Mottónak:

"Kiáltok csak feléd
Üzenem a porból
Nem vagyok egyedül
Csak egy a milliókból!"
Oberhauser Csaba  

Nem hagy nyugodtan a gondolat, hogy valamit hagyni kell magunk után, ha már nem leszünk. Mi lehet az? - Mit kellene tenned? - hogy az életed értelmet nyerjen, és ha még feledésbe is merül az emléked, megmaradjon utánad talán egy írás, talán egy hangulat, ami vagy magával ragadja az olvasót, vagy egyszerűen becsukja a könyvet.

Gondolatok az életemből

Mivel lehetne kezdeni? A születéssel, de arra nem emlékezünk. Az első emlékek a gyermekkor titkos világából, homályosan villannak elő. Talán az, hogy valaki elrontotta a háromkerekű biciklidet, vagy egy fagyos reggelen kitörted az ablakot, mert egyedül ébredtél, és mert féltél... Hogyan lehet kitörni a bejárati ajtó ablakát egy karcolás nélkül? Hogy lépdelhet a kicsi láb a fagyos talajon, megkeresni az édesanyját, aki kora reggel, ha kis időre is, de munkába megy? Előtte még óvatosan melléd csúsztatta a díszpárnát, hitte, hogy az megvéd, amikor kezeddel keresed a megszokott testet, ami megnyugvást ad.

Telnek-múlnak az évek, egyre több mindenre emlékszel: illatokra, hangokra, elmosódó arcokra. Ha most abból az időből valaki ide állna eléd, csöppet sem csodálkoznál, hogy ő nem változott semmit. Neked ugyanaz a gyermek maradt, aki a pajtásod volt egykoron.

Otthonod jut eszedbe, egy nagy kúria, ahol törpének érezted magad - meseországban. Körülvett egy nagy-nagy kert, tele fákkal, virágokkal és nem utolsó sorban a mögötte folydogáló folyóval. Csodálatos világ ez, az év minden szakában. Tavasszal a fák virágai, fehér és rózsaszín szirmai bűvölnek el. Aztán jön a nyár, és az érett gyümölcs illata, íze varázsol el minden alkalommal, amikor leemeled a legpirosabb almát, vagy a szép sárga körtét a fáról. A kert az otthonod, ismersz minden fűszálat, tudod, hol kell keresni a sóskát, azt is, mikor a legfinomabb. Ismered a virágokat, a helyet, ahol nyílik az ibolya, és főleg várod a napot, amikorra a vásár várható.

Az első tavaszvásár napja elérkezett! Reggel korán hallod, ahogy gyülekeznek a szekerek megrakottan, gyermekszemeknek csupa-csoda áruval. Nem kell a nógatás, hogy kelj fel és öltözködj kislányom, a vásár hívogató hangulata kiugraszt az ágyból. Eszedbe juttatja a mézeskalács mennyei ízét, és a kakas alakú, fütyülős cukorka édességét. Ma, ha eszedbe jut, meleg érzést és gyermekkorod édes boldogsága költözik vissza lelkedbe. Ha emlékeidben tovább keresgélsz, ott vannak a palántasoron árusító asszonyok ismerős arcai, aztán az előttük kosarakban, eladásra váró árvácskák mosolygós szirmai, a finom, friss zöldhagyma ágaskodik ki néhol és kínáltatja magát, a saláta kerek feje pedig szinte az öledbe ugrik, hogy vidd magaddal.

Kissé odébb már érdekesebb a világ, szalmakalap, kistáska, hordók, teknők, és ki tudja még, mi minden vár eladásra. Nem is érdemes tovább várni és bámulni, mert megérzed illatát, csábít a miccs, vagy ahogy románul mondják mititei. Kicsit jelent, kis húsdarabok szénen sütve, és mustárral tálalva. A tálalás szó kissé túlzás, mert egyszerűen papírtányéron csak úgy a kezedbe adják, és alig várod, hogy bekapd őket.

