V. fejezet
Magyar szolgálatban (1918-1920)

Előre látva a Monarchia végét, már 1918 nyara folyamán nehéz elhatározás előtt álltam. Melyik utódállam polgára legyek. Úgy éreztem, Ausztriában mint morva születésű "Zugraster" (Zugereist, bécsi dialektusban - befurakodott), mindig csak másodrangú állampolgár lennék. Cseh állampolgár nem akartam lenni, mert mint német ajkú születésűnek, ellenszenves lett volna most magamat egyszerre csehnek kiadni. Azért választottam a magyar állampolgárság kérését, hogy ott egészen új életet kezdjek, különben is már régen úgy hírlett, hogy Magyarországnak önálló hadserege lesz. Az erre vonatkozó kérvényemet már nyáron előterjesztettem, amikor pedig kitört a forradalom, telefonon és személyesen is érintkezésbe léptem a magyar vezérkariakkal, nevezetesen Stromfelddel és Tomborral, akik készségesen és örömmel fogadtak maguk közé, és még az állampolgárság iránti kérvényem elintézése előtt bevettek a magyar hadseregbe. Így távoztam 1918 novembere elején az osztrák hadseregből, és a bécsi Magyar Likvidáló Hivatalban nyertem ideiglenes beosztást. Ezt először egy magánházban, később a Magyar Gárda épületében helyezték el. Vezetője gróf Takács-Tolvay ezredes lett. A tisztikar soraiban már kezdettől fogva két klikk alakult ki. A királypárti konzervatív tisztek Takács-Tolvay körül csoportosultak, velük szemben - kisebb számban - a demokratikus tisztek állottak, akikhez én is tartoztam.

1919-ben Budapestről megbíztak a Bécsben működő "S" csoport (hírszerző csoport) felállításával és vezetésével. Ezzel együtt elhagytam a Magyar Gárda épületét, és irodámat a Bank utcában lévő magyar követségi épületben rendeztem be. Állampolgári eskümet március 5-én tettem le Budapesten, ekkor kaptam meg a budapesti illetőséget is. Közvetlenül a magyar vezérkar nyilvántartási osztályának, Sztojakovics alezredesnek^[29] voltam alárendelve. A Magyar Tanácsköztársaság megalakulásával összeköttetéseim a Gárda-épületben lévő tiszti csoporttal teljesen megszakadtak. Csoportomhoz több tiszt tartozott (Foramiti alezredes, Schlott százados, Petrovics százados, a Budapestről menekült Bartha százados, Grivicsics vezérkari alezredes, Spányik százados, később még Vajna Gábor százados és Szirmay József huszárkapitány), közülük Schlott százados kifejezetten demokratikus érzésű volt. Tekintettel a magyar viszonyokban való tájékozatlanságomra, úgy informált, hogy milyen szerencse, hogy Magyarországon megbukott az arisztokraták, dzsentrik és földbirtokosok, valamint a gyárosok uralma, akik lenézték az egyszerű embert és kizsákmányolták. A többi tisztem beállítottsága nagyon kétes volt, és csak azért ragaszkodtak hozzám, mert biztos menedéket adtam nekik, emellett fizetést is kaptak. Életemnek ez az egyedüli szakasza, amikor aktív hírszerzéssel foglalkoztam, keserves tapasztalatokkal járt. Bécsben akkor hemzsegtek a leszerelt tisztek és egyéb kétes egzisztenciájú egyének.^[30] Így például Grivicsics és Spányik felfedeztek egy állítólag teljesen megbízható bizalmi embert, aki drága pénzért híreket szállított francia és olasz csapatszállításokról, ellenforradalmárok gyülekezéséről. Sifrírozott híreket is hoztak a megfejtő kulccsal együtt. Később kisült, hogy két tisztem egy román nemzetiségű szélhámosnak ugrott be. A hírek mindenesetre hihetőnek látszottak.

Én magam is felültem egy osztrák-magyar vasutasezred-beli őrnagynak, aki a csehek morvaországi és felvidéki vasútjainak egyes hídjairól, valamint azok robbantásra való előkészületeiről pontos vázlatokat hozott. Ezek a vasutak a cseh hadsereg Magyarország elleni felvonulásánál fontos szerepet játszottak, tehát a robbantások nagyon kívánatosak voltak. Pontos tervet terjesztett elő, milyen hirdetés fog több cseh újságban megjelenni, ami az embereit figyelmezteti, hogy a robbantás végrehajtandó. A sikeres robbantásokról ugyanazokban az újságokban újból egy bizonyos hír értesít majd. Erre előleget kért, a teljes díj az utolsó hír beérkezésekor került volna kifizetésre. Hozzájárulást kértem Budapestről, és indítottam az akciót. De mindez csak nagyon ügyes és alaposan kidolgozott blöff volt. Megkapták a pénzt, de nem történt semmi. Én magam is egyszer hamis cseh útlevéllel (melyet rendőrségi bizalmi emberem szerzett) Morvaországba utaztam, ahol megállapítottam, hogy az olaszországi cseh legionáriusok felvonulnak a Felvidék felé. Mindenesetre ez az idő szolgálatom legkeservesebb emlékű periódusát jelentette, csupa kétszínű emberrel voltam körülvéve, és soha nem tudtam, hányadán állok.

Ugyanez az érzésem volt Budapesten is, amikor a nyilvántartási irodába léptem. Az egyik örült a beküldött híreimnek, a másik azt mondta, hogy jobb volna azokat eltüntetni. A legszimpatikusabb Stromfeld ezredes volt. Amikor először nála voltam, magyarázta, hogy a régi honvédséggel nem lehetett volna dolgozni. Ezért először annak szervezetét le kellett rombolni, és egy egészen új honvédséget felépíteni. Amikor egyszer nála Gödöllőn referáltam, bizalmasan megkért, hogy látogassam meg Bécsben apósát, egy öreg nyugalmazott tábornokot, és nyugtassam meg szerepe felől: "Mondd meg neki, hogy nem vagyok bolsevista, hanem izzó patrióta, aki szeretett hazáját a betolakodó ellenségtől akarja felszabadítani, és ennek érdekében akár a kilencfarkú ördöggel is (mit dem neuenfach geschwänztem Teufel) szövetkezik." (Ezt a kijelentését később Stromfeld perében Horthy idején jegyzőkönyvbe is mondtam, de persze hasztalanul.)

