Erasmus pedagogiájának egyik-másik része ellen kifogásokat tehet a jelenkornak minden apró mozzanatra figyelmet fordító pedagogusa, de már a fegyelmezésre vonatkozó nézeteiben gáncsolni valót alig találhat.

A középkori nevelő rendtartását általában a tulságos szigorúság jellemzi. A mostani kor fia csodálkozva olvassa azon tudósításokat, melyek bepillantást engednek ama kor nevelőinek fegyelmező eljárásába. Mint iskolás fiunak Erasmusnak is volt része tapasztalni ama kor szigorú fegyelmező eszközeinek sulyát. Minő barátságtalan, elriasztó lehetett az az iskola, melynek képét Erasmus bemutatja! Minő félsszel léphette át a kis muzsafi reggelenként a tudományos ismeretek elsajátítására szentelt csarnok küszöbét! "Mily szépen gondoskodnak azon gyermekekről, akik alig négyéves korukban az iskolába küldetvén, ott egy tudatlan, durva, erkölcsileg züllött, még csak nem is józaneszű, gyakran holdkóros, nehézségben vagy bélpoklosságban szenvedő tanítóra találnak. Mert nincs olyan tönkrement, oly semmirekellő ember, akit az iskola vezetésére a nagy tömeg alkalmasnak nem tartana. Az így tanítóságra vergődő emberek azt vélvén, hogy királyi hatalmat nyertek, bámulatosan dühöngenek, noha a gyermeket abban a korban a legnagyobb szelídséggel kell vezetni. Vesztőhelynek vélhetnéd az iskolát, mert botütésnél, a vessző suhogásánál, jajgatásnál, zokogásnál és durva szitoknál egyebet nem hallasz." (Op. I. 504. B.)

Kesernyés hangulattal beszéli el ifjukorának egyik epizódját. Egyik tanítója, aki különben a gyermek Erasmust nagyon szerette és tehetségét felismerte, próbára akarta tenni, hogyan fogja elviselni a büntetést; azért egy oly hibát fogva rája, melyről ő még csak nem is álmodott, megvesszőzte. Ez a megszégyenítés egészen elvette a kedvét a tanulástól és annyira elkeserítette, hogy fájdalmában négynapos lázba esett. Tanítója későre vette észre tévedését és mivel nem volt tudatlan vagy érzéketlen ember, barátjainak bevallotta, hogy a jótehetségű gyermeket majdnem elveszítette, mielőtt megismerte volna.

Hát minő kegyetlen elbánásban részesítették tanítványaikat azok, akik mogorvaságuk, durvaságuk, gyakran ittas állapotuk miatt minden mérsékletet eldobtak, úgyhogy még gyönyörűségük is telt a gyermekek kínzásában. Erasmus említést tesz egy tanítóról, aki nem tudott betelni a gyermekek büntetésével. Ebéd után rendesen megveretett egyet-egyet, néha a teljesen ártatlanokat is; ilyenkor azzal okolta meg itéletét: "Semmit sem vétett, de meg kellett alázni." Egy tizenkét éves fiut tanítója némi kisebb hiba miatt meztelenre vetkőztetve hóna alatt kötéllel felfüggesztetett és majdnem halálra verette, úgyhogy csak szüleinek gondos ápolása adhatta vissza egészségét. Ez a kegyetlenség a büntetésben nem kivételes, hanem mindennapos eljárás volt. Fordultak elő aztán e fegyelmezésnek oly részletei is, melyeket papirosra tenni nem lehet. (Op. I. 500. D.) Méltán kiálthat fel Erasmus: "Ki neveli így szolgáját vagy csak szamarát is?!"

A kemény bánásmód durvává teszi a lelket. A jobblelkű gazda arra törekszik, hogy cselédei szívesen szolgálják és inkább arra törekszik, hogy a szolgákból szabadokat csináljon, mennyivel helytelenebbül cselekszik az, aki a szabadon születtekből rabszolgákat nevel.

Kétségkivül némi tulzás is van e rajzokban, de nagyjában bizonyára igazaknak kell elfogadnunk. Azonban az itélet egyoldalúságának elkerülése végett meg kell említeni, hogy akkor az emberek érintkezése durvább, erőszakosabb volt, mint későbbi századokban. Általában az iskola sem szokott más lenni, mint a kor, melynek jellege rajta is erősen látszik. De épen azért elismerés illeti azokat az írókat, kik kortársaikat, szelidségre, türelmességre intették.