Elmaradhatatlan az ilyen vásáron a sok barom - azért is hívják baromfi vásárnak, mert van ott minden - tehén, ló, rózsaszín malackák sokasága... A nap és a vásártér legnagyobb attrakciója a lóvásár. A cigányok nagy vehemenciával próbálgatják lovaikat, és persze mindenki maga a lovát dicséri. Sokan veszik őket körül. Olyan is, aki vásárolni szeretne, de legtöbb ember csak a száját tátja. Nem mindennapi látvány az alkudozás a lovakra. Egymást túlharsogják, majd kipróbálják a homokos talajon, milyen erős az igás állat, nézegetik patájukat, fogaikat, és ha minden elvárásnak megfelel a kiválasztott állat, jöhet az egyezség. Addig-addig köpködik a tenyerüket - félúton megáll a levegőben felemelt kar -, amíg aztán végre kimondják az utolsó árat, és csattan a tenyér. Innen már nincs visszaút. A megegyezés szent. Ekkor már fellélegzik a tökmagot rágcsáló nézősereg, majd tovább indul, mert amott kezdődik egy újabb alku, egy új műsor, amit el nem szalajtana senki.

A szerelmesek napja is ez a mai, ők a mézeskalács-szívet nézegetik. A mézeskalácsos ismerős, ismerősként üdvözli az embereket. Minden vásárban ott vannak, semmit sem felejtenek, nem tévesztik el, ki-kicsoda, mindenkihez van egy kedves szavuk. Érdeklődnek, élcelődnek, pontosan tudják, kinek milyen ajándékot kínáljanak. Ízletes és illatos portékájuk sok mindenben segít. Kibékíti az összeveszett párt, vagy épp erőt ad szerelmet vallani a félénk legénynek. Szív alakjukban kis tükör, és sokféle felirat, mert ahány szerelmes, annyiféle probléma, ők pedig ezeknek a tudói. Estére sok leány nézegeti magát ezekben a kis tükrökben, majd elteszik valamelyik vitrinbe - emlékül, hogy majd évtizedekkel később, az élettől meggyötörten, egy pillanatra elővegyék.

Évente négyszer van vásár. Meghatározó esemény a falu életében. Lassan melegednek a napok, a virágokból már formálódik a gyümölcs. A folyó is kezd színt váltani. Ha beledugod a lábad, egyre tovább tarthatod benne. Eljön az a pillanat is, amikor habjaiba vetheted magad.

A folyó életem meghatározó közege volt. A kúria ahol laktunk, férjem nagyszüleinek a tulajdonában volt. Valamikor Örményországból menekült a nemesi család, tíz gyermekkel. Az egyik párom nagypapája volt. A család szétszóródott a világ minden táján. Az otthon maradottak eladták a kúriát. Inkább az örökül hagyott földet választották, amit aztán a hatalom elvett tőlük. Maradt a nagy semmi.

Nekem megadatott az a szerencse, hogy ott lakhattam, mert az egyik felében szülőotthon volt, s az édesanyám ott dolgozott. Ott nőttem fel, és vittük oda vissza, sok évvel később gyermekeinket, hogy lássák azt a mesevilágot, amit jelentett a kert, és a mögötte araszoló folyó. A ház mögötti Feketeügy életem része volt, és maradt örökre.

Nyári reggeleken első dolgom az volt, hogy megnéztem, süt-e a nap. Ha igen, akkor irány a víz! Hamar megtanultam úszni, mert a nagyfiúk megtanítottak. Mégpedig úgy, hogy beledobtak a vízbe, és ha már fulladoztam, azonnal kivettek. Nem tudom, hányszor történt meg, mert én igencsak gyakoroltam, és hamarosan már versenyt úsztam velük. Ha megéheztem szaladtam előre. A kemencében sült kenyérből leszeltem egy jó nagy darabot, megkentem, legtöbbször csak zsírral. Visszafelé már más volt az útvonal, nem a baromfiudvaron át, hanem a kerten keresztül. Onnét szedtem a hozzávalókat: hagymát, uborkát, vagy éppen fokhagymaszárat. Szalmakalapomat a már érett almával, körtével töltöttem meg, elég volt estig.

