogott el bennünket az úton; úgy hozott ide a házához, aki ide fért, a többinek a csárdába küldött lakomához valót. Megvendégelte a kiéhezett truppot, mely talán elhull az útban, ha ki nem eheti egyszer magát. És lásd, ez a derék ember nem kérdezte azt elébb, hogy mit fog majd erre mondani őfensége, vajon nem veszti-e el a kenyerét, pedig hét szép gyermeke van.

A tisztviselő közbeveté:

- Én őfenségét híven szolgálom eszemmel, kezemmel; de meggyőződésemet nem adtam bérbe senkinek.

Kálmán úgy érzé vállára nehezedni a hétgyermekes apának e mondását, mintha Atlasz adta volna át neki a földet, hogy emelje egy kicsit.

- Ne aggódjál te mirajtunk, kedves öcsém! - monda Bányaváry. - Ha egyszer ott leszünk, ha a te remekműveddel kezdhetjük meg előadásainkat...

- Nekem semmi remekművem nem létezik - szólt Kálmán elkomorodva.

- Azt én jobban tudom.

- Ha arra gondolsz, amit az Oltárkövön olvastunk, az nincs többé. A Kolozsvárra küldött másolatot is visszahozattam, s mind a kettőt beledobtam a tűzbe.

- Hahaha! - nevetett rajta Bányaváry. - De én túljártam az eszeden. Ismerlek jól; tudtam, hogy a képtelen ítélet után azt fogod tenni, hogy tollat, papirost, kalamárist mind a kandallóba vetsz, s eltagadod, hogy tudsz írni. Én tehát a választmány jegyzőjétől egy napra elkértem a művedet. Nem adta ide. Csak olvasni kértem. Azt megengedte; de úgy, hogy semmit le ne írjak belőle. Én aztán az egészet megtanultam könyv nélkül. Onnan égesd ki most.

S hogy Kálmán ne is kétkedjék szavainak valósága felől, elkezdett egyes jeleneteket elszavalni a tragédiából.

A kasznárék el voltak ragadtatva a sok szépségtől!

Kálmán tudta Bányaváry felől, hogy annak oly hatalmas emlékezőtehetsége van, hogy egyszer fogadásból megtanulta könyv nélkül az egész kalendáriumot. Ha ott van a műve, onnan el nem vész soha.

Egy menedéke maradt még.

- De hisz annak az előadását nem fogja megengedni a cenzúra.

- Az az én gondom lesz - szólt könnyű vérrel Bányaváry. Ha tűz esik is az égből, ha lécszeg nő is a földből, mégis keresztültörök vele, s majd meglátja akkor az ostoba világ, hogy mit bír benne. Meg nem tilthatja azt nekem senki. Egyedül te tilthatod meg. Teszed-e azt?

Kálmán válasz helyett egy sürgősebb kérdést tolt maga elé.

- De hol hagytad Cilikét, hogy nincs itt?

- Őt lefektettük, el van törődve.

- Beteg?

- Nem beteg, csak el van csigázva az úttól. Kutya idő volt és disznó út hozzá. Ő pedig gyönge teremtés. Hamar megárt neki a viszontagság; abból pedig terem a mi pályánkon elég. Hideg télben, széljárta teremben, bálnak öltözve játszani, mikor a néző foga vacog; áthevülten a játéktól, sárban, szélben, havas esőben félórát gyalogolni a hideg szállásig; néha hetekig koplalni, máskor hetekig vendégeskedni, egyik nap pezsgőt inni, másik nap az ökörnyomból az esővizet, amellett folyvást az idegeivel dolgozni, tüdőt, szívet fárasztani, beleélni magát idegen szenvedélyekbe, aztán veszekedni prózai irigy versenytársakkal; élvezni mindennap együtt az istenekkel s együtt az ördögökkel: ez, barátom, a legerősebb idegrendszert is elviseli. Cilike pedig olyan gyönge. Hanem azért ne féltsd; ma kipiheni magát, s mikor a súgó csengettyűje szól, olyan egészséges lesz, mint Diana. Amíg az előadás tart, addig nem fáj semmi ideg, addig a láz szünetet tart, ismerjük mi már ezt. Hej! Mikor a te művedet fogja ő szavalni, akkor vagy meggyógyul bele, vagy meghal utána.

- De akkor mi is felmegyünk Budára! - szólt lelkesülten a kasznár.

"Mind, mind!" - kiáltozott a hét apróság.

- Hanem még nem feleltél a kérdésemre - szólt Bányaváry. - Te tilthatnád meg nekünk egyedül, hogy művedet előadjuk. Megtiltod-e?

Kálmán nagyot gondolkozva felelt:

- Nem...

Nagyot csattant a háta megett.

Csak egy ajtó volt...

...De minden ajtó volt!

Egy szellemdús francia hercegnő egy udvari bálban így szólt a mellette ülő másik hercegnőhöz, egy polka tremblant alkalmával:

- Minő nagy bűvész ez az Offenbach! Ha most mi az ő zenéje nélkül látnók leányainkat az idegen fiatal emberek karjai között ilyen mozdulatokat tenni, a guta ütne meg ijedtünkben: így pedig gyönyörködünk benne.

Már az igaz, hogy Orpheusztól gyerekség volt a köveket kimozdítani s a vadmacskákat maga körül gyűjteni. Offenbach és Strauss ennél nagyobb csodákat művelnek, az ő zenéjük hangjára jogot kap az idegen fiatalember kiemelni a jól őrzött hercegkisasszonyt anyja, garde des dames-ja mellől, jogot kap őt keblére szorítani, vele messze elszaladni, keringelni, a ruháját összetépni, szemei sugárzatát, forró lélegzetét beszívni: s ez igen természetes jog. Ehhez nem kell se pap, se breviárium, se oltár, se diszpenzáció, se előleges háromszori kihirdetés, se gyámi jóváhagyás, se rangegyenlőség, se vallásazonosság, se móringlevél, se eskü, se tanúbizonyság, se reverzális. Egy órára a hercegkisasszony azé, aki hamarább jön.

Semmi észrevételünk sincs ellene.

Különösen gyönyörteljes egy ilyen kiváltságos óra a cotillon idején. Mondjuk: két óra - ha a vortänzernek emberi józan esze van.

A budai fejedelmi gyász miatt az előkelő társaság nyilvános bálokban nem mutatta magát, hanem ahelyett más úton kárpótolta magát elvesztett mulatságaiért saját termeiben. Összejöveteleiket a meghívókon nem nevezték táncvigalomnak, hanem reuniónak. Megnyitóul egy klasszikus filharmóniai koncert, azután pedig - ha a fiatalság megkívánta - egy szerény quadrille, egy csendes écossaise, s végül egy ártatlan cotillon. A fiatalság pedig mikor ne kívánta volna meg?

Decséry hercegnő termeiben nem is volt semmi feltűnő abban, ha a hosszú cotillont Dorothea grófnő Jenőy Kálmánnal járja. Köztudomású már a szülők által is jóváhagyott viszony, s míg egy része a közönség Kálmán szerencséjét tartja irigylendőnek, vannak olyanok is, kik a nagyobb nyereséget a Decséry részen látják.

Az ifjú pár azalatt, míg monsieur Henry a füzértáncot a többi tizenöt páron figuránként végigdirigálja, ráér beszélgetni ellenőrzetlenül.

Ki hallgatja ki a táncolók beszédét? Ki ügyel kézszorításaikra?

- Milyen szépek a grófnő nefelejcsei! - monda Kálmán, táncosnéja kezét tartva kezében, kinek hajfürtjeit eleven myositisokból font füzér díszíté.

- Szeretném tudni - szólt a grófnő -, miért híják ezt a virágot nefelejcsnek.

- Mert a kék az állhatatosság színe.

- Hát a kék szín miért jelent állhatatosságot?

- Mert a változhatlan ég maga is az.

- Ugyebár, az én szemeim zöldek?

- Nem, grófnő, azok kékek.

- Én mindig zöldnek nézem.

- Tükre nem jól mutat, azt én jobban tudom.

- Tehát legyenek az egész világnak zöldek, önnek kékek.

Egy mindent mondó kézszorítás adott magyarázatot az enigmához. Megzavarta a társalgást monsieur Henry.

- Engedelmet kérek, de múlhatatlan szükségem van nagyságtok nagybecsű jelenlétére a következő figurához.

S monsieur Henry kérése parancs.

Nyilvános bálokban ő nem szalonképes, de a magántermekben korlátlan uralkodó. Táncolni kell vele, akinek int. S ha egy pár hiányzik, magát az öreg hercegnőt is beviszi a colonne-ba kiegészítő vizavínak.

S monsieur Henry oly büszkén is hordja a fejét, mint egy francia, ki tudja, hogy apja szerecseny király volt; vagy mint egy szerecseny király, ki tudja, hogy fia francia táncmester.

Mikor vége volt a táncfigurának, s a párok ismét visszakerültek helyeikre, Dorothea grófnő azt mondá Kálmánnak:

- Tudja ön, hogy mi most táncolunk egymással utoljára?

Kálmán nem volt olyan kőfejű, hogy ne értse, miről van szó, de úgy tett, mint aki félreérti azt.

- Ah! Tehát nem lesz az idén több reunio?

- Talán lesz; hanem ránk kettőnkre nézve nem lesz több reunio!

- A grófnő megijeszt.

- De kérem, ne mutassa azt. Nevelőnőmtől tudom, ki azt a lelkésztől hallotta, hogy a telet valami déli országban fogjuk tölteni, még nem bizonyos, hogy Olaszországban-e vagy Portugálban.

- És ha Afrikában fogják is tölteni, az nekem mindegy. Én nem vagyok Budapesthez láncolva. Ha önök Lisszabonba vagy Nizzába mennek, áttetetem magam attasénak a portugál diplomáciai testülethez vagy a szardíniaihoz, s ott is közelükben leszek.

- De kérem, ne ráncolja össze a szemöldeit: akkor még többet is mondok. Azt is megtudtam ugyanezen az úton, hogy ön közel van hozzá, hogy disgrace-ba essék, s akkor nem fogja önt senki attacheírozni sem a szardíniai, sem a portugál követséghez. De ne vonja össze a szemöldeit.

