14. A tipográfia tudója

Trattner-Károlyi István

Az élet útja gyakran kanyargó, és néha akkora fordulatokat vesz, hogy a rajta járó egészen máshová ér, mint ahova eredetileg jutni akart. Károlyi István még harmincéves korában is kinevette volna azt, aki azt mondja neki, hogy tipográfus lesz, közülük is egyike azoknak, akik a nyomtatómesterséget jelentősen tovább fejlesztik.

Károlyi István egy Vas megyei, köznemesi család sarjaként indult el életútján 1794-ben. Ifjúsága miben sem különbözött azon ifjakétól, akik az ez időben kedvelt foglalkozást, az ügyvédséget választották hivatásul. Jogi tanulmányainak befejezte után megyei, majd táblai gyakorlat, aztán jurátusság következett, végül pedig az ügyvédi oklevél, amelyet 1815-ben kapott kézhez. Az ifjú ügyvéd ezután választhatott, merre irányítja tovább a lépteit. Valamelyik osztrák udvari kormányszékhez kérje felvételét, vagy a rendi igazgatás rögösebb, személyi sikert sem igen, nemhogy jó megélhetést adó szolgálatát vállalja; avagy pedig zsíros pörökön tollasodó prókátor legyen? Károlyi a középső lehetőséget választotta: Pest megyének szolgálatába lépett.

A vármegyeháztól néhány lépésnyire volt a Gránátos – ma Városház – utca és az Úri – ma Petőfi Sándor – utca között fekvő Trattner ház, benne a pest-budai nyomdák legkülönbike, a tíz sajtóval dolgozó Trattner nyomda. A tipográfiát Trattner János vezette, akit belső barátság fűzött irodalmunk jeleseihez. Trattner minden igyekezetével segítette serdülő irodalmunk kivirágzását. A nyomdáját elhagyó magyar műveknek nemcsak nyomtatója, hanem kiadója, vagyis költségviselője is volt. A Trattner ház így gyülekezőhelye lett a magyar íróknak és mindazoknak, akik a kor eszméi iránt lelkesedtek, akik a haza sorsát jobbítani akarták: az ifjúságnak.

Így került kapcsolatba Károlyi is Trattnerékkal, és gyakori vendég lett e baráti beszélgetéseken, amelyeken többször megjelent Trattner két húga: a szintén irodalombarát Mária és Karolina is. A viták során Károlyi legtöbbször Máriával került ellentétbe. A vitatkozásokból – megtörtént ez máskor is – szerelem, majd házasság lett. És amikor 1824-ben megtartották lakodalmukat, Károlyi még mindig nem gondolhatta, mit tartogat számára a közeljövő. Az esküvőt ugyanis még az évben temetés követte: sógora váratlanul meghalt. Utódot nem hagyott maga után, a nyomda vezetését az akkor már nyolcvanesztendős atyjának kellett ismét a kezébe vennie. Két esztendő múlva azonban Károlyi, aki ekkor már Pest megye táblabírája volt, sejthette, ha másként nem, hát felesége figyelmeztető szavaiból, hogy az életútja elkanyarodik majd a közügyektől. Pedig hát az 1825. évi országgyűlés, különösen Széchenyi fellépte, nagyon is szíve szerinti irányba kanyarította a nemzet útját. És amit sejtett, hamarosan bekövetkezett:

–  Nem gondoltam volna, hogy nyolcvan év terhével a vállamon tovább dirigálnom kelle nekem tipográfiám… Szegény Johann, oly hamar elmene… Idestova három esztendeje… Most már csak te lehetel a fiam, Stefan, a vő. Marie-t hiába fiúsíttatnám, csak nő maradand… és hát… Egy kérésem lenne hozzád, Stefan.

–  Parancsoljon vele, kedves ipamuram.

–  Ládd-é, elfáradék már, és az én koromban csak napokban ha számolhat az ember…

–  Ugyan ipamuram!

–  Magad is tudod. És én nyugodtan akarok meghalni… Vegyed át a könyvnyomtató intézetem direkcióját!

–  A direkciót?! Hogyan gondolhat ilyent?! Egy advocatus?… Nem értek ehhez, ipamuram.

