Kálmán valódi költői lélek volt, mely könnyen felejt, könnyen emelkedik. Ma kész a temetőbe örökre lemenni, s holnap ismét lepkéket kerget.

A fiziológok könnyen kimagyarázzák e tüneményt. A költőnél a képzelem uralg az emlékezet fölött: s a remény a képzelemé, a bánat az emlékezeté.

Nagyanyjának levele a sötét éjjeli tájképet, mely jövőjét alkotá, egyszerre nappali tájjá varázsolta át. Fel volt szabadulva szelleme, bevallhatá nyíltan, hogy kicsoda.

Az egész emberiség más alakot öltött előtte. Minden ember, akivel összetalálkozott, azon kezdé beszédét, hogy szörnyűködött a helytartótanács önkénytes eljárásán, mely színművének adatását betiltá, nagyon biztatták, hogy ez az ügy a Pest megyei gyűlésen nagy zajt fog kelteni; a vezérszónokok hevesen meg fogják amiatt támadni a kormányt. Kálmán úgy tapasztalá, hogy a főurak elvesztett kegyéért cserébe a közönség kegyét nyerte meg.

A betiltás adta meg művének a dicsfényt.

A második, amiről beszéltek hozzá, a méltatlankodás a Mulatságos bírálása fölött. Az is javára szolgál egy írónak, ha bírálója igaztalan szigorral támadja meg. Még Kovászos úr is sietett neki elégtételt adni, egy hozzá írt levélben, melyben mentegeti magát, hogy segédszerkesztője tudtán kívül csempészte be azt a piszkos bírálatot a lapjába, ő maga mámoros volt, nem olvashatta el, csak mikor már a lapja megjelent. De azonnal intézkedett, hogy a lap példányai visszaszedessenek s más lapot fog nyomatni helyette; íme, itt a kefelevonat, melyben Kálmán műve átkozottul fölmagasztaltatik. S ez az áldozat neki most ötven forintjába kerül. Aszályit pedig rögtön elcsapta.

Kálmán megküldte neki az ötven forintot, de kérte, hogy ne nyomasson azért új lapot. Ami már írva van, hadd legyen írva. Nem is jelent meg a helyreigazító lap soha.

Még Aszályitól is kapott bocsánatkérő levelet. Ő maga sem tudja, hogy mit írt. Szinte részeg volt. A cenzor mind kitörülte bírálatából a dicsérő passzusokat. Most aztán kenyerét veszté miatta. Ha ma húsz forintot nem kap, hogy a kosztadóját kielégíthesse, nem kap enni. Felhatalmazza Kálmánt, hogy a levelét közölje a hírlapokban. Kálmán megküldte neki a húsz forintot, s levelével pipájára gyújtott.

A harmadik téma végre, amiről minden vele szóbaálló polgári kötelességének tartá véleményét elmondani, volt maga a költői mű.

Ha egy német fogadhatott arra, hogy őnáluk minden ember orvostudor, ki a fogfájósnak tanáccsal szolgál, úgy a magyar fogadhat arra, hogy nálunk minden ember színbíráló, ki a színműszerzőnek tanácsot tud adni, hogyan kellett volna és hogyan lehetne még tökéletesebbé tenni a művet. Mindenki tudna egy-egy vonást javítani rajta. Egyiknek a szcenírozás ellen van kifogása; másik anakronizmusokat fedezett fel a mesében; harmadik adatok birtokában van, melyek a történelmi hős alakját egészen más színben tüntetik föl; negyedik a szükséges egységet nélkülözi benne; ötödik a nyelven találna ráspolyoznivalót; hatodik szeretné az egészet megrövidíteni, mindegy, akárhol; hetedik nagyon élesnek találja az alakok körvonalazását; nyolcadiknak azok inkább kissé elmosódottak; kilencedik a lélektani fejleményt nem látja elég világosan; tizedik a felvonások végét tudná csatányosabbá tenni; tizenegyedik egészen fölöslegesnek tartja az utolsó felvonást; tizenkettedik még egy ifflandi érzékeny jelenetet óhajtana végbefejezésül; tizenharmadik reminiszcenciákat vél benne feltalálni Shakespeare és Arisztophanész műveiből; tizennegyediknek a mű tendenciája nagyon is ultra demokrata; a tizenötödiknek minden remek volna benne, csak ne lenne az egész olyan dinasztikus színezetű és végül valamennyi színész, aki benne játszott, mind tudna valamit igazítani a szerepén, hogy jobban illjék a testére, különösen jobban a szájba stilizálni szeretnék a dikciót.

"Apelles csizmadiái!" - mondja magában a szerző.

Azután, hogy búcsút vegyen Bányaváryéktól, kiknek sorsát jó kézbe hiszi letéve azóta, hogy Bányaváry oly örömtelten jött haza Csollánné látogatásából, s elmondja nekik, hogy utazni fog Olaszországba: délfelé elvetődött hozzájuk a szerző, miután délig Pest minden nyilvános helyén engedte magán a beneventatio és kritika minden műtétét alkalmazni.

- Én meg úgy kereslek, mint a tűt! - kiálta őt meglátva Bányaváry. - Rám van bízva, hogy vigyelek el magammal ebédre egy különös patrónusunkhoz és mecénásunkhoz.

Kálmán nagyon ferde képet csinált erre a két szóra. "Patrónus, mecénás", csak ezekről beszéljen most neki valaki!

- Ki az? - kérdé, kezét kirántva Bányaváryéból.

- Ne ijedj meg tőle. Egy becsületes csizmadiamester a Magyar utcában. Tseresnyés uram, rendes színházlátogatónk, s az egész társaság csizmáinak kiállítója.

- Az már más.

- A derék úr maga volt itt, bennünket meghívni egy kis barátságos lakomára, s rám bízta, hogy téged is híjalak meg, mert főleg a te tiszteletedre van rendezve e mai lakoma.

- Oda elmegyek - monda Kálmán.

Jó tiszta hideg idő volt; a fagy pompás járdát csinált a rundellát környező sárból, a vendégek gyalog mehettek Tseresnyés uram házáig.

Bizony nagy megbántás is lett volna Tseresnyés uram házára nézve, ha az elé üveges hintóval járattak volna, mert az olyan egyszerű kis viskó volt, amilyent csak valaha a régi Pest város ócska bástyafalához ragasztottak, s amik, mint egy csoport fecskefészek az eresz alatt, képezték a "magyar" utcát.

Tseresnyés uram házát könnyű volt kitalálni közülök: az alacsony kapu fölött ott lebegett kinyúló vasrúdon a címere, mégpedig nem a nemesi címer, hanem az iparcímer: egy arany oroszlán, mely piros csizmát tart a kezében, föléje írva: "Nemes Tseresnyés Márton", alája őszinte régi szóval "csizmadiamester". Nem titkolta, hogy nemesember. S nem szégyellte, hogy csizmadia. Amaz őseinek érdeme, ez pedig az övé. Különben török szó: ettől származik, hogy "csizmedzi". A csizmadiát írta "cs"-vel, a Tseresnyést "Ts"-el; abban a nyelvújításnak hódolt, ebben az ősi hagyományt tartotta fenn.

Kis házának három osztálya volt. Az utcára nyíló szoba egyúttal a műhely, azon túl jön a konyha, egyúttal a nőcseléd lakása; azután jön egy tisztaszoba az udvarra, egyúttal ebédlő, ha úri vendég származik a házhoz. Még hátrább van azután, de már csak fából, egy kamra, egyúttal a legény hálószobája.

Bányaváry már ismerte a járást, ezért a kapun keresztül egyenesen a konyhaajtónak vezette Cilikét és Kálmánt, ahol az öreg szolgáló fogadta őket nagy szívességgel, s nyitotta előttük a tisztaszoba ajtaját, s kínálta, hogy tessenek leülni.

A tisztaszobában már fel volt terítve. Jó ősi cintányérok az asztalon, metszetlen poharak s szarvascsont nyelű kések. Pakfong, Alpakka, Kínaezüst még akkor nem volt feltalálva, a cinkanálnak meg kellett vallani, hogy biz ő csak cinkanál, semmi más: olcsó érc, de becsületes jellemű.

A tisztaszobában ágy is volt vetve, érkezhető tisztes vendég számára, volt bőrpamlag bőrszékekkel, fiókosszekrény pohárszékkel és egy könyvtár, melyben nem volt más, csupán magyar könyvek: valamennyi megviselve a sok használattól.

A négy falat Tell Vilmos történetének négy képe ékesíti, mely képek iránti előszeretetet sejtő pillantást enged vetni Tseresnyés uram kedélyvilágába.

(Még akkor a magyar képzőművészet nem látta el magyar történelmi képekkel az országot, a litográfia még nem is volt nálunk ismeretes; az említett képek rézmetszetek voltak, kiszínezve.)

Azonkívül még egy kép volt látható a rámában a pamlag fölött: ez Kalvinus János képe, kinek talárráncait a miatyánk, hiszekegy és tízparancsolat apróbetűs sorai képezték.

De íme nyílik az ajtó, s belép ő maga: a patrónus, a háziúr.

Egy ötvenes években járó férfi; sovány, szikár termettel, fejét gyér hajzat takarja, hosszú bajuszt s félhold alakú arcszakállt visel, sarkantyús csizmát hord s kurta dolmányt, s e nemzeti viselet fölé kötve a jelvényes bőrkötény. Kezében pedig egy újságlap van. Körülbelől akkora terjedelmű, mint mostani hírlapjainknak egy negyedrésze; ez a magyar politikai hírlap: Kulcsár lapja.

Ha meg akarnók erőtetni emlékezetünket, rájönnénk, hogy ez alakot láttuk már egyszer: ugyanaz volt az, aki Csollán Berti kérdezősködésére a "vadállatok hecce" után azt felelte, hogy oda okos ember nem jár.

Tseresnyés uram komolyan közeledik vendégei elé: az ő arca sohasem szokott változni sem mosolyra, sem haragra. Arról sem bánatát, sem örömét nem olvassa le senki. Vannak, akik látták őt ünnepélyes alkalmakkor táncolni is, akkor sem hagyta el méltóságos komolysága. Amit mond is, mind komolyan van mondva, tréfálni nem szokott soha.

- Hozta isten mindnyájukat! - szólt vendégeihez. - Tessenek helyet foglalni, s akinek melege vagyon, vesse le a kabátját. A szoba igen be van fűtve, s mikor kimennek, meghűtik magukat. Engemet pedig ne tessenek megítélni azért, hogy a bőrkötényt fenntartottam: ez az én mesterségemnek ruházata. Őseink dárdával harcoltak, azért ők páncélosan vannak a képeken lefestve; mi mesterségünk szerszámaival harcolunk, azért a mi páncélunk a bőrkötény. És addig nem lesz Magyarországból semmi, amíg a magyar ember szégyenli maga előtt a bőrkötényt.

Helyesléssel találkoztak nézetei.

- Éppen most olvasom ezen újságból - monda a jól meggyűrt hírlapot letéve az asztalra izmos tenyeréből -, miszerint Angliában egy tudós feltalálta, hogyan lehet gőzzel vontatni a hajót víz ellenében, sőt egy másik tudós vasból készült kerékvágásokon tesz próbatételt gőz által hajtott szekéren. Az újságíró hozzáteszi, hogy "higgyék a bolondok". Én pedig azt mondom, hogy jobb volna, ha odamenne a magyar és megnézné, mit csinál az anglus, és tanulna tőle, mint hogy kicsúfolja őtet, mert a régi mitológia szerint még a napot is lovak vontatták az égen, ma pedig már tudjuk, hogy a föld forog körülötte, és semmi ló azt nem húzza, tehát miért ne lehetnének titkos erők, melyek a hajót és szekeret is vontatni képesek.

- Egészen osztom önnek a nézetét - mondá Kálmán, megszorítva a mester kezét.

- Arról előre is bizonyos valék - mondá Tseresnyés uram -, meggyőződtem erről önnek a darabjában is, melynek minden szavánál azt mondám magamban: ezt, ha énnekem költői talentum adatott volna, én is így írtam volna. Ez olyan, mint az arany, ezen változtatni nincs mit. De nehogy azt higgye ön, mintha én önt jó ízű ebéd helyett híg levű dicséretekkel akarnám megvendégelni, azért csak annyit mondok, hogy arany az mind. S ha százszor előadnák, százszor végignézném, s mindennap újat találnék benne. Hanem csak egy hiba van...

(No most jön Apelles csizmadiája.)

- Az a hiba nem a darabban van, hanem a publikumban. Nem értik... Hogy is kívánhatnók tőlük, hogy ez a nép, mely eddig majomkomédiával, fabábszínházakkal, bikaheccel, kutyaviadallal, kötéltáncosokkal, Bänkelsängerekkel, bérért birkózókkal találta lelki mulatságát, most egyszerre a legmagasabb gyönyörűség elfogadására legyen képes. Paprika, fokhagyma kell ennek, nem ambrózia. Papramorgó, nem nektár!

Nevettek rajta; pedig Tseresnyés úr nem azért szólta ezeket, hogy nevetést gerjesszen velük.

Az egyetlen nőcseléd, ki szakácsné, gazdasszony és szolgáló volt egy személyben, felhozta a párolgó levesestálat, s egyúttal meginvitálta a vendégeket, hogy tessenek helyet foglalni.

Az asztalfőhöz ülteté a házigazda Cilikét, jobbra melléje Kálmánt, balra Bányaváryt, ő maga az asztal végére ült, elébb nehány percig összetett kézzel s behunyt szemmel megállva széke mögött - ami valószínűleg imádkozás volt.

Általában mindig olyan komoly arcot csinált Tseresnyés uram, mintha arra gondolna, hogy van egy láthatatlan számvevő a háta mögött, aki minden szavát följegyzi, s a mondottakat egykor fejére idézi; azért nem is szokott soha olyasmit mondani, amit előbb teljesen át nem gondolt volna.

Megvárta, hogy előbb a levest megegyék. Igen illedelmetlen házigazda az, aki a vendégeit a levesevés alatt beszélgetésre kényszeríti. A levesevés alatt minden ember kizárólag a maga ura, a levesevés alatt még a siralomházban levő rabot sem szabad megháborítani. Ez azzal a kiváltsággal jár, amivel a mákvetés, hallgatás kell hozzá.