- Hiszen mosolygok már. Hát bánom is én; essem ki a kegyből; azért magam ura maradok, sőt annál inkább, s oda mehetek, ahová akarok, akkor utazom önök után, küldetés nélkül.

- Az nagyon szép lesz; hanem még egyet tudtam meg, ami önt érdekelheti. Azt, hogy önt a nagyanyja ki akarja tagadni. Ne harapja ön az ajkait, kérem. Látják.

- Az is meglehet - suttogá Kálmán -, akkor én szegény ember leszek, s akkor a grófnő nem fog engem látni többé.

- "Látni" és "meglátni" két különböző szó.

Ez enyhítő ír volt a friss sebre.

Kálmán büszkén fölemelte homlokát.

- De nem maradok soká láthatatlan! Bennem is van valami, amit sem a fenséges urak nem konfiskálhatnak, sem az édes szülők vissza nem vehetnek tőlem, s én magasabbra fogok emelkedni, mint ahová márványlépcsők vezetnek.

- De ne szóljon ön oly fennhangon. Hogy reszket a keze. Most haragszik. Rám haragszik-e, amért ezt megmondtam?

Ha Kálmán azt mondta volna, amit gondolt, azt felelte volna: "igen! terád!" - És akkor nagyon igazságtalan lett volna.

(Azt akarod, hogy a rám célzó lövés előtt essem arcra! Meg akarsz menteni - de elesve!)

Igaztalan volt.

Monsieur Henry egy újabb táncfejleményt hajtatott végre az összes arméecorpsszal; mikor helyeikre ismét visszatértek. Dorothea azt kérdé Kálmántól legyezőjével hűsítve arcát:

- Hisz-e ön bennem?

- Grófnő, az én krédóm is az, ami az öné, hiszek az Istenben, hiszek a szentekben, önben is; de legjobban hiszek - önmagamban.

- Pogány kultusz! De férfinak jól illik. Miután a szenteket is előhozta ön: szabad kérdeznem, hogy ismeri-e ön a szentek történetét?

- Tökéletesen ismerem, grófnő; a csodatevőkről, az aszkétákról, vagy a mártírokról akar ön velem beszélni?

- Maradjunk az aszkétáknál. Tehát ismeri ön Szent Bruno és Szent Hedvig történetét?

- Ismerem, grófnő; de inkább azt mondom, hogy nem ismerem, hogy az ön ajkairól hallhassam azt.

- Jegyesek voltak, összekeltek, akkor megfogadták egymásnak, hogy soha nem fogják egymást másképpen szeretni, mint égi, angyaloknak való szerelemmel. És azt megtartották holtig. Együttlétük örökös égbenjárás volt, a földön nem voltak soha. Boldogságukat tökéletessé tette a halál. Egy nap haltak meg. Két külön sírba temették őket, s másnap reggelre a két sír eggyé lett. Így ismeri ön azt a legendát?

- Így. Hanem még egy másik legendát is ismerek, mely ezzel rokon. Ez Szent Alexisről szól, ki mint fényes gazdag úrfi, eljegyzett egy csodaszép hajadont, s a menyegző napján elment a világba hirdetni a bálványdöntő isteni igét. Évek múlva visszakerült ősi házához, mint rongyos zarándok; ott menedéket kért; befogadták aljas cselédnek. Neje még akkor is hajadon volt, még akkor is hű volt, még akkor is várta férje visszatértét. Az pedig mindennap látta őt, mindennap találkozott vele, ki rongyaiban nem ismert rá, és holtáig nem mondta meg neki, hogy ő volt az, akire várt.

- Nekem az első legenda jobban tetszik - mondta Dorothea, s e mondás alatt oly hévvel szorítá meg Kálmán kezét, s oly lánggal tekinte annak szemébe, hogy meg kellett értenie abból mindent, ami a legendák misztikumában rejtve van.

Ugyan jó volt Dorothea grófnőtől, hogy e percben legyezőjét elejté, Kálmánnak ideje maradt ezalatt, míg azt fölemelte, a szemeit megtörülhetni.

Az átkozott rabszolgakalmár, a szerecsen ismét jött láncra fűzni őket, s aztán vitte őket száraz malmot taposni, nem is eresztette ki hamarább a hámból, mint mikor a cotillonnak vége volt. S új figurát nem kezdetett velük. A szívtelen néger!

Mikor Kálmán visszavezette a hercegnőhöz szép táncosnéját, az még egyszer fülébe súgott:

- Aztán Bruno és Hedvig legendáját el ne felejtse! - s a kézszorítással egy kis nefelejcscsokor tévedt Kálmán kezébe.

A hercegnő föladta unokája alabástromvállára a tánc után a lenge bajadért, mely azt a meghűléstől megóvja.

Szokás szerint megkérdezte tőle:

- Miről beszéltetek Jenőyvel?

- A nefelejcsekről.

Igazat mondott: az első szó is "nefelejcs" volt, az utolsó is "nefelejcs" volt.

Egy bástyakörönd volt az a pesti Duna-parton. A török világból maradt fenn, mikor még Pest bástyával volt körülvéve; az ókori védművek egy részét képezte. Aki most a helyét keresné, egy új palotasort találna ottan. Akkor egyedül állt a parton, sötét mogorva falrakás, durván összerótt kövekből, miket nem ért külső vakolat soha; csak az idők moha fészkelte meg magát rovátkáikban. Teteje fazsindelyes, sűrűn tarkázva újabb foldozásoktól. Esténkint ami denevér a Duna-part felett szállong, az mind a rundella lakója.

Ezerlépésnyi távolban tőle emelkedik a pompás redut-épület, mely a német színházat is magában foglalja; újkori stílban a város felé fordult homlokzata díszes paristyllel ellátva, fülkéiben remekül faragott istenszobrok. Fedett csarnoka alatt szállnak le estenden pompás hintóikból a selyemuszályos úrhölgyek, kik páholyaikba sietnek.

A rundella környékét pedig a város minden rondasága lepi. Itt ütik fel sátoraikat a fokhagymáskofák, itt ülnek csirkés kosaraik mellett a kecskeméti tyúkászok, ide rakják le a hajósok tört deszkáikat, rohadt köteleiket; itt gunnyaszt naphosszant a város rongy népe, akinek nappal lakása nincs; körül a tér beszórva dinnyehéjjal, baromfitollal, hagymaszárral nyáron, sártól járhatatlan ősszel, egyedül télen van szép járdája hóból, mint a város többi részének.

Itt ütötte fel tanyáját a vándor magyar színésztársaság.

A nemes város semmi hasznát sem vette az ódon épületnek; a színészek bért ígértek érte; az alku hamar megvolt. - Az épület a városé volt, nem parancsolt belőle senki más.

Bányaváry még ott találta a régi emelvényt és gerendázatot, melyet egy ős vándortársulat még 1815-ben a köröndben összetákolt: azt csak ki kellett tatarozni s felragasztani rá a festett ponyvákat.

Pénze nem volt ugyan az előkészületekhez, úri barátjaitól kérni nem szokott; Bálvándy nem is jött vele idáig; okai lehettek Pestre jövetelét nem pártolni; hanem azért kikerült minden. Ó, a vándorszínésznek a hosszas tapasztalás éppen úgy megélesíti a szaglási tehetségét, mint a rézszínű mohikánnak, ki tudja érezni egy város lakosai közül, melyik az a kereskedő, aki kölcsönre ad díszítménynek, jelmeznek való pompát, s melyik az a lakatos, aki későbbre biztatás fejében dolgozik.

Akadt ember, aki kölcsönzött és dolgozott szívesen.

A társaság sem halt meg ezalatt éhen. Vannak még patrónusok Pest városában; hogy milyen patrónusok, azt meglátjuk később.

Amint a színpad elkészült, megkezdődhettek az előadások.

Hja, bizony nehezen ment eleinte.

Páholyközönség nemigen akadt; a földszintre jártak a jurátusok, a karzatra az iparosok; a jurátusnak nemigen van pénze, az iparosnak pedig csak vasárnap van ideje. Azért csak minden másodnap lehetett előadást tartani. A megyegyűlés hetében elrontotta a bevételt a folyton szakadó eső, mely miatt a rundelláig sártengerben kellett gázolni. Aztán az előkelő uraságok itt Pesten mind látták már azokat a darabokat, amiket ők egymás után előadtak, nagyobb művészektől a német színházban, s nálunk még most is fennáll az a nézet, hogy ami színművet már egyszer látott az ember, másodszor mit nézzen rajta, hiszen tudja már, hogy mi lesz a vége.

"Várjatok csak - mondá magában Bányaváry, mikor a pislogó lámpafénnyel a gyér közönségen végignézett -, majd jön nektek nemsokára valami, aminek a hírére ostromolni fogjátok a rundella kapuját, s ismételni kívánjátok a darabot hatszor egymás után. Majd jön Kálmán remekműve."

Hanem egy rettenetes sziklát kell körülhajókázni vele. A minden írók szikláját: a cenzort.

A cenzúra uralkodott akkor a nép gondolatai felett.

Budapesten volt négy cenzor: fiatalabb, öregebb, volt polgári cenzor, volt papi cenzor, annak még amellett más hivatala is volt, mert hiszen annyit még nem írtak akkor az országban, hogy négy embernek dolgot adjon az elolvasása. Voltak közöttük okos, tanult emberek is: ezek voltak a legrosszabbak, mert ezek ismerték az írónak még az intencióját is, s olvasni tudtak a fehér sorok között.

Jó szerencse, hogy lehetett válogatni, s a közönség elé vágyódó író vagy színész ahhoz vihette a művét, amelyik neki jobban megtetszett.

Bányavárynak főtisztelendő Bócza Nepomuk úr tetszett meg legjobban.

Mikor tudatta Kálmánnal, hogy művét ezen kitűnő egyéniségnek nyújtotta be, Kálmán nagyot lélegzett.

A legvitézebb tábornok is fellélegzik, ha a csata előtt való nap azt mondják neki, hogy a béke megköttetett. Szép az a dicsőség, szép a csatatéri halál - hanem az élet is szép!