–  Megtanulandod azt tőlem hamarosan. Meg is szereted majd még… No, Stefan!

–  És hát… miért én? Van még egy veje.

–   Zimburg? Ugyan, Stefan!

–  De lássa be, ipamuram, én más irányba… a közálladalom jobbítása…

–  A hon javára így is munkálódhatol. Tán még jobban is. Terjesztheted azokat az eszméket, amelyeket Széchenyi, akit szeretsz és tisztelsz…

–  Széchenyi eszméit?!… Úgy lehet, igen… Vállalom! Legyen meg az akarata… apám.

–  Köszönöm, fiam. Meglássad, olyan gazdája lészel, magam sem lennék különb.

És tényleg úgy lett. Károlyi – mint 150 évvel korábban Tótfalusi Kis Miklós – férfikorban, harminchárom éves fejjel tanulta meg a nyomtatómesterséget. De kiváló tanítója volt: apósa, az európai hírű nyomdász, aki aggastyán korára is megtartotta szellemi frisseségét. Nem telt el egy esztendő, Károlyi elsajátította a nyomdászat tudományát. És mintha csak ez éltette volna az öregurat, alighogy kívánságára Károlyi elkészítette a mestervizsga darabját, Trattner Mátyás néhány nap múlva, 1828 februárjában csendesen elhunyt. A tipográfia vezetését átvette Károlyi – ezzel apósa nevét is –, és a művek címlapján megjelenik az új impresszum: Trattner-Károlyi betűivel.

Trattner nem csalódott, a nyomda jó kezekbe került. Károlyi megszerette új mesterségét, és legfőbb célja Széchenyi eszméinek terjesztése lett. Nemcsak folytatta az apósa, illetve sógora által megindított lapok kiadását, de újabbakat is vállalt. A Hazai és Külföldi Tudósítások, a Vörösmarty szerkesztette Tudományos Gyűjtemény és a Koszorú mellett 1828-tól megjelentette a Közhasznú és Mulattató Hazai és Nemzeti Kalendárium-ot, 1831-től a Nemzeti vagy Hazai Vándort és a Bugát szerkesztette Orvosi Tárt. De maga is tollat fogott, és az írásbeliség terjesztése érdekében megírta, majd 1832-ben kiadta a Közhasznú magyar és német levelező könyv-et. Az csak természetes, hogy amikor tehette, Széchenyi műveinek is nyomtatója lett. A lovakrul 1828-ban, a Hitel 1830-ban hagyta el a Trattner-Károlyi sajtót. Emellett természetesen sok egyéb, de mindig közhasznú kiadvány is.

E széles körű tevékenységhez kicsinek bizonyult már a nyomda. Ezért Károlyi 1832-ben Hild Józseffel átépíttette. Ekkor alakították ki a ma is fönnálló kétudvaros, átjárós Trattner-Károlyi házat, amelynek földszintjén volt Károlyi lakása és a már 80 fővel és 15 sajtóval dolgozó nyomda, egy nagy és három kisebb teremben. – Egyébként e ház első emeletének 15 szobájában adott szállást Károlyi 1833-tól kezdve több mint harminc évig a Magyar Tudós Társaságnak, vagyis az Akadémiának, amelynek szintén a nyomtatója lett.

Károlyi azonban nemcsak nagyobbítani, hanem korszerűsíteni is akarta intézetét. Ez időre ugyanis a hagyományos, kézi, ívoldalanként nyomtató technikát külföldön már fokozatosan felváltotta König Frigyes találmánya, a már gőzerővel is hajtott gyorssajtó, amely két oldalon, színesen is és óránként több ezer ívet nyomtatott ki. Károlyi alighogy kézhez vette König würzburgi műhelyének köriratát, kulturális programját kiterjesztette a technikára is: elhatározta, hogy korszerűsíti a magyar nyomtatómesterséget, s első lépésként meghozatja a gyorssajtót. Nyomdásztársaival folytatott beszélgetése során azonban csakhamar meggyőződhetett arról, hogy e szándékával egyedül áll.

–  Hasztalan mondja nékem Bagó úr, maga is, amit a többi, én tudom, hogy König találmánya forradalmasítani fogja a nyomtató industriót.

