{4-95.} III. A SVÁJCI JOGGYAKORLAT ELEMZÉSE


FEJEZETEK

A svájci bírói joggyakorlatban eddig felmerült három eset alapján a svájci jog felfogása az idegen államok perelhetőségének és igazságszolgáltatási mentességének kérdésében minden részletkérdésre vonatkozóan nem állapítható meg hiánytalanul. Mindazonáltal a döntő kérdésekben az ismertetett három eset alapján is kielemezhető a svájci joggyakorlat álláspontja.

1. Az idegen államok perelhetőségének és mentességének jogalapja. A svájci bíróság illetékessége

Abban a kérdésben, hogy idegen államok felett egyáltalán bír-e a svájci bíróság illetékességgel, a Szövetségi Törvényszék által hozott két ítélet teljesen egyértelmű. Az 1918-i ítélet kimondja, hogy: „A felülvizsgálattal élő, midőn a kantoni ítéletet a nemzetközi jog elvei… alapján megtámadja… illetékességi kérdést vet fel. E kérdésben a nemzetközi jog szövetségi (svájci) jogként tekintendő… a felülvizsgálat tárgya tehát egy szövetségi (svájci) jogi illetékességi kérdés, ezt pedig a Szövetségi Törvényszék szabadon mérlegeli.” (L. 78.) Ehhez csatlakozóan fejti ki az 1930-i ítélet – a svájci jog szellemében –, hogy: „oly kérdésről van szó, melyet a törvény által nyitva hagyottnak kell tekintenünk…; a Szövetségi Törvényszék feladata önállóan felállítani azokat {4-96.} az alapelveket, amelyeket a belföldi végrehajtási és bírói szervek e kérdésben helyesen tekinthessenek irányadónak.” (L. 90–91.)

Látjuk tehát, hogy a svájci jog értelmében a belföldi bíróság illetékes, ha nem is feltétlenül érdembeni döntésre, de mindenképpen az illetékesség fennállásának vagy fenn nem állásának az eldöntésére. Ez az eredmény minden további nélkül következik a svájci jognak két alapelvéből: az egyik az, mely szerint a nemzetközi jog a svájci joganyag részének tekintendő; a másik az, mely szerint a törvény világos rendelkezése híján a bíróság hivatott delegált törvényhozói hatáskörben szabályt alkotni.

A Szövetségi Törvényszék döntésével ellentétben látszik lenni a genfi Felsőbíróság 1925-i ítéletének ama feltételes mondata, mely szerint „abban a percben, amint a Nemzetek Szövetsége tiltakozik a kereset ellen, kérdéses, hogy … egyáltalán illetékesek-e a svájci bíróságok arra, hogy ingatlanaira törvényes jelzálogot kebeleztessenek be.” (L. 87.) „… bár a Nemzetek Szövetsége önként megjelent a genfi bíróság előtt, megállna az a tétel, hogy ez hivatalból köteles lett volna megtagadni a Nemzetek Szövetségével szemben való határozathozatalt.” (L. 87.) Való, hogy a Nemzetek Szövetsége ez ügyben Egyezségokmányának 7. szakaszára hivatkozott, melynek értelmében a Nemzetek Szövetsége által elfoglalt épületek és területek sérthetetlenek. Ez lényegileg a követségi épületek mentességével azonos mentességet jelent, melyben valóban benne foglaltatik mindennemű telekkönyvi bekebelezés tilalma is. Az ítélet szövege azonban oly értelmezésre alkalmas, mely szerint a Nemzetek Szövetségének tiltakozása az, mely egymagában megszünteti a svájci bíróság illetékességét. Ez az amúgy is feltevésszerű alsóbírósági kijelentés egy oly ítéletben, mely a mentesség vagy perelhetőség kérdését érdemben el sem dönti, természetesen nem bír jelentőséggel a Szövetségi Törvényszéknek két ítéletében {4-97.} is kifejezésre jutó világos álláspontjával szemben, mely kétséget kizáróan megállapítja a svájci bíróság illetékességét, illetve ennek az illetékességnek az idegen állam tiltakozásától független lehetőségét.

