Ember az esőben

Párafolt ereszkedett a vidékre, fák sóhajtoznak a szélben, meggörnyedve a hideg őszi cseppek alatt. Leveleik sóhajtva esnek le, pompás színeiket sár takarja el, és beterítik a földet. Az utcán nem jár senki, csak a kósza szél. A kíváncsi falusi emberek, az ablak mögül néznek ki az utcára. A függönyt óvatosan meglebbentik, hogy jobban lássanak, de őket kintről senki ne vegye észre, hogy leskelődnek.

A távolból egy férfi alakja rajzolódik ki a zuhogó esőben. Senkinek sem kell nagy ész, hiszen tudják, ki az, aki ilyenkor is rója az utat. Közelebb van a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Magas, szikár ember. Fején barna kalap, barna lódenkabátja lábszárközépig ér. Egyik kezében szépen faragott bot, másikban egy viharvert fekete férfiesernyő.

Minden reggel és este, tűzzön forrón a nap, zuhogjon az eső, vagy éppen hóvihar tomboljon, ő az, akinek a megjelenéséhez pontosan be lehet állítani az órát. Reggel nyolckor indul. Nem siet, ugyanabban a tempóban halad végig az úton. Elmegy a temetőig, még egy kicsit tovább, aztán megáll, körülnéz és visszafordul. A temető kiskapujánál lelassítja lépteit, mintha valamit akarna, de meggondolja magát, és tovább megy.

Egy évben egyszer mégis eltér ettől a szokásától. A toronyóra nyolcat üt, amikor kilép a kiskapun. Egyik kezében az elmaradhatatlan bot, a másik kezében, egy csokor virágot szorongat. Most is tempósan halad, nem siet. Gondolatait nem ismerjük, de feltételezem, más felé járnak, mint általában. Elér a temetőig, megnyitja a csend országának kis kapuját. Előtte kiakasztja a kampót, amióta ismeri ezt a kaput, mindig ilyen volt. Deszkából eszkábált, nyikorgó belépő, mintha jelezné, hogy valaki látogatót kap, értésére adná az itt lakóknak, hogy élő ember érkezett.

Régi temető, fenyőfái magasra nőttek. Almafái hatalmasak, termésük senkinek sem kell, ágaikat nem nyesi senki, almái kicsik, és amelyek nem potyognál le a földre, ott aszalódnak fenn. Tavasszal a fű magasra nő, aztán emberek jönnek, lekaszálják. Ilyenkor a száradó széna illatával az élet üzen, de napok múlva összeszedik, elviszik, és helyén magára marad a csend. A sírok rendezett sorban helyezkednek el, közöttük ösvény vezeti az élőt, hogy könnyebben megközelítse azt a hantot, amelyiket meglátogatni készül. Nagyon régi, öreg emléktáblák és kopjafák váltakoznak újakkal.

Emberünk megáll egy pillanatra. Aztán, mint aki jól ismeri a járást, elindul. Meg-megáll egy-egy sírnál, a távolba néz, vagy éppen mereven szegeződik szeme az útjába eső fejfára, és tovább megy. Végigjárja a sírkert minden sorát. Aztán a családi sírboltnál megáll, leteszi a magával hozott csokrot, majd másik ösvényen kifelé veszi útját. Már nem néz semerre, egyenesen halad, de egy pillanatra, csupán egy másodpercre megáll, ujjasából előtűnik egy tűzpiros rózsa, azt hirtelen mozdulattal egy hantra leteszi, és mint, aki tilosban járt, gyors léptekkel tovább siet. Szeme sarkából figyel, reméli senki sem látta meg.

Ki ez az ember? Ősrégi történet, talán el sem hiszi senki. Több mint hatvan éve történt. Katonaságtól szabadult egy fiatalember. Faládáját könnyedén hátára dobta, felült a vonatra és alig hitte, hogy most hazamegy. Az állomáson vett egy kis szalonnát, kenyeret, most ezt vette elő. Bicskáját mindig a zsebében hordta, e nélkül nem székelyember az ember. Ő, az volt. Enni kezdett. Még hosszú az út, van ideje bőven, mire a vonat bedöcög az otthoni állomásra. Ráér aludni is, ha éppen arra szottyan kedve. Végzett az evéssel, a szalonna bőrét nézegette, ha otthoni lenne, most gondolkodás nélkül megenné, de ezt a boltit ... hiába na, ez nem az igazi. Pakolni kezdte a maradékot vissza a ládájába, amit nem is sietett helyére visszatenni, s visszaemlékezett. Berukkolás előtt apja készítette el neki. Födelén két betűjel B.F. Így volt szokás, becsületes nevének kezdőbetűjét faragták rá. Bálint Ferenc. - Ez lennék én - mosolygott magában, tovább nézegette. Otthon majd elteszi emlékbe, hogy a katonaság éveit visszaidézhesse. Az otthonról kapott csomagokat, ízeket. A leveleket, amelyeket fehérneműje alá dugott, néha elővett és vágyakozva gondolt haza. A rovásokat nézte. Az utolsó hónapokat csak úgy viselte el, ha mindennap az átkötő lécre egy vonalkát faragott. Megmérte, kijelölte a napok számát, ha már az utolsót faragja be, akkor szabad. Tegnap este rótta be az utolsó jelet, a nyoma még tiszta, a fa eredeti színét őrzi. Most meg itt van a vonaton. Reggelre már otthon lesz, besétál a kapun, és bizisten minden fehércselédet az ölébe kap.

