Nyolc plébános várpalotai lelkipásztori működését foglalja magában a feldolgozásra, illetve bemutatásra kiválasztott száz esztendő. Ha leszámítjuk közülük a három adminisztrátort: Egri Jenő (1914), Kőszegi Antal (1914-1915), Gergyesi Ferenc (1938-1939), akiknek itteni munkássága összességében is alig pár esztendőt tesz ki, úgy mindössze öt esperes-plébános: Asztaller Károly (1832-1874), Steiner Ádám (1894), Domján Károly (1894-1914), Dr. Fatér István (1915-1939) és Dr. Steixner Antal (1939-1952) lelkészi tevékenysége tölti ki a Várpalotai Római Katolikus Egyházközségben ezt a mozgalmas, nagyon eseménydús évszázadot.

A vizsgált időszak nagyobbik felét - 1912-ig - igen kedvezően befolyásolta a katolikus egyházközség szempontjából a kegyúri intézmény léte, a Zichy grófi család törődése, gondoskodása. Igaz, a kegyúrnak beleszólása volt a helyi plébános kiválasztásába, illetve püspöki megerősítésébe^[66], de ugyanakkor védelmet, anyagi támogatást is jelentett a kegyúri intézmény a plébánia, az egyházközség számára. Innen eredhet az az anyagi biztonság is, amelyet a múlt század második felében a mintegy 800 holdnyi földbirtoka jelentett a Várpalotai Római Katolikus Egyházközségnek.^[67] A Zichy grófok kegyúrként lelkiismeretesen teljesítették vállalt feladatukat, de láthatóan soha nem éltek vissza hatalmukkal, sőt a lehető legnagyobb önállóságot biztosították a plébániának, illetve az egyházközségnek. Teljes joggal és jó lelkiismerettel írhatta Historia Domusában [plébániatörténetében] Dr. Steixner Antal plébános: "A kegyúrral való kapcsolatok... mindig jók voltak."

Szinte csaknem a török hódoltság korának végétől, 1712-től voltak a római katolikus egyházközségnek anyakönyvei és a tevékenységéhez kapcsolódó egyéb dokumentumai. "1945. március 23-án a bevonuló oroszok a Zárda alsó folyosóján elégették ezeket a drága történeti értékeket és a róluk készült másodpéldányokat is"^[68], jóllehet ez utóbbiakat a Veszprémi Püspökségen kellett volna őrizni. Ez a tragikus tény, illetve ennek szomorú következményei a történeti kutatás lehetőségeit is nagymértékben behatárolják, úgy is mondhatnánk: lehetetlenné teszik. Mindezek fényében érthető, milyen hallatlanul nagy segítséget jelent az utókor számára a tudós Dr. Steixner Antal esperes-plébános (1939-1952) rendkívül alapos és körültekintő feljegyzése, amelyet az adott körülmények között, a viszonyok ismeretében nyugodt lélekkel tekinthetünk a Historia Domus pótlásának, a helyi római katolikus közösség történeti szinte egyetlen hiteles (és elérhető!) forrásának. A gépiratban fennmaradt munka terjedelme, gondossága, sokrétűsége és alapossága arra enged következtetni, hogy a korábban, még az eredeti dokumentumok alapján készített feljegyzéseit rögzítette gépiratban a tudós esperes 1948-1949 körül.

A község lakosságának összetételéből adódóan a Római Katolikus Egyházközség tagsága is zömében földművesekből, fuvarosokból, meszesekből, iparosokból, kereskedőkből, bányászokból, gyári munkásokból, tisztviselőkből és katonákból állt a vizsgált időszakban. Palotán is - miként általában - a kereskedők és vendéglősök alkották a község társadalmának legtehetősebb, legmódosabb rétegét. Ennek megfelelően ők járhattak élen egyházuk anyagi támogatásában is, miként Polonyi István vendéglős példája szépen mutatja, aki 1927-ben saját költségén harangot tetetett a loncsosi Donát-kápolna kis tornyába.^[69] A Loncsos még e század közepén is a település egyik szőlőhegyének számított a Józan, a Bögre és a Badacsony mellett. Ez volt legközelebb a település központjához, így a legmódosabb polgárok lehettek itt a szőlőbirtokosok. Az 1940-es évektől kezdődően indult meg a családi házas betelepítése, ami az 1980-as évekre gyakorlatilag befejeződött. A másik három szőlőhegy csaknem teljesen megmaradt eredeti funkciójában. A katolikus lakosság lélekszáma a tárgyalt évszázad folyamán végig jelentősen meghaladta az evangélikusok és a reformátusok együttes lélekszámát. A számbeli különbségek azonban nem jelenthettek, nem is jelentettek akadályt a felekezetek közötti normális viszonyok, korrekt kapcsolatok kialakulásában. Beszédesen példázza a különböző felekezetek közötti jó viszonyt a vegyes házasságok viszonylag nagy száma.