A szárazhús, vagy mint Erdélyben mondják: a sóbanfőtt, vagy mint Borsodban mondják, a tehénhús, vagy mint Komáromban mondják, a marhahús, már nemcsak megengedi, sőt egyenesen követeli, hogy beszélgessenek mellette. Boldog családnál, hol háziasszony van, az az ő kötelessége, ily özvegy háztartásnál e kötelesség a családfőre marad. Utasítani a vendéget, hogy melyik a legjobb darab; hogy mártást is vegyen hozzá, s a mártáshoz zöld ugorkát vagy veres céklát és burgonyát, vagy mint Erdélyben mondják: pityókát, vagy mint Debrecenben mondják: kolompért, vagy mint Gömörben mondják: földi almát, vagy mint Komáromban mondják: krumplit.

- Hja bizony - kezdé Tseresnyés uram. - Én nagyon jól emlékezem rá, mikor a krumpli legelőször bejött Magyarországba. A jó II. Lipót király alatt volt az, aki olyan jóakarónk volt. S olyan rövid ideig élt. A nép nagy idegenkedéssel viseltetett az új tápláló növény iránt. Azt híresztelték felőle, hogy azáltal a búza elveszti az árát. A megyékben ingyen osztották a vetőmagját, de senki sem akarta azt elvetni. A királyi bálokban, hogy módiba hozassék - mert a módi nagy mester! - meg volt hagyva a princesszeknek, hogy hajaikat krumplivirággal díszítsék fel, s a koronajószágokban a tiszttartóknak megparancsoltatott, hogy több hold földet a krumpli növényeivel ültessenek be. De így is nehezen akart az terjedni. A tiszttartók azt mondták felőle, hogy a sertések sem akarják enni az idegen gumókat, a népnek pedig olyan nagy volt ellene az irtózata, hogy az uradalmakban puskás csőszökkel kellett őriztetni a krumplivetést, hogy a dühödt paraszt éjjel ki ne tépje a földből. Hanem aztán, amit a módi meg nem tett, megtette az ínség. Jött a siralmas 1816, amikor a mostoha időjárás miatt országos éhhalál következett be; a búza lerohadt, a kukorica, vagy mint Erdélyben nevezik, a málé, vagy mint a Bánátban nevezik, a törökbúza, vagy ahogy az Alföldön hívják, a tengeri, nem érett meg, akkor tanulta meg a nép, hogy mi az a burgonya. Isten áldása! Az megmaradt a föld alatt, s gazdagon fizetett ápolójának. Azóta kedvességre jutott a burgonya, s most már terjed mindenfelé.

Ilyen históriai magyarázatokkal fűszerezé Tseresnyés uram ebédjének legszárazabb alkatrészeit, s Kálmán érdekkel tudta azokat hallgatni. Bányaváry azonban nem titkolá, hogy a burgonyának legnagyobb érdeme abból áll, hogy az ember nyeldeklő műszerének közepén megakad, s arra okvetlen egy pohár bort kell utána küldeni, hogy rendeltetése helyére lemenjen.

Kálmán szükségesnek találta a beszélgetést több tárggyal ellátni.

- Tseresnyés uram sok jót és rosszat tapasztalt már e hazában?

- Jártamban-keltemben vegyest mind a kettőt. Csizmadia vagyok, az apám is az volt. Syntaxisig jártam az iskolákat, középszerű tanuló voltam, láttam, hogy valami lumen mundi nem lesz belőlem. S megmondtam az apámnak, hogy kézműves akarok lenni. Az apám azt mondta: jól van, legyek csizmadia. Az okát is feltárta előttem, miért. Minden mesterség alá van vetve a módinak: egy ideig fölfelé megy, azután aláfelé. A Szepességen sok ideig gazdag emberek voltak a finom patyolatkészítő takácsok, látszik, milyen szép házakat tudtak építeni; egyszer feltalálják Angliában a géppel szövést, az angol gyolcs finomabb és olcsóbb lesz, mint a szepesi patyolat, s a takács azóta alig keresi meg a száraz kenyeret. Híres nagy urak voltak a kassai paszomántcsinálók, aranypillangó-verők, skófiumkészítők, filigrámos ötvösök; egyszer bejön a gyászruhás módi az országba; pantallót, zubbonyt ölt minden ember, s az ötvösök kimaradnak a világból. Semmi sem volt olyan aranybánya, mint a Hegyalján aszúbort termeszteni, mint Lengyelországba máslással, négyputtonyossal kereskedni. Egyszer megosztoznak a hatalmas Lengyelországon, a franciák behozzák a pálinkát, az oroszok tökéletesítik azt, nálunk is kezdi megismerni a nép "alamázia" név alatt, s attól fogva a tokaji vincellér hagymát eszik fekete kenyérrel a drága máslás és négyputtonyos átalagok mellett. Nagy hasú gazdag kereskedők voltak a komáromiak: minden hajóslegénynek diónyi ezüstgomb, tenyérnyi ezüstlánc volt a mentéjén, télire teli volt a Kis-Duna hajókkal, talpakkal. Egyszer elkezd a kormány sáncokat építtetni, a kereskedői telepeket elzárja, s azzal egyszerre visszaesik minden a maga szegénységébe. Vékával méri az ezüstöt a mosonyi liferans, s a bankópénzt megszelelteti, mint a kukoricát, egyszer beüt a devalváció, s a tegnapi gazdag ember holnap koldulni jár. Még a legmagasabb pályafutásnak is megvan a lejtője: itt egy grófi család, akinek őse, mint szegény úr, lóháton szerezte iszonyú birtokait háborús időben; amott egy herceg, ki juskulumos tót diákból lett udvari kegyenccé, paloták urává; egyet változik a világ, más uralkodó jön, s a grófok, hercegek ivadékai újra aláesnek szegény urakká, szegény diákokká. Tudósok tudománya, vitézek vitézsége, minden kimegy a módiból - csak a csizmadia mestersége nem megy ki a módiból soha. Ezért mondta az apám: "légy, fiam, csizmadia", nagy úr nem lesz belőled, de koldus sem lesz belőled; ragyogni nem fogsz, de pironkodni sem; híred nem lesz, de kenyered, borod, becsületed mindig lesz, akár háború van, akár béke; akár asszony uralkodik, akár férfi az országban; akár éhség van, akár bőség.

Bányaváry bókot akart mondani a mesternek.

- De bizony híre is van Tseresnyés uramnak. Ismeretes messze földön a hazai művészek és írók buzgó pártolásáról.

E szót is egészen komolyan vette Tseresnyés uram; elébb nagyon megrázta fejét, mintha ki akarná rostálni a mondásból mindazt, ami csak polyva, hogy csak a tiszta búza maradjon meg belőle. Végre feltekintett a mázos tányérjára festett tarka virágok közül.

- Mert úgy van az, hogy sok országot, világot bekóboroltam én jártomban-keltemben, egyszer mint vándorló mesterlegény, másszor mint a regement csizmadiája, s tudom jól, hogy mennyi szebb és jobb van annál, ami a mienk. Jártam Bécsben, Párizsban, Münchenben, Génovában, láttam a csupa palotákból álló utcákat s a kápráztató gazdagságot mindenekben. Láttam az idegenek fővárosait, néztem iparukat, bámultam művészetüket. És azután hazajöttem ide. De azt, amink most itthon van, nem ahhoz mérem hozzá, amit odakinn találtam, hanem ahhoz, amivel idebenn találkoztam akkor. Pestnek akkor ez volt a szélső utcája, ahol most vagyunk, ennek a háznak a kerítése a régi bástyafal, ennek egy szűk lőrésén keresztül amire kiláttam, az a temető volt. Még most sem paloták, amik annak a helyén vannak, de legalább granáriumok. A Nagyhíd utca helyén vonult végig a várost védő árok, egy bűzös, dögleletes hely, telehányva a partjai szeméttel, tört cserepekkel s annál is rosszabb dolgokkal; a város felőli része pedig egy rőzséből fonott s sárral kitapasztott kerítéssel elpalánkolva, amit befutott a földi tök. Még most sem bulevár biz az, mi annak a helyén van, de legalább utca. Innen egy korhadt révházhoz vezetett az út, ahonnan nagy veszedelemmel szállított át embert, barmot a más partra egy ócska repülőhíd, melynek kilenc fenntartó dereglyéje a Margitszigetig nyúlt fel, mint egy falka vadlúd. Még most sem dróthíd köti össze a két várost, minőt Bécsben, Párizsban láttam, de legalább hajóhíd. A városház szomszédjában még most sincsenek díszes épületek, de legalább nincs ott már a sertésállás, amit ifjúkoromban ott láttam. De talán untatom is önöket ezekkel a régi dolgokkal?

Kálmán biztosítá felőle Tseresnyés uramat, hogy növekedő érdekkel hallgatja mindazt, amit beszél.

- Akkor még csak három vendégfogadó volt a városban, úgyhogy a budai diétára felsereglett vendégek számára a vásárosbódékat kellett felállítani, hogy legyen elég szállásuk. Akkor még, ha kordoványt akartam venni, rácul kellett beszélnem, más nyelven meg nem értett a bőrkereskedő; ha fontos talpért mentem a tímárhoz, azzal budai sváb nyelven kellett beszélnem, ami olyan a németben, mint a hienc a magyarban; ha pedig valami dolgom volt a városházán, a diák nyelvet kellett törnöm; s ha valakit az utcán magyarul szólítottam meg, úgy lökött oldalba, hogy elég volt feleletnek. Messze elmehettem, amíg egy boltot találtam, ahol könyvet lehetett kapni; egy lebuj volt az országúton, annak a fenekén lehetett az ócskaságok között előkeresgélni egy-egy dohos kötetet, ami magyarul volt nyomtatva, tíz tulajdonos neve egymás alá írva a táblájára, amint kézről kézre maradt. Aki kitanulta belőle a tudományát, sietett eladni; magának nem tartotta meg senki. Hát a mindennapi mulatság mi volt? A mesterlegények meg a hajósok meg a diákság minden este összegyűltek poharazni, azután éjjel fölkeresték egymást, összeverekedtek, egész ütközetek folytak az utcán. A ruhájáról kiismerte az egyik céhbeli a másikat, s ha egyet külön kaphattak, azt halálra verték. Az egész külvárosi rondafészek egy tolvajtanya volt, s kívülről a mezei lovas zsiványok egész a vámházig portyáztak, s nemegyszer a sorompónál rabolták ki az utazókat. Ez az utca itten végtül végig egy rossz hírű barlangja volt a feslettségnek, ahova este hat órán túl tisztességes ember a lépteit csak szégyenkedve irányozta. Vásárok alkalmával pedig aztán beszabadult a városba a sok vidéki betyár gavallér, s olyan istentelen dínomdánomot csapott, hogy a jámbor polgár nem mert kinn járni miattuk az utcán.

Kálmán elfeledte, hogy enni is kell, annyira figyelt a csizmadia beszédére.

- Csak az tudja, hogy meddig mentünk, aki azt látta, hogy honnan indultunk el, mint én - folytatá Tseresnyés uram. - Én láttam téglát téglára rakni, nyomot nyom után haladni; én láttam a ligetet, mikor ültették, az utcát, mikor kimérték. S engem nem hagy el a reménység, hogy előremegyünk. Ott áll a múzeumunk, még ugyan kevés van benne, de egyszer még szűk is lesz, ha mindent összehordunk; a tudományos akadémia már létesülni készül; magyar színművészetet látunk a fővárosban; már könyvnyomdánk is van, sőt hírlapjaink is; okos is, bolond is, s mind a kettő szükséges. Már nevelődik a fiatalság, az iskolák, az univerzitás évről évre népesülnek, s kezdenek magyar könyveket árulni nyilvános boltokban. Már kezdik az emberek egymást megbecsülni, s nem viaskodnak egy város lakói egymással, csak azért, mert külön céhbe valók, mert külön nyelven beszélnek, külön vallást hisznek; kezdik átlátni, hogy nincs olyan kicsiny ember, aki a másikra nézve szükséges ne legyen. Még a vallást is tolerálják. Már a tolerált hitűek templomaikat kezdik fölépíteni. És én láttam az időket, mikor mindez nem volt, mikor mindennek az ellenkezője volt. És én nem estem kétségbe soha. Olvastam tudós Katona Mihály uram munkájában, hogy vannak apró állatocskák, mik a tenger alatt folyvást építenek, s sziget emelkedik ki a munkájuk után. Ebben az apró polypusok munkájában hiszek. Mindabban, ami lett, nekem is van egy kis részem; csekélység, de valami. Egy tégla, egy fa, egy fillér. Ahol középület keletkezik, egy napig ingyen dolgozom mellette; ha új könyv jelenik meg, azt megszerzem, sorba állítom tékámban, s gyönyörködöm benne; ahol adakozni kell, leteszem a tízesemet, ahol magamhoz hasonló csekély embereket buzdítani kell, nem kímélem a szót; ahol nemzeti ünnepély van, megjelenek ünneplő ruhámban; ahol nagy hazafit kell megtisztelni, elmegyek vivátozni az ablaka alá; ha színészek jönnek a városba, ott vagyok tapsolni. S mi ez mind? Csekélység, porszem. De porszemekből áll a piramis. S ha hozzám hasonló csekély emberek százan ezeren, tízezeren - hátha százezeren?! - egyet fognak gondolni, uram, a fillérből kincs lesz, a téglából város lesz, a tapsból riadal lesz; a betűből könyv lesz, a könyvből bibliotéka lesz, a népből nemzet lesz!

Kálmán melegen szorítá meg az egyszerű iparos kezét, míg Bányaváry mosolyogva súgá fülébe: "No, ugye eredeti egy bohó ember ez a mi csizmadiánk?"

A közbejött malacpecsenye trancsírozása félbeszakítá az épületes beszédeket.

Bányaváry illendőnek találta a szíves házigazdának vendégszereteteért hízelgő bókokat mondani.

- Már az igaz, hogy Tseresnyés uram nagy pártfogója a hazai művészetnek és tudománynak. Van is jó híre az egész országban. Valahány színész megfordult a fővárosban, mind elhordja jó hírét messze földre. Olyan pompás malacpecsenyét nem lehet kapni sehol Pesten, mint itt.

Bányaváry színpadi pátosszal mondaná mindezeket, s az asztal alatt megnyomta Jenőy lábát.

Tseresnyés uram pedig nem volt az az ember, aki a hízelgő szónak örül. Valódi orientális komolysággal arcán felelt rá.

