Dutka idegenbe

No ezt es megértem! Az emberek futkosnak essze-vissza. Minden a feje tetején áll. Most bolond csakugyan a világ! A néptanácstól mindenkit kikergettek. Egy csomó könyvet kibobtak a népek, s tüzet raktak belőlik. Pont mentem dolgozni, mer havat kellett hányni a néptanács előtt. Amikor megláttam azt a felfordulást, azt gondolám: - Na, Dutka ma mán elúszott a pénzed. Mind elolvatt a hó a tűztől, ami megmaradt vóna, azt letapották. Búcsálóttam, de nyugtatgattak, ezután jobb lesz az élet. Jó na, ha ezután több hó esik, s nem tapossák le, akkor lehet, hogy jobb lesz. - Én azóta es várom a jobbat. - Akkor még a nagykabátomot jól magamra csavartam, néztem, mit bolondoznak. Akkora felhajtást csináltak, de akkorát! Azt es monták, hogy elment a sokat beszélő ember a televízióból. Mindennek ő volt az okozója. Most ezután minden lesz a bótba. Ha mán így van, el es határoztam, hogy minden nap parizert veszek, azt eszek minden áldott reggel. S az es megeshet, hogy eccer veszek virslit. Ettem mán, adott a doktorné naccsága - mustaráttal. Csikarta a hasamot, de jó vót.

Jobb dolgom nem akadt, én csak vártam a jobbat. Csak bolondokháza lett nagyobb s mű többen lettünk benne. Az asszonyok szerencsére nem veszítették el az esziket. Ők ebbe az új világba es mentek a piacra, a virágokot örökké kell vinni. Akármijjen üdő van, az emberek élnek, ünnepelnek s osztán meg es halnak. Mindenkor kell a virág. Amit ki nem állhattam ebbe a nagy jóba, hogy mindenki perlekedett mindenkivel. A fődekkel vót a bajik meggyűlve. Akinek ezlőtt vót, mind akarta, akinek nem vót, most akart meggazdagodni. S abból olyan perpatvar kerekedett, hogy mán a barátok es essze vótak veszve. Szerencsére engem kihagytak belőle, el es felejtettek egészen. Karácsonykor, amikor az egész elkezdődött még úgy ölelgették egymást, hogy alig hittem a szememnek. Hű, de nagy vót a szeretet! S amikor mán aprószentekelni mentem, mán duzzogtak. Engem nem érdekelt. Elindultam az utcán, páca vót a kezembe, gondoltam most megveregetem az asszonyok hátsóját. Reám kiabáltak, hogy tünnyek el, mer most nagy dolgokról beszélgetnek, minnyá itt a tavasz, ki kell osztani a fődeket.

A tavasz eljöve, a virágokot es elhordtuk mán mind, de még örökké küzködtek egymással. Mentem vóna dolgozni, nem igen vót hova. A gazdaságba nem lehetett, ott mán senki sem akart egy kapavágást se vágni. A gyártól félek, de ha korog a hasam, oda es elmenyek. Osztán amire megbátorodtam - bézárták azt es. Doktor mán nem vót a faluba, csak szabadság. Mind szabadok vótak a betegek. Még receptjik sem vót, olyan es megesett, hogy mire kivette vóna a pirulákot az asszony, meghót. Pedig előtte még a templomba imádkozott.

Csakugyan buta vagyok, nem tudom ijjenkor mit es kellene csinálni. Az emberek mind mennek el, aszt monták, nekem es ezt kellene. No, hiszem, ha látom. Még csak két falut ismerek, s vagy három város állomását. De csak folyton verték a fejemet, hogy üljek fel a vonatra, de előbb vegyek a miliciáról egy könyvet, s avval átmehetek a határon Magyarországra. A mán más! Magyarország! Oda el es mennék szívesen. Örökké azt énekelte részegen a fogorvos, két-három kevert után, hogy " A régi mániám, átal hajtani a Stefánián" - ennyire emlékezek.