Az 1779. évi Egyházlátogatási Jegyzőkönyv még két filiálét [leányegyházat, tagegyházat] említett a palotai plébánia mellett: az inotait és a pétit. Az 1846-ban hasonló alkalomból készült dokumentum viszont már egyikről sem tett említést. Köztudott ugyanakkor, hogy 1944. augusztus 1-ig a várpalotai plébánosok végezték a péti katolikusok lelki gondozását is. Az 1944. augusztus 2-án kelt Egyházlátogatási Jegyzőkönyv tanúsága szerint Pétfürdő önálló plébánia lett. A péti lakosságnak a Nitrogénművek és az Olajfinomító megépítése, majd állandó gyarapodása következtében jelentős mértékben megemelkedett lélekszáma indokolta az önálló plébánia megalapítását.^[70]

A XIX. század közepén és második felében - miként az ország egészében - a Várpalotai Római Katolikus Egyházközségben is jelentős hitébredési folyamat ment végbe. A jelenséget még érdekesebbé tette a vesztes szabadságharc utáni önkényuralom, a gazdasági nehézségek (főként a kisipar már többször említett elsorvadása, illetve eltűnése) majd a kiegyezést követő liberális politika vitathatatlan ténye. A kor egyházpolitikai küzdelmei sem igazán kedveztek hitébredésnek, sőt a legtöbb társadalmi jelenség és irányzat inkább ellene hatott. A korabeli várpalotai források pedig éppenséggel a katolikus hívek áldozatkészségéről, templomszépítő buzgalmáról szólnak, amellyel hitbéli meggyőződésüket látható jelek révén is bizonyították. Ebbe a folyamatba ágyazódnak bele a templomi zászlószentelések, de természetesen a kor jellemvonásaként a templomon kívüli tevékenységi formák, a vallásos szerveződések is. A múlt század második felében szervezték meg a Várpalotai Római Katolikus Egyházközség férfiai a Katolikus Kört, az egyházközség nőtagjai pedig a Rózsafüzér Társulatot. Első pillantásra feltűnhet a különbség a két protestáns gyülekezettel egybevetve: míg az evangélikusoknál és reformátusoknál a női hívek hozták létre előbb egyletüket, a katolikusoknál a férfiak bizonyultak aktívabbnak a szervezésben, illetve a gyülekezeti munkában.

Az egyházuk által aktivizált katolikus hívek élénk figyelemmel kísérték a kor egyházpolitikai küzdelmeit. Időnként a fővárosban, és vidéken tartott demonstratív összejöveteleken is részt vettek, és kifejezésre juttatták a római egyház iránti mély elkötelezettségüket.^[71] Az egykori résztvevők emlékezetében természetesen sokáig megmaradt a személyesen átélt lélekemelő események emléke. A feljegyzések bizonysága szerint büszke örömmel igyekeztek megosztani élményeiket az utánuk következő nemzedékkel. Természetes törekvésüket azonban nem mindig koronázta teljes siker. Nem rajtuk múlott, hogy a megváltozott korszak szelleme már mást sugalmazott, sőt - igen kíméletlenül - mást diktált utódaiknak.

A fentebb már érintőlegesen említett felekezetközi vegyes házasságok főként éppen a liberális korszakban, az osztrák-magyar kiegyezés utáni időkben váltak feltűnően gyakoribbá. A már többször említett, illetve idézett Historia Domus tudós szerzője egyértelműen károsnak ítélte ezt a jelenséget, mert a hitbéli fegyelem fellazulását, illetve annak veszélyét látta ezekben a házasságkötésekben. Feltehetően inkább az adott korszak, az 1930-as, 1940-es évek időnként egyértelműen türelmetlen véleményét, semmint a nagy tudású és köztudottan emberséges Dr. Steixner Antal plébános személyes meggyőződését tükrözi az a feljegyzés, miszerint a vegyes házasságok nyomában jelent meg és terjedt el a katolikus hívek között a hitközömbösség.^[72]

Megítélésünk szerint is túlzás lenne az összes - vitathatatlanul meglévő! - kedvezőtlen jelenség okát egyetlen tényből eredeztetnünk. Nem hagyhatjuk ugyanis figyelmen kívül a századforduló és a századelő más vonatkozásban már többször említett gazdasági-társadalmi jelenségeit, politikai történéseit: a mélyreható gazdasági és társadalmi változásokat, a nagycsaládi keretek fellazulását, illetve széthullását, a korábban szilárd erkölcsi értékrend gyökeres megváltozását, a háborúk és forradalmak, valamint a szélsőséges eszmék megjelenését és térhódítását, amelyek azután annak rendje és módja szerint településünkön is éreztették nem kívánatos hatásukat, egyértelműen és nagyon hatásosan rombolták az emberek vallásos hitét, lazították, sőt gyakran teljesen felszámolták az egyházukhoz való - korábban egyértelműen stabilnak tűnő - kötődésüket.