Ez a durvaság nemcsak a tanítók eljárásában jelentkezik, hanem észrevehető az ifjúságban is; nemcsak a tanító bánik keményen növendékeivel, hanem úgy bánnak ezek is társaikkal. Épen úgy, mintha mestereik szigorúságáért gyámoltalanabb és tapasztalatlanabb társaikon akartak volna bosszút állani. Lássuk csak, mit olvasunk erről Erasmusnál. Aki először lépi át a nyilvános iskola kapuját, át kell esnie a felavatáson. A szabad művészetek tanulása végett kereste fel az ifjú az iskolát, de mennyire megbecstelenítő eljáráson kell keresztülesnie. Állát urinával, vagy még annál is rondább dologgal bekenik, mintha meg akarnák borotválni, a ronda folyadékból szájába is juttatnak, de nem szabad kiköpnie. "Szarvait" jó sulyos ütésekkel törik le; néha tetemes mennyiségű ecetet, vagy sós vizet kell kiinnia vagy más effélét tennie, ami a féktelen ifjúságnak épen eszébe jut, mert a "tréfa" megkezdése előtt esküjét vették, hogy minden parancsuknak engedelmeskedni fog. Végre lekapják a lábáról és nekilendítik az ajtófélfának. A durva bántalmazást legtöbbször láz, vagy gerincfájdalmak követik. Bámulatos, hogy azok, akik a szabad művészetek elsajátítását tüzték ki céljukul, ily féktelenségben lelik örömüket, de még bámulatosabb, hogy a tanítók ezeknek a vad csínyeknek nem állják útját. Ezt a csunya és kegyetlen mulatságot a megszokás ürügyével védelmezik, mintha a rút szokás nem volna egyéb megrögzött tévedésnél, mely annál nagyobb erővel üldözendő, minél nagyobb körben van elterjedve. (De pueris instit. Op. I. 507. C-E.)

Erasmus mind e balszokások ellen teljes erővel küzd. Legelső sorban arra kell törekedni a nevelésben, hogy a szülők és tanítók helyes irányú parancsaikkal mintegy zsinórmértéket szolgáltassanak a növendéknek. "Könnyen menne a nevelés munkája, ha szülők tisztában volnának azzal, hogy mit parancsoljanak és a gyermekek engedelmeskednének". (Op. V. 720. C.)

Hogy a tanító egyéniségét a nevelésnek ezen részleteiben is fő fontosságúnak tartja, azt alig is kell ismételnem.

A megrögzött és nemzedékről-nemzedékre öröklődő durvasággal szemben a szelídséget köti lelkére a szülőknek és a nevelőknek; sőt nem csupán azt hangoztatja, hogy a testi büntetés hiányozzék a nevelésből, hanem még a fenyegetésnek is hiányoznia kell. Sz. Pál meggyőzödését vallja a magáénak, aki a feddésben sem tartotta helyénvalónak a szigorúságot és keserűséget, hanem Krisztus Urunk példája szerint a nyájasságot és szelídséget hangoztatta.

A szülőket még a feddésben való túlzástól is óvja. Némelyek a hibákat annyira feddik, mintha fiaiknak nem megjavítására törekednének, hanem meg akarnák ölni, noha ezáltal még rosszabbakká teszik, mint amilyenek. Az atyai feddésnek nem szabad elcsüggedést előidéznie. Egyesek folytonos zsörtölődése azt idézi elő, hogy fiaik titokban a családot odahagyva, vagy katonának csapnak föl, vagy kolostorba mennek, vagy valami meggondolatlan tettre ragadtatják magukat, így saját veszedelmükkel állanak boszút atyjuk keménysége miatt. Az atyának, hogy ilyenféle következményektől ne kelljen tartania, a pirongatást úgy kell alkalmaznia, mint ahogyan az orvos alkalmazza az orvosságot, aki keserű labdacsokat ad a betegnek, de felgyógyulással biztatja.^[93]

A szigorúság alkalmazása helyett inkább a meggyőzésnek kell uralkodnia a fegyelmezésben. A törvények jutalmakat helyeznek kilátásba; kivált a durvább, tudatlanabb polgárokat kell ily csalogatással kötelességeik teljesítésére sarkalni. A nemes érzésűeket inkább a tisztesség vezeti a helyes cselekvésre, akiknek felfogása nehézkes, azokat a nyereség. A becsvágynak és szégyennek emez érzetéhez már gyermekkoruktól szokjanak hozzá a polgárok. Ugyanezt a tanácsot ismétli a "De pueris statim ac liberaliter instituendis"-ben is. Ugyanitt még egy helyes tanáccsal toldja meg fejtegetéseit: nemcsak a jutalmakkal kell hatni a fejlődő gyermekre, hanem a rosszra vivő alkalmak eltávolításával is. (Op. I. 509. A.)

A testi büntetés épen ellenkező hatást ér el, mint aminőre céloz: nem megjavulást idéz elő, hanem elcsüggedést, a nemesebb természetűt makaccsá teszi, sőt utoljára a test megszokja a verést, a lélek pedig teljesen eldurvul. "Némelyik gyermeket hamarább megölheted, semmint veréssel megjavíthatod, ellenben jóindulattal és nyájas figyelmeztetéssel arra viheted, amerre akarod". (Művei I. 504. F.) "A szabad születésű, akit sem az isteni félelem, sem a szülők iránti tisztelet, sem a szégyenérzet, sem a lelkiismeret nem indít meg, a veréssel sem válik jóvá".

A testi büntetés helyett más eszközt ajánl tehát Erasmus. "Vesszőnk legyen a jóindulatú figyelmeztetés, néha a feddés, de még ezt is enyhítsük nyájasságunkkal. Ezt alkalmazzuk fiainkkal szemben következetesen, hogy helyes életelvekre tegyenek szert".^[94] Az atyának komolynak és nyájasnak kell lennie, úgyhogy pusztán arcvonásaiból is érezzék ki gyermekei tetszését vagy nemtetszését, (Op. V. 717. C.)

