15. Hogy hazánk ragyogása déli tetőt érjen

A honfoglaló Árpád egyik hadi vállalkozását megéneklő, A kióvi csata című, Vörösmarty és Tasso hatása alatt írt hősköltemény kezdő sorai ezek, de az az ember, akinek a keze e sorokat rótta, nem mint a Pegazuson szárnyaló költő, hanem mint a föld mélyébe leásó bányász érdemelte ki a kortársak és az utókor elismerését. Debreczeni Márton az eposz szerzője, akinek életpályája történetfilozófiájához hasonlóan az ismeretlenség homályából bukkanva elő, az európai elismerés zenitjéig emelkedik, de rövid ragyogás után eltűnik az ismeretlenség nadírja alá.

1802. január 26-án a Kolozs megyei regényes kalotaszegi fennsík egyik festői völgyében fekvő Magyargyerőmonostoron látta meg a napvilágot mint Debreczeni János fazekasmester és Lörincz Erzsébet asszony ötödik gyermeke. A helybéli elemi iskolában tanulta meg a betűvetést és az olvasást. S bár anyja gyakorta hajtogatta, hogy a gyermeknek „mesterségünkhöz semmi kedve, mindig a könyveit bújja, úgy lehetne jó, deák ha lehetne”, apja mégis fazekasnak szánta. De a véletlen másként határozott.

A kis Mártonnak kedvelt mulatsága volt a harangozás. Csakhogy annak is van tudománya. Nem a kongatás, a megállítás az igazi mesterség, Hogy a harang nyelve egyszerre elhallgasson, a harangot, kötelére kúszva, erővel, ügyességgel kell lendületében megállítani, ugyanakkor nyelvét elkapni. S Márton fiú bizony egyszer rosszul kapott oda, a harang nyelve jobb hüvelykujját összezúzta. Apja megadással mondta: „Legyen hát deák, fazekat nem korongol ilyen kézzel.”

Ignácz Márton, a falujabeli nagyobb deák vitte magával, és vette pártfogásába a kolozsvári református kollégiumban. 1814-ben kezdte meg a tanulást, amelynek rendjét még 1769-ben dolgozta ki az egyháztestület, ahogy egy századelői ismertetésből megtudhatni: „A köznapok közül hétfő és kedd, csütörtök és péntek a három első osztályban teljesen a latinra tölt. Szerdán és szombaton délelőtt számtannal, délután földrajzzal kellett foglalkozniok… Az I. osztályban… az összeadás és kivonás, meg Erdélyország leírása, a II-ikban a szorzás és osztás, meg Magyarország ismertetése, a III-ikban az austriai birodalom tartományai kerültek elő s egyszersmind a hazai történelem.”

Ez a tagozat volt a „deáki” osztályoké, a következő négy pedig a „philologus”, vagyis a bölcseleti, jogi és hittudományi tagozat. S nemcsak Debreczeni volt az egyetlen szegénysorsú, aki az iskola ellátására szorult. E kollégiumokban már a 17. században kialakult a gazdasági rendszer. Részint alapítványok, részint tandíjak, részint a supplicatio és legatio, vagyis az ünnepeken s nyári szünetben a környező falvakban prédikációval szerzett pénz vagy élelem, amelynek egy részét összekoldulták a mendicans deákok. Az önellátásnak egyik módja volt a módos úrfiak mellett a szolgadiákság, másika a tanítás: a jó előmenetelű deák vállalhatott magántanítást az alsóbb osztálybeli tanulóknál.

Debreczeninek is ez volt az osztályrésze. Szolgadeák, majd, mivel kitűnő társuló, alapítványt nyer, s nemcsak magántanítványai lesznek, hanem a görög nyelv alsóbb osztályainak tanítójául is megfogadták. A görögön kívül tökéletesen megtanult latinul és németül is a hazulról hozott magyar és román mellé, s megtetézte még magánszorgalomból az olasz és francia nyelvismerettel, Szabad idejében latin klasszikusokat olvas, nagy kedvelője a zenének, hegedűn és erdei kürtön maga is jól játszik. Így aztán 1825-ben befejezve a tanulást, humán műveltségű ember lép ki a kollégium kapuján, akiben semmi nyoma a műszaki érdeklődésnek. És ismét közbelép a „véletlen”.