Mindezek mellett kétségtelenül lehetett szerepe a mind gyakoribb vegyes házasságoknak is, de meglátásunk szerint sem lenne helyes egyértelműen kizárólagos szerepet tulajdonítani ennek a jelenségnek a nem kívánatos helyzet előidézésében. Szabad legyen még megjegyeznünk, hogy a másik két felekezet lelkészeinek megnyilvánulásaiban nem találtunk hasonló megállapítást, noha a jelenség természetesen a protestáns gyülekezeteket is érintette, az egyéb, kedvezőtlen jelenségekkel pedig természetesen ők is kénytelenek voltak keményen szembesülni lelkipásztori tevékenységük során.

A történeti források már említett, az utókor számára egyértelműen tragikus kihatású megsemmisülése, pontosabban: barbár megsemmisítése következtében csak áttételes, közvetett ismereteink lehetnek a XIX. század második felének helyi Mária-kultuszáról. Az országos események ismeretében minden bizonnyal teljes joggal feltételezhetjük, hogy az akkor országos, sőt azon túli jelenség településünkön is éreztette hatását. Ebbéli feltételezésünket már a plébánia neve is indokolhatja. A kor szellemét tekintve aligha képzelhető el, hogy a Várpalotai Nagyboldogasszony Plébánián, illetve ebben a római katolikus gyülekezetben a Mária-tisztelet színvonala elmaradt volna az országos átlag mögött. További érvet jelenthet ebben a vonatkozásban Jásd, illetve az éppen abban a korszakban ismertté és népszerűvé vált csatkai Mária-kegyhely földrajzi közelsége. Ezek a helyek még a múlt század második felének, végének, illetve a századelő közlekedési viszonyai között is könnyen elérhetők, megközelíthetők voltak a palotai katolikus hívek számára, hiszen gyalogosan is eljuthattak az ott tartott búcsúkra, zarándoklatokra. Több okból is feltételezhetjük tehát, hogy a római katolikus hitéletnek ez a megnyilvánulási formája is a kornak megfelelő szinten létezett és hatott a múlt század második felében, illetve a századforduló körül a Várpalotai Római Katolikus Egyházközségben.

Mindezek figyelembevételével különösen megérthetjük az 1939-ben Várpalotára került Dr. Steixner Antal fiatal esperes-plébános megdöbbenését, aki feltehetően éppen a meglepetés élménye miatt vetette papírra visszatekintő feljegyzését, miszerint az ősök hajdani Mária-tisztelete alábbhagyott, sőt gyakorlatilag megszűnt. "...a Mária-napot nem tekintik komoly ünnepnek, még a búcsú napját, Nagyboldogasszonyt sem tartották meg, ami leginkább megdöbbentett, amikor a plébániát elfoglaltam és azóta szüntelenül buzgólkodom ezen a téren, de még nem értem el a kívánható eredményt."^[73]

Némiképp ellensúlyozhatja ez utóbbi - talán az ifjú lelkész átlagon felüli igényességéből, lelkesedéséből, önmaga iránti türelmetlenségéből is eredő - megállapítást az 1738-ban Várpalotán épült barokk temetőkápolna rendkívüli megbecsültsége a település katolikusainak közgondolkodásában. Ezt a kápolnát megépítésekor a Boldogságos Szent Szűz nevére szentelték fel - helyi fórumot teremtve ezzel a Mária-tiszteletnek. Kisasszonynapkor, tehát szeptember 8-án, halottak napján, azaz november 2-án, valamint a keresztjáró napokon tartottak benne rendszeresen szentmisét, amelyeken természetesen a Mária-tisztelet is érvényre juthatott. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a bemutatott korszak rendkívül erős, néha egyértelműen erőszakos elvilágiasodási folyamata - mint általában a vallásosságra - a Mária-tiszteletre is kedvezőtlenül hatott. Az egyházak szempontjából egyértelműen kedvezőtlenül befolyásolta az emberek gondolkodásmódját, eltávolította őket egyházuktól, megváltoztatta, avagy éppen felborította addig megszokott értékrendjüket.

