{4-76.} II. Idegen államok perjogi helyzetére vonatkozó svájci jogszabályok ismertetése


FEJEZETEK

Az idegen államok perelhetőségének és az ellenük vezethető végrehajtási cselekményeknek kérdése a svájci jogban éppen úgy, mint a többi európai jogrendszerben, elsősorban a bírói joggyakorlat területén vetődött fel s jegecesedett ki. A svájci jog azonban egyben azon kevesek közé tartozik, melyek ezenfelül a kérdés törvényhozási rendezését is megkísérelték. Az idegen államok perelhetőségének kérdésében ugyanis Svájcban egy háborús szükségrendelet volt érvényben, majd midőn ennek hatálya lejárt, egy hasonló tárgyú törvényjavaslatot is tárgyalt a svájci törvényhozás. A konkrét jogesetek, bírói döntések és törvényhozási rendelkezések törvényjavaslatot is tárgyalt a svájci törvényhozás. A konkrét előrebocsátása után kell majd megállapítanunk a svájci jog jellemző vonásait az idegen államok perelhetőségének és az ellenük vezethető végrehajtási cselekményeknek kérdésében.

a) A SZÖVETSÉGI TÖRVÉNYSZÉK 1918. MÁRC. 13-I ÍTÉLETE (A DREYFUSS-ESET)

Dreyfuss zürichi lakos 10 darab adómentes és törleszthető kincstári jegy tulajdonosa volt, melyeket az osztrák pénzügyminisztérium 1914 áprilisában bocsátott ki darabonként 200 korona névértékben. A minisztérium kibocsátási feltételei szerint a kincstári jegyek 1916. július 1-jén voltak visszaválthatók akár koronában, akár svájci frankban, megjelölt {4-77.} fizetési helyeken, melyek között szerepelt a baseli Kereskedelmi Bank is. Dreyfuss 1917 júniusában, miután a bank megtagadta a kincstári jegyek visszaváltását, a baseli elsőfolyamodású bíróságnál a svájci végrehajtási törvény 271. §-ának 4. pontja alapján zárlat*„Zárlat” a svájci jogban előzetes végrehajtási zálogjogot jelent, s így nem felel meg teljesen a magyar végrehajtási jogban szabályozott zárlatnak, hanem inkább a zárlat amaz újabb fejlődésének, mely a gazdavédelmi szabályokban alakult ki. A svájci végrehajtási törvény 271. §-ának 4. pontja alapján zárlat kérhető abban az esetben, ha az adós nem svájci lakos. elrendelését eszközölte ki az osztrák pénzügyminisztériummal szemben az osztrák állam tulajdonát képező és a baseli Kereskedelmi Bank kezelésében lévő 9100 frankra, abból a célból, hogy ily módon biztosítsa a kincstári jegyek, azaz 2100 frank visszafizetését.

Az osztrák pénzügyminisztérium a zárlat ellen felfolyamodással (action en contestation) élt azzal az érveléssel, hogy: 1. a kincstári jegyek adósa az osztrák állam, s ily módon csakis az osztrák kincstár, nem pedig a pénzügyminisztérium lehet a zárlat szenvedő alanya, 2. a nemzetközi jog szabályai szerint idegen állam nincs alávetve más állam igazságszolgáltatásának, 3. a svájci végrehajtási törvény 271. §-ának 4. pontja erre az esetre nem vonatkozhatik, mert az osztrák államnak igenis van Svájcban lakóhelye, ti. követsége és konzulátusai.

Az osztrák pénzügyminisztérium felfolyamodását a baseli kantoni Felsőbíróság is elutasította a következő indokolással: 1. a zárlat lényegileg az osztrák kincstár ellen irányult, s az osztrák pénzügyminisztérium csupán az osztrák kincstár képviselőjeként volt a zárlati végzésben adósként megjelölve, 2. idegen államnak a hazai igazságszolgáltatás alól való mentessége nem tekinthető a joggyakorlat által egyértelműen igazolt nemzetközi jogelvnek. Különösen nem hozhatja fel ezt az érvet az osztrák kincstár, mely maga vállalt kötelezettséget arra, hogy a kincstári jegyek tőkéjét és kamatait {4-78.} Svájcban fizeti, 3. az osztrák államnak nincs Svájcban lakóhelye, mert a követségek és konzulátusok ilyeneknek nem tekinthetők.

Az osztrák pénzügyminisztérium ez ellen a döntés ellen is felülvizsgálati kérelemmel élt (recours de droit public – közjogi, azaz jogegységi jogorvoslat), amelyet a svájci Szövetségi Törvényszék 1918. március 13-án ugyancsak elutasított.

Az 1918. márc. 13-i ítélet szövege:*La Semaine Judiciaire, 41 (1919) 64–71.

1. A felülvizsgálati kérelem azon zárlat ellen irányult, melyet a felperes Baselban nyert el és amely a zárlat elleni felfolyamodási eljárásban helybenhagyatott…

2. A zárlat elleni fellebbvitel elsősorban arra a formai érvre van alapítva, hogy nem az osztrák pénzügyminisztérium az adós, másodsorban az osztrák állam mint valódi adós amaz álláspontjára, hogy a nemzetközi jog általánosan elfogadott alapelvei szerint vele szemben Baselban zárlat nem rendelhető el, harmadsorban pedig arra, hogy a zárlatnak a svájci jog szerint az adós belföldi lakóhelyére vonatkozó előfeltétele nem áll fenn.

