1.

Kelet nemcsak az emberi nemzetnek, de az emberi műveltségnek is bölcsője. A vallás mindenütt, de kivált Keleten, a theocratia e választott földjén, a népek élete. Ezeknek nemzetisége dogmájokban, történetök hitökben áll.

Azon kis területe a földnek, mely a Közép-tenger keleti része s a Veres-tenger partjai közt elnyúlik, s melyet csaknem egészen Liban hegyláncolata, Judea halmai, Arábia bércei és sivatagai foglalnak el, a világ legnagyobb három vallásának: a zsidó, a keresztény és izlam^[15] vallásnak volt hona. Egyik a másik után jelent meg, egy a más vállain emelkedett s az egy Isten elvont tiszta hitének mindenik tágasb tért nyitott; mert Jehovát csupán a zsidó nép ismerte, a keresztyén Isten néphez és országhoz nem köttetvén, terjedt ugyan, de kezdetben igen lassan, úgy hogy a IX. században Allah imádóinak száma jóval nagyobb volt.

Kelet népeinek szellemi tehetségei közt uralkodó azon tehetség, mely láttatja a láthatlant is, ti. a képzelődés. Míg az ész következtetve vonja le Isten lételét, a képzelődés azt látja, hallja, szól vele, beszélteti, leírja, felfedezi, imádja, s élő hitét másokkal elfogadtatván, ég és föld közt teremti ama láthatlan lényeket s világokat, mik az emberek elméjében több helyet elfoglalnak mint az anyagi világ.

A képzelődés szellemesíti az emberiséget; a szellemiség az, mi Isten felfedezésére vezérel, s Isten hite az, mi erkölcsösíti az embert.

Ehhez adjuk hozzá az éghajlatot, időt és elmélkedést, s ezekben összesen a vallások eredetének legfőbb tényezőit fogjuk e földrészben feltalálni.

Az örökké tiszta és langy ég, mely Kelet népei fölött emelkedik, megóvja őket azon sok szükségtől, mi ellen mi nyugotiak munka által folyvást küzdünk. Minálunk az anyag uralkodik a szellem felett. Mi szenvedünk vagy élvezünk, időnk elmélkedni ritkán van. Ellenben nekik alig van valami szükségök, mit a természet magától ki nem elégítene. Körültök legelő nyájaik készen nyújtják tápláikat; a tiszta kútvíz oltja szomjukat; a művelést nem kívánó szilva- és pálmafán kenyerök naponkint megérik; tevéjök tejet nyújt, s hátán mezőrül mezőre mennek; három dárdára szúrt pár ponyva alatt sátorfödelet találnak; így élnek hosszú, örökös magányban s csendben, mely édesanyja az elmélkedésnek. Az elmélkedésnek határa a véghetetlen, s a véghetetlené az Isten. Mi természetesb, mint hogy az ily kedvező körülmények közt lakó nép hatalmasabb, lángolóbb képzelődéssel bír a metafizikai igazságok vizsgálatára, mint e nép; ő volt az első, mely egének örök tisztasága s éjjeinek mély átlátszósága által a csillagászat első ismeretére vezéreltetett.

A végtelen sivatagok lakói jutottak legelőbb a végtelen Isten eszméjére, mert a kettő közt belső rokonság létez; de ha az embernek eleme az óceán volna, ennek határtalan síkján ama nagy eszmére bizonyosan még előbb jutott volna.

Mi Arábia lakóit illeti, arab hagyományok szerint, mik egyébiránt az Ótestamentom adataival összehangzanak, azok Noé fiától Semtől, származnak. Ábrahám házát Hágár és fia Izmael elhagyni kényteleníttetvén, ők is Arabiába menekedének, hol az őslakóktól szívesen fogadtatván, Izmael maradéka köztök tizenkét hatalmas nemzetségre ágazott.

Arábia lakóit kezdet óta két osztályra lehet sorozni; egyiket képezték azok, kik városokban, várakban s tengerparton lakván, földet műveltek, szőlőtőket s kerteket ültettek, nyájakat szaporítottak, és részint hajók által a tengereken, részint tevekaravánok által a pusztákon, különbféle országok termékeivel csere és átviteli kereskedést űztek. A teve volt a sivatag hajója, a karaván annak hajóserege s az arabok a puszták hajósai.

De a népnek valódi tipusát a nomád nemzetségek képviselték, melyek idegenekkel nem érintkezvén, ősjellemöket tisztán megtartották. Ezek számosabbak is voltak. Untalan költözködtek, foglalkozásuk pásztori volt, a puszták minden titkos előnyeit ismerték, örökké kúttól kúthoz vándoroltak, miket még a patriarchák korából ismertek; hol sátoraiknak árnyékos fát s nyájaiknak zöld mezőt találtak, ott megállapodtak, s odább mentek, ha a víz s legelő elfogyott.

Kisebb nagyobb nemzetségekre valának oszolva, egy seik vagy emír vezérlete alatt, ki nagy hatalommal bírt, de függött a vénektől s a közvéleménytől, s hatalma örökös nem volt; tartott, míg a nemzetség bizalmát bírta. És bár a nemzetségek a családi frigyet egymás közt fenntartották, soha nem ismertek el egy középponti hatalmat, kivéve, ha idegenek megtámadását kellett a széleken visszaverni; de egymás ellen annál gyakrabban háborúskodtak, sőt mondhatni, örökké. Ha ma egy tribus felsőbbséget víva ki magának más felett, holnap azt viszont elveszté, naponkint változtak frigyek, barátok, ellenek. Álladalom nálok nem volt, csak családok, mik most elválva, majd szövetkezve új meg új tribust képeztek. Nem ismertek sem törvénykönyvet, sem alkotmányt, sem rendezett kormányt, azonban a patriarchális rendszer alatt szabadok voltak, mert az ősi szent hagyományoknak és régi szokásoknak mind a fők, mind a tagok vakon tartoztak engedelmeskedni. Az állam a család, a törvény, a szokás volt.

Természetes, hogy ily viszonyok közt mindenik jó lovag s gyakorlott bajnok volt. Mindig készen kellett lenni vagy védni magát, vagy támadni mást. A nyugalom kivétel, a tusa szabály volt. Egy nap mint felfogadott kísérő védte a karavánt, másnap megtámadta azt, mely gondjaira nem vala bízva. Mi csoda, ha a bosszú (a talio) náluk vallásos kötelességgé vált? Tagját a család, családot a nemzetség tartozván védni s megbosszulni, személyes megsértések nagy háborúkat idéztek elő, melyek sokszor nemzedékről nemzedékre szálltak át. Ezért volt nálok a nő, mint fegyverre alkalmatlan megvetve, ki mint fogoly, kiváltással még csak pénzbe kerülendett, s innen megmagyarázható ama szokás, hogy a született leánygyermekek nagy része náluk megöletett vagy bálványuknak áldozatul hozatott.

Századokon át így éltek az arabok, fizikailag és erkölcsileg változatlanul. Míg elszigetelt helyzetök a pusztában megóvta idegen járom ellen; belső szakadozottságuk, villongásaik, s úgy a politikai mint vallási egységnek hiánya lehetetlenné tevé, hogy mint hódítók félelmesek legyenek. Egy nagy test voltak apró tagokra metélve; mindenik nemzetség magában erő- s életteljes volt egyénileg, de mint egészben az egyakarat hiányzott. Vándor élet s naponkinti harcok bármi jeles vitézekké edzették gyermekkoruktul kezdve; míg Közép-Ázsiának más, talán kevésbé hadra termett népei a művelt világot meghódíták, ők nem ismerve erejök nagyságát, pusztáikban hír nélkül tespedtek, ontva egymásnak vérét hasztalan.

Az arab testére nézve szikár és könnyű, de tevékeny és idegzetes, veszélyt és nagy fáradságot kiálló. Mértékletes, sőt nélkülöző, kevés és igen egyszerű táplával beéri. Szellemi tulajdonait tekintve éles eszű, elmés, gyors felfogású, gazdag képzeletű. Érez élénken, bár nem tartósan, a fekete s villámló szemekből büszke és szabadságot kedvelő lélek sugárzik ki. Szokáson alapult törvényhozása, ha némely tekintetben embertelen volt, de másban erényt, bölcsességet, humanitást lehelt. Lovag volt mind, a szó teljes értelmében; nemes lelkű, vendégtisztelő a túlságig, az utast nemcsak étellel s itallal bőven ellátta, de védte is halálig; ki sátora kötelét megérinté vagy női öltönyének szélét, az szent vala előtte, volt legyen bár halálos ellene. Rendkívül fogékony lévén énekre, költészetre, néha a tribusok az olympi játék egy nemét ünneplék, hol a diadalmasnak ítélt költemény leíratván, ez a templomban mint szent emlék függeszteték fel. Nyelve bő s már akkor kiművelt lévén, nagy kedvvel hallgatta a szónokokat, de a hosszú beszédeknek elébe tette a mondatos előadást, a példabeszédeket, a képes mese-alakot, s eszméit s tanait örömest költői parábolákba öltöztette. Mint Keleten mindenütt, Arábiában is új meg új álpróféták támadtak, egy bizonytalan néphagyomány azt tartván, hogy Arábiát egy jövendő Messiás újra fogja alakítani. Ím ez azon titkos gyökér, mely által Keleten a próféták a népek lelkeibe behatottak.

Mi a vallásokat illeti, melyek Arábia népeinél e korban Mohamed előtt uralkodtak, azok többfélék voltak, de mind megromlott állapotban. Vagy elfajultak az idővel, vagy így jutának ide; de annyi igaz, hogy Arábia ekkor minden eretnekség gyűlhelyévé lőn.

Legszámosabban a szabin vallást követték, mely eredetében tiszta volt, az egy Isten hitén alapulván, de később az isteni elv helyét a szimbólumok foglalták el, s helyette a csillagokat s égi testeket imádták, mi utóbb valóságos bálványimádássá aljasult. Arab hagyomány szerint ez volt az a vallás, mit Ábrahám, a patriarcha előbbi tisztaságába visszaállíta, kinek megtérését a Korán így adja elő:

"Ábrahám mondá atyjának, Azarnak: te a bálványokat Istennek tekinted? Te és a te néped nyilván tévedésben vagytok."

"Nézd, mint láttatók mi Ábrahámmal a mennyeknek és földnek országát, és mint tanítók mi őt hinni erősen."

"Midőn az éjszaka körülvette őt árnyékával, láta egy csillagot és fölkiálta: imhol az én Istenem! De a csillag ekkor eltűnt. Mondá ekkoron: én nem szeretem azokat, mik elenyésznek."

"Látá majd fölkelni a holdat és mondá: imhol az én Istenem. És midőn az is lenyugovék, fölkiálta: ha az Úr nem vezérel, eltévedtem volna."

"Látá fölkelni a napot, és mondá: ez itt az én Istenem, ez bizonyára még nagyobb. De midőn a nap lenyugovék, fölkiálta: ó én népem, én ártatlan vagyok a bálványimádásban, melyet ti vallotok."

"Fordulok homlokommal a felé, ki alkotá az egeket és a földet, igazhívő vagyok, és nem azok közül való, kik melléje társat adnak (VI. F.v. 74-79.)."

Kevésbé számosan, de szinte sokan voltak, kivált a perzsa határszélek felé, a magusz vallás hívei, mely Zoroaszter után szellemi tisztaságát s egyszerűségét szinte elvesztvén, Isten helyett annak jelképét, a napot s tüzet imádta, s végre mindenféle botrányos szertartásokba hanyatlott, feledve bölcs Salamon tanítását: "Valóban oktalanok mindazok, kik Isten ismeretével nem bírnak, és a művet nézve, nem képesek látni a mestert, hanem a tüzet, szelet, a könnyű levegőt, vagy a csillagok körét, vagy a rohanó vizet, vagy az ég villámait vélik Istennek, ki a világot igazgatja."

Zsidók is költöztek kezdet óta Arábiába, hova még többen menekültek akkor, midőn Palesztina a római sereg által pusztíttatván, végre Jeruzsálem lerontatott. Községeket képezvén, termékeny földeken telepedtek le, városokat építettek, nagy befolyásra tőnek szert, s ha kevés volt, ki vallásukra tért, ők magok annál inkább szaporodtak, s vallásos szokásaikbul, szertartásaikbul az arabok sokat elsajátítottak.

Végre voltak keresztyének is. Szent Pál apostol maga jára ott valaha, mint térítő. De főképp sokan mentek oda a III. században, midőn a keleti egyház új meg új felekezetekre oszolván, a bukott s üldözött fél menedéket idegen földön volt kénytelen keresni. Tudjuk, hogy e korban az egyház még alakulóban s belső küzdésben lévén, minden évtized új eretnekséget szült, s Arábia volt egyik ország, hová egyik eretnekség a másik után seregestől vonult. Hosszú volna előszámlálni azon felekezeteket, mik ez időben a legfontosb dogmák iránt ellenkeztek egymással, mert ezek száma legio, csak például megemlítjuk, hogy a nesztorianusok Jézusban két különböző természetet állítván, taníták, miképp Mária csak anya, Jézus csak ember volt; az eutychianuszok ellenkezőleg: hogy Jézus a megtestesülés előtt egészen Isten, utána egészen ember volt; az ariánusok a szentlélek istenségét tagadták; a carpocratianuszok Jézust választott embernek mondák lenni, ki isteni természetet csak a keresztségkor nyert; a doketisták őt Istennek hirdeték, de egyszersmind állíták, miképp a megcsalatott zsidók nem őt, hanem egy üres alakot feszítének fel -, s íme e mese-hírt Mohamed is elfogadá a Korán IV. F. 156. versében. Ezért ne csodálkozzunk, ha a Koránban a keresztyénségről sok ferde fogalmat találunk; a kútforrás, miből ő meríthetett, lévén az egyház számos eretnekségei.

Az elmondottak, ha nem tökéletes, de némi képet nyújthatnak Arábia akkori állapotáról. Vallási tekintetben a bálványimádók s eretnekségek fészke volt; társasági tekintetben megrögzött hagyományok s szokások majd embertelenül kegyetlen, majd nagylelkűleg humanus vegyülete; politikai tekintetben családi, nemzetségi szerkezettel bírt, nemzetivel s álladalmival nem. Nemde óriás feladása volt neki, e végtelen kaoszba rendet hozni? És ő nemzetté fűzé össze az elvált egyes tagokat, közös hit által egyesíté a felekezeteket, saját szabad lelkesedését önté az ellenséges nemzetségek táboraiba, s az alig 2-3 millió nép fölkelvén, ment mint a puszták óriása, s alig egy század alatt a legnagyobb birodalmakat megrázván, három világrészben lobogtatta győzelmes zászlóját.

2.

Mohamed született Mekkában, aprilban, Kr. sz. u. 569-ben a Koreis főnemzetségből, mely Hasem s Abd Semz testvér után két ágra oszolt. Amaz volt az idősb ág, s mint a jerusálemi templom őrzése a levitákra volt bízva, úgy a mekkainak őrsége a Hasem maradékának jogaihoz tartozék, mi e nemzetségnek a többiek felett elsőséget adott. Hasem fia volt Abd al Mosalleb, ezé a többek közt Abu Taleb és Abdallah, ki a szép Aminával nemzette Mohamedet, mi arab nyelven dicsőitettet jelent.

Alig volt két hónapos, midőn atyja meghalván, anyjának tejét bú és házi gondok elfogyaszták, úgy hogy kénytelen vala fiát szoptatás végett egy beduin nőnek, Halémának átadni, ki a gyermeket magával elvivé. Ennek hajlékában Mohamed három évet tölte, hat éves koráig anyjánál lakék, ki medinai útjában meghalván, nagyatyja vevé magához; de ennél csak két évig maradhatott, mivel ez is jobb életre szenderült, nem felejtvén el árva unokáját legidősb fiának Abu Talebnek különös pártfogásába ajánlani.

Miután ez időben Abu Taleb volt a templom s a Kába őre, Mohamed több éveken át nála mint egy főpapi házban élt, s napjait a templomi szertartások és szolgálatok körüli állandó foglalkozásban tölté el.

Kába volt neve a mekkai templomnak, mely Ábrahám által építteték, és szent volt az, ama fekete kő miatt, mely annak külső szögletébe van helyezve. E kő csodálatos eredetéről a hagyomány a következő: Ádám élvén a paradicsomban, oltárul, melynél imádkozék, egy szekrénnyel bírt s kiűzetése után attól megfosztatván, kérte Istent, adna neki egy hozzá hasonlót. Isten meghallgatván kérését, egy felhőbül csináltat ada neki, mely halálakor eltűnvén, fia Set kőbül párját faragott, de ez az özönvízben elsüllyedt. Utóbb Ábrahám és Izmael újra fölépíték a Kábát, s ekkor Gábor angyal visszahozá nekik ama fekete követ, mely a monda szerint hófehér vala, de később a bűnös halandók csókjaitól egészen megfeketedett. E szent kőhez jártak búcsúképpen Arábia lakosai, mint járnak a muzulmánok ma is, hétszer kerülvén s csókolván meg azt, és aztán elmenvén a Zem-Zem forráshoz, melyet Izmáelnek s anyjának egy angyal fedeze fel, midőn bújdosva a pusztában, szomjan csaknem elvesztek. De bár e kő vala e templomban a legszentebb tárgy, idővel Ábrahám tiszta hite, jelleméből egészen kivetkezett, úgy, hogy Mohamed korában benne 360 kő- és fakép álla, melyeket az arabok istenekként imádtak.

Tizenkét éves volt Mohamed, midőn nagybátyjával Abu Talebbel, ki nemcsak Kába-főőr, de gazdag kereskedő is vala, Szíriába első karaván-útját tevé. Keresztül menvén a moabiták s ammoniták régi lakföldén, Bozránál állapodtak meg, sátort ütve egy keresztyén kolostor mellett. Úgy látszik, hogy az élénk elméjű gyermek itt egy Szergiusz vagy másképp Bahira nevű baráttal gyakran társalkodott, hogy ez adta neki az első ismereteket a keresztyén vallás dogmáiról, s különösen lelkébe csöpögtette a bálványok elleni undort, tartozván a nesztoriánokhoz, kik annyira a képek ellenzői voltak, hogy ez okbul még a keresztnek mint szimbólumnak kitételét is eltilták.

