A nyomor utasai

Mikor, már minden elcsendesedett, az otthoni tájra már leszállt az est, ő akkor indult útnak. A napi munkába még besegített. Magába szívta az otthoni levegőt. Körülnézett, sóhajtott, nem akarta elfelejteni, magával szerette volna vinni látványát a zöldülő mezőnek. Nézte, hogy ne felejtse el a hegyeket! Valami furcsa érzés volt benne, amint lebukni látta a napot. Nemcsak most, hanem mindig, minden este. Látta miként a hegy orma a magasba tör, szinte felökleli a fellegeket. Minden egyes fát lehet látni, olyan tiszta a levegő.

Most egy pillanatra elmosolyodott, mert a fellegek alá szálltak, beborították a völgyet. A hegy orma kikandikált a szürkeségből fényben úszva várta ez estét. Nem akart elszakadni a látványtól, ilyet csak ritkán lehet látni, Neki üzen a hegy orma, mintha intene. Viszontlátásra - mormolja némám - és nehézkesen indul haza.

Nincs kedve elindulni, nincs kedve mindig a nyomor útját járni.

Még nem szokta meg, és nem is fogja soha. Minden hónapban csak két-három napra látja a családját. A gazdaság, a munka marad az otthon levőkre. Otthon... De ki is maradt otthon. A két fia már huszonéves, nagy legény. Az egyiket már négy éve nem látta, olasz földön keresné meg a kenyerét, és bízva egy kis haszonban, csak nagyon ritkán telefonál, és nem látogat haza. Mert ki tudja, hogyan mehetne ki még egyszer. Nem is várja, így is kétségbeesett, amikor megtudta, hogy a fia milyen körülmények között utazott ki. Nem, azt nem akarja még egyszer átélni, még most is érzi a szörnyű napok kínjait. Várta, egyre csak várta a levelet, vagy telefont, hogy megtudja egyáltalán életben van-e a fia. A másik fiú, meg vele dolgozik Magyarországon, csak felváltva járnak haza, hogy az asszonyt segíteni tudják, már ahogy lehet.

A tisztára sepert udvarra beérve megnézi az állatokat, megnézi van-e elég fa felvágva. Hümmög, kevés a fa arra nem jutott idő, majd az asszony! A batyuja készen van már, arra nincs gondja, elkészíti asszonya ő, tudja, mi kell. Egy kis szalonna, meg besütött hús és tiszta ruha. A kútnál mosta ki, még mindig kézzel miközben ő mesélte, hogy élnek kinn az emberek. Kinn, Magyarországot értette ez alatt. Ők bent vannak, Háromszék és Csík ölében... innen csak kifelé mehet az ember. Az asszony hallgatta, és lehet el sem hiszi neki, amit ő most összehord. Ő sem akart hinni a szemének, először, mikor látta a befüvesített udvarokat, tujákat és virágokat. Szeme az állatokat kereste, és hangot is adott gondolatainak:

- Hát a tikok, hol vannak? - egyszerre nevetett mindenki körülötte. Pedig ő komolyan gondolta, ekkora udvar állatok nélkül, az ő mércéje szerint lehetetlen.

Ki ez az ember, - megnevezhetném, de minek? - hiszen sokan vannak, nagyon sokan. Ők a végek emberei, valahol a Kárpátok szélén, őseik védték a hazát. Takaros kis házakban élnek, életük a föld, a falu és a templom. Nemrég még szőttes ruhákat öltöttek magukra vasárnap, templomba menet. Lassan azonban a szőttesek a Pesti aluljárókban találtak gazdát, ruháikat is felváltotta a műanyag, a tiszta pamut helyett. Ami nem változott és még sokáig változatlan marad, az érték, amit apáik oltottak e népbe. Egyszerű lélek, a dolgos kéz, megfeszített munka és a hit. Ez tartotta életben a mai napig.

Olyan ez, mintha egy távoli meséből lépett volna ki ez a népcsoport. Mintha a festmények színes képei elevenednének meg, egy-egy ünnepen. A színek kavalkádja meg a tiszta lélek zenéje. Olyan tiszta szívvel énekelnek, táncolnak, mint ahogy azt tették őseik évszázadokon át. Ők a végek védői, a csángók, elcsángálva a baj elől, megtelepedtek a végeken és jutott százszor nehezebb sors nekik, mind bárkinek Erdélyben. Kis házakban meghúzódva, élik életüket. Mindenütt van tisztaszoba, még mindig tele szőttessel. A színeket maguk festették, az anyagot maguk szőtték, még ma is előkerül a szövőszék, az osztováta. A házak közt nyáron bokáig ér a por, télen meg hóval borított minden. A gyermekek paradicsoma ez, és a fürdőszobához szokott szem, elámulna. A gyermekek meztelen, a nyári nap melegét élvezve az utcákon játszanak, és ha esik az eső milyen nagyszerű benne tocsogni, a sár rátapad lábukra szeplőssé teszi arcukat, a felspriccelő víz. Este a patakba mosakodnak, és egészséges, mély álomba zuhannak.

Mélyen hívő katolikus emberek, vasárnap kimaradhatatlan a templom. Imádságukat habár más nyelven mondják, őszinte és bizakodó. Miben is hinnének ők? Hiszen abban a tudatban éltek sok éven át, hogy nem tartoznak sehová, senkihez. Csak magukra maradtak és maguknak kell megoldani életüket. Néha, közülük akad egy-egy bátor ember, aki szavát emeli. Az eredménye az, hogy letartóztatják, a börtön kenyerét eszi sok éven át. Pedig csak azért szólt, hogy magyar nyelven tanuljanak a gyermekek, és magyarul imádkozhasson a katolikus közösség. Nyelvük a régen beszélt magyarra hasonlít, de gyakran keverednek a román szavakkal.