3. ….. a felek megegyeztek abban, hogy a zárlat az osztrák kincstár ellen irányult és hogy a pénzügyminisztérium csupán a kincstár képviselőjeként jelöltetett meg…

4. A felülvizsgálattal élő, midőn a kantoni felsőbírósági ítéletet a nemzetközi jog elvei, a területenkívüliség és az idegen államoknak a hazai igazságszolgáltatás alól való mentessége alapján megtámadja, hatásköri, illetve a szó tágabb értelmében vett illetékességi kérdést vet fel. E kérdésben a nemzetközi jog szövetségi (svájci) jogként tekintendő, mert természeténél fogva az országon belül is általános alkalmazást követel és a szoros értelemben vett államon belüli joggal egy tekintet alá esik. A felülvizsgálat tárgya tehát egy szövetségi (svájci ) jogi illetékességi kérdés; ezt pedig a Szövetségi Törvényszék szabadon mérlegeli, és nincs kötve a felülvizsgálati kérelem szorosan vont kereteihez…

A nemzetközi jog hivatkozott tétele egyáltalán nem általánosan és fenntartás nélkül elfogadott. Igaz ugyan, hogy az államok szuverinitásának {4-79.} és egymástól való függetlenségének tényéből következően számos író valóban felteszi, hogy az állam ki van véve az idegen igazságszolgáltatás alól, nemcsak akkor, ha szuverenitása alapján cselekszik (jure imperii), de általában akkor is, amikor magánjogok alanyaként lép fel (jure gestionis). Ez az elmélet különösen elfogadott a német és osztrák, valamint a francia, angol és észak-amerikai jogászatban. (L. Praag, Jurisdiction et droit international public, 390. s köv., különösen 401–405.) E rendszerrel azonban szemben áll 1886 óta az olasz és 1903 óta a belga joggyakorlat, melyek szerint az idegen állam mint magánjogok alanya a hazai bíróságok előtt éppen úgy perelhető, mint a magánszemélyek (1. Praag i. m. 406. s köv.) Ugyanebben az értelemben foglalnak állást, ellentétben az országukban uralkodó véleménnyel, Franciaországban André Weiss (Droit international privé, 96–115.), Németországban Friedrich Stein (Zivilprozeßordnung, 16.). Egyébként ez az uralkodó elmélet maga is ismer bizonyos kivételeket, többek között azt az esetet, midőn az idegen állam kifejezetten vagy hallgatólagosan elfogadja a hazai igazságszolgáltatást. (3.) Ugyanezen okból az „Institut de droit international” is abban a tervben, melyet a hazai bíróságoknak idegen államokkal és államfőkkel szemben való hatásköre rendezése tárgyában 1891-i hamburgi ülésén elfogadott (II. szakasz 1. §. 5. pont), úgy nyilatkozik, hogy: „elfogadhatók az oly szerződéseken alapuló keresetek, melyeket az idegen állam belföldön kötött, ha a végrehajtás-teljesítés ugyanazon a területen követelhető, akár kifejezett megegyezés, akár a kereset természete alapján” (Annuaire de l’Institut, XI. 437.).

Tekintettel erre a jogi helyzetre a svájci bíróságok illetékessége jelen ügyben kétségen kívül megállapítandó. Azok a jogviszonyok, melyek az osztrák állam és a címlettulajdonosok között e kincstári jegyek kibocsátása következtében létesültek, magánjogi jellegűek. (L. Praag, i. m. 397–399.; ellenkező értelemben Bar i. m. 673–674.) Az idegen állam e kincstári jegyeket közvetlenül Svájcban bocsátotta ki, és kifejezetten kötelezte magát, hogy Svájcban és svájci pénzben váltja vissza azokat a címleteket, melyek e célból Svájcban bélyegeztettek le (így jelen esetben felperes címleteit is). A címletek kategóriáját illetően az egész ügyletnek Svájcban kell lefolynia, és ennek következtében az idegen állam perelhető (és ideiglenes intézkedések, {4-80.} így zárlat alá vethető) a svájci igazságszolgáltatás mint szerződéskötés helye szerint illetékes fórum előtt (l. Bar, i. m. 676.), sőt mint hozzájárulás alapján illetékes fórum előtt is.

5. Tévesen vonja kétségbe a felülvizsgálattal élő a végrehajtási törvény 271. §-a 4. pontjának fennforgását. Világos, hogy a Svájcban székelő követségeknek és konzulátusoknak csak diplomáciai és gazdasági küldetésük van, és nem jelentenek az idegen állam részére a végrehajtási törvény értelmében vett lakóhelyet.

6. Végül hiába hivatkozik a felülvizsgálattal élő a szövetségi alkotmány 10. §-ára:*„A szövetségtanács őrködik a szövetség külügyi érdekei felett.” ez a rendelkezés nem biztosít alanyi jogot, különben is kizárólag a politikai és a végrehajtó hatalomnak, nem pedig a bírói hatalomnak a külfölddel való viszonyára vonatkozik.

A felülvizsgálati kérelmet tehát el kellett utasítani.

b) Az 1918. JÚL. 12-I SZÜKSÉGRENDELET

A svájci szövetségi törvényszék fent ismertetett döntése a svájci kormányban politikai aggodalmakat keltett.

A szövetségtanács ugyanis attól félt, hogy ez ügyből kifolyólag diplomáciai súrlódások támadnak egy háborút viselő állammal, szükségesnek tartotta tehát, hogy állást foglaljon ezzel a joggyakorlattal szemben, úgy vélvén, hogy az ellentétben van a nemzetközi joggal, káros lehet a svájci érdekekre, és oly incidenseket okozhat, amelyek, tekintettel a háborús időre, már ennélfogva is kikerülendők voltak.

Ennélfogva a szövetségtanács az 1914. augusztus 3-án kelt, az állam biztonságát és a semlegesség fenntartását biztosító intézkedéseket tárgyazó szövetségi rendelet és az abban foglalt felhatalmazás alapján 1918. július 12-én a következő (szükség-) rendeletet hozta:*Recueil des Lois 34 (1918) 791.