Később, évek folytában, Mohamed Szíriába, Damaszkusba, Alleppóba, Antióchiába, Jémenbe és Arábia különböző részeibe több kereskedői utazásokat tőn, s útjában nemcsak mindenféle vallásfelekezetekkel érintkezésbe jöve, hanem megismerkedett mindazon sokféle mesékkel, regékkel, csudálatos s babonás hagyományokkal, mik a puszták különbféle vidékein, az ókorbul eredve, ez ős népeknél firól-fira, szájról szájra szállottak. A karaván-kereskedés nem csak azáltal vala fontos, hogy messze országok különbféle termékeit hordta cserébe, hanem, hogy csatornája volt eszméknek s ismereteknek is, az egymástól távol eső nemzetek közt. Ezen korban a legtudósabb s tapasztaltabb ember a karaván-kereskedő volt, mivel ő utazott, ő látott, ő hallott legtöbbet. Ekkor kevés ember tudott írni s olvasni, Mohamed maga is írástudatlan volt; a tudós legbővebb kútfeje a szóbeli előadás volt; midőn vándorlásaikban a karavánok este egy forrás mellett magas pálmák árnyékában pihenve letelepedtek, épp oly gyönyörteljes mint tanúlságos volt a föld különböző részeiből összetalálkozott utasok elbeszéléseit hallgatni. Járta ő a híres vásárokat is, hol az üzleten kívül számos tribusok költői a legjobb költemény díjáért versenyeztek, hol regélők beszélték el a múlt kor titok- s bájteljes hagyományait, s új meg új térítők és próféták, vallásaiknak híveket igyekeztek szerezni. Mohamed rendkívül hív emlékező tehetséggel bírván, így lőn elméje mindazon sok töredékes ismeretek s tanok nagy, bár rendetlen tárházává, melyeknek nyomaira a Koránban minden lapon találunk.

Mekkában lakott ekkor egy özvegyasszony, szinte a Koreis nemzetségből, kinek neve volt Kadisa. Férje után gazdag örökség maradván reá, szüksége volt egy értelmes s becsületes ügynökre, ki karavánüzleteit vezérelje. Öccsének ajánlatára a már ekkor 25 éves Mohamedet fogadta fel, ígérvén neki kettős díjt; ez feladását oly szerencsésen és hűségesen végezé el, hogy útjából visszatérve, Kadisa kétszer annyit adott neki, mint mennyit ígért. Miután Mahommed déli Arábiába több karaván utazásokat hasonló sikerrel végze, Kadisa, ki szép volt, bár már negyven éves - mi Keleten öregkor - kezét ajánltatá neki, és noha rokonai ellenzék azon okbul, mivel Mohamed szegény volt, a házasság köztük csakugyan megtörtént. Vígan ületett meg a pompás lakodalom, Mohamed háza ajtaját vendégszeretőleg mindenkinek kinyittatá, egy tevét öletett le, melynek húsát a szegények között osztatá ki, helyette jó nagybátyja Abu Talek, saját erszényéből 12 és fél okk aranyat adományozott nejének, mi húsz ifjú tevének értékét képviselte.

Házassága után Mohamed kereskedő utait még éveken át folytatá, bár kisebb szerencsével semmint azelőtt, s nagy tekintélyben álla polgártársai előtt részint mint egyike a legvagyonosbaknak, részint mint értelmileg s erkölcsileg kitűnő férfiú. Józan ítélete s jámbor lelke miatt ismerősei, pöreikben, gyakran bíróúl választák. Egyszer történt, hogy a Kába tűz által megrongáltatván, igazításra vala szüksége, mely okbul a fekete követ helyéből kimozdítani kellett. Midőn régi helyére vissza akarták tenni, e szent munka végrehajtása felett verseny támadván a tribusok közt, végre azt határozák: bíró ez ügyben az legyen, ki az Al-Haram kapun először fog belépni. Mohamed volt e személy. Ki is meghallgatván a feleket, azt határozta, teríttetnék a szent kő alá egy posztó lepedő, melynek széleit valamennyi tribusok képviselői tartsák, és ekképp emelteték a kő fel helyére, hol azt ő saját kezével erősíté meg.

Bár vagyonában Mohamed nem gyarapodék, volt annyija, hogy az élet mindennapi gondjaitul ment lévén, szellemének elmélkedő hajlamát követhesse. Gyakran magányba vonult, kivált a Ramazan szent hónapban, hol a Száfa halmára, hol egy barlangban a Hara hegyén, hol lelki merengésben, álmodozásokban, látásokban tölté idejét. Egyszer csaknem hat hónapig volt folytonos ihlettségben, extazisban, néha semmit nem tudva a körülte lévő dolgokrul, a földön érzéketlenül fekvék. Sokan azt vélik, hogy ez nem egy magasztalt lélek paroxizmusa volt, hanem valóságos epileptikus állapot, miben sok nagy ember, mint Caesar is szenvedett. Hű neje, Kadisa aggodalommal látta mind ezt és kérdéseket tőn neki, mikre ő kitérőleg vagy homályos szavakkal felelt. Azonközben ő az új vallás szülésében kínlódott. Utálta a bálványimádást, az egy elvont Isten hitéről meg vala győzödve, de nem tudta mint fogjon a roppant munkához. Tudni vélte, hogy Ádám egy istent hitt, hogy időjártával ez egyszerű, e fölséges vallás megromlott, ezért látta a Teremtő szükségesnek koronkint prófétákat küldeni le, kik az emberiséget ismét igaz útba vezéreljék. Szerinte ilyen vala Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus, de akiknek követői ismét tévelybe estenek. Ő különösen Ábrahámot választá ideálul, mint egyszersmind ős atyját a népnek, melyhez ős is tartozott. Látván maga körül ostoba bálványozást, azt vélte, eljöve az idő, hogy Isten új követet küldjön, különben ez volt a néphit is, és lelkében oly nagy uralomra kapott e meggyőződés, hogy körültekintvén magát a bálványimádók közt, önmagát hitte a választott isteni követnek. Ez nem egyéb volt, mint a keleti hagyományok következetes folytatása.

Úgy látszik az óriás eszme lelkében csak nehezen, lassan, hosszú kűzdés után nyert alakot. Már negyvenedik évében járt, midőn neki az első, úgynevezett mennyei felfedezés téteték. Hara hegyén bőjtölve, imádkozva, szent elmélkedésbe elmerülve tölté idejét, az éj csendes, a csillagos ég tiszta volt, midőn ő teveszőr köpenyébe burkolva feküvék a földön s halla egy hívó szót; fejérül a köpenyt levonván, fölnéz, s oly szemvakító fény önté el, hogy elájul. Felüdülvén láta egy angyalt emberi alakban, ki bizonyos távolságban egy selyembetűkkel beírt lepelt terítvén elébe, mondá: olvasd. Én nem tudok olvasni, felelé Mohamed. Olvasd -, ismétlé az angyal -, az Úr nevében, ki mindent teremte. Olvasd a Mindenható nevében, ki a toll használatára tanítá az embert, ki lelkére a tudomány világát kibocsátá, s megtanítja arra, mit azelőtt nem tudott.

És ekkor Mohamed lelke megvilágosodván, a lepelről leolvasta Isten parancsait, mint ő azt később a Koránban kihirdette. Midőn az olvasást elvégezé, a mennyei küldött mondá: "Ó Mohamed, valóban te Isten prófétája vagy és én Gábor vagyok, az ő angyala."

Mohamedet a virradó reggel remegve és a kétkedésnek szörnyű kínjában találta, nem tudván, való volt-e, avagy álom amit látott s Isten akaratának kijelentése-e, vagy gonosz lelkek játéka? De mindent elmondván hű nejének, Kadisának, e szerető kedély föltétlenül hitt neki azonnal, e fölfedezésben az ő extázisainak s ábrándjainak szerencsés megoldását látván, s fölkiálta: "Örvendetes hírt hozasz nekem. Igen, te a nép prófétája vagy. Hiszen nem kedvelléd-e nemzetséged, nem valál-e szomszédidhoz nyájas, a szegényekhez jótevő, az idegenekhez vendégszerető, ígéretidhez hű és védője az igaznak?" Kadisa sietett ezt rokonával, Varakával közölni, ki előbb zsidó volt, aztán keresztyén lett, s az Ó- és Újtestamentom némely részeit arab nyelvre fordítván, mint írástudó Mohamed házában a vallási kérdésekben oraculumul tekintetett. Ő, a hív barát, épp oly kész vala hinni, mint Kadisa a nő, mondván: "Ez angyal ugyanaz, mely hajdan Mózesnek megjelent; üzenete, mit égből hozott, igaz; férjed valóban próféta."

E két személy: Kadisa és Varaka, lőnek Mohamed első hívői, amaz szívben hitt neki, ez mint bölcs, Mohamed belső kételyeit okoskodással oszlatta el.

Eleinte hitágazatait Mohamed csak háznépével titokban közlé. Saját szolgája, Zeid volt az első követője, de a térítés munkája oly lassan haladt, hogy három év múlva alig számlála negyven hívőt, s azok is ifjakból, nőkből, idegenekből, szolgákból állottak. Titokban hol itt, hol ott, néha egy barlangban gyűlének össze imádkozni, de utóbb nemcsak felfedezték őket, hanem meg is támadták, s vér folyt. Egyik legdühösebb ellene saját nagybátyja, Abu Lahab volt, ki fiját Othát kényszeríté nejétől, Rokajátul, ki Mohamed leánya volt, elválni. A talán nem várt ellenségeskedés Mohamed lelkére csüggesztőleg hatott; sovány, zavart és kétkedő lőn, s még inkább a magányt keresé, hol szellemi elragadtatásai rajta még nagyobb erőt vettek. Ekkor kapta amaz égi parancsot, hogy keljen föl, menjen és hangos szóval hirdesse az új hitet. Ez történt hivatásának negyedik évében.

Összehívá tehát Száfa halmára a Hasem nemzetség tagjait, s kezde hozzájok szólni; de a dühös Abu Lahab őt imposztornak nevezvén, követ hajított reá. Majd ismét saját házához hívta őket, s megvendégelvén őket bárányhússal és tejjel, hosszan kezdte fejtegetni az új tant, mit ő, mint mondá, égből kapott. Lelkesedéssel szólott, s végül kérdé: ki az közületek, ki e terhet velem megosztani akarja? Ki akar lenni testvérem, helyettesem, vezérem? De a gyülekezet mélyen hallgatott, némely csodálkozott szemtelenségén, sok gúnyosan mosolyogva csóválta fejét. Míg végre az alig 12 éves Ali, Abu Taleb fia, lépe elé s ajánlá föl neki magát. "Íme, nézzétek benne testvéremet, helyettesemet, képviselőmet - kiálta fel Mohamed - figyeljetek szavaira, és engedelmeskedjetek neki mindnyájan." De a gyülekezet indulatos kacajra fakadt s gúnyosan mondák az öreg Abu Talebnek, hogy most boruljon le saját gyermeke előtt, és ígérjen neki engedelmességet.

De mindez Mohamedet nem ijeszté vissza többé; sőt ihlettsége nőttön nőtt, s úton-útfélen, künn a mezőn, benn a városban nem szűnt meg vallását hirdetni s a bálványok ellen szólani. Azonban a veszedelem is öregbedett. Míg ő egy Istenről, imádságról, erkölcsi elvekről elvontan szólt, a nép fanatizmus és harag nélkül hallgatá, ez eszmék átalánosak s nem épp ismeretlenek lévén, oly magasak valának, hogy felhő s csillagként az emberek feje fölött könnyen elvonultak; de midőn a szellemi istentanból következéseket húzott a megszokott bálványokra, s ezeknek, melyek a templomokat betölték, lerontását hirdeté, egyetemes volt ellene a nép gerjedelme. Hozzájárultak mindenféle polgári érdekek tekintetei. A Hásem-ág, mely a Kábának őre volt, védte a bálványokat, mikhez volt kötve nemzetségi kiváltságainak birtoka; az ifjabb s versenyző Abd Semz ág, örömest nagyítá az eretnekséget, mi egy hasembeli egyéntől származott, hogy végre kezére keríthesse a Kába-őrséget, mire oly régóta áhítozott. Ez ágnak feje Abu Szófián volt.

Mohamed mindent megkísérte, hogy tanait terjessze, de ellenei is mindent elkövettek, hogy szándékát meghiúsítsák.

Először is nevetség tárgyává akarták tenni, és ez mindenütt rettenetes fegyver. Midőn az utcán áhítatosan mendegélt, felé majd egy, majd más fölnevetve kiálta: nézd Abd al Motálleb unokáját, ki azt állítja, hogy ő tudja, mi történik fenn az égben! Természetes, miként soknak nem ment fejébe, hogy ez ember, kit ő mint gyermeket ismert, ki mint fickó szaladozott Mekka utcáin, ki evett, ivott, ki kereskedett mint más, most apostolnak, Isten követének adja ki magát. Sok, ki tanúja volt lelki elragadtatásinak, különc szórakozásinak, testi rángatódzásainak, őt betegnek vagy éppen nehézkórosnak mondá, némely végre azt állítá, hogy bűbájos, boszorkány, vagy éppen gonosz lélek hatalmában van. Midőn szónokolni akart, zajjal s fajtalan dalokkal zúgták le szavát: midőn az utcán ment, senki nem köszönté s ha ő köszönt, azt senki nem viszonzá; férfi s nő, idegen s rokon, mint bélpoklost kerülte; a gyermekek az utcán csalónak szitkozva kiálták; a Kábába imádkozni sokszor nem ereszték; ha háza udvarában könyörgött, sarat hajigáltak rá; küszöbére éjjel töviseket hintettek el, hogy kilépve, lábait megvérezné; a költők, a többek közt egy Amru nevű, szatírákat, epigrammokat, dalokat írtak ellene, mi e verskedvelő népnél villámgyorsan elterjedvén, az izlam terjedését minden üldözésnél inkább késleltette.

Egykor, midőn hétszeres körútját a Kábában járván, a szitok, csúfolodás, a zaj ellene még hangosabb volna, mint egyébkor, imáját végezvén, ellenei felé ment, s fejét lehajtván, komoly nyugalommal mondá nekik: íme, itt az áldozat, bánjatok vele tetszéstek szerint. E szelíd megadás többekre mélyen hatván, mondák neki: menj békével Kaszimnak atyja, mi tudunk téged becsülni és tisztelni. De másszor viszont a neki dühödt sokaság kezéből bátor híve, Abu-beker, alig bírta megszabadítani.

Az értelmesbek, a gondolkodók, úgy ellenei, mint némely tanítványai azt kívánták tőle, isteni küldetését csodatételekkel igazolná, mint tette Ábrahám, Mózes és Jézus; hogy Mekka szűk és terméketlen völgyét tágítaná és termékenyítené meg, hogy Kossait, az ó idők bölcsét halottaiból támasztaná fel, hogy idézne elő egy angyalt, ki ő benne hinni parancsolna, vagy ki őt mentené föl a szükségtől vásárra járnia s ott rizst és szilvát vennie, mi táplájára naponkint szükséges. De ő erre válaszolá: miképp Isten neki csodákra tehetséget nem adott. Mi kell nagyobb csoda - mondá - mint a Korán maga? Egy könyv felfedezve egy írástudatlan ember által, nyelvében oly fölséges, okoskodásában oly megcáfolhatlan, hogy emberek s angyalok nem képesek hozzá hasonlót előállítani. Hol kell világosb jel, hogy ez Istentől származott? A Korán maga egy csoda.

Legtöbb hajlamot tanusítának az új vallás iránt azon idegenek, kik a szent hónapban Mekkába búcsút járni mindenfelől jöttek. A városbeli fők egyik gondja volt tehát ezeket tőle óvni, elidegeníteni, s komolyan tanakodtak, miképp teljesítsék ezt akképp, hogy beszédeikben s indokolásaikban egymásnak ellen ne mondjanak.

Azt mondjuk, hogy ő jós? Nem, mert ő nem beszél rángatózva, mint az, kit a rossz bánt, sem a nyelve nincs tele mássalhangzókkal, mint jósainkéi.

Azt mondjuk, hogy bolond? Nem, mert egész lényén gondolkodás és méltóság ömlik el.

Azt mondjuk, hogy csak költő? De hiszen ő nem beszél versekben.

Azt mondjuk talán, hogy bűbájos? Nem, mert ő nem művel csodákat, ő nem foglalkozik az igézés titkaival, ő csak ajkának szavaival s ékes nyelvével bájol el.

Tehát mondjuk, hogy ő egy közbéke-háborító, ki a családok közt visszavonást idéz elő, ki megédesíti a tévelyek mérgét, ki eszközli, hogy testvér testvérrel, a fiú atyjával, a nő férjével meghasonlik.

Igaz, hogy ez ármánynak néha nem várt következménye lett, igen sok idegen épp ezért vágyott látni s hallani a férfiút, ki Mekkában annyi botrányt okozott; de más oldalrul a térítő Mohamedet sokan közülök ez ellenvetéssel fogadák: mit akarsz velünk? Polgártársaid, rokonaid jobban ismernek, ők inkább vannak azon helyzetben, téged megítélni, ha minket meg akarsz győzni, kezdd rajtok, s előbb őket győzd meg, kik véreid s polgártársaid.

Majd a nép vénei alkuba ereszkednek vele. Ha kincset kívánsz, mondának neki, szólj, és összehordunk annyit, mennyivel soha egy Koreis sem bírt. Ha uralomra vágysz, Saidnak nevezünk, s mindenben azt teendjük, mit te fogsz kívánni. Ha valami rossz szellem hatalmában szenvedsz, elhozatjuk Szíria leghíresb orvosait, s számlálatlanul vetjük nekik oda aranyainkat, míg meggyógyíttatol. De Mohamed mind erre hitvallomásával felelt: én ember vagyok, mint ti, de ember, kinek kijelentetett, hogy Isten, a ti uratok, egyetlen Isten. Jaj azoknak, kik bálványokat adnak melléje. Jaj azoknak, kik az alamizsna parancsát visszautasítják, és akik a jövő életet tagadják. Ő hívá elő az eget és a tengert, és ezek felelék: íme, itt vagyunk, hogy neked engedelmeskedjünk. Isten elleneinek jutalma a tűz. Angyalok vígasztaló ígéretet hoznak az egy Isten imádójának, a hívő haldoklónak s hirdetik neki a gyönyörök kertét.

