XXV. Tartod vára.

A hegytető fennsikja. Havasi élet, vendégszeretet. Halászok útja. Kis-ág patak. Nagy-Küküllő völgye. Tartod vára. Most látható romjai. Regék.

Korond vidékének egyik nevezetesebb pontja Tartod vára, még pedig legkedvesebbé ismert pontja, mert azt kell hinnem, hogy azok kik Korond vidékét leirták, megsem látogatták azt, mert kik felemlitik is, mind Firtossal szemben a völgy tul felén mondják lenni, hej pedig de hogy van ott, sőt igen messze esik ám onnan; ugy hogy Korondtól jó 6 órát kell gyalogolni, mig a gyergyói szélhez közeleső Tartodhoz ér az ember; de a távolság, fáradság, és nehézség nem szokott engem visszariasztani s azért Korondon felvett vezetővel egy jó hajnalon elindultam Tartod várának felkeresésére.

A Korondvize völgyét keleti oldalról szegélyző meredek hegylánczolaton kimászva, a Hegytetőnek nevezett, s már Oroszhegynél emlitett fennsikra értünk, mely itt 2 és 1/2 mfld. szélességben terül el a Korond vize és a vele ellentétes irányban, de párhuzamosan letörtető Nagy-Küküllő között. Szép e fennsik; gyönyörü bükkrengetegei között lévő irtványaival, ez irtványokan legelésző kolompos nyájaival, s azon sok regényes fekvésü pajtával, melyek körül munkás nép sürög forog, mert a korondiaknak mint marhatenyésztéssel foglalkozóknak szintén két lakásuk van, téli házuk a faluban, szép üde nyaralójuk fenn a havasokon, s nyáranta a nép nagy része, főként a nők idejöket fenn töltik e havasi nyaralókon. A szabadságszerető székely kedvelli ezen független, ezen költőileg szép életet, ezt a nagyszerü magányt, hol megszoritás nélkül élhet, hol a szomszédok zuvatja (plegyka) nem nyugtalanitja, hol néha legközelebbi szomszédja oly messze van, hogy csak hárskürttel beszélgethetnek csendes estvéken egymással.

Azért e fennsik nem unalmas, egykedvü; mindenütt kedves kis lakok vannak szétszórva, hová egy-egy piros pozsgás havasi nympha vendégszeretőleg hivogatja az utast, mert hát az emberek, főként a nők, itt is kiváncsiak az alanti világról hirt hallani, s ha betértél e szélcsapkodta, vihartáncoltatta szerény lakokba, ott mindenütt székely szivességgel, nyilt őszinte szivvel, nemes önzéstelenséggel találkozol; felraknak elődbe fris tejet, vajat, a havasok izletes gyümölcseit a málnát, epret, és áfonyát, s ne hidd, hogy azért ő fizetést vegyen, ha akarnád azt tenni, önérzetét sértenéd meg; legfelebb egy két lövés lőporral ha meghálálhatod, mert az örömmel fogadják el, ezen nyájaikat vadaktól védő szerhez bajosan tudván jutni.

A széles fennsikon – melynek egyenes lapjába csak itt ott vésődik be egy-egy mély patakmeder – átvágva, a Halászok utján szálltunk be a Kis ágpatakának már fenyvesnőtte mély völgyébe. Ez a Nagy-Küküllő völgyébe vezetett, melynek pisztrangok által lakott kristály tiszta hullámai nagy szirtdarabok között zubogva törtetnek le. E völgy rengeteg fenyveseivel, gyönnyörü szikla szálaival meglepően szép, néhány vidor fürész-malom, egy egy kormos hamuzsirfőző tanya, feltörő füstoszlopával képviseli itt a gyáripart, az emberi szorgalomnak mindent megadóztató törekvését.

Fennebb, hol a Tartod pataka jobb partilag szakad a Küküllőbe, a két folyam között, magas csaknem megmászhatlan meredek trachytcsucs emeli fel félelmes sziklatömegét. Ez a Várhegy. Ennek tetejét koronázta Tartodvára.

E vár nem volt nagykiterjedésü, mostanig megmaradt falai legépebb helyein is alig 2–3 láb magasak, nagyrészt behantolvák, s az omladványok fölé izmos fenyők nőttek. A vár köridomu volt 380 lépés kerülettel, és 100 lépés átmérővel; de ily terjedelmét is csak az által nyerhette, hogy a várfalak a hegyoldalba alkalmazott bemetszésbe helyeztettek el, mert maga a hegy csaknem csúcsba végződik.

