Tél a havason

Csend van. Szokatlanul nagy a csend. A kandallóban ég a tűz, pattog a fa, kellemes a meleg és finom illat tölti be a kis szobát. Kinn elnémult az erdő. A madarak ijedve elbújtak az ágak közé, néha még óvatosan leszállnak a földre, csipegetnek, aztán gyorsan visszarepülnek a biztonságosnak vélt fészekbe. Csak a mókusok serénykednek, minden percet kihasználnak, és szinte nesztelenül ugrálnak egyik ágról a másikra. Élelmet gyűjtenek. A meleg odú tele van már, de érzik, hogy ez a tél nehezebb lesz, mint a többi. Csak a fenyőfák állnak merev egyenesen, fejük fölött súlyos, nehéz, szürke felhők takarják el a fényt. De ők föléjük emelkednek, átszúrják a fellegeket, keresik a ködbe burkolózott napot. Ez az ő életük, folytonos viaskodás a széllel, faggyal és eddig győzedelmesen kerültek ki a harcból. Ki tudja mi lesz ezen a télen?

Az ember csak ül némán az asztal mellett, és olvas. Kezében egy napló, kedvese naplója. Ezt olvassa minden este, lefekvés előtt és eszerint él már hónapok óta. Ugyanazt teszi, amit egy évvel ezelőtt a kedvese. Szinte percről percre, pontosan ugyanazt. Most maga elé néz, és visszatekint az elmúlt időre.

Pár hónapja csak, hogy feljött a hegyre. Nem gondolta, hogy itt valaki várja, azt sem, hogy itt fogja leélni az életét. Városi ember volt, csak kiszabadulni szeretett volna a zajból, meg pihenni...pihenni. Nagy meglepetésére felfedezett valamit, ami aztán megváltoztatta az életét. Fogadalmat tett és ezt komolyan is gondolta, azóta eszerint él és cselekszik. Véglegesítette otthonát. Esténként elővette volt kedvese naplóját és az ő jegyzetei alapján ismerkedett az erdei élettel. Követte tanácsait, tanult tapasztalataiból és észrevétlenül barátja lett a hegy, és a hegyi ember. Nem sokszor találkozott ugyan velük, de akik felkeresték, később mindig visszajártak hozzá. Hallgatag favágók voltak, ő eleinte csodálkozott, aztán megszokta és megtanulta, hogy kevés szóból is megértik egymást. Igazi barátokra talált, akikre számíthatott. Ha lett volna órája, vagy óra szerint osztotta volna be idejét, percre pontosan meg tudta volna mondani, mikor, és hol tűnnek elő a fák közül. A hegyi ember pontos volt. Mindig ugyanazt az útvonalat járta be, és érkezett házához.

Eleinte nem volt könnyű az élete. Keményen küzdött, mert szokatlan volt kezének a fejsze, gyakran felhólyagosodott a tenyere. Neki nem vágtak fát az erdészek. Férfiember - gondolták -, így nincs rászorulva. Csak tanították, megmutatták milyen fát vágjon ki nyári tüzelőnek. Az hamar leég, megfőzi az ételét és nem marad utána sok parázs, ami melegítené a nyári hőségben lakását. Télire azonban már keményebb fát kellett előkészítenie. Nem jó a gyorsan égő, nem tart elég meleget a csikorgó fagyban. Sajgott a karja, háta, dereka, de bírta. Egy reggel mosdás közben azt vette észre, hogy a hólyagok helyett kérges a tenyere, férfias és kemény a fogása. Pár hónap alatt megemberesedett. Férfierejének teljében ekkor felemelkedett és bízni kezdett magában. Most már tudta, hogy képes lesz itt élni. Amúgy sem vágyott már vissza a városba. Megszokta ezt a helyet. Minden napja más volt, az egyhangúságnak nyoma sem volt a lelkében. Jó oktatója volt, mert amit nem vett észre a férfi szem, a távolból vezette egy női kéz, mikor érzéseit naplójába leírta.