- Mindezeket pedig nem azért mondanám el önöknek, hogy megismertessem a magam érdemeit, amik csekélyek; hanem hogy megismertessem önökkel a maguk kötelességeit, amelyek nagyok. Hinni és tenni. Én öreg ember vagyok és csizmadia. Mégis hiszek és teszek. Önök fiatalok és lángelmék. Önök csüggednének el? Én tudom, hogy miért beszélek. Nem vagyok bőbeszédű. Többet gondolok, mint amennyit elmondok, de aminek idejét látom, hogy kimondjam, azt kimondom. Önök, uraim, nagyon hamar csüggednek. Ön, Jenőy uram, a darabja előadása után úgy járt az utcán, mint a kísértet. Én sokszor találkoztam önnel. Önök, kiknek a világ előtt hírnevük van, nem is gondolják azt, hogy egy-egy ismeretlen alak, aki önök elől félve lapul a falhoz, s szótlanul emeli meg a kalapját, mennyire iparkodik kitalálni, vajon mely régiókban járhat most ennek a lelke. Ön nagyon le volt verve. És lássa, nem volt igaza. Én is ott voltam az ön művének előadásán; minden szavát úgy szívtam magamba, mint a mennyei mannát, s ha egyszer nyomtatva lesz, a Biblia helyett fogom olvasni. De hogy elő nem adják többször, azt nem bánom. Ön, uram, magának írta azt a darabot, meg még tíz embernek, akik közül öt még ezután fog születni. Ez nincs az elején kezdve. A fecske is a földön tanítja a fiait repülni, nem az égben. Ön nem gondolt a hallgatóira. Nem versben kell azokkal beszélni, hanem prózában. Mit ennek a népnek, mely most törüli még az álmot a szemeiből, azokat a nagy históriai alakokat mutogatni, amiknek a saruját sem éri fel a fejével? A nyaka ficamodik ki bele, ha felnéz hozzájuk. Mit érti most valaki azokat a rengeteg ősi erényeket, a mai hivalkodó, haszontalankodó korban? Ki beszéli most azt a súlyos, gondolatokkal terhes nyelvet ebben a locska-fecske világban? Elébb ezt a világot magát mutassa ön meg nekik. Hozza ön a színpadra azokat az alakokat, akik most léteznek: a parlagi úrfit, a hencegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet, a szeleburdi udvaroncot, a gyomrának élő haspókot, a felfuvalkodott földesurat, a renyhe parasztot, a részeges néptanítót, a kupaktanács ostoba bíráit, aztán a részrehajló hivatalnokot, a félkézkalmárt, az álszenteskedő vénkisasszonyt, a kardcsörtető szájhőst - és a tudálékoskodó csizmadiát, hogy egyenkint mindegyikünk magára ismerhessen benne: íme, az én vagyok ott! Azután mutassa fel őseink alakjait: "íme, ezek voltak ők!" Ostorozza meg, gúnyolja ki mostani hibáinkat, gyarlóságainkat, mulattató, vidám, csípős módon: "nevessetek!" Azután idézze fel előttünk őseinknek magas erényeit: "sírjatok! "

Bányaváry úgy kacagott ezen a tréfás beszéden, majd megfulladt a torkán akadt malacpecsenyétől. Hanem Jenőy nagyon elhallgatott.

- Eredeti egy ember, Tseresnyés uram! - kiálta hangjához jutva Bányaváry. - Igazán klasszikus tanácsokat tud adni. Jenőy, ezeket jegyezd fel magadnak.

De Kálmán egészen komolyan felelt rá.

- Valóban följegyzem. Sajnálom, hogy e jó eszméket most nem valósíthatom, mert hosszabb időre el fogok utazni.

- Á, ön külföldre megy?

- Ó, igen! - sietett Bányaváry megfelelni Kálmán helyett. - Kálmán barátunk boldog ember. Ő külföldre mehet.

- Nem, uram - szólt komolyan a csizmadia. - A magyar nem boldog, ha külföldön jár. A mások boldogsága sérti az ő lelkét. Én tudom: mert sok földet bejártam Európában. S mely országba fog utazni?

Ismét Bányaváry felelt meg Goethe klasszikus mondatával:

- Ahol a citromfa virágzik.

- Tehát Olaszországba? Talán Velencébe?

- Még odább - monda Kálmán. - Génuába s talán messzebb is.

- Génuába? - monda elgondolkodva a csizmadia, s összeszorítá sokáig az ajkát; de aztán csak mégis kinyitotta újra. - Nono. Ott valami más is virágzik, nemcsak a citromfa!

Kálmán füléig vörösödött erre a szóra. Hiszen neki is más virágon jár az esze - de hát mit tudhat arról ez a csizmadia?

Hiszen nem is az ő virágjára céloz az.

- És sokáig akar ön ott mulatni? - kérdé a csizmadia, miközben a feketekávét tölté Kálmán csészéjébe furcsa kis kétfülű rézmasinából.

- Tán egypár évig.

- Egypár évig? Hm, hm - szólt a csizmadia elgondolkozva. - Akkor merem önnek ajánlani, hogy szerezze meg az ismeretségét az én hajdani gazdám fiának, akinél Génovában legénykedtem; a lakását és nevét följegyzem önnek a jegyzőkönyvébe.

- Igen megköszönöm - monda Kálmán, odanyújtva a jegyzőkönyvét a mesternek.

- Így ni - szólt az, bejegyezve a nevet és lakást, s visszaadva a tárcát. - De el ne mulassza ön meglátogatni ezt a jó embert Génovában; mert attól majd meg fogja ön tudni, hogy mi virágzik még Génovában a citromfán kívül, s azt önnek jó lesz megtudni.

Azután pipákat hozott elő a mester a feketekávéhoz, Cilike engedelmével, aki hozzá volt már szokva minden kíméletlenséghez, s átengedé a diskurzus vezetését Bányavárynak, ki aztán kifogyhatatlan volt az anekdotákból, míg a korán beálló téli est távozásra nem inté a vendégeket, kiket süvegelve kísért ki a kapuig a házigazda, s még ott is utánuk nézett, míg a szegleten be nem fordultak. Nagy szerencséjének tartotta ezt a látogatást.

- No, ugye hogy furcsa egy bohó ember ez a Tseresnyés uram? - monda Bányaváry útközben Kálmánnak. - Valóságos politikus csizmadia! S milyen érzékeny dolog tőle, hogy még Génovában is szerez kuncsaftot a régi majsztere fiának. Azt fölkeresd ám.

- Okvetlenül. De mire példálózott az öreg, hogy ott más virág is nyílik, mint a citromé, s azt meg fogom az olasz vargától tudni?

- Hát az a más virág bizonyosan "cipripedium" (cipőcím) - szólt Bányaváry, nagyot nevetve gúnyos ötletének.

Kálmán nem azt a virágot gondolta.

Az a virág pedig, amire Tseresnyés uram célzott, a Génuában virágzó Carbonari-szövetség volt, s a vele együtt élődő másik virág, a szent titkos policia, mely a carbonarikat kutatta.

Utazni!

Olaszországba utazni!

Szeretője után utazni!

Fiatal szívvel utazni!

Lehet ennél boldogabb út a földön?

Kálmán a lehető legegyenesebb utat választotta ki magának. Postakocsival Triesztig, onnan vitorlás hajóval Velencéig, onnan ismét a postával Génuáig. Egész odáig meg nem pihent, még csak a dogék városának csábító nevezetességeit megnézni sem. Majd ha vissza fog térni.

Hanem egy dolog mégis eszébe jutott. A vendéglői háziszolgát minden városban megvesztegetni, hogy kérdezősködjék sorban minden vendéglőben az ezen átutazott Decséry hercegnő után.

Kedvezett neki a szerencse. Megtudta, hogy Decséryék ugyanazt az útrendet követték, amelyet ő; csakhogy tovább időztek mindenütt. Triesztben töltöttek egy napot, Velencében kettőt. Triesztben hátrahagyták az utasítást, hogy netalán utánok érkezendő leveleket és csomagokat hová küldjenek Velencébe, melyik fogadóba. A velencei fogadóban ugyanazon utasítást hagyták hátra génuai szállásuk feljegyzésével. Mindenütt utánok lehetett találni, mint a szép Thetis-csigára rá lehet találni a rózsaillatról, melyet maga után hágy.

Ezt Kálmán kedvező előjelnek vette.

Éjjel-nappal utazott aztán, hogy Génuába juthasson. Szándékosan más vendéglőt választott, mint amelyben, tudtával, Decséryék voltak szállva. Férfibüszkesége nem engedé, hogy azzal a magas hölggyel, ki unokáját búcsúvétel nélkül hozta el tőle, csakúgy találkozzék, mintha semmi sem történt volna közöttük, s azt sejtesse vele, hogy utánuk jött. Szemmel akarta őket tartani, kísérni nyomaikat, rejtelmes, költői furfangok útján sejtetni közellétét, s mikor a véletlen ismét összehozza őket, abban kellett valami drámai hatásnak lenni.

A szép madonnaarc képmása s a bonbonpapírka a három rövid szóval melegítette keblét.

Mikor aztán a kiküldött szolga visszaérkezett abból a vendéglőből, melyet Decséryék szállásokul feljegyeztek a velencei fogadóban, azt tudta meg tőle, hogy a hercegnő egy igen szép principissával együtt ott volt ugyan szállva, de tegnapelőtt elutazott; s sem azt nem hagyta hátra, hogy hová megy, sem azt, hogy mikor jön vissza. Az egész, amit meg lehetett felőle tudni, hogy kíséretével együtt a Santa Barbara kétárbocos födözetére szállt, mely hajó Livornót, Civitavecchiát, Nápolyt, Palermót, a pireusi kikötőt és Ciprust érintve, Alexandriába vitorlázik, s így a rajta elutazottakat akár a szardíniai királyságban, akár a toscanai nagyhercegségben, akár a római egyházi államban, akár a két Szicília fél és egész szigetein, akár az éppen most felszabadult s azóta divatba jött Hellászban, akár Egyiptomban lehet keresni...

"Egyiptomban!"

Mit mondott az a georgiai nő az álarcosbálban?

Kitől kérdezzen még valamit? Mit kérdezzen még valakitől?

Minden kérdésére ott állt a felelet: a véghetetlen tenger?! Találd ki: mit morog annak az örök hulláma? Találd ki: mit rejt annak a sötétzöld mélysége? Találd ki: mit beszélnek vele a láthatáron lehanyatló csillagok? Találd ki: mi folyik benne olyan melegen egyik földoldalról a másikra? Találd ki: mi világít fel belőle éjszakánkint? Találd ki, hogy mi lakik egy asszonyi szívben.

Kálmánnak csüggedt töprenkedései között eszébe jutott a címzet, amit Tseresnyés uram írt a tárcájába.

Megfordult a sarkán, hátat fordított a tengernek, s felkereste a génovai vargát.

Ez a megfordulás képezte egész életének megfordító tropicusát.

Idejött mint ifjú, visszatért mint férfi.

Ó, igenis, a génovai vargától megtudta, hogy mi virágzik még Olaszországban.

Egy szövetség, melyet nem tart semmi össze, csak egy eszme; de az erősebben összetartja, mint a vérrel írott szerződések, mint az Alkorán és az Evangélium, mint a szent fogadalom és chrisma, mint a rokoni kötelék, mint a fejedelmek szent szövetsége, mint az önérdek, mint a bűnrészesség, mint a fanatizmus.

Tagjai annak ifjak és vének, férfiak és nők, hercegek és kézművesek, papok és katonák, diákok és tanárok, utazók és foglyok, gazdagok és szegények, tudósok és írást nem ismerők, orvosok és betegek - honfiak, idegenek és száműzöttek. Ott vannak a kezei, fülei és szemei a Vatikánban s a dogék palotájában, a kazamatákban és a bagnókban, a mólók néptömkelegében, a piazzák zűrzavarában, a templomok sekrestyéiben, a katakombákban, a kávéházakban, a zárdákban; a fogadókban, az Abruzzok rejtett barlangjaiban, a lazzaronik csapszékeiben, a fejedelmek báljaiban, a dugárusok csónakjaiban, a postaházakban, a földön, a vízen, s a föld felett és a föld alatt, mindenütt! - És a szemek mindenütt látnak, a fülek hallanak, a kezek cselekesznek. És amit egy látott, hallott, azt tudja mind; és amit egy tesz, azt teszi mind.

Hogy Kálmán mély, rajongó kedélyét e varázserejű szövetség magához ragadta, az igen természetes. Amit az az "ifjú" szövetség tanít, az az ő lelkének is törvénye volt rég, csakhogy nem volt még így kodifikálva.

Ebben a témában az olaszoktól nagyon sokat lehetett tanulni.

Bűbájos iskola az. A titokszerű működésnek, a hihetetlen önfeláldozásnak, a megtörhetlen kitartásnak, a soha el nem felejtett célhoz törekvésnek, a kölcsönös összetartásnak, az engesztelhetlen szenvedélynek, a hallgató mindent tudásnak csodálatos iskolája, az, mely fél század óta belejátszik Európa történetébe, s műve folytonosan épül, halad, soha meg nem pihen.

Ez Galilei hazája.

Kálmán nemcsak a csizmadiával ismerkedett meg Génuában, hanem sok más nevezetes alakokkal, akikről nem való regényben beszélni.

És ebben a szövetségben azután mindent megtudott, ami messze-messze földön történik. E szövetség előtt kitudhatlan titkok nem léteznek.

Megtudta, azt, hogy a Santa Barbarával elutazott magyar hölgyek nem utaztak a hajóval tovább Civitavecchiánál. Ott kiszálltak, és elmentek Rómába.

Rómában a hercegnő kihallgatást eszközölt ki magának őszentségénél, az egyház látható fejénél. Megtudta azt, hogy mi indoka volt e kihallgatásnak.

A hercegnő lelki feloldást kért azon teher alól, miszerint unokáját eljegyezte, s ezáltal egy skizmatikus irányában lelki rokonságot vállalt.

Őszentsége, tekintve az enyhítő körülményt, miszerint e lelki rokonság egy skizmatikust érdekel, megadta neki a kegyelmes feloldást.

Innen Nápolyba ment a Decséry család; még mindig egyedül.

Nápolyban azonban összetalálkoztak egy más úton jött magyarországi utazóval, kinek neve: báró Bálvándy.

Ez az úr kísérte őket kirándulásaiknál a Vezúvra s a pompeji kiásatásokhoz.

Innen azután a grófi család és a báró a Bellerophon angol hadihajón átutaztak Egyiptomba.