A nyári esték csodálatosak falun. Előbb a csorda jön meg. A teheneket érkezésük előtt már egy órával is - várják gazdáik. Minden sarkon beszélgető emberek, akik kitárgyalják esténként a falu dolgát-baját. Néha megjelent a dobos - sánta ember -, és hírül adta, amit tudnia kellett a falu népének. Mikor lesz bál, vagy éppen mikor oltják a tyúkokat. A dobos háborús veterán, aki elveszítette egyik lábát, fából pótolták, de azért sántított. A gyermekek meg csúfolták emiatt. Ott voltak ők is mindig, ahol a nagyok, csak a sánc szélén játszadoztak pajtásaikkal. Az öreg dobost sem gúnyolhatták sokáig, mert valaki mindig közéjük csapott, és úgy rebbent szét a sok mezítlábas, szeplős gyermek, mint a verebek a porból. Ez volt a nevelés egyik formája, de hatott. Megszeppenve ültek vissza a martra, és folytatták saját játékukat.

- Közhírré tétetik! - hangzott fel a dobpergés után. A kikiáltók jellegzetes, elnyújtott hangján sorolta, hogy mi minden várható az elkövetkező napokban. Miután meghalt a jó öreg, nem is volt több dobosa a falunak, érződött, hogy változni fog a világ. Ekkor már volt egy televízió a faluban. A szórakozás helye még mindig a park volt, a mozi és a bál.

Igen...a bálok... nagyon híresek voltak! Jöttek is a legények a szomszéd falvakból, ki biciklivel, ki gyalog. Szólt a zene reggelig. Két zenekara is volt a mi falunknak: egy fúvós banda, és egy modernebb: harmonika, dob, hegedű, szaxofon és gitár játszotta a talpalávalót. A legfontosabb szerepe nem is a fiatalságnak volt, vagy csak közvetve. Mert az asszonyok férjeikkel megtöltötték a termet a fal melletti padokon. Lesték, ki kivel táncol, mit csinál, hogy fogja a derekát, vagy éppen a kezét. Egy ilyen bál jó beszédtéma volt legalább egy hétig, vagy a következő mulatságig. Gyakran voltak ilyen összejövetelek télen-nyáron. Itt köttettek a nagy szerelmek és törtek szíveket a nagy csalódások. Szerelmek! Ebben is részt vett az egész falu. Ki illik kihez? Ezt mindig megbeszélték, és a döntést is meghozták. Jaj volt annak, aki nem alkalmazkodott a nép akaratához.

Estére nem hogy elcsendesedett volna minden, inkább megelevenedett a falu. A napi munka végeztével felszusszanhattak az emberek. Kezdődött azzal, hogy a gazdák várták a csordát. A beszegődöttek már jóval hamarabb indultak kondérral a kezükben tejért. Útközben még találkoztak ezzel-azzal, meg lehetett beszélni a napi történéseket. Fejés után vacsora és ezután ki ülhettek a házak előtti padokra. Hiába a szúnyogok özöne, a falusiakat ez egy cseppet sem zavarta. Meggyújtották a már megszáradt marhatrágyát, ennek a szagát még a szúnyogok sem szerették, az emberek jól elvoltak vele.

Gyermekkorom idején, téli estéken, a petróleumlámpa mellé húzódtak. Egy-egy áporodott szagú konyhában a férfiak az asztal mellett ülve kártyáztak, hatvanhatot játszott mindenki. Lábuk mellett a demizson gyakran emelkedett magasba, hogy teletöltse a poharakat, és leöblítse a büdös pipától vagy szivartól kiszáradt torkokat. Közben beszélgettek, meséltek, és mint mindig - miről is szólhatott volna a mese, mint a megélt eseményekről, amelyeket a gyermekek tátott szájjal hallgattak, arra várva, hogy végre ők is nagyok legyenek. Mint a nagyapáik, akkor ők is harcolni fognak, megjárják az élet útját, hogy legyen mit mesélni, ha majd megöregednek.

Minden és mindenki része volt ennek a közösségnek. Nagyon nagy rosszat kellett hogy tegyen az, akit kiközösítettek.