Főtisztelendő Bócza Nepomuk úr a késő korig meg van örökítve azon válogatott adomák által, miket az íróvilág fenntartott róla. Egy múlt századbeli kísértet, egy korától elmaradt csont, ki amióta a szemináriumból kikerült, könyvet nem vett a kezébe azon célból, hogy abból tanuljon valamit, csupán azon célból, hogy törüljön belőle valamit. História, filozófia, fizika rá nézve nem létezett, mindent a dogma és a tradíciók szempontjából ítélt meg. A nyelv fejlődésével lépést nem tartott, az új szavaknak határozott ellensége volt; ami szót a Párizs-Pápai százéves szótárában meg nem talált, azt kitörölte, s felcserélte a hozzá legközelebb hasonló hangzatúval; a szentírással ellenkező állításokat még versben sem engedett elhangzani. A szerelmes vers írójátul megkövetelte, hogy a megénekelt hölgy férjes nő ne legyen, az etikáról és illemtanrul saját fogalmai voltak. Az "Isten" és "Szent" szavakat, ha kisbetűvel írva találta, azokat kezdő nagybetűkre kiigazítani el nem mulasztotta. Az "ördög" szót éppen nem engedte leírni, azt kiigazította "feketé"-re; a "barát" szót, minthogy az kapucinust is jelenthet, kivétel nélkül átváltoztatta "szerzetes"-re.

És azután mindig otthon ült, s azzal töltötte az idejét, hogy elővette a más cenzorok által nyomtatás alá bocsátott műveket, amik már megjelentek, s azokat újra átvizsgálta, kijegyezve veres plajbászával azokat a sorokat, szavakat, amiket ő kitörölt volna belőlük. Ha nagyon megbotránykozott, fel is adta kollégáit engedékenységük miatt.

Cenzúrázott mindennemű könyvet: verseket, színműveket, zsoltárt, iskolai kézikönyvet, matematikát, nyelvtant, prozódiát (egyikhez sem értett), még kalendáriumot is, oly pontosan átvizsgálta még ez utóbbit is, hogy a vásárok lajstromában nemegyszer rajtakapta a kalendáriumcsinálót, hogy az illető helység országos vására éppen vasárnapra esnék, ami meg nem engedhető; az időjóslati rovatban pedig valóságos népbarát volt, oltalmazója a munkások érdekeinek: számtalanszor kiigazítva az aratás idejére jósolt tartós esőt - állandó jó időre, mert a szegény dolgozó embernek olyan idő kell aratáskor. Nem volt az rossz ember, csak ostoba.

Ezt választotta ki Bányaváry a remekmű cenzorául.

Elment hozzá egész alázatossággal, illustrissimének címezte; diákul beszélt hozzá. Ezzel mindjárt megnyerte a kegyét. Előadta, hogy valamennyi budapesti cenzor közül önkénytesen őt választotta ki e mű bírálójának, mert nincs a többiekhez elegendő bizodalma, hogy elég figyelemmel fogják azt megvizsgálni. Fiatalember műve, s a fiatalemberek hajlandók a könnyű erkölcsöt hirdetni, szerelmes históriákkal a szíveket megvesztegetni; azután meg azt a sok új szót belerakják a munkáikba, amiket csak ők maguk értenek. Az ilyeneket kéri nagyon szépen kiigazíttatni; mert úgy hiszi, hogy ennek a fiatalembernek a munkája hemzsegni fog ezektől a hibáktól.

Bócza úr tökéletesen meg volt vesztegetve.

Ugyan örült, hogy valahára emberére talált, aki az ő nagyságát felfogni képes. Meg is ígérte a direktor úrnak, hogy figyelemmel vizsgálandja át a művet, s három nap alatt véleményt fog róla mondani.

Harmadnap visszament hozzá Bányaváry.

Bócza úr bölcs tekintetű arccal fogadá.

- Az úr engemet fölöttébb megcsalt. Hisz ez nem valami erkölcstelen munka, sőt inkább nagyon morális darab, s egyetlenegy új szót nem találtam benne, amit kiigazítsak: csupán az ortográfiája néhol hamis, s a jámbusai itt-ott sántítanak.

Boldogtalan cenzor. A ravasz komédiás denunciációja által hamis nyomra engedte magát vezettetni, s míg ő Kálmán művében az erkölcstelen eszméket, a szerelmi csábításokat meg az új szavakat vadászta, azalatt elszalasztá azt a mély morált, mely abban a szabadság isteni tanait hirdeti. Az egeret keresve nem vette észre a sast.

Akármelyike a többi cenzoroknak elejitől végig keresztülhúzta volna veres irlájával e minden hatalmasok talapzatát megrázó költeményt: egyedül ő nem vette észre benne a fődolgot, a szellemet.

Sőt még meg is dicsérte a munkát.

- Ez a fiatalember nagyon szépen versifikál: ha diákul írna, nagy auktor lehetne belőle.

S visszaadta a művet Bányavárynak a "theatro admittitur" aláírással, anélkül hogy egy sort törült volna belőle.

Bányaváry diadala tökéletes volt.

Két hétig tartott az előkészület az új darabra. Két hétig járta a hír Kálmán nevével az egész várost, előrekürtölve, hogy most jön egy portentum, egy remekmű, egy minden fát levágó óriás.

Ez pedig nem jó szolgálat a hírtől. Minden ember még egyszer annyit vár, mint amennyit kap. A felizgatott kíváncsiság csodadolgokat ígér magának, s a beteggé tett irigység szomjazza az áldozat vérét. Egyetlen magasztaló tíz kritikust idéz elő.

Bányaváry maga úgy járt-kelt a városban alá s fel, mint egy őrült, s ismerőst, ismeretlent lefülelt az új művet magasztalva. Színlapjain előtte egy héttel elkezdte hirdetni az előadást. Két nap egymás után fog ugyanazon darab adatni: helyek ára fölemelve, teljes bérletszünettel, erre a napra semmi szabadjegy sem érvényes. Mind hallatlan merényletek ezek Pest városában.

A szerző személye is fokozta az érdekeltséget. Kálmán az előkelő körök kedvence volt; az első előadás napjára a rundella páholyai mind előre le voltak foglalva. Decséryék maguktól kérték fel Kálmánt, hogy számukra is szerezzen egy páholyt e napra. Gondja volt rá, hogy olyat válasszon ki, ahova saját páholyából majd beláthat.

Végre eljött a várva várt, a félve félt nap, mely Kálmán életének szikláját képezé. Azt a sziklát, melyen hajója összetörik, s melyen világítótornya emelkedni fog.

A zsidók "hosszúnapja" nem olyan hosszú nap, mint az, amelyen egy költőnek első művét színpadra hozzák. Egész nap láza van, nem tudja, mit csinál. Hamarább ott van a színpadon, mint maga az ügyelő. Segít rendezni, és szaporítja a zavart. Könyörög minden szereplőnek, hogy csak az istenért, jól vigyázzon a szerepére, a verseit el ne forgassa, "és"-eket ne rakjon a szavak közé, mert elrontja vele a jambust. Egyiknél szeretné, ha öregebbnek álcázná magát, másiknál ha nem csinálna magának olyan nagy bajuszt. Reszketve közeledik az előfüggönyhöz, s lesi, hogy van-e már közönség. Útjában van a rendezőnek, az igazgatónak, kik nem győzik elhárítani maguk elől. Biztató bókokat mond a primadonnáknak, s a foga vacog, mikor rizsportól fehér kezeit megcsókolja. Retteg valamennyitől. Ha Cilike ott nem volna, ki bűbájos mosolyával most is oly ismerős, kétségbeesnék azon merénylete fölött, hogy ennyi jó ismerős arcot átváltoztatott hajdankori rémalakokká, kik ragasztott orraikkal, álszakállaikkal, vendéghajaikkal, bádogkoronáikkal, párducbőreikkel mind őt ijesztgetik. Végre szól a súgó csengettyűje, a zenekar rákezdi, az igazgató minden szentekre kéri a szerzőt, hogy menjen a páholyába, ez feltámolyog a lépcsőkön: ugyan jó, ha három más idegen arcokkal tele páholyba be nem nyit, míg a magáéba talál. Ott aztán behúzza magát egy szegletbe, ahonnan a színpadra láthat, de ahol őt a közönség nem láthatja. A közönség persze jól tudja, hogy az egyetlen páholy, mely látszólag üres, hátterében a szerzőt rejti, s mint vadász a rókát, úgy lesi minden látcső a páholy üregét. Iszonyú hőség van, a szív százhúszat üt percenkint. A karzat szakadásig tömve, azok türelmetlen emberek, iparos és cselédféle nép. Kezdenek tombolni. A szerzőt a hideg leli, hogy mégsem kezdik a darabját. Végre másodszor szól a súgó csengettyűje, s az előfüggöny allegóriái a magasba emelkednek. Ünnepélyes csend támad. Szerzőnek egy gondolat villanik át agyán. Leugrani a páholyból, elkapni a súgó elől a darabot s elszaladni vele. - Már késő! Az a sarkantyús úr ott a színpad közepén megkezdi a mondókáját, belelép a dolgok közepébe: in medias res...

A szerző néz és hallgat.

Ó, az nem emberi idegeknek való gyötrelem! A makkabeusok anyjának szenvedése hasonlíthat ehhez, mikor fiait egymás után leölték szeme láttára. Hogy gyilkolják a legszebb verseit! Meglehet, hogy jól játszanak; de ő azt mind egész másképp képzelte. Nem így éltek ezek az alakok az ő lelkében. Ott van ni! Az az ember meg éppen nem tudja a szerepét; a másikat is belezavarja vele! Nem úgy van! Kihagyták a legszebb részét a párbeszédnek. Egy össze nem vágó jelenet, s elveszett az egész hatás. Ennek itt csak keserűnek kellene lenni, s ahelyett komikussá lesz; gúnyszavainak csak háttért kellene képezni a főszereplő tragikus kitöréseihez, ahelyett előtérbe tolja magát, s a közönséget kacajra ingerli ott, ahol nem kellene. Bányaváry maga sem látszik érteni; amit előad. Egészen másként szavalja szerepét, mint egykor az Oltárkövön. Ah, akkor az olympi láthatatlanoknak beszélt, most pedig a karzatok népének, s annak be kell bizonyítania, hogy milyen jó hangja van. Minden úgy üt ki, ahogy Biróczy előre megjósolta. A heves fejű főnemes alakja pattogó betyárrá izmosodik, a kesergő agg honfi sápítozó vén banya lesz, a panaszkodó paraszt képe szószátyár gányóvá mázolódik, a fejedelmi alakok egyike sem nő fel magasabbra egy prédikátornál, másika nem más, mint egy koronás tekintetes asszony. Egyedül Cilike érzi, amit játszik: egyedül az ő alakján lehet tekintetének megnyugodni. Ő a tökély. A többi aztán annál messzebb esik az ideáltól.