A madonnaarcú grófnő megkapta a tengeribetegséget, s a magyar signore nagy figyelmet tanúsított ápolása közben.

Egyiptomban együtt látogatták meg a szfinxet, a Memnón szobrait, a piramisokat. A magyar signore sátora a magyar signorinák sátora mellett volt fölütve.

A szövetség szeme mindenütt meglátja őket, s ha egyszer hozzájuk kötötte láthatlan pókfonalát, annál fogva mindenütt nyomukra akad.

Kálmán szövetségeseitől mindent megtudott, ami lelkének egész átalakulását bevégezze.

Nagy átalakulás volt az!

Maga előtt látta a példákat. Az ifjút, ki szerelmét letépi magáról, hogy egy eszmének szolgáljon; a főurat, ki kockára teszi fejét, vagyonát, szabadságát; a katonát, ki nyugodtan szegezi homlokát a töltött fegyver elé; a papot, ki egyházi esküjét egy még erősebb fogadalommal töri össze; a nőt, ki neméről lemond, hogy férfimunkát végezzen; az iparost, aki éhezik és rongyban él, hogy fillérét másnak adhassa; a földönfutót, ki egyik ország határától a másikig engedi magát üldöztetni, s megint visszatér; az ősz apát, ki gyermekeit egyenkint föláldozza, s a gyermekeket, kik egymás véres nyomdokaiba lépnek; a rajongót, ki meggyőződésből gyilkol, s aztán ízekre hagyja magát széjjeltépni, de senkit el nem árul; s akik mindannyian egy eszméért élnek-halnak; és aztán a költőt, kinek minden dala ez eszmét zengi vissza, s végül az egész népet, mely e dalt, ez eszmét, a tűzzel-vassal, lánccsörgéssel, anatémával üldözött eszmét százféle változatban énekli, titokban kinyomtatja, elszórja, kapkodja, terjeszti, kézből kézbe adja, visszariaszthatlanul, elaltathatlanul.

Akkor kristállyá vált lelkében az a titkos nedv, amiből a gyémántok lesznek; az a tudat, hogy vannak az életnek magasabb csillagzatai, amik jobban melegítenek, mint egy halvány fényű madonnaarc!

Kálmán maga előtt látta azt a népet, mely egykor olyan nagy volt, hogy az egész világ nem volt neki elég, hogy a lábait kinyújtsa, s mely aztán olyan kicsiny lett, hogy minden szomszéd lába rajta feküdt; mely egykor prokonzulokat adott Galliának, Germániának, Hiberniának, Palesztinának, s melynek most királyokat adott Gallia, Germánia, Hibernia, Palesztina; mely egykor három világrészt egyesített egymagában, s mely most kilencfelé törve nyögött egymásba függő láncszemek alatt; mely egykor a civilizáció napvilágát hordta egyik óceántól a másikig, s melynek Rómája most az ellentétes nap: sugárokkal, melyek feketék. És ez a minden erőszakkal elnyomott, minden ravaszsággal elaltatott, ízekre tépett, provinciákra szaggatott, osztályokra elkülönített, s minden darabjában egymásnak ellenségévé tett nép, feje fölött a Vatikánnal, lába alatt a camorrával, oldalában az idegenek szuronyaival, kezein-lábain az európai Szent Szövetség láncaival, elkábítva a babonátul, elszoktatva az erélytül, megfosztva nagyságátul, kitörülve a historiábul - ez a nép még arra gondol, hogy újra föltámadjon, s megkötözve, eltemetve emelgeti maga fölött a koporsófödelet s a koporsó födelére rakott egész világrész sírhalmát s e sírhalom fölött "requiem aeternam"-ot éneklő egyes, kettős és hármas koronák egész kórusát!

Ó, szegény öreg asszony, ki elküldted kedvenc unokádat Magyarországbul, hogy ne legyen otthon azoknak veszélyes társaságában, kik meg akarják mozdítani az álló földet, ugyan jó helyre küldted Itáliába!

Olaszországi útjában mindenütt ez eszme fogadta, kísérte Kálmánt. A velencei nyelv nélküli oroszlán azt mondta neki, hogy ő a vallomást nem tevő szövetkezettek ős emléke, a Colosseum boltíve, a hozzá támaszkodó rongyos faquinnal; a hamvak alól kiásott Pompeji halott palotái, a kitörő Vezúv tűzharagja, a tengerbe elmerült s onnan újra kiemelkedett Serapis temploma - másnak egy gyönyörködtető látvány: őneki beszélő titok. A nemes arcú nép másnak csak festői minta; de neki nemcsak modell, hanem prototip. S a szép föld, narancsligeteivel, üde rizsföldeivel, szőlővenyige girlandokkal szegélyezett utaival, gránátalmás kerteivel, andalító tavaival, ciprus környezte villáival, csodagrottáival, szentjánoskenyérfáival - másnak csak szép táj, de neki panaszkodó haza. És ő már tudja azt, hogy a földmíves, mikor rizsföldén csatornát húz, mikor útja mellé szőlőt ültet, magában arra gondol, hogy csatornája, szőlőlugosa gát fog lenni az idegen lovastömegek rohamának; mikor házat épít, arra gondol, hogy a terasznak lőrései, a pincének mentő kijárásai legyenek; s mikor sovány ételének felét megvonja szájától, arra gondol, hogy a másik fele jó lesz azoknak, akik majd egyszer valamikor eljönnek, és azt mondják: "reggel van". És hogy a szentjánoskenyérfának nemcsak gyümölcse van, hanem tövise is, és az is szent.

Persze hogy a szegény öreg asszony odahaza mindezt nem tudhatta. Ő csak azt tudhatta, hogy unokája a föld legszebb országában melegszik a legaranyabb napsugár fényénél. Ő csak a szép festményekben gyönyörködött, miket Kálmán hazaküldözött: tájképeket, híres műremekek másolatait. Kálmán hasznos mulatsággal foglalkozik Olaszországban. Mint festő tökéletesíti magát. Boldog az az anya, akinek a fia (ha már azt mérte rá az Isten, hogy valami szabad művészethez ragadjon hozzá) a festészetre adja magát. Az komoly, valódi művészet; követői szelíd, otthon ülő emberek, szorgalmasak és józanok; nem lázítanak, nem háborítanak; békében élnek főurakkal és papokkal; megbecsültetnek, megértetnek minden idegen által, s munkáikban a teremtőt magasztalják. De jaj, háromszor jaj annak az anyának, akinek a fia költővé züllött el. A költészet fellegekben járó pálya; követői vad, nyughatatlan emberek, vérüket gyorsítja a mámor, rövid élet, hosszú szenvedés jelöltjei, ellenségei a hatalomnak, a hétköznapi észnek, a világ megállapodott rendének, s mert az idegenre nézve érthetlenek, saját népüknek háborgatói, s amit alkotnak, az nem a teremtő műveinek dicsőítése, hanem a világ tökéletességének vakmerő ócsárlása.

Azért Jenőyné nagy örömmel bontott fel minden csomagot, melyet Kálmántól kapott Olaszországból. Milyen szép kartonok, mily gyönyörű tus- és szépiarajzok, mily eleven akvarellek! Hát még mikor olajfestményeit küldé haza! Gondosan bepakolva ládákba, mint valami kincset. Úgy is tartá azokat otthon Jenőyné, mint valami kincset. Aranyrámába foglaltatta valamennyit, s a díszszobába, ahová őket felaggatta, még Béninek is csak az ő engedelmével volt szabad bemenni. "Ugye tudnál-e te ilyet festeni, ha a nyakadat levágnák?" - mondá a bámuló nagybátyának. Az pedig biztosítá, hogy nem ő, ha mindjárt még egy nyakat adnának is neki az eddigihez.

Nem is volt rest Jenőyné unokájához leveleket írni. Levelei mindig tele voltak erőteljes gyöngédséggel, őszinte és goromba kifejezéseivel a nagyanyai szeretetnek s nagyon válogatatlan megjegyzésekkel. Végül rendesen megdorgálta Kálmánt, hogy miért nem írja meg, hogy van-e még pénze. Ő csak nem találhatja el innen a "Mátyus földéről", hogy mibe kerül az élet Taliánországban. Küldött neki pénzt kéretlenül is.

És aztán amíg nagyanyja levelei az otthoni eseményekről tudósíták, a génovai varga leveleiből megtudta azt, hogy mi történik távolabb a világban.

A szép madonnaarc s az Antinous-alak mindig egymáshoz közel. Egyiptomból átkísérte őket a láthatlan pókfonál Athénbe. Ott is együttlétükről tanúskodott. Onnan áthúzódott velük Sztambulba. S elmondott mindent a fonal másik végén ülőnek.

Elmondta neki, hogy Egyiptomban nemcsak a beteg mellek, hanem a fájó szívek is találnak gyógyulást. Hogy a szép férfi úgy követi csillagát, mint hajdan a három szent királyok. S hogy a madonna szívesen fogadja a "tömjént és mirrhát". - Ave! Ave!

Kálmán átlátta azt, hogy neki a madonnából nem marad más, csak az arckép s az imádat - nagy messzeségből.

Később aztán Konstantinápolyt is elhagyták, s együtt ültek hajóra a Márvány-tengeren.

Még egyszer rájuk talált a pókfonál az orsovai vesztegintézetben.

Ott kellett a keletről bejövőknek a vesztegzár hosszú napjait eltölteni.

Vajon hogyan űzték el egymástól az unalmat?

Ott azután magyar földre léptek. Ott elszakadt a pókfonál. Oda már a szövetség nem terjed. Az a mozdulatlan föld országa. Az a Hyperboreok országa.

Erről az országról már csak nagyanyja leveleiből tudott meg valamit.

Hírlap?

Valóban hírlap is volt abban az országban. Azt járatta is magának Kálmán, s megesett, hogy minden hónapban egy számot megkapott belőle. Abból azután megtudta azokat a nevezetes, hazájára vonatkozó dolgokat, hogy Afganisztánban az angolok újabb vereséget szenvedtek; hogy Hudson Lowe Napóleon testamentumát nem akarja kiadni; hogy Kolokotroni nem akar részt venni a görög minisztériumban, hogy Ciprus szigetén a szultanina név alatt ismeretes aprószőlő az idén nem jól termett; hogy Zummalacarregui a spanyol corteseket egy új pronunciamentóval lepte meg; hogy Japánban a daimio fellázadt a mikádó ellen, hogy Waszilcsikoff herceg megy Teheránba Tacsicseffet felváltani a követségben; hogy a softák és a mamelukok, valamint a palikárok és a fanarioták nagy aggodalmat okoznak a portának. Néha aztán arról a városról is olvasott híreket Kálmán, amiben éppen akkor lakott, s olyan híreket, amiknek ott helyben senki se látója, se tudója nem volt. - Hát Magyarországról nem szólt a magyarországi hírlap? De annak is volt egy szegletke szorítva: amelyben feljegyeztettek az ilyen nevezetes események, mint: Szaffi Kuli kán őkegyelmessége Pesten keresztülutazott, ami elég örvendetes hír; meg hogy nagyméltóságú Bábaváry septemvir úr valóságos belső titkos tanácsossá neveztetett ki, ami elég megdöbbentő sorsfordulat. Voltak vidéki érdekes események is följegyezve, mint például, hogy Ráckeresztúron egy ötlábú birka jött a világra, három szarvval és csak egy szemmel; hogy Znió-Várallyán egy tót öt békát nyelt el álmában, s azokat a suliguli savanyúvíz mind kihajtotta belőle; hogy Pozsonyban egy öreg asszony öt számot álmodott, lutriba tette, s nyert rajta tízezer forintot. - Egyebet nemigen lehetett benne olvasni. Mert ha a megyegyűlésekről íratott valami, azt a cenzor mind kitörülte; ha országos balesetekről íratott valami, azt a cenzor megint kitörülte; ha vallási dolgokról íratott valami, azt a cenzor éppenséggel kitörülte; ha pedig olyan közügyekről íratott valami, amikhez a cenzor nem értett, de már azokat elejétől végig kitörülte. A tapasztalt újságíró aztán inkább meg sem írta, amiről előre tudta, hogy a cenzor ki fogja törülni. Kész kiszedett cikk mindig tartatott készletben a nyomda fiókjában, hogy amekkora darabot a cenzor kitörül, akkorát ismét belefoltozhassanak a lapba. S néha aztán a jámbor olvasó el nem tudta gondolni, hogyan került Don Zuniga y Requesens nevezetes beszéde a dunántúli szuperintendens beiktatási ceremóniája közé, vagy az Unkiars-Skelessi békekötés zárpontjai mennyiben terhelik Zöld Marci árva fejét. - Néha aztán az elfojtott elmésség kitört az újságíróból, s kárpótolta magát teljesen neutrális téren. Ilyenkor szikrázott a zsenialitástól: "Egy bolond anglus azt állítja, hogy ő a répából cukrot csinál! Bizonyosan disznócukrot!" - "Egy bolond anglus (mindig anglus, más nemzetre nem szabad élcelni, mert azokkal mind diplomáciai egyetértésben élünk) azt akarja, hogy ő a levegőt meggyújtja, s az úgy fog égni, mint a gyertya. Hála Istennek, nekünk van faggyúnk elég, nem szorultunk a levegőre." - Azután jött egy kis nemzeti hízelgés: "Egy előkelő anglus, ki itt átutazott, azt mondta, hogy ha angol lord nem volna, magyar nemes szeretne lenni. - Bolond anglus!" (Már ti. hogy mért nem akar előbb magyar nemes lenni, aztán csak angol lord?) - Volt aztán referáda is a fővárosi színielőadásokról, amikből az olvasó ily tanúságos és épületes észrevételeket rakhatott félre: "Bányaváry úr ma kitett magáért", "Bányaváryné asszony jól forgatta magát." - Végül, ha még valami kétujjnyi helyre nem telt szöveg, egy kis anekdota a cigányról: az örök cigányról.

Hanem amit meg nem tudott a hazai hírlapokból Kálmán, azt megtudta nagyanyja egyszerűen igazat mondó leveleiből. Hogy nyomorúságos a világ odahaza most is.

De senkire sem olyan nyomorúságos, mint akinek a sors a költő töviskoszorúját nyomta fejébe.

Az öreg asszony Kálmán külföldre utazta óta felköltözött Pestre. Megtartotta ugyanazt a szállást, melyet Kálmán számára fogadott egykor, hogy ha kedvenc unokája egyszer-másszor hazalátogat, itthonára leljen. De itthon ne maradjon!

