Mégis vannak csodák

A nyárvégi meleg délelőtt kicsalogatta a családot az udvarra. A kert melletti virágok most a legszebbek, virágzásuk késő őszig gyönyörködtetik a szemeket. A sárga és rózsaszín bokrokon méhek százai gyűjtik a télire való eleséget. A szél csak néha mozgatja meg a hatalmas diófa ágait és leveleit. Ilyenkor a legkellemesebb kinn lenni az udvaron - állapítja meg a ház asszonya. Nem is tervezik, hogy ma a lakásban töltenék az időt. Végre hétvége van. Itthon vannak a gyermekek és azoknak barátai, társai.

A reggelit vidáman fogyasztják el, aztán mindenki igyekszik elfoglalni magát. A leggyorsabban a számítógép előtti hely talál gazdára, egy kis huzavona után megtörténik a beosztás is, ki mikor szállja meg a netet. A szülők meg fejcsóválva vonulnak le az udvarra. Ebben a szép időben benn kuksolni... Nem értik. A tv. előtt is ülnek már, a csatornák egymást felváltva ontják a reklámokkal fűszerezett túl hangos filmeket. Ez már igazán sok! Be is csukja anya meg apa az ajtót maga után.

Kis idő múlva megszólal a kapu csengője. Fiatal pár érkezik. A fiú barátja és felesége. Üdvözlik egymást, nemsokára jönnek le az udvarra ők is. Egy kis foci, a férfiak nem bírják ki labda nélkül. A lányok meg az asztal mellett beszélgetnek. Nem telik el sok idő, mikor megszólal egy mobil telefon, és már szólnak is a számítógépet bűvölő gyermekek, hogy vendég jönne, mit mondjanak. Jöhetnek? A szülők egymásra néznek, és már intenek is - jöjjenek. Nem kell nagy tudomány, tízen lesznek, akkor érdemes begyújtani a kinti tűzhelyet.

Apa vágja a fát, gyújtja a tüzet. Anya felmegy és kiveszi a fagyasztó mélyéből a legnagyobb tálca húst, gyorsan ráenged egy kis forró vizet, hogy kiolvadjon. Már lehet is szeletelni. Egymásra kerülnek a felszeletelt húsok, fokhagymakrémmel megkenegetve, megszórva egy kis borssal. Aztán alufólia kerül a tetejére és elnyeli a hűtő, hogy az alkalmas pillanatban ízesen sercegjenek a parázs fölötti rácson, mennyei illatot árasztva a levegőben.

A kutya is izgatottan fut fel és alá, előbb még a labdát kergette, de most érzi, hogy valami olyasmi történik, amit ő is szeret. Finom falatokat érez már a szájában, ezért csóválja a farkát megállás nélkül.

Megérkezik a kislány ismerőse, barátjával. Leülnek, beszélgetnek, és nem telik el sok idő, már ők is lenn vannak az udvaron. Egyre hangosabb a társaság, oldódnak a kezdeti gátlások. A tűz lángja alább hagyott, még egy kis faszenet tesznek rá és jöhetnek a hús- szeletek. A lányok mocorogni kezdenek. Kikerül a kerti asztal az udvar közepére, megadóan várja a friss hideg vizet, ismeri ezt az érzést, majdnem minden vasárnap lelocsolják, hogy aztán tisztán vehesse magára díszét, a terítőt. Nem is kell sokat fagyoskodnia az asztalnak, mert miután szépen lemosták az ügyes kezek, szárazra törölték, megkapta a megérdemelt asztalterítőt, most éppen egy régi erdélyi szőttest. Hálás darab, nagyon régi, még valamikor egy nagyszobában dédnagymama szőtte, tiszta pamutszálakból és díszítette széleit piros mintákkal. A fiúk kezében most tollaslabda, ugrálnak és sóhajtoznak nagyokat. A lányok a salátát készítik elő. A vendég kislány belefeledkezett a terítő mintájába, azt simogatta, morzsolgatta ujjai között. Ezt vette észre az idősebb asszony és még valamit. Érezte a kislány beszédén néha az otthoni, erdélyi kiejtést, és megkérdezte:

- Katika, te honnan jöttél, hol laktál ezelőtt?

- Erdélyi vagyok én is - feleli a kislány és folytatja. - A nagyinak volt ilyen terítője, otthon mindig ilyent terített az asztalra. Aztán csend lett.

Még mindig kell egy kis fát tenni a tűzre, nem lesz elég a parázs. A fiúk meg kevesellték a sört és elszaladnak, hogy vegyenek még. Közben a madarak is dalolni kezdtek a lombos fa ágai között, a legyek is éledeztek, és gyülekeztek az asztal körül. Az asszony ekkor érdeklődni kezdett Katától, hogy mikor költözött Magyarországra, mit csinál, milyen itt az élete? Lánya már rosszalló pillantásokkal illette, de mert a kislány készségesen felelt, folytatta a kérdezősködést.

- Erdélyben hol laktatok?

