Megtaláltalak

Kisvárosi csend. Az ember korán kel, mint minden reggel. Kimegy, körülnéz, majd füttyent. A galambok szárnyainak suhogása tölti be egyszerre a levegőt. Megismerik gazdájuk füttyjelét, és nyomban ott vannak. Némelyek a vállára, kinyújtott karjaira vagy mások éppen a fejére szállnak. Addig kísérik, míg eléjük nem hintik a nekik szánt magokat. A nyulak is, mintha éreznék hogy hamarosan rajtuk a sor, mozgolódnak, a rácsok mögül kidugják aranyos orrukat. Friss finom zöldre vagy répára várnak? Hamarosan megkapják. Aztán huss! - a galambok a levegőbe szállnak és köröznek a ház fölött. Egy újabb fütty és ismétlődik az egész. Mindig ott áll az ember közöttük, mintha nem találná helyét az emberek között. Pedig szeretik őt, megbecsült tagja a kisvárosnak. Becsületességét nem vonja kétségbe senki.

A városra jellemző "udvartéren" van a lakása. Olyan helyen lakik, ahol mindig van egy kis udvar. Kell a hely a galambok, meg a nyulak számára. Ma vidáman süt a nap. A kaput egy kislány nyitja ki. Rohan, de nem be a házba, hanem az udvarra. Tudja, ott van az, akit annyira szeret. A férfi feltekint, és már tárja is szélesre karjait. Nagy, magas ember, a kicsinyke lányka az ölébe ugrik és szinte elvész az ölelésében. - Hát megjöttél kislányom! - És pörög velük a világ, mert rendszeresen megforgatja örömében a szőke gyermeket. Sorra megmutatja mindegyik galambot, nyulat. Elmeséli, melyik, mit csinált az elmúlt időben. Hogyan szaporodtak a nyulak, ki kért belőlük, kinek adott, s mikor viszik röptetni a galambokat. Sokszor és sokfelé viszik őket, még külföldre is!

A kislányt mindig ámulatba ejti, hogyan jönnek haza olyan messziről. Azokon a napokon, amikor meg kellett érkezniük, izgatottan várták, percre pontosan jegyezték fel az időt, melyik mikor érkezett meg, mennyi időbe telt, míg hazarepült. Mindegyik lábán egy alumínium gyűrű - azon a jel. Ha nem dolgozott, az egész napot együtt töltötték. Együtt a galambokkal, csak egy-egy kis időre mentek be enni, és már indultak is ki az udvarra. A család női tagja, a feleség, elviselte férje szokását, bár ennyi idő távlatából nem tudom megérteni, hogyan. Két ellenkező nézetet valló ember, hihetetlen, hogy ennyire egymásra talált. Lehet, hogy van valami, ami titokban összeköti őket, valami, amiről soha, senkinek sem beszéltek. Talán még egymás közt sem.

A kis szöszke - mert így szólították - nem vett észre semmit. Élte a boldog gyermek életét. Legjobban azt szerette, amikor a hegyek közti kis faluba mentek. Hetekre, vagy csak napokra. Az óriási kert tele volt mindennel, ami elbűvöl egy gyermeket. Madarak csicseregtek a fákon. Tele volt a kert gyümölccsel meg virággal! Az erdő közelsége még a legmelegebb napokon is simogatóan hatott és felüdítette az embereket. Az erdő! Körülölelte a falut, óvta lakóit. Néha azonban haragosan zúdította lejtőin a viharos fellegekből lezúduló esőt. Olyankor nagyon félt a kislány. Visszhangzott a dörgés, a hegyek visszaverték a hangokat. És a villámlás! Még ijesztőbbnek hatott! Hol itt, hol ott csapódott be, és ő összekuporodva, reszketve várta a vihar végét.

A nap reggel a hegyek mögül bújt elő, és este a hegyek mögött hajtotta álomra, fényben úszó fejét. A téli erdő, ahogyan ölében tartotta a települést, valami leírhatatlan szépséget sugárzott. A frissen hullott hó belepte az óriássá nőtt fenyőket. A reggeli nap szikrázott minden hópihén, a fák, mintha drágakövekkel lettek volna beborítva, úgy csillogtak a fényben.

A lekaszált fű illata még most is elbódít, ha rágondolok. Az utcán siető kis patak játszótársa volt az alig húsz-harminc gyermeknek, akik ott laktak. Mezítláb rohantak az utcán, mit sem törődve a kavicsokkal, nem szúrta a lábukat semmi. Csak a hangjukat lehetett hallani, amint bújócskát játszottak a szénaboglyák között. Vagy vidám kiáltásukat vitte magával a patak, amiben kis halak után kutattak.

Az ünnepeket szigorúan a hagyományok szerint tartották. Az egész élet évszázadokon át kialakult rend szerint folyt. Így telt, ismétlődött sok-sok év. A kislányból felnőtt lett, és egy nap megismert egy történetet...

A háború éveiben kezdődött. A férfi magyar katonaként vonult be, és esett fogságba. Az orosz fogság történeteit, hány, meg hány estén hallgatta, míg a férfi az asztal mellett ült, a kislány meg az ölében. Én voltam az a kisleány, aki annyi szeretettel csüngött bátyján, és ez az érzés még ma is velem van. Ha csak rágondolok, összeszorul a lelkem. Ennyire, ilyen őszinte gyermeki szeretettel, csak őt lehetett, és lehet szeretni. Figyeltem minden szavát - és mert a képzelőerőm mindig igen fejlett volt - ott voltam vele, amikor elfogták a hegyekben, a sűrű fák között. Éreztem riadalmát a fiatal levente katonának, aki még azt sem tudta, mi az élet. Ott voltam, amikor zöld füvet keresett a zárkák között, hogy éhségét csillapítsa. Vele örültem, amikor talált, és nagyon bánatos voltam, amikor korpalén kellett lefeküdnie. Féltem attól, hogy beteg lesz, és örültem annak, amikor végre hazaérkezett. Vele voltam gyermek, az ő csínytevéseire még most is emlékezem.