Bejárata, északi, legkönnyebben megközelithető oldalán volt, hol a keskeny hegynyakot mély sánczolat metszi át; itt mutatnak egy mély üreget, mely a Küküllő szinvonaláig lehatott várkútja lett volna.

Erdőnőtte belterén semmi épületnyom nem látszik, legfelebb kincskeresők traktálása, mert itt is, mint minden régi várban, kincset hisszen elrejtve a nép. Mutatnak egy sziklalapot, melyen olvashatlan régi irás modorban a vártörténete lett volna bevésve; látszanak is e kőlapon valami vonalok; de az időrombolása azt olvashatlanná tette.

A kilátást magas erdőség zárja el ugy, hogy se a Firtos, se Rabsonné vára nem látszik, de feltehető, hogy a vár magasabb bástyáiról látszani kellett e váraknak, melyekkel a rege is egybeköti, mert egyszerre gyujtottak gyertyát – mond a rege – e három és a Korond melletti Füge várában is.

Ezen várak a most lakatlan rengetegekben arra mutatnak, hogy a Székelyföld hajdan is igen népes volt, a rokontalanul ide szorult hun gyarmatocskának nagyszerü hadi combinatióval épült várlánczolata, annak hatalmáról, s nagy hadi erejéről beszél nekünk; e feledett, ez idő rongálta romok mind mult dicsőségének emlékkövei, mind hatalmas védbástyái voltak ezen bevehetetlen Circassiának, emléképületei az Atilla öröksége felett 4 1/2 századig örködött néptöredéknek.

Látók Firtosnál a Tartoddal is kapcsolatban lévő regét, itt egy szép tündérvilág körébe ható mesét mondok el, melyet egy öreg pásztor a várfokon ültünkben regélt nekünk.

Nincsen ugyan az semmi vonatkozással Tartod multjára, de azzal még is némileg összefüggésben a néprege-költészetnek egyik szebb és meglepőbb mintájaként tünik fel.

Egy ügyes és bátor inas (pásztorfiu) járt ez erdők között a marhákkal; legerősebb s legvitézebb minden társai között, ki a nyájra törő medvével is szembe mert szálni; szép, magas termetü, piros arczu egy finak volt az. Egyszer itt a vároldalban keresve eltévedt ökreit, három idegennel találkozott, kik szép igéretekkel elcsalák, s felvitték a várba. Egy nagy üreghez értek. Ott lenn roppant kincs van – mondák – ereszkedjél oda, töltsd meg szokmányodat (zeke, felöltöny), s mikor rázod a kötelet, mi felhuzunk a kincscsel együtt, melyet megosztunk. A bátor, vállalkozó szellemű fiut hosszu szilfakötéllel megkötve le is eresztik. Hát egyszerre a sötétből szemvakitó világosságba jutott egy fényes palotába, melyet három aranylánczra akasztott főnagyságu gyémánt darab világitott, s ott szép szőke tündérek énekeltek, tánczoltak s vigadtak.