S osztán megnézném a Lánchidat, mer örökké azt kérdezték tőlem, tudom-e, hogy az oroszlánynak nincsen nyelve Budapesten. Ilyen bolondokot, de meg es nézem, hogy igazat beszélnek-e. Emberek, hát hogy tudna szerencsétlen enni nyelv nékül?

Szót fogattam. Ha menni kell, menyek én főleg Magyarországra, rögvest. Vót egy kicsi pénzem, megvettem az útlevelet a milicián. Vettem jegyet, huszonöt lej vót akkor. Kicsi pénz, nem olyan nagy mind most. Én mán meg sem tudom számolni, annyi a zéró utána! Még kimondani se tudom. Csak még azt felejtettem elmondani, hogy a szegény Főnök gazda es meghótt közbe. Annyit kiábált a szabadságba, hogy hótan esett essze. Csináltak neki egy jó, nagy márványoszlopot a temetőbe, biztoson azétt, hogy a szomszéd faluból es lássák, amikor halottak napján virrasztanak. Ott, a temető hegyoldalon van, bélátnak a miénkbe es. Még láncokot es tettek melléje, egy csomó edénnyel. Megláncolták az edényeket, aszongyák, a temetőbe lopnak, azér kellett.

Felültem a vonatra, nézegettem kifelé az ablakon. Egész éjjel le sem hunytam a szememet, vártam, hogy lássam a magyar zászlót. Gondótam, hogy megölelgetem az első katonát, mert biztoson szeretnek engemet. Hogy ezt es megértem! Az asszonyok örökké aszt modták, akkor leszek gazdag, s okos, ha "magyarvilág" lesz. Na, most az lett, itt mindenki magyar. Idegességembe csak a fejemet vakartam. Ha sokat menyen ez a vonat, egy csepp haj sem marad a fejem tetejin, gondótam. Maradt. A határnál vótunk, én kiültem az ablakba, de kiábáltak, hogy mindenki mennyen bé. Osztán jöttek a románok után a magyar katonák, de nem mertem megölelgetni őköt, olyan erősen néztek reám, hogy megijedtem. Kutattak s keresgéltek mindenütt. Gondótam, most nem borulok a nyakikba, hátha majd amikor jövök vissza megengedik. Mán Magyarországon es vagyok. Az ablakból nagy házakot látok, szépek mind, s egy csomó libát. Na, csak nem tévettem el, ez ojjan, mind egy libaország, pedig úgy tuttam, hogy főképp tehenyeket tartanak, meg lovakot. Megint bolondot gondótam.

Béjöttem Pestre. Köszöngettem ebbe a nagy faluba, de senki sem válaszolt, pedig itt es emelgettem a kezemet, hogy észre vegyenek, mind otthon. Megtanultam, hogy itt nem kell köszönni, így szokhatták meg, vagy az annyik tanította erre. Eccer valakit megkérdezek. Most még nem, mer csak azt látom, hogy futnak az emberek essze-vissza. Nincs idejik nekem köszöngetni. A Dunához elkecmeregtem, igaz ideje es vót, mert belé izzattam a cipőbe. Le es vettem a zoknimot s megmostam. Utána belédugtam a lábamot. De jól esett megvontatni a jó, hideg vízbe! Okosabb vótam, mind otthon, mert béültem a híd alá, nehogy kikacagjanak itt es. Még csak az kellene. Osztán elmentem megkerestem azt a Stefániát, de előtte megnéztem az oroszlány száját. Csakugyan nincsen nyelve, de azért megnyugottam, mer kőből van szegény pára, nem es kell enni neki. Ezt, ha hazamenyek meg es mondom. Kár, hogy meghótt a fogdoktor - a sok kevert megártott - nem tudom megmondani neki, hogy láttam az uccáját, csak épp nem kocsikázott rajta semmijen fogat. Most autók járnak, de sok, osztán a fogdoktornak es másítania kellene a nótáján, tán ezért es ment el szerencsétlen.