„1.§. A svájci végrehajtási törvény 271-ik cikke értelmében vett zárlat nem rendelhető el idegen államok tulajdonához tartozó javakra, ha ez az állam e téren a viszonyosságot biztosítja; ugyane {4-81.} fenntartása mellett tilosak a végrehajtási cselekmények idegen állam tulajdonát képező ingó javakkal szemben. A szövetségtanács állapítja meg, hogy a viszonosság fennáll-e.

Ha jelen rendelkezés ellenére zárlat vagy végrehajtású cselekmény már foganatosíttatott, a szövetségtanács a zárlatot vagy a végrehajtási cselekményt hivatalból megsemmisíti. Erről azonban értesíti az illetékes hatóságokat. Ezek a szövetségtanács határozatáhuz kötve vannak.”

E rendelet alapján a szövetségtanács megsemmisítette a Dreyfuss javára az osztrák állam tulajdonát képező ingókra elrendelt zárlatot, s a hitelező ily módon perének eredményétől megfosztatott.

A szövetségtanács fenti rendeletének alkalmazására fenntartásának ideje alatt több hasonló esetben sor került. Az összes esetben zárlatról volt szó, a bíróságok a zárlatot a rendelet első §-a ellenére is elrendelték, s azt a rendelet 2-ik §-a alapján a szövetségtanács semmisítette meg.

c) Az 1923. ÉVI TÖRVÉNYJAVASLAT

A világháború befejezése után a svájci szövetségtanács kivételes szükségrendelet-alkotó jogköre megszűnt, és a háború alatt hozott szükségrendeletek hatályának is meg kellett szűnnie.

A szövetségtanács azonban, úgy látszik, azon az állásponton volt, hogy eme rendelet létjogosultsága a háború után is fennáll. Ennélfogva szükségesnek tartotta, hogy hasonló értelmű törvény létrehozására lépéseket tegyen, és 1923. január 12-én a következő törvényjavaslatot terjessze a svájci szövetséggyűlés két háza elé:*Feuille Féderale, 1923. I. 416.

„1. § Zárlat vagy bármely más végrehajtási cselekmény semmilyen esetben sem rendelhető el idegen állammal szemben, ha ez az állam biztosítja a viszonosságot. Ugyanezzel a fenntartással tilosak {4-82.} a végrehajtási cselekmények idegen államok ingó vagyonával szemben, kivéve, ha ingózálog érvényesítéséről van szó.

2. §. Ha valamely idegen állam ellen az 1. §-ban említett intézkedésekre irányuló kérelem érkezik, a szóban forgó hatóság, mielőtt a kérdésnek eleget tenne, hivatalból megkérdezi a szövetségtanácsot, hogy a szóban forgó idegen állam biztosítja-e a viszonosságot. A szövetségtanács hatáskörébe tartozik annak megállapítása, hogy a viszonosság biztosítva van-e.

3. §. Minden jelen törvénnyel ellentétes intézkedés semmis, és a szövetségi hatóságok által bármikor hivatalból hatályon kívül helyezendő.

4. §. A szövetségtanács 1918. július 12-én kelt szükségrendelete idegen államok ingó javaira vezetett zárlat és végrehajtási intézkedések tárgyában jelen törvény életbeléptekor hatályát veszti.

5. §. Jelen törvény végrehajtására a szövetségtanács kap megbízást.”

A szövetségtanács a fentebb említett törvényjavaslatot részletesen indokolja, s ez indokolás pontjai közül tárgyunk szempontjából a következő kettő bír jelentőséggel:

1. A Szövetségi Törvényszéknek a Dreyfuss-ügyben hozott ítélete ellentétben van a nemzetközi joggal, káros lehet a svájci érdekekre, és diplomáciai incidensek felkeltésére alkalmas.

2. Egy állam sem vethető idegen államok igazságszolgáltatása vagy végrehajtási intézkedései alá. A jus imperii és a jus gestionis közötti megkülönböztetés biztonsággal keresztül nem vihető. Ezenfelül még azokban az államokban is, amelyek az idegen államok fölötti illetékességet vallják, oly esetben is, midőn „jus gestionis”-ról van szó, vitás, hogy az idegen államot végrehajtási cselekmények tekintetében lehet-e magánszeméllyel egy elbírálás alá vonni, kivéve természetesen a zálogként adott dolgok esetét. Ami a zárlatot illeti, ha a bíróságok nem illetékesek a jogvita eldöntésére, akkor nem lehet zárlat által sem illetékességet létrehozni oly esetben, midőn ezt az illetékességet a nemzetközi jog el nem {4-83.} ismeri. Az államok többsége különben is elhárítja az idegen államok feletti igazságszolgáltatást, és még ott is, ahol a bíróságok illetékessége el van ismerve, ez csak kivételes címen áll fenn.

Az indokolás további pontjaiban utal a szövetségtanács az idegen államokkal való konfliktusok veszélyeire, valamint arra, hogy a javaslat szerint – ellentétben az érvényben volt rendelettel – nem a szövetségtanács, hanem az illetékes felügyeleti hatóságok lesznek hivatva a törvény ellenére elrendelt végrehajtási intézkedések megsemmisítésére.

A fent ismertetett törvényjavaslat a 1923., 1924., 1925. és 1926. esztendőkben a svájci parlament két háza előtt hosszas megvitatásban részesült. A svájci rendi tanács (a kantonok képviselete) kétszer határozta el, hogy a javaslatot tárgyalni fogja, azonban a nemzeti tanács (a népképviselet) mind a kétszer megtagadta a javaslat tárgyalását, s ennek következtében a rendi tanács is végül napirendre tért a javaslat fölött.*Bulletin sténographique. Conseil des Etats, 1923 (153–161.), 1925 (47.), 1926 (17.). Conseil National 1924 (134–146.), 1925 (417.). A vita során felmerültek mindazok az érvek, amelyek az idegen államok perelhetőségének kérdésében a törvényhozási rendezés mellett vagy ellene szólanak.