Volt egy öreg a faluban, deréktól lefelé béna. Nem tudom így született-e, vagy egy gyermekkori betegség tette ezt vele, ő volt a falu "Samu bácsija". Reggel egy négylábú székre hasalt, és vonszolta magát a földön, amíg ki nem ért a kapu elé. Itt üldögélt egész nap. Néha behúzta magát enni, meg a dolgát elvégezni. Samu bácsinak a kerítés előtti pad mellett volt a megszokott helye, tiszteletnek örvendett és nagy megbecsülésnek. Kikérték a véleményét, mindig volt valaki mellette, beszélgetett egész nap, szerintem mindent tudott arról, mi történik a faluban. Ismert mindenkit, és őt is ismerték. Állapota miatt senki sem bántotta, elfogadták olyannak, amilyen, és ez természetes volt. Ez volt az a tolerancia, amit ma újra és újra megmagyarázunk, de nem élünk vele. Nem csak ő volt a mai szóhasználatban "más", mert volt sánta, szellemi fogyatékos gyermek - de mindegyiküknek helye, és dolga, feladata volt - amit el is végeztek a maguk tudása szerint. A közösség nem lökte ki magából, hanem törődött velük, ebben nőttünk fel, és ma is e szerint élünk, erre tanítjuk gyermekeinket is.

Igen, ez volt a szép. De minden ember életében jön valami, ami aztán felforgatja az addigi megszokottat, próbára tesz, előtör az ismeretlenből, és meghatározza a további életed. Egy meleg nyári napon, amikor nem várod, egyszer csak jelentkezik a fájdalom. Persze, hogy a vízben! Amikor kijöttem letelepedni a nagy gesztenyefa alá, már nem mozdultam meg. És nem mozogtam hat hónapig. Az izületgyulladás okozta pihenést a kórházban töltöttem. Ápolónők és szurik között. Csak arra emlékszem, hogy naponta négyszer, éjjel nappal jött a nővér és beadta az injekciót. Eleinte féltem nagyon, de aztán hozzászoktam. Hat hónap után gyógyultan - legalábbis azt gondolta mindenki -, hazamehettem. Csak azt nem tudta még senki, hogy ez csak az első lépés az élet nehéz, néha nagyon is gyötrelmes útján. Később kiderült, hogy csak a szenvedések első poharait ürítettem ki, a többi még hátra van.

Szerencsére kegyes volt hozzám a sors és a betegség, mert hagyta, hogy még boldog legyek. Kiélvezzem a fiatalság minden örömét és bánatát. Mindig ellenzéki voltam és konok. Ez jellemezte azt a tizennégy éves fiatal lányt, aki felvételizni ment, és sikeresen be is került egy jó nevű gimnáziumba. Akkor még nevelőnő gondoskodott a bentlakó lányokról. Gondosan figyelt, és mi szépen megtanultuk, hogyan kell rendet tartani a szekrényekben, hogyan használjuk az evőeszközt, mi illik egy lánynak, és mi nem. Megtanított viselkedni, amit mi akkor nevetségesnek tartottunk, gúnyoltuk is emiatt, később azonban hasznosnak bizonyultak tanácsai, amikor bemutatni kellett valakit valakinek, vagy éppen kezet nyújtani egy bemutatkozásnál. Az élet egyszerű, de mégis oly fontos dolgait tanultuk meg tőle. Ma már hihetetlennek tűnik, de az ebédlőbe menő, és sorban álló lányok fehérneműit is ellenőrizte, nehogy megfázzunk. Ám ha már a kapun kívül voltunk, mindenki zsebébe becsúszott a ronda, de meleg alsónemű, hiszen kilátszott volna az akkor már nagyon is divatos miniből.

Nehezen viseltem a bezártságot, egyetlen hely a padlás volt, ahol beszélgetni, és főleg cigarettázni lehetett. Dacból - azért is mást csinálni, mint ami megengedett. Elmesélni egymásnak, ki, kinek tetszik, az álmainkat, vágyainkat... Sok-sok titkot és leányálmot rejt a padlás, vajon most mi van vele? Havonta csak egyszer lehetett hazalátogatni hétvégére. Nekem ez kevés volt. Mindent elkövettem, és az eredménye az lett, hogy a hétvégeket mindig otthon töltöttem. Ha másképp nem sikerült, akkor eltörtem szemüvegem lencséjét, de haza mehettem. Másként el sem tudtam volna képzelni az életemet, hiszen otthon, a faluban már vártak a barátok és a már kibontakozó szerelem. Mi állíthatott volna meg? Semmi! Még ma is tudom minden megállónak a nevét, ahol a vonat végig döcögött. Emlékezem az arcokra, akik felszálltak a vonatra. Látom a vasút melletti falvak körvonalait, a fákat, vetéseket, még mindig velem vannak, természetesnek venném, ha egy nap arra ébrednék, hogy zötyög velem a vonat, haza az iskolából. Érzem az otthon édes örömét, ahogy felém száll a falum illata, amikor meglátom az állomását.