A hitélet megélénkülését, a gyülekezeti tevékenység fellendülését jelentette a nagytekintélyű Domján Károly várpalotai plébánosi működésének (1894-1914) két tartalmas évtizede. Ezek az évtizedek mindhárom helyi egyházközségben a templomszépítés, a templomépület külső és belső csinosításának időszakát jelentették.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül Honfoglalásunk ezredéves évfordulóját, a millenniumot, amely önmagában is elegendő alkalom lehetett volna az ilyen törekvésekre. A két protestáns gyülekezet esetében ráadásul a templomépítés centenáriuma is okot, illetve alkalmat adhatott templomuk további szépítésére, miként erre már korábban utaltunk. Hasonlóan nem hanyagolhatjuk el azt a jelenséget sem, hogy a helyi egyházközségek között minden bizonnyal létezett egyfajta sajátos, a szó legnemesebb értelmében vett versengés is, amelyben vélhetőleg senki sem akart "alulmaradni", így az egyik közösség szép eredménye hasonló törekvésre sarkallhatta a másikakat. Ekkor készültek a várpalotai római katolikus templom szép, színes üvegablakai, amelyek a II. világháború itteni hadieseményei során sajnálatos módon megsemmisültek. Szintén Domján Károly plébános hivatali idejében történt a templombelső kifestése. Tevékenységének eredménye azonban nem csak - az egyébként értékes - külső, ha úgy tetszik: materiális gyarapodásban jelentkezett, hanem természetesen a lelki élet élénkülésében is egyértelműen éreztette hatását. Ő szervezte meg a plébánia férfi tagjai számára a Katolikus Kört, női híveiből pedig létrehozta a Rózsafüzér Társulatot. E két vallási egyesület révén egyrészt sikerült kivinnie a spirituális tevékenységet a templom falai közül a település lakosai közé, másrészt pedig lelkipásztori munkájához számos segítőre, sőt jó húzóerőre talált a két vallási egyesület laikus tagságában. Szeretnénk a "laikus" szó kapcsán megjegyezni, hogy az adott korban semmi esetre sem jelölt valamiféle leértékelő, lebecsülő értékítéletet, miként azt napjainkban tapasztalhatjuk. A XIX. század második felében még egyértelműen a római katolikus egyházak teológiai végzettséggel nem rendelkező tagjait jelentette.

A feljegyzések tanúsága szerint jó szociális érzékkel is rendelkezett Domján Károly plébános (1894-1914). Érdekelte híveinek életmódja, megélhetése, ilyen jellegű gondjaikra is odafigyelt. A Várpalotai Evangélikus Egyházközség története kapcsán találkozhattunk már Farkas Mihály helyi evangélikus lelkész (1880-1884) által a saját egyházközségében megvalósított gyülekezeti takarékmagtár gondolatával. Akár innen is származhatott, de más forrásból is eredhetett Domján plébános ötlete. Ma már lehetetlen kiderítenünk, miféle események, milyen meggondolás indíthatta a nemes ötlet megvalósítására, amelynek segítségével anyagi segítséget kaphattak az átmeneti nehézségekkel küzdő hívei. Szintén a segítés szándékával szorgalmazta gazdái körében a szőlőtelepítést a Józan szőlőhegyen.^[74]

Ez utóbbi jó tanács, illetve törekvés megértéséhez ismét túl kell lépnünk gondolatban a római katolikus egyházközség, sőt településünk határain is. Éppen a múlt század második felében hatalmas pusztítást végzett az akkori Magyarország szőlőültetvényeiben a tragikus emlékű filoxérajárvány, amely szinte csak az úgynevezett "direkt termő" szőlőfajtákkal (otelló, noha) nem volt képes megbirkózni, így ezek maradtak meg. E szőlőfajták bortermése azonban köztudottan veszélyes metilalkohol tartalma miatt kifejezetten káros lehet fogyasztói egészségére. Ezért tartotta fontosnak a palotai plébános a nemes szőlőfajták vadalanyba oltott - ezáltal a filoxérának is ellenálló - telepítését hívei testi-lelki egészségének védelmében.