2. A nemzetközi jogi mentesség vagy perelhetőség alanyai a svájci jog szerint

A svájci joggyakorlat három esete közül kettőben idegen állam volt az alperes, a harmadik esetben pedig egy speciális nemzetközi státussal bíró jogalany: a Nemzetek Szövetsége. Fentebb említettük, hogy a genfi Felsőbíróság ama kijelentése, mellyel a Nemzetek Szövetségének épületeit sérthetetleneknek és végrehajtási cselekmények alá nem vonhatóknak tekinti, azt jelenti, hogy a Nemzetek Szövetségének épületei a követségi épületek mentességéhez hasonlóan mentesek. Ebből az állásfoglalásból annyit következtethetünk, hogy a Nemzetek Szövetségét a svájci jog szerint – s a nemzetközi jog szerint is – az igazságszolgáltatási mentesség és perelhetőség tekintetében ugyanaz a jogállás illeti meg, mint bármely nemzetközi jogalanyisággal bíró államot.

3. Az idegen államok perelhetőségének keretei a svájci jogban

A svájci joggyakorlatban nem fordultak elő idegen államok dologi tulajdonára vonatkozó jogviták.*A Nemzetek Szövetsége épületeivel kapcsolatos 1925-i ügy – mint említettük – idegen államok épületeinek mentessége alapján ítélendő meg. Ugyancsak nem fordultak elő idegen államok kifejezett alávetésén alapuló {4-98.} perek sem, így az ezzel kapcsolatos összes kérdésben (idegen állam által indított kereset, pervesztés esetén perköltség, idegen állam ellen indított viszontkereset stb.) a svájci bírói gyakorlatnak nem volt alkalma állást foglalni.

A perelhetőség jogalapja a két előfordult főesetnél az idegen államok közhatalmi és magánjogi aktusai között való különbségtétel, melyet a svájci jog teljes határozottsággal keresztülvisz. Így a Szövetségi Törvényszék 1918-i ítélete kimondja, hogy: „a svájci bíróságok illetékessége kétségen kívül megállapítandó… (mert a szóban forgó) jogviszonyok … magánjogi jellegűek.” (L. 79.) Az 1930-i ítélet pedig az előbbi ítéletre utalva megismétli, hogy: „külföldi államoknak a hazai igazságszolgáltatás alól való mentessége csupán annyiban általánosan elismert, amennyiben az idegen államok felségjogainak gyakorlása során történt cselekményeiből fakadó igényekről van szó, s … ez … nem áll fenn az idegen államok magánjogi jogviszonyaira vonatkozólag.” (L. 91.)

Közhatalmi és magánjogi állami aktusok közötti határeset (hadiszállítási szerződés) a svájci joggyakorlatban nem fordult elő.

A Szövetségi Törvényszék gyakorlata szerint azonban az idegen állam perelhetőségéhez s a svájci bíróságok illetékességének megállapításához nem elég, hogy magánjogi cselekvőségből fakadó igényről legyen szó, hanem az igény alapjául szolgáló cselekvőségnek oly módon kell kapcsolatban lennie a svájci államterülettel, hogy ebből a svájci jogrend alá való tartozása megállapítható legyen. Így az 1918-i Dreyfuss-ügyben hozott ítélet kimondja, hogy: „az idegen állam a (per tárgyát képező) kincstári jegyeket közvetlenül Svájcban bocsátotta ki, és … kötelezte magát, hogy Svájcban és svájci pénzben váltja vissza azokat a címleteket, melyek e célból Svájcban bélyegeztettek le… Ennek következtében az idegen állam perelhető… a svájci igazságszolgáltatás mint szerződéskötés helye szerint illetékes fórum előtt.” (L. 80.) Ugyanilyen értelemben dönt az 1930-i ítélet is: „A fent említett {4-99.} újabb döntések… csupa olyan tényállásra vonatkoznak, amelyekben … az a további követelmény is megvolt, hogy a szóban forgó jogviszonyokat az idegen állam belföldön létesítette, vállalta, vagy a belföld volt teljesítési helyül megjelölve, amikor tehát a kereseti jogviszony létesülése vagy tartalma folytán a belfölddel oly viszonyban állott, melynek értelmében az a belföldi jogrend alá vetettnek volt tekinthető.” (L. 92.) „Ahhoz, hogy … a tartozási viszonyt … Svájc területére tartozónak lehessen tekinteni, az szükséges, hogy azokat az adós itt létesítse, vállalja vagy teljesíteni vállalja, vagy legalábbis az adós oly cselekményeinek kell … fennforogniok, melyek által Svájcban teljesítési helyet létesít…” (L. 94.)