Egyszer, amikor megint Budapesten voltam referálni (a Bank utcai rablás idején), megtudtam, hogy távollétemben Vajna és Szirmai átkutatták az íróasztal fiókjaimat, rám nézve kompromittáló anyag megszerzése céljából. A követnek erről Bécsben közvetlenül referáltam. Eleinte, rövid időn keresztül Linder Bélának (aki az őszirózsás forradalom alatt kijelentette: "Nem akarok katonát látni!")^[31], később Fenyő követhelyettesnek, aki nem valami komoly ember benyomását keltette: mindenkinek, aki hozzá jött, megmutatta a játékát, egy felhúzható szerkezetet, faágon ülő madárkát, amely szárnyát csattogtatva fütyült. Az utolsó követ Bolgár Elek volt, akihez szívesen mentem, mert okos, művelt, becsületes és megnyerő modorú ember volt.

Már közeledett a Tanácsköztársaság bukása, amikor felkeresett Wild József, és azt tanácsolta, hogy jókor pártoljak át az ellenforradalmárokhoz. Erre azt mondtam neki, hogy nem vagyok patkány, aki a süllyedő hajót elhagyja. Ilyenféle kísérletek más oldalról is történtek, de én becsületesen a helyemen maradtam, amíg azután az összeomlás be nem következett. A kommün bukása után, 1919 augusztusában irodámmal megint vissza kellett költöznöm a Magyar Gárda épületébe. Vizsgálat alá kerültem a kommün alatti viselkedésem igazolása céljából. A vizsgálat nagyon elhúzódott, de nem járt a szolgálat alóli felmentéssel, csak az előléptetésnek rangfenntartás melletti szüneteltetésével. Teljesen holtvágányra állítottak, és 1920 áprilisában valóságosan fellélegeztem, amikor magyarországi csapatszolgálatra osztottak be. Május elsején mint létszám feletti kerültem az akkor Debrecenben állomásozó és a Lehár-hadosztályhoz tartozó Vasi-gyalogezredhez, melynek parancsnoka Seidl ezredes volt, különben a Mária Terézia-rend tulajdonosa. Debrecenbe kerülve elhatároztam, hogy mostantól kezdve jól-rosszul, de csak magyarul fogok beszélni, írni és olvasni. Már Bécsben keresztülrágtam magam a Toussin-Langenscheidt magyar nyelvtanfolyamán, úgyhogy az elméleti tudásom már megvolt, de még sokat mulattak rajtam az ezrednél és a társaságban rossz magyarságom miatt. Június elején a Lehár-hadosztályt elhelyezték Debrecenből Nyugat-Magyarországra, és ünnepélyesen búcsúztatták. A Vasi-ezred szállítmányai június 4-én indultak, én az ezredet Budapestig kísértem el. Amikor Ceglédre értünk, érkezett meg a hír a trianoni béke megkötéséről. Erre az ezred a pályaudvaron felsorakozott, és a Himnusz elhangzása mellett gyászának adott kifejezést. Visszatérve Debrecenbe, folytattam csapatszolgálatomat és nyelvtanulásomat a debreceni vadászzászlóaljnál. A zászlóaljat éppen hogy felállították, és elhelyezték a Nyulasi-laktanyában. A laktanya még olyan állapotban volt, ahogy a románok hagyták, egyszóval borzasztó piszkosan, az ember nem akarta elhinni, hogy ott valaha is kulturlények laktak.

Július végén Budapestre rendeltek. Visszautazásomkor Törökszentmiklóson a pályaudvaron a nevemet kiabálták. Utasítást kaptam, hogy hívjam fel Budapesten a nyilvántartási irodát, és szakítsam félbe az utazásom. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarnak tőlem. Kiderült, hogy külföldre vezénylésemről van szó. Amikor másnap a nyilvántartó irodában jelentkeztem, megtudtam, hogy egy fehérorosz bizottság, németek kíséretében Budapesten tartózkodott, de már el is utazott. A bizottság az orosz Komisarov tábornokból, Pelikan és Grigorenko szenátorokból, a német Wagner igazgatóból, a bajor nehézipar képviselőjéből, Kretschmar fonógyár-tulajdonosból, a szász fonodák képviselőjéből, továbbá a balti-német dr. Max Scheubner-Richterből állott, ez utóbbi mint a bizottság tolmácsa és politikai tanácsadója szerepelt. A bizottság már június elején érintkezésbe lépett a magyar kormánnyal, előadásukból a következő derült ki. Az oroszok Vrangel képviselői s meghatalmazottai voltak. Feladatuk az volt, hogy hozzanak létre kereskedelmi kapcsolatokat Vrangel és Németország között történő, orosz nyersanyag ellenében történő német hadianyag-szállítás érdekében. Miután Észak-Németországban kudarcot vallottak, Bajorországban végül sikerült egy ipari konzorciumot létrehozniuk, mely kezdőtőkeként fél millió márkát jegyzett. Erre alakult meg a német bizottság, hogy az oroszok kíséretében a Krímbe utazzon, és a szerződést megkösse.

A magyar kormány óvatos volt, semmit nem ígért, és nem kötötte le magát semmivel. Csak arra vállalkozott, hogy megfigyelőt küld a Krímbe, aki a bizottsághoz csatlakozik, tanulmányozza Vrangelék helyzetét, és így a teljesen tájékozatlan magyar kormánynak további elhatározásaihoz megfelelő alapot szerez.^[32] Minden bonyodalom elkerülése érdekében a megfigyelő csak mint magánember csatlakozhat a bizottsághoz, és - a költségek megtérítésén kívül - sem a Krímbe való kijutásnál, sem az ott tartózkodásnál a magyar kormánytól semmiféle hivatalos támogatására nem számíthat. Erre a feladatra engem szemeltek ki, mint aki az orosz politikai és katonai viszonyokról a legjobban tájékozott, beszél oroszul és többé-kevésbé indifferens egyén. Sztojakovics alezredes egyébként bizalmasan közölte velem, hogy kiküldetésem egyben rehabilitásomat is szolgálja. A kiküldetésemre vonatkozó parancsot a magyar vezérkartól 1920. június 28-án vettem át.

Eredetileg a német-orosz bizottság úgy képzelte, hogy utazási okmányaim egy pár napon belül meglesznek, s legkésőbb Várnában csatlakozhatom hozzájuk. Az okmányok beszerzése azonban nem volt olyan egyszerű. Amikor a rendesen kiállított útlevéllel a szerb konzulátusra mentem vízumért, útlevelemet fölényes mozdulattal visszalökték, hogy magyar nem kap beutazási engedélyt. Ekkor az ukrán konzulátusra mentem egy rendőrségi bizonyítvánnyal, hogy összes okmányaimat ellopták, s ukrán útlevelet kértem. Az ügy már a megfelelő ember lefizetésével megindult, de az utolsó pillanatban kudarcot vallott. A konzulnak arra a kérdésére, hogy az eredeti útlevelemet hol állították ki, azt válaszoltam - még Bécsben az ukrán konzulátuson. Erre a konzul azt felelte, hogy az Nyugat-Ukrajna képviselete volt, és így a Nagy-Ukrajna képviselője nem állíthatja ki az új útlevelemet.