A valóban ígéretes kezdeményezések, a nyilvánvaló jó szándék ellenére sem vezethettek a joggal elvárt eredményekhez. Közbeszólt az I. világháború vérzivatara, amely a Várpalotai Római Katolikus Egyházközségből is sok áldozatot követelt Európa harcterein, nyomort, nélkülözést, bánatot és aggodalmat hozott a hátországban. Mindezek és a háborút követő forradalmi mozgalmak alaposan megzavarták az egyszerű emberek gondolkodásmódját, felborították megszokott és addig jól bevált értékrendjüket, fellazították a tömegek erkölcseit. A tanácsköztársaság kommunista diktatúrája különösen kitűnt egyházellenességével. Az új rendszert irritálta az egyházak még mindig jelentős tömegbefolyása - és persze félt tőle. Ezt főként a papság zaklatásával, megfélemlítésével próbálták ellensúlyozni. Ennek megfelelően cselekedtek Dr. Fatér István plébánossal (1915-1938) is, akit többször is elhurcolással, sőt kivégzéssel fenyegettek meg a kommunista rend vezetői. Ugyanezek akarták eltávolítani a várpalotai apácákat az iskolai oktatásból. A település lakossága azonban a templom előtti téren elrettentésül felállított gépfegyverek ellenére bátran kiállt a lelki gondozásukat végző plébános, illetve a gyermekeiket tanító apácák mellett. Gerinces kiállásuk emlékezetre méltó eredménnyel járt, meghátrálásra kényszerítette az új hatalmat.^[75]

Az I. világháború és az utána következő nehéz időszak ellentmondásai a várpalotai plébánia, a római katolikus egyházközség életében is éreztették kedvezőtlen hatásukat. Ekkor oszlott fel az egyházközség férfi tagjait tömörítő Katolikus Kör, amelynek természetesen az volt a feladata, hogy erősítse tagjaiban az egyházukhoz való tartozás tudatát, illetve teret adjon az egyházukért végzett értelmes tevékenységüknek. Az egylet újbóli megszervezése annak ellenére sem sikerült, hogy a gyülekezet férfi tagjai közül sokakban megvolt a hajlam, a jó szándék a Katolikus Körben való munkavégzésre.^[76]

A két világháború közötti időszakban fejlődött igazán nagyüzemé Várpalotán a Szénbánya. Az üzem megnövekedett munkaerő-szükséglete következtében sokan költöztek a községbe, akiknek egyházi kötődése talán éppen az előző lakhelyükből történt elköltözésükkel, Várpalotára kerülésükkel szakadt meg. Új lakhelyükön már nem keresték a kapcsolatot egyházukkal, inkább más kötődésüket igyekeztek erősíteni. Dr. Steixner Antal esperes-plébános már többször idézett munkájában keményen ostorozta az erkölcsök fellazulását, a férfiak gyakori káromkodását, mértéktelen kocsmázását, a hitélet aggasztó mértékű elhanyagolását.

Joggal sérelmezhette a derék plébános, hogy - főként a bányában dolgozó - férfiak jelentős része csak nagy ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor és Borbála napján vett részt a szentmisén, vasárnaponként egy részük aludt, más részük valamilyen egyéb, leginkább mezei, munkát végzett. Ez utóbbi megjegyzés a mezőn végzett munkáról azt is jelzi, hogy a bányászság jelentékeny hányada gazdálkodással: burgonya, kukorica, esetenként kenyérgabona termelésével, állattartással, szőlőműveléssel és kertészkedéssel igyekezett kiegészíteni a bányában szerzett keresetét.^[77]

A kereset-kiegészítő tevékenység hasznát, esetenkénti indokoltságát, szükségességét beláthatta a szociális ügyek iránt is fogékony plébános. Korholása a templomba járás elmulasztásának, a misehallgatás helyetti vasárnapi mulatozásnak, az egyháztól való - aggasztó méretű - eltávolodásnak szólt. A jelzett időben a hitélet vitathatatlan lanyhulása ellenére más tendenciák is érvényesültek a Várpalotai Római Katolikus Egyházközségben. Ismét csak közvetett források alapján tudhatjuk, hogy az 1923-ban indult cserkészcsapat mellett a Bányászasszonyok Misszió Egyesülete is működött Várpalotán. 1932. július 17-én e két egyesület, a bányászok küldöttsége is részt vett az Evangélikus Nőegylet 50 éves jubileumi ünnepségén.^[78]

A község - és vele a római katolikus plébánia - addig is magas lélekszámának gyarapodásával egyre nagyobb feladatot jelentett a katolikus hívek lelki gondozása. Az ipari munkásság és az itt állomásozó katonaság létszámának ugrásszerű megnövekedése tette szükségessé, hogy az ünnepi misék számát 1939-ben kettőre, majd 1943-ban háromra emelte a plébános. Főként a bányászság és a katonaság lelki gondozása jelentette, illetve indokolta a feladatok növekedését.