Ez sem sikerülvén, ellenei egyik legsikeresb módnak gondolák szavát hatástalanná tenni, űrt csinálván körüle. Meghagyák tehát, hogy midőn szónokolni kezd, minden távozzék el tőle, s így tettleg elszigetelve, kizárva érezze magát polgártársai köréből. Ilyenkor aztán nem tehetett egyebet, mint hogy a Kábába menvén, halk szóval imádkozott, de úgy, hogy szavait a körülte lévő ifjak megérthessék -, így lopva s találomra hintegette el tanának szellemi magvait.

Azonban amint Mohamed követőinek száma szaporodott, aszerint nőtt a Koreisek ingerültsége is. És Abu Talebet közösen felhívák, vagy hallgatásra bírni vagy elküldeni öccsét, különben ez s hívei eretnekségökért életökkel fognak lakolni. Abu Taleb ezt neki azonnal hírül vitte, intvén, hogy makacssága által magára s egész nemzetségére végveszélyt fog vonni. Mire Mohamed lelkesülve felelé: "Ó bátyám, ha ellenem küldenék jobbról a Napot, balról a Holdat, még sem térnék le utamról, hacsak Isten nem parancsolná vagy nem hívna el innen."

E szilárd elszántság az öreg Abu Talebet bámulásra ragadván (ámbár ő vallását nem változtatá soha), fogadást tőn neki, hogy bármit tegyen, ő soha nem hagyja el, sőt kivitte, hogy összes nemzetsége, Abu Lahub kivételével, pártfogását ígérte meg neki -, oly erős volt az araboknál a családi kötelék.

Így Mohamed háznépének élete némileg biztosítva volt ugyan, de nem azon híveié, kik hasonló hatalmas nemzetséghez nem tartozván, ily tekintélyes pártfogással nem bírtak, s ő aggodván miattok, maga rábeszélte őket, hogy Abyssziniába menekednének. Ez történt hivatásának ötödik évében, s ez neveztetik az első hedzsirának (=futásnak), megkülönböztetésül ama másik futástól, midőn Medinába a próféta maga menekült. Az ekképp apródonkint kiköltözködtek száma 83-ra ment, köztük volt Mohamed veje és leánya is.

Abyssziniában ekkor nesztorián keresztyének laktak. Fejedelmöknek, türelme és igazságszeretete miatt, nagy és jó híre volt. A muzulmánokat ő annál szívesebben fogadta, mivel azok sok ideig mint fél keresztyének tekintettek, oly sok hasonlatosság volt kezdetben a Korán s az Evangélium között. E fejedelem egyszer kérdezvén őket, miből állna azon új vallás, mely miatt honukból kivándorolni kényszeríttettek, egyik közülök így felelt: közöttünk egy jeles férfiú támadt, ki tanítá nekünk az egy Isten hitét, a bálványok megvetését, apáink babonáinak iszonyúságát, parancsolá a vétket kerülni, őszintéknek lenni beszédeinkben, igéreteinkhez híveknek, felebarátink iránt jótevőknek, eltiltá a nők megszeplősítését, özvegyek s árvák megkárosítását, előnkbe szabá az imát, a tartózkodást, a böjtöt, a külső és belső tisztaságot és az alamizsnát. - Hisz ez éppen az, mit mi is hiszünk, válaszolá a fejedelem. És mit hisztek Jézusról? Mire Dzsafár, a kérdezett, Abu Taleb fia, testvére Alinak, a Korán következő versét mondá föl: "A Messiás, Jézus, Máriának fia, isteni apostol volt és az ige, mit Isten Máriába leküldött." Ó csoda, csoda, kiáltá fel a fejedelem; aközt, mit te mondasz Jézusról s mit róla vallásunk mond, nem nagyobb a távolság, mint szélessége e fűszálnak, melyet ujjaim közt látsz.

Azonban Mohamed követőinek száma mindinkább nővén, ellenei egy határozatot vívtak ki, mely szerint a városból mindazok száműzettessenek; úgy hogy Mohamed maga is a vész elől kénytelen vala Orkhám tanítványához Száfa halmára vonulni. De itt sem maradhata békében, itt is mindenképp üldözteték. Hamza és Omár ugyan (ez a későbbi híres kalif), óriás erejű ifjú hősök, csodálatos véletlennél fogva hitére térvén át, ügyének nagy segedelmére lőnek, de az mégsem gátolá meg, hogy őket Abu Taleb ne volt legyen kénytelen egy távol eső birtokába küldeni, hol neki egy erősített várféle laka volt. De a pártfogás csak végképp kimérgesíté a szakadást a Hasem s Abd Semz két ág közt, s ez utóbbi Abu Szófián vezérlete alatt kivitte, hogy a két ág közt mindenféle mind házassági, mind kereskedési összeköttetés mindaddig megtiltassék, míg Mohamed, az eretnek, kézre nem szolgáltatik. E határozat bőrre írva a Kábában ünnepélyesen felfüggesztetett. Mohamed három egész évig rejtezett a nevezett váracskában, gyakran szenvedve éhséget és nem egyszer ostromoltatva dühös elleneiből. De a szent hónapok a búcsújárókat minden bántalom ellen biztosítván, Mohamed ekkor sem mulasztá el soha megjelenni Mekkában, s hirdetvén tanait s újabb égi nyilvánításait, nem kevés hívőket szerze, ezek közt több tribusok fejeit, kik haza térve, távol népek közé magokkal vivék a próféta elszórt igéit.

Csak három hosszú év után térhetett ő Mekkába vissza; egyik oka volt, mivel a bőr, mire a száműzetési határozat fölírva s mi a Kábában kifüggesztve volt, annyira elrothadott, hogy a határozatnak csupán első e szavai: "A mindenható Isten nevében" maradtak épen - mit a muzulmánok isteni csodának tulajdonítottak.

De alig tére vissza, reá a sors új csapásai várakoztak. Előbb nagybátyja, gondnoka, pártfogója, véde, a nagy tiszteletben álló Abu Taleb múlt ki, majd tisztelve szeretett hitvese, Kadisa, ki nála jóval idősebb volt. Amabban világi oszlopát, ebben hitének legbelsőbb részesét veszté el, s így földi és erkölcsi támaszától egyszerre megfosztván, mélyen elkeseredék. S nem ok, nem elősejtés nélkül, mert Abu Taleb halála által neki bátorodott üldözői annyira feldühültek ellene, hogy szülőföldjén nem maradhatván, Zeid hű szolgájával a 15 mértföldnyi távolságban eső Tajef városába vonult. E várost a Thakif nemzetség lakta; kies vidékben feküdt, szőlők és kertek közt, melyekben barack és szilva, dinnye és granátalma, kék és zöld füge, lótusz-virág bőven termett, mint pálmafa is, zöld és aranysárga gyümölcsök gazdag fürteivel. Mohamed rosszul választott. E város népe, fészke volt a legtudatlanabb bálványozóknak. Egy asszonyi kőképet imádtak, azt hivén felőle, hogy élettel bír s Istennek leánya. Alig időzék köztök egy rövid hóig, s nemcsak nem hallgatták beszédeit, hanem üldözték, kicsúfolták, követ dobáltak reá, s később oly dühösek lőnek ellene, hogy a szolgák s gyermekek még a város falain túl is szidva s hajigálva kergették.

Ekképp onnan csúfosan kiűzetvén, darab ideig a pusztában bolyonga, mindaddig, míg hű szolgájának, Zeidnek, sikerült őt titokban Mekkába visszavezetni, hol egy tanítványának hajlékában gondosan elrejtezék.

Ily szomorú s bitang helyzetben találta magát Mohamed, hivatásának tizedik évében.

3.

Mennyei hivatását Mohamed belsőképpen hitte-e? - ki tudná megmondani, de hogy vallásának igazságáról, minek terjesztésében fáradozék, mélyen meg volt győződve, az nem szenved kétséget. Ő, korában óriási jelenet volt, kifejezése egy tisztább vallás utáni vágynak, mely, talán öntudatlanul, homályosan, de a népben valóban élt. Ezért sikerült nagy műve. Ember mind célt ér, ki egy nép s egykor szellemi szükségének s hajlamának élő képviselője. Kissé megelőzi a kort, ezért üldözik, de azt kifejezi, képviseli is, s ezért követik, s így egy ilyen férfiú dicsősége nemcsak az övé, de a koré is, melyben él. S nem lehet tagadni, hogy az arab néppel ekkor egy titkos ösztön, a létezőnél ésszerűbb, szellemibb vallást kerestetett.

Kadisa, Mohamed magányainak s misztikus ihleteinek hű társa, és Abu Taleb, a jó rokon s nagy befolyású pártfogó, sírban feküdvén, Mohamed helyzete Mekkában napról napra borultabb lőn. Szülőföldén ő törvényen kívül állt, kénytelen lévén elbúvni, mint egy gonosztevő, és még azon híveire is, kik elrejtegették, veszedelmet hozhatott. Ha világi jókra törekedett, ez volt-e az út hozzájok? Hivatásának már tizedik éve volt betelendő, üldözéssel, szenvedéssel, viszontagsággal teljes tíz év. És még most is, hajlott korában, midőn mások élvet s pihenést keresnek, ő szándékában állhatatos maradt, s bár mindenét feláldozta, vagyonát, nyugalmát, hitelét, barátait, rokonait, - kész volt honát s nemzetségét is elhagyni, semhogy hitéről lemondjon.

Mihelyt a búcsújárási szent hónap megérkezék, búvhelyét azonnal elhagyá, s a mindenfelől összegyülekezett sokaság közé vegyülvén, igyekezék valami hatalmas tribust vagy várost megnyerni, mely őt vendégeképp befogadja s hitterjesztési vállalatában védje. Sok ideig nem boldogult céljában. Kik búzgóságból jöttek Mekkába, undorral fordultak el a hittagadótul; kik világi hasznokra néztek, óvakodtak szövetkezni olyan emberrel, kit Mekka leghatalmasbjai üldöztek.

Azonban midőn egyszer Akuba halmán szónokolna, tetszését némely zarándokoknak különösen megnyerte, kik Játreb (a későbbi Medina) városából jöttek, s Mekkának zsidó lakosaival baráti viszonyban állottak. Ezektől ők már sokat hallottak a zsidó vallás hitágazatiról s egy Messiásról, ki eljövendő. Elbájoltatván Mohamed ékesszólása által, s tanai és a zsidó valláséi közt több pontban összehangzást lelvén, mondák egymásnak: hátha ez azon Messiás, kiről a zsidók beszélnek? S e meggyőződés mindinkább erősödvén lelkökben, végre Mohamed hitére tértek.

De városukban belső villongás dúlván, ekkor hozzájok még nem ment el Mohamed, hanem velök egyik legtanultabb tanítványát küldé el, ki ott mint térítő szép sükerrel munkálkodott. Csak három év múlva, midőn a medinai muzulmánok száma már hetvenre ment, jövének ők ismét vissza, s a prófétával ünnepélyes szövetségre lépének.

Ő azt kívánta tőlök, hogy a bálványimádásról lemondván, az egy Isten hitére térjenek; maga iránt jóban s rosszban engedelmességet követelt; követőinek, kik vele oda mennek, pártfogást biztosított -, csak ily föltételek alatt kötelezte le magát hozzájok menni s nálok maradni, barátaiknak barátja, elleneiknek ellene leendvén. "De ha ügyünk mellett elfognánk veszni, mi leend jutalmunk?" - kérdék ők. "A paradicsom" - felelé Mohamed röviden.

Azon pillanatban, midőn szövetségét köté Mohamed, ellenei, Abu Szófián elnöksége alatt, ki időközben a Kába őre s városi kormányzó lőn, gyűlést tartának, tanácskozva arról, miképp lehetne az új hit terjedését meggátolni? Némely azt vélte, legjobb lesz Mohamedet a városbúl száműzni; de ellenveték mások, hogy más nemzetségeket fogván majd megnyerni, élökön bosszút állana a városon. Némely javaslá őt tömlöcbe vetni, s ott tartani, míg meg nem hal; de ez sem fogadtatott el, attól tartván, hogy barátai ki fognák szabadítani. Végre abban egyeztek meg, legjobb lesz megölni, s hogy magokat Mohamed nemzetségének bosszúja ellen biztosítsák, elvégezék, hogy minden nemzetségből egy mártsa kardját a próféta testébe.

Este az összeesküdtek valóban meg is jelentek Mohamed lakánál. Az ajtónyíláson benéztek, látának egy embert köpenyébe burkolva a földön fekünni. Kissé tanakodván, végre beléptek, a zörejre az alak fölkél, és előttök álla nem Mohamed, de Ali, a hű tanítvány, ki érte életét így veszélyezte. Mert az összeesküvésről eleve értesült próféta Abu Bekerrel a Thor hegyére, egy barlangba menekült, hova ennek leánya három napon át titokban horda ételt és italt, s honnan ők ketten két teveháton menekülének Medinába, üldöztetve folyvást, de utól nem érve sehol. Csak Kobánál, Medina előtt, állapodának meg, hol négy napig időztek, s hallván az örvendetes hírt, hogy hívei a városban egyre szaporodnak, Mohamed a legelső pénteken tartá ünnepélyes bemenetelét.

Korán reggel könyörgésre híván össze tanítványait, miután az új hit főbb ágazatait egy beszédben nekik melegen előadta volna. Al Kaszva nevű tevéjére ült, s így ment be Jatreb városába, mely ez idő óta Medina-al-nebinek (azaz próféta városának) neveztetik.

Hetven lovag mint testőrség kísérte be. Oldala mellett Abu Beker ment. Néhány tanítványai pálmalevelekből tűzött árnyalót tartottak feje felett. S Boreida, a testőrség vezére, felkiáltván: "Ó Isten apostola, ne mondják, hogy zászló nélkül mégysz be", turbánjáról kendőjét leoldván, ezt mint zászló lándzsájára tűzé, s vitte a próféta előtt. Városbeli követői tolongva jöttek elébe őt üdvezelni, és zajos örömkiáltásokkal kísérték. Mohamed, a honábul kikergetett, a bujdosó, kinek fejéért szülőfölde száz tevét ígért, így vonult be Medinába, nem mint hontalan, ki menedéket keres, inkább mint hódító, ki diadalünnepét tartja.

Kedvenc Alija is nemsokára szerencsésen, de pusztákbani bújdosása miatt fáradtan s vérző lábbal érkezett meg, mint háznépe is, köztök szeretett neje, a szép s ifjú Ajesa.

Ez eseményt nevezik a történetben hedzsirának vagy a próféta futásának, mely történt Kr. sz. u. 622. esztendőben, s honnan kezdve szokták a muzulmán írók az időt számítani.

4.

Mohamed, kortársainak előadása szerint, középtermetű volt, izmos és ideges, keze és lába nagy, ez mindig sarutlan. Ifjú éveiben rendkívül erős s élénk volt, később vastag s nehéz lőn. Feje nagy volt, minden részeiben jól kiképzett, s izmos nyakán erősen állt. Homloka magas, halántékai kiülők, átfutva szemöldökéig nyúló kék erekkel, melyek, midőn indulatba jött, meg-megdagadtak. Ábrázata gömbölyded, fehér s kissé piros bőrrel, kifejezésteljes vonásokkal, sasorral, fekete átható szemekkel, csaknem összeérő szemöldekkel, nyílt s mozgékony szájjal, miből ékesen folyt a beszéd; kissé rendetlen fogai fehérek, fekete haja fondorítás nélkül ömlött vállaira, szakálla hosszú és dús volt.

Viselete rendesen nyugott s egyenlő vala; ritkán tréfált, arcán többnyire komolyság s méltóság ült, de mosolygásában sok megnyerő kellem rejlett. Testalkata izmosb volt, mint ez az arab faj tulajdona, és ihlett s gerjedt állapotaiban volt benne valami lángoló és sugárzó, hívei a prófétai fény kiragyogásának mondottak.

Nem szenved kétséget, hogy rendkívüli elmebeli tehetségekkel bírt. Gyors felfogással, nagy emlékezettel, lobogó képzelődéssel és leleményes ésszel. Neveltetésének mitsem köszönhetvén, ennek hiányát éles vizsgálódással pótolta, s puszta hallásbul és társalkodásbul képes volt elméjébe összehalmozni mind ama vallások ismereteit, melyeket vagy az ős idők hagyománya megőrzött, vagy melyet itt-ott, bár azon korban sűrűn kelve s enyészve, még életben voltak. Előadása komoly és mondatos volt, ihlett pillanataiban elragadó, mit nevelt szavának érces és zengzetes hangja, mely öblös melléből szerte csengett, mint boltozat alatt a visszhang visszaverődik. Nyelve oly szabatos, szabályszerű, s tiszta volt, milyen tökélyre az arab nyelv sem előtte, sem utána nem emelkedett. Modora a keleti költőké, szónokoké s bölcseké volt, tele virágokkal, képekkel, aforizmákkal s példálódó mesékkel, szóval, a nép geniuszához a nép nyelvén szólott.

Ezért nem alap nélkül mondogatá ő Koránját csodának, mit többnyire Mekkában versenkint mondott tollba, abban sok különös, zavaros, homályos, de sok szép fölséges, magas eszme s gondolat is van; s ha meggondoljuk, hogy azt egy ember, s írástudatlan ember, emlékezetébül rakta össze, a művet bámulatosnak, rendkívülinek lehetetlen el nem ismernünk.