Visszalapoz és olvas. Emlékezik. Milyen hamar telt el a nyár! Tavasszal kijött a nyáj is, és ő összebarátkozott a juhásszal, aki még mindig emlékezett az asszonyra. Ő elmesélte a történetét, amire a jó pásztor csak csóválta a fejét, alig hitte el, hogy ilyen is megeshet. Ugyanazt főzte, és ugyanazt gyűjtögette télire, amit az asszony. Esténként kiült a padra, élvezte a csendet. Szerette mélyen beszívni az erdő illatát. Madarakkal barátkozott, sétált, bejárta a hegy zeg-zugát.

Sokszor csatlakozott a vadászokhoz és rengeteget tanult a hegyi világról. Azt is, hogy télen bizony etetésre szorulnak az erdő állatai. Körülnézett, a fű magasra nőtt, s elhatározta, hogy hasznossá teszi magát. Elővette a kaszát, csapott egyet, csapott kettőt, s fanyalogva nézte az eredményt. De nem hagyta abba. Végül mégiscsak megtanult kaszálni - gyakorlat teszi a mestert -, s egyre szebb rendet vágott. A füvet megszárította, összegyűjtötte. Most már tárolóra van szüksége. S amikor vadász barátai meglátogatták, elmagyarázták, hogyan építsen fészert a fának, és hogyan tárolja a megszárított szénát. Kecskelábakat állított fel, arra meg mesterien rárakta a finom, illatos szénát. Hogy ne érje eső, és hogy majd ne lepje be a hó, födémet készített. Tetejét zsindellyel födte be. Zsindelykészítés lett a hobbija. Megtanulta, melyik fa alkalmas a készítésére, és keresni kezdte a megfelelőt az erdőben. Legjobb a tölgy, az olyan fa, amelyet előző év telén vágtak ki. Sok kidőlt fa volt az erdőben, ezeket kutatta hát. Megnézte a fa erezetét, és amelyiket eléggé finomnak látta - ami azt igazolta, hogy lassan növekedett - összeszedte, hazavitte. A vadászok egyre elismerőbben figyelték munkáját, s megmutatták, hogyan hasogassa darabokra, aztán hogyan alakítsa ki magát a tetőfedésre alkalmas zsindelyt. Hamar megszerette a fával való foglalatoskodást, nemsokára már halomban állt a kész anyag. Felépítette a fészert, s azt is befedte zsindellyel. Aztán felújította a kis lak fedelét is. A nyár elteltével egészen megváltozott otthona. Elégedetten nézte, boldog volt, munkájának eredménye melegséggel töltötte el a lelkét. Erdei sétái alkalmával folyamatosan gyűjtögetett mindent. Mindenfelé, ahol dús volt a fű, lekaszálta és hazahordta. Gyűjtött makkot, magokat, mindent mi elesége lehet télen a madaraknak és vadaknak.

Most nyugodt, felkészült a télre. Éjszaka történni fog valami, túl nagy a csend. Alighogy erre gondolt hirtelen megmozdult a levegő, előbb lassan, aztán viharosan kezdett fújni a szél. A zsalukat hamar becsukta és hallgatta, amint tombol a vihar. Fáradt volt, hamar elaludt. Reggelre nem hitt a szemének. Minden fehér volt, belepett mindent a hó, és még mindig havazott megállás nélkül. A szél elcsendesedett, nagy hópelyhekben hullott az égi áldás. A fákat dúsan telerakta, ágaik alig bírták súlyát. Jó pár napig havazott, alig győzte eltakarítani a ház körül. Messzire nem merészkedett. A puha hó lába alatt mélyen lesüllyedt, megnehezítve a járást. A temérdek hónak aztán meg is volt az eredménye, olyan hideg lett, hogy alig lépett ki a házból, már zúzmarás volt a bajsza meg a haja. Arcát, mintha millió tűvel szurkálták volna, és az orra lyuka minden lélegzetvételkor összeragadt. Ilyent még nem érzett, de szeretett kinn lenni, friss volt a levegő és minden ragyogott. Egy napon a vadászok is felmerészkedtek a hegyre. A hó már eléggé fagyos volt, sítalpakon jöttek számba venni a fenti életet. Ekkorra ő már az erdő szélén felállított etetőket telerakta, most csak egy kis kukoricát tettek a nyáron összegyűjtött széna mellé. A madáretetők is tele voltak finom magokkal, látogatójuk is akadt elég. Ő meg nem győzte csodálni vendégeit, lassan megszokták közelségét és egy cseppet sem zavarta őket az ember jelenléte.