A kérdéses magánjogi jogviszonynak a belfölddel való kapcsolata tehát az idegen államok perelhetőségének kérdésében döntő szempontja a svájci Szövetségi Törvényszék joggyakorlatának. Más álláspontot vallott a zürichi Felsőbíróság az idegen állam ellen vezetett zárlatot helybenhagyó 1929-i ítéletében, melyet a Szövetségi Törvényszék 1930-i ítélete változtatott meg. A Felsőbíróság döntése felhozza, hogy: „a görög köztársaságnak… a kötelezettségbe való belépése által… a jogi helyzet a részvényesek terhére meg nem változtatható… Az adósviszonyban való jogutódlás által a görög köztársaság azoknak a kötelezettségeknek is alávetette magát, amelyek az eredeti adós terhére s a hitelezők javára fennállottak.” (L. 90.) Ebben az indokolásban a forum hereditatisnak (minden jogutódlásra) kiterjesztő értelmezése rejtőzik, amit azonban a Szövetségi Törvényszék nem tett magáévá, és ragaszkodott a vitás jogviszonynak a belföldi államterülettel való kapcsolatához mint az idegen állam perelhetőségének további feltételéhez. Ez a kapcsolat tehát szükséges feltételét képezi az idegen államok perelhetőségének; az 1930-i ítélet kimondja, hogy: „nincs megokolva svájci joggyakorlat számára… hogy egyelőre ennél továbbmenjen.” (L. 94.)

{4-100.} A vitás jogviszonynak a belföldi államterülethez való kötöttségét eltérő jogi jelentőséggel minősíti az 1918-i (Dreyfuss-eset) és az 1930-i ítélet. Az előbbi arra utal, hogy a szóban forgó jogügylet alapján a svájci bíróság „hozzájárulás alapján illetékes fórum” is. (L. 80.) Ezzel szemben ki kell emelnünk az 1930-i ítélet ama passzusát, mely szerint az illetékesség megalapozásának „alapgondolata nem annyira a vonatkozó jogviszonyoknak az idegen állam által a hazai jogszolgáltatás alá való hallgatólagos és önkéntes alávetését tette fel, mint inkább azt, hogy egy állam más állam területén csupán annak jogrendje értelmében fejthet ki tevékenységet”. (L. 92–93.) Ebből világosan kiderül, hogy a svájci joggyakorlat újabb fejlődése nem az idegen állam hallgatólagos beleegyezésére, azaz egy feltételezett akaratnyilvánításra, hanem a jogügylet természetére és a jogbiztonság érdekeire helyezi a súlyt, s idegen államnak a hazai jogrend értelmében való perelhetőségét nem korlátozza azokra az esetekre, melyeknél a hazai bíróság illetékessége az idegen állam valamiféle – kifejezett vagy hallgatólagos – önkéntes alávetéséből levezethető.

4. Az idegen államok ellen vezethető végrehajtási cselekmények a svájci jogban

A svájci joggyakorlat az idegen államok perelhetőségének és végrehajthatóságának feltételei között különbséget nem tesz – éppúgy, mint az olasz joggyakorlat. Éppen ezért szorítja viszont az államok perelhetőségét szűkebb térre, mint a belga joggyakorlat, mely az idegen államok perelhetőségét széles körben, azonban csak a kereseti igény megállapítására, nem pedig a végrehajtásra ismeri el. A svájci joggyakorlat a fentiek értelmében a nemzetközi jogi irodalom egy részével és a belga gyakorlattal ellentétben az idegen államok elleni {4-101.} végrehajtási cselekmények lehetőségét külön kérdésnek és egyáltalán kérdésesnek nem tekinti. Az 1930-i ítéletben a Szövetségi Törvényszék hangsúlyozza, hogy nem való, hogy: „a végrehajtási cselekmények meg nem engedettsége tekintetében egyetértés áll fenn.” (L. 92.) Csupán az 1925-i genfi ítélet ama passzusából, mely szerint: „Oly határozat, … mely a Nemzetek Szövetsége akarata ellenére annak ingatlanaira jelzálogot kebelez be, gyakorlatilag végrehajthatatlan volna” (l. 87.), lehetne azt következtetni, hogy a végrehajthatóságnak idegen államokkal szemben a perelhetőségtől különálló speciális jelentősége van. Ez az ítélet azonban a követségi épületek mentességének elve alapján is értelmezhető, azonkívül – mint említettük – a maga feltételes állásfoglalásaival a svájci joggyakorlatra jellemzőnek nem tekinthető.