Íme néhány hagyományos mondása:

Midőn Isten a földet teremté, ez renge és reszkete, mígnem hegyeket tőn rá, hogy velök megszilárdítaná. Ekkor az angyalok kérdék: Ó Isten, van teremtésedben erősebb a hegyeknél? És Isten felelé: a vas erősb a hegyeknél, mert ezeket az széttöri. És van teremtésedben erősb a vasnál? Igen, a tűz erősb, mert ez azt elolvasztja. És van teremtésedben erősb a tűznél? Igen, a víz, mert ez a tüzet kioltja. Ó Uram, van teremtésedben erősb a víznél? Igen, a szél, mert ez a vizet megrohanja és mozgásba hozza.

Ó Teremtőm, és van teremtésedben, mi a szélnél is erősb volna? Igen, a jó ember, ki alamizsnát ad; ha jobbja adván azt, balja elől eltitkolja, az ilyen ember mindennél hatalmasabb.

Szerinte minden jó tett szeretet. Szeretet, ha felebarátodra mosolyogva nézsz; szeretet, ha őt jó tettekre inted; szeretet, ha a vándornak ösvényét megmutatod; szeretet, ha a világtalant vezérled; szeretet, ha az útból a követ és tüskét elhárítod; szeretet, ha az éhesnek ételt, a szomjasnak italt nyújtasz. Embernek valódi gazdagsága azon jókbul áll, miket felebarátaival tesz. Igen, meghalván te, a világ azt kérdi, mi vagyont hagytál hátra? De az angyalok, kik a sírban tőled számot vesznek, az kérdik tőled: mi jó tetteket bocsátál magad előtt az égbe?...

Mértékletes és tartózkodó volt, szigorú megtartója a böjtöknek, legtöbb idejét imának, elmélkedésnek, templomi szolgálatnak, vallási szónoklásnak, buzgalomnak szentelé; még mikor fejedelmi hatalma volt is, nem mint hódító, de mint próféta és apostol élt. Nem kedvelte a fényt s pompát sem házában, sem öltözetében, ő valóban nagyobb dolgokban akart kitűnni. Ruhái gyapjúszövetből készültek, néha yémeni gyapotbul, miket olykor ki kelle foltozni. Turbánt hordott akképp, hogy a rá kötött kendő egyik vége, vállai közt lefüggött. A selyemkelmét eltiltotta, ha csak másféle fonallal nem volt vegyítve, mint az aranygyűrűket is -, ő egyet ezüstből viselt, tenyere felé fordított fejére ezt metszetvén: "Mohamed, Isten követe." Tisztaságra igen sokat adott, a naponkinti mosakodásokat pontosan megtartotta. Két dologban mondhatni kéjűzőnek; először a nőkben, összesen, de nem egyszerre, tizenöt neje volt, e részben az ősi szokást követte s célja volt örököst kapni, de nem kapott -, másodszor az illatos kenőcsökben, mikkel szemöldét, haját, szakállát kenegette, s miről túlbuzgó tanítványai azt hírlelék, hogy e jó szag testének vele született s csodálatos illatozása. Szokása volt mondani: Isten az örömet s gyönyört három dologba helyezte e világon: imádságba, illatba, nőbe, s mint ama kettő égbe emelkedik magától, a férfit égbe nők társasága emeli, kik ima és illat közt töltik csendes életöket.

Míg Kadisa élt, nem vett több nőt. Sok ideig aztán kettő volt, később több, azért is, mivel araboknál sok nő sok tribussal hozta rokonságba, s e rokonság legbiztosabb alap volt hatalmas szövetségekre szert tenni. Ott most is a családi összeköttetés a legszentebb s legsérthetetlenebb frigy. Kadisának becses emlékezete a szép Ajesát csaknem féltékennyé tévén, ez egyszer mondá: "Nemde, Isten adott neked helyébe szebb és jobb nőt?"

"Soha - mondá Mahommed melegen -, soha nem adhat jobbat. Midőn szegény valék, dússá tőn; midőn mások hazugnak mondának, ő hitt bennem; midőn egész világ üldöze, ő hű maradt hozzám."

Házi élete, patriarchák módjára, egyszerű volt. Ő, a később hatalmas próféta, pásztorilag élt, mint a legszegényebb arab. Ajesa, neje maga beszélte, hogy néha egy hónap folytában sem raktak tüzet; élelmök szilva és víz volt, hacsak főtt ételt valamely jó barát nem küldött. Szolgái két nap egymásután búzakenyeret soha sem kaptak. Őmaga rendesen szilvával és árpakenyérrel, téjjel és mézzel táplálkozék; szobáját maga söpré, maga raká meg tüzét, fejé juhait, hozá kútról vizét, maga foltozá ruháit, szóval maga szolgálta ki magát.

Az öregeket segítette, a betegeket gyógyította, a házatlannak hajlékot szerzett, a mosé körül az árvák, özvegyek, aggok számára színt építtetett, hol azok padokon ültek, s ezért a pad vendégeinek neveztettek, ajtaja a szűkölködőnek és szerencsétlennek mindig tárva állt, a szegénnyel vagyonát készséggel megosztotta, a keveset mikor kevés volt, a sokat mikor gazdag lőn, azaz, ő soha sem lőn gazdag, mert a háborúkban nyert zsákmányból őt illető részt vagy kiosztá a szegények és harcosai közt, vagy vallásos célokra fordítá, mondván: mit a szegényeknek adunk, szent letétemény, mit égben kapunk vissza.

A nőket jogokkal ruházta föl, kik addig semmi joggal nem bírtak: jogot kaptak elválni, örökölni, szerezni, s irántok a gyermekeket nagy tiszteletre kötelezte, mondván: egy gyermek csak anyja lábainál tarthat igényt a paradicsomra. Hívei közt, tizenkét emberből alakított kis csoportokban, behozta a kölcsönös barátság frigyét, miszerint azok egymással jóban s rosszban osztozni tartoztak. Meghatározta, hogy minden muzulmán vagyonának egy tizedét, mint alamizsnát, a szegényeknek adja, váltságául annak, mi birtokában marad. E törvény azóta az izlamban pontosan megtartatik, s célja meggátolni a roppant gazdagság s a kiáltó szegénység közti ellentét botrányát. Így veté ő meg követői közt alapját a családi szellemnek, a felebaráti szeretetnek és a jogbeli, vagyonbeli, kötelességbeli egyenlőségnek.

Kadisától egy fia volt, Kaszim, kit gyermekkorában elvesztett, és négy leánya: Rokaja, Othmán neje; a szép Fatima, a híres Ali khalif neje; Zeinab, Abul Assz neje: Omm Kolthum, ki sógorához, a fölebb említett s özvegyült Othmánhoz ment nőül. Mohamednek még Máriátul, ki keresztyén származású volt, lőn egy fia, Ibrahim, ki szinte korán elhalt. Eszerint, az úgy nevezett zöld turbános emírek neki csak leányágoni maradékai.

Magány viszonyaiban másokkal mindig igazságos volt. Barátival úgy, mint idegenekkel, gazdagokkal úgy, mint szegényekkel, hatalmasokkal úgy, mint gyöngékkel egyképp méltányosan bánt, s a nép szerette őt általában, mivel nyájasan fogadta őket s panaszaikat békésen, részvéttel meghallgatta, nem mint bíró s fejedelem, de mint apa és társ. Habár indulatosságra volt is hajlama, bírt magán uralkodni, úgy hogy még házi körében is türelmesen és elnézőleg kormányzott, mint bizonyítá Anasz nevű szolgája, mondván: nyolc éves korom óta haláláig szolgálám őt, s bár érdemeltem volna gyakran, soha sem szidott meg.

5.

Ilyen volt s maradt Mohamed hivatásának elsőbb korszakában, életében egyszerű, vagyonában szegény, elveiben türelmes, szenvedéseiben alázatos és kitartó; térítéseiben fegyver mély hite s nyelvének ékesszólása volt. Csaknem a Megváltó jellemének magasságára emelkedett, kinek hatalma s ereje tisztán a szelídségben, tűrésben, alázatosságban állott.

Medinába érkezvén, egy számos párt élén látta magát, állva részint azokbul, kik vele Mekkából menekedtek ide, részint kik itt szövetkeztek hozzá, részint kik a pusztaság különböző részeiből naponkint csatlakoztak hitéhez. De bár tizenhárom évig folytonosan üldöztetett, csúfoltatott, sértegettetett, bár családja s nemzetsége miatta szegény, megvetett, bujdosó, ő maga száműzött lőn, s az ellenséges Abd Semz ág kapta magához Abdu Szofián vezérlete alatt Mekkában a hatalmat, talán tovább is, mint a szó prófétája s a hit mártíra folytatta volna békés szerepét: ha rögtön eszközök birtokába nem jut, mik az uralkodás s némileg a bosszú terére ragadják. Hozzájárul, hogy a puszták lakói, kik hozzá csatlakoztak, bátor, veszélyhez s harchoz szokott emberek lévén s a háborúkban alkalmat látván gazdag martalékokra, Mohamednek csaknem lehetlen volt őket bírni, igazgatni s megtartani másképp, mintha csatavágyaiknak néha enged. Azonban, ha nem lehet is tagadni, hogy a térítő helyét ekkor a hódító foglalta el, s a prófétát a vezér váltá fel, úgy látszik mégis, hogy állandó s végcélja vallásának nyomatékos terjesztése volt, s ő meg vala győződve lelkében, miképp Isten azért adá kezébe a hatalmat, hogy vele éljen.

Alig pihente ki magát Mediában, tüstént egy mosét építtetett, fala földből s téglából volt, s a lombokkal takart födelet frissen kivágott pálmák törzsei tartották fel. Mintegy 100 négyszög rőf tért foglalt el, három kapuval, melyből egy rész Szoffat név alatt, a hajléktalan szegények lakául szolgált. Sok ideig nem bírták elhatározni, isteni tiszteletre a hívők miképp hivassanak meg; harsonával e zsidók szokásaként? Vagy magas helyen rakott tűzfénnyel? avagy dobveréssel? Végre Abdallah, Zeidnek fia mondá, miképp ő égi kijelentést vőn, hogy élőszóval kellene a hívőket összegyülekeztetni. Ez idő óta egész keleten naponkint ötször, a négy világsark felé, ekképp kiáltoznak a magas minaretekről alá a muezzinok: "Nagy az Isten! Nagy az Isten! Nincs más Isten az Istenen kívül! Mohamed Isten követe! Jőjjetek imádkozni, jőjjetek imádkozni!" Melyhez este még ezt adják: "Édesebb az imádság az álomnál, édesebb az imádság az álomnál!" Ez igénytelen, sőt szegény moséban eleinte minden egyszerűen ment végbe. Este szilvafa-forgáccsal világíttatott meg, csak később olajjal. Mohamed a földön állva szónokolt, egyik oszlophoz vetvén hátát, később egy alacsony szószéket csináltak neki, melyre három lépcső vezetett. Innen ő hol ülve, hol állva beszélt, támaszkodva egy korláthoz. Úgy mondják, beszéde mindig egyszerű és mindig megható volt, szavai felebaráti szeretetet, békét, jóakaratot, türelmet, s igaz meggyőződést leheltek, s az ihlettség pillanataiban tökéletesen elragadta hallgatóit.

De a mosé volt tanúja a második korszakbeli változásnak is. Itt kezdte a hódosítást s a karduralmat hirdetni ama híres nyilatkozványában, mely röviden így hangzik:

"Több prófétákat külde Isten az ő különböző képességeiről tanuságot tenni: Mózes tanuságot tőn irgalmáról és gondviseléséről; Salamon bölcsességéről, fölségéről, dicsőségéről; Jézus igazságáról tiszta viselete, mindentudóságáról az emberi szívek titkainak ismerete, hatalmáról csodatételei által. De mind e képességek nem valának elegendők meggyőzni az embereket, még Mózesnek és Jézusnak csodatételei is hitetlenséggel találkoztak. Én tehát, az utolsó próféta karddal küldettem. Kik hitemet hirdetik, ne ereszkedjenek vitába s okoskodásba, de irtsák ki mindazokat, kik a törvénynek engedelmeskedni vonakodnak. Minden, ki harcol a hitért, essék bár vagy győzzön, bizonyos dicső jutalmát veendi... A kard kulcsa mennynek és pokolnak. Ki a hitért szenved, tűr, vagy hal, mindez ott fenn, imádságnál és alamizsnánál magasb érdemnek vétetik..." S hogy bátorságot öntsön kebleikbe, ismételve mondogatá, miképp: mi örök idő óta el van végezve, azt el nem lehet kerülni - senki nem élhet tovább, és nem halhat előbb, mint órája ki van jelölve, bár ágyában pihenjen, bár csatában vívjon - és e tan az, miből a nép a praedestinatio hitét szívta.

És bár Mohamed nem engedé bántatni a hitetleneket sem, ha adót fizettek s világi felsőbbségét elismerték; bár ő az így nyert kincset leginkább a hit terjesztésére fordítá: mindez nem gátolá meg a felállított új elv következményeinek kifejlését, mert minden elvnek megvan a maga élete, logikája, mely szükségképpen kifejti magát, mint az elvetett magnak csirája, és így lőn belőle, a szelid philantropbul, vérontó harcos, a békés apostolbul türelmetlen parancsoló, a meggyőző szónokbul törvényhozó fejedelem. S ez idő óta hívőinek száma még inkább szaporodott; rablás, martalékos harc mindig különös vonzalommal bírt az arab népre, mely gyermeksége óta majd védve magáét, majd támadva másét, majd ismét nemzetsége sérelmeért bosszút állva, vándor s némi haramia-életet élt. Ily szellemű népet még ő is csak úgy vezethetett, ha annak hajlamát egyben-másban követte.

Mohamed valóban csakhamar három ízben kísérté meg az ellenséges mekkaiak utazó karavánjait elfogatni, mikből csak a harmadikat koronázta siker. A hedzsira második évében meghallván, hogy Abu Szófián vezérlete alatt Szíriából ezer megterhelt tevéből álló karaván térne vissza Mekkába, ő 314 emberrel, de melyben csak két lovag s hetven tevés volt, elébe ment. Mit Abu Szófián megértvén, segedelemért Mekkába üzent, honnan 100 lovag és hétszáz tevés küldetett ki. Így történt köztük a csata Bedernél, mely Mohamednek első nagy csatája volt, s mely az ő diadalmával végződött. Elleneiből hetven hullt el, és ugyanannyi esett fogságba.

Ezután a Beni Kajnoka zsidók ellen mutatkozott szigorúnak, kiket Medinából ki is űzött, számra mintegy hétszáz férfiút, javaikat elkobozván.

Míg ez Medinában történt, a mekkaiak bosszút lihegtek, ingereltetve főképp Abu Szófiánnak erélyes neje, Henda által, kinek atyja s bátyja Bedernél elestek. A hedzsira harmadik évében Abu Szófián 3000 emberrel, kik közt 700 páncélos vitéz és 200 lovag vala, indula ki Mohamed ellen, ki csak hétszáz embert bírt összegyűjteni, s ezek közt lovag kettő volt, vértet csak száz viselt. A csatát sok ideig vonakodott is elfogadni, de valóban bízván istenében, s ki sem kerülhetvén az összeütközést, Ohodnál a csata megtörtént, s nemcsak serege megveretett, de maga is megsebesíttetett egy parittya által, mely ajkát hasítá ketté, s egy nyílvessző által, melynek feje arcában bennmaradt. Ellenei őt halottnak hívén, egy napon visszavonultak, később újra Medina elébe mentek, a várost megrohanni; de Abu Szófián megtudván, miként Mohamed még él, jobbnak látá, egy évre békét kötvén, diadalmasan Mekkába visszatérni.

E csata után Mohamed több apró harcmeneteket tett Tabuk vidékén és a sziriai határszélen némely fajok ellen, melyek a medinai karavánokat kifosztották; a Beni Nadher zsidók ellen, kik őt megölni akarták, s kiket lakhelyökből is kiűzött; továbbá a Beni Mosztalek nemzetség ellen, mely Ohodnál a mekkaiakkal ellene harcolt. Mindenütt dús martalékot nyert, ez utóbbiaktól 200 fogolyt, ötezer juhot, ezer tevét.

De a mekkaiakkal kötött egy évi fegyverszünet eltelvén, Abu Szófián ismét síkra szállt, s több tribusokkal szövetkezvén, Medina előtt tízezer fegyveressel jelent meg. Mohamed helyzete rendkívül nehéz volt; szemközt álla vele egy roppant számú tábor, benn a városban pedig a zsidók, különösen a Beni Koraidák, s egy más hatalmas arab nemzetség, (melyet ő ingatag hite miatt csak képmutatónak nevezett) valának titkos ellenei. Ezért egy perzsa eredetű tanítványának bölcs tanácsára a várost vízárokkal vétette körül, s habár arab szokás szerint egyes vitézek közt véres bajvívások történtek, úgy látszik Mohamed inkább titkos utakon igyekezett ellenének táborában a szövetkezett tribusokat meghasonltatni. Ekképp Abu Szófián nem tudván az arab harcvitelben egészen új és szokatlan vízgáton áthatni, s gyanú támasztatván elméjében szövetségeseinek hűsége iránt, türelmét veszté, s gúnyolván Mohamed félénkségét, ki bástya mögé búvik, Mekkába visszatért azon örök gondolattal, hogy később veend rajta bosszút.

Ekkor Mohamed haragjának egész súlya a szerencsétlen, bár hibás Beni Koraidákra szállott. Kegyelmet remélvén - mivel azzal kecsegteték - magukat nemsokára megadák, de a próféta által választott bíró, Szád Ibn Moad, őket egy lábig kegyetlenül kivégeztette. Igaz, hogy mint kezdetben a zsidók, leginkább hajlottak az új valláshoz, s kétkedve kérdezék: vajon nem Mohamed-e a hírül adott Messiás, úgy később mellékes szertartásbeli kérdések miatt végképp elidegenedtek tőle: igaz, hogy vele s követőivel hűtlenül bántak, s élete ellen nem egyszer vetettek hálót; igaz, hogy látszólag frigyet kötvén vele, titokban ellene áskálódtak; de az is igaz, hogy semmi tribus irányában nem vetkőzött ki Mohamed annyira prófétai nagy jelleméből. Őt ez ügyben nem annyira a kegyetlenség bélyegzi letörűlhetlenül, mint azon kislelkű, alattomos, mindenesetre őszintétlen modor, miként azt végrehajtatni engedte; mert bár nem ő tette, de tőle függött, hogy meg ne történjék. Mohamed ily kislelkűnek, ily embertelennek, ily bosszúállónak sem azelőtt, sem azután soha nem mutatkozott, élettörténetében ez a legfeketébb lap. S mondhatni, ez eredete azon kölcsönös gyűlölségnek, mely a muzulmánok és zsidók közt azóta folyvást firól fira száll.

