Egy évvel később

Magas ember igyekszik felfelé a hegyoldalon. Valahonnan meghallotta, hogy van itt errefelé egy kis lak. Megbeszélte a faluban, engedélyt kapott rá és kibérelte. Nem tudta mennyi időt szeretne itt tölteni. Csak el a városból. El messzire a tömegtől. Megcsömörlött már mindentől. Gyermekeit felnevelte becsülettel, útnak is indította. Nehéz a hegymászás, hát leült. Közben feleségére gondolt, élete társára. Mikor elmondta, hogy elmegy, az asszony nem értette meg. Ezen nem csodálkozott, hisz egész életében nem értett semmit. Soha sem tudta, hogy ő mit szeret, hogy mik az álmai. Fizikailag mellette volt, de szelleme messze járt. Mások voltak, társát más vonzotta: a társaság, pompa, ruhák. Csupa számára semmit mondó külsőség. Ő nem ez az ember volt. Tanár. Gyermekek százait tanította és mindig előtte voltak a tudásra áhítozó csillogó szemek. Emellett iszonyodott a város zajától. Zenét hallgatott és olvasott. Eddig csak ezek nyugtatták meg és pótolták az űrt, ami benne egyre csak nőtt.

Sóhajtva állt fel és indult tovább. Lihegve szedte a levegőt, de végre felért. Meglátta a kis házat. Valóban szép helyen volt. Faház, előtte tisztás, mint ahogy mondták a falusi emberek. A ház mögött egy kis patak csörgedez s mellette egy sor fenyőfa áll, ezek illata fűszerezi a levegőt. Azt mondják, egy asszony építette magának ezt a kis lakot. Szinte hihetetlen, hogy képes volt erre. Csodálta azt a nőt.

Benyitott a házba. Ridegség fogadta, pókháló meg por. Nem is időzött sokat, elővette a sarokban heverő seprűt és takarítani kezdett. Minden kellék ott volt a kezeügyében, ami szükséges ilyenkor. Lehet semmi sem változott itt ebben e lakban? Mintha senki sem járt volna itt, csak eltávozott, és maga után nem rakott rendet a lakója. A könyv is ott hever az asztalon, csak poros. Belenéz, beleolvas. Egy vers! Az előtte itt lakó az érzéseit írhatta le versben. Most már szinte biztos volt benne, hogy a legendás asszony sorait olvassa. Némán forgatta a lapokat, s lelke megtelt melegséggel. De abba hagyta az olvasást. Ráér majd. Folytatta a takarítást, de most már otthonosabbnak érezte a szobát. Alaposan kitakarított mindent. Letörölte a port, csak egy sarokban, a gerenda végében hagyott meg egy pókhálót. Benne sok kis apró tojás, nem volt lelke megölni őket. A pók szerencsét hoz és hagyta, hadd éljenek. Az ágyat szétszedte, a szalmazsákot kivitte és megtöltötte frissen száradt fűvel. Kaszások jártak arra, szerencséjére hagytak annyi megszáradt füvet, amennyire pont szüksége volt.

Este lett, amire elkészült és nagyon elfáradt. Szédülten esett be az ágyba. Úgy aludt, mint még soha. Elalvás előtt még az asztalon felejtett könyvben olvasott versek sora jutott eszébe, majd mély álomba zuhant. Reggel madárdalra ébredt, kényelmesen nyújtózkodott és frissen kelt ki az ágyból. Kezét végigsimította arcán. Érezte a borostát és nevetett, nem fog borotválkozni. Helyette a patakra ment és megmosdott a friss vízben. Reggelizett és a fiókos asztal mellé ült. A tegnapi rendrakás közben a fiókokat nem tisztította ki. Nem volt erre már ereje. Most szép sorban nyitogatta ki őket. Kiszedett belőle mindent, amit elődje otthagyott. Női vackok - nézte utálattal -, csat, fésű, krém... Mérgesen dobta a szemétbe, ezekre nézni sem tudott, rossz emlékeket idéztek. Egy üres lelkű pompát kedvelő nőre emlékeztette. Hamar elhessegette még a gondolatát is.