Ebből a közösségből jött emberünk, és jönnek sokan a megélhetést keresve. A nyomorúságot hagyták maguk mögött egy olyan környezetben, ahol a mennyországnak lenne helye. Mert a hegyek ölében megbújó kis falvak csodája leírhatatlan bármilyen évszakában az évnek. Az erdő segített a megélhetésben, a sós föld nem nagyon terem. De azért minden évben az évszázados ekék és marhák feltörik a földet. Ültetnek bele kukoricát a puliszkának, meg krumplit, bár nem nagyon terem. De van remény. Közben az erdő táplálja őket, málna, szeder, meg sok gomba, mind eledele a népnek. A meleget az erdő fája adja, a fa a játékok alapanyaga és a koporsóé. A fa az élet és a halál. Orvos legtöbb helyen nincs. Az orvosság a fűben és fában terem. Ismerik minden gally, minden fűszál nevét és hatását, a gyógyszert a természet adja nekik.

Félszegen jön, keményen dolgozik. Nem ismeri a henyélést, és nem ismeri a becstelenséget. Így jöttek ők, akiket kinevettek gyakran beszédükért, és éhbérért dolgoztatták.

Hozzánk barátként érkezett. Félve lépett a házba, levett kalapját kezében fogva csókolt kezet. A velem egyidős ember még ma sem gondol a tegeződésre, pedig kértem rá, nem is egyszer. Segítségét ajánlotta fel, a magáét és barátjáét, és a fizetséget nem akarta elfogadni. A szépen megterített asztal mellett szinte félve ült, pedig a sok hideg étel helyett a náluk megszokott ételt főztem meg nap, mint nap.

Az egyszerű messziről jött emberrel, az idegennel, aki mégis hozzánk tartozik azt akartam éreztetni, hogy megbecsült és értékes. Értékes a munkája, amit végez és értékes, azért mert van, és évtizedeken át, viselte a nehéz sorsát, ezért megbecsülés lenne a bére. Pénz munkájának a fizetsége.

Munkáját elvégezte becsülettel, kevéske fizetését is megkapja. Örömmel megy vissza kis falujába, és meséli a hihetetlent. Hogy a gép nem csak kimossa, de meg is szárítja a ruhát, és a lakásokban a földből jön a meleg, és az udvarokon szépen zöldül a fű, de nincsenek állatok. És még mennyi mindent visz haza magával! Csak a lelkében felgyülemlett könnyét nem ontja ki, a sértődést, a megalázást. Majd a mulatságon dalolja ki magából, és nem terheli vele asszonya úgyis nehéz életét.

Csak azt nem mondja el, hogy munkája, amit tökéletesen és megállás nélkül végzett, mennyivel többet érne, ha méltányosan fizetnék meg. A fizetségnél nem számít a nemzet - a tulajdonos kineveti -, még a saját történelmét sem ismeri. Csak annyit tud, hogy a messziről jött embernek elég a kevés is, ezért keveset fizet, és sokat kér. Keveset, semmivel sem többet. A lelkiismerete lenne a mérce, de hol van az már? Már beszennyezte a nyugati autók illata és suhanása, a baráti kör, és sok minden, amit egykoron csak álmodott, de most valóság, csak nem találja a helyét benne. A sok pénz elvakította, ő nem látta a hegyeket!

Már nem tudja, és nem is érdekli milyen a tiszta levegő, mit jelent küzdeni a mindennapok gondjával. Ő nem tartozik azokhoz, akik még mai is gyűjteni járnak a csángó vidékre. Gyűjteni, mert félnek, féltik azokat a tiszta gondolatokat, meséket, dalokat melyek még megmaradtak, azon a vidéken. A mi dalainkat, a mi érzéseinket, nehogy elvesszenek.

Igen - jött a szabadság, és oda is elvitte, a sok jó mellett azt is, ami beszennyezi lelkét a vidéknek, hozta magával a gyűlölködést, ami eddig ismeretlen volt. De ha mégis orrolt valaki valakire, megoldották egymás közt. Hozta magával, a harácsolást, kinek van több, kit fizetnek jobban, és felszínre tört az emberek lelkében a gonosz.

Egy vigasz, azért megmaradt: a vidék, a természet. Mert aki beteszi oda a lábát, megtisztul. A hit, ami úgy tartja össze őket, mint egy kapocs, melyet szorosan összeszorítottak, nehezen válik szét. Barátunk érdekében szeretném, ha megmaradna a tiszta lélek. Megmaradna a hit az emberekben is. Szeretném, ha már nem lennének a nyomor utasai ők, hanem otthon a szeretett vidéken dolgozhatnának, énekelhetnének és őrizhetnék az a felbecsülhetetlen kincset, amit évszázadokon át megtartottak. Szeretném, ha takaros kis utcáikon, a gyermekek vígan játszhatnának, ha orvos látná őket, ha kell. Szeretném, ha nem kellene koldulni egy darab kenyérért, vagy egy életmentő kezelésért.

Szeretném, ha minden reggel, amikor kilép az udvarra, láthatná hegyei mögül felkelni a napot, és nem venné batyuját, hogy útnak induljon az idegenbe.

Szeretném, ha a hegyorom nem intene viszontlátást, hanem örömmel bújna ki a fellegek mögül, látva, hogy otthon van embere, és boldogan sütkérezne az egész család együtt a hegyoldalon, mikor éppen csak kedvtelésből és szeretetből járják ösvényeit.

Úgy legyen.