S hogy kínja tökéletes legyen: még odajön Biróczy a páholyába, s elkezdi neki dicsérni a színészeket, hogy milyen várakozáson felül jól játszanak. És meg is lehet, hogy jól játszanak, csakhogy Kálmán mindezt egészen másképpen rendezte képzeletében, s az élő alakok nem illenek össze a lelkében alakult képekkel.

Azután nem elég, hogy Biróczy meglátogatja a páholyát, egymás után jőnek hozzá ifjú ismerősök, literátorok, kritikusok; kezdik az obligát gratuláción, s aztán elsorolják kifogásaikat, észrevételeiket. Azokon egymás között összedisputálnak. Szidják a színészeket, kik e remekműnek nem tudnak megfelelni, a közönség nem hallja tőlük az előadást, s felpisszeg rájuk. Kálmán szeretné valamennyit kidobálni a páholyból.

Lopva áttéved tekintete az átelleni páholyba, ahol Decséryék ülnek, s arcaikról olvassa ítéletüket.

A hercegnőnek melege van, legyezi magát; csak olyankor tapsol, midőn Cilike kilép a színpadra, s a főispánt is készti, hogy tenyereit lomhán összelappantsa.

Hát Dorothea?

Annak az arca egészen át van változva. Oly kifejezés ül rajta, aminőt Kálmán még soha nem látott. Mint egy szobor, oly mozdulatlanul figyel e mű minden szavára. Félelem-e az, bámulat-e az, mely arcát elmerevíti; vagy mind a kettő? Rémítik őt azok a gondolatok, amiknek szavait hallja? Most kezdi-e tudni, hogy ki az az ember, akit ő szeret? Most kezdi-e látni, hogy micsoda rettenetes ország az, aminek poézis a neve, s szívének minden idegei megreszketnek annak fenséges borzalmai előtt?

A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget egyes költői helyeknek; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán maga várt tőle, elmaradt; hiába mondták barátai, kik páholyába sereglettek, hogy műve nagyon tetszik; ő érezte az ellenkezőt. Ó, az előadás órájában az író clairvoyant: azt is megérzi, hogy mit gondolnak azok, akik a háta mögött - hallgatnak. - Nem ilyen a közönség tetszése! A karzatok tombolnak a hangzatos mondatoknak; de az értelem maga a nagy közönségre nézve - kaviár. Néhányan megértik a szellemet is - ott a páholyokban. Nagyon jól megértik. Azoknak lúdbőrzik a testük tőle, s Kálmán kezdi észrevenni, hogy egy páholy megüresül. Azok félnek hallani is amaz eszméket, amiknek ő élő szavakat adott. És az egész költői remek alkotást, a tragikum fenségét, azt nem fogja fel senki. Hiszen ha nem hiányoznék hozzá az érzék, az egész közönségnek néma elragadtatással kellene gyönyörködnie e végtelen örvényében az eszményi szépségeknek. És ó, a költő érzi azt, büszkén, hogy milyen földfölötti szépeket álmodott és látni kénytelen, hogy álmait senki sem érti.

Felvonások közben hívták a szerzőt, de nem jelent meg; a rendező jelenté, hogy szerző nincs jelen. E visszavonulásért Bányaváry lehordta Kálmánt, szerinte a szerző megjelenése a közönség hívására kétszerezi a tetszést.

- Művem nem tetszett - viszonza szárazan Kálmán.

Bányaváry majd megölte e szóért.

- Roppantul tetszett! A közönség meg van dühödve tőle! S aztán a mai előadás még csak főpróba volt; majd holnap nézd meg, hogyan játszunk valamennyien! Majd holnap! Hát velem hogy vagy megelégedve?

- Cilike imádandó volt - felelt rá Kálmán.

- No és én? Meg a többiek?

- Csak Cilike volt imádandó.

Az előadás estéjét pompás díszlakoma fejezte be a Hét Választónál, ősi szokás szerint a szerző megvendégelé a színtársulatot, jó barátait. Hivatalos volt a lakomára kivétel nélkül minden Pesten lakó magyar író; még akkor kicsiny csapat.

Ezek ugyan akkor éppen nem képeztek valami külön osztályt; mindegyiknek volt, amellett, hogy verset és prózát írdogált, tisztességes keresetmódja. Az elbeszélések szerzője egyúttal városi kiadó; az, aki a humoros adomákat írja a "Honi vezérbe", a helytartótanácsnál segédfogalmazó; a hősköltemények most kiemelkedett költője magánnevelő kilenc fiúgyermek mellett; az antológiai gyűjtő egyetemi tanár; a meseíró tehetős földesúr, nem szorult hivatalra, csupán egy divat- és szépirodalmi lap szerkesztője nem más, csak lump. Zseniális ember, de minden jellem nélkül, mindig fülig adós, senkinek sem fizet; s amellett nagy gourmand; ő maga dicsekszik, hogy minden ebédre egy előfizetőjét eszi meg a Mulatságosnak (ez lapjának a címe), s e tekintetben két ember helyett dolgozik, amennyiben segédszerkesztője részét is maga költi el: ez a segéd pedig nem más, mint árva Aszályi, írnokból laptöltelék-készítővé emelkedve s principálisa által a nagy világ pártfogásába marasztalva, hogy ott egyék, ahol kaphat. Ezért a mellékneve: "Potya" Aszályi.

A "potya" szó alatt értik a magyarban, mikor valahol ingyen esznek. Akármit esznek: érett túrót vagy pástétomot, csak ingyen ültessék mellé az embert, az a potya, az jólesik. Néha nem is kínálják, a "potya" fogalma egyesíti magában az önkénytes megtelepedés művészetét is. Aszályi egyúttal műbíráló is. - Ez a legkönnyebb tudomány, amihez semmi tanulmány nem kell. Ez a mesterség leginkább elvezet a potyához: néhol ebédre hívják, néhol pofon verik érte, s mind a kettő ingyen.

Hogyne jött volna el főszerkesztőjével, Kovászos úrral Aszályi is Kálmán ünnepi torára. - De arról bizonyos lehet Kálmán, hogy senki sem fog neki orcátlanabb hízelkedéséket szemébe mondogatni, mint Aszályi; még a principálisa, Kovászos úr sem, aki pedig nagy széltoló.

Pedig Kálmán irtózik tőle, ha szemébe dicsérik. De hiszen ebben a társaságban ne is tartson tőle, hogy a Mulatságos szerkesztőségén kívül ez valakinek eszébe jusson. Tudósok, írók, színészek gyülekezetében senki sem beszél másról, mint ki-ki a saját viselt dolgairól. A színész elmondja, mily diadalokat aratott a vidéken, hogy omlott lábaihoz koszorú, szerelmeslevél, díszbillikom és emlékgyűrű. A humorista előadja legjobb élceit, mik most az egész országot felvillanyozzák; a történetbúvár bebizonyítja, hogy az egész világon minden nyelv a magyartól származik, zsidók, asszírok, föníciaiak mind a mi őseink voltak; a szerkesztő praenumeransai szaporodtát emlegeti; a versíró jó néven veszi, ha akad olyan szomszédokra, kik legújabb költeményének kiemelkedő részeit meghallgatják; csak árva Aszályinak jut néha eszébe, hogy egy-egy körmönfont áldomást megindítson a mai nap hősének tiszteletére, ki búskomoran ül az asztal végén, s lelkével akárhol másutt kalandoz, csak ott nem, ahol érte isznak.

Később aztán oszolni kezd a társaság: legelébb hazamennek a színészek, nekik holnap is erős dolguk lesz, nem szabad sokáig mulatniok. Akkor aztán a hátramaradottak előveszik az eltávozottakat, s leszólják őket irgalom nélkül, milyen kritikán alul való játék volt, amit ma produkáltak. Egynek sincs közülük fogalma a művészetről: Bányaváry bakternek való, nem színésznek, a feleségében pedig nincs semmi szenvedély. - Azután elszállingóznak a historikus, a meseíró, a hősköltő. Amint egymás után kihúzzák a lábaikat, elmondatik róluk, hogy az első nevetséges idióta, a második jó borokat tart, de ha meséiről beszél, elaltatja vele az embert; a harmadik nem bír kiadót találni a műveinek, pedig abban a képzeletben van, hogy ő jobb költő, mint más. A nyelvújító eltávozta után előhúzzák a hirhedett Mondolatot, mely a nyelvjavítók törekvéseit teszi nevetségessé. Valamennyi között egyedül Biróczy van biztosítva minden oldalról; ő se nem író, se nem színész, tehát tűz- és vízmentes.

- Eredj már haza, Kálmán, kérlek - mond a bohó fiú, megszánva komor arcú barátját -, hadd szóljunk meg aztán téged is!

Kálmán komolyan veszi a baráti intést, s engedelmet kér a társaságtól, hogy hazamehessen; fejfájásról beszél. Talán úgy is van.

- Dejszen - riad fel Aszályi - Kálmán barátunk csak magasztalóit hagyja hátra, ha távozik. No hiszen majd meglátod holnap, ha a Mulatságost olvasod, hogy felmagasztalunk, hogy megkoszorúzzuk a nevedet. A Mulatságost a nagyanyád is járatja. Majd hogy meg lesz lepetve, ha azt a sok dicséretet olvassa felőled!

Kálmánnak émelygett a gyomra. Sietett a kalapját megtalálni.

Aszályi szegődött hozzá.

- Elkísérlek hazáig. Valami bajod ne történjék az úton.

- Köszönöm; bérkocsin megyek.

- Hát akkor vigy el magaddal. Még a nyomdába kell mennem, hogy a darabodra megírjam a bírálatot, hogy a holnapi lapban megjelenhessen.

- Csak maradj te itt, és mulass tovább, a bérkocsi visszajön, s rendelkezésedre áll.