Az egyháztörténet, illetve a hagyományok ismeretében természetesnek tűnhetett, hogy a katolikus egyházközség papját a kegyúr, illetve a felettes egyházi hatóság közösen jelölte ki. Ennek ellenére előfordult, hogy a katolikus hívek is maguk akarták megválasztani papjukat. Dr. Steixner Antal ezt azzal magyarázta Historia Domusában, hogy a helybéli protestánsok papválasztási szokásai hatottak katolikus híveire. Ezzel magyarázta saját kedvezőtlen palotai fogadtatását. "Idejövetelem alkalmával is tüntetést rendeztek ellenem, és előzőleg küldöttségek jártak a püspöknél. De egy hónap alatt lecsillapodtak. Azóta sem volt semmi kellemetlenség."^[79] Idősebb várpalotai katolikusok utólagos elbeszélése alapján e tanulmány írója úgy értesült, hogy a nagy tudású plébános - fiatal kora ellenére már teológiai tanár és más egyházi tisztségek viselője - egyik kitüntetése, a "pápai kamarás" cím riasztotta el, illetve rémítette meg a várpalotai katolikusokat, akik feltehetően nem tudták, hogyan értelmezzék új papjuk kitüntető címét. Nehéz lenne elképzelni, hogy a bécsi Pázmáneumban végzett teológiai tanulmányait, ottani doktorálását, illetve a bécsi Stephansdomban [Szent István-templomban] történt pappá szentelését kifogásolták volna tájékozatlan hívei. A kezdeti félreértések ellenére gyorsan megkedvelték a palotai katolikusok. Kitűnő felkészültsége, igényessége és önigényessége révén a település legmegbecsültebb plébánosai között tartja számon a helyi hagyomány.

Még be sem hegedtek igazán az I. világháború által ejtett sebek, máris újabb világégés fenyegette a népeket, köztük a mi sokat szenvedett nemzetünket is. A II. világháború kezdetekor Várpalota lakossága még inkább csak áttételesen kapott ízelítőt a háború fájdalmaiból és szenvedéseiből. 1940-ben mintegy 300 lengyel katonát helyeztek el a várban, illetve a Kálvária-dombon külön erre a célra felépített barakkokban. A katolikus lengyelek megjelenése, illetve huzamosabb jelenléte egyértelmű pezsgést hozott a várpalotai római katolikus plébánia életében. A hitéletüket nagyon komolyan vevő lengyel menekültek, akiknek még saját papjuk is volt lelkük gondozására, 1943-ban örökmécsest és emléktáblát állíttattak a várpalotai katolikus templomban. Itteni fogadtatásuk összhangban állt a történelmünkben hagyományosan jó lengyel-magyar barátsággal. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy a háború elmúltával is sokan itt maradtak közülük. Többen magyar házastársat választottak, lélekben magyarrá váltak.

Hazánknak 1944 márciusában történt német megszállása után a fasiszta rendszerben már akkorra intézményessé vált zsidóüldözés hazánkban is teret nyert. 1944-ben Várpalotán, a Kálvária mögötti kőbányában zsidó internáló tábort létesítettek. "Sok tanult és ügyes ember volt közöttük."^[80] Ekkor még (ahogy forrásunkból kiderült) elviselhetőbb körülmények között tartották fogva az itt internált zsidókat, még Dr. Steixner Antal plébánost is meghívták egy alkalommal vacsorára. Feljegyzésében a plébános a legjobb ételekről és kitűnő hangulatról számolt be. A veszélyeztetettek kimentésének egyik módját jelentette az ekkor megindult "kikeresztelkedési" mozgalom. Életük megmentése érdekében sokan próbáltak belépni a keresztény-keresztyén egyházak valamelyikébe. Dr. Steixner Antal palotai plébános a budapesti Szent Kereszt Egyesületet kérte fel a megkeresztelkedni szándékozók hitbeli oktatására, mert ideje sem tette lehetővé, hogy ő maga vállalkozzék erre a feladatra, de túlságosan veszélyesnek is tartotta. A helyzet végül azáltal "oldódott meg", hogy nem sokkal később továbbszállították az itt fogva tartott zsidókat, így hitbéli oktatásuk eleve lehetetlenné vált, de a - legalább részbeni - kimentésükre tervezett akció sem járhatott eredménnyel.^[81]

1944 őszén már településünket is elérték a II. világháború harci eseményei. A helyi nagyüzemek, főként a Péti Olajfinomító, fontos célpontjai lettek az egyre gyakoribb légitámadásoknak. Október 13-án az angol repülőgépek gyújtóbombák ezreit szórták a községre. Ennek során leégett a plébánia gazdasági udvara is, de a településen ekkor még csak két-három épület vált a tűz martalékává.