A törvényjavaslat különösen heves ellenzésre talált a svájci népképviseleti kamarában, a nemzeti tanácsban. Főleg Petrig és Schorer képviselők hozták fel energikusan a javaslat ellen szóló érveiket. Ezek közül némelyek pusztán a svájci alkotmányjog körébe vágnak, s így a következőkben csupán azokat fogjuk ismertetni, melyek a kérdés nemzetközi jogi vagy összehasonlító jogtudományi vonatkozásait érintik. Ezek a következők:

1. Ez a törvényjavaslat a nemzetközi jog egy tételét szankcionálja. A szóban forgó kérdést egyetlen állam sem tartotta szükségesnek törvényileg szabályozni; nincs célja, hogy Svájc tegye az első lépést ezen a téren.

{4-84.} 2. A törvény alkalmazása a viszonosság feltételétől függ, az ilyen merev feltétel azonban kellemetlen helyzetbe hozhatja a svájci szövetséget. Lehetséges, hogy az idegen államok, ha meg akarják akadályozni a svájci bíróságok előtti pereltetésüket, a viszonosságra fognak hivatkozni, ha viszont bíróságaik előtt a svájci állam perléséről lesz szó, ki fogják jelenteni, hogy joggyakorlatuk megváltozott. A svájci bíróság merev törvényszöveghez lévén kötve, a külföldi joggyakorlat változásaihoz nem tud majd alkalmazkodni.

3. Nyilvánvaló érdek, hogy a nemzetközi jognak ez az elve ne nyerjen kodifikációt, mert a joggyakorlat minden egyes jogeset eldöntésére szabad maradván, képes lesz alkalmazkodni a jogfejlődéshez és a körülményekhez.

4. E törvény idegen államok hazai hitelezőit hátrányos helyzetbe hozza. Lehet, hogy ezek közül egyesek spekulációs célokból szerződnek idegen állammal, azonban a teljes jóhiszeműséggel szerződőkkel szemben nem volna méltányos az idegen államok perlését és végrehajtását lehetetlenné tenni.

5. A törvényjavaslat ellenkezik a svájci alkotmány szellemével, mert a hatalmak összezavarását vezeti be azáltal, hogy a szövetségtanács hatáskörébe utalja a viszonosság fennállásának megállapítását.

Ezekkel az ellenérvekkel szemben a javaslat hívei főleg a javaslat indokolásának érveit hangoztatták. Kiemelték, hogy:

1. Előnyös, ha a svájci bíróságok határozott, írott szabályhoz vannak kötve, mert ez biztosíték a joggyakorlat ingadozásával és diplomáciai bonyodalmakkal szemben.

2. A viszonosság klauzulája megóvja Svájcot, hogy idegen államokkal szemben hátrányos helyzetbe kerüljön.

3. Arra az ellenérvre, hogy nem szükséges Svájcnak a törvényhozási rendezés terén kezdeményezőleg fellépnie, a felelet az, hogy Svájc mindig követte a nemzetközi jog tételeit, és nem kell félnie azok törvénybe foglalásától.

{4-85.} 4. Az az ellenérv, hogy e törvény hátrányos helyzetbe hozná az idegen államokkal szerződő svájci állampolgárokat, azzal cáfolható, hogy nem fűződik különös érdek oly állampolgárok védelméhez, akik gyakran spekulatív célból, kielégítő biztosíték nélkül szerződnek idegen államokkal.

A javaslat bizottsági tárgyalása során az ellenérvek hatása alatt törölték a javaslatnak azt a rendelkezését, amely a bíróságot a viszonosság kérdésében a szövetségtanács, azaz a végrehajtó hatalom megkérdezésére kötelezte. A hatalmak elválasztásának elve ugyanis Svájcban különös súllyal bír, s a legfelsőbb bíróságnak, akárcsak az Egyesült Államokban, joga van a törvények alkotmányszerűségének felülvizsgálatára is; ilyen körülmények között a svájci alkotmányjogba ütközőnek tekintetett, hogy a bíróság határozata a végrehajtó hatalom véleményétől függjön.

Ugyancsak a bizottsági tárgyalás során az 1. cikk első szakaszához egy toldatot tettek, melynek értelmében az idegen állam csak akkor élvez mentességet a svájci bíróság előtt, ha saját törvényei értelmében és saját bíróságai előtt a svájci hitelezők követeléseiket perelhetik.

A javaslatból csaknem három évig tartó tárgyalás után a tett módosítások ellenére sem lett törvény.

d) A GENFI FELSŐBÍRÓSÁG 1925. FEBR. 6-I ÍTÉLETE
(A SCHMIDLIN-ESET)

A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal építkezésével kapcsolatban egy vállalkozó egyetemlegesen keresetet indított a Nemzetek Szövetsége és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal ellen zálogjogának a szóban forgó épületre való telekkönyvi bekebelezése iránt. A Nemzetek Szövetsége úgy az első, mint a másodfokú bíróság előtt képviseltette magát, kijelentette azonban, hogy az Egyezségokmány 7. cikkénél fogva őt megillető mentesség alapján a bíróság hatáskörének magát alá nem veti, s csupán önkéntesen s kizárólag e konkrét ügyből kifolyólag jelenik meg a bíróság előtt. A keresetet úgy a {4-86.} genfi Törvényszék, mint a másodfokon eljáró Felsőbíróság elutasította, azonban a Nemzetek Szövetsége mentességének és saját illetékességének tüzetes vizsgálatába bele sem ment, mert a bekebelezési kérelem azon az alapon volt elutasítandó, hogy a svájci jog által megkövetelt előfeltételek hiányoznak. Az ítélet szövegében azonban utalás van a Nemzetek Szövetségének igazságszolgáltatási mentességére.