Az alsó fiók nehezen nyílt ki. Tele volt könyvekkel, iratokkal, jegyzetekkel. Ezeket kíváncsian kezdte lapozni. Magában azt kérdezte, hogy van-e joga belenézni valakinek az életébe. A kíváncsisága győzött. Már tudni akarta ki ez az ellentmondásos nő, aki krémeket tart a fiókjában, verseket ír, és egy ilyen remete helyet választ magának. Az egyik könyvből egy fénykép esett ki. Ismerős arc tekintett le rá. Ismerős mosoly, ismerős szemek. Megborzongott, ifjúsága jutott eszébe. Ez nem lehet! Remegő kezekkel tovább kutatott. Egyre idegesebben dobált ki mindent a fiókból. Végül csak egy boríték maradt. Felnyitotta. Fényképek. Gyerekek mosolyogtak rá, aztán egy pár. A nő ugyanaz, de fiatalabb és milyen ismerős! Az utolsó képet félve fordította meg. Megállt a szívverése egy pillanatra. Ő volt! Jól sejtette! Az egykori szerelme! Fiatalon, diákként egy iskolaudvaron. Remegni kezdett, bűvölten nézte a képet. A levegőben megállt a porszem. Kinn elhallgattak a madarak, néma csönd és mérhetetlen fájdalom hasított belé. Szeme megtelt könnyel, zokogni kezdett. Évekkel ezelőtt sírt csak, amikor édesanyját temette el. Az egyetlen asszonyt, akit nagyon szeretett. Aki része volt életének, véréből született, gondolatait és életét neki köszönhette. Most ismét sír. Eszébe jutott az a lány, akit oly hűtlenül elhagyott. Akkor élni akart! Olyan nőt akart, aki mindent megad neki, aki mellett élvezni és kihasználni tudja a férfiasságát. Hódított! A legszebbet űzte, és megkapta azt! A legüresebb lelkű lény lett végül a társa, aki elől most elmenekült.

S micsoda játéka a sorsnak, hogy elhozta ide, annak a nőnek egykori remetelakába, akit hűtlenül elhagyott, akinek a lelkét nem ismerte fel idejében. Most itt van, hagyatékul kapta. Abban a percben született meg a gondolat, hogy itt is marad élete végéig.

Ezeket a perceknek tűnő órákat, hívatlan vendég zavarta meg. Egy öreg jött fel a hegyre. Köszöntötte, és beszélgetni kezdtek kinn a fapadon. Egyszerű ember volt, szemében tisztaság és őszinte mosoly. Az öreg ismerte az asszonyt. Róla faggatta. Sokat mesélt az ember, ő volt az a favágó, aki az élelmet hordta fel minden alkalommal. S ő volt az, aki holtan talált rá, a virágok között. A férfi itta szavait, mindent tudni akart. Aztán megkérte, mutassa meg, hová temették el az asszonyt. Az öreg fejére tette kalapját és elindult, s ő félve, remegő lábakkal követte. Útközben az öreg tanácsára egy csokor virágot szedtek. Az asszony nagyon szerette a virágokat - mesélte -, mindig, ha feljövök a hegyre, telerakom velük a hantot az ő emlékére.

Két magas fenyőfa tövénél álltak meg. Már látta, látta kedvese sírját! A megtalált kedveséét! Az öreg mintha megsejtett volna valamit, mint az őzek, olyan csendben tűnt el mellőle. Ő féltérdre ereszkedett, letette a virágokat, némán maga elé nézett, aztán megszólalt.

- Itt vagyok, megjöttem, és ígérem, itt is maradok veled! Melletted lesz végső nyughelyem. A két fenyő alatt, mert te idevezettél engemet. Most már melletted maradok minden nap, amíg élek. Neked írom majd verseimet, és ugyanabban a fiókban őrizem tovább a kincseiddel, a kincseinket. Ígérem!