A falusi közönség

 

Este hat órakor kinyitottuk Thália templomát, és ajtaja elé fölállítók annak oltárát, melyre a művészetimádó közönség fölrakhassa kegyes áldozatát. Állott pedig ezen oltár egy összekötözött lábú, rozzant deszkaasztalkából, és a reáalkalmazott nagy, kétfülű, kerek kosárból.

Egynegyed hétre – még senki sem jön.

Fél hétre – ismét senki sem jön.

Háromnegyed hétkor kedvező fordulat, érkeznek a vendégek.

Jön pedig először is egy kis, pirospozsgás szobaleány s vele egy inas – megállnak a kasszánál.

– Azt izeni a tens fiskális* úr, hogy ő maga nem jön a komédiába, hanem mivelhogy tőlünk kértek ma kardokat, aztán meg a tens úr ócska kalpagját is elhozták, hát azt izeni, hogy minket eresszenek be – tudja?

– Tudom, kincsem, csak tessék besétálni…

– Gyere, no, Miska! – inte a háta mögött álló bámésznak a kis pozsgás, és nagy fürgén bement a terembe, leülvén ott, amint illik, a legelső padra.

Egypár érdekes vendégünk tehát van immár, de bezzeg a kosárban még semmi sincs.

Ismét jőnek, sokan jőnek – aha, mindjárt megtelik a kosár.

– Szirincsis jú estít kívánunk a nagyságos ifiúrnak, hát meggyittink, la, mink a muzsikus csigányok vagyunk, elgyittink megnízsni a komídiát, meg a kis aranyos purgyékat is elhoztuk, maguk úgyse fizsetnek a muzsikáírt.

– Ah, a muzsikusnék meg az aranyos kis purdék! Jó, jó, csak tessék besétálni.

De a kosárba ismét semmi sem sétált.

Megint vendégek. Ezek tisztességes úriemberek – most már lesz valami –, tyű, hiszen ezek sokan vannak.

– Adjon isten – szólalt meg büszkén egy legelöl lépdelő kis aggastyán, kinek izmos nádpálcája egy arasszal magasabb gazdájánál.

– Alázatos szolgája!

– Hát ismernek-e maguk engem?

– Nincs szerencsém!

– Hát én az idevaló csizmadiacéhnek vagyok megválasztott céhmestere, mikor idejöttek az urak, hát a céhpadokat tőlem elkérték, akkor az volt a mondás, hogy ingyen bejárhatunk a komédiába; hát most eljöttem, meg a feleségem, meg a fiam, meg a menyem, meg a vőm, meg itt a komám az asszonyával, meg ez a kisgyerek… No, csak menjenek be kigyelmetek bátran, ha én mondom!

És az egész csapat illő csendes méltósággal a terembe lépdelt, az üres kosarat figyelemre sem méltatván.

Lassú csoszogás közelgett felénk.

Vajon ki jő?

Egy kisded öreg közelit tántorgó léptekkel, mosolygó arccal, homályos szemekkel, karbunkulus-ként* ragyogó, piros orrával és bortól megnehezült fejével. E kinézésénél fogva már érdekes kis öreg púpos is, mégpedig nagyon. Ugyan miféle ürügy alatt fog bemenni, merthogy a fizető közönség közé tartoznék, nem látszik ki belőle.

– Jó estét, szép öcsém – szóla, nekidűlve a kasszának, vagyis jobban mondva, a kétfülű kosárnak –, hát hogymint van a világ sorja, isten jóvoltából! Amint látom, jó vásártok van, kedves öcsém – szóla, beletekintve az üres kosárba –, hát már mind eladtátok, ami benne volt?

– Nem volt abban még ma semmi, isten jóvoltából, és ha így megy a világ sorja, nehezen is fog megtelni isten jóvoltából.

– Nem volt benn semmi? – visszhangozá a kis púpos mindig mosolygó arccal s reám függesztett homályos szemekkel. – Nem volt benn semmi? Akkor hát üres volt!

– Biz az a, kedves bátyám! – szólék, a rossz kilátás dacára sem tarthatva meg magam a kacagástól.

– Osztán meg most is üres – folytatá ő, féloldalra billentve a kosarat.

– Fájdalom.

– Kedves öcsém!

– Tessék parancsolni, kedves urambátyám!

– Ugye, bizony, te kosárkötő vagy?

– Istennyila!

– Hát nem vagy kosárkötő?

– Már hogy volnék.

– Hát miért árulod ezt a kosarat?

No, most mit feleljek neki.

Hát hallotta-e, kedves bátyám, hogy a zsidóknak egykor manna hullott le az égből?

– Hallottam ám! Régen volt az, kedves öcsém, talán már nem is igaz.