Az 1925. febr. 6-i ítélet szövege

Egy 1924. febr. 1-jén kelt, a Spinedi-társasággal kötött szerződés értelmében Schmidlin wurenlosi kőfaragó köteles volt … terméskő szállítására a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal építéséhez…

Egyéb megegyezés híján Schmidlin 1925. jan. 15-én keresetet indított egyetemlegesen a Nemzetek Szövetsége és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal ellen, a Magánjogi Törvénykönyv 837. szakasza alapján, törvényes zálogjog telekkönyvi bejegyzése iránt…

A Nemzetek Szövetsége önként megjelent a Törvényszék előtt, hangsúlyozva, hogy mint nemzetközi szervezet a nemzetközi közjog általános elvei és az Egyezségokmány rendelkezései szerint oly nemzetközi privilégiumokkal és mentességekkel bír, melyek a helyi bíróságok illetékessége alól mentesítik; hogy ebből semmilyen precedens nem vonható le, mert a megjelenés kizárólag jelen kereset kereteire szorítkozik, s a Nemzetek Szövetsége fenntartja magának a jogot, hogy a jövőben minden körülmények között és minden bíróság előtt éljen az őt megillető mentességekkel. …

A Törvényszék 1925. jan. 22-i döntésével elutasította Schmidlint a következő okokból: …ahhoz, hogy egy vállalkozó a 837. szakasz előnyeiben részesüljön, szükséges, hogy dolgozott légyen az ingatlan építésén.*A Svájci Magánjogi Törvénykönyv (Code Civil) 837. szakasza: „Törvényes zálogjog bekebelezését kérhetik 3. építési iparosok és vállalkozók arra az ingatlanra, melyhez anyagot és munkát vagy csak munkát szállítottak, a tulajdonossal vagy vállalkozóval szemben fennálló követelésük biztosítására.”

Schmidlin 1925. jan. 28-án benyújtott kérelmével törvényes határidőn belül fellebbezéssel élt e döntéssel szemben, s annak megváltoztatását kérte…

A Nemzetek Szövetsége a Felsőbíróság előtt megjelenvén, {4-87.} fenntartotta ama nyilatkozatát, melyet az első bíróság előtt tett a genfi bíróságoknak jelen ügyben való illetékessége tárgyában…

A fellebbezett határozat csakis a Perrendtartás 339. cikke alapján volna fellebbezhető, azaz akkor, ha az elsőbírósági határozat törvénysértést tartalmaz.

Abban a percben, amint a Nemzetek Szövetsége tiltakozik a kereset ellen, kérdéses, hogy az általa tett nyilatkozat dacára egyáltalán illetékesek-e a svájci bíróságok arra, hogy ingatlanaira törvényes jelzálogot kebeleztessenek be. A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának 7-ik cikke értelmében a Nemzetek Szövetsége hivatalai és gyűlései által elfoglalt épületek és területek valóban sérthetetlenek.

Oly határozat tehát, mely a Nemzetek Szövetsége akarata ellenére annak ingatlanaira jelzálogot kebelez be, gyakorlatilag végrehajthatatlan volna, és bár a Nemzetek Szövetsége önként megjelent a genfi bíróság előtt, megállna az a tétel, hogy a genfi bíróság hivatalból köteles lett volna megtagadni a Nemzetek Szövetségével szemben való határozathozatalt.

e) A SZÖVETSÉGI TÖRVÉNYSZÉK 1930. MÁRC. 28-I ÍTÉLETE

A rendkívüli felhatalmazáson alapuló rendelet 1926. júl. 8-án hatályát vesztette, s így az előzőkben ismertetett törvényjavaslat sikertelensége után ismét ugyanaz lett a helyzet, mint a Dreyfuss-ügyben hozott ítélet idején. A svájci bíróság elé azonban 1928-ig nem került olyan újabb jogeset, melynek során az állást foglalhatott volna e kérdésben.

1928-ban a következő eset merült fel: A Szaloniki–Monasztiri Ottomán Vasúttársaság 1893-ban kölcsönkötelezvényeket bocsátott ki. A vasút 1925-ben Görögország javára engedményeztetett, amely ez időtől számítva vállalta az 1893-i kölcsön 3%-os kamatainak a fizetését.

1930-ban Walder ügyvéd és a Bázeli Svájci Bankár Szövetség mint fizetetlen és visszaváltandó kötelezvények tulajdonosai zárlatot kértek és kaptak a görög köztársaság birtokában levő s különböző bankoknál fekvő értékpapírokra. A görög köztársaság fellebbvitellel élt. Hivatkozott arra, hogy csaknem az összes államok gyakorlata szerint idegen államok {4-88.} végrehajtási cselekmények alá nem vonhatók, s így nem áll fenn a jelen esetben oly helyzet, mely az ez alól való kivételt jogosulttá tenné.

A zürichi Felsőbíróság helybenhagyta a zárlati végzést. A görög köztársaság e döntés ellen is jogorvoslattal élt a Szövetségi Törvényszékhez. Ismételte előbbi érvelését, hozzáfűzve, hogy a felperesek legalábbis azt volnának kötelesek bizonyítani, hogy a Vasúttársaság címleteit azoknak még a görög államtól való átvétele előtt szerezték.

Ezek után a szövetségi Törvényszék 1930. márc. 28-án hozta meg ez ügyben alább közölt döntését, mellyel a görög köztársaságtól kérelmezett perorvoslatnak helyt adott s a zárlati végzést hatályon kívül helyezte.