A fiu is velök mulatozott. De végre is elakart indulni, hogy széttekintsen abban a ragyogó tündér világban; midön búcsuzkodna, elvezették egy nagy kőhöz, s mondák néki: „Itt van e kő alatt hadas Irnák kardja, ha feltudod emelni, vedd ki, hasznát veszed még. A fiu Theseuskint elemelé a sziklát, s a szép arany toku kardot felkötve megindult, megyen és mendegél, hát egy réz várhoz ér, melynek ablakában asszony ül s kérdi tőle: Hol jársz itt fiam, hol még ember soha sem járt? Hisz te is itt vagy, mond ez. Jaj édesem, engem az 5 fejü sárkány ragadott el, s hozott ide, jere fel beszélgessünk. Ott esznek, isznak, vigadnak; de egyszer csak nagy sivalás történik; hát jön a sárkány nagy zakotával (zajjal, lármával) A fiu elbujt a kemencze mögé. A hogy belépett a sárkány szimatolni, (szaglálódni) kezdett, s oly hangon, hogy rengett a vár, kérdé: Miféle Ádám büz van itt? A kis sógor jött el látogatóba, az én kisebbik öcsém, mond remegve az asszony. Jere ki sógorkám, ebédelj velem, s ezt mondva, egy aczél pogácsát tett elő; megedd ezt, mert ha nem, én eszlek meg téged. Az inas kardjához nyul, hát az magától guvad (fejlik, huzódik) ki, hozzá vág, s a sárkány négy feje leszakadt. Hadd meg az ötödik fejemet, rimánkodik neki, neked adom várom, kincsem. Igen, de hogy vigyem azt el? Vedd azt a rézveszőt s érintsd meg vele. Ugy tesz, s a vár egy réz almává változik, melyet tarisznyájába teve, levágta az ötödik fejét is a sárkánynak az asszony tanácsára, mert e nélkül a többi is kinőtt volna, s ügyet sem vetve a világra (számba se véve) tovább utazott a menyecskével. Mennek mendegélnek, hát egy ezüst várhoz érnek, annak ablakában is szép leányt varrt himet (himzett), s megjajdul: Hol jársz fiam, hol ember még soha meg nem fordult? Hiszen te is a külső világból való vagy, felel ez. Jaj engem a 6 fejü sárkány rabolt el! Felhivja ez is s vendégli, de jön a félelmes sárkány. Czüh mi féle Ádám büz? rival fel. A kis öcsém, felel a leány. Jer ki, furustokolj (reggelizzél) velem, s elé (elibe) tesz egy még keményebb aczél pogácsát. De bűvkardjához nyul a fiu s le szeli 5 fejét. Ez is rimánkodik, hogy hagyja meg a hatodikat váráért. Ezüst vessző intésére ez is ezüst almává változik, s tarisznyára rakva, lecsapja a sárkány hatodik fejét is, s tovább halad a két asszonyemberrel. Hát egy 3-dik, kivül belül tiszta arany várhoz érnek, milyent ember szeme nem látott. Itt is szép leány varr himet, s ilyedve felkiált: Ember itt soha se járt, hogy jöttök ide? Hát te nem ember féle vagy-e? kérdi az inas. Jaj engem a nyolc fejü sárkány hozott ide! Ide is be megyen s az érkező sárkánynak magától vágó bűv kardjával itt is leszeli előbb hét fejét, miután várát – aranyalmává változtatva át elpakolá – a nyolczadikat is lemetszi; ekkor a megszabaditott három asszonynyal megindul kifelé, hol megmozgatja a kötelet. Az asszonyok incselkednek, hálálkodnak, hogy megmentőjüket soha el nem hagyják. Rendre felköti őket a kötélre felhuzzák fennlévő társai, az utolsó szép édes szavakkal elcsalta az almákot és kardot is tőle.

Végre midőn az ő felhuzásának sora elkövetkeznék, ő egy követ kötve a kötélre, félre állott; de alig huzták félig fel, hát ugy jön le a kő, hogy ugyancsak kalandoroz. (ide oda ütődik.)

Elbusulja magát, hogy igy elhagyták, megcsalták azok, kiket ő megmentett, jár kel, hát egy erdőben nagy sereg borju nagyságu madárfiu csiripol. Egyik azt csiripolja, hogy bujtassuk, mert ez ölte meg a sárkányokat. El is bujtatják, de jön bivalynagyságu anyjuk, s megtalálván elnyeli őtet, kicsinyei azonban körülveszik s könyörögnek, hogy ez az ember ölte meg a sárkányokat, melyek tojásaidat mindig felfalták, s nem engedé, hogy kicsinyeidet felneveshessed. Mink vagyunk az elsők, de mi is életünket ez embernek köszönhetjük stb. Ezt hallva a hálás anya, kiadta a már benyelt inast, s mondá néki: Te jót tevél velünk, fajunkat az elveszéstől megmentéd, azért én kiviszlek téged a felvilágra; e bivalt üsd le, bőrét szeld két felé, felét töltsd meg hussal, felét vizzel, s midőn egyik felé nézek vissza, adj az egyikből, midőn másfelé, a másikból.

Ugy tett a fiu, s felpakolódott a madár hátára, ez kezdett pedig emelkedni, visszatekintésekor adott néki hust és vizet, de mire megpillantá a világosságot már a hus elfogyott, vissza tekintvén pedig a madár hirtelen saját lábszárából metélt le egy darabot, s azt adá néki. Kiérve az ember által lakott földre, letette a madár, s kérdé, hogy az utolsó adag hus miféle volt? Lábomból vágtam, mert a más elfogyott volt. Köszönd, – mond a madár, – hogy oly sok jót tettél velem, mert oly izletes volt az az utolsó falat, hogy ha hálával adósod nem lennék, felfalnálak. A madár elszállott, a fiu pedig haza kerülve sokat bánkódott az álnok asszonyok által elcsalt kincseiért, s főként bűv-kardjáért, melyet oly jól tudott volna nemsokára a haza oltalmára használni.