– No, lássa, kedves urambátyám, hát én is azért tettem ide ezt a nagy kosarat, hogy az égből belehulljon a manna.

– A manna! – visszhangozá a kis öreg, komolyan reám bámulva. – Nem hull ebbe a kosárba manna, öcsém!

Ez az ember próféta, gondolám magamban.

– Kedves öcsém!

– Tessék parancsolni, kedves bátyám.

– Innál-e egyet?

– Innám biz én, ha volna!

– No, megállja!

A kis púpos e szavaknál egy ügyes műtéti mozdulattal bal válláról a jobbra dobta rövid gubáját, bal kezével hátranyúlt, és púpját levette, mondom, levette, és elém tette egy tizenkét iccés csikóbőrös kulacs alakjában. Elbámultam, s a kis öreg iránt nagy rokonszenvet kezdtem érezni.

– No, kedves öcsém – szóla a kulacs láttára még inkább fölvidámulva –, isten éltessen!

S felém billentve a kancsót, nagyot ivott belőle, azután nekem nyújtotta át:

– Húzd meg, kedves öcsém, ne kíméld, nem te kapáltad a tövit, majd erre osztán jobban esik a manna.

Én az átvett kulacs ajkát már ajkaimhoz szorítám, midőn az öreg beszédét tovább folytatván, mondá:

– A komédiások számára hoztam ezt a kis italkát, mert ma én is be akartam menni a komédiájukba, no de most vigye az ördög, majd elmulassunk itt kettecskén, ugye, öcsém, ráérünk ám mannaesésig!

Az első korty már lecsúszott torkomon, midőn hallám, hogy mi célból hozta az öreg a tele kulacsot. Mintha folyó lángot nyeltem volna, ijedten kaptam el számtól. Ez becsületbe vágó dolog, gondolám magamban, a kasszát nem szabad meglopni – s erősen rácsavarva a födelet, hivatalos komolysággal a kosár közepére tettem azt. (… )

– Kevés dolgod van, öcsém, amint látom – szóla ő végigsimítva kérges tenyerével arcomat s egy gúnyos pillantást vetve az üres kosárra –, nem sok pénzt szedegettél még össze számotokra, amint látom.

– Nem is pénzért játszunk ma – viszonzám én vállvonítva.

– Hát ingyen?

– Elemózsiáért!

– Mi az?

– Hát, aki mit ád, azért. Kigyelmed egy kulacs bort hozott, hát kigyelmednek játszunk egy kulacs borért, azért csak tessék oda besétálni, mindjárt kezdődik a komédia. (…)

Érdekes társalgásunkat új érkező vendégek szakíták meg. Egy tisztességes, kerékkalapú, gubás egyéniség érkezett, fekete fátyolból készült, bóbitás főkötőjű élete párjával s piros csizmás, virágszál hajadon lányával.

Elfogadásukra siettem.

– Szerencsés jó napot kívánok nemzetes ifjuramnak – szólott a derék családatya, kalapját egész tisztességgel véve le előttem.

– Isten hozta kegyelmeteket, mi jó szándékban fáradoznak?

– Hát mi bizony, kedves úr, szeretnénk bemenni egy kissé a komédiába, hahogy bebocsátanának.

– Nagyon szívesen.

– Én, uram, polgárember vagyok, csak úgy fuvarozásból élek, meg a kis gazdaságomból, mert hát lovaim vannak, meg osztán nyolc ökröt tartok, hát azzal munkálom osztán a kis gazdaságomat, no meg a másét is. Kökényesi Istvánnak hívnak engem, szolgálatjára.

– Isten éltesse.

– Ez a rossz asszony itt, ez meg a feleségem, la.

E szavaknál a menyecske módos pukedlit csinált.

– Ez meg a lányom, aki segíti az apját hátramozdítani.

– Örülök, hogy megismerhetem.

A kisleány fülig pirult, s még módosabb pukedlit csinált.

– Hát nem hagytak békét, uram, az isten akárhová tegye őket – folytatá Kökényesi ura –, hogy csak menjünk, csak menjünk a komédiába. No, hát mit volt tennem, csak elhoztam őket, mert, uram, ha az ember ezeknek a vászoncselédeknek minden akaratját nem teljesíti, nincs akkor a házban maradás!

– Ugye? No, különben jól tették biz azt, hogy meglátogattak, isten hozta, hát csak tessék besétálni.

– Köszönjük igen szépen ifjuram szívességét. Nomármost majd meglátom – szóla a családhoz fordulva –, hogy mivel tudtok szolgálni ennek a tisztességes úriembernek, mert ingyen nem szabad ám ide bemenni. No, asszony, csak vedd elő, mit hoztál.