Azzal valahogy lerázta a nyakáról a műbírálót, s ott hagyta a kollegátust, hadd beszéljék ki magukat kedvükre a mai nap áldozatáról is. Hisz a legkedvesebb poszpász egy ilyen írói lakomán, akit végül kés, villa nélkül megenni jól ízlik - maga a bankett-adó szerző.

No ha aztán arra volt kíváncsi Kálmán, hogy eltávozása után mit beszéltek a lakomáján ott maradt jókedvű pályatársak, azt másnap, mikor későn reggel fölébredt, nyomtatva olvashatá, a még nyomdanedvesen asztalára tett Mulatságosból.

Ott volt tegnap előadott művének bírálata Aszályi írói jegyével.

Egy infámis, piszkolódó, gunyoros persziflázs eleitől végig, melyben ki van forgatva a művének értelme, megtagadva tőle minden költői föllengés, versei ócsárolva, expozíciója abszurdummá torzítva, tragikuma nevetségessé téve, merész iránya denunciálva, még személyét is kigúnyolták benne: a tudatlan dandy, az asszonyok kegyence, ki telivér költőnek hiszi magát, azért, mert a paripája telivér. - S ez így ment két sűrű oldalon végig.

S azt az ő nagyanyja holnap már olvasni fogja ekképp!

De mit bánta azt Kálmán, hogy Kovászos úr lapja meg annak a dárdása mit írnak őfelőle meg a darabjáról; egyetlen kérdés fojtott el nála minden egyéb aggodalmat: mit beszélnek most őróla Decséryéknél? A láz járta át idegeit, amíg a látogatási óra elkövetkezett. Milyen arccal fogadják?

Eh mit? Hiszen bukott meg már fiatalember elég az első színművével! Mit csinálunk ebből országos dolgot? - De az nem Jenőy volt, és nem az ő színműve. Óriás volt az a pyeridák berkében, s óriás a közélet mocsarában. Korszakot alkotó lángész, ki ha bukik, a gyávák és törpék egész légiója örömünnepez felette. Ezt érezte ő maga, ezt érezték mindazok, kik őt szerették, kik visszatartóztatták. Az ő esése kolosszdűlés volt. Azért kellett, hogy elejtsék. A hétköznapi ember bukhatott, újra talpra állt, szeretője se hagyta el, hivatala is megmaradt, anyja sem tagadta ki; de Kálmánra nézve megbukni egyértelmű volt a semmivélétellel.

Decséryéknél legelőször is a hölgyeket látogatta meg. A hercegnőt együtt találta Dorothea grófnővel.

A hercegnő felötlően szívélyes volt az elfogadásban, mindjárt áttért a Kálmánt oly nagyon érdeklő tárgyra, a tegnapi előadásra.

- Ó, az valóban élvezetes este volt! Én a kordicai statució óta nem láttam magyar előadást; de meg kell vallanom, hogy színészeink azóta nagyon sokat haladtak. Különösen önnek a rokona: Bányaváryné; az bármely idegen színpadnak díszére válnék. Apropó! Miért mondta ön akkor, hogy az önnek testvére? Hisz a színlapon ez áll: Bányaváryné született Perkátai Cecille asszony. No, értem; együtt növekedtek fel, olyan, mintha testvére volna; igazán kedves teremtés, gyönyörű alak, az ember mindig maga előtt látja azokat a beszélő nagy szemeit: szeretetreméltó tünemény.

Miért dicséri ez most olyan nagyon azt a színésznőt éppen Dorothea grófnő előtt? Tán azt akarja keserűvé tenni Kálmán iránt, midőn azt a gyanút hinti el, hogy Kálmánt e szép művésznéhöz tán nem annyira rokonság, mint szerelem csatolja?

- Kár, hogy a szöveget nem értettem eléggé - monda a hercegnő -, csak Dorotheától tudom, hogy az igen fennkölt mű. Ő el volt ragadtatva általa.

Kálmán Dorotheára nézett.

A szép madonnaarc tekintete nem igazolta nagyanyja állítását. Halovány volt, és szeme félve találkozott Kálmánéval.

Különös volt, hogy Dorothea grófnő ezúttal szabadságot vett magának nagyanyja jelenlétében Kálmánnal magyarul társalogni, amiből a hercegnő igen keveset érthetett.

- Igaz - szólt Dorothea. - De azok borzasztó szépségek voltak! Én némelykor meg voltam dermedve, mikor arra gondoltam, hogy ezek az eszmék az ön lelkében születhettek! Mikor gondolja ön ki ezeket? Mi az a költő, aki ilyeneket alkot? Vajon mikor így közöttünk jár, mosolyog, tréfásan fecseg velünk: akkor is ott leskelődnek-e szíve közepén ezek a tűzszemű gondolatok? Vagy van valami démona, aki olyankor veszi elő, mikor egyedül van, s diktál a tolla alá ilyen idegen szavakat? Valami hevítő mérget iszik olyankor, hasist vagy mákonyt?

- Nem, grófnő - szólt Kálmán mosolyogva -, én egészen józanul szoktam írni. A gondolatot csak a gondolat szüli.

- De hogy szülhetik egymást az egymással ellenkező gondolatok? Ez a titok eIőttem. Hiszen azt értem, ha a szenvedő szerelmes úgy szól, hogy sírjak a szavára, de hogyan tud valaki egy gyűlölt alaknak, egy méregkeverőnek, egy csábítónak sötét lelkéhez méltó szavakat találni? Ki tanítja őt arra a kitörésére a féktelen dühnek, ami sértett becsület, a féltés kínjai közt szülemlik? Érzi-e a költő mindazt, amit alakjaival elmondat: a jót is, a rosszat is? Magából szedi az a gondolatokat mind?

- Grófnő, amivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig.

- Hát saját magát látja-e azután? Kitől tudja meg, hogy a sok alak közül, amit maga elé teremt, melyik az ő saját alakja? Kiből beszél az ő lelke? A féltékenyből, aki gyilkol, vagy a hízelgőből, aki csábít? Hogy állítna elénk valaki egy ijesztő alakot anélkül, hogy magát is olyanná ne tudja idomítani?

- Ah, grófnő, önnek a nézete szerint minden regényt és drámát legelőször is egy férfiúnak és egy nőnek kellene együtt írni, mert azt egyikünk sem tudhatja, hogy a másik hogyan érez, hogyan szeret, hogyan szenved! Azonfelül a gyilkos lelkiállapotát csak gyilkos ecsetelhetné, s a fösvényét csak a zsugori.

- Valóban azt hiszem. És úgy is van. A férfiköltő művében tökéletesek a férfialakok, a nők sohasem azok. Aztán kimagaslik mindig egy ideál; melyben a költő lelke nyilatkozik: én ilyen volnék! Minő hát az ön ideálja? Szépség, de rettenetes! Bosszúálló féltés, melynek királyvértől csepeg az ujja. Borzasztó eszménykép ez!

Kálmán azt vette észre, hogy az ő napja elé nagy fellegek tolulnak.

De a hercegnő nem hagyta őt elkomorulni, nyájas volt hozzá, mint egy idegenhez.

- Nos, Jenőy! Nemde Dorothea említette már önnek, hogy mi elutazunk?

Már utaznak!

- Igen, de nem tudta a grófnő, hogy hová.

- Flórencbe megyünk, ott töltjük a telet. Dorothea egészségének jót teend az olasz lég. Kis unokám mondta, hogy ön is fog utazni Olaszországba. Az szép lenne, ha ott is felkeresne bennünket.

Kálmán keserűen mosolygott: "az megeshetik".

- A búcsúzásra még van idő; nem utazunk olyan hamar. Addig még remélem, hogy sokszor látjuk önt.

Kálmán meghajtotta magát, és távozni készült.

- Nem megy ön át a fiamhoz, a főispánhoz? Ő már kérdezősködött ön felől.

Kálmán megköszönte szépen a nagy kegyet, és a mellékfolyosón átment Decséry főispánhoz.

No, az nem fogadta olyan nyájasan.

Bosszús arccal, összeráncolt szemöldökkel jött eléje, s szóhoz sem engedte jutni.

- Jaj, jaj, kedves Jenőy, mit csinált ön azzal a tegnapi darabjával! Őfensége magánkívül van haragjában. Ma reggel voltam az udvarnál; még olyan indulatosnak nem láttam a nádort. Azt mondta, a színészekre nem haragszik; azok őszinte, bátor emberek. Nem adta meg a kérésüket, hogy Budán a várszínházban lépjenek fel, hát letelepedtek egy ólban, s játszanak az ő dacára. Becsülésre méltó emberek. De az a fiú! - itt önt értette - aki idejön könyörögni, akire óra hosszant vesztegetem a meggyőző indokokat, akit kézen fogva vezetünk minden előmenetelre, hogy az egyszerre oly dühödten megfordítsa a puska agyát, s közénk csapjon vele, az minden fogalmat meghalad. De hogy lehetett olyan őrült cenzor a világon, aki ezt a darabot színpadra bocsátotta? A helytartótanács rögtön elmozdította ezt a cenzort pesti állomásából, s áttette Nagyszombatba. Érti ön a helyzetét, kedves Jenőy?

- Egészen értem - szólt Kálmán -, s ismerem a teendőmet.

Nem is magyaráztatta magának bővebben a balhírt, megköszönte azt a főispánnak, s sietett a Decséry-palotából haza.

És aztán útközben elgondolkozott rajta, hogy a hercegnő, aki már bizonyosan tudta fiától a Kálmánt fenyegető rossz hírt, ahelyett hogy mint érdekelt fél, a veszélyben forgónak szemrehányó haragos képet mutatott volna, mint az őszinte főispán tette: még inkább nyájas volt hozzá. Nyájas volt, mint egy idegenhez!

Kálmánnak első dolga volt hazamenni s megírni leköszönését a fényes udvari hivatalról.

Még jóformán el sem végezte a maga dolgát Kálmán, midőn rohan be hozzá nagy zajjal Bányaváry. Borzas haja egészen szét volt zilálva a homlokán, amint az ajtón betört, s lihegve a pamlagra veté magát. Két nagy pecsétes írás volt a kezében.

- Nézd! Olvasd ezt! Nem ezt. A másikat elébb. De mégis ezt.