Zakatolt, döcögött a vonat. A kényelmetlen fapadon, egész éjjel mocorgott, nem aludt sokat. Nem is a fekhely keménysége bántotta, hozzá volt szokva ennél kényelmetlenebbhez is, hanem a lelke vihara nem hagyta nyugton. - Haza menni, otthon lenni! - zakatolt fejében a kerekek ütemére. Lelke nem nyugszik meg addig, amíg lába alatt nem érzi az otthoni földet. Reggelre friss, éles levegő ébresztette, érezte, hogy már beért a hegyek közé. Jó jel, itt már a gondolata is otthonosabban mozog. Ismeri a hegyek vonulatát, a vasút melletti patakot, s nagy sokára már a nap is kidugta fejét a magas ormok mögül. - Ha, bal felől elfogy a hegy, akkor már szedelőzködhetek. Lábon is kibírom hazáig -. Aztán egyre alacsonyabbá váltak a hegy vonulatai, és valóban, a vonat bal oldalán nem látott mást, csak sík vidéket. Fel is állt nyomban, kiment az ajtó közelébe, gyönyörködött a régen látott tájban. Most jobbról látta a hegyeket. Ezek az ő hegyei, ismeri minden hajlatát. Olyan, mint egy szépasszony. Sokszor nézegette, a női testet látta benne, hosszú lábakat, karcsú derekat, domboruló melleket, majd a koronás fejet. Az ő asszonya, de már nem volt ideje ezen rágódni, mert hangosan sípolt a vonat, pöfögve futott be az állomásra. Szinte alig hitte, hogy otthon van, pedig igaz. Már messziről integettek az emberek, köszöntötték, kezet ráztak vele. Felnőtt lett az emberek szemében, kiszolgálta a katonaságot. Már emberként néznek rá.

Édesanyja és testvérhúga sikítva rohant elé, amint belépett a kapun. Bundás kutya vígan csóválta farkát, ő meg boldog volt, hogy hűséges barátja ennyi idő után sem feledkezett meg róla. A nagy örömködés után, lekerült róla a piszkos ruha, lemosta az elmúlt évek szagát, megborotválkozott. Új embernek érezte magát.

Este elment a kocsmába, hogy találkozzon a cimborákkal. Beszélgettek. Mennyi mindenről lemaradt. Régen azt gondolta, hogy nem történik semmi ebben a faluban, de most látta igazán, hogy tévedett. Csak kérdezett: - ki halt meg, kinek született gyermeke, ki kötött házasságot, milyen volt a termés? Nem győzte magába szívni a sok újdonságot. Végül megtudta azt is, hogy hétvégén bál lesz. Elmegy. Szétnéz a leányok között, ideje lenne már neki is családot alapítani.

Hamar eltelt a hét. Szombat estére felvette legszebb ruháját. Ma mulatni fog. Barátai hangos szóval fogadták, veregették a vállát. Végre, megszólalt a zene, és ő már érezte lábaiban a bizsergést. Szokás szerint elsőként a gazdagok kezdtek el táncolni. Ő felhevülten a nótától, egy fiatal párt vett észre, de az asszonyt nem ismerte. Ránézett kenyeres pajtására, megkérdezte:

-  Ki ez az asszony?

- Nemrég költözött a faluba -, hangzott a válasz. - Felesége a vele táncoló Imrének.

Azt suttogják a leány nem olyan módos, mint szerettél volna, de hát nincs mit tenni, őt választotta Imre, és a sokholdas szülők belenyugodtak. -

Nem tudta levenni szemét a táncoló párról, egész este őket nézte. Feltűnt neki, mennyire különböznek egymástól. A lány kecses, finom mozdulatokkal táncolt, a férfi darabos, finomságot nem ismerő ember. - Rózsaszál a dudva között - gondolta. Közelebb ment, felkért egy leányt táncolni, tánc közben is csak azt a nőt nézte. Szemük összeakadt egyszer-kétszer, aztán egyre többször.