Hat éve múlt el, hogy Mohamed Medinába menekült, s társai égő honvágyat éreztek meglátni szülőföldüket, Mekkát, annyival inkább, mivel e város még mindig minden arabnak szent volt. E vágyat Mohamed annál kevésbé akarta gyöngíteni, mivel ő az ősi vallást nem eltörölni, de megtisztítva helyreállítani óhajtá, melynek gyökere nemzeti hagyományoknál fogva Mekkában volt. Közeledvén tehát a szent hónap, midőn a búcsújárók bánthatlanok voltak, s ő kijelentést nyervén az égből: 1400 ember élén Mekkába indult. Ennek híre futamodván, a megfélemlett Koreisek lovagsereget küldtek ellene, de ezt Mohamed ügyesen kikerülte, s a hegyek járatlan szorosain sebesen és ügyesen áttörvén, Mekka előtt Hodeiba mellett tábort ütött s innen békés szándékáról a mekkaiakat értesítette. Célját ugyan nem érte el, mivel a Kábába be nem eresztetett, de a mekkaiak ez alkalmat jónak találván békét kötni egy oly férfival, kinek hatalma, tekintélye, befolyása egész Arábiában szakadatlanul növekedett, vele tíz évre szövetségre léptek, jogot adván neki és követőinek évenkint egyszer Mekkába jönni, ott három napig időzni, és kegyes búcsújárásaikat elvégezni.

A hedzsira hetedik évében Kaibar városa ellen ment, melyet környékével együtt zsidók laktak. Már ekkor zászlóval járt, kék zászlója volt, egyiken a nap, másikon egy fekete sas képe állt. Miután több apróbb erősített helyeket bevett volna, Kaibart szállotta meg, hol veje, Ali vitézségének csodajeleit adta. Sok idő múlva s csak tetemes veszteséggel vétetheték be az erős hely, s majdnem Mohamed maga is áldozatul esett, a zsidók neki mérgezett bárányhúst adván enni. Ekkor egyszersmind különbféle fejedelmekhez, mint II. Kozru perzsa királyhoz, Heraclius római császárhoz s az egyiptomi kormányzóhoz is követeket küldött, s felhívta őket vallását fogadni el, de süker nélkül.

Ezután, míglen ő Mekkába búcsút járni ment, 3000 emberből álló sereget külde a Mutai római kormányzó ellen, kinek alattvalója által Mohamed Sziriába küldött követe meggyilkoltatott. A később rettenetes hírű Khaled "Isten kardja" melléknévvel itt tüntette ki magát először, nehéz, de fényes győzelmet víván ki a római seregen.

De mit leginkább óhajta, az volt: bírni Mekkát, szülővárosát, nemzetségének ősi bőlcsőjét emlékezethaladó idők óta, a helyet, hol legszebb korát élte le, bírni a Kábát, Izmáel maradékai kegyességének legfőbb tárgyát, a szent szekrényt, melyet gyermeksége óta imádott -, és íme e várost még ellenei bírták, még a Kábát bálványok jelenléte fertőzteté meg. Itt tűzni ki az egy, Isten szellemi vallásnak zászlóját, e szent várost tenni az izlám székévé, a központtá, hol Arábia valamennyi népei találkozzanak, ez volt vágyainak végsője. S miért habozott volna? Parancsának sok ezer bajnok engedelmeskedett, puszták megedzett lakója mind, kik a napot, szelet, éhet, szomjat, esőt megszokták s a harcot inkább egy mulatságos vadászatnak, semmint veszélynek s fáradságnak nézték. Kedvelték ugyan a martalékot, de rendhez, fegyelemhez is szoktak, s bátorságuk nem fogyván, hadi tapasztalásuk öregbedett. Annyi győzelem után magukban s vezérökben erősen bíztak, bennök a katona vak engedelmességéhez a hívő tanítvány dühös fanatizmusa járult.

Igaz, a tíz évi békekötés még fennállt, de itt, hol utasok, pásztorok s karavánok közt mindennapi az összeütközés, Mohamed könnyen lelt ürügyet, ha ugyan szüksége volt rá, a frigyet felbontottnak nyilvánítani. Hatalma azonban Arábiában már oly félelmes volt, hogy a Koreisek siettek minden elégtételt megajánlani. Sőt maga a büszke, a hatalmas Abu Szófián jött hozzá követül, de bár mindent elkövetett, bár közbenjárásra Mohamed körében minden jelentékeny egyént felhívott, még nőit, leányait is - célt nem érhetett. Ő tehát maga a medinai moséban a béke megtartására újra megesküdött, de Mohamed nem járulván hozzá, őt az nem kötelezte.

Mohamed titkos terve lévén Mekkát véletlen meglepetés által keríteni birtokába, 10 000 emberrel útnak indult, megtiltva dob- s harsonaszót, minden lármát, tábori tüzet, s választva hegyek mellékes utait. Elébe nagybátyja, Al Abbasz jött, ki neki hív rokona volt mindig, de vallását csak ekkor fogadta el. Ekképp érkezék ő Marr Azzahranhoz, Mekka mellett, anélkül, hogy ellenei észrevették volna. Történt azonban, hogy egy éjjel Al Abbasz a város körül portyázván, két embert elfogott, kiknek egyike maga Abu Szófián vala. Omár, az erélyes, hős s fanatikus hívő, azonnal kardra akarta őt hányni, de Al Abbasznak sikerült foglyát Mohamed színe elébe állítani, ki részint nagylelkűség, részint fenyegetés által őt hívővé tette. Saját szemeivel alkalma lévén csodálni a próféta fényes, páncélba öltözött roppant hadát, Abu Szófián Mekkába siete, Mohamed nevében békét ígérvén mindazoknak, kik, bár hitet nem változtatnak, de ellen sem fognak állani.

Mohamed pedig levetvén piros bíbor öltönyét, fekete turbánt s durva zarándok-zubbonyt ölte magára, s napkeltekor imádkozva mene be Mekkába, nem mint hódító, inkább mint alázatos búcsújáró. Jelenlétében hajtatott végre életének nagy célja, ti. a Kábának mind a 360 bálványa irgalmatlanul ledöntetett. Innen a Zem-Zem szent forráshoz mene inni s megmosakodni; majd hitágazatait magyarázva, a gyülekezetnek szónokolt, végre Al Száfa halmán állást foglalván, a vallására tért összes mekkai nép előtte ünnepélyesen elvonult.

A tömeg már ekkor hajlandó volt őt mint isteni lényt tisztelni, de ő minden személyes hódolatot eltávolított magától. "Miért rettegsz színem előtt? - mondá egy embernek, ki félelemmel közelített hozzá. Én nem vagyok sem Isten, sem király, én szülötte vagyok egy Koreis asszonynak, ki napon szárított hússal élt." S midőn Abu Beker hozzá egy századot haladt aggastyánt vezetne, ki halála előtt a próféta ruháját illetni óhajtá, Mohamed mondá: "Miért mozdíták ki hajlékából e gyönge seiket? Én magam elmentem volna hozzá." És szőnyegére ültetvén, mellét kezével barátságosan illeté, s vele buzgón imádkozott.

Türelme s irgalma e napokban valóban nehéz próbákon ment át. Legdühösb elleneivel, kik őt szegénnyé, becstelenné, földönfutóvá tevék, rögtön szemközt találta magát. Hada, hívői s a medinaiak bosszút lihegtek s reményltek Henda a kegyetlen nő, Vakza a vitéz Hamzának gyilkosa, Abdallah Ibn Szád a próféta egykori tollnoka s a Korán meghamisítója ellen. Akármi volt legyen indító oka: szeretete kedves szülőfölde iránt, vagy vállalatának szerencséje enyhíté haragját, vagy Mohamed valóban irgalomra hajlott természeténél fogva; el kell ismerni, hogy ő nem bűntetett, csak megbocsátott. A történet szemére veti mint bűnt, hogy hitét karddal terjeszté; mintha a keresztyénség kardnak nem szinte igen sokat köszönhetne! Azonban, ha Mohamed jellemét jól megvizsgáljuk, alig szenved kétséget, hogy ha ő világi hatalomra jutása előtt Jézusként mint apostol, mint reformator, mint vértanú hal el, pályája minden folttul ment maradt volna. Hitvatása első időszakában ő hite, tűrése, magamegadása, végtelen kegyessége és a szó, az ige által volt nagy.

Mekkából egyszersmind apró hadcsapatokat küldött a szomszéd városokba s falvakba, a bálványokat ledönteni s lakóikat hitére téríteni.

Azon közben a thakefek, havazok, dzsozmok, szádok s a hegyes vidéken lakó több beduin tribusok részint buzgóságból hitök mellett, részint hogy Arábiát egy növekedő kényuralomtul megóvják, szövetségre léptek ellene. Mit Mohamed megértvén, 12 000 jól fegyverzett embert személyesen vezérelt ellenök. Az ellenség tábora 4000 edzett bajnokot számlálván, a csata Honein mellett sokáig kétes, sőt darab ideig ezeknek vala kedvező, de végre a diadal a prófétáé lőn. Azonban a vert sereg egy része Tajef erősített városba vonta magát, melyet Mohamed 20 napon át hasztalan vívott, úgy hogy utoljára is alku által jutott birtokába; - de a vezér, Malek és tribusa, hitére áttértek. Ilyen háborúkban serege mindig roppant martalékokkal gazdagodott, például ez alkalommal 6000 fogollyal, 4000 uncia ezüsttel, 40 000 juhval, 24 000 tevével.

De a havazoknak Mohamed mindent, mi tőlök elvéteték, visszaadatott. A közbenjáró Halémának, egykori dajkájának leánya volt. Midőn e nőt, tej-testvérét, a próféta megismerte, tiszteletül fölkele ülő helyéből és alája saját köpenyét teríté.

Efféle nagylelkűség, s különösen az, hogy jótéteményei által Mohamed a hitben még ingadozó mekkaiakat lekötelezni igyekezett, elégedetlenséget és féltékenységet gerjeszte a medinaiakban, mondván ők: íme, ő ellenségeit jutalmazza! Ő utoljára is el fog minket hagyni, s Mekkába menend. Mire ő előhívatván őket, mondá: Halljátok meg, medinaiak! Nem viszálkodtatok-e hon egymással s nem én hoztam-e a békét közétek? Nem jártatok-e a tévely ösvényén, s én nem vezéreltelek-e igaz útra? Nem voltatok-e szegények, és én gazdagokká tettelek? Mint kihiresztelt csaló érkeztem hozzátok, de ti hittetek nekem; üldöztek, és ti védőim lettetek; száműztek, és ti befogadtatok; gyámtalan voltam, és ti segéltetek. Azt vélitek, hogy én nem érzem ezt? Azt vélitek, hogy én lehetnék hálátlan? Panaszkodtok, hogy a Koreiseket ajándékokkal halmozom, s nektek semmit nem juttatok? Igaz, én nekik világi jókat adok, de mert csak így lehet világi szívöket megnyerni. Nektek, kik igazak, hívők vagytok, adom - magamat. Ők juhokkal és tevékkel térnek haza, de ti Isten prófétájával mentek vissza. Mondom annak nevében, ki Mohamed lelkét kezében tartja, hogy bár az egész világ térne egy oldalra, ti a másra, én veletek maradnék. Már most kérdem, melyik részt jutalmaztam meg jobban?

E beszéd a medinaikat könnyekre fakasztván, fölkiáltának: mi osztályrészünkkel megvagyunk elégedve; s miután Mohamed Mekkában még egy búcsút járt, s a város igazgatását elrendezte volna, Medinába visszatért -, nem feledvén el útjában anyjának, Aminának pusztai sírját fölkeresni, hol zokogva sírt, de mint hitetlen fölött nem imádkozott.

Híre Mohamednek villámgyorsasággal terjedt el Arábia legtávolabb tartományaiba, s naponkint új meg új tribusok követei érkeztenek, őt vagy mint prófétát elismerni, vagy adót ajánlani. Gondjai is meggyűltek, az apostolihoz az uralkodóéi járulván, és szerencséjével együtt növekedett mind terveinek nagysága, mind statusférfiui belátása és tevékenysége. Ez időbe esik Tajef városának teljes meghódítása, s a hatalmas Tai beduin nemzetség főnökének, Adinak megtérése.

Utóbb ő idegen országokba szánkékozott hitét átültetni, kivált miután meghallá, hogy a növekedő hatalmára féltékeny római császár, Heraclius, ellene sereget gyűjt. Erőfeszítéssel táborát Mohamed 20 000 gyalogra és 10 000 lovasra nevelé, s így indula meg Szíriába. Égető hőségben utazván az átkos hírű Hajaron át, csak Tabuknál üte sátort, honnan vezéreit hódítgatni a közel vidékekre kibocsátván, sok apró fejedelmet megtérített, de még több martalékot szerzett. Azonban a meleg évszak, a sereg fáradsága, tápla- s vízhiány, a római sereg nagysága, otthonról érkezett rossz hírek kényszeríték őt hadi útját tovább nem folytatni.

Közeledvén a szent hónap, s meggátolva köz- s magán dolgai által, ő maga a zarándoklást nem végezhetvén, Abu Bekert küldé Mekkába, de utána ment mihamar Ali egy új Korán-fejezettel, melyben a kard uralkodása a legszigorúbb értelemben kihirdettetett. Ez új kijelentés szerint a hitetleneknek a megtérésre négy hónap adatik, minek végével senki nem kap kegyelmet, ellenök minden módon, minden időben, minden helyen, nyiltan és titokban harc fog folytattatni, míg vagy megtérnek, vagy adót fizetnek, s még a szent hónap sem fog senkit a megtámadás ellen biztosítani. Szerinte ez év végével Mekkában hitetlen nem lakhatik, nemzetség- s vérbeli kötelék figyelembe nem vétetik, sőt a hívő minden közlekedéstől eltiltatik a bálványzókkal, legyenek bár legközelebb rokonai vagy legkedvesebb barátai.

Ekkor küldte a Veres-tenger vidékére s boldog Arábiába Alit, ki részint fegyverrel sok hívőket szerzett, és ez időtájban bukott meg Al Aszvad és Mozeilma, két ál-próféta is, kik kezdetben jelentékeny párt élén állottak.

6.

Azonban Mohamed kezdé sejteni, hogy ereje fogy s közeledik a sírhoz. Ibrahim, egyetlen fiának halála, a folytonos magasztult lélekállapot, a feszített gondolkodás, elméjének örökös ingerültsége, sőt láza, mi nála tehetség és betegség volt egyszersmind, testi fáradságok, az apostolság s uralkodás emésztő gondjai, s talán az említett megmérgezés is erejét megtörték. Ily előérzetekben határozta el életerejének utolsó maradványát egy búcsúzó mekkai zarándoklásra fordítani.

Ennek híre elterjedvén, városokból, falukból, messze síkokról, szírtes hegyekből, szóval Arábia minden részeiből tolongva gyűltek a tribusok a zarándok-prófétát utolsó búcsújában elkísérni. Medina körül az árnyékos völgyekben ezer meg ezer sátor kelt mint egy varázsütésre, s oly szép, festői, csodálatos, mint új tünemény volt az eddig viszálkodásban élt népeket felebaráti egyetértésben szemlélni s egy közös vallásban egyesülve látni. Kíséretének számát némelyek 55, mások 90, mások viszont 114 ezerre teszik, a több száz volt az áldozatra szánt tevék száma, melyek virágkoszorúkkal s lengő színes zászlókkal fölcifrázva haladtak s sivatag homokán. Nehány mértföldnyi hosszú vonalt képezve mendegélt a tarka zarándok-tábor, hegyek ormain most felvillanva, majd völgy torkában elenyészve, s könyörgéseitől s búzgó jajjaitól visszhangozva zengtek a puszták.

Mekkába megérkezvén, búcsújárásban szorosan tartá magát az Ábrahám által megszentelt szertartáshoz, s ezen utolsó búcsújárása szolgál e részben a muzulmánoknak mintául maiglan. Gyöngesége miatt gyalog nem mehetvén, teveháton járta körül a Kábát, így mene a Zem-Zem szent forráshoz is, hol lenyíratván hajfürteit, azokat tanítványai drága ereklye gyanánt őrizték meg. Több ízben, mint hattyú, ki végdalát énekli, szokatlan lelkesedéssel szónoklott a hitágazatokról, hol a Kábában, hol a Szába halmán; itt egy tevehátrul, hogy a hegyoldalt, mint amphitheatrumot elborító sokaság által annál jobban láttathassék - teve volt az ő papi széke, illő szószék a puszták oraculumának. Minthogy pedig betegség s számtalan szónoklás miatt hangja gyönge s a tér nagy: maga a szabad természet volt; csengőbb hangú tanítványai bizonyos távolságra helyeztettek el, kik a próféta szavait mint felállított őrök szájról-szájra átadván, azokat a számtalan hallgatók körében mintegy visszhangoztatták.

Egyik beszédét, talán épp az utolsót, a hagyomány csaknem szó szerint ekképp tartá fenn:

"Ó emberek! Figyeljetek szavaimra, mert nem tudom, ha ez év elmúlván, vajon fogtok-e többé itt látni. Ó hallgatóim, én is ember vagyok, hozzátok hasonló; a halál angyala bármely pillanatban megjelenhet, és parancsának engedelmeskednem kell.

Legyetek irgalmasok és méltányosak egymás iránt.

Mindenkinek élete s vagyona szent legyen mindenki előtt, mint egy hónap és e nap a hívőknek szent.

Tudjátok meg, hogy valamennyien megfogtok jelenni az Úr előtt, ki cselekedeteikről számot kívánand.

Minden, ki letéteményt fogadott el, hűségesen adja vissza azt, midőn visszakéretik.