Ezután már az útlevél-síberekhez fordultam. Ezek főleg nők voltak, az Oktogonon egy bárban tanyáztak. Akadt egy Mme Stircea nevű hölgy, aki tervünk megbeszélése után vállalkozott rá, hogy hamis és már lejárt cseh útlevelem meghosszabbítását kieszközli. A rendőrségtől kaptam egy bizonyítványt, mely szerint egy évig Budapesten kórházban feküdtem, és ezért nem tudtam az útlevelemet időben meghosszabbítani. Ezzel felszerelve, botra támaszkodva és sántikálva a nővel a cseh konzulátusra mentem. A konzul nagyon udvarias volt, de kijelentette, hogy útlevelem ott kell hagynom, mert előbb annak valódiságáról kell meggyőződnie. Ebbe nem mehettem bele, mert bécsi bizalmi emberem kerülhetett volna bajba, aki ezt az útlevelet 1919-ben hamisította. Felhasználva az alkalmat, amikor a konzul mással beszélt, íróasztaláról visszaloptam az útlevelemet, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a helyiséget. Tehát itt is kudarcot vallottam.

Még egy utolsó lehetőségem maradt. Ugyanazzal a rendőrségi bizonyítvánnyal, hogy egy évig betegen kórházban feküdtem, mentem az osztrák konzulhoz, és kértem a régi útlevél meghosszabbítását. Ez végül sikerült, de nagy drukkban voltam, mert a konzul, Hornsbostl - Evidenzbürói szolgálatom alatt - mint albán konzul velem hivatalos érintkezésben állott.

Érvényes útlevelem birtokában ismét madame Stircea lépett működésbe. Megszerezte nekem a román és a jugoszláv átutazási vízumot, és így július 24-én végül elindulhattam. Poggyászom két kofferből állott, melyeket magam is tudtam cipelni. Először Szegedre indultam, ahol az ottani hírszerző tiszt kellően tájékoztatott. Elrejtettem minden gyanús igazolványt és levelet, valamint pénzt. Pár ezer német márkát tükröm kivájt részébe dugtam, orvosságos dobozomba a titkos levelezéshez preparált WC-papírt és vegytintát helyeztem. A vegytintás üvegre "gyomorcseppek" felirat került. Így vártam a Szegedre érkező Simplon-expresszt. Befutott a vonat, de szabad hely nem akadt. A kalauz 100 frank ellenében felengedett a vonatra azzal, hogy Temesváron szálljak át a vonathoz csatolt új kocsikra.

Szegedről szerencsésen elindultam, de már az első határállomáson egy vad kinézésű szerb detektív rántotta fel az ajtót és rám förmedt, hogy szálljak ki. A kalauz közbelépése mentett meg, becsukta az ajtót, és a vonat elindult. Temesváron átszálltam egy I. osztályú kocsira, és már félig biztonságban éreztem magam. Útközben feltűnt, hogy egy siguranta-tiszt kiosztotta az utasoknak az útlevelet. Érdeklődésemre megtudtam, hogy Temesváron az útleveleket át kellett adni a Sigurantának. Utána mentem a tisztnek és megmagyaráztam neki, hogy erről nem volt tudomásom, és csak most terjesztem elő az útlevelemet. A tiszt izgatottan felkelt, elrohant az útlevelemmel, azután visszajött hozzám az étkezőkocsiba. Részletes kihallgatás kezdődött. Ki vagyok? Posztókereskedő. Honnan jövök? Hová megyek? Bulgáriába, ahol régi üzletfeleimmel tárgyalok stb. Ezt követően felállt és azt mondta: "Most megnézem a poggyászát!" Bementünk a fülkébe, és részletesen kezdte a vizsgálatot. Szerencsémre az egyik kofferban felülre volt becsomagolva az orvosságos doboz, legfelül egy tucat francia óvszer. Megnézte és elismerően jegyezte meg, hogy ez bizony eredeti francia gyártmány. Mentőgondolatom támadt, s azt találtam mondani, hogy szívesen átengedem. Zsebre vágta, és ezzel már be is volt fejezve a vizsgálat. (Én naiv, jóhiszemű ember, nem gondoltam arra, hogy egy román tisztet pár száz lejjel könnyebben és gyorsabban is megvesztegethettem volna.) Pár perc múlva megkaptam útlevelemet, éppen akkor, amikor Herkulesfürdőn haladtunk át. A további utazásom zavartalan volt. Nagyon elegáns utasok voltak a vagonban, s különösen feltűnt egy gyönyörű, szép és elegáns asszony gyermekével, akit Bukarestben a pályaudvaron magas rangú tiszt várt.

Szomszédom, nyilván bukaresti kereskedő, figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, ha valahol megszállok, mert a pályaudvaron rengeteg a szélhámos, gonosztevő, és az ember könnyen csapdába eshet, sőt életével is fizethet... Éjszaka érkeztünk Bukarestbe. A peronon rengeteg egyenruhás alakot láttam. Fogtam a két kofferemet - félve, hogy a Siguranta valamilyen értesítést kapott és kellemetlenkedhet -, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a pályaudvart. Kinn álltam a sötét előtérben. Egy zsidó fiú közeledett hozzám, és megkérdezte, hogy nem kell-e szállás. Szállodába nem akartam menni, mert ott elveszik az útlevelemet az ott tartózkodásom idejére, és az ember zaklatásnak van kitéve, így elfogadtam a fiú ajánlatát, felszálltam a bérkocsiba, és elindultunk a sötét éjszakába. A sikátorok, melyeken keresztülhaladtunk, cseppet sem voltak bizalomgerjesztők. Végül egy alacsony ház előtt álltunk meg, beléptünk egy hosszú udvarba, ahol mindenütt emberek háltak a szabadban. A hosszú sor végén a fiú megmutatott egy kis földszintes szobát tiszta ággyal. A lakók itt is kinn aludtak. Kimerülve dőltem le, s nagyszerűen aludtam, nem bántott sem poloska, sem bolha. Az egész ház lakói zsidók voltak, akik szobáikat éjszakára idegeneknek adták ki. Másnap a kép sokkal barátságosabb volt, láttam, hogy nyugtalanságra nincs okom. Rendbe szedtem magam és elindultam, hogy a Giurgiu felé menő vonatok iránt érdeklődjem. Elhatároztam, hogy még aznap délután indulok.