A svájci joggyakorlatban előfordult két fő eset végrehajtási cselekménnyel, éspedig a svájci jog értelmében tett zárlattal (előzetes végrehajtási zálogjog, l. 77.) függött össze. Mindkét esetben a zárlatot a svájci végrehajtási törvény 271. §-ának 4. pontja alapján rendelték el, mely szerint zárlat kérhető, „ha az adós nem svájci lakos”. (L. 77.) A Dreyfuss-ügyben a Szövetségi Törvényszék elvi éllel kimondotta, hogy idegen állam magánjogi ügyletei tekintetében a Svájcban lakóhellyel nem bíró külföldivel esik egy tekintet alá, s a követségek és konzulátusok „nem jelentenek az idegen államok számára a végrehajtási törvény értelmében vett lakóhelyet” (l. 80).

5. A svájci joggyakorlat méltatása

Ha az idegen államok perelhetőségének és végrehajthatóságának kérdésében kialakult svájci joggyakorlatot méltatni akarjuk, akkor mindenekelőtt ki kell emelnünk annak haladó s ugyanakkor mérsékelt voltát. Álláspontja az idegen államok {4-102.} perelhetőségét megengedő olasz, belga és osztrák joggyakorlathoz áll közel, amikor különbséget tesz az idegen állam közhatalmi és magánjogi cselekvősége között, s ez utóbbira nézve az idegen állam perelhetőségét megengedi. Per és végrehajtás szoros egységének gondolata nyilvánul meg abban, hogy a svájci joggyakorlat az olasszal egyezően s a belgával ellenkezően a perelhetőséggel együtt a végrehajtást is megengedi az idegen állammal szemben. A végre nem hajtható ítéletek szaporításától való idegenkedés, valamint a svájci jogrenddel alávetési viszonyban lényegileg nem álló jogvitákban való döntések elkerülésének szándéka vezette a svájci joggyakorlatot akkor, midőn az idegen államok perelhetőségét a belföldi államterülettel valamilyen kapcsolatban lévő jogviszonyokon alapuló jogvitákra korlátozta. Ezt a korlátozást a svájci joggyakorlat szigorúan értelmezi, s feltehető, bár konkrét jogeseten eddig ki nem mutatható, hogy az idegen államok közhatalmi és magánjogi cselekvősége közötti különbségtételt is a svájci joggyakorlat szigorúbban fogja értelmezni, mint az olasz és belga bíróságok. Az idegen államok perelhetőségének túlságos kiterjesztése ugyanis végeredményben a végrehajtás korlátozására vezet, akár a bíróság részéről, mint Belgiumban, akár a kormányhatalom részéről, mint Olaszországban. A svájci joggyakorlat pedig óvakodik a perelhetőség és végrehajthatóság túlságos elválasztásától, valamint attól, hogy a végrehajtó hatalomnak a bírói hatalom működésébe való beavatkozásra alkalmat nyújtson.

Külön kiemelendő, hogy az idegen államok perelhetőségének a belföldi államterülettel kapcsolatos jogvitákra való szorítása a svájci joggyakorlat szerint nem a hallgatólagos elismerés feltevésén, azaz egy akaratnyilvánítási elméleten alapszik, hanem a jogrendnek és a forgalom biztonságának érdekein. Mindezeket a részletszempontokat harmonikusan foglalja egységbe a svájci jognak törvénytiszteletet (illetve jelen esetben a nemzetközi jog tételes szabályainak tiszteletét) {4-103.} és a bírói jogfejlesztést szerencsésen egyesítő szelleme, mely az idegen államok perelhetőségében a fent ismertetett gyakorlat kialakulásához vezetett.

A magyar bírói gyakorlat az esetek viszonylagos kis száma s régebbi volta miatt nem került abba a helyzetbe, hogy az idegen államok perelhetőségének és az ellenük vezethető végrehajtási cselekményeknek kérdésében a nemzetközi jogélet újabb fejlődésével kapcsolatban tüzetesen állást foglalhatott volna. Ha azonban a jövőben ily tárgyú jogeset felmerülne, nem lenne tanulság nélkül való a svájci jog figyelemre méltatása, mert a törvényjog és bírói szokásjog egyensúlyára való törekvés, valamint a fogalmi jogászattól (Begriffsjurisprudenz) való idegenkedés oly rokon vonások, melyek a svájci s a magyar jogrendszereket közel hozzák egymáshoz.

{4-104.} Irodalom

Allen, Eleanor Wyllis: The Position of Foreign States before National Courts chiefly in Continental Europe, New York, 1932.

Alexi, Albert: Der „Fiskus” in internationalen Prozessrecht. (Zeitschrift für internationales Privat- und Strafrecht, III [1893] 492–497.)

Anzilotti, Dionisio: Über die Zuständigkeit inländischer Gerichte gegenüber fremden Staaten. (Zeitschrift für internationales Privat- und Strafrecht, V [1895] 138–147.)