Minden, ki felebarátjának kölcsönt ád, kamatot azért ne kívánjon. Az adós ne adja vissza, csak a tőkét.

A kölcsön adott összegek kamata eltöröltetik, kezdve azon összegeken, mikkel mások nekem tartoznak.

A gyilkos többé ne bosszúltassék meg, kezdve azon, ki megölte öcsémet Rabiát, fiát Haritnak, ki Abd al Motálleb fiavolt.

Egy évben tizenkét hó leend, melyből négy különösen szent lesz.

Ó emberek, ti bírtok joggal hitveseiteken, mint ezek bírnak joggal rajtatok. Az ő tisztök, házatokat paráznaság által meg nem becsteleníteni; ha ez ellen vétenek, Isten megengedi őket elhagyni, sőt megfenyíteni, de nem halállal. Bánjatok velök kímélettel és gyöngéden. Gondoljátok meg, hogy ők hajlékaitokban olyanok, mint a foglyok, kik úr alá vannak vetve, és akik magoknak semmit sem tartottak fel. Ők Isten nevében nektek átadták testöket és lelköket. Ők egy szent letétemény, melyet Isten bízott kezeinkre.

Ó emberek, figyeljetek szavaimra és véssétek jól azokat lelkeitekbe. Én nektek egy törvényt hagyok, mely, ha hozzá állhatatosan ragaszkodtok, örökre megőriz a bálványozástól, a hitetlenségtől, a tévelytől; egy világos, érthető, határozott törvényt, a Koránt, mely nekem az ég által jelentetett ki.

Ó emberek, figyeljetek szavaimra és véssétek azokat lelkeitekbe. Tudjátok meg, hogy a muzulmánok mind egyenlők és testvérek. Senki ne tulajdonítsa el magának, mi felebarátjáé, hacsak ő azt neki szabad akaratjából nem adja. Óvakodjatok az igazságtalanságtól, ez rátok örök kárhozatot vonna.

Ó én Istenem - kiálta fel, mint egy ember, ki bíráját bizalommal kérdezi - jól betöltém-é hivatásomat?"

Igen, prófétánk, te azt jól betöltéd - kiálta ezer torokból a nép.

"Ó Istenem - mondá a próféta több nyugalommal - halld meg mellettem teremtéseidnek e tanúskodását."

És szülővárosától örökre elbúcsúzván, mint jött, Medinába visszatére, s midőn már hozzá közel volt, megállapodott és fölkiálta: "Nagy az Isten, nagy az Isten! Nincs kívüle más Isten, nincs neki társa. Övé a birodalom. Őt magát illeti dícséret. Ő a Mindenható. Ő teljesíté, mit ígért. Ő állott szolgája mellett, és ő volt az, ki elleneit szétszórá. Térjünk vissza házainkba, s imádjuk és magasztaljuk őt."

A hedzsira 11. évében Ozama, egy csak 20 éves ifjúnak vezérlete alatt Szíria ellen roppant tábort volt küldendő, midőn betegsége borzasztó fejfájdalomban s őrjöngő lázban nyilatkozva, rögtön megsúlyosult. Nehéz álmából éjjel fölébredve, egy szolgája kíséretében a temetőbe vánszorgott, és sírtól sírhoz menve, áhítatosan imádkozott a megholt hívőkért s egykori harcosaiért. - Örvendezzetek, ti lakói a sírnak -, kiálta fel. - Békésebb a hajnal, melyre ti ébredtek föl, mint az, mely az élőkre várakozik. Sorsotok az övékénél boldogabb. Isten titeket megszabadított ama vészektől, mik őket fenyegetik s melyek egymásra következve jőnek, mint éjjel a viharok, melyek közül az, ami jő, sötétebb annál, mi elment.

Azonban óráról órára rosszabbul lett, forró láz kínozta, s fején és testén fakadt hólyagokból vizek ömlöttek ki, mit ő a megmérgezés következményének állított. De mihelyt fájdalma szűnt, Alitól és Abu Bekertől támogatva, a moséba kívánt vitetni, s ott haldokló hangon prédikált, mondván: "Muzulmánok, ha közületek valakit valaha megüték, itt vagyok, üssön vissza ő is. Ha valakit szóval megsérték, itt vagyok, sérelemért fizessen sérelemmel. Ha valakinek vagyonát elvevém, itt vagyok, s vegye el mindenemet, mivel e földön bírok. És ezek nem hiábavaló szók, senki ne gondolja, hogy magának ekképp igazságot szolgáltatván, haragomat vonja magára. Harag és bosszú soha sem volt természetemben." És valóban egy ember felálla, s állítá, hogy neki Mohamed három ezüst dinárral adósa volna, mit Mohamed megtoldva azonnal kifizettetett, hozzá tévén: "Könnyebb itt a földön, semmint ott örökké szenvedni a bűntetést." Ugyanekkor egy más felálla, s meghatva a jelenet ünnepiessége által, bevallá, hogy ő kétkedő, képmutató, tehát nem méltó tanítvány. Mire a haragos Omár ki akará őt a moséből vettetni, mondván: minek fedezed fel azt, mit Isten eltűrt, hogy rejtve maradjon? De Mohamed megfeddé Omárt, szólván hozzá: Ó fia Khattabnak, jobb e világon pirulni, mint a másikon szenvedni.

A következő pénteken (muzulmánok vasárnapján) a moséba nem bírván menni, maga helyett oda Abu Bekert küldé, de ebből sokan azt gondolván, hogy ő meghalt volna, azonnal oda vitette magát, s így szólott: "Hallottam, hogy prófétátok halálának híre titeket megzavart; de melyik próféta élt örökké, hogy azt hivétek, miképp én soha sem hagynálak el? Minden úgy történik, mint Isten elvégezte, s mindennek megvan kitűzött ideje, mit sem siettetni, sem késleltetni nem lehet. Én vissza fogok térni ahhoz, ki engem küldött, s hozzátok legvégső parancsom, hogy maradjatok egyesülve, hogy szeressétek, becsüljétek s támogassátok egymást kölcsönösen; hogy intsétek egymást hűségre s állhatatosságra a hitben, s jó cselekedetek elkövetésére; csak ezek által gyarapodhatik az ember, minden egyéb romlásra vezet. Én most előre megyek, ti mihamar követni fogtok. Halál mindnyájunk sorsa, senki se kísértse meg azt tőlem elfordítani. Éltem javatokra s halálom is javatokra leend."

Ezek valának utolsó szavai közhelyen. Más napon könnyebben érzé magát, de javulása csak látszólagos volt, mert rögtön vonaglani kezdett. Azonnal meghagyta, hogy szolgái legyenek szabadok, s mi pénz házában találtatott, azt a szegények közt mind kiosztani rendelte. Néha, ösztönileg, egy korsó felé nyújtá kezét, s a benne lévő hűs vízzel kísérté meg ábrázatát megfecskendezni, bágyadt feje kedves Ajesa nejének ölén nyugodván, végre meredt szemeit égre emelvén, töredezett hangon mondá: "Ó Isten, - legyen úgy! - a paradicsom dicsőült lakosai közt" - és meghalt.

Ajesa jajgatásai mihamar tudatták a ház s a város népével a nagy eseményt. A nép megrémült mint földrengéskor, mindenki oda hagyta dolgait, a Szíria felé indulandott sereg ellenrendeletet kapott, mindenki tudta, mi történt, de senki nem hitte. Hogyan halt volna meg - zúga a sokaság. Hát nem volt ő közbenjárónk Istennél? Omár a rettenetes hős s a fanatikus hívő villogó pallossal kezében kiáltá: "Ő csak rövid időre távozott el, mint Mózes, Imrám fia, negyven napra a hegyre fölment, de mint ő, a próféta is vissza fog jönni."

Az okosabb Abu Beker később megjelenvén, s a holtat megcsókolván, csak nehezen tudta a népet ily szavakkal megnyugtatni: "Valóban, ha csupán Mohamed volt imádástok tárgya, ő meghalt; de ha Istent tisztelitek, az nem halhat meg. Mohamed csak Isten prófétája volt, s osztá sorsát azon apostoloknak s szent embereknek, kik előtte elköltöztek. Avagy mivel meghalt, el akartok tőle fordulni, s hitétől elszakadni? De ne felejtsétek el, hogy hittagadástokkal Istennek nem ártotok, hanem saját magatokra vontok kárhozatot, míg Isten áldásának teljét fogja önteni azokra, kik benne hisznek."

Mohamed halála történt a hedzsira 11., vagy Kr. sz. után 632. esztendőben.

Teste megmosatván és tömjéneztetvén, három lepedőbe, két fehérbe, és egy yémeni csíkos gyapjúkelmébe takartatott, ezután ambrával, muszkkal, aloesszel s egyéb szagos füvekkel elkészítettvén, keleti szokás szerint három napon át közszemléletre kitétetett. Afölött, hova temettessék, vita támadott. A mekkai származású hívők Mekkába akarták vitetni, hol született; némelyek Jeruzsálembe, mely a próféták temetőhelye; a medinaiak megtartani óhajták a városban, hol menhelyet talált s hol naggyá lőn. Végre a bölcs Abu Beker véleménye győzött, ki Mohamed akaratának lenni állítá, ott eltemettetnie hol a halál éri, s e szerint Ajesa lakában azon ágy helyén ásaték sír, hol kimúlt, és ott temettetett el.

Most a helyen egy pompás, 165 lépés hosszú, 130 lépés széles mosé emelkedik, melynek midőn a hívő muzulmán távolrul meglátja fehér kúpjait s négy magas minaretjét, arcra borulva és búzgón imádkozva köszönti azokat.

Sok hívők járnak búcsúra ide is, de ez nem szent kötelesség, mint a mekkai búcsú az. Mit a keresztyének sokáig hittek, hogy vas koporsója négy mágnesoszlop közt légben függene, az elmés mesék országába tartozik.

Részrehajlatlan ítélő nem fogja tagadhatni ezek után, hogy bár Mohamed egy bizonyos időben inkább vezér s hódító volt, de életét úgy kezdte s úgy végezte, mint vallásos ember s mint kegyes próféta.

7.

Mohamed mind beszédeiben, mind a Koránban ismételve s ünnepélyesen kijelenté, hogy ő Mózes, Jézus s más isteni küldöttek csodatételeiben hisz -, hogy ő ember, ki közönséges anyától született s mint minden más ember, meg fog halni -, hogy ő neki a Koránon kívül semmi más igazság ki nem jelentetett; mindez mitsem használt, a nép neki csodákat tulajdonított. Úgy látszik, már életében szájról szájra szárnyaltak róla efféle hagyományok, melyek halála után az idő folytával együtt szaporodtak. Mint a magas hegyek annál kisebbeknek látszanak, mennél messzebb távozunk el tőlök, úgy ellenkezőleg a rendkívüli emberek alakjai annál óriásabbak, mennél nagyobb a tér s idő, mely tőlök elválaszt. A nép, a sokaság hasonló a veréb-csoporthoz, mely bámulva nézi a fejedelmi sast, mely közüle fölrepül, s midőn az a légben fölebb-fölebb emelkedve a magasban végre elvész, azt hiszi, hogy az a napba vagy az égbe szállt. Mohamed követőinél ez annál meglepőbb, mivel tekintetvén a Korán mint tan, az inkább egy filozófia, sem mint egy vallás, amennyiben a vallás alatt a szó valódi értelmében dogmák s misztériumok oly összegét kell értenünk, melynek forrása nem az ész, sőt, amely néha érvényt s elismerést az ész ellen követel. A Korán csak egy főigazságot állított fel: egy az Isten, melynek felfogására elég az emberi ész maga is; könyvéből minden tant, mi misztériumot s a józan ésszel megfoghatlan dogmát foglal magában, részletes gonddal kizárt. És íme követői, a dervisek, a világ e legnagyobb s legfinomabb misztikusai, minden cselekedetét, mit a mindennapi ész oly természetesen kimagyaráz, csodákból származtatják; hol van vallás, mely számosabb csodákkal s miszteriumokkal volna átszőve? Különben ez sorsa minden vallásnak. Úgy látszik, emberi elme a végtelen, a megfoghatlan, az örökkévaló Istenhez nem közeledhetik anélkül, hogy képzeletünk csodálatos eszméket, képeket, dolgokat ne teremtsen, ez talán már maga egy neme imádásának, s lélekben közeledvén a legfőbb lényhez, az ő közelsége az, mely földöntúli dolgok érzésére s látására szellemünket ez új, e látnoki tehetséggel ihleti.

Mohamedről tehát a hagyományok sok csodát beszélnek. Jellemzésül nehányat el fogok sorolni.

Midőn dajkája, Haléma magához vitte, a teve, melynek hátán ült a gyermek, szótehetséget nyert, s hírdette, hogy e gyermek a legnagyobb próféta, a fő küldött, kedveltje a Mindenhatónak.

Midőn három éves volt s a mezőn játszanék, Haléma látta, hogy Gábor angyal megjelenvén, mellét fájdalom nélkül kinyitá és szívét belőle kivévén, abból az eredeti bűn mocskát kinyomá, s megtöltvén hittel és prófétai fénnyel, azt mellébe visszahelyezé.

Másodszor midőn szónokolna, égből egy galamb szálla le, s fülébe súgá, mit volt mondandó.

Midőn Habib, híres fejedelem, csodatételt kívána tőle, parancsára a Hold, köpenyének jobb ujján bemenvén, bal ujján kiment, majd kétfelé vált, s egyik keletnek, másik nyugatnak indulván, az ég közepén újra egyesült.

Akkor, midőn Medinába menetele előtt Abu Bekerrel a Thor-hegy barlangjába bútt el üldözői elől, ezek őt a barlang szájáig nyomozták; de íme a nyílás előtt egy ákászfa nőtt, terepély ágain egy fészekben erdei gerlice meleg tojásain ült, s az egészet egy pók könnyű hálójával voná be. Mindezt látván a Koreisek, meggyőződtek, hogy ekkor a barlangba senki sem mehetett be.

Midőn Abu Szófián hatalmas tábora ellen Medinát vízárokkal vétette körül, szükséget szenvedvén néha a nép, ő ezereket tartott jól egyiptomi szilvával egy kis kosárból, mely azután is telve maradt; másszor egy sült báránycombbal s egy árpacipóval ezer embert elégített ki, anélkül, hogy az étek elfogyott volna; Tabuk városa mellett táborozván, serege szörnyen szomjazott, végre egy kutat találtak, de melyben csak egy pohárka víz volt, mit neki nyújtának, mellyel ő szomját oltván, a maradékot visszaönté -, mire egy zúgó forrás bugyogott ki, melyet az egész tábor s a tevék ezrei sem bírtak kimeríteni.

Tanítványai minden győzelmeit láthatlan angyalsereg segedelmének s azon pornak szokták tulajdonítani, melyet ő a csata kezdetén -, kétségkívül jelképes szokásbul -, az ellenség felé szórt. Megemlítendő még azon szörnyű kalapácsütés is, mellyel egy bércet illetett, s melynek egy óriás szikrája egész boldog Arábiát megvilágítá, másik Constantinápolyt úgy, hogy benne a császári palotát lehetett látni, harmadik Perzsia fővárosának tornyait; - mindez előjel volt az izlám jövendő nagyságának.

Így szólnak a muzulmán hagyományok. De más úton járnak-e a keresztyének hagyományai? Mit találunk azon kor szent íróinál? Különbféle csodák s természeti forradalmak leírását, mik Mohamednek mint Antikrisztusnak születését a világgal tudatták. Constantinápolyban borzasztó szörnyek születtek; búcsújárások alkalmával a kereszt a hívők iszonyú félelmére ingadozni kezdett; a Nil, a szörnyek ez ősanyja, két undok szörnyet szült, egy férfit s egy asszonyt, melyek felbukkanván a hullámokból, rémülve tekintének körül, és ismét elmerültek; egyszer a Nap egy harmadával kisebb lőn, halvány, bús sugárokat eresztve magából, s éjjel mint égő kemence lángolt az ég, véres lándzsák futkosván rajta.

Egyik legérdekesb hagyomány az, mely Mohamed éjjeli útját Jeruzsálembe s a hetedik égbe írja le. Úgy látszik, ez - legalább némi részben - tőle magától származik, de ő azt mint látnoki jelentést kívánta érteni, mint utat, mit nem testileg, de lelkileg, ihletileg tőn. Íme, adom azt Abulfeda, Al Bokhári és Abu Horeira arab történetírók után, de csak főbb vonásaiban:

Sötét s csendes éjszaka volt. Mohamed mélyen alvék, midőn fölébreszté egy szó: "Ébredj fel aluvó!" Gábor angyal álla előtte. Szelíd és tiszta volt ábrázata. Képe fehér mint hó, hajai vállaira omlottak, sok színű szárnyain kívül, öltönye gyönggyel s arannyal volt kihímezve.

Egy fehér paripát hoza Mohamednek, mind tulajdonaira, mind alakjára nézve csodálatost. Feje emberé volt, nyaka lóé, szemei fehérek mint hyacint s fényesek, mint csillag. Sas szárnyai sugárokból állottak, s egész teste drágakövektől sugárzott. Kanca volt, s szemvakító fényéről s hihetetlen gyorsaságáról Al Boráknak, azaz villámnak, neveztetett.

Mohamed rá akarván ülni, a paripa vonakodva lépett hátra.

"Légy nyugodt ó Borák, - mondá Gábor -, tiszteld Isten prófétáját. Soha nem ült téged halandó, kit Isten jobban becsült volna."

"Ó Gábor, - felelt Borák -, ki ekkor megnyerte a szólás tehetségét, nem ült-e engem hajdan Ábrahám, Isten barátja, midőn fiát, Izmáelt meglátogatta? Ó Gábor, vagy ez itt a közbenjáró s alkotója a hitnek?"

"Úgy van, ó Borák, ez Mohamed, Abdallah fia, boldog Arábia tribusaiból egy, s igaz hívő. Ő Ádám fiai közt a fő, Isten küldöttei közt a legnagyobb, a próféták pecséte. Közbenjárása nélkül senki nem juthat a paradicsomba. A menny van jobbján jutalmául azoknak, kik benne hisznek, balján a gyehenna tüze, hova jutnak mindazok, kik tanításinak ellenmondanak."