Giurgiuba este érkeztem. Felkerestem a Baedeker szerinti legjobb szállodát, de sajnos egy ágy sem volt szabad. Egy közelben lévő másodrendű szállodába irányítottak, ahol sikerült szobát szereznem. Ahogy megbontottam az ágyat, a poloskák csak úgy hemzsegtek. Lefekvésről szó sem lehetett. Lementem a kerthelyiségbe, és nagyon jó, ízletes vacsorát ettem. Elkövetkezett a záróra, fel kellett mennem a szobámba. Széken ülve, anélkül, hogy kicsomagoltam volna, töltöttem el keservesen az éjszakát. Lenn román tisztek mulattak román cigány kísérete mellett. Monoton dalaikat ordították, hajnal felé pedig számtalan kakas kezdte meg a kukorékolást. Pokoli hangverseny volt! Reggel 6 óra lett, de még mindig nem kaptam vissza az útlevelemet, a prefektúrához kellett beadni. Sürgősen vissza kellett kapnom, mert már 9-kor indult a komphajó a Duna másik partján lévő bolgár Ruscsukba. A prefektúrán felvertem a tisztviselőt, és borravaló ellenében visszaszereztem. Ezután be egy konflisba, és ki a Duna-kikötőhöz. Útközben a kocsis figyelmeztetett, hogy az úton gyalogol a vámtiszt. Megálltam, és a kocsiba invitáltam. Az átkelőhelyen minden simán ment, csak az árfolyam kiszámításnál a levára való pénzbeváltásnál a vámtiszt becsapott. Azt gondoltam magamban: "Annyi baj legyen, csak ki innen!"

Végre elindult a komphajó. Sok bolgár volt rajta, és amikor látták, hogy - útlevelem szerint - osztrák állampolgár vagyok, kedvesen, mint régi szövetségest üdvözöltek. Mondták, hogy a vámvizsgálattal ne is törődjek, azt már elintézik. Újabb meglepetés! Amikor Ruscsukban kiszálltunk, a vámnál azonnal átengedtek. Más dolog azonban az útlevél-ellenőrzés, azt a franciák intézik. A vám után útlevelemmel a franciákhoz kellett mennem. Leadtam, utána vártam, vártam. Mindenki visszakapta már, csak én nem. Ekkor a sergent (őrmester) figyelmeztetett, hogy nyilván az útlevelemmel van a baj, és személyesen a kapitányhoz kell mennem. Nagybajuszú, francia tiszt fogadott, és azt kérdezte, hová utazom, honnan jövök, milyen ügyben tartózkodom Bulgáriában, végül hogy miért utasítottak a románok a mielőbbi átutazásra, és tiltották meg az országban való tartózkodást. Az utolsó kérdése dühbe gurított, és azt válaszoltam: sajnos, a legyőzöttnek az a szomorú sorsa, hogy a győztestől mindent eltűrjön. Ez látszólag hatott, mert a kapitány lehajtotta a fejét és aláírt, az átutazási vízumomat Várnába, de figyelmeztetett, hogy Várnában is francia ellenőrzés van, és megérkezésem után azonnal jelentkeznem kell. (Nyilvánvaló volt, hogy a román siguranta-tiszt valamilyen titkos jele a hatóságokat rám figyelmeztette.)

Végre szabad emberként, barátságos országban voltam. A kompon a bolgárok adtak egy címet, ahol nagyon szép, tiszta szobát kaptam és nagyszerűen étkeztem. Másnap indultam vasúton Várnába. Szállodában szálltam meg, de azonnal az orosz állomásparancsnokságra mentem, és Alexander Zimmermann névre kiállított új úti okmányokat vettem át. Már tájékoztatva voltak érkezésemről, megmutatták a tengeren az éppen távolodó hajót, melyen a német-orosz bizottság elindult a Krímbe. Így nekem még egy hétig várnom kellett a következő hajóra. Visszamentem a szállodába, kijelentkeztem, és ezzel eltüntettem a nyomomat mint Pokorny, és egy magánlakásban mint Zimmermann béreltem szobát. A francia ellenőrzésnél persze nem jelentkeztem.

Egy hetes várnai tartózkodásom nagyon kellemesen telt, fürödtem a tengerben, és tanulmányoztam a város mozgalmas életét. Tele volt orosz menekültekkel és a Vrangelhez való elszállítást váró orosz tisztekkel. Közeledett a transzporthajó indulásának a napja. Az orosz állomásparancsnoksággal megbeszéltem indulásom részleteit. Mivel a hajón szállított egyének listáját elő kellett terjeszteni a francia ellenőrzésnek, amely beszállásnál jelen volt, és csak a feltüntetett egyének szállhattak be egymás után, a következőt terveztük: már pár órával indulás előtt elrejtőzöm a hajón, a beszállásnál pedig nevem olvasásakor egyszerűen nem jelentkezem, mintha lemaradtam volna. Így is történt, amikor augusztus 7-én a hajó elindult. Nagy kerülővel hagytuk el a kikötőt, mely előtt még fel nem szedett aknamező húzódott.

Nagyon vegyes társaság került össze a hajón, főleg orosz tisztek és hozzátartozóik. Este már mind részeg volt, mivel drága pénzért mindenféle alkohol kapható volt. Körülöttem, mint pénzes ember körül, mindig akadt társaság. Egy orosz ezredes pénzt kért kölcsön. Amikor később találkoztam vele Szevasztopolban, úgy tett, mintha nem ismerne. Egy százados részegen azt magyarázta nekem, hogy tulajdonképpen a bolsevistáknál volna a helye, és nem Vrangelnél. Így közeledtünk augusztus 8-án Szevasztopol felé, de akkor a hajót rádión utasították, hogy folytassa útját, és Fedoszián kössön ki. Így még egy éjszakát kellett töltenem a részegek társaságában. Azt hiszem, a hajó személyzetének soraiban alig volt józan ember.

Augusztus 9-én reggel futottunk be végül Fedoszia kikötőjébe. Mozgalmas élet fogadott. A város tele volt kubáni kozákokkal, akiket a Kubán-vidék visszaszerzése céljából összpontosítottak ide. Végignéztem a festői egyenruhát hordó kozákok behajózását. A kozákok között azonban voltak asszonyok és gyerekek is, mindenféle járművel és állattal. A lovasok kancsukával tartották rendben a népet, mely semmiképpen sem hasonlított katonai menethez. Közben énekeltek és táncoltak. Nem is sejtették, hogy milyen szomorú sorsnak néznek elébe, és hányan fognak elpusztulni ebben az Azovi-tengeren át végrehajtott expedícióban.