Rossz világ van itten...

A nemzeti erkölcs oly szilaj, oly bárdolatlan...

A tanult emberek oly ostobák az ő latin konverzációjukkal...

A napestig pipázó táblabíró oly indifferens...

A gazda oly földhöz ragadt...

A paraszt oly önző, oly részvétlen...

A főpapság olyan dölyfös, a falusi pap olyan vaskalapos...

A főúr olyan idegen..

Az úrhölgy olyan élvsóvár...

Az ifjúság olyan sivár, olyan léha, olyan korhely...

A zseniális ember olyan kalandor...

A gazdag ember olyan fösvénypréda...

Az ősmagyar olyan cinikus...

A mívelt magyar olyan más nemzet majma...

A szabadelvű olyan szájhős...

A kormány híve olyan farkcsóváló...

A katona olyan gép...

A kereskedő olyan csaló...

Az iparos olyan kontár...

A kormány olyan erőszakos...

Az egész ország olyan szegény, olyan elhagyatott, olyan pusztulásnak indult.

Senki sem szereti a hazáját; aki szereti, csak töltött káposzta, hús, túrós lepény alakjában szereti: így azután nagyon szereti, meg is eszi, meg is hízik tőle; minden embernek a hasában a hazája...

Ezek várnak itthon mindenkire...

De a költőre nézve még mások is.

A nyomdász, ki csak kalendáriumot ad ki, a szerkesztő, aki ingyen dolgoztat, a publikum, aki kölcsönkéri egymástól a könyvet, s egy könyvből egész vármegye olvas sorba; a cenzor, aki a gondolatait legyilkolja; a pályatárs, aki irigykedik rá; a kritikus, aki beszennyezi, a ponyvaíró, aki elfoglalja helyét; a tudós, aki megveti, a komédiás, aki megbuktatja, s az atyafiak, akik kizárják a házukból...

Ezeket olvasta Kálmán ismét és ismét nagyanyjának minden leveléből, élő példákban felmutogatva.

És aztán olvasta nagyanyjának örömét afölött, hogy olyan szépen halad a festészetben. Hogy művésszé emelkedik, akinek nem Liptó vármegye határán végződik a világ. Hogy megtalálta a pályát, melyen hírszomját dicsően kielégítheti. Csak előre!

S valóban a legnehezebb megkísértés volt ez az utolsó Kálmánra nézve.

A sors fokozatosan vitte őt keresztül valamennyin.

Kezdte az ijesztő csapáson, kitiltották az iskolából. Nem hunyászkodott meg bele.

Aztán jött a bűbájos hölgy. A láng, melynél annyi ifjú géniusz leperzselte szárnyait. Nem olvadt meg benne.

Majd a nagyravágyás démona: ki fölvezette a szédítő magaslatra, ahonnan a hatalmasok kegye tejjel-mézzel folyó Kánaánt mutogat. Nem szédült el bele.

Megpróbálta a szívét a valódi szerelemmel: elkötözte azt rózsaláncokkal, aranyfonalakkal, hogy ne tudjon haladni; ott sem maradt fogva, rózsalánc, aranyfonál szakadt inkább.

Ráeresztette a próbatevő sors a maga démonait, kik Jób vetéseit elpusztítják, s magát bélpoklosan a szemétdombra fektetik: a bukás, a megszégyenülés maró ördögeit, s azután a jó barátokat, kik eljönnek Jóbnak szemrehányásokat tenni azért, hogy oly nyomorulttá téve fekszik a szeméten.

Mégsem tagadta meg keblének Istenét.

Hanem ez az utolsó megpróbáltatás erős volt.

Egy vetélytárs-Isten.

Egy másik múzsa, ki csókjaival elhalmoz. És egy kedvesebb múzsa.

Ó, a festészet nemtőjének ihlettjei boldogabbak, mint akiket Kasztília forrása itat.

A költő szenved, mikor teremt, a festő pedig kéjeleg. A költőnek zsarnoka a szenvedélye, a festőnek jó barátja. A költő nagysága nemzetének láthatáráig tart; a festő nagyságát a kerek világ határozza körül.

A festők mind oly életvidámak; az emberi indulatok közül a szelídebbek, a nemesebbek fejlődnek ki náluk, derült kedély, társaságkereső jókedv jellemzi őket. Életkoruk példaszerű magasságig tart; a mesterművészek mesés aggkort érnek, s még akkor is fölfelé emelkednek. A költő ritkán őszül meg, s ha korát meghaladta, alább száll, elnémul, élőhalott lesz.

És Kálmánnak választása volt a kettő között. Az egy év alatt, amit Olaszországban töltött, mesterei bámulatos haladásáról tanúskodtak a festészetben. Elsőrangú tehetséget ismertek fel benne. Akadémiai pályaműve az első jutalmat nyerte el a flórenci festészeti iskolánál. E művének másolatát hazaküldé nagyanyjának.

Az öreg asszony válasza ez volt rá:

"Kedves jó gyermekem!

Könnyes szemekkel gyönyörködöm remek szép munkádban, s napestig meg nem tudok válni a nézésétől. Nem győzök eléggé hálákat adni az egek urának azon mennyei sugallatáért, hogy tégedet általam Olaszországba küldetett. Ha pápista volnék, száz misét mondatnék örömömben. Látom, hogy dicső ember lesz belőled, becsületet fogsz hozni nevedre. Megérdemled áldásomat. Azok pedig, akik átkomra szolgáltak rá, érzik annak súlyát fejükre ereszkedni. A nyomorultak! Mindennap látom és hallom balsorsukat. A világ megvetése jár nyomaikban. A leány, ki meggyalázott, büntetve van a férfiban, aki által meggyalázott. A komédiáshad részeges és csapodár! Az asszony szemei mindig kisírva. Szöknének már innen, ha adósságaiktól lehetne. Üres falaknak játszanak, pedig már megkapták az engedelmet, hogy Budán játszhassanak, a várszínházban. Mindenki ócsárolja őket. És méltán. A kontárok, akik a te remekművedet is úgy megbuktatták. Nem is érdemelnek mást, mint hogy elpusztuljanak. És mezítláb, rongyosan fognak kiseprűztetni a városból, melyet beszennyeztek. Ezt még meg akarom érni. És aztán egy marok sárt hajítani utánuk. Legyenek elátkozva. - Te pedig légy megáldva, én édes gyermekem, öregségem napjainak világossága, akin szemeim gyönyörködnek, s haladj a te fényes utadon előre, s emeld fel az élet végső partján járó jó öreg anyádat."

Ez a levél felnyitotta Kálmán szemeit.

Tehát azért volt az ő útraküldetése, hogy amazok elpusztuljanak! Tehát bukásnak indultak, s a világ elhagyta őket! Tehát a sárhoz vannak ragadva, s a sárral dobáltatnak! Tehát a művész borba öli lelkét, s a művésznő szelleme könnyekbe fullad!

Nohát, anyám, csak légy pápistává, s mondass fölöttem rekviemet, most már megyek haza! Ha elhagyta őket a világ, én nem hagyom el. Pihenj el ecset, jövel írótollam; jövel népet ébresztő korbácsom: menjünk haza!

Mikor Kálmán nagyanyjának ezt a levelét kapta, éppen az évnegyed vége felé járt nála. Tudniillik annak az évnegyednek a vége felé, amikor a pénzt szokta nagyanyjától kapni, mindig saját kezűleg írt levél kíséretében. Ó, kedvencének maga fáradt a levélírással, ahhoz nem rekviráltá Bénit, a vén gyereket.

Kálmán sietett elhatározásával: a pénze is a vége felé járt, volt ugyan sok mindenféle holmija, amit eladhatott, fiatalemberek ideiglenes szállását ékesítő pompa; hanem az ilyesmi kincstár akkor, amikor vesszük, s lomtár akkor, mikor eladjuk: szűken ereszt. - Nagy nehezen tudott annyit összetarlózni belőle, amennyiből a hazautazás szűken kitelik.

Ezalatt váratlanul megérkezett a szokásos évnegyedi pénzzel terhelt levél. Mint rendesen, kétezer forint volt belecsomagolva. A pénzt kísérő sorok elmondták Kálmánnak, hogy no most már haladjon a megkezdett pályán előre; igyekezzék Flórencből Rómába. Az öreg asszonyságnak bizonyosan az a fogalma volt a festőművészetről, hogy annak Olaszország levén az elismert hazája, abba mentül mélyebben halad befelé valaki, annál többet tanul. Kezdheti Velencében, aztán mehet Flórencbe, de mikor aztán Rómába eljut, akkor a művészet kellő közepére emelkedett fel. Tehát menjen Kálmán Rómába.

"Aztán ha Rómában fogsz lenni, nekem ott lerajzold azt a híres képet: Krisztus az olajfák hegyén. Azért ha kálvinista vagyok is, a szép szentképeket nagyon szeretem. S aztán siess, hogy az ünnepen jelen légy, mikor a Szent Péter templomának a kúpja ezer meg ezer fehér görögtűzzel van kivilágítva, s aztán a tizenkét óraütéskor egyszerre vörös görögtűzzé változik mind az ezer meg ezer. Ezt jól megnézd, s aztán nekem megírd. - Azért ha kálvinista vagyok is, a szép ceremóniákat nagyon szeretem. Tudod, hogy odahaza is mindig megnéztem az úrnapi processziót; mikor a molnárok tizenegyen vitték a zászlójukat; s a prépost feje fölött a szenátorok emelték a mennyezetet. Milyen lehet még ez Rómában, ahol a pápát viszik a trónusán! Azt nekem majd apróra mind leírd."

Ha Kálmán nem értette volna az öreg asszonyság szándékait; még azt hihette volna, hogy annak a kedélyét vénségére csöndes aposztázia szellői kerülgetik. De nagyon jól értette. Az öreg azon volt, hogy Kálmánt mentül távolabbra eltuszkolja otthonrul. Addig nem nyugodott, míg Velencéből el nem nógatta Flórencbe; most már az sem elég távolság neki. Azt hiszi, hogy ha ezermérföldnyire elkergethetné, akkor az majd elfeledne valamit, amit otthon hagyott.

De az nem feledte el azt a valamit.

A két darab újdonatúj ezerforintos veres bankjegyet összehajtogatva betette tárcája fenekére. Ennek felváltatlanul kell visszavándorolnia Magyarországba.

Útimálhája nem állt egyébből, mint legszükségesebb ruháiból s művészi kartonjai és vázlatai gyűjteményéből. Haladéktalanul utazott haza.

Nem vonzotta többé semmi Olaszország felé; missziója volt az észak.

Szigorú takarékossággal utazott, hogy költségével kijöjjön, s Isztriából Sopron felé ment visszatérő társzekerekkel, minthogy azok fele áron szállították, mint a postaszekér.

Mégis kifogyott az útiköltségből, s már Sopronban a zsebóráját volt kénytelen eladni, hogy továbbutazhassék.

Győrben egy üresen lefelé induló gabonáshajón alkudott ki magának helyet Pestig, s amit annak fizetett, az már pénzének utolsó maradványa volt; a két darab újdonúj ezeres tárcája fenekét őrzé.

Az esetlen tölgyfa hajó sok viszontagságot állt ki az úton, erős déli szelek gyakran kiverték a partra, sokat időzött útközben, s mikor már Pesthez közel járt, Szentendre alatt a gabonahajósok balvégzete utolérte, egy tőkére ment; a víz alatt lappangó fatuskó kilyukasztá a fenekét, s ott nyomban elsüllyedt. A rajta levők áldhatták a mennyeket, hogy bőrüket megmenthették a szárazra.

Ott elveszett Kálmánnak is minden málhája s féltve őrzött műkincsei, rajzai, tanulmányai. Abban a fekete bársonyzubbonyban, ami rajta volt, meg a fakó kalábriai kalapban menekült meg a dereglyén.

Innen gyalogsorban került haza Pestre.

Szokva volt már művész korában a gyalogoláshoz - és ahhoz, hogy semmi málha se nyomja a vállát.

Egyenesen régi szállására ment, ahol most nagyanyja lakott.

Nem kellett tudakozódnia, hogy jó helyen jár-e, itt lakik-e még, akit keres, messziről útba igazodhatott.

Ahol nagyanyja jelen van, ott Béni bácsinak is közelben kell lenni.

Béni bácsi el nem maradna a mamától, a világ minden dicsőségeért, mert akkor ő nem volna élő ember. Ő lakja az első szobát, mely mindjárt a lépcsőre nyílik. Ő most is olyan boldog gyerek, mint valaha, egyedüli baja csak az, hogy a mama még most sem tűrheti a dohányfüstszagot a szobában. Itt pedig ebben a bolond városban nincsenek a házakhoz ragasztva barátságos méhesek és kendertiloló színek, ahova az ember kivehetné magát dohányozni. Tehetné ugyan a kávéházban, de oda a mamát nem viheti magával, egyedül pedig bajos dolog odamenni, az ember még valami rossz társaságba keveredhetnék. A "kozákok" ott leskelődnek az ilyen emberekre. Béni bácsinak oly réme volt a "kozák", mint bizonyos politikusoknak fél századdal később.

Hanem azért tudott magán segíteni. Hogy otthon is legyen, mégis áldozhasson Vulkánnak, a tűzistennek egy pipa dohánnyal, hogy kedvére füstölhessen saját úri kényelmében, tulajdon szobájában és papucsaiban, arra a leleményes ötletre jött, hogy kinyitotta az ablakot, feltérdelt egy székre, kifeküdt az ablakon, kidugta az utcára fejét, bedugta a fejébe a pipaszárt, s leeresztve a longissimát a parterre ablakáig, úgy fújta a füstöt a széles világba. Maga otthon volt, a feje pedig az utcán volt, a szobájában pipázott, és mégsem a szobájában pipázott.

No, ha azt a nagy ragyogó fejet azzal a hosszan lelógó pipával meglátta Kálmán, arról aztán csak rátalálhatott szállására, világítótorony nélkül.

Köszönt is az utcáról a vígan füstölőnek, de annak más járt akkor a fejében, mint hogy a köszöntőre ráismerjen. Örülhetett Kálmán, hogy a fejére nem köpött viszonzásképpen.

Felhaladt az ismerős lépcsőkön, s benyitott a jól ismert ajtón. Saját hajdani szobája volt az, ahol olyan nagy úrnak, ahol olyan boldog embernek érezte magát egykor.