"Ó Gábor, - felelt Al Borák, - azon hitnél fogva, mely téged hozzáköt, kérd meg őt, hogy a feltámadás napján lenne mellettem közbenjáró."

"Légy bizonyos -, közbeszóla Mohamed -, hogy közbenjárásom által be fogsz menni a paradicsomba."

Ekkor hátára ülvén, a mekkai hegyek fölött az ég felé emelkedett.

Midőn ég és föld között villámkint repülnének, Gábor felkiálta: "Állj meg Mohamed, szállj alá a földre, s imádkozzál, kétszer meghajtván magadat."

Ez történvén, szól Mohamed: "Ó barátom és lelkem szerelmese, miért kívántad, hogy itt imádkozzam?"

"Mert ez a Szinai hegy, hol Isten kiadá parancsát Mózesnek."

Ismét repültek ég és föld között, míg Gábor másodszor nem parancsolá: "Állj meg ó Mohamed, szállj le s imádkozzál, kétszer meghajtván magadat."

Megtörténvén, Mohamed hasonló kérdést intéze hozzá, mint előbb.

"Mert ez Bethlehem, hol Máriának fia, Jézus született."

Útjokat tovább folytatva a légben, jobb felől egy szót hallának: "Ó Mohamed, állj meg kissé, hadd szóljak veled; minden teremtett lények közt én hódolok neked legmélyebben."

De Borák repült odább, s Mohamed nem álla meg, mert érzé, hogy nem dolga megállani, hanem az a mindenható s magasztos Istentől függ.

Ekkor balrul halla egy hasonló felhívást, de Borák folyvást repült, s Mohamed nem álla meg. E percben előtte egy bájteljes hölgyet láta, fölékesítve a föld minden kéjeivel és gazdagságival. Édes mosollyal zengve szóla ez hozzá: "Állj meg, ó Mohamed, hadd csevegjek veled; én minden teremtmények közt leghűbb hódolód vagyok." De Borák folyvást repült és Mohamed nem álla meg.

Azonban Gáborhoz fordulván, kérdé tőle: "Miféle szók voltak azok, miket hallék, és ki volt ama hölgy, ki velem szólni kívánt?"

"Az első egy zsidó szava volt; ha vele szóba eredtél volna, összes nemzeted a zsidó vallásra térendett. A másik egy keresztyéné volt; ha rá hallgattál volna, néped mind keresztyén fogott lenni. A hölgy volt e világ minden gazdagságival, hiúságaival, csábjaival; ha rá hallgatsz vala, nemzeted az élet múló gyönyöreit választotta volna az örök üdv helyett, s mind el fogott volna kárhozni."

Folytatván légi útjokat, Jeruzsálem szent templomának ajtajához érének, hol Borákról Mohamed leszállván, azt azon karikába köté, hova lovaikat előtte más próféták kötötték. Bemenvén, ott találá Ábrahámot, Mózest, Jézust s más prófétákat. Miután velük együtt imádkozott volna, égből egy fénylajtorja bocsáttaték le, míg vége a Sakrát, az az a szent alapkövet, Jákób kövét nem érte. E lajtorján ő, segíttetve Gábortul, azonnal az égbe ment, gyorsan mint villám.

Jutván az első égbe, ajtaján Gábor kopogtatott. "Ki van ott? - kérdé belőlről egy hang. Ki van veled Gábor?" "Mohamed." Kapott ő hivatást? "Igen." Akkor Isten hozta, s a kapu megnyílt.

Az első ég tiszta ezüstből volt, ragyogva boltozatán töménytelen csillagok, mik arany láncokon függöttek. Mindenik csillagban őrt egy angyal állt, hogy abba rossz nemtők be ne menjenek. Midőn Mohamed belépe, egy öreg ember közelíte hozzá, s Gábor mondá: "Ez itt atyád, Ádám, üdvezeld őt." Mohamed tevé mint parancsoltatott, s Ádám őt megölelvén, gyermekei közt a legnagyobbnak s a próféták közt elsőnek jelenté ki.

Ez égben számtalan mindenféle állatok voltak, mik egykor angyalok valának, s jelen alakaikban Istennél közbenjárók a föld különbféle állatai mellett. Köztök volt egy fehér s oly csodálatosan magas kakas, hogy taréja a második eget érte, bár az 500 évi útnyira volt az első felett. E bámulatos madár minden reggel harmonikus zengéssel üdvözlé az Urat. A föld minden teremtményei - az embert kivéve - felköltetnek szava által s minden nemebeli madarak halleluját vele versenyt énekelnek.

Ekkor a második égbe mene fel. Gábor kopogtatván kapuján, a leírt kérdések és feleletek után oda beeresztették.

Ez ég csiszolt acélból volt. Itt Noét találták, ki Mohamedet megölelvén, őt a próféták legnagyobbjának jelenté ki.

A harmadik égbe hasonló szertartások után jutván, ez drága kövekből állt s ragyogását halandó szem nem bírta meg. Itt ült egy angyal, megmérhetetlen magas, kinek két szeme egymástól hetvenezer napi járásnyira volt. Parancsa alatt százezer osztály fegyveres nép állt. Előtte egy nagy könyv feküdt, melybe szakadatlanul írt s belőle kitörült.

"Ez -, mondá Gábor -, Azráel, a halál angyala, ki Isten titkait ismeri. Az előtte fekvő könyvbe folyvást a születendők nevét írja, és belőle kitörüli azokét, kiknek ideje lejárt s kik azonnal meghalnak.

Ekkor a negyedik égbe mentek, mely a legfinomabb ezüstből volt készítve. A benne lakó angyalok közt volt egy, kinek magassága ötszáz nap járásnyi volt.

Külseje búslakodó és könnyek folyamai szakadtak szeméből.

"Ez -, mondá Gábor -, a könnyek angyala, hogy sírjon az emberek fiainak bűnei fölött, s megjósolja a rosszat, mi rájok várakozik."

Az ötödik ég a legtisztább aranybul volt. Itt Mohamedet Áron fogadta nyílt karral és üdvözlettel. A bosszú angyala lakik ez égben, s őrködik a tűz eleme fölött. Minden angyalok közt, melyeket Mohamed látott, ez volt a legírtózatosb és a legundokabb. Képe veres rézből látszott lenni, elborítva bibircsókkal s kinövésekkel. Szemei villámot szórtak s markában lángdzsidát tartott. Lángtól körülövezett trónon ült, s előtte veresen izzó bilincsek halmaza kélt. Ha ő így a földre lépendett, a hegyek elemésztődtek, a tengerek kiszáradtak s az emberi nem félelmében meghalt volna. Rá s felszolgáló angyalaira van bízva az isteni bosszú végrehajtása a bűnösök s hitetlenek ellen.

Ezt elhagyván, a hatodik égbe szállának fel, mely átlátszó kőbül volt alkotva, mi Haszalának hívatik. Itt volt egy óriás angyal, félig hóbul, félig tűzből, de a hó nem olvadt el, sem a tűz ki nem oltatott. Körülte alsóbb angyalok karban énekelték: ó Isten, ki hót és tüzet egyesítél, hívő szolgáidat így egyesítsd törvényed iránti engedelmességben össze.

"Ez - mondá Gábor -, az ég és föld angyala. Ez küldözi angyalait a földre népedhez, hogy ezt ők hitedre térítsék."

Itt volt Mózes is, de ahelyett, hogy őt örvendezve fogadta volna, mint tevék a többi próféták, látására sírva fakadt.

"Miért sírsz? - kérdé Mohamed. - Mert benned egy utódot szemlélek, ki nemzetedből többet fogsz paradicsomba vezérelni, semmint én vezethettem Izráel pártos fajából."

Innen a hetedik égbe menvén, ott Ábrahámtól fogadtatott. Ez áldott lak isteni fényvilágból van alkotva, oly földfölöttileg dicsőségesből, hogy azt emberi nyelv nem képes leírni. Egy lakosának leírása fogalmat fog a többiről is adni. Nagysága az egész földünket haladta, s hetvenezer fejjel bírt; mindenik fejnek hetvenezer szája volt, mindenik szájnak hetvenezer nyelve, mindenik nyelv hetvenezer különbféle nyelvet beszélt, s mindez csupán a magas Isten dícséretének éneklésével foglalkozott.

Míglen Mohamed e csodaszép lénynek szemlélésébe elmerült volna, hirtelen egy lótusz-fára ragadtaték, mely Isten láthatlan trónjának jobbján virágzik. E fának ágai messzebb nyúlnak szét mint milyen a tér a Nap és Föld között. Árnyékban több angyal örvendez mint száma a homoknak, mely a tengerben s valamennyi folyam medrében találtatik. Levelei elefánt füléhez hasonlók, s gallyain ezer meg ezer halhatlan tollasok játszadoznak, énekelve a Korán fölséges verseit. Gyümölcsei kedvesbek a tejnél, édesbek a méznél. Ha Istennek minden teremtményi összegyűlnének, egy e gyümölcsből valamennyit kielégítené. Minden magva egy hurit vagy mennyei szűzet rejt magában, boldogítani az igaz hívőt. E fábul négy folyam ered, kettő befoly a paradicsomba, kettő túl megy rajta, s belőle lesz a Nil és Euphratesz.

Ekkor Mohamed és égi kalauza ment az Al Mamúrba vagy az imádás házába, mely veres jácintból és rubinból volt alkotva, s körülvéve örökké égő mécsektől. Midőn Mohamed a kapun belépe, három edény nyújtaték neki; egyben bor volt, másikban tej, harmadikban méz. Ő azt választá s abbul ivék, melyben tej volt.

"Jól cselekvél, választásod jövendőteljes - kiáltá Gábor -, ha a borbul ittál volna, néped szerte szét fogott vala menni."

E ház hasonló a mekkai Kábához, s éppen e fölött van az égben; naponkint hetvenezer felsőbb rendű angyal csinálja benne a hétszeres körutat, s Mohamed azt velök csinálta.

Gábor ennél tovább nem mehetett. De Mohamed gondolatnál sebesebben repüle végtelen űrön át, két rész benne fényes volt, egy szörnyen sötét. E feneketlen homályból kiérvén, félelem szállta meg, Isten színe előtt találva magát, trónjától csak két nyíllövésnyire. A legfőbb lény ábrázata húszezer fátyollal volt befedezve, mivel dicsőségének látása a nézőt megsemmisítette volna. Kezeit kinyújtván, egyiket Mohamednek mellére, másikat vállára helyezé, ki belső édes kínos borzalmat éreze, mely szívéig s csontjának velejéig hatott. Ezt követé édes kisugárzástól kísértetve, valami magasztos belső elragadtatás, melyet senki nem érthet, csak az, ki istenség közelében volt.

Ekkor Istentől Mohamed több felfedezéseket kapott, mik a Koránban vannak, s egyszersmind meghagyta, hogy minden igaz hívő naponkint ötven könyörgést mondjon.

Midőn Isten színe elől eltávozott volna, találkozván Mózessel, ez kérdé tőle: mit rendelt vala Isten? "Hogy naponkint ötven könyörgést mondanék."

"És gondolod, hogy e munkát elvégezheted? Én már előtted megkísérlém ezt, megkísérlém Izrael fiaival, de hiában. Térj vissza, s kérd, hogy annak száma szállíttatnék le."

Mohamed visszatére, és neki abból tíz elengedtetett. De ezt Mózesnek elmondván, ez a negyvenet is sokallta. Mohamed ismételve visszatére mindaddig, míg a szám ötre le nem szállíttatott.

Mózes még akkor is ellenvetést tőn.

Nem térek többé vissza - válaszolá Mohamed -, több engedményt pirulás nélkül nem kérhetek. És ezzel búcsút vévén Mózestől, elment.

Ugyanazon lajtorján, melyen égbe ment, innen a jeruzsálemi templomba le is szállt, hol Borákot még mindig a karikához kötve találta, s reá ülvén, egy pillanat alatt ott terme, honnan elvitetett.

Mi illeti a Koránt, jelen alaka nem Mohamedtől származik. A benne foglalt kijelentéseket ő különböző időben, különböző helyeken, különböző alkalmakkal és különböző személyek előtt tette, melyeket, ő írástudatlan lévén, vagy titkárai bőrre avagy pálmalevélre jegyeztek fel, vagy tanítványai puszta emlékezetből később gyűjtöttek össze. Ez az oka, hogy sok homály, összefüggetlenség, ismétlés, ellenmondás van benne, bár sok magas, tiszta erkölcsi parancs, sok mély gondolat, emelkedett nézet és kivált sok költői ihletű szépség is. Csak halála után szedette Mohamed egyik titkára Zeid Ibu Thabet által, utódja Abu Beker az egészet össze, de idő- és eszme-rend nélkül, mi a művet töredékessé és alaktalanná teszi, és miután az így kerengésbe ment könyvbe később tetemes hibák, változtatások s ellenmondó eltérések csúsztak volna, harmadik utódja Othman kalif az egészet gondosan megvizsgáltatván s a különböző szövegeket egybevettetvén, mint igaz Koránt állapíta meg egyet, a többi példányokat mind megsemmisítni rendelvén.

E szó Korán, al particulával: "Al korán", írást jelent; a muzulmánok, par excellence, könyvnek is nevezik.

Mint Mózes törvénye, a Korán is mindenre, dolgokra és személyekre kiterjed. Ez egy vallásos, polgári, családi és orvosi törvénykönyv egyszersmind. Kalauza a muzulmánnak bölcsőjétől kezdve, kíséri azt az élet minden szakain át; ott áll halálánál, mutatván jutalmul neki a paradicsomot, ha élt törvényei szerint. Mindent szabályoz: az ember jelen és jövő életét. Meg kell vallani, hogy belőle az emberek boldogságának mély szerelme sugárzik ki; ez a munkának lelke.

Összesen 94 fejezetből áll, melyek egymás után külön-külön hirdettettek ki aszerint, amint a körülmények ilyen vagy olyan parancsolatot szükségessé tőnek: ez az oka, hogy benne nincs rendszeres összefüggés és sok ellenmondás van. Miután Mohamed magát a Mózes és Jézus által kezdett munka folytatójának mondá, sok ideig reménylte, hogy a keresztyénekkel és zsidókkal a hitben összeolvadhat, ezért e két vallás híveiről ő dícsérőleg és kímélettel szól; csak utóbb, halála után, véres összeütközések következtében nyilatkozék ki köztök s a muzulmánok közt amaz éles ellentétel, hol mind két fél a másikat hitetlennek, pogánynak nevezte; de ez a Korán eredeti tanaival nincs összhangzásban.

A Koránnak fő hibája, hogy dogmák s polgári törvények könyve egyszersmind. Ilyesmi a legtökéletesb törvényhozás lenne, ha lehető volna, mert ekkor a lelkiismeret lenne a kormány, az alattvaló polgár s hívő lenne egyszersmind, égi és földi hatalom összeolvadna; de ez lehetetlen, miután a törvényhozó nem csalhatatlan. Hogyan is lehetne e kettőt összekötni; a polgári intézvényeket, mik idővel, szokásokkal, haladással változnak, s a vallásos dogmákat, miknek jelleme, természete az örökkévalóság és változhatlanság? Hogyan lehetne összefűzni azt, mi örök, azzal, mi múlékony, embert Istennel, életet a halállal? Épp ezért a történet bizonyítja, hogy mint kezdetben a theocratikus kormányok a legerősbek voltak, míg tér s idő alattok, dolgok körültök nem változhattak; későbben a legtespedőbbek s legjavíthatlanabbak lőnek, midőn bennök az isteni folyvást állván, megváltozott az, ami földi, emberi, szóval: mi változásnak van alávetve. Ez magyarázza meg, hogy első századokban az izlam oly ellenállhatlan hatalommal terjedt mint vallás, hogy utóbb mint birodalom oly gyors hanyatlásnak indult.

De a Korán nem gátolhatta meg vallásos felekezetek támadását sem, bár Mohamed hirdeté, hogy ő az utolsó próféta s könyve Istennek végső kijelentése. A törökök a Szunnát követik, mely a próféta tetteiről s szavairól fennmaradt hagyományok gyűjteménye; ez nekik a Korán kulcsa, mint a katolikusoknál a szent atyák magyarázata, a Bibliáé. A perzsák ellenben a Szunna tekintélyét el nem ismerik; azok ennél fogva szunnáknak, ezek siiknek neveztetnek, s a gyűlölség a két felekezet közt határtalan.

Ezeken kívül vannak a hakémok, kik Hakem kalifot ismerik prófétának; a jezidek, akik némelyben Zoroaszter tanait követik; a szabinok, kik a zsidó szertartásokbul kölcsönöztek sokat; de körülmetélkedés helyett évenkint keresztelkednek; és legújabban a hatalmas vahabok Arábiában, kik a Korán tekintélyét elismerik, de magyarázva a józan ész által, és kik bűnnek tartják embert imádni, legyen az bár maga Mohamed. Másrészről a tudósok s a Korán helyeinek magyarázatában egymástól végtelenül eltérnek; a bölcselkedő sehol nem oly nagy mesterek szőrszálhasogatásokban, hipotézisekben, szellemi búvárlatokban mint Keleten; tőlök ment át középkori tudósainkba e modor, mely nálok most is uralkodik. A dervisek rendei pedig a legábrándosb, legködösb, legmisztikusb tanokba süllyedtek el.

Különös! Az izlam a lehető legegyszerűbb vallás, sőt inkább csak filozófia; mert inkább az észhez szól semmint a hívéshez; egy tiszta racionalizmus az, mely egyszerűen deizmusban végződik; alapelve: az egy testetlen Isten, kultusza: könyörgés és jótékonyság; ez minden, ez lényege; és melyik valláshoz társult több csoda, melyik szült oly számos misztikusokat? Úgy látszik, az embernek nem kell az, mi egyszerű, neki csodás s természet fölötti kell, ő arra áhít, mi értelmét haladja, ő azt kívánja, mit meg nem foghat, mit esze által ismer, az őt ki nem elégíti; mi végre is azon véleményre vezeti a figyelmezőt, hogy van az emberi lélekben egy érzékfölötti tehetség, melynek épp oly dolgok kellenek, mik az észnek nem kellenek, ti. kellenek misztériumok, dogmák, szóval miket emberi véges elme meg nem foghat, vagy legalább ki nem magyarázhat.