Az ostrom közeledtével egyre erősebb lett a menekültek áradata, akik abban reménykedtek, hogy nyugati irányban haladva biztonságra lelnek, mert nem éri utol őket a szovjet hódítás. Természetesen akkor még senki nem tudhatta menekülők közül, hogy reménységük teljesen hiábavaló, a megszálló csapatok elől nincs menekvés. A Székesfehérvárról, illetve annak irányából nagy számban érkezők ellátására tábori konyhát állított fel a várpalotai plébánia, de a hideg ellen nem tudta megvédeni őket, mert az itteni híveknek sem volt elegendő helyük a jövevények befogadására és elszállásolására. Nem is beszélve arról, hogy a helybéliek közül is sokan a menekülésben vélték megtalálni biztonságukat.

A mind gyakoribbá váló harci események - főként a légitámadások - arra kényszerítették a várpalotai lakosság egy jelentős részét, hogy a szénbányában keressen menedéket. Dr. Steixner Antal plébános is követte ebben katolikus hívei egy részét, így december 20-tól január 14-ig minden éjjel a bányában aludt. A karácsonyi éjféli misét, sőt a karácsonyi ünnepkör minden alkalmát a bányában ünnepelte egy-egy misével, de mindeközben rendszeresen tartott istentiszteleteket fenti híveinek a templomban is. A hétköznapi miséket a Zárda alsó folyosóján tartotta. Ez a hely némi biztonságot ígért bombázások, illetve tüzérségi támadások esetén is.

A II. világháború harci cselekményei iszonyú pusztítást végeztek a községben, így a katolikus templomban is. A templom tornyát a harangokkal és a harangállvánnyal egyetemben ágyúgolyó vitte le, a már dicsérettel említett színes üvegablakokat a robbanások miatti légnyomás törte darabokra, a falakat sokhelyütt akna rongálta meg, a főajtót is robbanás szakította be. Arányban állt ezzel a tudatos pusztítás, a kegytárgyak szándékos tönkretétele, a templomi zászlók és egyéb értékes jelképek megsemmisítése. Ugyanakkor csodával határos módon megmaradt a ládákba csomagolt, megérkezése után még ki sem bontott új orgona. A településre bőséggel hullott gyújtóbombák következtében teljesen kiégett a plébánia épülete. Miként már említettük, a Várpalotai Római Katolikus Egyházközség legfontosabb iratai az Irgalmas Nővérek Zárdáját ért találatok, illetve - és ez az igazán döbbenetes! - szándékos gyújtogatás következtében váltak a tűz martalékává. Ez a barbár cselekedet örökre megfosztotta az utókort a várpalotai római katolikus plébánia múltjának alapos megismerésétől, pontosabban a megismerés lehetőségétől.

Még a pótolhatatlan történeti értékek pusztulásánál is nagyobb tragédiát jelentett azonban az emberéletben esett kár, s valóban pótolhatatlan veszteség. A lerombolt iskolát újjá lehetett építeni, a tankokkal legázolt sírköveket és a temető letarolt kerítését helyre lehetett állítani, a földdel egyenlővé tett plébánia épületét újjal lehetetett pótolni. Senki emberfia nem pótolhatta azonban az értelmetlenül elpusztított emberéleteket. 1945. március 9-én egy iszonyatos szovjet légitámadás következtében 27 teljesen vétlen polgári személy esett áldozatul, az egykori Erzsébet Szállodát, illetve a mellette lévő mozit ért bombatalálat során 148 sebesült német katona halt szörnyű halált.^[82] Az áldozatok legszerényebb végtisztességének megadása sem volt veszélytelen, hiszen a mind gyakrabban berepülő harci gépek mindenre lőttek, ami mozgott, még a gyásztisztességtévőket sem kímélték.^[83] Mindenki az életét kockáztatta, aki ott gyászolóként, sírásóként avagy papként megjelent. Száma sem ismert azoknak a háborús áldozatoknak (és titok is marad immár mindörökre), akiket az adott körülmények miatt nem temetőben hantoltak el. Sokaknak közülük a szántóföld jutott végső nyughelyül, így azután érthető a kortársi visszaemlékezés: "A következő év tavaszán, amikor szántottunk, megtaláltuk egy-egy katona maradványait."^[84]