Béni bácsi akkor is az ablak hídján keresztülhasaló helyzetben mutatta magát, saját énjének jobbik részét az utcán feledve, s csak arra pillantott fel, mikor valaki a vállára ütött.

Ki az a valaki?

Béni bácsi egy idegen embert látott maga előtt, akinek a képe naptól barna, szakálla, bajusza idegen metszésű, ruhájának szabása olaszos, s egy percre az a gondolatja támadt, hogy ő most maga is Rómában van, s itt van előtte egy talián, akivel rögtön taliánul kell beszélni. Annyit beszél neki a mama egész nap Taliánországról és kivált Rómáról.

Azonban egy szó sem jutott eszébe taliánul.

- Jó estét, Béni bácsi!

Az ismerős hang folytán felébredt érzelem Béni bácsiban legelőször is az ijedtség volt; s ennek legközvetlenebb jelensége az, hogy az ablakvánkost hirtelen kikapta maga alól, s a földre ledobta. Mert ennek meg az a története, hogy a mama, aki hallgatag elnézéssel tűrte Béni utcára kipipázó szokásait, csupán az ellen szokott tiltakozni, hogy azt a szép hímzett ablakvánkost nehogy összepiszkolja, mert az Kálmáné: Kálmánnak azt bizonyosan valami szép kisasszony hímezte, hát azt ne kuszpitolja. - Béni bácsinak pedig, mint minden gyereknek, éppen azért nagyon jól esett ezen a hímzett ablakvánkoson végigtehenkedhetni, minthogy nem volt szabad. Most azután, amint Kálmánra ráismert, azt hitte, hogy no ez most majd tart criminalis executiót az usurpált ablakvánkosért, s úgy megrakja a szobában maradt részét, hogy jobban sem kell; azért iparkodott hát azt hirtelen ledobni a földre. Így talán rá lehet fogni, hogy magától ment oda.

Hogy azonban Kálmán nem tartott ily atyafiatlan beköszöntőt, hát egyszerre megtért a vidámsága. Fél kezével folyvást kinn tartva a pipát az ablakon kívül, mert azt behúzni most sem szabad, a másikkal magához ölelte úröccsét, s agyba-főbe csókolva, azt a kérdést intézte hozzá, hogy hát "itt van?" - azután hogy itt marad-e mármost sokáig.

Amire megnyugtató választ kapva, rögtön következett az a rég táplált óhajtása, hogy "ugye már most lefest engemet is?" - melyre biztató kilátást nyerve, sietett megtudni, hogy vajon a magyar díszruhájában-e, hogy az arany zsinórokat is le tudja-e festeni uramöcsém. Arany festékkel festi azt, ugye? De a pipáját is oda fogja festeni? Hogy az nem illik a díszruhához, inkább a taplósipkához; végre megnyugodott abban, hogy uramöcsém lefesti őtet mind a díszruhában, mind a taplósipkával és a pipával a szájában; akkor aztán ő is engedett magához kérdést intézni.

- Itthon van-e nagyanyám?

- Igenis, kedves uramöcsém, odabenn van a harmadik szobában.

Hanem azután engedelmet kért uramöcsémtől, hogy nem megy be vele a mamához; tudja, a pipát elébb ki kell színi, mert ha csak félig szíják ki, hát bajuszt kap.

- No hát csak szíja ki jól a pipáját, hogy bajuszt ne kapjon - biztatá őt Kálmán, s arra Béni bácsi menten ki is hajolt az ablakon megint, jó messzire kitolva a fejét az utcára, valljuk meg igazán, leginkább azért, hogy mindabból, amit ezen időben "odahátul" a szobában beszélni fognak, semmit se hallhasson meg. Ösztöne súgta, hogy ebből a véletlen hazajövetelből, hej, nagy patália lesz most megint. Az uramöcsémet bizonyosan a festőakadémiából is kicsapták.

Azt bizony jól sejté. Az öreg asszonyság kezéből kihullott az "áhítatosság órája", mikor az ajtón belépőt meglátta.

- Te Pesten! - suttogá elképedve.

Kálmán arca pedig szilárd férfias nyugalmával tudatá, mielőtt szólt volna, hogy miért jött.

- Visszajöttem, anyám - szólt, nagyanyja kezét ajkához emelve.

- Nem kaptad utolsó leveleimet?

- Azok következtében jöttem vissza. És most már itt maradok.

Jenőyné bámuló tekintettel néze rá.

- Leveleim következtében jöttél, s itt maradsz? Én azt írtam neked azokban, hogy menj Rómába.

- És én ahelyett hazajöttem.

- Azt írtam neked, hogy légy művész.

- S én ahelyett leszek költő.

- Én neked pénzt küldtem arra a célra.

- S én visszahoztam a pénzt, mert más cél után megyek. Itt van, anyám. Köszönöm jóságodat. Én határoztam sorsom iránt. Beszéljünk róla nyugodtan: ne jöjj indulatba. Tekints úgy, mintha egy idegen ember állna előtted, aki számot ád, s aztán eddigi állásáról leköszön. Elhatározásom szilárd, megmásíthatatlan. Te, nagyanyám, figyelmeztettél arra, hogy van egy másik, még nagyobb anyám, hazám, akinek leghívebb gyermekei, legédesebb testvéreim nyomorban, gyalázatban fetrengenek, midőn szent szülőjüknek szolgálnak. És én azért jöttem haza, hogy ezeknek az én testvéreimnek a sorsát, akármi legyen az a jövendőben, legyen nyomor és gyalázat, velük megosszam. Ne kísérts meg semmit, hogy lebeszélj, nekem fájna szavaidra tagadólag felelnem; de kénytelen volnék vele. Tudom, mit cselekszem; tudom, hogy nálad minden szeretetről lemondtam ezáltal. Veszteségem súlyát fel tudom fogni, de erős vagyok azt elviselni. Ma és ez órában látsz magad előtt utoljára. Én mindig imáimba foglallak ezentúl is, de téged kérlek, hogy felejts el; mert én élni és halni akarok úgy, ahogy te nem akarod.

E szókkal letette nagyanyja elé a visszahozott pénzt, s most már keze után sem nyúlt. Idegenek voltak egymásnak. Az öreg asszony meg akarta mutatni, hogy unokájának vére foly az ő ereiben is. Éppen olyan hidegvérrel állt fel előtte, s éppen olyan nyugodt hangon felelt neki.

- Jól van. Te határoztál: én is. Te választottál magadnak pályát: járj rajta. Te választottál közöttem és azok között, akiket gyűlölök. Élj velük. S hogy könnyebben rájuk akadhass, hát azt is megmondom, hogy hová fordulj. Keresd fel a városban a legpiszkosabb kávéházat: ülj le a legrongyosabb korhelyek mögé; aki azok között legtovább ott marad kártyázni, aki legtovább iszik, azt várd meg, s mikor az kitántorog az ajtón, s végigesik a sárban, azt emeld fel, s csókold meg az arcát; az a te kedves testvéred, akit magadnak választottál, s aztán vezesd haza a feleségéhez, s aztán élj velük boldogul.

- Köszönöm, anyám. Ezt az utolsó parancsodat megfogadom, Isten veled.

S azzal, anélkül, hogy hajdani úri szállásán körültekintene, sietett távozni.

Béni bácsi elfogta a szélső szobában, kiégett már a pipája.

- Nohát, kedves uramöcsém, most a bagázsiját felhozatni megy, ugye?

- Nem biz én.

- Hát hol a bagázsija?

- A Duna fenekén.

- A - a! Azok a szép képek is?

- Azok is.

- Ejnye! Pedig én azt gondoltam, hogy milyen szép lesz azokat estére végignézegetni. De különben semmi baj sincs?

- Nincs, Béni bácsi.

- No, hála istennek.

Ezzel aztán egész megkönnyebbülten engedé továbbmenni uramöcsémet Béni bácsi, s minthogy a mamát sem hallotta lármázni, újra megtöltötte pipáját, újra rágyújtott, s újra kidugta a fejét az ablakon; ezúttal ügyelve, hogy a hímzett ablakvánkost félretolja a könyöke alól, minthogy már megérkezett annak jogszerű tulajdonosa.

Csak arra rezzent fel, mikor a mama kijött a szobából. Azt pedig megtudta abból, hogy a mama úgy csapta be maga után az üvegajtót, hogy minden üvegtábla csörömpölt bele.

- Rákönyökölhetsz már a hímzett vánkosra - mondta keserű gunyorral az öreg asszony. - Tied az már. És tied már minden. Magad vagy az úr a háznál.

E szótól aztán úgy megrettent szegény Béni, hogy a pipát kiejté a kezéből az utcára.

- Tied már minden! Nem osztozol már senkivel. Nem kér már belőle senki. Magad parancsolsz mindenből. Ura vagy minden birtokomnak.

S azzal az öreg asszony két karját szeme elé fogva, keservesen sírni kezdett, s bement a hálószobájába, ott lefeküdt az ágyba egész öltözötten, és tovább sírt.

Béni bácsi pedig leült a székre, melyen addig térdelt, két tenyerét két térdére fektetve, s bámult maga elé mereven. Felfoghatatlan rémségű gondolat volt az őelőtte, hogy ő legyen ura minden birtokuknak, hogy ő parancsoljon mindenből. Ha halálítéletét hallotta volna, nem esett volna le tőle úgy az álla.

Még a pipáját is otthagyta az utcán, nem ment le érte.

Hát Kálmán hová tért?

Mikor az utcára kilépett, olyan idegennek érezhette magát ebben a városban, mintha nem a Duna vetette volna ki a partra, hanem a tenger valamelyik dél-amerikai város kikötőjébe.

Nem volt szüksége az idegen szabású öltözetre, a változtatott szakállviselésre, hogy ismeretlenné legyen. Próbálja meg akárki, menjen ki az utcára kopott öltözetben, húzza le a kalapot a szemére, arcán mutassa belül viselt gondjait, s végigmehet a városon anélkül, hogy valaki megszólítaná.

Léptei ösztönszerűleg vitték egy hosszú széles utcán végig, mely kivezet a városból. Az utcának egy darabon volt gyalogjárdája, másutt megint nem volt. Egy helyen éppen márványból volt a járda, ott eszébe jutott, hogy ezen a márványon ő sokat járt valaha. Ott volt egy úri ház, aminek a kapuja fölött nagy kőcímer volt kifaragva. Ez a kapu is ismerős volt. És az emeleten egy ablak nyitva volt; azon keresztül egy ismerős valcer zongoradallama hangzott le hozzá. És neki úgy rémlett, mintha most oda fel kellene mennie, ahol olyan szépen zongoráznak, és kiállni a fényes társaság elé a sima parkettre, és sarkantyús bokáit összeütni, s a délceg magyar magántáncot riadó tapsok közt eljárni, s aztán addig nézni egy elefántcsontra festett madonnaképre, míg megelevenedik, s akkor megkérdezni tőle: "Ó, grófnő, szép grófnő, virulnak-e még a nefelejcsek?"

A kapus megszólítása téríté magához.

- No, uram, jól megnézte ön már magának azt a címert ott a kapu fölött?

Ez sem ismert már rá. Pedig de sokszor tisztelgett neki azzal az ezüstgombos nagy buzogánnyal.

A megszólításra Kálmán tekintete leszállt a fellegekből, s csizmáira esett. Biz azok sárosak voltak a hosszú gyalogúttól. S másik párnak ezúttal nem volt birtokában. Ami rajta volt, s ami a szívében volt, az volt mindene. Se pénze, se szállása.

Eszébe jutott nagyanyjának keserű utasítása: "keresd fel a legpiszkosabb kávéházat".

Ez utasításnak a legjobban engedelmeskedett, ha lépteit a Zrínyi felé fordítá. Ott állt ez akkor hírhedett barlang az országút és hatvani kapu szegletén. Egy alacsony emeletes ház, melynek a teteje is emeletes, magasabb, mint a házfal.

Ez igazán olyan idegen hely volt Kálmánra nézve, ahol még életében sohasem járt. Gyűlhelye minden korhelynek, kártyásnak, szállástalan csavargónak, zsebmetszőnek, híres verekedőnek.

Az alacsony ajtón belépve oly vastag atmoszféra fogadja az érkezőt, pipafüstből, emberbűzből, pálinkaszagból tömörülve, hogy ott mindjárt a levegőbe beburkolhatja magát, mint Jupiter, mikor nem akarta, hogy lássák. Három pislogó lámpa küzdött a félhomállyal, de hamar megadta magát, s vörös holdudvart kerített maga körül. A terem hosszában tömör oszlopok voltak; amik mellett könnyű volt elosonni a tolvajkereső komisszárius vagy a hajhász hitelező szemei elől. A szögletbe hajló terem két osztályában két tekeasztal volt, körülállva munkába izzadt tekézőktől, a szögleten volt a kávés rekesze, melyben felbodrozott hajú fiatal kisasszony ült, akinek éppen udvarol valami félrecsapott kalapú jurátus. Az ablakoknak mély fülkéik vannak, és mindazok az alakok, akik e fülkéket megtöltik, akik az oszlopok mögött letelepedtek, oly kétségbevonhatatlan vágyat árulnak el a meg nem láttatás után, hogy a mellettük elhaladó megbántani véli őket azáltal, ha rájuk néz. Rác disznóhajcsárok török dohányt színak asztal alá eresztett csibukból; kopott zugprókátor suttog vedlett uzsorával valami meg nem hallani való ügyről; mámoros rongyhad bóbiskol, fejére húzott kalappal, zsebébe dugott kézzel az üres asztal előtt; részeg mészároslegény traktál punccsal szedett-vedett korhely kompániát; hárman-négyen kártyáznak egy asztalnál, s öten-hatan a hátuk mögött belebeszélnek a játékba; egy színházi tapsonc állhatatosan fütyül valami operát végig; egyes, lopva elsuhanó alakok, mint Macbeth árnyképei a pipafüst ködfátyolában, s ismét egy-egy félrészegen bebukó alak, ki odakinn elkezdett veszekedés, dal, lárma, röhögés zaját folytatja idebenn.

Kálmán szétnézett, hogy hová bújjék el itten. Minden szögletnek volt már valami troglodita lakója. Az ajtó mellett volt még egy üres asztal. Azt nemigen szeretik, mert minden embernek útjába esik. Amellé leült, s kért magának feketekávét. Nagyon jó az, mikor az ember egész nap nem evett.