Az augusztus 10-ére virradó éjszakát a hajón szállítottakkal együtt a fedosziai pályaudvaron a szabadban, köveken fekve töltöttem. Reggel marhavagonokba vagoníroztak be bennünket, férfiakat, nőket, gyermekeket vegyesen, ahol úgy ahogy elhelyezkedtünk. Dzsankoj felé haladva a vonat sokat megállt, miután a front hadtápterületén haladtunk át, várni kellett, míg végül Szimferopolon keresztül befutott Szevasztopolba. 12-én délelőtt érkeztünk meg. Kiszállás után azonnal a németek keresésére indultam. Hosszabb idő után megtaláltam a lakásukat, és örömmel üdvözöltük egymást. Náluk már nem volt hely, egy orosz családnál helyeztek el. A németek mesélték, hogy az orosz bizottság tagjai szélhámosok voltak. Még Németországban felvettek 100 000 márkát. Komiszárovot már Jugoszláviába sem engedték be, Pelikan és Grigorenko bevallotta, hogy Vrangel részéről semmiféle megbízatásuk nem volt, és Szevasztopolból sürgősen visszafordultak. Ebből kifolyólag a németeknek elég nehéz volt a helyzetük, de engem mindenütt szívesen láttak.

Én, aki egyedül jöttem, és semmi mást nem akartam, mint tájékozódni, akit nem kompromittáltak az orosz szélhámosok, érthetően szívesebben fogadott vendég voltam, mint a németek. Tudták, hogy ki vagyok, mindenben segítettek, és mindenről felvilágosítottak. Mint nem hivatalos személy nem Vrangelnél jelentkeztem, hanem vezérkari főnökénél, valamint a vezérkariaknál, akik teljes betekintést biztosítottak a helyzetükbe, terveikbe, és tájékoztattak a rendelkezésükre álló erőkről és anyagokról. (Erről lásd a külön tanulmányomat és a Katonai közlönyben megjelent cikkemet.) Audiencián fogadott Krivosein külügyminiszter is. Általában a hivatalos körök - a katonákat kivéve - a velünk való érintkezésben nagyon óvatosak voltak, mert francia-angol-olasz ellenőrzés alatt állottak, azokra voltak ráutalva, mi pedig tulajdonképpen az ellentáborhoz tartoztunk, és az ellenőrzés kikerülésével jutottunk a Krímbe.

A vezérkariak nagyon panaszkodtak, hogy milyen gyatra az angolok és a franciák részéről a támogatás. Csupán a kiselejtezett hadianyagot kapják, és azt is elégtelen mennyiségben. Emellett az angolok és a franciák egymásra is féltékenyek. Az oroszok nem szeretik őket pökhendi viselkedésük miatt. Az angol tengerészek nem mernek partra szállni, mert egy verekedésnél az oroszok egy csomó embert agyonvertek.

Majdnem minden nap megjelentem az orosz vezérkari irodában. Mint összekötő tisztet, Stuhlmann századost, Vrangel egyik segédtisztjét osztották be mellém. Igyekeztem minden réteggel érintkezésbe lépni, és az általános helyzetbe minél mélyebben betekinteni. Magas rangú, Krímbe menekült tábornokok és szenátorok felkértek, hogy tartsak nekik előadást Magyarország viszonyairól. Sok olyan tábornok volt jelen, aki a háborúban kiadott parancsaival akaratlanul segített a sifrekulcsok (rejtjelkulcsok) megfejtésében (mint például Ewerth, gróf Keller - a két "e" betűjével). Különösen érdekelte őket a király nélküli királyság és a kormányzói hatalom intézménye, mert hasonló elképzeléseik nekik is voltak Oroszországot illetően. Meghívtak egy kolostorba is, ahol menekült magas rangú papokkal találkoztam. A katolikus egyház szerepéről és vágyálmairól egy prominens jezsuita tájékoztatott.

Érdekes volt a németek szervező tevékenysége, akik a félsziget belsejében gazdálkodó német kolonistákra támaszkodtak. Elkísértem a németeket egy ilyen szervező útjukra. Vasúton mentünk Szimferopolba, itt szerveződött a német telepesek önkéntes légiója. Este a tisztikar meghívott a kaszinójába. A pikantéria az volt, hogy már Szevasztopolból ugyanazzal a vonattal egy francia tiszt indult Szimferopolba, és abban a szállodában szállt meg, ahol a légió tiszti kaszinója is volt. A franciák a németek minden lépését ellenőrizték. A légió tisztikara este már nagyon emelkedett hangulatban volt, zenekaruk folyton német dalokat bömbölt ("Deutschland über alles", "Wacht am Rhein" stb.), mondták is, pukkadjon meg a francia. Másnap parasztkocsikkal jöttek értünk, és kikocsikáztunk egy német faluba. Feltűntek a hatalma szénakazlak. Ez a fűtőanyag a sztyeppe jellegű Krímben. Amilyen szép, dús vegetációjú a tengerpart, oly sivár a félsziget belseje - napégette, fátlan, hullámos dombjaival. A német kolonista parasztok igen jómódúak és minden jóval ellátott emberek voltak, mégis komoly erőfeszítésükbe került a németeknek, hogy üzletileg velük megegyezzenek. Másnap kocsin mentünk vissza Szevasztopolba. Mivel az út a fő közlekedési vonaltól távol esett - tehát számolni kellett a Krímben mindenütt garázdálkodó zöld káderek támadásával -, a német légió egyik lovasított különítménye kísért el bennünket. Estére szerencsésen visszaérkeztünk Szevasztopolba.

Szombaton és vasárnap rendszerint Balaklavába autóztunk. Szevasztopoltól 10-15 km-re délre, a tengerparton fekszik. A magas hegyektől körülvett kikötője hegyi tó benyomását kelti, mert bejáratát a tenger felől két kulisszaszerű hegylánc képezi. 1854-ben az angolok innen ostromolták Szevasztopolt, hiábavaló támadásaikat egy nagyszabású körkép örökíti meg a Malakov-bástyán. Balaklava volt a cári Oroszországban az egyedüli tengeri fürdőhely, ahová a zsidókat beengedték. Pompás látványt nyújtott a kikötő mozdulatlan vizének esti foszforeszkálása. Csak a dagály emelte és frissítette fel. Az úszó ember karcsapásai és a csónakok evezői fényes szikraesőt idéztek elő. A kikötői öböl bővelkedett halban, a halászok a delfinektől a bejáratot hálókkal zárták el. Ha hajnalban a halászok felszedték hálóikat, százszámra potyogtak ki az ezüst színű halak. A kikötőn kívüli szabad tengerparton volt élvezetesebb a fürdés, ahol a meredek sziklák alján meghúzódó kisebb fövényrészeket hullámok ostromolták.