- No, melyiket hát?

Az egyik hosszú írásban a helytartótanács betiltotta a tegnapi darabnak többszöri előadását.

- Ezt bizony előre lehetett tudni - monda hidegvérrel Kálmán.

- Könnyű neked ilyen flegmával beszélned! - pattant fel Bányaváry. - De én holt emberré vagyok téve. Megcsináltattam a darabhoz a sok kosztümöt, mind kontóra, az mind rajtam veszett: ruinálva vagyok.

Kálmán mondhatta volna a barátjának, hogy hiszen te vagy annak az oka, nem én; s te még ruináltan is az vagy, aki voltál; de én már senki sem vagyok - hanem csak mégsem ezt mondta neki.

- Azért ne essél kétségbe. A költségeidet majd megtérítem, a darabom miatt kelt árjegyzékeket kifizetem. Több is veszett már Buda alatt.

- Könnyen diskurálsz! - monda bosszúsan Bányaváry. - De olvasd már most ezt a másikat!

A másik írásból azt olvasta Kálmán, hogy a rundellában játszás a színészeknek a nemes város által felmondatik, két hét alatt ki kell onnan költözniök; mert az ódon vármaradvány földig lerontatik, s helyére sóraktár építtetik.

Bányaváry olyan dühös volt, hogy sírt.

- Ugyan, ne légy gyermek! - szólt Kálmán. - Mi kétségbeesni való van azon, hogy el kell hagynotok azt a vén denevérfészket? Ha hozzákezdünk valamihez, most már legyen erőnk végig kitartani. Kétheti haladék van: légy nyugodt; azalatt én szerzek számotokra más helyet, s játsszatok tovább. Én állok ott, ahova a lábamat letettem. Most eredj haza, láss a mai előadás után, hogy a közönség kárpótolva legyen. Hogy tovább mi történik, az az én gondom.

Most már Kálmán gyakorlott fölényt Bányaváry fölött. Az igazi veszély idején tűnik fel a váljegy, ami a valódi erőt jellemzi.

Apró bajoknak helytállni, kicsiny urakkal perlekedni, éhezni, fázni, küszködni Bányavárynak is volt ereje; de ahol komoly volt a baj, ott csüggeteg lett. Kálmánt pedig éppen az emelte fel.

Hogy úgy egyszerre összeesküdött ellene minden: a kritikustól kezdve a szerető hölgyig! Ez acéllá edzette lelkét.

Csak azért is!

Eznap Kálmán többé ki sem ment a szobájából, s meghagyta az inasának, hogy senkit se küldjön be hozzá.

Tudta, hogy a krízis kitöréséhez kell egy nap. Azt az időt valahogy agyon kell verni. Addig nem mutatja magát a világban.

De egy dologban mégsem állta ki soká a vesztegzárt; másnap délben mégis elment a Decséry-palotáig; nem ugyan látogatási szándékkal, hanem hogy a házmestertől megtudjon valamit felőlük.

Meglepetés várt rá. A házmester azt mondta, hogy ma korán hajnalban a hercegnő Dorothea grófnővel és egész cselédségével együtt elutazott.

Tehát már el is utaztak!

Tegnap még azt mondá a hercegnő: ne búcsúzzunk még, van elég időnk rá. Azt akarta, hogy búcsúzás nélkül váljanak el.

A házmester Kálmán arcán látta annak gondolatait. Azt mondá neki, hogy ha beszélni akar a házfelügyelővel, az talán többet tud mondani.

Kálmánnak eszébe jutott, hogy hiszen ez a házfelügyelő az ő régi iskolatársa, Csuka Feri. Felkereste őt kertre nyíló szobájában.

A jó fiú eléje szaladt, mikor meglátta, s örvendve szorongatá a kezeit. Volt benne annyi baráti józan tapintat, hogy a darabjáról nem kezdett el neki beszélni, hanem ahelyett egy cédulácskát nyomott a markába, s azt súgta: "Tedd el - majd otthon vedd elő - őtőle van - te majd megérted."

Kálmánnak kettős oka volt nem váltani vele több szót: egyik az, hogy gyanús kémszemek lesték, másik meg, hogy a drága papírka tartalmát óhajtá minél elébb megismerni.

Egy bonboncukorka borítékja volt ez a papír; amit úrhölgyek el szoktak hajigálni a földre anélkül, hogy valakinek másnak eszébe jutna a cukorpapírt felvenni, mint akinek a szem figyelmeztető intése szólt.

E cukor-borítékon e három szót találta Kálmán irónnal feljegyezve:

"Bruno,    \
 Genua,     }
 Hedvig."  /

Ebből a három szóból senki a világon nem ért meg semmit, hanem ő megértett mindent.

Genuába utaztak. Hedvig: a szűz szerelemben is boldog kedves, kit Brunójától Genua sem választ el.

Kálmán előtt feledve volt a bukás, az elhagyatás; ez a kis papírdarab mindent kigyógyított. Eltette azt a kedves arckép mellé, s őrizte, mint a bűnös a pápai indulgenciát. Az embert nem nyomja a bűntudat, mihelyt azt tudja, hogy megbocsátottak érte. S ha Dorothea megbocsátott, ha ő szeret, kivel törődik aztán?

Hanem az mégis bántotta, hogy a hercegnő ily megvető modorban igyekezett tőle megszabadulni. Ez a nevetségessé tételig megy.

A dac megszülemlett már lelkében; a kevély ember, ki addig csak titokban rejtőzött, egész valódi arcával lépett ki vele a napvilágra, midőn leköszönő iratát a magas uraknak felküldé.

Nem ment többé haza, nem zárkózott el ismerősei elől. Eljárt mindenüvé, ahova máskor szokott.

Aznap este nagy álarcosbál volt a redutban. Erre a mulatságra Decséryék is nagyban készültek; más nyilvános bálba úgysem mehettek az udvari gyász miatt. A fiatal pár úgy örült előre ennek a napnak. Dorothea bizalmasan elárulá Kálmán előtt, minő álcában fognak ők megjelenni, hogyan ismerhet rájuk. De éjfél után álcát fognak változtatni, akkor aztán majd meglátja, hogy ráismer-e Kálmán magától. Kálmán fogadkozott, hogy minden álca alatt megismeri a grófnőt járásáról, feje hordozásáról és - szemeiről. - Ó, milyen bizonyos volt, hogy e szemekben nem fog csalódni. Georgiai nő volt az első bevallott álca.

Most aztán ennek is vége.

Hanem azért Kálmán elment az álarcosbálba; mégpedig álarc nélkül. Csak azért is meg akarta mutatni, hogy még mindig él, és tud a világ szeme közé mosolyogni.

Akkori időkben a redut álarcosbálai válogatott közönséget gyűjtöttek össze, a dolog új volt, nem unták még meg; s a kétséges jellemű társadalmi osztályok nem riasztották el még a parkettről a társadalmi krémet.

Az idén különösen népes és elegáns volt a redut-bál; mint egy összekevert világ, tarkállott egymást kerülgetve a sok fényes álca, minden nép viseletét, színpadi alakokat, mítoszi jelmezeket csodálatos keverékben egyesítve.

Kálmán ott őgyelgett a tömkelegben, s engedte magát az ismerős álcák csípős tréfáival csiklandatni. Nem volt csiklandós.

Egyszer egy finom kéz karja alá nyúl, s Kálmán egy deli álarcos nőt lát karjába fűződni.

Georgiai nő volt: karcsú, gyönyörű termet, dereka arannyal átszövött sállal átkötve, melynek végei domború csípőjén omlottak végig. Gazdag perzsa szövetű kaftánja testhez simuló ráncokban bokájáig ért, csak az alól látszottak ki a selyem salavári dudorai, miknek hasadékából a finom szattyánpapucs a legparányibb lábakat tüntette elő, a kócsagtollas turbánról hosszú fátyol függött alá, fénylő, csillámló aranyszövet, mely egyúttal álarc, csupán két nyílást engedve a két szemnek, s a kócsagtoll mellett egy lángszínű georgina, akkor még üvegházi ritka növény, gyémántboglárral odatűzve.

- No, ugye hogy itt van a georgiai nő? - suttogá a szép álca.

Kálmánnak első pillanatban nagyot dobbant a szíve.

Hanem aztán mikor a szemébe nézett a szép álarcosnőnek, megszűnt a szívdobogás: pedig azok is bűbájos szép szemek voltak, de sötétek; de nem Dorothea szemei.

- De nem az a georgiai nő, akit kerestél! - kötődék vele tovább az álca.

Kálmánt érdekelni kezdte a kötődés. Valami különös csodát nem talált benne, hogy titkát ellesték. Decséryék valószínűleg visszaadták a megrendelt jelmezt a készítőjének, az elárusította azt, s aközben elbeszélte boldog boldogtalannak, hogy ezt Dorothea grófnő viselte volna, ha itt maradtak volna. Így megtudhatta akárki. - Hanem, amit a szép álca azután mondott neki, az már jobban kezdte érdekelni.

- Hát te nem utazol Egyiptomba hieroglifokat megfejteni?

- Legnehezebb hieroglif rám nézve az, hogy miért utaznám én Egyiptomba.

- Úgy? A te barátod, Bálvándy akkor jobb archeológ, mert ő kitalálta, hogy miért utazzék oda.

- Szerencsés utat neki, és jó útitársakat.

- Egy útitársának a neve: Dorothea!

Ez a szúrás érzékeny volt!

Kálmán egy percre elhalványodott. Hanem azután felmelegítette az a kis bonbonpapírka ott a keblében, melyre ama három szó volt írva. Amit Dorothea írt, az a való.

A szép álcásnő egyet csípett a karján.

- No, ne mélázzon ön olyan nagyon! Nézze, mi jön ott!

Kálmán felriadt, s széttekintett, hogy hát mi jön.

A sok szeszélyes álarc között valakinek az a tréfás gusztusa támadt, hogy medvének öltözzék. Melege lehetett, de sok bámulója akadt.

- Ni! Az ön medvéje! - dévajkodott a szép georgiai nő. - Nem lőné meg még egyszer?

Kálmán szemébe nézett a csúfolódónak. Ó, most már emlékezett ezekre a sötét szemekre!