Amint a szemei hozzászoktak a füsthöz, elkezdte a barlanglakókat szemügyre venni. - Egyetlen ismerős arcot nem látott közöttük. Egy egészen más világ lakói voltak azok, mint amiben ő eddig lélegzett.

Az idő telt, s a kávéház népessége szaporodott. A kis asztal mellett még volt egy hely, de oda senki sem telepedett le.

Kálmán tenyerébe hajtá fejét, és úgy érezte magát, mint akit az örvény megkapott, és forgatja körül. Megszűnt gondolkozni.

Egyszer megfogja valaki a kezét, és a fülébe súg:

- Jenőy úr.

Kálmán széttekintett, hogy hol az az úr, akit hínak. Már azt sem akarta hinni, hogy az az ő saját neve.

A megszólító ott ült az asztal másik oldalán.

- Ah! Ön az, Tseresnyés uram?

A csizmadia arca csakolyan komoly volt most is, mint máskor; pedig Kálmán arca mosolyogva fejezte ki a viszontlátás örömét.

- Hazaérkezett ön, s most már itthon marad? - kérdezé Tseresnyés uram. Aztán be sem várta a feleletet, hanem tovább folytatá: - Körülbelül ugyanazon oknál fogva találkozunk most e helyen mind a ketten; ön is arra vár itt, akire én: Bányaváryra.

- Ide szokott jönni?

- Minden este. Már bizonyosan itt van; de ilyenkor még egy zárt szobában ül, ahol nasivasi bankot adnak, s onnan csak éjfél után kerül elő. Engem oda be nem eresztenek, mert ahhoz külön protekció kell, s engem már ismernek, hogy nem vagyok sem játékos, sem kozák. Ott ül ő már bizonyosan, és játszik. Meglátjuk rajta, hogy nyert-e vagy vesztett. Ha nyer, akkor az egész lumpkompániát megtraktálja, ha pedig vesztett, akkor összevész velük. Akár megtraktálja, akár összevész velük, a vége az, hogy kilökik az ajtón. Akkor aztán az én dolgom őt karon fogni és hazavezetni.

- A nejéhez?

- Nem oda, hanem hozzám. A neje Budán lakik, és odáig nem volna hatalom, mely elcepelje; hanem a szomszéd utcáig valahogy elcsalom, s otthon aztán a kis szobában lefektetem. Mert úgy sajnálom, hogy ilyen szép talentum így rongálja agyon magát.

Kálmán megszorítá a kézműves kezét.

- Ugyebár - monda a csizmadia - most már ketten majd csak könnyebben vigyázunk reá?

A csizmadia nem kérdezte sem azt, hogy miért látja most itt Kálmánt, sem azt, hogy miért látja ily kopott, sáros ruhában. Tudta ő azt mind igen jól.

Nem is kérdezősködött tőle olaszországi élményeiről, inkább ő beszélt neki azokról, amik itthon történtek azalatt, hogy Kálmán odajárt, a színészekről, a tudósokról, a közönségről.

Eközben lassan eltelt az idő. A pincérek ismerték már Tseresnyés uramat, s nem háborgatták kérdezősködéseikkel, hogy mit parancsol, inkább összehordták neki a hírlapokat, amiket olvasni szokott.

Éjfél után aztán nagy zajjal jöttek elő a zárt szoba lakói, a kártyahősök.

Elszomorító alakok, vad indulatoktól feldúlt arcokkal, öngyilkos tekintetű szemekkel, kíntól, vágytól halálsápadtak, a veríték a homlokon feledve.

Azok közt volt Bányaváry is.

Már ittas volt; énekelt. A kezében egy török meggyfa csibukszárral hadonászott, s hangosakat csapott vele egy asztalra.

- Pincér! Te lusta fickó! Hol vagy? Puncsot ezeknek az uraknak! Puncsot iszik ma minden ember!

Nyert...

S aztán maga körül telepíté a barlang legkorhelyebb népét, tálat hozatott elő, abba rumot töltött cukorral, azt meggyújtá, s a lángoló tálat körülülő csorda közepett elnökölt, és verte az ütenyt valami utcariasztó dalhoz.

És aztán ivott mindenkivel Bruderschaftot.

S mentül részegebb lett, annál inkább követelte, hogy őiránta minden ember tisztelettel viseltessék.

Annál jobban nevetett rajta mindenki.

Azt a meggyfa pipaszárt úgy viselte a kezében, mint valami királyi pálcát. S haragudott érte nagyon, ha megfogták a királyi pálcát a kezében, mikor meg akart vele valakit ütni.

- Ki vagyok én, te rabszolga? - rivallt a felszolgáló pincérre.

Az gúnyos megalázkodással felelt:

- Őfelsége Mátyás király.

- Fia a nagy Hunyadi Jánosnak - veté utána a részeg.

"Éljen Hunyadi Mátyás király!" - ordíták kacagva a korhelyek, s felemelték őt székestül a levegőbe.

Tseresnyés uram szomorú komolysággal mondta Kálmánnak:

- Valahányszor sokat iszik, mindig azt állítja magáról, hogy ő a Mátyás király. Ez a bolondsága - szegénynek. S ezek a lumpok tudják azt már, s csúfot űznek belőle.

Hunyadi Mátyásnak is görbe orra volt s borotvált arca; Bányavárynak is. Az utóbbi józan korában is szívesen hallotta, ha feltűnőnek találták a hasonlatosságot közte és a nagy király arcképe között; ha pedig egyszer a pohár fenekére mélyebben tekintett, akkor meg éppen bele lehetett vinni ebbe a bolondságba.

A kozákok között volt egy infámis fancsali pofájú fickó, akiben minden áron Czillei Ulrikra akart ráismerni, s biztatta a barátait, hogy álljanak rajta bosszút László bátyja kiontott véreért; öljék meg. Azok váltig hitegették, hogy régen összeaprították azt már; de csak azt erősítette, hogy nem jól aprították össze; s utoljára is, mikor egyszer jó közel jött hozzá a Hunyadi családnak az esküdt ellensége, olyat húzott neki a fejére a királyi meggyfa pipaszár jogarral, hogy annak összehorpadt a cilindere.

Ebből azután nagy lázadás támadt; a Garák és Ujlakyak letaszították őfelségét a trónusáról, míg Czillei egy dákó után kapott felségsértési dühében; a pincér sietett puncsostálát megmenteni a rebellió színhelyéről; mire aztán Tseresnyés uram és Kálmán felugrottak az asztal mellől, s veszélyben forgó felséges urukat iparkodtak az ajtón kivonszolni; ami nem ment anélkül, hogy a meggyfa pipaszár még egynehány igazságos és megszolgált ütleget jobbra-balra ki ne osztott volna, mely ütlegekért viszont Tseresnyés uram és Kálmán vették át a neki szánt oldalba ütéseket, míg az ajtóig el tudtak vele hatolni.

A veszett Czillei azonban utána szaladt a dákóval, s hozzácsapván vele, szentül agyonüti Bányaváryt, ha Kálmán eléje nem tartja a karját, amidőn aztán a tekebot az ő karján tört ketté, s csak a hátán csapott végig Bányavárynak, azt egyúttal az ajtón is kisegítve.

Az utcára aztán nem üldözték; sőt rögtön becsapták utána az ajtót, hogy a cirkáló tűzőrség meg ne hallja a lármát.

A két jó barátnak fogni kellett kétfelül Bányaváryt, hogy el ne essék, vagy vissza ne menjen.

A hátát tapogatta, és büszke arcot csinált.

- Láttátok ez ütést? Mikor Bécset ostromoltam, s mint kém beszöktem a vívott város kapuján, egy kereket hajtva magam előtt, az őr azt mondá: te fickó, éppen olyan orrod van, mint Mátyás királynak, s nagyot húzott a pálcájával a hátamra. Igaz-e, hogy a hátamra húztak, vagy sem?

- Igaz, fölséges uram - hagyá helyben a csizmadia -, de mármost siessünk Bécs kapuja elől; mert ott kicsiny híja, hogy Mátyás királyt meg nem lőtték.

- Árulás volt! - mondta a színész. - Áruló volt a saját titkárom, ki sátorom falán megjegyezte a helyet, ahol ülni szoktam.

Ennél a szónál eszébe jutott a gyanakodás.

- De hát kik vagytok "csiribiri emberek"? (Ez is Mátyás király szava volt.)

- Hát nem ismer már fölséged? - esedezék nyájaskodva a csizmadia.

- Ahán! Te vagy a cinkotai kántor. Teneked is megígértem, hogy dupla itcét rendelek a számodra. Gyere vissza a kocsmába, hadd tapasztalom, megfogadták-e parancsomat!

- Nem vagyok én a cinkotai kántor, fölséges uram - szabódék a csizmadia. - Én csak az a bizonyos varga vagyok.

- Ó úgy; az, aki azzal jött hozzám, hogy "róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő". Hahaha! Még most is nevetek, ha eszembe jut. S mit kívántál tőlem jutalmul? Száz botot. Felét az ajándéknak előre lefoglalta a sáfár, felét az ajtónálló. Nem ez itt az a sáfár?

- Nem, fölséges uram - sietett Kálmánt kimenteni Tseresnyés uram -, hiszen tetszik ismerni. Ez Galeotti, fölséged krónikaírója.

- Ah! A tudós Galeotti? - szólt nyakon ölelve Kálmánt az ittas ember.

- Menjünk tehát, felséges uram, haza, hadd írja le a tudós Galeotti felséged viselt dolgait e mai napról.

Ebben megnyugodott a képzelt király, s ráállt, hogy hazamenjen.

De nagy mesterség volt az, szép szerével elcsalogatni a szomszéd utcáig, ahol Tseresnyés uram háza volt; mert az ittas ember minden lépten megállt, s disputába elegyedett vezetőivel.

- De hová haza? Fel budai királyi várlakomba?

- Oda most nem mehetünk, mert az most be van zárva, s a kapus aluszik.

Ekkor aztán megbikacsolta magát, hogy miért van a királyi várlak éjszaka bezárva. Ez már megint annak a Szilágyi Mihálynak a cselszövénye, meg az ő áruló szakácsának, Lábatlannak; holnap Fejetlent fog belőle csinálni rögtön.

A csizmadia csitította, hogy hiszen ő maga rendelte el, hogy "egyszer volt Budán kutyavásár!" A kóborló kutyák kirekesztése végett van a vár bezárva.

Nem nyugodott meg benne, erővel a várba akar rontani.

- No hát jól van - monda a csizmadia. - Menjünk a várba. A felséges asszony úgyis nyugtalanul várja már felséges férjét.

Ez használt.

- A feleségem? - szólt visszahőkölve a színész, s nagyon meggondolta magát. - Oda ne menjünk. Derék asszony, jó asszony; és én nagyon tisztelem őtet; de tudjátok, hogy Mátyás király balkézre is házasodott. Csitt! El ne mondjátok azt valakinek. Meg ne tudja az az áldott jó asszony; mert minden csepp könnyeért tenger vért fogok ontani. E drága könnyekért!

Ezalatt valami nehezen bekanyarodtak vele a Magyar utca szegletén.

Ott valami boltcímeren megakadt a szeme.

- Ez itt az én címerem! Hogy jön ide az én címerem? A holló, szájában a gyűrűvel.

Hasztalan volt vele disputálni, hogy az nem holló, hanem oroszlán, s nem gyűrű az a szájában, hanem sósperec: ő annak látta.

- Hát jól van, felséges uram - mondta a varga. - Amoda van egy lámpás; menjünk odáig, ott majd megállunk, s amint ezek a házak szépen sorban elmendegélnek mellettünk, majd mikor ez az ajtó is odaér a lámpás elé, akkor megnézzük, hogy mi van rajta.

Azt biz elhitte az ittas ember, hogy a házak mendegélnek, s el hagyta magát édesgetni a lámpásig, útközben azzal kínozva a szegény csizmadiát, hogy "miért nincs a csóri csukának mája?"

A lámpástól már csak ötven lépés volt Tseresnyés uram kapujáig, hanem itt megint új veszedelem következett. A Cukor utcán végigjött ügetve a cirkáló lovas őrszem, s a lódobajra felriadt Bányaváry.

- Hah! Ez ottan Holubár! - kiálta a patról káplárra mutatva. - Holubár, a cseh óriás! Ott jön engemet vitézi tornára hívni. Készen vagyok. Le foglak dobni a porba, gőgös óriás, hogy a csontod törik bele. Lovamat ide gyorsan, hadd taszítom őt a porba! Lovamat ide!

És azzal csibukja meggyfa nyelét dárdául kapva hóna alá és a jobb markába, készült megrohanni a lovas cirkálót.

- Felséges uram, a lova nincs közel - mentegetőzék a jámbor varga -, hanem kegyeskedjék felülni az én nyakamba, majd aztán úgy attakírozzuk meg a cseh óriást.

S azzal lekuporodott a handabandázó elé, akit Kálmán felsegített a csizmadia vállaira. Tseresnyés uram aztán, amint a nyakába kaphatta őfelségét, s hóna alá szoríthatta a két lába szárát, nekiiramodott vele, de nem Holubárnak, hanem saját hajléka ajtajának, ahol már nyugtalanul várta az öreg nőcseléd, s meg sem állapodott vele addig, amíg hátulsó szobájába érve, hátáról a vetett ágyba le nem dobhatta; ahol aztán őfelsége kezeit-lábait szétnyújtva, rögtön elaludt, ideiglenes kimúlása percében e szót dörmögve: "Meghalt Mátyás király, oda az igazság!"

Tseresnyés uram szomorú arccal fordult Kálmánhoz.

- Ez minden este így megy - variációkkal.

Kálmán kábult aggyal ült le az ágy mellé, mintha őrá is ragadt volna bajtársa mámorából valami.

- Minden este én hozom ide haza - beszélt tovább Tseresnyés uram -, mert különben az utcán elesik, s vagy kifosztják a tolvajok, vagy beviszi a patról. Mikor olyan nagyon sajnálom, hogy ilyen szép talentum így pusztul el.

- Hát a neje? - kérdé Kálmán szorongva.

- Az tűr és hallgat. Az egy szent, egy angyal, egy mártír. Budán lakik, a vár alatt, egy szűk utcában, egy kis szobában. A szomszédok látják, hogy reggelig ég a gyertya az ablakában, s ő azalatt varr, úgy hiszem, pénzért dolgozik. Egész éjjel várja a férjét. Mert néha mikor elkártyázza a pénzét, korábban otthagyja a kávéházat s kevésbé ittas, aztán hazamegy. Sohasem kérdi tőle a neje, hogy hol volt. Sohasem tesz neki szemrehányást, és senkinek sem engedi, hogy férjéről valami rosszat mondjon. Hanem este, mikor valami olyan szerepet játszik, ahol szenved a nő, akkor igazi könnyeket látnak a szemében. Azt mondják, hogy "érzi" a szerepét.