A hétköznapi élet is mozgalmas volt Szevasztopolban. A csapatok, a póttestek folyton jöttek-mentek, tevekaravánok szállították az anyagot. Az utcákon tisztek, katonák, menekültek nyüzsögtek. Az éttermekben menekült tiszti asszonyok voltak a kiszolgálók. Erre akkor lettem figyelmes, amikor egy tiszt egy felszolgáló kezét csókolta. Az üzletek előtt mindig lézengett egy pár tiszt, aki portékáját bizományba adta. Ahogy vevő akadt, máris ott termett és alkudozva kínálta. Minden kapható volt: ékszer, ruhanemű, szőnyeg, felszerelési tárgy, prém stb.

A Vrangel-pénz volt forgalomban, melynek értéke napról napra esett. Itt tapasztaltam először a később nálunk is oly ismertté vált inflációt. Nemes valutával az ember mindent vehetett, és potom pénzből megélt. A legjobb orosz társaság itt is lassan elzüllött. A nők között elterjedt a kokainélvezet, és e méregért mindenre kaphatók voltak, de egy orosz orvos figyelmeztetett, hogy mennyire elterjedtek a nemi betegségek még olyanok között is, akikről az ember fel sem tételezte.

Furcsa alakokkal kellett érintkezni. Stuhlmann százados bejelentett a frontról akkor leváltott Szlascsev-Krimszkij altábornagynál. Fényes, de kalandos karrierjét annak köszönhette, hogy a Krím-félszigetet megmentette a bolsevisták betörésétől. Egész sereg állatát vitte magával, nagystílűen viselkedett, és Vrangelnek sok kellemetlenséget okozott (lásd tanulmányomat a krími tartózkodásomról). Morfinista benyomását keltette.

A bolsevisták első uralomra jutásáról förtelmeseket meséltek. A belső kikötőben a tenger fenekén sok tengerésztiszt kövekre kötött hullájára akadtak, melyek a vízben himbálózva szörnyű látványt nyújtottak.^[33] A fogságba esett kozákok bőréből lampaszokat^[34] vágtak. Azonban a fehérek sem voltak különbek. A hadifoglyokat, akik nem voltak hajlandók a fehérek mellett harcolni, a szovjetekhez "deportálták", értsd: útközben agyonütötték. Eredeti benyomást tett rám a városban működő junkeriskola kivonulása. Gyönyörűen énekeltek, a templom előtt leszálltak a lóról és térdet hajtva keresztet vetettek. Sokat panaszkodtak arra, hogy a bolsevistáknál a legvérengzőbbek a magyarok és a lettek, akik valóságos hóhérmunkát végeznek.

Egy eredeti vadászattal is megismerkedtem. A vándorlásaik alatt jó kövérre kihízott fürjek a nyár végén ellepik a Krímet. Vonulásuk alkalmával éjjelre a várostól délre a bokrok alatt ezerszámra húzódnak meg. A "vadászok" bunkókkal felszerelve kivonulnak, acetilén-lámpákkal megvakítják és agyonütik őket. Szeptemberben majdnem minden nap fürjpecsenyét ettünk a vendéglőkben.

Ha már a vadászatnál tartok, meg kell említenem egy eredeti "kacsavadászatot", melyet annak idején Dél-Morvaországban, Liechtenstein herceg birtokain láttam. A vadászat négyszög alakú tavon volt, melynek négy sarkán vakbélszerű nyúlványok voltak. Ezekre egy-egy kifeszített, befelé szűkülő s a végén lecsatolható zárt háló borult. A vakbélvégek előtt nádas húzódott, a vízen szelídített vadkacsák úszkáltak, a parton pedig egy-egy fonott kulissza. Ezek mögött rejtőzött a vadász, kis idomított kutyával. Eledelt dobált a szelídített vadkacsáknak, s mikor ezek elkezdtek enni, odarepültek az igazi vadrucák is. Ezeket tereli a kis kutya a háló felé, közben a kulissza mögül megkapja ajándékát - egy-egy darab húst. Ha már eleget betereltek, kiugrik a vadász is, és kendőt lobogtatva űzi őket a hálóba. Majd leszedik a lekapcsolható hálórészt, és egymás után kitekerik a vadkacsák nyakát. Így folyik ez tovább a tó mind a négy végénél. Azt mondták, hogy ez kínai rendszerű vadászat.

Térjünk vissza a Krímbe. A külső kikötő mellett felhalmozott delfinek förtelmes bűzt árasztottak. Ezeknek a zsírját dolgozzák fel. Az oroszok a delfineket "tengeri disznónak" nevezték. Szeptember közepéig már eleget láttam és tapasztaltam, a németek is részben nyélbe ütötték az üzletüket, valamennyien hazakívánkoztunk. Közben azonban az antant beszüntette az orosz hajóforgalmat Várna és Szevasztopol között, s a Krímmel való kapcsolatot a konstantinápolyi kikötőbe terelte át. Így minden Szevasztopolból induló és Konstantinápolyba tartó hajónak át kellett esnie az angol-francia-olasz ellenőrzésen. A vezérkarnál figyelmeztettek, hogy a franciáktól szigorú utasítás érkezett, miszerint azonnal be kellett jelenteni, ha távozni szándékoznánk. A fronton Vrangel számára rosszabbodott a harchelyzet. A bolsevisták azután, hogy a lengyelekkel békét kötöttek^[35], az egész ott felszabadult hadseregüket Vrangel ellen irányították.

Mit tegyünk most, hogyan szabaduljunk ki a Krímből? Stuhlmann átadta nekem orosz útlevelét, a képet retusáltuk úgy, hogy teljesen rám hasonlított. Ezzel mentem a francia misszióhoz vízumért. Egy kapitány fogadott, és mosolyogva adta vissza az útlevelet, hogy hozzam elő az okmányokat, melyek alapján azt kiállították. Nyilvánvalón volt, hogy minket már jól ismernek, és meg akartak fogni. Ez tehát nem ment. Haditanácsot tartottunk, a németek elhatározták, hogy megvesznek egy vitorlást a szökés céljára. Közben az egyik német izületi gyulladással súlyosan megbetegedett. Gyógyítása érdekében elhívtak egy japán nőt is, aki égő szesszel kezelt üvegeket rakott a hátára. A kezelés után a háta úgy nézett ki, mintha szalámi szeletek borították volna. A hatás frappáns volt. Kiugrott az ágyból és táncolt örömében, de csak egy óráig, utána még erősebbek lettek a fájdalmai. Így Kretschmar utazásáról le kellett mondani, Wagner is kijelentette, hogy részvénytársasága megalakulásáig Szevasztopolban marad. Scheubner-Richterrel más szökési módról kellett gondoskodnunk. Ebben segítségünkre volt Vrangel kereskedelmi minisztere, Nalbandov. Késznek mutatkozott, hogy egy vitorlást bocsásson a rendelkezésünkre, és azt német felszerelési tárgyakért cserébe gyapottal megrakassa.