–  Meglehet, Károlyi úr, de éppen ez a hibája, a rebellio. Jól megkonstruálta a sajtót Gutenberg, semmi hiba benne, és most hogy már vasból készül, különösen jó.

–  Csak éppen lassú véle a munka.

–  Lassú! Hamari dolog sosem volt jó. Öreg tipográfus vagyok, Károlyi úr, nékem meghiheti.

–  Egy táblabíró nem érthet hozzá, ugye?

–  Félreért, Károlyi úr…

–  Nagyon is értem, Bagó úr, csakhogy kend megfeledkezik arról, hogy már vagy tucatja az esztendőknek, amióta nyomtatok, megtanultam én a mesterséget. Csakhogy én nem ódzkodom az újtól, mint az… öreg tipográfusok. Bizony rendelek Königéktől egy gyorssajtót.

–  Károlyi úr dolga… Csak meg ne járja véle. Úgy mondják, megeszi a betűt.

–  Megeszi?! Asinus az is, aki mondta, és az is, aki…

–  Nono! Platzer látta Bécsben…

–  Látta? Én is láttam, és kend is meglátja. Meghozatom, s tudom, úgy járok majd véle, hogy az öreg tipográfusok is követni fogják a példámat.

És Károlyi megrendelte a gyorssajtót. Le is szállították, kipróbálását azonban, mint a nyomda egész munkáját, megakadályozta az 1838 tavaszán beköszöntő árvíz.

Nyomainak eltakarítása után Károlyi munkába állította a gyorssajtót, és mindent elkövetett, hogy az új nyomtatótechnikának híveket toborozzon. Nyomdásztársai. azonban, bár kevésbé idegenkedve, de még mindig hümmögve figyelték a gyorssajtó munkáját és Károlyi buzdító szavait. Csak Tressenszky, az Egyetemi Nyomda igazgatója hajlott reá, és szerzett be a következő évben kettőt belőle. Károlyi természetesen saját munkásaival, elsősorban inasaival sajátította el a korszerű technikát. – Inasairól egyébként példaadóan gondoskodott. Egyesek szerint túlságosan is. Felrótták neki, hogy szépen ruházza őket, és kulturális nevelésükről is gondoskodik, még görögnyelvtanárt is tart mellettük.

Még több szó érte háza elejét, amikor 1840-ben nyomdáját gőzerőre rendezte be, e géppel hajtatva újabban beállított gyorssajtóit. Ezek nyomtatták aztán a még 1838-ban induló Jelenkor-t és melléklapját, a Társalkodó-t, a Hazai és Külföldi Tudósítások-ból 1840-ben alakított Nemzeti Újság-ot, s az 1841-ben meginduló Világ-ot, Széchenyi eszméinek hirdetőit. Mivel pedig a Trattner-Károlyi nyomdában sokan megfordultak – hisz nemcsak az ország legnagyobb nyomdája volt, hanem már a harmincas évek közepétől kezdve az irodalmi és tudományos világ központja is –, vitatkozhatott sokat Károlyi az új technika ellenzőivel. Széchenyi viszont dicsérte tettét, és meghagyta, hogy az ő műveit e gépeken nyomják. Így is jelent meg 1841-ben a Kelet népe, egy évre rá a Magyar academia körül, 1843-ban az Üdvlelde, 1846-ban az Eszmetöredékek és a Balatoni gőzhajózás, 1847-ben pedig a Politikai programmtöredékek.

Károlyi nagy szeretettel gondozta e műveket, hisz a legnagyobb magyar alkotásai voltak, akinek szívvel-lélekkel híve volt. Sokan nem nézték jó szemmel, Kossuth sem, a nagy rajongást.

Károlyi, aki a technikában forradalmár volt, a politikában reformer maradt. Sokszor hangoztatta: a technikai forradalmat csak társadalmi békében lehet megvalósítani. 1848 csodálatos tavasza azonban őt is magával ragadta: az ötvennégy éves férfi éppúgy lelkesedett, mint az ifjúság, és mélyen elkeserítette, amikor hírét vette, hogy március 15-én, azon a sorsdöntő szerdai napon nem az ő nyomdáját választották a nép kívánságainak kinyomtatására. Károlyi ugyanis ez időben Pozsonyban volt, ott, ahol Széchenyi és Kossuth az országgyűlésen mint Pest város követe. S mikor visszatért Pestre, alig várta, hogy részletesen megismerhesse a szabad sajtó születését.