Kálmán a szék támláját szorongatta markával, és mondá magában: "ó, kedves bajtársam; de közel vagy hozzá, hogy ezzel a székkel itt a fejedet bezúzzam!"

A vén nőcseléd azalatt sonkát, kenyeret tett az asztalra és két kést mellé.

- Mi ketten még ma nem vacsoráltunk, uram - szólt a varga -, tartson velem. Essünk át rajta.

Kálmánnak jólesett a kínálás, mert aznap még nem evett. Hagyott magának szelni a sonkából, kenyérből, s hozzálátott jó étvággyal.

- Én meg vagyok felőle győződve - mondta a csizmadia -, hogy ön az egyedüli ember, aki Bányaváryt ki tudja gyógyítani ebből a betegségből. Önt nagyon respektálja. Szívére beszélni nem ér semmit. Mikor kijózanodik, ő maga teszi magának a legnagyobb szemrehányásokat, s az ember még kénytelen vigasztalni. Hanem ha valaki a megszokott hajlandóságának útját tudná állni; ha ön például az előadás után, amikor felhevülten megy a betegségévé vált ragályos társaságot keresni: szépen hazavinné, otthon valami nemes mulatsággal, valami felolvasással elfoglalná, vagy ha csak annyira vihetné is, hogy ne jöjjön át Pestre, hanem üljön be egy budai korcsmába, ahol nincsenek ezek a lumpok: hát lassankint kigyógyítaná a bajából. Mert baj ám ez, nyavalya, mint a lunátikusság; mint a nehéz kórság, amit gyógyítani kell.

- Úgy fogok tenni - szólt Kálmán, megszorítva a csizmadia kezét. - Lássa ön, én minden tanácsát megfogadtam önnek, és köszönettel tartozom érte. Felkerestem Génuában, akihez utasított; s nem bántam meg. Aztán megemlékeztem arról, amit ön mondott, hogy hagyjak békét a nagy históriai alakoknak; nyúljak bele a mindennapi életbe, s azt mutassam fel a közönségnek. Azalatt, míg Győrtől nagy lassan szállított a tölgyfa hajó, nekiültem egy vígjátékot írni; mikor a hajó elsüllyedt, éppen készen lettem vele. Háromnapi munka. A tragédiámon három évig dolgoztam. De ennek több sikere lesz. Mindenemből csupán ezt mentettem meg. Holnap átadom Bányaváryéknak. Amíg erre készülnek, addig nem fog a mi barátunk korhely társaságba járni. S mire ez elkopik, akkorra készen lesz a másik. Sohasem engedem kijőni a munkából. Ez kigyógyítja majd.

- No, annak ugyan örülök, hogy tudtam önnek olyan tanácsot adni, aminek hasznát vette, hát mármost még egy indítványt próbálok tenni. A siker elbízottá teszi az embert. Milyennek találta ön ezt a mai vacsorát?

- Fölséges volt!

- A kenyér nem nagyon barna?

- Igen jóízű.

- No, hát az én indítványom oda megy ki, hogy ez a barna kenyér, ez az egyszerű vendégség, ez a puszta falazatú szoba önnek, ha akarja, rendelkezésére áll. Ne értsen félre. Nem kínálok ajándékot, az nincs is módomban. Hanem ha ön meg van elégedve ilyen kevéssel - s ön bölcs ember, hát hogyne volna? -, akkor én megalkuszom önnel, hogy évenkint nyolcvan forintért önnek szállást és ellátást adok. Fizethet majd az év végén. Nyolcvan forintot csak megkeres odáig valahogy.

Kálmán összeszorítá ökleit és fogait; valami fájdalmas érzés akart kitörni testének minden pórusán.

- Én tudom azt, hogy micsoda helyzetben van ön most - folytatá a csizmadia -, s urát is adom, hogy miként tudom. Önnek a nagyanyja itt lakik Pesten; nem volt nehéz megtudnia, hogy én vagyok az a hóbortos ember, aki azt a szegény komédiás fejedelmet estenkint magamhoz hazahozom, hogy el ne pusztuljon. A nagyasszony gyűlöli ezt az embert; ön jobban tudja, hogy miért. Egyszer a nagyasszony magához hivatott az alatt az ürügy alatt, hogy Béni bácsinak szabjak csizmát. A jó Béni bácsinak tizenhárom tyúkszeme nőtt, amióta a pesti kövezetet a pesti topányokban járja, egészen sántít bele. A nagyasszony bennem helyezé bizalmát, hogy talán tudok még olyan lábhüvelyt önteni, amiben Béni bácsi lábai békében elférnek. Akkor azután szóba állt velem, s egyik szó a másikat adta. Kikérdezett, hogy miért hordom én esténkint a részeg komédiást magamhoz haza. Mért nem engedem, hogy feküdjék ott az utca közepén, hadd menne rajta keresztül valami társzekér a sötétben; vagy botorkáznék végig a hídon, talán majd belebuknék róla a Dunába. Azután elmondta nekem azt is, hogy miért haragszik rá olyan nagyon. Hogy fogadott leányát, egy áldott szép ártatlan angyalt, elcsábította, elszöktette, meggyalázta. Az nem volt elég, még önt is, kedvencét, unokáját szinte elcsábította, szép, fényes, nagyra törekvő pályafutásából kitérítette, nagyurak barátságától, atyafiságától megfosztotta; jó szerencse, hogy ő arra a gondolatra jött, hogy önt külföldre kiküldje; ott ön híres festővé lesz, s elfelejti a komédiás atyafiságot. Meg is mutogatta a nagyasszony a szép festményeket, amiket ön hazaküldött. Azután, hogy azok nekem is nagyon megtetszettek, azt mondta, hogy nekem ád belőlük egyet, választhatok tetszésem szerint, ha megígérem, hogy felhagyok azzal a bolondsággal, hogy azt a korhely, kártyás, részeges komédiást ápolgassam. Én erre aztán azt mondtam neki, hogy azt semmiképpen nem cselekszem. És óvtam a nagyasszonyt, nehogy meg találja önnek írni, hogy ezek az ő gyűlölt emberei mily nyomorúságban vannak, mert ön abban a percben falhoz vágja a festékeit, hazajön, és éppen úgy fogja azt a sárba esett igazgyöngyöt felszedegetni, szennyeiből tisztogatni, miként én magam. Ezért aztán a nagyasszony nagyon megharagudott rám, összeteremtettézett, cseszkónak, csiszliknek, repülő csizmadiának nevezett, megtagadta az egész magyar csizmadiacéhet, s azt mondta, hogy nem kell a Béninek több csizma, járni fog ezentúl cipőben, és hogy mármost azért is meg fogja önnek írni, hogy Bányaváryék milyen állapotok közt vannak, s ha akkor ön haza merészel jönni, az ő házába be nem lép, sem az ő abroszához többé nem törli a késit, hanem mehet az utcára, és tanulhatja a nyomorúságot; mert ő minden vagyonából majorátust csinál, s abba beülteti Béni urat. Én nem feleltem rá többet semmit, a fülemre húztam a köpönyegemet, s iparkodtam ki a házból. És íme bekövetkezett, amit előre mondék. - Önt itt látom, beszennyezett, sajnálatra méltó barátja fekhelyénél; sáros csizmái tudatják velem, hogy messze útról gyalog jött; és így gazdag nagyanyjának vagyonához többé semmi köze. Ön maga mondá, hogy egy vígjátékot írt, s írni fog többet; ebből tudom, hogy ön el van határozva szegényül élni, szegény íróként élni. Itt vannak az okai előbb tett indítványomnak. - Szűk szobácska, barna kenyér, házi eledel. - Mi kell több? - A többit belül viseli ön. Talán nem vénülünk meg együtt. - Talán jön oly idő, amikor ön ismét paloták lépcsőin fog járni, amikor a magyar írónak saját háza lesz, saját úri fogata lesz. Talán nem lesz. Talán itt fog ön mindvégig ez odúban maradni. De ez biztos odú. Házam rongyos, de adósság nincs rajt, két kezem munkája mindig kenyeret ad, s azt kétfelé törjük. Talán ez a rongyos ház arra van hívatva, hogy egykor majd a késő unokák, mikor palota lesz már a helyén, búcsút járjanak majd hozzá, s mondogassák egymásnak: itt állt hajdan az a vityilló, ahonnan annyi fény sugárzott egész országunkra: emeljetek kalapot, mikor ezen mentek. A házat rég lebontották, gazdája nevét mindenki elfeledte; de vendége nevénél örökkön-örökké melegedni fogtok. Legyen ön vendége ennek a háznak.

Kálmán a kézműves nyakába borult, és érzelmei túlömlöttek ajkain, szemein. Hevesen zokogott.

Volt már otthona!

És ebből a szűk odúból, ebből az arkhimédészi pontból megmozdította a földet...

Kálmán tollat és tintát kért házigazdájától, hogy még az éjjel átdolgozza új színművét. Ha készen lesz vele, majd ledűl a pamlagra, s alszik ott.

Fényes reggel volt, mikor Bányaváry mámoros álmából felébredt, s akkor úgy rémlett előtte, mintha egy gyertya még mindig égne az asztalon; aminek gombává nőtt kanóca csak vereslik és bűzöl, de nem világít. Az asztal mellett pedig mintha egy ismeretlen ember ülne, arcával két karjára borulva és álomtól elnyomva.

Ez nem lesz igaz - mondá magában Bányaváry; azzal felugrott az ágyból, az ágy mellett volt egy kőkorsó, meg egy dézsa, mind a kettő tele vízzel. A korsó víz felét kiitta, a másik felét a dézsa fölé tartott fejére öntötte, azután az egész fejét bedugta a dézsa vízbe, s azután megint kihúzta onnan, s az asztal felé tekintett. Az az eltakart arcú ember még mindig ott ült.

Ej, én még most is álmodom, gondolá magában, s vette a szék karjára készített durva vászontörülközőt, jól megdörzsölte vele arcát, szemeit, a fejét körös-körül; hanem az asztal mellett ülő alak csak nem akart eltűnni onnan. Végtére is kénytelen volt elfogadni, hogy amit lát, az valóság.

Hogy ő maga hogyan került ide, arról már voltak homályos sejtelmei; sőt aziránt is kezdett tisztába jönni, hogy ő maga valami színházigazgató, akinek ma valahova haza kell menni; hanem hogy ez a másik alak hogyan került ide, és ki fia, arról mentül jobban gondolkozott, annál jobban megfájdult tőle minden haja szála. Mert a részeg embernek a fejéből kiűzött esze a haja szálaiba menekül, s másnap úgy érzi, mintha minden szál haja egy külön élő öntudatos állat volna.

Úgy fél ettől az arc nélküli embertől!

Odalopózott hozzá: vajon mi lehet az az írás, ami előtte hever. Beletekintett. Színmű! Elolvassa a kitárva talált lapokat. Nagyon érdekesnek találta a dolgot. Szépen kihúzta az alvó könyökei alól a többi részét is az írásnak, s kiosont vele a kertbe. Az alvót hagyta aludni, a gyertyát hagyta égni.

Rövid idő múlva fut be lélekszakadva az öreg szolgáló Tseresnyés uramhoz, hogy Bányaváry úr megbolondult: ott kinn szaladgál a kertben, valamit olvas, kacag és táncol, ugrál, s ami fődolog, mind összetapossa az ugorkaindákat.

Tseresnyés uram föltevé magában, hogy megszemléli a dolgot; de a kertajtóban majd feltaszította a szeleburdi, aki szétszórt hajjal rohant be a házba, ragyogó arccal kiabálva: "Ez Kálmán! Ez Kálmán!" - s a kis szobában nyakába borult a felriasztott alvónak: "Te vagy az, Kálmán!"

És aztán összevissza csókolta.

Kálmán csak nézett rá hallgatva, míg az kérdést kérdésre intézett hozzá.

- Hogy jössz ide? Te írtad ezt? Ránk gondoltál? Hogy vagy? Mi bajod? Szeretsz még bennünket? No, ne nézz hát rám ilyen komolyan, ne verj meg ezzel a hallgató arcoddal! Részegen szedtél fel az utcán, ugye? Úgy hoztál ide? Mondd ki, hogy cudar ember vagyok: aztán ölelj meg.

Kálmán nem mondta neki, hogy cudar ember; hanem azért megölelte.

- Tudod, bajtárs, ilyen a színész élete - magyarázá egész komoly képet öltve Bányaváry. - Ha nagyon jó dolga van, elkorhelyedik, ha nagyon rossz dolga van, akkor is elkorhelyedik. Nálam az utóbbi eset van. Iszom, hogy ne gondolkodjam. De most már másképpen lesz minden! Te visszajöttél; veled új korszak kezdődik meg ránk nézve. Orozva elolvastam legújabb művedet. Homéri tréfa! Csupa élet. Meghódítjuk vele a hűtlen közönséget újra. Alig várom, hogy Cilikém olvashassa. Jössz velem oda, ugye?

Tseresnyés uram közbeszólt, hogy elébb reggelizni illik; már készen áll a szalonna, kenyér és szilvórium.

- Nem iszunk pálinkát - szólt magas megvetéssel Bányaváry.

- Mi dolog volna az, ha Cilike megérezné ajkainkon, hogy pálinkát ittunk. Pfuj! Jössz hozzám, Kálmán, ott fogunk reggelizni együtt, ugyebár?

Kálmán ráhagyta, hogy jó lesz.

Azzal búcsút vettek a jó házigazdától, s karöltve nekiindultak Bányaváry szállását felkeresni.

Az Budán volt a vár alatt, egy szűk sikátorban, mely a Horváth-kertre torkollik.

Útközben elbeszélte Bányaváry Kálmánnak egyévi viszontagságos küzdelmeit a színészetnek a fővárosban. Tengődés volt az és nyomorúság. Százszor megszöktek volna, ha az adósságaik engedik. Ezek szegezték le a nyomorúság folytatásához. A kísérlet arra volt jó, hogy bebizonyítsa, miszerint nincs Magyarországnak fővárosa, nincs a magyar szellemnek hódító ereje.

Kálmán csak hallgatott.

* Kifli