1920. október 1-jén, amikor vihart jelzett a vérvörös naplemente, kivittek bennünket a kikötő külső öblében horgonyzó Express nevű vitorláshoz. Este 7 óra volt. A kapitány csak a velünk jött Jermakov tábornok parancsára volt hajlandó 9 óra 30 perckor elindulni. Erős ellenszéllel indultunk, mit sem sejtve a fedélzeten lefeküdtünk és elaludtunk. Amikor hajnalban felébredtünk, megdöbbenve láttuk, hogy a hajó a belső kikötőben horgonyoz. A kapitány kijelentette, hogy a hajó jelenlegi állapotát tekintve nem vállalja a tengeri utat, az ezzel járó felelősséget. Felsorolta a hiányokat. Sem ő, sem emberei nem ismerik a hajót, mely a nyár folyamán összeszáradt és sok vizet húz. A hajó rakománya túl könnyű, az 500 pud gyapot a hajó belsejében került elhelyezésre, míg a nehéz tárgyak a fedélzeten vannak, a mentőcsónak, néhány hordó petróleum, navigációs eszközök. A személyzet velünk együtt 10 fő. Hiányoznak a jelzőlámpák, az iránytű, a part leírása; rosszak a vitorlák, gyenge a motor, rozsdamarta a horgonylánc... Kiszálltunk a partra, és szorgalmaztuk a hiányok kiküszöbölését. Végre a hajó úgy-ahogy rendbejött. Míg a kikötőben álltunk, a parton a kozákok rendeztek ünnepélyt. A kozáktáncokat kísérő vad zene még sokáig a fülemben csengett.

A hajó kétárbócos volt, elől a viharvitorlával, indításához kis motorral rendelkezett. Hossza 20 méter, szélessége 4 méter, a fedélzet pereme mintegy másfél méterre látszott ki a vízből. Személyzete a kapitányból, a kormányosból, egy vitorlatengerészből, egy motorkezelőből, egy hajósinasból, továbbá egy asszonyból és két gyermekéből állott, akik az egyedüli kajütöt foglalták el. Velünk együtt 10 ember volt a hajón.

Október 3-án éjjel 11 órakor indultunk. A motor a viharban azonnal felmondta a szolgálatot, a kifeszített vitorlák a hajót oldalára fektették. Azonnal be kellett vonni őket, és csak a viharvitorla vitt előre. A nyílt tengeren az északi és keleti irányból fújó viharos szél kapott el, ház magasságú hullámok táncoltatták a hajót, mely minden eresztékében recsegett-ropogott. Hamarosan jelentkezett a tengeri betegség is, minden tünetével együtt. A fedélzeten feküdtem, rajtam a csuromvizes, lebocsátott vitorlák. A hajón átsöpörtek a hullámok. Csak annyi erőm volt, hogy arccal a hajókorláthoz hajoljak, üres gyomorral, irtózatos hányingertől kínozva. Csak egy kívánságom volt, hogy legyen már vége. A zsebemben szorongattam a revolveremet, hogy végezzek magammal, ha a hajó felborul. Amikor a kapitánytól érdeklődtünk, hogy milyen irányban haladunk, azt mondta, hogy körülbelül meg lehet állapítani, hogy Trapezundt vagy a Boszporusz felé tartunk. Így hajóztunk 4-én és 5-én. Éjjel egy nagy személyszállító hajóval találkoztunk, irigyeltük annak utasait. Scheubner mellettem feküdt és folyton zümmögte az ismert dalt: "Morgenrot, morgenrot, leuchtest mirzum frühen Tod!" (Hajnalpír, hajnalpír, világíts korai halálomhoz). Nagyon viharedzett ember volt, kalandos múlttal, mert azt mondta, hogy nem szeretne a törökök kezébe kerülni és Trapezundtban kikötni.

Hadd' szenteljek itt egy pár mondatot Max von Scheubner-Richternek! A szemtelenségig rámenős természetű volt, nagyképű és beképzelt, de jó barát és bajtárs. Vissza kellett tartani, hogy elutazásunk alkalmával Vrangelnek ne egy államférfi ízű táviratot küldjön. "Midőn elhagyom országa határait stb., stb." Lélekjelenléte soha nem hagyta el. Visszatérvén Münchenbe, még kétszer-háromszor jött Magyarországra, nyilván már akkor Hitler megbízásából. Hol és kinél járt, nem tudtam, de mindig engem is meglátogatott. Az első müncheni Hitler puccsnál ő is szerepelt. Mondogattam is magamban, hogy milyen lehet az a mozgalom, amely Scheubnerre mint tanácsadóra támaszkodik. Amikor a müncheni Feldherrnhalle előtt a tüntető Hitlerékre a katonaság össztüzet adott le, Scheubner Hitler elé ugrott és elesett. Holttestét akkor a Königsplatzon levő mozgalmi szarkofágok egyikében helyezték el. 1938-ban meglátogattam.

Október 6-án a vihar ereje még csak fokozódott. Reggel ólomszínű felhők mutatkoztak, és egyszerre csak elordítja magát a hajóinas - szmjercs! Ez vízi tölcsért jelent. Félelmetes látvány volt, amikor a felhőkből tölcsérszerű képződmények ereszkedtek le, és hatalmas vízoszlopot szívtak magukba. Elvesztünk volna, ha egy ilyen tölcsérbe kerülünk. Azonban szerencsésen megúsztuk a veszélyt, és délután 2 órakor, nagy örömünkre, megpillantottuk a szárazföldet. A messzeségben volt, a kapitány szerint Mangalia világítótornyának környéke lehetett, Konstancától délre.

Partközelbe érve a szél déli irányt vett, így kellő távolságra a parttól Várna felé haladtunk. Este a vihar ismét felerősödött, és a nyílt tenger felé sodort minket. A kapitány, hogy ezt megakadályozza, vitorlamanőverrel és motorral igyekezett közelebb kerülni a parthoz és a Kavarna-fok széloltalma alá. A motor fél órai munka után - sajnos - újból bedöglött, de azért mégis már kissé csöndesebb zónába jutottunk. Már ideje volt, mivel a személyzet teljesen kimerült. A kapitány elhatározta, hogy megméri a tenger mélységét, s amikor az 26 métert mutatott, lebocsátotta a horgonyt. Éjjel 11 óra lehetett, s a legénység kissé kipihenhette magát.