Az utolsó legáción Désaknán lévén, meglátogatta az ottani bányát, és a bányatisztekkel folytatott társalgás megfordította élete szekerének rúdját. Elhatározta, hogy bányász lesz. Mi indíthatta erre, pontosan nem tudjuk. Közrejátszhatott a gyermekkori emlék, amikor apjával a fazekasmunkához agyagot bányászni járt, de inkább az a felismerés lehetett döntő, amelyet később így fogalmazott meg:

„Nem találkoztam soha sehol olyan barátságos és jó érzésű emberekkel, mint a bányákban, ahol az elsőtől az utolsóig hivatali rang, születés és más megkülönböztetés nélkül látszottak élni. Szegény ember, ha eszes és szorgalmas, ott leghamarább jut előre.”

Megtakarított pénzecskéjét egy jóakarója 200 ft-ra kerekítette ki, és Debreczeni a „vagyonnal” a zsebében, Méhes Miklós ajánlatára Bukovina felé indul, s a Funda-Moldava faluban lévő Mancz-féle vas- és rézbányában állapodik meg. Három hónapot tölt el új ércerek keresésével. Szerencsés kézzel oly gazdag érre bukkan, hogy a bányatulajdonos azt Debreczeni nevére kereszteli el, és felajánlja neki, viseli a bányászati akadémia elvégzésének a költségét, ha utána szolgálatba áll nála.

Debreczeni megköszöni az ajánlatot, és – nemet mond: a hazájában akar dolgozni. Egyúttal jó figyelmeztetést kapott: kollégiumi végzettsége itt mit se ér, el kell végeznie a szakiskolát. És Moldvából átgyalogol a Felvidékre, hogy beiratkozzon a Selmecbányán működő bányászati akadémiára.

A bányaiskolát Mikoviny Sámuel vezetésével 1735-ben alapította az uralkodó. 1763-ban főiskola, 1770-ben pedig akadémiai rangot kapott. A felvételt vizsga előzte meg, de a bécsi udvari kamara előzetes engedélyét is meg kellett szerezni, mert általában a kincstári bányászat szolgálatába készülőket vették fel az akadémiára. A 19. század elején három tanszéke működött, mindegyik egy-egy vizsgával zárt tanév, s negyediknek hozzá sorolt az egyévi gyakorlat, amelynek vizsgája után abszolvált csak a hallgató. S ha kincstári szolgálatba lépett, megkapta egyúttal a beosztását is.

Nem tudjuk, Debreczeni miként szerezte meg a kamarai engedélyt, de tény, hogy 1823 novemberében megkezdte a tanulást. A három év leteltével Radnán tölti a gyakorlati időt mint olvasztómester, s hogy 1826-ban abszolvált, 1827-ben a cserteszi kohótisztségnél kémlőhelyettesnek nevezik ki. Hihetetlen gyorsan halad felfelé a ranglétrán. 1829-ben a zalatnai kohóhivatalnál ellenőr, 1833-ban már kohónagy és igazgatósági ülnök, 1829-ben bánya–, kohó- és uradalmi igazgató lett, egy év múlva az erdélyi kincstárnál bányászügyi előadóvá, 1842-ben pedig bányatanácsossá léptették elő.

Debreczenit mégsem kapatta el a dicsőség. Maradt, aki volt. Közsorsú szüleit becsülte, támogatta, testvéreit gyámolította, pedig magának is nagy családról kell gondoskodnia, hét gyermek kért kenyeret. És nem szenvedett rangkórságban. Jellemzi a szájhagyomány fenntartotta alábbi eset.

Egyszer utaztában egy faluban ráesteledett. Bement a paphoz, régi tanulótársához, mondván: „Barátom, nálad szeretném tölteni az éjszakát.” „Igen örvendek, méltóságos uram, hogy szerencsém van” – felelt zavarodottan, mély hajlongások között a szegény pap. „Hát nem ismersz, pajtás? Én Debreczeni Marci vagyok!” „Hogyne ismerném méltóságodat” – jött a válasz. „Már, barátom, ha ismernél, nem csúfolkodnál így velem. Ha tudtam volna, hogy úgy elfelejtettél, nem jöttem volna el.” Erre aztán a pap már merészelte megismerni Marci pajtást, megölelték egymást.

S a hivatali elismerést követte a társadalmi is. Zaránd megye táblabírájává, Abrudbánya tiszteletbeli polgárává választották, az 1842. évi erdélyi országgyűlés pedig nemességre terjesztette elő.

Mi az oka hát e szokatlan pályafutásnak és népszerűségnek? – Debreczeni munkája és vallott célja. Nemcsak hihetetlen munkabírású, elsőrendű szakember, aki a pénzügy és a szervezés területén is kiváló, hanem reformer és újító, sőt feltaláló is. De mindenekelőtt magyar ember. Nem a maga, a haza javát kereste minden moccanatában, nyughatatlanul kutatta útját, módját azon nem kis feladat megoldásának, hogy fejlődésünket választott szakterületén elősegítse. Ez volt élete célja.