A háború borzalmas kártételét súlyosbították a háború utáni társadalmi változások. Jelentős mértékben növelték ezek a Várpalotai Római Katolikus Egyházközség gondjait is. A grófi birtok és a vár, majd a kastély eladása révén a Zichy-családról a Magyar Honvéd Kincstárra szállt át a templom kegyúri joga. 1937-ben az új kegyúr még felújíttatta a plébánia épületét. Mivel a háború folyamán teljesen megsemmisült a nem sokkal korábban renovált épület, Vörös János honvédelmi miniszter még egy kincstári tulajdonú épületben biztosított helyet a plébániának, de az akkori politikai viszonyok egészen más irányban alakultak, semhogy a Római Katolikus Egyházközség komoly segítséget kaphatott volna a Honvéd Kincstártól. Dr. Steixner Antal plébánosnak keserűen kellett megállapítania, hogy a "helyreállításhoz már nem lehet várni az új kegyúr segítségét."^[85]

A viszonylag szerény terjedelem ellenére sem hagyhatjuk említés nélkül egy kiváló kántortanító, Winkler Márton várpalotai tevékenységét (1883-1911). Winkler Márton munkássága valóban szerves része volt a helyi római katolikus egyházközösség életének. Igazi néptanítóként tudta és mélyen átérezte, hogy a rábízott gyermekek oktatása és nevelése mellett a szülők, a mezőváros, illetve nagyközség felnőtt társadalma is gondjaira bízatott. Kitűnő szociális érzéke arra sarkallta, hogy a tudás fegyverével vívja a szegénység elleni harcot. A nagy filoxérajárvány után ő is sokat fáradozott a nemesített szőlőfajták telepítéséért, az új gyümölcsfajták itteni meghonosításáért. "Hegyközséget szervezett a négy palotai szőlőhegy - Badacsony, Bögre, Józan, Loncsos - szőlősgazdáinak."^[86]

A nemes szándékok megvalósításához azonban meg kellett nyernie az embereket. Kiemelkedően jó emberi adottságokkal rendelkezett ebben a tekintetben is. Szót tudott érteni az egyszerű iparos- és parasztemberekkel éppúgy, mint felettes egyházi és világi hatóságaival. "Nemes céljait megértő segítőtársat talált plébánosában, Domján Károlyban, de tanfelügyelői és püspökei is mindig nagyra értékelték munkáját, becsülték kezdeményezéseit."^[87] Tanító kollégái elismerését, megbecsülését is kivívta, akik ezt azzal is bizonyították, hogy Winkler Mártont az esperesi tanítói kerület elnökévé választották. A legfőbb elismerést azonban az egykori tanítványok megtartó emlékezete jelentette számára, akik évtizedekkel halála után is őszinte megbecsüléssel, tisztelettel és szeretettel emlegették nevét.

A II. világháború után olyan időszak kezdődött a Várpalotai Római Katolikus Egyházközség életében is, amely egyáltalán nem kedvezett a vallásos életnek. A kívülről ránk erőszakolt gazdasági és társadalmi változások sok ember gondolkodását alaposan összezavarták. Egyeseket az érvényesülés, a karrier vágya, másokat kenyerük féltése, a legtöbb ember azonban feltehetően a tájékozatlanság, a tisztánlátás hiánya, a lelki kötelékek fellazulása sodort messze vallásától, egyházától. Az új rend urai évtizedekre behatárolták, csaknem teljesen lehetetlenné tették az egyházak lelkigondozói, nevelési tevékenységét. Ennek ártalmait minden bizonnyal hosszú időn tapasztalhatjuk még nemzetünk és településünk életében egyaránt. Olyan korszak évtizedei következtek, amelyekben az egyházak valamelyikéhez való tartozás elmarasztalandónak, sőt elitélendőnek számított. A "meggyőzés" számtalan eszközét találta ki a kommunista hatalom, amellyel az állampolgárokat el lehetett távolítani, illetve távol lehetett tartani a pártállam ideológiája szerint felszámolásra ítélt egyházaktól.
Ez a szándék valósult meg 1952. június 16-a éjszakáján, amikor az Államvédelmi Hatóság rajtaütésszerűen elhurcolta Várpalotáról, a római katolikus egyházközség éléről Dr. Steixner Antal plébánost a település legtekintélyesebb polgáraival együtt. A tudatosan éjszakára időzített akció legfőbb feladata természetesen az egyházak, illetve a hozzájuk kötődő emberek megfélemlítése, a félelem állandósítása volt, mert úgy vélték, a megrettent, elbizonytalanodott embereket könnyebben "meggyőzhetik" az általuk hirdetett tanok "igazságáról".