Az 1930. márc. 28-i ítélet szövege.*Enscheidungen des Schweizerischen Bundesgerichtes, LVI (1930) 237. s köv.

A. (Tényállás.) A Szaloniki-Monasztiri Ottomán Vasúttársaság mint Konstantinápolyban székelő részvénytársaság s a török kormány vasútépítési és vasútüzemi koncessziójának a birtokosa, 1893-ban 3%-os kölcsönt bocsátott ki 60 000 000 frank értékben, 3000 drb. névre szóló kötelezvényre felosztva…

A világháború kitörése után, 1915. okt. 2-án a szerb és görög kormány a területükön fekvő részeken a vasútvonalat teljes felszereléssel együtt lefoglalták, és a vasúttársaság minden kártalanítása nélkül saját számlájukra folytatták a vasúti üzemet. A vasúttársaság ennek következtében 1916. júl. 1-jétől az 1893-ban kibocsátott kölcsönből folyó kötelezettségeit teljesíteni képes nem volt, úgyhogy az ettől kezdve esedékessé vált és a már előbb is esedékessé lett, de be nem váltott kamatszelvények, valamint a már kisorsolt, de még vissza nem fizetett részvények beváltatlanul maradtak.

1925. okt. 17-én Párizsban megegyezés jött létre a görög kormány és a Szaloniki–Monasztiri Vasúttársaság között, melynek értelmében ez utóbbi a görög területen fekvő vasútvonalról, valamint {4-89.} a görög kormány által történt lefoglalás idején ott található felszerelésről 15 782 714 frank fejében a görög kormány javára lemondott.

B. Felperesek, lejárt, de be nem váltott, visszafizetésre kisorsolt és egyéb kötelezvények birtokosai – melyekből felfogásuk szerint egy bizonyos mennyiséget szabályszerűen ki kellett volna sorsolni – vonatkozó igényeik érvényesítése céljából a zürichi kerületi bíróság egyesbíróságánál sommás eljárásban több zárlatot kérelmeztek a görög köztársaság mint a kölcsönkötelezettség átvevőjével szemben. A zárlat tárgyát minden esetben a Vasúttársaság részvényei képezték, … melyek a görög köztársaság tulajdonába mentek át, és a zárlat elrendelésének idejében ez utóbbi nevén a Svájci Hitelintézetnél Zürichben voltak letéve, továbbá a zárlati adósnak … svájci bankoknál fennálló … folyószámla-követelése.

C. Mind a hét zárlati végzés ellen a görög köztársaság törvényes határidőn belül jogorvoslattal élt, a Szövetségi Törvényszéknél a zárlatok feloldását kérve. Megokolásul felhozta, hogy állandó, majdnem minden állam bírósági gyakorlatában alkalmazott nemzetközi jogi alapelv szerint külföldi államok más állam igazságszolgáltatása, még kevésbé végrehajtási cselekményei alá vetve nincsenek.

D. …

E. Zürich kanton Felsőbíróságának második tanácsa 1929. szeptember 20-án kelt ítéletében a zürichi kerületi bíróság egyesbírójának … 1928. október 30-án elsőfokon hozott határozatát helybehagyta, és a zárlat feloldására irányuló kérelmet mind a hét zárlatra vonatkozólag elutasította. Az indokolásban kifejtette, hogy a fellebbező fél által hangoztatott értelemben csak annyiban lehet állandó nemzetközi jogelvről beszélni, amennyiben oly jogi aktusok megítéléséről van szó, melyeket az idegen állam felségjogainak gyakorlása során tett, de nem abban az esetben, ha a vitás jogviszony a magánjogba tartozik, és a külföldi állam a jogviszonyba mint a magánjog alanya lépett be, mert erre az esetre a tudomány és a bírói gyakorlat véleménye a különböző államokban egyáltalán nem egyértelmű. A kérdés eldöntése a joggyakorlatra bízottnak tekintendő. A Dreyfuss-ügyben hozott ítéletében a Szövetségi Törvényszék az osztrák állammal szemben megengedettnek nyilvánította a zárlatot oly kincstári utalványok visszafizetésének {4-90.} biztosítására, melyeket Ausztria Svájcban bocsátott ki jegyzésre, s melyeknek visszafizetésére a kibocsátási feltételekben Svájcban fizetési hely volt kijelölve. Jelen esetben e különleges előfeltételek fennforgása nem bizonyítható. Nincs bizonyítva sem az, hogy a Szaloniki–Monasztiri Vasúttársaság részvényei Svájcban is jegyzésre bocsáttattak volna, sem az, hogy Svájcban fennállott volna a Vasúttársaság által létesített valamely kifizetési hely… Mindamellett ma sincs ok másképp dönteni, mint a Dreyfuss-esetben. Az eredeti adós Vasúttársaság és részvényesei közötti jogviszony kétségtelenül magánjellegű volt. A görög köztársaságnak a vasútvonal megvásárlása útján a kötelezettségbe való belépése által ez a jogi helyzet a részvényesek terhére meg nem változtatható, akik a nevezett tranzakcióban részt nem vettek s annak megakadályozására módjuk nem volt. Az adósviszonyban való jogutódlás által a görög köztársaság azoknak a kötelezettségeknek is alávetette magát, melyek az eredeti adós terhére s a hitelezők javára fennállottak.

F. A görög köztársaság ez érveléssel szemben a zárlati végzések ellen irányuló jogorvoslatát fenntartotta s a jogorvoslati eljárást a Felsőbíróság fenti ítéletére is kiterjesztette.