- Egy nagyon kis faluban - válaszolt a kislány. - A kertünk vége felnyúlt a hegy lábához. Nagymamámnak nagyon szép kis háza van ott. Ő nevelt minket. Elhallgatott. Mintha nem akarná folytatni, vagy mintha most valami nagyon rossz emlék jutott volna eszébe.

- Vannak testvéreid? - érdeklődött az asszony, aki érezte, hogy van valami, amit meg szeretne tudni, de főleg azt akarja, hogy gyermekei is halhassák.

Férjével sokszor próbálták már elmesélni, milyen is volt a diktatúrában, kisebbségben élni, és hogy mit jelent szabadnak lenni, nyíltan vállalni, hogy magyarok. Ezek a beszélgetések sokszor kudarcba fulladtak, mert vagy siettek a gyermekeik valahová, vagy éppen egy érdekes film ment a tévében, esetleg leintették azzal, hogy ez már történelem... Végül is miért engedtétek? - hangzott el sokszor a kérdés. Igaz is, miért hagyták? Nem volt nagy választási lehetőség, élni kellett és semmi mást nem tehettek, éltek.

Hangos szóval és vígan robbantak be a fiúk a kiskapun, fáradtan huppantak bele a kerti székekbe. A csend meglepte őket. Kata cigarettára gyújtott, és mint aki hazaérkezett, s akinek a lelke már úgyis színültig tele, mesélni kezdett.

- Hárman vagyunk testvérek. Én vagyok a legkisebb, a leány. Két fiútestvérem van, az egyik itt van Magyarországon, tanul és dolgozik, a másik meg otthon maradt a nagyival. Ő segít neki.

- A szüleitek? - kérdezte az asszony.

- Édesapám él, válaszolt a kislány, de nem velünk lakott. Nagyi főzött meg mosott rá, de mindig iszik, folyamatosan részeg, és már nagyon régóta.

Messze nézett, mintha maga elé szeretné idézni az apja alakját. Valamikor boldogok voltak az édesanyámmal - sietett apja pártját fogni - de édesanyám halála után már csak az italnak élt.

- Mi történt édesanyáddal Kata? Megkérdezhetem? Ne válaszolj rá, ha neked rossz -

A fiatalok csendben, nem tudták, hogy mihez kezdjenek. Nehezteljenek a mindig kíváncsiskodó asszonyra, aki beleüti az orrát a fiatalok életébe, vagy hadd faggassa Katát. A kislány oldotta meg a helyzetet.

- Elmesélem. - mondta. - Mint már említettem hárman vagyunk testvérek. Nagyon szép csendes kis faluban születtünk. Boldogok voltunk, mert a hely maga volt a paradicsom a gyermekek számára. Nyáron mindig az erdőben játszottunk. Édesapámmal és édesanyámmal sokszor mentünk fel a hegyekbe gombát, szedret, málnát, mogyorót szedni. Minden megtermett, aztán édesanyám lekvárt főzött a gyümölcsökből. A palacsintát szerettük a legjobban. Bátyáim egyszerre egy-egy kisüveg lekvárt is rákentek, anyukám nem győzte sütni, mert mire egy palacsinta készen lett, már kérték is a másikat a fiúk. Ismerős volt ez az asszony gyermekei számára is, és helyeselve nagyot nevettek.

- Egy nap, édesanyám rosszul lett. Bevitték a korházba. - folytatta Kata - Fogalmunk sem volt, hogy mi baja lehet, de nagyon féltünk. Úgy gondoltuk, hogy ő sohasem betegedhet meg, biztosak voltunk benne, hogy ő mindig velünk marad. De nem maradt velünk, többé nem tért haza. Meghalt. A temetésére emlékszem, ott volt és ott sírt az egész falu. Aztán a nagymamához kerültünk, ő nevelt fel bennünket.

- Mi történt a mamáddal? - kérdezte az asszony, most már félve, mert nagyon mérges tekintetek figyelmeztették, hogy eddig, és ne tovább. Kata folytatta, és az asszony nem bánta meg, hogy erőltette.

- Édesanyám gyermeket várt - Ekkor már a barátai is érdeklődni kezdtek. - De az jó! - Kiáltottak fel. - És mégis mi történt? - Az asszony gyermekei nem tudták, vagy ha tudtak is valamit, nem értették, hogyan lehet belehalni a gyermekvárásban. Hisz az csoda, amire minden asszony vágyik. Kata rájuk nézett és mesélni kezdett.

- Tudjátok, abban az időben nem ismerték mifelénk, hogy hogyan lehet megelőzni a nem kívánt terhességet. Nem volt gyógyszer, az óvszert meg szégyellték használni, főleg falun. Azonban nagyon nagy szegénységben éltek. Édesanyám sem mert vállalni még egy, negyedik gyermeket. Így is nehéz volt nekik előteremteni a számunkra szükséges élelmet, ruhát. Úgy döntött, hogy megszakíttatja a terhességet. Törvényesen nem lehetett Egy bábaasszony segített neki, de megeskette, hogy a nevét nem mondja ki, ha a korházba kérdeznék, mitől kezdett vérezni. Így is történt. Édesanyámat három napon át, faggatták, ki indította el a vetélést, de ő nem válaszolt. Ágya mellett nemcsak az orvos állt, mert akkor még élne, segített volna rajta. Ott állt azonban a szekuritáté embere is, és megtiltotta az orvosnak, hogy cselekedjen. Harmadnapra már késő volt. Édesanyám elvesztette az eszméletét, egész teste tele volt lila foltokkal, vérmérgezésben meghalt. Ennyi történt - sóhajtott. - Aztán a nagymamához kerültünk. Édesapám a temetés napja után soha nem volt józan. Ma már nem is tudna meglenni alkohol nélkül. Soha sem bocsátotta meg magának, hogy elveszítette az édesanyánkat. A nagymama meg nem haragudott rá, megfőzött mindennap, és a fiúkkal felküldte hozzá az ételt.