- Ismerlek, szép álca! - súgá fülébe.

- No, csak hogy egyszer rám ismert! - súgá az nevetve. - Azt hittem, hogy a nevemre sem emlékszik többé. De hát csak most ismert rám?

- Sejtettem már, mikor Egyiptomba akart küldeni.

- "Egyiptomnak földébe, a szolgálatnak házába!" Látja, még mindig tudok idézni a szentírásból. Hát mit keresnek az emberek Egyiptomban? Ön tudós, etnolog, nemzetgazdász - megfelelhet rá. Hát mit keresnek az emberek Egyiptomban?

- Szenvedélyes vadászok nílusi lovakat - régészek múmiákat, festők sivatagi tájképeket - természetbúvárok a Nílus forrásait - mellbetegek langy levegőt.

- És szívbetegek? - kérdé a szép hölgy.

- Azok nem tudom, hogy mit keresnek ott.

- Kigyógyulást.

Kálmán nevetést erőszakolt.

- Úgy énnekem nincs ott mit keresnem; mert én nem vagyok szívbeteg.

- De lehet, hogy valaki más ha meggyógyul a szívbetegségéből, ön akkor lesz majd szívbeteg.

- Igazán mondom, szép hölgy, Kleopátra tűjén nincs annyi hieroglif, mint amennyit ma ön velem találgattat.

- Hagyja kitalálatlan, ami nehéz. Majd megtudja egyszer. Lássa, én jobban tudom olvasni azokat a hieroglifokat, amik az ön arcára vannak írva. Önnek bánata van.

- Arra több okom lehet egynél.

- És én talán minden okát ismerem.

A szép álca leült egy jázminbozót árnyékába, s meghívta Kálmánt is maga mellé.

Kálmánnak egy ötlete támadt.

- Fogad ön el holnap látogatást?

- Az a kérdés, hogy ki látogat meg.

- Egy derék, mívelt férfi, ki nekem jó barátom.

- Ah, azt hittem, hogy ön maga. Hogy talán megtartott a szíve számára Absteigequartiernak.

Kálmánt megundorítá e nőietlen élc.

- Ah, ne szóljon így! Lássa, erről az élcről megismerném önben minden álarc alatt a fiúleányt: a prefektát.

- Ah, persze. Önöknek azon nők tetszenek, akik eltitkolják gondolatjaikat; akik azt mondják: "jer ide!" - de akkor nem lesznek otthon; akik azt mondják: "örökre" - s utána teszik magukban "tegnap!" Akik nem gúnyolják ki önöket szemtől szembe, csak a hátuk mögött. Lássa ön; én nyíltan megmondom önnek, hogy hasztalan volna még egyszer megfájdítania szívét miattam, mert én gyógyszer helyett mérget csepegtetnék sebeibe. Én csak azt keresem, hogy önnek hogyan okozhassak valami bosszúságot.

- Azt én megérdemlem - monda Kálmán -, de nem rólam van szó. Nem is szívügyekről. Nagyobb ügy, amiben önhöz fordulok, nem is egyenesen; de egy barátom által.

- Ki az ön barátja?

- Bányaváry.

- A színészigazgató?

- Ugyanaz.

- S miféle ügye lehet annak velem? Az előadásaira nem járok. Tudja ön: a rundellába nem mehet az ember, mert ott a denevérek a hajába akadnak.

- No hiszen a rundellát lerontatja a város.

- Akkor azok az ég alatt maradnak.

- Éppen azért akarom barátomat önhöz küldeni. Ön egykor így szólt hozzám: "ha azt kívánta volna, hogy döntsem ki a házam minden közfalát, s csináljak belőle színházat, megtettem volna". Akkor szememre vetette ön, hogy nem járok azon barátaimmal egy úton, kiket rögös pályán koldusbot vezet. Most eszembe jutnak önnek szavai, midőn leszálltam a nagyurak hintajából, s nem taposom többé a lépcsőket, ahol fényes hivatalok teremnek. Magam számára nincsenek igényeim: én majd elvergődöm a világban, mint más; de barátaimért, kik idáig követtek, mindent el akarok követni.

- Kérem, fogadja kölcsön tőlem a fátyolomnak felét: ön szörnyen pirul. Önnek nehezen esik megalázni magát erre a szóra: "Kérem!" Ne mondja ki előttem. Az önnek fájna. Küldje el hozzám barátját, az majd megmondja a többit. Értek belőle annyit, amennyi kell. Nekem van egy bérházam az Országúton, s abban egy tágas terem, melyet polgári báloknak, átutazó művészek előadásainak gyakorta szoktak felhasználni. Abból könnyen lehetne színpad. Kitaláltam önnek a gondolatját?

Kálmán nem állhatta meg, hogy egy kézszorítással ne válaszoljon "igen"-t.

És mégis valami hideg borsózott végig a testén, midőn e sötét szemekbe nézett hosszasan, mik orozva lőtték ölő sugaraikat felé az aranyfátyol hasadékán keresztül.

- Tehát megérem - szólt a szép hölgy -, hogy ön azt fogja mondani magában: "mégiscsak jó volt, hogy ezzel az asszonnyal összehozott a véletlen!"

Azzal inte Kálmánnak, hogy maradjon, s eltűnt az álarcok tömkelegében.

Kálmán nem időzött ott tovább, hanem hazament. Másnap korán reggel felkeresé Bányaváryt, s utasítá, hogy hova menjen és mi tárgyban végezzen. Aznapra Cilike ott marasztá magánál ebédre Kálmánt.

Bányaváry erősen kicsípte magát, hogy a szép asszonynál ellenállhatatlan legyen. Cilike maga kötötte csokorra a nyakkendőjét. Szegényke! Azt sem tudta, hogy mi a féltés: olyan volt, mint egy galamb.

Bányaváry sokáig időzött a szép delnőnél; Cilike ételei szinte elromlottak a várakozásban. Ez volt az egyedüli baja.

De végre előkerült a férje. Nem tudott hová lenni dicsőségében. Tökéletes diadalt aratott. Az úrhölgy meg van hódítva tökéletesen. Házának termét és mellékszobáit az egész idényre egy aranyért engedte át a színtársulatnak; sőt a páholysort saját költségén fogja kiállíttatni. Vigye a spieszburger már most azt az ócska denevérkastélyát; nem szorul rá senki! Bányaváry az egész diadalt a szép háziúrnőnél egyedül saját ellenállhatatlan megjelenésének tulajdonítá, Kálmánnak nem engedett belőle semmit.

Az pedig nem követelt belőle semmit.

Ebéd után búcsút vett Bányavárytól, kivel, amint sorsa mosolyogni kezdett, megint nem lehetett beszélni; aztán Cilikét megölelte és hazament.

Otthon találta már azt, amit kimaradhatatlannak tartott: egy levelet nagyanyja írásával. Azt tette vele, hogy nem bontotta fel.

Eljött az az idő, amelyben a levelek, melyek úgy szerették a fát, lehullottak róla. Miért volna egyik levél másforma, mint a másik? Az elbukott embernek egymás után mondja fel mindenki a szerelmet: barát, ara, szülő. De miért is tennének másképp, mikor előre megmondták neki, hogy ne menjen oda, mert elesik, s ha elesik, otthagyják

Tehát hagyják ott.

Nem bontotta fel nagyanyja levelét.

Ahelyett ő írt hozzá.

Kedves nagyanyám!

Felbontatlan küldöm vissza leveledet, mert nem akarom megtudni, mily keserű lettél ellenemben. Elismerem, hogy annak lenni igazad volt. De nem akarom megtudni soha, mit szóltál, mikor elűztél magadtól. Köszönöm eddigi jóságodat hozzám, s örökre háladatos maradok érte. Jövendőre pedig iparkodom munka és erőfeszítés által megérdemelni helyemet a világban s nevemnek becsülést szerezni. Akárhogy érzesz irántam, én holtomig szeretni és áldani foglak.

Ebbe a levélbe tette nagyanyja levelét.

Azután megnézte íróasztala fiókjában, mennyi pénze van még. Mintegy kétezer forint volt. Azt magához vette, azzal a szándékkal, hogy a levéllel együtt átadja azt Korcza úrnak. Attól a perctől fogva, melyben nagyanyja őt kitagadta, ez a pénz többé nem az övé; becsületes ember visszaszolgáltatja azt annak, akinek joga van vele rendelkezni.

Apró adósságait majd kielégíti lovai, bútorai árából: azok tulajdonai voltak.

Azután majd megtanul szépen összehúzódva élni...

Korcza úr szokása szerint igen szívélyesen fogadta Kálmánt.

- Hahó! Itt jön az én poéta barátom! - kiálta, nyakába ugorva az ifjúnak. - Hát mi hír az Olympon?

- Az Olympon? Mennydörög - viszonzá Kálmán ifjú kedélyességgel. - Sőt be is ütött a száraz mennykő. Már be is adtam a hivatalomról lemondásomat.

- Ah! - szólt, egyszerre ijedtté formálva arcát a fiskális. - S mi oknál fogva?

- A darabom miatt. Az nagy visszatetszést szült a magasabb helyeken.

- Bah! Balgaság! Pedig az egy igen szép darab. Aztán igaz abban minden. Historikum. S ön olyan jól érthetővé teszi a dolgot, hogy mikor az ember azt látja, hogy most már gyilkolni mennek, magam is a penicilus után nyúltam a zsebembe, hogy én is megyek velük.

- Talán éppen az nem tetszett.

- No, de azért kár volt leköszönni. Ha ön ebben a darabban leírt egy rossz királyi famíliát, egy hét múlva írt volna egy másik darabot, melyben egy jó királyi família jön elő; s helyre lett volna ütve a dolog. Cuncta licent poetis.

Kálmán nagyot nevetett Korcza úr felfogásán.

- Hát most aztán mit fog csinálni?

- Nem esem kétségbe; kezdem, ahol más fiatalember; zsebemben a diploma, az után meg kell tudnom élni, beállok valamelyik híres ügyvédhez segédnek, s mint más szegény legény, kezdem a szorgalmas dolgozáson.

Kálmán azt várta, hogy Korcza úr szét fogja tárni karjait s azt mondja: "gyere hát egyenesen énhozzám!" Biz nem tette. Inkább nagyon is fanyar képet csinált.