Igen, a falumnak illata volt. A szeszgyárban, ahol az ország legjobb minőségű alkoholját állították elő, különös párák terjedtek, és járták át a levegőjét. Néha a nagy katlanokba odasült a kukorica, vagy a krumpli, ezt lehetett érezni mindenütt. Ez volt az én otthonom illata, mennyei párlat, amit soha életemben nem felejtek el, bárhol és bármikor érzem, mindig honvágyat ébreszt bennem.

A másik jellegzetessége szülőfalumnak a rezesbanda volt. Ők zenéltek a bálokon és majálisokon. Ezért is akartam gyakran otthon lenni, mert mindig volt valami mulatság, vagy a szabad természet, vagy a kultúrotthon adott helyet ezeknek az összejöveteleknek. Legjobban a fenyvesben, a szomszéd falu erdejének kis tisztásán tartott bálokat szerettem. Szerettem és tudtam is táncolni, magával ragadott a zene ritmusa. A délceg fenyők közt keringőzni szédületes érzés, főleg, ha olyan fiú karjában táncolsz, akit a szíved választott. Felnézel, és a nagy fenyők forognak veled. Veled táncol az egész világ, magadban érzed azt a hatalmas erőt, amit boldogságnak neveznek, és amivel úgy érzed, hogy könnyedén fölemelnéd a hegyet, csak akarnod kellene. Lehangoló az, ha a partnered - akit éppen nem szeretsz, csak muszájból táncolsz vele, mert felkért -, a lábadra lép. Mert nem azzal táncol a lány, akivel akar. Itt nincs választási lehetőség, ha valaki felkér, menni kell, mert ha nem, kimuzsikálnak. Hogy az mi? Megmondom. A kikosarazott legény felszólítja a zenészeket, hogy húzzanak egy indulót, és a lánynak büntetésből el kell hagyni a táncparkettet, vagy éppen a porondot. Ez ám a szégyen! Nem is nagyon emlékszem ilyenre. Egy-két eset fordult elő, a lányok nagyon vigyáztak, hogy ilyen ne történjen, inkább fanyalogva, de táncoltak, aztán sietve hagyták ott a legényt, amint elhallgatott a zene.

Ha nem volt semmi esemény, ott volt a park. Egy padra tízen is leültünk, akiknek nem jutott hely, azok körbe álltak, és éjszakába nyúló beszélgetések kezdődtek. Ide gyűlt össze a falu fiatalsága. Nappal a vízparton, este a parkban, és nem untuk soha.

Ilyen körülmények között ismertem meg szerelmemet, a mai páromat. De addig hosszú volt az út. Igen, mert részt vállalt belőle mindenki, aki élt és mozgott. Egy jó család, akik fiuknak jó partit szántak - és a lányát egyedül nevelő anya, aki arra büszke, hogy gyermekét taníttatja, sehogy sem felelt meg az elvárásoknak. Az én korosztályomból a faluban ketten érettségiztünk, ez akkor nagy szó volt. Elindult a nyolc éven át tartó "szerelem-háború", minél jobban nem akarta a falu, annál jobban akartuk mi. Nem sok hely akadt a számunkra, hogy együtt lehessünk, de megtaláltuk a legcsodálatosabbat. Nyári hétvégeken nyakunkba vettük a kilométereket. A hegyláb és folyómeder közti réten át indultunk útnak. Az úti cél a távoli fenyves volt, és onnan tovább a tó. Útközben néha feltűnt egy-egy kapáló ember, vagy tovasuhanó őz. Olyan csend volt, hogy csak a madarak dala, meg a tücskök ciripelése volt hallható. Ha feltűnt a fenyves, akkor már közel volt a cél. Bejáratát egy akácerdő övezte, kellemes illatot ontott a megfáradt utasok felé. Beljebb már az erdő csendje és pompája fogadott, szép magas fák, kis füves ligetek, a lehető legszebb hely, amit valaha életemben láttam.