–  A legjobbkor, Träger úr! Leül, és addig fel sem kel, amíg el nem meséli nékem, mi történt a maguk tipográfiájában. A Landerer nyomda faktora csak tudja!

–  Hogyne tudnám, Károlyi úr, szívesen el is mondom… Szóval az úgy volt, hogy az Ellenzéki Kör ifjai nagy tömeg kíséretében…

–  Azt ösmerem. Csak azt mondja, ami bévül esett maguknál… Sajnos nem nálam!

–  Akkor ott kezdem, hogy Petőfi, Jókai, Vasvári és még néhányan az ifjak közül bejöttek hozzánk… Vivátozással fogadtuk őket, gondolhatja… és… Landerer urat felszólították, teljesítse a nép kívánságát: nyomtassa ki előzetes cenzúra nélkül a 12 pontot. Landerer úr szabadkozott…

–  Én nem tettem volna, ha hozzám jönnek… No, folytassa!

–  Erre aztán… úgy emlékszem, Irinyi úr odalépett az egyik sajtóhoz, rátette a kezét, s kijelentette: Ezt a sajtót a nép nevében lefoglalom, követelvén kézirataink kinyomtatását! Erre Landerer úr utasított engem, hogy tüstént teljesítsem én a kívánságot… Megugrom. A 12 pont magyar szövegét azonnal odaadám Malatinnak, Potemkinnek és Neumannak, a németet pedig Gierschnek és Weissnek tüsténti szedésre. És nem telt el egy fertályóra, Golditz máris beemelhette a sajtóba. Ezen idő alatt írta le Petőfi úr a Nemzeti dal-t… No, amikor végzett az első strófával, a türelmetlen Vasvári úr kikapván kezéből a papírt, a szöveget egy ollóval levágá, s máris vitte szedni Malatinnak. Mire aztán nekibuzdulván, én is így cselekedém, úgy hogy majd mindenik strófa más-más szedőhöz jutott. Így aztán egykettőre odakerülhetett a kész szedés a sajtó fundamentumára, és Demant megkezdte nyomtatását. Mikor aztán ezzel is végeztek, Petőfi úr felkapván egy-egy példányt, kilökte a tipográfia ajtaját, és a havas esőben türelmesen várakozó ezreknek megmutatta, magasan lobogtatva kezében a szabadsajtó legelső szülöttét… Hát így történt, Károlyi úr.

–  Bár nálam történt volna!

Károlyi ekkor még hitte, hogy a forradalom vértelen lesz, de ahogy az ősz közelgett, a béke fennmaradásának reményét már veszni látta, kétségbeesett, Széchenyi megőrülésének hírére búskomor lett, és amikor már tényleg minden elveszett, teljes apátia szállta meg. Összekulcsolt két kezére meredő tekintettel ülve, hónapszámra nem mozdult ki szobájából. És aztán egyszer, amikor politikai egünk a legsötétebb volt, egy reggel váratlanul megjelent nyomdájában. Szótalan végigjárta termeit, majd a nagyteremben megállt az egyik gyorssajtónál. Rátette kezét, előbb motyogott valamit maga elé, majd hirtelen hangos jó reggelt köszönt, és ott folytatta munkáját, ahol hónapokkal azelőtt letette.

De mégsem, mert ha jelenlétében politikára terelődött a beszéd, sarkon fordult, és otthagyta a beszélgetőket. Nem érdekelte más – még kiadványai sem – csak a nyomtatótechnika, amely külföldön újabb fejlődésnek indult. A hatvanéves ember egy diák frisseségével tanulta meg az újat, s alkalmazva azt, adta tovább a tudást nyomdászainak.

A Trattner-Károlyi intézet most a nyomtatótechnika fejlődésének a központja lett. Károlyi lankadatlan kitartással buzdította nyomdásztársait a korszerű technika átvételére. Ezúttal nem eredménytelenül. De még tovább is lépett. 1856-ban, amikor a pesti nyomdákban már 29 gyorssajtó működött, rábeszélte Röck István gépgyárost a gyorssajtó és más nyomdagépek készítésére, hogy a magyar nyomdaipar hazai gépekkel dolgozhasson.