A pihenés azonban nem tartott sokáig. Már kora reggel 3 órakor észrevette a kapitány, hogy a hajó aggasztóan oldalra himbálózik, a peremek majdnem a vízszintet érik. Megváltozott a hajó fekvése is. Nyilvánvalóvá vált, hogy a rozsdamarta horgony leszakadt, és a hajót a hullámok sodorják. Horgony és motor nélkül maradtunk, a személyzet nem ismerte a part menti viszonyokat - szóval a legnagyobb veszélyben voltunk. A szélre és a vitorlákra utalva folytattuk déli irányban utunkat. 7-én reggel Várnától 3-4 km-re hánykolódtunk a tengeren. Gyapottal körülkötött, petróleumba mártott evezőkkel S.O.S jeleket adtunk le, de Várna felől nem mozdult senki. (Később megtudtuk, hogy az akkori vihar közepette hiába vártuk volna Várnából a segítséget, senki sem mert volna kimozdulni.) Így mind tovább és tovább sodort bennünket a vihar a bolgár part mentén délre. Az utolsó reményünk a Burgaszi-öböl elérése lett. Ha nem sikerül az öbölbe behajózni, akkor - a kapitány szerint - már csak az a szomorú kilátásunk maradt volna, hogy a vihar legalább a Boszporusz körüli sziklás partra sodor bennünket.

Szerencsére a tengeri betegségem már teljesen megszűnt, annyira, hogy a viharvitorla mellé állva a hajó erős mozgását már fel sem vettem. Kifeszítettük a vitorlákat, és egy órakor haladtunk el a Burgaszi-öböl északi csücskét képező Kap Emine mellett. Amennyire a sziklás part lehetővé tette, elhajóztunk a világítótorony alatt, és sikerült az öbölbe bejutni. Elhaladva a tenger alatti sziklapad mellett, még egyszer elkapott bennünket a tenger felé fújó szél. A legnagyobb erőfeszítéssel azonban ezen is sikerült túlesnünk, és láthatóan közeledtünk a burgasi belső kikötőhöz. Este 6 óra volt, amikor elsiklottunk a burgasi világítótorony alatt és elértük a kikötő szűk bejáratát. Mivel pontosabb manőverekhez hiányzott a felszelésünk, S.O.S-jeleinkre segítségünkre siettek a kikötőben horgonyzó török bárkák. Este 9 óra 30 lett, mire a törökök bevonszoltak a belső kikötőbe, és kiköthettünk.

Alig akarták elhinni, hogy Szevasztopolból azon a viharos tengeren átkeltünk, mert a jelzett időben egyetlen egy hajó sem futott ki a tengerre. Eredetileg karanténba kellett volna mennünk, de a hatóságok másnap mégis partra engedtek. Október 8-a volt, a hajó legénységét vacsorára hívtuk meg, és alaposan megünnepeltük a szerencsés megmenekülésünket, mely főleg a kapitánynak, Skurenkónak, a kormányosnak, Pogorjelonak, és a vitorlakezelőnek, Merkurijnak, emberfeletti erőfeszítésüknek volt köszönhető. A Szevasztopolba küldött jelentésünkben összefoglaltuk utunk viszontagságait, az orosz hatóságok mulasztásait és a hajó legénységének a dicséretét. Az emberektől szívélyesen elbúcsúztunk, de a hajó további sorsáról és útjairól már nem hallottunk semmit.

Október 9-én ültünk vonatra, és Szófiába utaztunk. Elsőnek a Vrangel-féle orosz katonai misszióhoz mentünk, jelentkeztünk és beszámoltunk. Nagy szívélyességgel fogadtak, orosz útlevelekkel, futárigazolványokkal láttak el bennünket, poggyászunkat futárpoggyásznak deklarálták és pecséttel látták el. Nagy kő esett le szívünkről, mert eddig nem voltunk biztonságban. Elhatároztuk, hogy Belgrádig együtt utazunk, onnan Scheubner Budapesten át Münchenbe, én pedig Szegeden át Budapestre.

Utazásunk első nehézségei a bolgár határon merültek fel. Valamilyen aláírás vagy pecsét hiányzott, és csak kellő megvesztegetés árán folytathattuk utunkat (a megvesztegetés rendszere Bulgáriába is behatolt!). A szerb útszakaszon nem egy fülkében utaztunk. Az útlevél- és vámvizsgálatnál a szerb közegek csak azt furcsállták, hogy két baltikumi egyén utazik a vonaton. Az oroszok által lepecsételt poggyászt cseppet sem respektálták, és éppen azt a csomagot kellett kinyitnom, melyen az orosz pecsét volt. Szerencsére a csomag tartalmát kicseréltem, úgy hogy az összes, Krímből hozott okmányom érintetlenül maradt, meg sem nézték. Belgrádban elbúcsúztam Scheubner-Richtertől és felszálltam a Szabadkára induló vonatra. Az orosz futárigazolványom úgy szólt, hogy ott a Vrangel-féle katonai missziónál jelentkezzem. Egy tábornok fogadott igen szívélyesen, és elkísért a horgosi határállomásra induló vonathoz, de jelentkezett a pályaudvaron a szerb határőr tiszt is, és így ünnepélyesen búcsúztatva indultam Szegedre. Nagy kő esett le a szívemről, amikor a vonat áthaladt a magyar határon. Három hónapos kalandos út után biztos talajt éreztem ismét a lábam alatt.

Szegeden azonban majdnem rosszul jártam a magyar hatóságokkal. Mindenféle kifogásolni valót találtak a poggyászomban és okmányaimat illetően, és csak amikor a Nyilvántartási Iroda igazolt, folytathattam utamat Budapestre, ahová október 16-án érkeztem meg. Minden érdekelt helyen jelentkeztem, Horthynál is, akinek a nyert benyomásaimról részletesen referálnom kellett. Élénken emlékszem, hogy a kormányzó rámutatott az akkor még meglévő Tabán egyik viskójára, és azt mondta: "Ahogy ez a viskó nemsokára el fog tűnni, úgy lesz vége az orosz bolsevizmusnak is." (Rosszul jósolt.)

A következő hetekben magammal hozott okmányaim rendezésével és részletes beszámolóm összeállításával voltam elfoglalva. Nem kellett sokat bajlódnom jóslatok és kilátások okfejtésével, mert akkor már közeledett a Vrangel-hadsereg összeomlása és a Krím-félsziget kiürítése.

Sürgőssé vált gyógykezeltetésem. Egy hétig felöltözve hevertem a hajó fedélzetén, egy száraz ruhadarab sem volt a testemen. Átázott a cipőm és ez kínos, reumatikus fájdalmakat váltott ki, melyektől a Lukács-fürdőben iszappakolással, villamos kezeléssel, masszázzsal szabadítottak meg. Emlékszem, hogy akkor a tél korán beköszöntött, október végén a Duna is teljesen befagyott.

Budapesten érintkezésbe léptem Vrangel képviselőjével. Lampe vezérkari ezredessel^[36], akin keresztül Vrangel vezérkara továbbra is ellátott híranyaggal^[37]. Az oroszok a Vladimir-rendet is nekem adományozták.