- Hogy bírta nagymamád? Hogy nevelt fel titeket? - most már a fiatalok vették át a kérdezősködést.

- A nagyi? - mosolyodott el Kata. - Ő a világ legjobb asszonya. Pedig nem volt könnyű élete. Nagyapámat a második világháborúban veszítette el. Bevonuláskor nagymama gyermeket várt, az én édesapámat. Sajnos nem ismerhette meg, mert a háborúból soha sem tért vissza. Valahol Oroszországban nyugszik, fogságba esett, és többé nem tért haza. A nagymama mindig fel szerette volna keresni azt a helyet, de nem volt rá lehetősége. Férje halála után nem ment férjhez. Fiát nevelte, aztán megnősítette és maradtunk mi a nyakán. Ó, nem voltunk terhére, de mi azt gondoltuk. Még mindig előttem van, amint telepakolja a biciklijét, hátul kosarakba a gombával, a bicikli nyergére átalvetőbe a kertben termesztett babot, zöldségeket, a kormányon egy-egy kondérban az erdőben gyűjtött gyümölcsöket cipelte be a piacra. Gyalog ment a biciklit tolva, mindig nevetett és azt mondta jó ez a paripa, legalább hazahozza. Minden héten elment, ebből vette meg nekünk az iskolában szükséges füzeteket, ceruzákat. Ruhát, cipőt. Az élelem kikerült otthonról, sokszor még kenyeret sem kellett vegyünk, mert a nagyi megsütötte. Nyáron a kert meg az erdő látott el bennünket, télen a kamrába eltett sok finomság. Minden évben levágtunk egy-két disznót. Őket is az erdőben összegyűjtött makkon neveltük fel.

Eközben már elég lett a parázs is, a húsok is illatoztak. A salátát elkészítették zavarukban a lányok, miközben Katát hallgatták. Kérdést sem tett fel már senki. Nem lázongtak, csak hallgattak. Velük egyidős kislány mesélte el azt, amit oly sokszor szerettek volna elmesélni a szüleik. Hisz velük is megtörténhetett volna ugyanez. Egyidősek voltak, és most nem mertek szólani. Asztalra került a hús, és mindenki Katát szólította fel, hogy vegyen elsőnek, anélkül, hogy észrevették volna, éreztetni akarták, hogy együtt éreznek vele, de szavakat nem találtak hozzá. A finom falatok visszahozták a kedvet az udvarra. A kutya is ugatva kérte a részét, és nevetve mindenki adott is a szájába egy-egy finom sült húsdarabot, amit ő hálásan, pacsival köszönt meg.

Ebéd után elcsendesedett a társaság. A srácok még kortyolgatták sörüket, a lányok meg felmentek a lányszobába beszélgetni és szépítkezni. A nap, hanyatlóban volt, mikor leérkezetek a lányok. A fiúk is menni készülődtek, estére foci megy a tévében, mindenképp otthon szeretnék látni.

Csak egy valami tűnt fel a szülőknek. Katán, kislányuk legújabb pulcsija, a legújabb szerzeménye, amit nyári keresetéből vásárolt. Az este még ebben díszelgett és próbálgatta mihez illik a márkás darab, amiért nem sajnált kiadni annyi pénzt. Most némán néztek egymásra a családtagok, nem tudták hová tenni ezt a gesztust. Valami megmozdult gyermekük lelkében, amit ők annyi éven át nem tudtak elérni. Egy délutáni beszélgetés ráébresztette, hogy a ruha a legkevesebb, amit egymásnak adni tudunk.

A fiatalok elbúcsúztak, és most a másik csoda, amit nem reméltek. Fiuk barátnője ajánlotta, hogy elviszi őket a HÉV- megállójához autóval. Nem szeretett vezetni, és ha nem volt muszáj, nem is vezetett soha. Hiába kérte a barátja, hiába volt minden szép szó, csak egy délutáni történet vette rá, hogy kocsiba üljön.

A gyermekek elmentek. Utánuk tele asztal, poharak. A méhek már régen lefeküdtek, amint a nap elbújt, most a szúnyogok szerettek volna egy kis vacsorát. Az égen haloványan pislákoltak a csillagok, mikor megszólalt az asszony:

- Menjünk fel mi is apjuk, úgy látszik, vannak még csodák! - elnevették magukat és a lányuk márkás pulcsijára gondoltak.