E munkáján kívül már csak az érdekelte, ami Széchenyivel kapcsolatban volt. És amikor 1858-ban megjelent Széchenyi Blick-je, egy éjszaka átolvasta, aztán előszedte jogi könyveit, azokat tanulmányozgatta lakásán naphosszat. A nyomdába már csak inasai kedvéért ment be: maga oktatta őket olyan szeretettel, mintha saját gyermekei lettek volna.

Inasai körében érte az a hír is, hogy Széchenyi 1860. április 8-án öngyilkos lett – ha el nem kapják, földre szédül. S e hióbhírre az apátia ismét hatalmába kerítette, hasztalan volt minden kísérlet, hogy kizökkentsék belőle.

–  Nem érthetem, Károlyi úr, sehogy sem érthetem, néhány hete még oly fiatalos hévvel…

–  Néhány hete, Heckenast úr, még élt Széchenyi, akkor még volt e honnak vezérfia, akire bízón tekinthetett a szem. De most, hogy… meggyilkolták…

–  Öngyilkos lett. A jelentések…

–  Eh! Jelentések!… S ha úgy lenne igaz? Halott! Vele halt minden… Meg aztán, én nem utóda, kortársa vagyok. Három esztendő van közöttünk, és… meglátja, Heckenast úr, annyi lesz halálunk esztendeje között is.

–  De, Károlyi úr, mindenkiben buzog annyira az élet ereje…

–  Ugyan, mi éltessen, amikor minden oly sötét… amikor teljesen kilátástalan a lét… Bécs árnyéka sírba taszítja e hont, s vele engem is. Az elnyomás ellen tovább küzdeni nékem már nincs erőm… Maga fiatalabb, Heckenast úr, lehet, hogy magában még él a remény.

–  Él, bizony, él! És… ha Széchenyire gondolunk… küzdelmeinkhez új erőt nyerünk!

Károlyi már nem. Apátiája letargiába váltott át, és jóslatában nem sokat tévedett, Széchenyi halála után három évre, 1863, április 27-én meghalt.

Örökösei még négy évig elvesződtek a nyomdával, aztán eladták az egészet potom pénzért Bucsánszky Alajosnak. A kiegyezés esztendejében, amikor felfelé indulhatott a nemzet útja, a Trattner-Károlyi nyomda megszűnt működni.

Károlyi István, az ügyvédből lett nyomdász nemcsak a magyar nyomdaipar úttörője volt. Egyike ama férfiaknak, akiket megdöbbentett és felrázott Széchenyi szava, hogy „a magyar – legkisebb kivételt sem téve – mindenben hátra van”, és ezért mindent elkövetett annak érdekében, hogy előbbre kerüljön. Egyike volt azon keveseknek, akik felismerték, hogy a technika fejlesztése vezet a kibontakozás felé, és felismerését tettekkel vallotta meg. Hirdette, hogy a nyomtatómesterség fejlesztése különösen fontos, mert a kiművelt emberfő eszményét csak a nyomtatott betű segítségével valósíthatjuk meg. Technikai és társadalmi fejlődésünkben ily jelentős szerepet játszó Károlyi István méltán megérdemelné, hogy működésének színhelyén, a Trattner-Károlyi házon, Budapest belvárosának legnagyobb  klasszicista bérházán egy emléktábla hirdesse az utókor háláját.

Források

Bíró Miklós: Nyomdászati lexikon. Bp. 1936.

Gelléri Mór: A magyar ipar úttörői. Bp. 1887.

Károlyi István:

saját mű: Közhasznú magyar és német levelező-könyv, Pest, 1832.

szerkesztés: Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1837-1841.

kiadások: fontosabbak ld. a szövegben.

Novák László: A nyomdászat története. 5. k. Bp. 1928.

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 5. k. Bp. 1897.

Tanulmányok Budapest múltjából. 10. 1943.

Tudományos Gyűjtemény. 1824. 3. k.




Hátra Kezdőlap Előre