A tél a hideg és a hó jegyében telt el. Napi munkáját, az etetést rendszeresen végezte. Néha egy-egy vad orkán harcát hallva összeszorult a lelke, a fák hősiesen megküzdöttek a széllel, csak néha hallatszott egy-egy nagy reccsenés, mikor az öreg fák méltóságukat vesztve terültek el a friss, fehér havon. Odúikból a mókusok ijedten ugrottak ki, és szaladtak más telelőhelyet keresni. Rendszeresen visszajártak aztán, hogy az összegyűjtött élelmet új lakhelyükre költöztessék.

A hosszú tél megviselte, de egyben meg is edzette a férfit. Egyre kevesebb hó hullt, az idő sem olyan fagyos. Tavaszodik. A nappalok melegek, és ha kiül a ház előtti padra már a madarak dala száll feléje. A hó egyre vékonyabb, a nap melegen süt és elolvasztotta a fehér takarót, szépségét vesztve csordogál alá a hegyoldalon. Éjszaka még megfagy, különös mintázatot ölt, de másnap már ismét vízzé válva indul lefelé. Egy napon aztán azt észleli, hogy eltűnt az utolsó fehér folt, helyette zöldülni kezd a vidék. A madarak visszajárnak még enni, az őzek is felkeresik az etetőt, de ahogy nő a fű, úgy maradoznak el. Nemsokára kis őzek, kis állatok jönnek majd elő a rengetegből, hogy megújítsák nemzetségüket.

Egy nap emberek jönnek fel a hegyre. Sokan. Meglepődik, mikor szuszogva egy csoport áll meg a háza előtt. Meglepetése még nagyobb, amikor papírokat adnak át neki és pénzt. A télen végzett munkájáért vadőrnek alkalmazta az erdészet, megkapta a fizetését és ezzel hivatalosan is megpecsételődött sorsa. Befogadta a havas, befogadták a hallgatag emberek. Tudtak róla, de neki nem szóltak a vadászok, csak azt várták, hogyan birkózik meg a téllel. Ő meg kiállta a férfiasság próbáját. Hálásan veszi át az elismerést, kezet fognak. Találkoznak a kemény, munkától edzett tenyerek, szorításuk emberes. Már az övé is az, és ez többet mond minden szónál.

Vendégei elmentek miután elfogyasztották a délebédet, és megbeszélték a munkát. Boldognak érezte magát, amint nézte, hogy tűnnek el a havas fiai a fák között.

Ekkor bemegy a házba, megborotválkozik, hetek óta először tiszta ruhát vesz. A sarokból előveszi botját, és lassan elindul. Útközben lehajol, leszakít egy-egy virágot, vagy bicskájával gyökerestül emeli ki, és megy tovább. Két magas fenyő tövében áll meg. Itt egy kis halomra elülteti a virágokat. Beszélni kezd, elmondja, hogy milyen volt a tél, hogy most már véglegesen itt marad. Büszkén veszi elő és olvassa hangosan kinevezését. Mélyet sóhajt a tavasz friss, illatos levegőjéből, kitörli szeméből az összegyűlt nedvet és hazaindul. Vissza-visszanéz a városlakóból lett havasi ember.