Az intés meg feddés mellett még két igen hathatós eszköz kinálkozik a fegyelmezés munkájában: a szégyenérzet felköltése és a dicséret. Az Institutio principis Christiani-ban (Művei IV. 597. A.) helyesen jegyzi meg, hogy még a felnőtteket is inkább jutalommal kell kötelességeik teljesítésére sarkalni, nem pedig fenyegetéssel és büntetéssel.

A büntetés gyakorlásánál különös figyelmet követel a gyermekek korának tekintetbe vétele is. A gyermekek tetteinek megbirálásánál nem lehet feledni, hogy gondolkozásuk, itélőtehetségük gyenge; mindazonáltal akadnak elegen atyák, kik a gyermeki kornak semmit sem engedve, azt szeretnék, hogy fiaik mindjárt öreg emberek módjára gondolkozzanak. Ily tulságos követelés helyett támogatni kell őket, hogy felfogásuk lassanként éretté váljék.^[95] A növendék hibája vagy tudatlanságból, vagy meggondolatlanságból származik. Hogy hibáját jövőre tudatlansága ne menthesse, okoskodással, példákkal kell felvilágosítani, meg kell mutatni, mit várnak tőle és mit kell kerülnie, fel kell tárni az okot is, hogy miért kell ezt, vagy azt kerülnie. Ha valami figyelmeztetést már elfelejtett, ismét eszébe kell juttatni.

De ha inkább a szelídségnek kell is uralkodnia a nevelésben, azért van némely szülőben bűnös lágyság is, amely gyermekének javára nem válik, amint a Szentirásból Helinek és fiainak példája mutatja.^[96]

Sőt Erasmus nem zárkózik el még a vessző használatától sem. Ha az intelmek, kérés, a versenyzés és a szégyenérzet felkeltése, a dicséret, sem másnemű szelíd eszközök nem használnak, utolsó eszköznek a vessző marad; de akkor is tisztelni kell a szeméremérzetet, mert meggyalázás számba megy, ha a szabadot, kivált több ember szemeláttára megmeztelenített testtel vesszőzik meg. Ne feledjük azonban, hogy a szigorú büntetést Erasmus csak erkölcsi rosszaság esetében engedi meg. "Mi történik majd azokkal, jegyezhetné meg valaki, akiket csak vesszővel lehet a tanulásra kényszeríteni? Bizvást felelem, mit tehetnénk a szamarakkal és ökrökkel, ha iskolába jönnének? Nemde a mezőre hajtanók, nehányat a szárazmalomba, másokat pedig az eke mellé. Épenúgy vannak emberek is, akik épen úgy mint az ökrök vagy a szamarak a malomba és az ekeszarva mellé valók."^[97]

A nagyobb fokú erkölcsi romlás esetében hasonlóan az a véleménye, hogy a javíthatatlan növendéket el kell távolítani, nehogy még nagyobb kárt okozzon.^[98]

Ezek Erasmus főbb gondolatai a gyermekek fegyelmezéséről. Részletesen kifejtett eljárásmódot itt sem találunk, hanem csak irányelveket, utbaigazításokat. Mindazonáltal így is nagyon emlékezetesek Erasmus pedagógiai művei. Nála tükröződik legélénkebben a kor szelleme, ő örökíti meg a legrikítóbb színekkel a megelőző korszaknak, általában a középkornak tulságosan szigorú fegyelmező eljárását.

Hogy a tőle megörökített adatokban kétkedni nem lehet, sem nagyítással nem gyanusíthatjuk, arról eléggé biztosítanak a részletes elbeszélés és a gúnyolódó őszinteség.^[99] Tanúskodnak továbbá más kortársak is. Igy Gerininél^[100] olvashatjuk, hogy Flaminio (1456-1536.), aki a nevelésről párbeszédes alakban egy művecskét írt, említi, hogy akadnak iskolák, amelyekben oly aljasságok történnek, hogy a hatóságnak kellene ügyeikbe beleavatkoznia. A büntetésekben való mérsékletet a többi humanista irók is sürgetik, így Sadolet a "De liberis instituendis" c. (1533.) művében azt hangoztatja, hogy még a gyermekek sulyosabb vétségeinél is teljességgel tartozkodni kell a testi büntetéstől. Ilyen esetben az atya komoly szavakkal figyelmeztesse fiát a vétek nagyságára, sőt neheztelésének azzal adjon nyomatékot, hogy atyai jóságát és kedvezéseit tőle egy ideig vonja meg.^[101]

Nem állíthatjuk, hogy akár Erasmus, akár Sadolet önállók lettek volna a fegyelmezésnek emberiesebbé tételében; mindezeket jóval előttük elmondotta a renaissance közös tanítómestere Quintilianus az Institutióban^[102], de az kétségtelen érdemük, hogy az ebben a részben már feledésbe merült figyelmeztetéseket meggyőző erővel felújítják.