Mán megnéztem amit kellett, a zsebembe csak zeregnek a pénzek, dolog után kellene nézzek. Ez vót a legnagyobb bajom, nem tuttam, hogy kezdjek hezza. Lógattam a fejemet s ültem egy padon, amikor egy embert megkérdeztem, neki van-e valami jó gondolattya. Vót. Kiküldött egy orosz térre - Moszkva. Ezt nekem senki sem monta, hogy itt ijjen es van. A muszkákról csak rosszat hallottam eddig, de azétt es megnézem magamnak. Ha munkát nem es kapok ott, legalább meglátom mijjenek a ruszkik. Most sem vót ott egy sem. De vótak mások, jó sokan, s majden mind a mű fajtánk. Ojjan es vót, aki ismerte a falunkot. Most mán biztos vótam, hogy töllünk az emberek mind eljöttek. Szegény asszonyok, most mit csinálnak az embereik nékül. Sokat nem törhettem ezen a fejem, mer jött egy ember, béraktak egy autóba, mentünk dogozni. Lapátolni vittek, egy nagy házat kell felépíteni. Ott vótam elég sokat, három hónapot. Jó es lett vóna, enni vót mit, jó sok kolbászt megettem. Vizet ittam rea, amit a szomszéd adott. Öregember háza mellett épült a miénk, rendes vót velem. Annak es segítettem kapálni a kertbe. Nagydarab ember vót, sör vót örökké a kezibe, de biztos fájt a dereka, mer nem tutta ásni a kertet, vagy a sört nem akarta letenni. Legalább vót vizem, amit igyak, s amibe megmossam a lábamot, meg egy héten eccer, adott meleget es annyit, hogy megmosakodhattam.

A bódéba - ahol laktunk -, büdös vót, hát én kimentem az udvarra. A fődre letettem egy csomó mindent, ott aluttam, számoltam a csillagokot s féltem, mer otthon azt mongyák, nem szabad, attól sümölcs nő az ember kezeire. De nem nőtt. Innen nem mentem sehova. A papíromot, amit adott a milicia, az ember - aki ide hozott - elvette, osztán ideaggya, amikor menyünk haza. Rendes ember vót, biztos félt, nehogy elveszíccsük. Csak egyet nem szerettem, hogy állandóan futkározni kellett, bújócskáztunk eleget, mind a gyermekek. Örökké jött egy autó, s azt mották, hogy a rományokot elviszik. Csak nem tudom, ki vót a romány, én nem, méges el kellett bújjak, mer montták, az vagyok. Rományul beszélgetni es csak annyit tudok, amennyit az asszonyok tanítottak a piacon. Most ki a bolond? Dutka?

Három hónap telt el. Egy nap jött az autós ember, hozta a könyvet, s adott egy nagy papírospénzt. Aszt mondták - de én es elolvastam -, tíz ezer forint, ezzel mehetek haza. Sok pénzt kaptam, oktatgattak, hogy otthon aggyam el, még többet fial! Naná, mind a nyulak! Meg es örvendtem ennek, de erősen vártam, hogy haza mennyek. Többet es kaptam vóna, de a hálás s a víz itt sokba kerül, magyarázta nekem az ember. Elbúcsúztam hálóhejemtől a - csillagos égtől -, s eszembe jutott a szomszéd, aki a vizet atta. Megköszöntem szépen, s mentem ki a vonatra.

Dobogott a szívem, mikor jöttem, de még jobban kalapált most. Menyek haza. Nem es jövök vissza, annyi mindent kell elmongyak otthon, hogy biztos eltelik egy év, amíg meghallgatnak. Osztán az es lehet, hogy otthon maradok, nem olyan drága a szállás, s víz es van a kútba. Nem es kell futkossak rományul, itthon magyar-bozgor vagyok. Így hát maradok a házamba, s nem aluszok drága pénzért a csillagos ég alatt, még megtelne a kezem mégescsak sümölccsel.

Mán látom es a gyárat! Itthon vagyok! Erősen jó dolog otthon lenni valahol! Szállok le a vonatról, mán integetnek.

- Megjött Dutka! - kiabálják.

Én es visszaszólok:

- Ja, Ja. -

Osztán mongyák, hogy este bál lesz, erre mán válaszolok magyaroson:

- OKÉ! - s boldog vagyok! - Végre megtanulék magyarul!