Teltek-múltak a napok, és ő nem tudta elfelejteni az asszonyt. Maga előtt látta kecses mozdulatait, szemét, és a bennük rejlő magányt. Lelkével érezte a lelkét. Télre fordult az idő. Egy reggel arra ébredt, hogy hó alatt van a falu, mindenki az ünnepeket várja. Úgy járt-kelt egész nyáron, mint egy holdkoros. Karácsony estére elhatározta, valamit tennie kell, ha nem, megbolondul. Szenteste templomba ment az egész falu népe. Ő is felöltözött, és az istentisztelet után, úgy intézte, hogy egyszerre lépjen ki a templom ajtaján az asszonnyal. Kezébe csúsztatott egy levélkét, az ijedten szorította markába. Elpirult és elsietett mellőle. Csoportokba verődve még beszélgettek egy keveset az ismerősök, egymásnak kellemes ünnepeket kívántak, aztán ment mindenki haza, ünnepelni. Ő is így tett.

Egy nap, éppen a boltba ment, amikor találkozott az asszonnyal. Mellette haladt el, érezte az illatát, még a leheletét és érezni vélte, alig hitt az érzékszerveinek. A nő keze a kezéhez ért, és átcsúsztatott valamit. Pici illatos levél volt, válaszolt neki! Milyen igaza volt! Valóban magányosan élő rózsaszál, egy gazdag palotában. Rab, mint egy bezárt madár. Sok kedvességet nem kap, élnek egymás mellett jóban-rosszban, ahogy megfogadták az oltár előtt. Ez már így is marad, és nem tehet róla, de ő is beleszeretett Ferencbe. Ezután a levelek jöttek-mentek. Nem tudták, mi lesz velük, csak annyit éreztek, hogy szeretik egymást. A nő közben áldott állapotba esett. Gyermeke születik, nincs mit tenni, bele kell nyugodnia az életébe.

A tél már csak nyomokban látszott, a fák mézédes rügyeinek illata szállt a levegőben, és Ferenc nem találta helyét. Már-már ívásra adta a fejét, mikor megszólította a szomszédjukba lakó állatdoktor, hogy segítsen neki. Vele ment, ügyessége és éles esze hamar feltűnt. Bizalmasai lettek egymásnak, és a jó barát kiutat talált számára. A doktornak nem volt gyermeke, tudását és valamikor a munkáját szerette volna átadni fiának, de ez nem adatott meg neki. Ferencben fiát, utódját látta. Elhatározta, hogy fizeti taníttatását, végezze el az iskolát, hogy majd egyszer átvehesse az ő munkáját.

Nem volt mit tennie, ha nem akar iszákosa lenni a falunak, akkor el kell mennie innen, mert ha nem, ezt nem éli túl. Az asszony makacsul ragaszkodik esküjéhez, ő meg nem nézheti nap, mint nap, hogy előtte zajlik szerelmének nyomorúságos élete.

Elfogadta a doktor ajánlatát. Évekig tanult, közben nem látogatott haza, csak egy-egy kis időre, éppen az ünnepekre. Messziről nézte akkor az asszonyt, érzelmei nem változtak, és tudta, hogy soha nem is változnak meg. Közben más emberré vált. Sokat tanult, többet látott már a világból. Posztó ruháját lecserélte öltönyre, megváltozott életszemlélettel felismerte, hogy mennyi mindent tehet a falu népéért. Ha nem lehet boldog - határozta el -, tesz róla, hogy jobb legyen az emberek élete. Célt tűzött maga elé, ennek él ezután. Lelkében mindig ott lesz egy másik lélek, talán majd észrevétlenül segíti munkájában. Könyörtelen volt magával szemben, tanult, olvasott, és végül megszerezte a diplomát.

A vizsga napján nem félt, úgy tudta a latin szavakat, hogy ha álmából költötték volna fel, akkor is mondta volna megállás nélkül. A frissen szerzett oklevéllel indult haza. Lelkében viaskodott az öröm és bánat. Azzal vigasztalta magát, hogy elképzelését, ha törik, ha szakad megvalósítja. Csak még egyszer szeretne beszélgetni az asszonnyal. Most már a maga ura, mindent megadhat neki. Hátha úgy dönt, hogy vele éli le az életét!