8.

Ekképp kezdettől végéig lerajzolván Mohamed pályáját, nagyságához képest röviden, gonddal lényeges fővonásira, nem mellőzve apróbb részleteket sem, midőn azok jellemzők, és részrehajlatlanul, amennyiben gyöngéit nem takargattuk, érdemeit nem nagyítottuk; itt magában merül föl két kérdés: egyik, mi ítélet mondandó az ő egyéni, emberi jelleméről; másik, a munka, mit ő végrehajtott, mi fontossággal bír és mi helyet foglal el az emberiség nagy történetében?

Mohamed próféta volt-e? Erre korunkban felelni fölösleges. Prófétának hitte ő magát? E kérdésnek megoldására szükséges előrebocsátanunk, miképp a prófétaság azon alak, melyet Keleten a szemit népeknél minden nagy forradalmak magokra öltenek, és e prófétaság a monoteizmusnak szükséges következménye. Az ősnépek folytonos viszonyban hívén magokat lenni az Istenséggel, s mind a fizikai, mind az erkölcsi rendű nagy eseményeket tekintvén, Istennek e befolyását a mindenség kormányzatában kétképpen fogják föl: szerintök az isteni akarat vagy emberi alakban megtestesülve nyilatkoztak, ez az indusok fogalma; vagy az magának közlönyül egy embert választ ki, és ez a szemit népek prófétája. A szemit népek eszméje szerint Isten s ember közt oly megmérhetlen távolság van, hogy közlekedés a kettő közt csak egy tolmács által történhetik, és a tolmács mindig különbözik a fő lénytől, kitől ihletését kapja. Az arab népnek e korban már volt elősejtelme valami nagy történendőrül, s tudván, hogy a zsidóknak voltak prófétái, ő is várta a magáét: többen támadtak is, de ismét eltűntek nyomtalanul. Mohamed maga e várakozásban nőtt fel, s e részben osztá kortársai nézetét. Ő egészen korának s népének fia volt, de kimagasult közülök, mint hegy a pusztából. Az bizonyos, hogy benne vallásos szemlélődésekre nagy hajlam volt, mit gyakori magány, sok bőjt, folytonos imádkozás, ábrándos elmélkedés még inkább nevelt; s ha hozzávesszük, hogy ő még testileg is idegzetes rohamoknak, elmelázaknak, lelki paroxizmusoknak volt alávetve, hogy ily izgatott lélekállapotban neki gyakori s jelentékeny álmai lehettek, mikre ő bizonyosan tartott, mint a Biblia férfiai hajdan tartottak, s Kelet népei most is erősen tartanak: megfoghatóvá lesz nemcsak az, hogy mások e természetlen állapotot alkalmasnak vélték égi látásokra, isteni kijelentésekre, hanem az is, hogy ezt ő maga is prófétasága jeléül vette. Meggyőződése oly mély volt, lelkesedése oly nagy, s egy Isten hitével a bálványimádók buta sokasága közt oly magasan állott, hogy ő nem volt volna arab, ha magát ama nagy eszme birtokában érezve, az emberi nemzet vallásának megváltoztatására kiválasztott isteni követül, kinek neve nálok örök idők óta próféta volt, nem tekintette volna, és ami testi gyarlóságban, ti. az epilepsis egy nemében ő hihetőleg szenvedett, azt ő, bár hibásan, éppen hivatása jeléül vette, ennek tulajdonítván későbbi, éber állapotábani magas tiszta, fölséges gondolatait.

Kétségkívül csalódásban élt, de jó lélekkel csalódott. Az első kijelentéskor maga is kétkedett, s azt félve közlé nejével Kadisával és a tudós Varakával; kétségét csak annak hite és ennek tudós tekintélye oszlatta el.

Ha őt valóságos meggyőződés nem vezérli, sokkal több józan ésszel bírt, semmint be nem látta volna, vállalata által mi veszélyeknek teszi ki magát. Képmutatás soha nem bír a meggyőződés hatalmával, mint hazugság nem bír az igazságéval. Avagy mire számíthatott? Gazdagságra? Kadisa által gazdag lett. Kitűntetésre? E pálya nyitva állt előtte, a Koreis fő-nemzetség legelőkelőbb ágához tartozván. Hatalomra? A Kába-őrség s ezzel a város kormányzata nemzetsége kiváltságai közé tartozik, mire ő is igényt tarthatott, ha csendes marad, ellenben ha az ősi hitet felforgatja, éppen saját jövendőjét rontja le, nemzetségét ellenségévé teszi, mint polgártársait is, sőt az egész nemzetet, mely a Kábát egyetemileg imádta.

Hogy világi jó és szerencse, apostolságának indoka nem lehetett, bizonyítja, hogy térítgetéseit félve és titokban kezdte. Nemcsak haszna nem volt belőle, sőt a dúsból szegény, a becsültből megutált lőn, bolondnak kiálták ki, nevetség tárgyává tevék, fenyegették, meghajingálták, üldözték, s elvesztvén vagyonát, atyafiai szeretetét, végre mint hontalan s földönfutó kerese bizonytalan menedéket, és - jegyezzük meg itt - azon érett életkorban, midőn az ember kiábrándulván, számítni szokott, s nem szeret új munkába fogni, hanem a bevégzett épület enyhelyében pihenni vágy.

Midőn Medinába futott, nem is volt más célja mint igénytelen mosét építeni, melyben vallásos igéit bántatlanul hirdethesse.

Igaz, látván ott, hogy mint próféta elismertetik, hogy mint fejedelemnek engedelmeskednek, hogy egy növekedő, hatalmas, harcias seregnek élén áll, viseletében tetemes változást veszünk észre. De csalódnék, ki azt hinné, hogy terveiből következett e nagy süker; a nagy s váratlan süker volt az, miből tervei születtek. Az apostolbul apródonkint hódító lőn, de akaratlanul; ő itt csak követte a népet, melyet föllelkesített, neki soha sem volt más célja, mint Arábiába szétszakadozott tribusaiból a hitben s hit által képezni egy nemzetet.

Katonai diadalai őt nem tevék sem önzővé, sem dicsvágyóvá. Hatalmának fő pontján élete oly egyszerű volt, mint volt akkor, midőn szegényen bújdosott. Soha nem viselte ő magát királyképp, mindenki jött ment hozzá mint azelőtt. Ha világi birodalomra áhítozott, honnan magyarázni meg, hogy azt megörökíteni családjában soha nem kísérlé meg? Mi kincset adóbul s martalékul szerzett, mindazt a hit terjesztésére, az özvegyek, árvák, rokkantak segítésére fordítá, úgy hogy kincstára rendesen üres volt. Halálakor sem egy arany dinárt, sem egy ezüst dirhemet, sem egy rabszolgát nem hagyott, csupán szürke tevéjét, Daldalt, fegyvereit s azon házat s földet hagyta hátra, mi nőinek, gyermekeinek és a szegényeknek maradt.

Meg kell még jegyeznünk, hogy míg más vallásalapítóknak, mint Mózesnek s másoknak élete titokteljes homályban vész el, úgy hogy mitosztól s legendáktól a valót megkülönböztetni lehetetlen: Mohamed élete mint egy nyílt könyv fekszik előttünk. Tetteit s szavait csaknem oly részletesen ismerjük, mint Lutheréit vagy Kalvinéit, s így a kritika azokat szigorú boncolás alá veheti. És mit látunk? Egy embert, kinek világi dolgaiban - jó- és balsors szerint - némi változást veszünk észre, de a negyven éves korában fölvett prófétai alakhoz egy percig sem volt hűtelen, eszközeiben különbözött, de nagy céljában soha nem változott, sőt még halálos órájában is, midőn az embernek sem oka, sem ereje nincs álarcát fenntartani - ő, mint hívő, mint kegyes, mint vallásos, mint meghívott próféta múlt ki, s utolsó szavai reszkető ajkán a reményt fejezték ki, hogy nemsokára sorába lép azon prófétáknak, kik előtte égbe költöztek.

Tehát alanyi szempontbul tekintve sem lehet őt képmutatással és csalással vádolni, kivált ha meggondoljuk azon fogalmat, mellyel a prófétárul bírt, ti. hogy az is ember, mint más, akinek csodatételre tehetség nem adatott, hanem a legfőbb igazság, az egy, a testetlen Isten létele kijelentetett. Mindenesetre tiszta élete, hősi megtámadása nemzete balítéleteinek, bátorsága a bálványzók dühének ellenében, szilárdsága, mellyel azt Mekkában 13 évig tűrte, állhatatossága, mely szerint nem rettegett esztendőkig köznevetség s egyetemes üldözés tárgya lenni, erős bizalma a sikerben, embererő fölötti csüggedetlensége a nehéz időkben, irgalmassága midőn hatalmas lőn, magasb dicsvágya, miszerint az eszme és nem a birodalom uralmára áhított, kitartása a szónoklásban, állandósága a könyörgésben, szakadatlan búzgósága, erkölcsi parancsainak nagy tisztasága, szelíd humanitása, végre maga a halál bizonyságot tesznek meggyőződésének őszinteségéről, tisztaságáról, és erejéről. Csak ember, ki mind e tulajdonokat együtt bírta, reformálhatta egy nemzet megromlott vallását. Mint bölcs, szónok, apostol, törvényhozó ő nagy volt, mint hódító csak szerencsés. Nem az ő személyes érdeme, hogy halála után kevesb mint két század alatt az izlam a hármas Arábián kívül, Perzsiában, Khorazánban, Tranzokianában, nyugoti Indiában, Szíriában, Egyiptomban, Ethiopiában, Áfrika egész északi részén, a Közép-tenger számos szigeteiben, Spanyolországban, sőt Gallia határain is uralkodott; de ez mind természetes gyümölcse volt azon nagy eszmének, mit ő termékeny magképpen elvetett.

Mi a másik kérdést illeti, hogy Mohamed megjelenése mi fontossággal bír s műve mi helyet foglal el az emberiség nagy történetében? Meg kell vallanunk, miképp nem mutat példát a világtörténet, hogy vallás oly rövid idő alatt s villámgyorsasággal annyira elterjedt volna. Nyolc századot számlált már a keresztyénség, csak kettőt az izlam, s ennek követői amazéit tömérdek milliókkal felülhaladták. Jelenleg is csaknem egyensúlyban áll a két párt, amennyiben a keresztyénség 220 milliót, az izlam 160-at számlál.

A kalifok udvara akkor nemcsak külső fényben felülmúlta a keresztyén fejedelmek udvarait, de művészetben, irodalomban, tudományban is, különösen a csillagászatban s a természetismeret különféle ágaiban, sőt sok régi görög írók munkáinak első ismeretét Európa arab fordításokbul merítette.

S ami az izlamot kivált jellemzi, az abból áll, hogy míg ígéreteivel az Evangelium a túlvilágra utalt, az izlam tanait már a polgári szerkezetben rögtön létesíté. Nemcsak Indiában s átalában Keleten voltak a népek kasztokra osztályozva, egyik örökké csak élvezvén, másik örökké csak szenvedvén, léve közöttük a korlát áthághatlan nemcsak az élőkre, de azoknak maradékaira is világ végéig; de e társasági egyenetlenség a keresztyéneknél is fennállt, nemzet súlyosodott nemzetre, osztály osztályra; parasztot, kalmárt, nemest, papot, lényeges jogkülönbségek választottak el egymástól; ez végtelen jóra, az végtelen rosszra volt kárhoztatva, s ama két osztály hasonlított a társasági épület alapkövéhez, mely az egésznek csak terhét hordja. S íme, midőn az izlam megjelent, a vallási reformmal a társaság alakja is egyszerre megváltozik. Kimondván az egy isten eszméje, a kasztok egyenetlen istenei szükségképp összedőltek s velök az osztályok is; nincs többé elsőszülötti jog, egyenlőség van a család tagjai közt, nincs elsőbbsége büszke régi nemzetségeknek az újak felett, mint Ádám magzata, Ádám pedig porbul született; ki hisz, az polgárilag is mind egyenlő, mert a teremtés célja egy testvéri társulat s Isten előtt minden ember kedves, s legérdemesb az, ki őt a földön legjobban szolgálja. Hogyan tenne emberek közt különbséget a társaság, midőn az Isten nem tesz? A következtetés logikailag kikerülhetlen volt, és az izlam, bár az egész ó világ előítéleteivel szembeszállt, irgalom nélkül alkalmazta azt.

Még a rabszolgaság is megszűnt lenni az, mi azelőtt Keleten s a görögöknél és rómaiaknál volt. Ki hisz, bár rabszolga volt legyen, tagja lesz a társaságnak, s családi jogon kívül a legmagasabb hivatalokra igényt tarthat. Így váltak vásáron vett rabszolgákbul az izlam legnagyobb emberei mind Ázsiában, mind a török birodalomban, sőt voltak hosszú idők, midőn a legmagasb udvari rangokra az út egyedül a rabszolgaságon át vezetett. Íme, ez valóban egy szokatlan címe a méltóságnak, a nemességnek. Lehet-e avagy csak képzelni is intézkedést, mi a régi rang-osztályozással kiáltóbb ellentétet képezne? Ez az izlamban egy zseniális vonás; nem törűlte el a rabszolgaságot, hanem elfogadta, s neki tartván föl a legfőbb polcot, ekképp megkoronázta.

Mi a keresztyénségben elválasztva van: ég és föld, azt Mohamed egyesítve adta. Az új dogmával ő egyszersmind új intézvényeket is nyújtott. Mint egy az Isten, egy az emberi nemzet is, s következetesen tanához, a jogok egyenlőségét is kijelentette. Megmentvén az emberiséget a bálványoktul, azt az osztály s rangbeli egyenetlenség járma alól is kivonta. Nemcsak új Szentírást, de új társasági törvénykönyvet is hozott, minek címlapjára az egyenlőség s szabadság volt írva; ne csudálkozzunk tehát rohanó terjedésén, ki állt volna e csábnak ellen, egy pillanatban kaphatván új vallást s új jogot? Történet ilyesmire példát azelőtt soha nem mutatott.

Ezen kívül Mahomed az, ki a világ színpadára egy új nemzetet hívott föl. Előtte az arab nemzet ismeretlen volt hona határain túl, s belől száz meg száz tribusra szakadozva, mint vadállat egymást emésztgette. Ő volt az, ki e nemzet keblébe elhintvén egy nagy eszmét, öntudatára ébresztette azon hivatásnak, mi reá e világban várakozott. S melyik nép vitt végbe nagyobb dolgokat? Más sok bár megingatott táborokat, országokat, királyokat, de mit alapított? E nép nemcsak seregeket, alkotmányokat, birodalmakat, népeket, fejedelmeket, s millió meg millió embereket ingatott meg három világrészben, de megingatta az oltárokat, hamis isteneket, vallásokat, eszméket, meggyőződéseket s elfogadtatván az egy, a testetlen Isten elvét, alapját veté meg egy szellemi nemzetiségnek, melynek tagja bárhol lakjék s bármi nyelvet beszéljen, mindaz, ki a hitben osztozik. Ez egy új neme volt a patriotizmusnak, mely fejéül az Istent, társaiul az összes emberiséget ismeri el.

De mint vallásalapító idézte Mohamed elő a legnagyobb forradalmat.

Különös esemény a világtörténetben, hogy ugyanazon nép, a szemit faj, a világnak háromszor mondá ki az Isten egységét: Mózes, Jézus, és Mohamed által. És csaknem ugyanazon földön, Sziriában és Arábiában, mindig ugyanazon magányos pusztákban, hol az Istenség sem szent források, sem szent berkek, sem más misztériumok kellemes alakát nem ölthetvén magára, mintegy gondolatban, tehát testetlenül, szellemileg jelen meg a sivatagok vagy a csillagos éjszakák csendében. Mindenütt máshol a népnek tapintható istenek kellenek, csak Jehova és Allah jelent meg e népeknek társ nélkül, magányosan mint egy lélek, melynek nincs árnyéka sem.

De ha elvben Mohamed Istene az, ki Mózesé, fogalmában e két Isten egymástól végtelenül különbözik. Jehova csupán a zsidók Istene; ez magának egy népet választott ki valamennyi közt, nem megtérítendő, de kiirtandó a többieket. Ezért, hol a zsidó magát gyöngének érzi más népek ellenében, megelégszik, ha azoktul magát elkülönözteti. Mohamed egészen másképp fogta fel Isten eszméjét; ő senkit és semmit nem kedvel részrehajlólag, az ő Istene az egész világé s az összes emberiségé. Ebből látjuk, hogy Mohamed vallási fogalmában végtelen haladás van a zsidó vallás fogalma fölött, övé a zsidókénál annyival nagyobb, mennyivel egy népnél több az összes teremtés s egy tartománynál a mindenség. Innen van, hogy míg amaz Jeruzsálem falai közé szorítkozott s a körül összevonult, ennek éppen ellenkezőleg hivatása volt világszerte kiterjeszkedni.

Mohamed érdeme az, ha Ázsiában az anyagi panteizmus mindinkább s talán örökké tért veszt. Tele marokkal hányta ő vissza a régi idők s bálványzók hiedelmeit, hogy egyet annál biztosabban fenntarthasson. Csaknem dühös szenvedéllyel támadt meg minden mást, mi ez egynek uralmát s tekintélyét veszélyeztethetné, de ez egyet bölcsen kiválasztá. Ki merné vitatni az egy, a testetlen Istent?

E tiszta hit az, minek ő az emberi nemzetből 160 milliót örökre megnyert. S róla a Koránban oly tiszta, nemes, magas, fölséges, szellemi képet ád, mi haladja az ó-szövetségit, s az új-szövetségit utóléri. És nagy kérdés, ott, hol ő általa most imádtatik az egy Isten, Ázsiában, Áfrikában, fogna-e már vagy mikor fogna az, a keresztyénség terjedése által imádtatni?