- Bűn volna azt tenni! Azt a gyönyörű poétai tehetséget az unalmas akták közé eltemetni. Aztán nem magának való állapot ez a prókátorság, kedves barátom. Mert ha még csak abból állna a tudományunk, hogy unalmas replikákat írjunk, hogy vesződjünk mások prózai anyagi érdekeivel, hogy védelmezzünk ex offo ügyeket, miket igaztalanoknak tartunk, hogy veszekedjünk pályatársainkkal, hogy egzekváljunk a koldustarisznyáig elmarasztalt szerencsétleneket, az csak hagyján; hanem van mindezeken felül egy soha ki nem meríthető stúdiumunk, a bírói kegy: ez az utolsó $ a Corpus Jurisban: "plus valet favor in judice, quam lex in codice". (Többet ér a bíró kegye, mint a törvény hegye.) Mennyi furfang, mennyi megalázkodás, mennyi hízelgés, mennyi törleszkedés a nem szeretett alakokhoz, mennyi lélekbódítás és gyakran mennyi merész ajánlattétel szükséges e téren, hogy "jó prókátor" legyen az ember neve. Mert nem az ám a jó prókátor, aki jó replikát ír, hanem aki megnyeri a processzust! Ön, barátom, nem abból a fából van faragva: ott ön nem él meg. Maradjon ön poétának: ott fényes nevet fog ön kivívni, és halhatatlan lesz.

Kálmán megértette, hogy Korcza úr gyöngéd modorban utasítja el magától, s meg kellett magában vallania, hogy felfogása egészen helyes.

- Aztán nincsen is ön arra szorulva, hogy a körme vakarásával keresse a kenyerét - veté utána Korcza úr.

- De arra vagyok - viszonzá Kálmán. - Azt tudja ön, hogy nagyanyám kitagadás terhe alatt tiltá meg nekem, hogy költői pályára lépjek, ami iránt ellenszenve van. Meglehet, hogy ezen ellenszenv még legyőzhető. De a másik tilalma már asszonyi haragból ered. Egy színész elszöktette házától kedvencét, nevelt leányát. Ő azt a megfertőztetés legutálatosabb nemének tartja. Azóta kizárta magát a világból. Semmi ismerőséhez nem jár, s senkit házánál el nem fogad. Gyűlöli a szökevényekben az egész világot, s gyönyörűség neki azt hallani, hogy azok itt-amott milyen nyomorban élnek. Azt tiltotta meg nekem átok alatt, hogy ezekkel az ő száműzötteivel valaha érintkezzem. S én mily felötlő modorban szegtem meg mind a két törvényét! Első művemet e kiátkozott színészcsapatnak adtam át előadásra. Ő olvasta ama lapból, melyet járat, a lesújtó bírálatot, s rögtön levelet írt nekem.

- Nos? Nos? S mi van a levélben? - sürgölé Korcza úr.

- Nem tudom, nem bontottam fel.

- Nem bontotta fel?

- Tudom, hogy végelválásunk van benne. S nem akartam nagyanyám arcát látni e pillanatban. Tudom, hogy szavai mérget és haragot tartalmaznak; nem akartam, hogy azokra emlékezzem. A tényt tudom, ki vagyok tagadva.

- No de mindenből nem lehet ön kitagadva; csupán az öreg asszonyság szerzeményeiből. Azt ön jól tudja, mint ügyvéd, hogy az ősi vagyonból önt ki nem tagadhatja senki; az apja vagyonát ön követelheti a nagyanyjától.

- De a tulajdon nagyanyám ellen csak nem fogok pert kezdeni!

- Kedves barátom, a processzusainknak fele testvérek, rokonok, szülők és gyermekek között folyik.

- Mások tehetik, de nekem elviselhetetlen volna az a gondolat, hogy én azt a jámbor kegyes arcot, ki gyermekkoromban annyiszor mosolygott reám, hidegen bosszantó keresetlevéllel szomorítsam el, hogy öregségének éjszakáira kínzó álmatlanságot küldjek, s utoljára még azt az apai hajlékot, amelyben megvénült, elexequáljam a feje fölül.

- Pedig bizony mások így tesznek, barátom.

- Én nem fogom azt másoktól megtanulni.

- Hát mit fog ön tenni?

- Azt megmondom. Visszaküldöm nagyanyámnak levelét olvasatlanul; írtam hozzá egy kísérőlevelet. Az összeget, ami még nálam van, hozzámellékelem: a levél vételétől fogva nem tekintem azt magaménak. Arra akartam önt kérni, tisztelt hajdani principálisom, hogy mint nekem régi jóakaróm s nagyanyámnak ügyvédje, intézze el az utolsó ügyet kettőnk között úgy, hogy nagyanyám sértve ne legyen általa.

- Mutassa, mit írt neki.

Kálmán átnyújtá levelét Korcza úrnak.

Korcza úr nagyon dörzsölgette hüvelykujja bütykével az orra hegyét, mintha bosszantaná valami.

- De hát nem is védelmezi magát? Még csak meg sem kísérti magát kimenteni?

- Mikor tudom, hogy nincs igazam.

- Hja, kedves barátom, ha azok, akik tudják, hogy nincs igazuk, előre megadnák magukat, a szegény prókátorok mind éhen vesznének el. Hogy akar ön ügyvéd lenni, ha a saját ügyét sem tudja védelmezni?

- A más ügyét tudnám védni, a más érdekében tudnék könyörögni; de a magam ügyében csak bíró tudok lenni, nem ügyvéd.

- Bíró? - kiálta fel Korcza úr, triumfáló arccal. - Miből ítél a bíró? Az előtte fekvő irományokból. Hát ítélt már valaha bíró lepecsételt levélből? No, mondja ön: elítéli a maga ügyét egy felbontatlan levél nyomán. Ha én vagyok az ügyvédje, nem azt fogom-e kiáltani: én apellálok a vak bírótól a látó bíróhoz, s kérem az első bíróságot hivatalából elcsapatni?!

- Én bizonyosan tudom, hogy mi van a levélben, anélkül, hogy olvastam volna.

- De miután ön nem Cagliostro, s miután én Cagliostrónak sem hiszem el, hogy lepecsételt levél tartalmát kitalálja: annálfogva nagyon kérem önt, hogy olvassa el elébb azt a levelet, amire felel.

- Uram, egy dolog szent és örök szívemben: a szülőim iránti tisztelet. Ezt a forrást nem akarom bemérgezni. Megharagudhatom barátaimra, meggyűlölhetem kedvesemet; de nagyanyámat nem akarom gyűlölni.

- Jó - tehát ne olvassa ön el a levelet, hanem engedje meg nekem, hogy én bontsam fel, s olvassam el. Ha az van benne, amit ön sejt: nem szólok semmit, lepecsételem a saját pecsétnyomómmal, s ráírom, hogy én szakítottam fel; de ha más van benne: akkor megengedi ön, hogy felolvassam ön előtt?

Kálmán egy percig habozott; azalatt Korcza úr nem várta be a válaszát, hanem felszakítá Jenőyné levelét.

Kálmán az ablak felé fordult, s az utcára bámult.

Néhány perc múlva Korcza úr szava hangzott hozzá.

- Hallgasson ide!

Kálmán visszafordult, s bámulva látta, hogy az ügyvéd szemei milyen nedvesek.

- Hallgassa ön meg, mit ír önnek a nagyanyja:

Kedves szeretett gyermekem!

Olvastam az újságban, amit a nyakamra küldenek, a darabodról írt piszkolódást. Tudom, kitől jön. Aki egész életedben ellenséged volt; az irigy kutya! Aki mindig árulkodott nálam is tereád. Bizonyosan tudom, hogy nem úgy van, ahogy írja. A te darabod szép, okos, jeles munka. Tudom én azt. Nyomtasd ki, s küldd meg nekem is; hadd olvashassam. Hanem hogy a színészek gyalázatosan játszottak benne, s megbuktatták szántszándékosan, azt elhiszem annak a cudar kritikusnak. Ez igaz lesz. Tudom, hogy el vagy keseredve most az egész világ iránt, és vajmi méltán. De ne légy leveretve. Mutasd meg azért is, hogy nem vagy az a kicsiny ember, akit egy marok sárral el lehet temetni. Fiatal vagy még, van tehetséged, van tudományod: nem hiányzik más nálad, csak a tapasztalás. Szerezd meg azt is. Eredj el utazni. Most tél van; eredj Olaszországba. Szerezz magadnak ismeretet a világ felől. Járd be az egész világot, úgy jöjj haza. Korcza urat fel fogom hatalmazni, hogy utazásodban mindig ellásson a szükséges költséggel. Ne légy magadtul fösvény. Aztán időközönkint, mikor ráérsz, írj nekem levelet a messze földről. Felejtsd el mindazt, ami idehaza bántott; de emlékezzél meg a te mindig szerető nagyanyádról!

Kálmán e végszavaknál már Korcza úr nyakába borulva zokogott; az öreg úr pedig kacagott féktelenül, és a könnyei hullottak mellette.

- No ugye, hogy ez egy kicsit másként hangzik, mint a kitagadás? Hát domine kollega, fog-e ön máskor is elolvasatlan levélre felelni?

Kálmán egészen fel volt emelve a földről. Nagyanyjának bénító tilalma el volt emelve lelkéről, vissza volt adva a költészet szabad mezejének. Még lelkének legtitkosabb vágya is ki volt találva: utazás a külföldre, repülés a földhöz tapadó helyzetből és utazás Olaszországba, hová lelkének eszményképe előrement. Ott utol fogja őt érni; ahogy óhajtja, ahogy híva lett, ismét látni fogja őt!

A nagy örömben nem vette észre a levél hátterét: hogy el lesz távolítva messze földre s hosszú időre azoktól a nagyanyja által gyűlölt alakoktól, akik miatt az öreg asszony már évek óta kerüli a világot; nem fog találkozni Cilivel és csábítójával.

A nagyanya szerelme unokája iránt a válságos ponton túl is megmaradt, hanem a nő gyűlölete a meggyalázó leány iránt: az is együtt maradt meg vele.

Jenőyné még egyszer megkísérté, hogy unokáját megmentse, s a háládatlan meggyalázók vesszenek el nála nélkül.