Anzilotti, Dionisio: Die Zuständigkeit der italienischen Gerichte gegenüber fremden Staaten. (Zeitschrift für internationales Privat- und Strafrecht, V [1895] 24–37.)

Bar, L.–Beauchet, Ludovic: De la compétence des tribunaux allemands pour connaître des actions intentées contre les gouvernements et les Souverains étrangers. (Journal du Droit International Privé, XII [1885] 645–651.)

Deák, Francis: Immunity of a Foreign Mission’s Promises from Local Jurisdiction’ (American Journal of International Law, XXIII [1929] 582–594.)

Fleischmann, Max: Fremde Staaten vor Deutschen Gerichten. (Das Recht, XIV [1910] 49–57.)

Fauchille, Paul–Bonfils, Henri: Traité de droit international public, 1926. I. 3.

Gabba, C. F.: De la compétence des tribunaux à l’égard des Souverains et des États étrangers. (Journal du droit international Privé, XV [1888], 180–191; XVI [1889], 538–554; XVII [1890]; 27–41.)

Hartmann, Adolphe: De la compétence des tribunaux dans les procès contre les États et souverains étrangers. {4-105.} (Revue du droit international et de législation comparée, XXII [1890] 425–437.)

Heymann, Ernst: Zur Frage der Gerichtsbarkeit über fremde Staaten. (Archiv für zivilistische Praxis, CXXI [1923], 149–170.)

Holtzendorff, Franz von: Incompétence des tribunaux nationaux pour ordonner une saisie-arrêt sur des biens appartenant aux gouvernements étrangers. (Journal du Droit International Privé et de la Jurisprudence Comparée, III [1876], 431–435.)

Kann: Die Rechtsverfolgung gegen ausländische Staaten. (Juristische Wochenschrift, XXXIX [1910], 176–179.)

Koelreutter: Gerichtsbarkeit über ausländischen Staaten. (Wörterbuch des Wölkerrechts und der Diplomatie, I. 387–389.)

Kovács M.: Kann ein fremder Staatsärar bei einem inländischen Gericht eingeklagt werden? (Jogtudományi Közlöny, 1916, 41., 42., 43. sz. 353–354, 365–366, 371–372.)

Laurent, François: Droit civil international, Bruxelles, 1880–1881.

Loening, Edgar: Die Gerichtsbarkeit über fremde Staaten. (Deutsche Juristen-Zeitung, XV [1910], cols, 161–166.)

Mendelssohn–Bartholdy, A.: Die Gerichtsbarkeit über fremde Staaten. Eine rechtsvergleichende Studie nach englischer, italienischer und deutscher Praxis. (Juristische Wochenschrift, LV [1926], IV. 2405–2408.)

De Paepe, F.: De la compétence civile à l’égard des États étrangers et de leurs agents politiques, diplomatiques ou consulaires. (Journal du Droit International Privé, XXII [1895], 31–46.)

Phillimore, George G.: Immunité des États au point de vue de la juridiction ou de l’exécution forcée. (Académie du Droit International, Recueil des Cours, VIII [1925], 111, 413–484.)

{4-106.} Praag, L. van: L’immunité de juridiction des États étrangers et l’examen de leurs actes de puissance publique par les tribunaux internes. (Revue de droit international et de législation comparée, 3. ser. IV [1923] 436–454.)

Riese: Der Rechtsweg vor inländischen Gerichten gegen ausländische Staaten und der Krieg. (Deutsche Juristen Zeitung, XX [1915] 67–71.)

Rumpf: Der Charkich-Fali. (Wörterbuch des Völkerrechts und der Diplomatie, I. 192–193.)

Spée, Germain: De la compétence des tribunaux nationaux à l’égard des gouvernements et des souverains étrangers. (Journal du Droit international privé et de la jurisprudence comparée, III [1876] 329–342, 435–447.)

Spruth, Botho: Gerichtsbarkeit über fremde Staaten unter besonderer Berücksichtigung der Entwicklung seft dem Weltkriege, Leipzig 1929.

Ténékidès, C.: L’immunité de juridiction des États étrangers. (Revue générale de droit international public, XXXVIII [1931] 608–632.)

De Visscher, Charles: Les gouvernements étrangers en justice. Reconnaissance internationale et immunité. (Revue de droit international et de législation comparée, III [1922] 300–335.)

Weiss, André: Compétence ou incompétence des tribunaux à l’égard des États étrangers. (Académie de Droit International, Recueil des Cours, I [1923] 520–552.)

1935