A Szövetségi Törvényszék a következőket mérlegeli:

1. Midőn a svájci Végrehajtási Törvény 271. §-ának 4. pontjában a zárlatot mint biztosítóeszközt s mint a végrehajtás bevezető lépését a nem Svájcban lakó adóssal szemben már magában ezen előfeltétel mellett megengedi, ezzel ama szándékát juttatja kifejezésre, hogy a külföldön letelepedett adósokkal szemben a svájci igazságszolgáltatás illetékességét elvben e széles terjedelemben igényelje. Nem tehető fel ugyan, hogy ezáltal abban a különös kérdésben is állást foglalt volna, hogy a fenti körülmény a svájci igazságszolgáltatás illetékességének megalapozására ama kivételes esetben is elegendő legyen, midőn az adós nem közönséges magánjogi jogalany, hanem egy külföldi állam…

Hogy a szövetséggyűlés a szövetségtanács által eléje terjesztett 1923-i törvényjavaslat tárgyalásába nem bocsátkozott, ezt elsősorban abban a feltevésben tette, hogy a Szövetségi Törvényszék illetékessége alapján e kérdésben az egyöntetű joggyakorlat biztosítva van. Minthogy oly kérdésről van szó, melyet a végrehajtási törvény által nyitva hagyottnak kell tekintenünk, … a Szövetségi Törvényszék {4-91.} feladata a szóban forgó jogviszony természetének és jellegének megfelelően önállóan felállítani azokat az alapelveket, melyeket a belföldi bírósági és végrehajtási hatóságok e kérdésben helyesen tekinthessenek irányadóknak.

2. A Dreyfuss-ügyben hozott ítélet indokolásának az a része, mely szerint a külföldi államoknak a hazai igazságszolgáltatás alól való mentessége csupán annyiban általánosan elismert, amennyiben az idegen államoknak felségjogaik gyakorlása során történt cselekményeiből fakadó igényekről van szó, s hogy ez az általános megegyezés egyáltalán nem áll fenn az idegen államok magánjogi jogviszonyaira vonatkozólag, ma is változatlanul érvényes. Nemcsak a belga és olasz bíróságok ragaszkodtak akkor említett joggyakorlatukhoz, így az olasz gyakorlat csak 1924–26-ban négy ítéletben, melyek közül kettő a Semmítőszék ítélete (Spruth, Die Gerichtsbarkeit über fremde Staaten, 47, 42, továbbá Olaszországra vonatkozóan Siotto-Pintor a Fleiner-emlékkönyvben 233 s köv.; Mendelssohn–Bartholdy a Juristische Wochenschriftben, 1926. IV. 2407), hanem az osztrák Legfelsőbb Törvényszék is hasonló álláspontra helyezkedett 1920. január 5-i ítéletében, és legalábbis utalt erre a megkülönböztetésre két további ítéletében, melyeknél kétségtelenül az idegen kormánynak felségjogokból fakadó cselekményeiről volt szó (Spruth i. m. 33.). Magában Franciaországban is, melynek bíróságai eddig Németország, Anglia és Észak-Amerika mellett a legszigorúbban kitartottak az abszolút s csupán egyes, szorosan értelmezett kivételektől áttört mentesség tana mellett, a joggyakorlat ingadozóvá vált, bár tekintettel arra, hogy lényegileg csupán alsófokú bíróságok döntéseiről van szó, az eddigi álláspont feladásáról nem lehet beszélni. (Spruth i. m. 44–46. Sécretan a Journal des Tribunaux-ban, 1925, 262–264.; l. még a német Birodalmi Törvényszék 1921. december 10-i ítéletét, mely a joggyakorlat esetleges későbbi változásának lehetőségét nyitva tartani igyekszik.) A joggyakorlat fejlődése párhuzamos az elméleti irodalom fejlődésével, melyben azon szerzők száma, kik a belga és olasz bíróságok felfogása mellett foglalnak állást, láthatóan növekszik. (L. Spruth i. m. 21–69.; Siotto-Pintor i. m.) Semmiképpen sem áll az, amit a Szövetségtanács az 1923-i törvényjavaslattal kapcsolatos leiratában állít, hogy ti. a joggyakorlatnak és a tudománynak ez a változása csupán a vitás anyagi jogigénynek az idegen {4-92.} államokkal szemben való megállapítására vonatkozik, ellenben a végrehajtási cselekmények meg nem engedettsége tekintetében nevezett államokban és nevezett íróknál egyetértés áll fenn. Ha igaz is, hogy a belga joggyakorlat a hazai igazságszolgáltatás illetékességét csupán a fenti szűkebb terjedelemben ismeri el, ez kétségtelenül nem áll az olasz joggyakorlatra. Midőn az 1925. aug. 30-i olasz kormányrendelet (Siotto-Pintor i. m. 238., 242.) idegen államok vagyonával szemben foganatosítandó végrehajtási cselekményekhez az igazságügy-miniszter jóváhagyását követeli meg, akkor feltételezi az ilyen végrehajtási cselekmények elvi megengedettségét, mert ha ezek az idegen állam nemzetközi jogi mentességének következtében egyáltalán ki volnának zárva, akkor a fent említett engedély alapján sem volnának megengedhetők. Az irodalomban is nagyon vitatott, egyáltalában nem általános s még csak nem is túlnyomóan elismert az az álláspont, mely még az idegen állam által vállalt magánjogi kötelezettségek esetén is különbséget tesz a jogigény megállapítására vonatkozó rendes illetékesség és a végrehajtási illetékesség között (1. Praag, Juridiction et droit national public, 344. s köv.; Sécretan i. m. 268., Siotto-Pintor, i. m. 242.)