Voltál kedves olvasó fenyves erdőben? Tálcán kínálja asztalán a millió pici, apró eprecskéjét. A levegő tiszta, gyantával fűszerezett illatát ma is érzem. Csak le kell hajolni, vagy inkább leülni a selymes fűbe, a természet asztala terítve előtted áll. A fenyves közepén levő kis tisztáson a magunkkal hozott húst sütögetve csillapítottuk éhségünket, és oltottuk szomjunkat az üvegekben odacipelt vízzel. Nem hallatszott semmi, csak néha-néha egy-egy gombaszedő visszhangzó kiáltása, és a madarak beszélgetése.

Megpihenten, innen a nem messzire elterülő tó volt a végcél, vagy ha ránk esteledett, gyaloglás hazafelé, de most már az aszfaltúton. Szerencsések voltunk, ha megsajnált valaki, és felvett kocsijára, de ha nem, végig kellett gyalogolni azt a húsz kilométert. A sok hétvégi kirándulásnak házasság lett a vége. Azzal az egyetlen fiúval, akit megszerettem egész életemre. Társam lett, a mai napig is az, hiába jött közbe betegség, vagy kibírhatatlannak hitt elnyomó társadalmi rendszer. Mondhatni, egyetlen szóváltás nélkül éltük le eddigi életünket, mára már két szép gyerekkel kibővült kis családunkban.

Az esküvőnk a szülők áldása nélkül kettesben, és egy kis baráti társaságban zajlott. Egyetlen pillanata a mai napig elkísér. Egyik barátunk ellopta apja piacra szánt virágait, és úgy ahogy az volt, piacosan összekötözve, kis csokrokban dobálta be az ablakon, az egész kosár tartalmát. Ez a barátunk ma már nem él. A férjem később, amikor már Magyarország lett a hazánk, visszautazott, és barátját akarta meglátogatni, már nem a lakását ajánlották, hanem a temető néma csendjét, ahol annyi más barát között alussza örök álmát. Minket az elnyomás, a nélkülözés és a betegség más utakra indított el.

****

Úgy érzem visszatekinteni sokkal nehezebb, mint a mindennapokat megélni.

Vonat indult el egy erdélyi város pályaudvaráról, magával hozta a sok nélkülözőt, kíváncsit, szerencsekeresőt és gyógyulni vágyót. Magunk mögött hagytuk a szürkeséget, nincstelenséget és szeretteink könnyes szemeit, amint aggódva nézték a pályaudvarról kifutó vonatot. Magával ragadta az, a két nagy és a két kis emberkét. Mi voltunk azok, hoztuk szívünkben gyermekéveink nagy teleit, amikor visongva akaszkodtunk az erdőről hazajövő szekerek után, vígan szánkóztunk, vagy éppen a befagyott folyón siklottunk. Hoztuk a napsugaras tavaszokat, a felejthetetlen nyarakat, színpompás őszöket. Akkor még nem ismertük ezt a vonatot. Emlékeinket hoztuk magunkkal, és két, műtétre váró gyermeket. Megérkezés szürkeség után a színekbe, a válogatott zöldségek, a könyvekkel tele standok világába - hihetetlen volt. Hazajöttünk, és mégis minden más volt. Sok mindennel kellett megismerkednünk, voltak kellemes, és kellemetlent élményeink egyaránt.

Elkezdődtek a hétköznapok, hónapokig nem láttam a férjemet, csak munkaruhában. Semmink sem volt, csak az albérlet, ismeretlen emberek, és a nélkülözés. Kiérkezésünk telén ismertem meg, mi is az igazi fájdalom, mert a fizikait már sok éve éreztem, amint marcangolja a testem. A másikat csak akkor, azon a télen, amikor a fiam szemeit láttam, tele fájdalommal és könnyekkel. Hazajött az iskolából és mesélte, milyen finom ételeket esznek társai. Ő nem ismerte, nem is ismerhette, mit rejtenek a szépen becsomagolt dobozok. Akkoriban nem jutott túl sok a konyhára. Egyszer, egy nagyon szegény napon, átküldtem a szomszédba játszani, titokban remélve hogy ott, vacsorát kap majd a gyerek.