Tíz-egynéhány esztendő alatt újjáteremtette, és európai szintre emelte az erdélyi bányászatot. Nem volt könnyű dolga. A legkezdetlegesebb termelési körülményeket kellett felszámolnia. Jellemző példa a vajdahunyadi bánya.

„Tizenkét bányász jobbágy művelt itt, akik az érczet a bánya mélyéből hátukon ki is hordták, majd tizenkét… lóval kosarakban… tovább szállították.”

Debreczeni korszerűsítette a vastermelést annyira, hogy a külföldi vas behozatalát jelentős mértékben kiszoríthatta az erdélyi piacról. A külső szállítások érdekében 14 lóerős gőzmozdonyt tervezett és épített Zalatnán. Megkezdte az arany-ezüst kifejtését a fekete rézből. Átdolgozta a nemesfém-beváltási rendszert, szabályozta az olvasztási költségeket. És az eredmény? Megdöbbentő. Az erdélyi ezüstolvasztó jövedelme 1821-1831 között 22 ezer forintra rúgott, Debreczeninél az 1831-41 közötti esztendőkben a jövedelem 752 ezer forintra, harmincnégyszeresére emelkedett. Meg aztán az újításai!

Ő gyártott hazánkban elsőnek a kohóknál felhalmozódott kénes ércekből kénsavat. Ő kezdte meg a zalatnai kohóknál a vasgálic gyártását – vele új terméket adott kereskedelmünknek. És kidolgozta az erdélyi sóbányáknál heverő konyhasómaradék sziksóvá való feldolgozásának a tervét. Meissner Pál, a bécsi politechnikai intézet magyar származású kémiatanára így nyilatkozott erről:

„Úgy találom, hogy Debreczeni tanácsos úrnak tisztátlan konyhasóaprólékból sziksó gyártására intézett tervében minden, mit a tudomány e tekintetben nyújthat, legnagyobb gonddal összeállítva, s oly célszerűleg méltatva van, miszerint ki kell mondanom, hogy a tervet merőben célszerűnek tartom, s meggyőződve vagyok, hogy a feladat megoldása a legjobb kezekben van.”

Tudta azt Rajka Péter gépgyáros is, hogy a feladat megoldása a legjobb kezekben van, amikor öntőformának alkalmas tűzálló anyag kutatására kérte meg. És Debreczeni ezt a feladatot is megoldotta.

„Mintegy 70 vegyítékű anyagnemből olvasztócsuprokat készített, s talált köztük két anyagot, mely vegyítve 6-8 (14-19 cm) vízoszlopnak megfelelő tűzben órákig épen maradt, s öntött vas és aczél olvasztására is alkalmasnak bizonyult.”

Legjelentősebb azonban az a találmány, amelyet külföldön is elfogadtak és alkalmaztak: a róla elnevezett csigafúvó. Franz Rischner bajor bányaigazgató is méltatta:

„A Debreczeni tanácsos által feltalált csigafúvó egyszerűsége, olcsósága, teljesítő képessége és feltűnően csekély légvesztesége tekintetében minden eddigi csigafúvót messze felülmúl.”

A csigafúvó valóban forradalmi találmány Európa-szerte. Még jelentősebb volt azonban Erdélyben, ahol akkoriban a kohóknál alkalmazott fúvógépek rendkívül kezdetlegesek voltak. Kisebb kemencékben kovácsfújtatót, nagyobbakban dugattyús fúvógépet használtak. De az ingás hajtóművel mozgatott gépeket nem kapcsolhatták közvetlenül az akkor még erőműként alkalmazott vízikerék tengelyére. Debreczeni fúvógépét viszont közvetlenül mozgathatták.

Debreczeni azonban nemcsak a gyakorlat embere, kutatásait megelőzte és követte az elmélet. Így írta meg a Soda-Fabrikation, a Metallurgische Pneumatik című műveit. Földtani cikkei szaklapokban jelentek meg. Elkészítette a Német-magyar bányaszótárt is, írni kezdte A kohótan alapvonásai, A bányászati tudományok rövid rendszere, valamint A bányászati chemia, mineralogia genesise, a bánya- és kohótan vázlatával című műveit.

Debreczeni nem lett szakbarbár. Szereti a zenét, a szépirodalmat, maga is kultiválja. Akadémista kora óta versel. Anakreoni dalaiból 1825-ben az Aurorá-ban jelent meg néhány, 1829-31 között írott kisebb költeményeit a kolozsvári Aglája közölte. S a 30-as években kezdte írni A kióvi csata című nagy hőskölteményét.