– Csak vegye elő kigyelmed! – szóla az asszony némi zavarral. – Hiszen kigyelmed az első.

– Ugye? Mikor adni kell, akkor én vagyok az első, de különben bezzeg, ha, ördögadta sok rossz asszonya, már drága ifjuram, én iszen hoztam volna valami csekélységet, ha ugyan meg nem bántanám vele uraságodat.

– Oh, kérem, ami jó szívvel van adva, azt mindig jó szívvel szoktam fogadni.

Kökényesi uram a guba alá nyúlt, s előhúzott alóla egy jókora nagyságú s még egész füstölt sonkát, azt elém tevé.

– Ha meg nem vetné ifjuram ezt a csekélységet – szóla vontatott hangon –, hát ezt hoztam volna, de csak magam személyére; nemigen derekas biz ez, uram, de bizony elfogyott már a nagyja; hiszen ha úgy jöttek volna uraságtok, hogy még a telet jobban itt találták volna, hát szolgálhattam volna ám különbbel is, de már nincs.

– De bizony köszönjük igen szépen ezt is – vágtam szavába –, már szebbet, jobbat nem is kívánhattunk volna, csak tessék besétálni.

Kökényesi uram nagyot fújt, szinte látszott a nagy kő, mely szívéről legurult, mosolyogva fordult élete párjához:

– No, asszony, állj elő, mutasd meg már most; hogy te mit hoztál!

Az asszony egy, eddig nagykendője alatt rejtegetve tartogatott, meglehetős nagyságú vászonszatyort vőn elő, s módosan bólintva fejével, közelebb lépett.

– Egy kis jó rétesnek való liszttel kívántam kedveskedni, édes úr, hogyha szívesen fogadja.

– Köszönöm igen szépen, kedves Kökényesiné asszonyom, köszönöm; no már bizony ennél jobbat nem is hozhatott volna, de meg is mondom többi társaimnak, meg az asszonyoknak is, hogy kinek köszönhetik ezt a szívességet.

– Oh, kérem – szabódék a menyecske –, nem volna érdemes ez a csekélység; majd ha máskor eljövünk, akkor többet hozunk. – Ezzel ismét egy módos pukedlit csinálván, szépen férje háta mögé visszavonult, amint illik.

– No, leány, rajtad a sor – szólott az apa –, csak add elő te is, ha van valamid, mert különben itt maradsz ám!

A leány rákvörössé pirult; apró lépésekkel, lesütött szemekkel s ártatlanul félrehajtott fejjel közelített felém, s szinte nagykendője alól egy pici kis kézikosárkát vonván elő, sebesen és egyhangúan, miként az iskolás gyermekek szokták leckéjöket fölmondani, hebegé:

– Édes anyámasszony tojást hozott, én meg tudom, hogy a liszthez tészta kell, hát azért…– Itt, úgy látszik, észrevette, miszerint nem jól beszélt, még inkább elszégyellte hát magát, és végképp belesült.

– Ejnye, de nagy mihaszna vagy te! Már azt az egypár szót sem tudod kimagyarázni. Már most ki értette azt meg, hogy mit akartál mondani.

– De hiszen megértettem én – szólék kedélyesen, hogy a szegény leányt kimentsem zavarából, a liszthez tojás is kell, ugye, kis lelkem, de éppen nagyon okosan van kigondolva. Már most tessék csak besétálni, mert a darab azonnal elkezdődik. (…)

Szerencsénk jó fordulatot vőn, mert midőn már a kezdés órája közel volt, egymást érte a sok érdemes látogató, volt sonka, szalonna, liszt, kolbász, túró, bab, zsír, lencse, tejföl. Megjegyzendő, hogy a leányok, nem tudom, miért, kivétel nélkül mindannyian csak tojást hoztak.

Az előadás végre elkezdődött, s csendesen le is folyt volna, ha a kis öreg, ki valahonnan ismét előkerült, hangos észrevételeivel Bátori István* szomorújátékát vígjátékká nem rögtönzötte volna.

Előadás után a kasszavizitáció és a szétosztás következett.

De már ezt leírni bajos volna!

Ki ezt látta, ki itt jelen volt, annak világos fogalma lehet arról, hogy minő leend az ítélet napja egykoron.

Az éhség azonban jó bíró, és ez nem engedé soká húzódni a dolgot. Megkapta tehát ki-ki a maga részét, haza is vitte ki-ki a maga részét, és azonnal meg is ette ki-ki a maga részét, amint illik.

 

(Szigeti József:* Egy színész naplója, 161–166., 167., 176–179., 185.)*




Hátra Kezdőlap Előre