Ehelyett síró szemekkel jött haza, és éhesen. Nincs az a fizikai fájdalom, amelyik úgy égeti a lelket, mint amikor a gyermeked éhezik. Átéltük...

A téli ismeretlenségben hiányzott a könyv és a barát. A könyvek mindig barátaim voltak, de sajnos pénz nem jutott rájuk, és barátaink sem voltak, akikkel beszélgetni lehet. Beszélgetni! Az egyik legcsodálatosabb dolga a világnak.

Tavaszodni kezdett, lassan az élet is megindult. Sikeresen megműtötték a fiamat, még egy műtét maradt hátra, a lányom szívműtétje.

Az életben vannak dolgok, amelyek beivódnak az ember emlékezetébe, és onnan soha kitörölni nem lehet. A pillanat, amikor láttam a lányomat becsövezve, egy monitoron keresztül... Éreztem, hogy tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni, csak sírtam, pedig én ordítani szerettem volna annyira fájt! Addigra már az én gerincem is merev lett, a fejemet már fordítani sem tudtam, de ők gyermekek, kicsik, akik tehetetlenül és értetlenül fekszenek, kiszolgáltatva a sorsnak. Nem bírom nézni a beteg gyermekek szemeit, annyira tiszták és megértők. Hirtelen a kisgyermekekből felnőtt lesz, és olyan komolyan és szófogadóan viselkednek, hogy az már fáj.

A nehéz napok emlékeit ma is őrizzük: a lányom harminchat lejes papundekli kiscipőjét (csak azt lehetett kapni), és a fiam negyedik osztályos ellenőrzőjét, meg az Öreg Polcot. Ittlétünk első bútordarabját! Szegény az esőben ázott-fázott, amikor befogadtuk. Átfestettük és lett belőle konyhai polc. Nagy terhet nem cipelt, de a miénk volt, családtag. Később már illatozott őkelme a finom szappanoktól, samponoktól. Ma már megbecsült helye van egy új házban, amit magunkénak mondhatunk, de az Öreg Polc és a kiscipő életünk végéig velünk marad. Velünk vannak az időközben megtalált Barátok, a szomszédok és most, az internet segítségével egy közösség, aminek a hiányát eddig éreztem, nagyon. Mert tartozni kell valahová, érezni, hogy vagy valaki, és tudsz adni, megfogni mindig annak a kezét, aki jelenleg a legnehezebb napjait éli át.

Soha nem felejtem el az Erdélyi hegyeket, folyókat, fákat és embereket. Nem felejtem el a hazajövő csordát, a padokon ülő asszonyok sustorgását, de szorosan megfogom az itteni Barátaim kezét, mert nélkülük nem sikerült volna. Évente kétszer megyek rehabilitációs kezelésre, és évente kétszer kötök olyan barátságokat, amelyek talán egy életre szólnak.

Még mi maradt hátra? Szeretetben ápolgatni a kertem virágait, útjára bocsátani a két, mára már felnőtt gyermekemet - remélve -, hogy emberségre tanítottuk őket, az élet igazi értékeire.

Ápolni a megszerzett új, és egy élet tapasztalatával elmélyült barátságokat. Segítséget nyújtani annak, aki kéri, mint amit már többször is megtettünk, mert volt átmeneti szállás a házunk - ismerősnek és ismeretlennek. Az otthoni barát itt nyerte vissza egészségét egy féléves kezeléssel, amihez az otthonunkat osztottuk meg vele. Talán ez a célja az életünknek? Viszonozni azt, amit kaptunk. Adni a rászorulónak, amit csak lehet! Egy jó szót, vagy annál sokkal-sokkal többet...

Adni, mert ez határozta meg egész életemet, és még mindig úgy érzem, hogy nem adtam eleget.

Ez lehet a cél és a feladat.