De nem a költőt – hisz alig tudtak e tevékenységéről –, hanem a műszaki alkotót tisztelték benne kortársai. Jellemző az általuk Debreczeninek adományozott titulus: „az egyetlen erdélyi bányász”. S ez a megbecsülés nyilvánul meg, amikor elérkezvén a polgári szabadságmozgalmak esztendeje, 1848, Debreczenit az erdélyi országgyűlés az Uniobizottmány 30 tagja közé beválasztotta.

Debreczeni június derekán utazik Pestre. A márciusi szabadságeszmék lelkes hívének és harcosának bizonyul, több javaslatot terjeszt elő. Kossuth bizalmába fogadja, augusztus 22-én a pénzügyminisztérium bányászati tanácsossá nevezi ki. Debreczeni még többet dolgozik, mint azelőtt. De szervezete már nehezen viseli a túlterhelést, ráadásul régi betegsége is kiújul – kohászati kísérletei közben higany- és ólommérgezést kapott.

1849 januárjában követi a kormányt Debrecenbe. Szélütés éri. De alig gyógyul meg, máris utazik Kolozsvárra, hogy a kormány rendeletére az erdélyi bányaügyeket rendezze.

Itt éri az összeomlás. Kossuthtól levelet kap Orsovából, hívja: menjen, siessen utánuk emigrációba. Csomagol, hogy utazzon, de ismét megüti a szél. Kényszeredetten mondta: „Nem bánom, ha felakasztanak is, de nem megyek, mert nem mehetek!”

Az önkényuralom első napjaiban már perbe fogják, purifikációra utasítják, állásából felfüggesztik. Feleségével és gyermekeivel a legnagyobb nyomorba kerül. Félve nyújtott támogatásokból, alamizsnákból és alkalmi munkákból tengeti életét. Barátjánál, Kagelbrunner Antal építőmesternél kapott szállást, lakbér fejében műszaki tanácsokkal szolgálván. S a kényszer bírja utolsó tudományos kutatására. A kemény télben kevés tüzelőt tudván szerezni, a gazdaságos fűtés problémájával foglalkozik, és írni kezdi A szobafűtés körüli faveszteségről című dolgozatát. Nem fejezhette be.

1851. február 13-án, egy zord téli napon, Kagelbrunner kérésére helyszíni szemlét tart az egyik építkezésen. A rosszul öltözött, alig táplálkozó, beteges ember megfázik az úton, tüdőgyulladást kap, a betegség öt nap alatt elviszi.

A „jó hír”: a császári adminisztráció tisztázási okirata már csak özvegyét és síró árváit találja a kolozsvári házban. És hagyatékát. Mintegy háromezer oldalnyi kéziratot. Közöttük fedezte fel barátja, gróf Mikó Imre A kióvi csata című hőskölteményét, és adta ki azt 1854-ben Debreczeni családjának javára. A kézirat zöme viszont fontos forrása a magyar technikatörténetnek. Jelentősebb hagyatéka azonban összes alkotása, egész életműve: a magyar bányászat és kohászat fejlődését rendkívüli mértékben előmozdító tevékenysége.

Munkásságának eredménye maradt tehát reánk fő hagyatéknak attól a férfitól, akinek mellképéről fekete haj, szakáll, bajusz keretezte, barna arcból a hosszú orr fölött távolba tekintő, fekete szem csillog felénk. S e lélektükörbe pillanthatunk, ha felidézzük barátjának, Herepei Károly vízaknai lelkésznek emlékező szavait:

„Nem tartozott azok közé, akiket az oskolában, mint gyárban a kelméket, bizonyos forma szerént készítik. Ő eredeti fő volt, valódi lángész, ki magából fejlődött ki, kinek csak meg kellett mutatni az utat, hogy maga menjen rajta tovább, mint az útmutató. Éles, könnyű felfogású ész, hív emlékezőtehetség oly mély meglátással s tiszta ítélőképességgel, mely kevésnek adatott; s aztán az a végtelen jósága a szívnek, az a szűz leányi erkölcsösség, mely még gondolni sem tud rosszat, s mindenekfelett az a természetes igénytelenség és szerénység, melybe ennyi erény mintegy Rubens-kép aranyrámába foglalva voltak, oly tulajdonok, melyek őt az ó világ classicus szellemei közé emelik.”

Illő tehát, hogy felidézzük alakját, és megtartsuk jó emlékezetünkben Debreczeni Mártont, azt az embert, aki mindent megtett életében, „hogy hazánk ragyogása déli tetőt érjen”.

---