A vonat csak úgy döcögött be az állomásra, mint régen, amikor fiatalon, élettel tele, érkezett haza a katonaságtól. Elmosolyodott egykori önmagán. Most nem üdvözölték annyian, csodálkozott is ezen. Aztán magára nézett. - Hiszen nem ismernek fel! Ennyire megváltoztam volna? - Igen, akit megszólított, tágra nyitott szemekkel bámulta és nem győzött sopánkodni, mennyire más ember lett belőle. Családja örömmel fogadta, nekik ugyanaz maradt, aki volt. Az otthoni nyomasztó hangulatban megérezte, hogy valami történt. Aztán az anyja, aki mindig is sejtette fia titkos szerelmét, kibökte:

-  Meghalt az Imre felesége. Holnapután temetik, ma reggel ütötte el egy traktor. -

Ferenc megszédült, a szék támlájába kapaszkodott, egy szót sem szólt, csak kiment a kertbe. Hátát nekitámasztotta egy fának, kábultan ült. Nem tudott gondolkodni, nem sírt, csak némán bámult maga elé. Azt érezte, hogy ez nem igaz, hirtelen felállt, hogy újra megkérdezze az anyját. Tett egy pár lépést, majd meggondolta magát, és visszaült a fa tövébe. Ott maradt késő éjszakáig. Nézte a csillagokat, leste, hogy merre száll az asszony lelke, talán megérinti őt, mielőtt örökre elmenne. Hátha megérezi, hogy itt van, és még egy pillanatra ide jön hozzá. Késő éjszaka volt, mikor bement a házba, már mindenki lefeküdt és aludt, vagy úgy tett mintha aludna. Másnap az egész napja kábulatban telt. Az öreg doktorral beszélgetett, bár azt beszélgetésnek nem igazán lehetett mondani. Ültek egymással szemben a konyhában, és hallgattak. Barátja és bizalmasa nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak megölelte erősen, magához szorította, és ő tudta, hogy ez a legtöbb, amit most bárki tehet érte.

Estére felravatalozták az asszonyt. A tisztaszoba ablakaira fekete csipkefüggönyöket tettek. Nehéz virágillat vegyült össze a sokféle kölni illatával. Egymást követték a részvéttelők, mire lement a nap, már tele volt a ház. Feri anyjáék elmentek nélküle. Erőt vett magán, ő is felöltözött, elindult. Léptei évtizedek súlyát nyomták a lelkében. Ahogy közeledett a házhoz úgy érezte, ólomlábakon jár. Bement, elvegyült a tömegben. Egy sarokban talált magának helyet, ahonnan a ravatalt feltűnés nélkül nézhette. Elmondott egy imát, most már tudta, hogy egész életében egy dolog lesz fontos, amiért érdemes élnie. A cél, amelyet maga elé tűzött.

Harmadnap ott volt temetésen, elbúcsúzni a kedvesétől. Utána hazament, átment a szomszédba, és a doktorral elkezdte a munkát, ami vigaszt nem, de értelmet adott életének. Végezte évtizedeken át becsülettel. Időközben elment mellőle anyja és apja. Később elbúcsúztatta kedves barátját és jótevőjét is. Munkában nem ismert tréfát, mindig és mindenütt ott volt, ahol haladást látott. Észrevétlenül a falu lelke lett, aki ismerte mindenkinek a titkát, csak az övét nem ismerte senki.

Néha kiment a temetőbe. Annak a napnak az emlékére, amikor először látta meg szerelmét, egy szál vörös rózsát vitt a sírjára. Nőügyeiről senki sem tudott, ha voltak is, úgy intézte, hogy ne tudjanak róla.

Így teltek-múltak az évek, lassan hófehér lett a haja. Helyette új doktor költözött a faluba, és ekkor kezdett el naponta sétálni. Eleinte az emberek furcsállották, de aztán megszokták. Most az lenne furcsa, ha egyszer nem látnák az öreget. Hiányozna, mert még mindig megállították, már csak megszokásból is melléje szegődtek, elkísérték egy darabon, közben elmondták, kinek mi a búja-bánata. Meghallgatta őket, de ő nem beszélt soha. Beteljesítette művét, most rója az utat, addig, amíg még teheti.

Van valami, amit a falu nem tudott megmagyarázni soha. Évtizedekkel ezelőtt kezdődött, az asszony halálát követő első évtől. Minden télen, amikor lehullott az első hó, a mindent beborító fehérségben, egy sírhalmon ott vöröslött egy szál, égő rózsa. A fenyőfák ágai fehér ruhát öltöttek, óvták a rózsaszálat, hirdetve egy ember szűnni nem akaró, örökre szóló szerelmét.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál,
Hegyen találkozzál
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Reményik Sándor