Nagymama sütötte a kenyeret meg a kalácsot. Bátyám - mindig éhes gyermek volt, na meg nagyon rossz és nagyszájú. Mindig elégedetlenkedett, mert kicsi volt a kalács, amit kapott. Ezért nagymama egy sütés alkalmával kifúrt egy kalácsot, és a nyakába kötötte. Ő meg, mintha mi sem történt volna, kisétált a kapun, és falatozott, mire a szomszéd:

- Milyen szép darab kalácsod van Pistike, adj egy darabot belőle!

- "Haggya el" mert kicsi van. - jött rá az a válasz, amit még ma is emlegetünk.

Abba az eldugott kis faluba, jött egy levél az egyházhoz. Egy Magyarországon örökbefogadott kislány kereste a szüleit, Erdélyben. A neve megegyezett bátyám feleségének a nevével.

Eközben egy erdélyi család kirándult éppen Magyarországra, és balesetet szenvedett. Az utasokat egy budapesti kórházba szállították. A nővér, aki kezelte, és szárnyai alá vette őket, feltűnően kedves volt. Szó szót követett, és amire fény derült, megrázta mindkettőjüket. A nővér keresztszüleit kezelte. Azokat az embereket, akik keresztvíz alá tartották születése után. Az öröm és megrendülés pillanatai voltak ezek!

A nővér az a kislány, aki minden kétséget kizárva a bátyám és felesége gyermeke volt. Egy bombázás alatt tűnt el. Hogy hogyan, erre még mindig nincs magyarázat. Lehet, hogy egy nő vitte el magával, akinek volt négy fiúgyermeke, és nagyon szeretett volna egy kislányt is. - Vagy a leányanya adta oda neki, mert nem merte vállalni azt a gyermeket, akinek az apja, lehet, nem is tér vissza a háborúból. Abban az időben egy ilyen kis faluban kiközösítették azt, aki lányként hozott világra gyermeket. Főleg egy ennyire katolikus közösségben, ahol mindent az erkölcs szabályozott, az emberek - csak titkolva érzelmeiket - lehettek e falu méltó tagjai. Ami ezután következett, már mesés.

Bátyám feleségével azonnal vonatra ült. A vonat zakatolt, mint a szívük. Csak némán nézték a tovatűnő tájat. Az ismerős vidék még megnyugtatta őket, látták a megszokott házakat, kerteket. Nem szóltak. Mindketten magukba roskadva ültek, némán, csak a szemük beszélgetett. A viszontlátás izgalmával küszködtek. Aggódva várták a pillanatot, hogy viszontláthassák lányukat. Gondolataikban átsuhant eddigi életük. Nem hibáztattak senkit és semmit, a cél most nem ez volt. Most csak egyetlen egy vágy fűtötte őket, hogy haladjon már gyorsabban a vonat. Idegesítette őket minden megálló. Elvesztegetett percek voltak, percek, amiket most már számoltak. Örökkévalóságnak tűnt ez az út.

Megérkeztek végre! Tele volt a vonat, a Nyugati Pályaudvaron, az ablakon át ugrottak ki, hogy átölelhessék lányukat. Hosszú lett volna az a pár perc, amíg mindenki leszáll. A viszontlátás pillanatait a lányuk ölelése tette boldoggá. Aztán együtt mentek haza, Erdélybe. A lány megismerte a helyet, ahonnan származik. Megismerte szüleit, és szerette is őket a maga módján. Nem tudom, túl tudta-e tenni magát valaha azon, hogy nem az igazi szüleivel nevelkedett. A történelem beleszólt mindannyiuk életébe. Végre ott volt, abban a kis faluban, és érezhette csodáját a tájnak, melegségét az embereknek.

Ez az ember - a nagybátyám - ott él szálfaként magában a hegyek közt.

Tartása a régi, vetekszik a magas fenyőfákéval. Tekintete tiszta, csak akkor homályosul el, ha szeretteit látja viszont. Felesége elköltözött már egy másik világba. Lánya pedig disszidált, valamikor a nyolcvanas évek végén Amerikába. Az egyedüllét nem tette komorrá, a régi vidámság és a humor még mindig lételeme. A huncutság és a csibészség - a kisgyereké - még mindig ott bujkál benne, mint kis ördög. Úgy, ahogyan elnézte az én rosszaságaimat is. Talán tőle tanultam, ő oltotta belém a jó humort, a csipkelődést, a huncutságok sokaságát.

Magamban őrzöm minden egyes nyár hangulatát.

Ő pedig ott él a hegyek ölelésében, magában hordozza a múltat.

Látszatra a meggyötört emberét, de Ő a bizakodás és a szeretet. Nem törte meg a háború, és gyermekének elvesztése sem. A patak még mindig ott csörgedez a kert végében. A gyermekek hangja ugyanúgy visszhangzik, mint régen. A nap is a hegyek mögül kel, és a hegyek mögött nyugszik. Szíve még mindig tele szeretettel és az Őt körülvevő hegyek szépségével.