Azonban az olasz joggyakorlat is, mely a hazai igazságszolgáltatás hatáskörének elismerésében a legmesszebb megy, nem elégszik meg azzal a puszta ténnyel, hogy a vitás jogigény a magánjogba tartozó (az idegen állam által „jure gestionis” és nem „jure imperii” vállalt) jogviszonyból ered. A fent említett újabb döntések, melyekben az olasz bíróságok a hazai igazságszolgáltatás hatáskörét megállapítják, sokkal inkább csupa olyan tényállásra vonatkoznak, amelyeknél a fenti követelményeken felül az a további követelmény is megvolt, hogy a szóban forgó jogviszonyokat az idegen állam belföldön létesítette, vállalta, vagy a belföld volt teljesítési helyül megjelölve, amikor tehát a kereseti jogviszony létesülése vagy tartalma folytán a belfölddel oly viszonyban állott, melynek értelmében az a belföldi jogrend alá vetettnek volt tekinthető. Ez főleg oly esetekre vonatkozott, amikor a külföldi állam olasz területen ipari teleppel bírt, melynek üzeméből a követelés származott, vagy legalább belföldön teljesítendő szerződések kötése által ott kereskedelmi tevékenységet fejtett ki. E megalapozás alapgondolata nem annyira a vonatkozó jogviszonyoknak az idegen állam által a hazai igazságszolgáltatás {4-93.} alá való hallgatólagos önkéntes alávetését tette fel, mint inkább azt, hogy egy állam más állam területén csupán annak jogrendje értelmében fejthet ki tevékenységet, és az ilyen cselekvés által szükségszerűen e jogrend alá van vetve, nemcsak a magatartásából levezethető hallgatólagos akaratnyilvánítás alapján. Azoknak az íróknak a többsége előtt is, akik magánjogi követelések esetén az idegen államok feletti illetékesség (és végrehajtás) lehetősége mellett foglalnak állást, elsősorban ilyen tényállások lebegtek. Így Siotto-Pintor idézett munkájának összes fejtegetései, mint az az összefüggésből kiderül, kizárólag erre az esetre vonatkoznak. Épp így Pilet-Hiboyet, Manuel de Droit International privé, 671. oldalán található fejtegetések, melyekre a felperes hivatkozik, a „forum rei sitae”-re,… a „forum hereditatis”-ra,… és… (a „forum contractus”-ra)… vonatkoznak.

Hogy a belga bírói gyakorlatból ugyanez a korlátozás legalábbis teljes határozottsággal nem olvasható ki, az már csak azért sem lehet irányadó, mert a belga bíróságok az idegen államok perelhetőségét csupán a kereseti igény tekintetében ismerik el, de nem a végrehajtás tekintetében. A Szövetségi Törvényszék sem ment messzebb a Dreyfuss-ügyben hozott ítéletében, mint az olasz bíróságok fent említett döntéseikben. Mindenesetre megállapította, hogy oly elismert nemzetközi jogtétel, mely a külföldi államokat „jure gestionis” létesített magánjogi jogviszonyaik tekintetében is kiveszi a hazai igazságszolgáltatás alól, nem áll fenn. Mindamellett akkor az osztrák állam ellen elrendelt zárlatot nem csupán azért hagyta helyben; sokkal inkább döntő volt az a szempont, hogy oly jogviszonyról volt szó, melyet Ausztria a vitás kölcsönnek jegyzésre Svájcban való kibocsátása által svájci területen létesített, amelyre vonatkozólag a svájci területen való lebonyolítás, beleértve a visszafizetés kötelezettségét is, a kölcsön feltételei között és a címleteken kifejezetten elő volt írva; úgyhogy a belföldi hatáskör, ha nem is szerződésileg, de legalábbis a szerződéskötés helye szerint megállapított fórum alapján megalapozható volt. Ennélfogva a felperesek tévesen próbálnak a nevezett ítéletből e kereteken túlmenő következtetéseket levonni.

Ily tényállás mellett és tekintettel arra az ellenállásra, mely számos ország joggyakorlatában és a tudományban még most is s idegen államok mentességének még ily korlátozott mértékben való {4-94.} áttörésével szemben is fennáll, nincs megokolva a svájci joggyakorlat számára sem, hogy egyelőre ennél tovább menjen.

3. Ahhoz, hogy azt a tartozást, melyből jelen vitás zárlati követelések származnak, az említett értelemben is Svájc területére tartozónak lehessen tekinteni, az lett volna szükséges, hogy azokat itt létesítse, vállalja, vagy teljesíteni vállalja, vagy legalábbis az adós oly cselekményeinek kellett volna fennforogniok, melyek által Svájcban teljesítési helyet létesített volna. Egyik eset sem áll fenn jelen esetben…

4. Való, hogy az eredeti adós, a Szaloniki-Monasztiri Vasúttársaság, ha Svájcban fekvő vagyontárgyai feltalálhatók lettek volna, a végrehajtási törvény 271. §-ának 4. pontja alá esett volna éppúgy, mint bármely más külföldi magánadós. Ez azonban nem jelenti, hogy ugyanaz az intézkedés a görög állammal szemben is alkalmazható annak alapján, hogy a kölcsönkötelezettséget átvette. A Vasúttársaságnak svájci területen esetleg feltalálható vagyona addig, amíg itt fizetési helyet nem létesített vagy arra köteles nem volt, puszta véletlen lett volna…

Ennélfogva a Szövetségi Törvényszék a következőképpen határoz:

A jogorvoslati kérelmeknek helyt ad, és a zürichi kerületi bíróság egyesbírájának sommás eljárásban felperesek javára hozott zárlati végzését, valamint a zürichi kanton Felsőbíróságának 1929. szeptember 20-i ítéletét a zárlatra vonatkozó részében hatályon kívül helyezi.

A svájci bírói gyakorlatban 1930 óta újabb eset nem fordult elő.