88. A MAGYAR CZÍMER AZ ELSŐ KÖNYVTÁRHELYISÉG MENYEZETÉN.[363]
A megpróbáltatások időszaka. A bécsi kormány pénzügyi politikája gazdasági tönk szélére juttatja az országot, féltékenysége megakasztja állami és kulturális életének fejlődését. A reformmunkálatok szünetelése. Széchényi az udvar mellett foglal állást. A kortársak ítélete. Vissza akar vonulni a közpályáról. Lemondását nem fogadják el. Vasmegye főispáni helytartójává neveztetik ki. Az 1807-iki országgyűlés. Az ujonczok és a hadi segély megajánlásának ügye. Az udvar az ellenzékkel szemben az országgyűlés berekesztését sürgeti. Széchényi beszédében az udvar szándéka mellett foglal állást. A hadi segély ügye az országgyűlésen. Vay Miklós báró esete. Az alsó tábla lépései a szóllásszabadság védelmére. Széchényi a felséghez intézendő felirat ellen nyilatkozik. A Széchényi országos könyvtár alapítása törvénybe iktattatik. A nemzet hálája. Az aranygyapjas rend. A külföldi tudományos társulatok elismerése.
XIX. SZÁZAD két első évtizede hazánkra nézve a súlyos áldozatok, nagy csapások és gyakori csalódások szomorú korszaka volt. A Napoleon ellen viselt háborúkban nemes készséggel ontotta vérét és szolgáltatta millióit a nemzet, melyet a bécsi kormány szerencsétlen pénzügyi politikája a gazdasági tönk szélére juttatott, szűkkeblű féltékenysége állami és kulturai életében megakasztott.
Az 1802. és 1805. évi országgyűléseken eredménytelenűl sürgették a vármegyék követei az 1790-iki országgyűlésen kiküldött bizottságok reformjavaslatainak tárgyalását, a mely az európai békesség helyreállítása utáni időre halasztatott.
E tekintetben gróf Széchényi Ferencz, a főrendek túlnyomó többségével, az udvar szándékait támogatta.
Ily módon a nemzeti irány apostolainak és híveinek körében mind népszerűtlenebbé vált. Kazinczy Ferencz, bizalmas levelekben, gyakran lesújtó itéletet hangoztat róla, noha igazságos szeretne lenni irányában. Megütközését fejezi ki afölött, hogy «ausztriai módon» gondolkodik ő, a ki «más részről oly szépen gondolkodott nemzetéről». Majd így nyilatkozik: «Hogy Széchényi nagy ember – volt, az tagadhatatlan. Túlélte magát. Fényért volt nagy és igazi erő nélkül, de nagy volt» ... «Nem tagadhatja még az ellensége is, hogy ő sok ragyogó tetteket tett, s a hazának becsületére élt. De úgy tetszik, jól esnék, ha az Isten az embereket rövid ideig hagyná élni.»[364]
Azonban éppen akkor, az 1806-ik év nyarának végén, Széchényi váratlanúl másodízben arra határozta el magát, hogy a magánéletbe vonúl vissza.
Szándékát lakonikus rövidséggel jelentette be a királynak:
«Alulirott, kinek első ifjúságától kezdve legfőbb büszkesége vala Felségednek és legmagasabb őseinek megrendíthetetlen hűséggel és buzgósággal szolgálhatni és gyermekeit ily irányban buzdítani, – kényszerítve van arra, hogy összes méltóságait és hivatalait, melyeket Felséged kegyelméből elfoglal, legmagasabb lábaihoz letegye; szemevilága és egészsége ugyanis annyira meggyengültek, hogy ha amazt vagy ezt egészen elvesztvén, az államra és gyermekei részére hasznavehetetlenné válni nem akar, hivatalait többé nem be nem töltheti.»
Kérelmének támogatására fölkérte József főherczeget, a ki előtt – úgymond – az okok, melyeket kérvényében jelez, teljesen ismeretesek. Megjegyzi, hogy hivatalaitól fölmentetvén, «az a csendes és hasznos polgár marad, a ki mindig, kedvezőtlen viszonyok között is volt».[365]
Mint ilyen alkalmakkor rendesen, most szintén sokan úgy vélekedtek, hogy a megrongált egészségre való hivatkozás csak ürügy. A szabadelvű körök a valódi okot a sértett ambitióban keresték, abban a tényben, hogy az országbirói méltóság betöltésénél mellőztetett és Ürményi József, a királyi személynök, emeltetett ezen magas állásra.[366]
A király a magyar kanczellár útján, deczember 19-ikén kelt leiratában minden indokolás nélkül tudomására hozta Széchényinek, hogy «lemondását elfogadni nem akarja».[367]
Ezen elhatározás hideg hangját némileg enyhítette Somogyi János államtanácsos bizalmas levele. «Esedezem, ne tagadja meg azt az áldozatot, melyet hivatalának viselése és pedig oly dicséretes viselése által az igazságszolgáltatásnak szent oltárára tészen. Tudom, mily buzgón szereti Excellentiád felséges urunkat és hazáját ... Kérem Excellentiádat, ne vesse meg javaslását igaz és régi tisztelőinek.»[368]
Széchényi deczember 30-ikán bejelenté a királynak, hogy parancsa előtt meghódol; de felhatalmazást kér lemondását megujíthatni, ha egészsége további hanyatlásával magát hivatalai betöltésére még alkalmatlanabbnak fogja érezni. Kijelenti, hogy hosszú hűséges szolgálataiért uralkodójának bizalmán kívűl semmi más jutalmat nem vár.[369]
Ezt a bizalmat a király néhány nap mulva oly módon kivánta bebizonyítani, hogy újabb terhet hárított rá: Vasmegye főispáni adminisztrátorává nevezte ki.[370]
Széchényi ezt az új hivatalt elfogadta, a mivel megerősítette azt a felfogást, hogy lemondására nem egészségi tekintetek késztették volt.
Néhány hónappal utóbb, az április 5-ikén, Budán megnyitott országgyűlés tárgyalásaiban Széchényi még élénkebben vett részt, mint a megelőző országgyűléseken. A főrendek táblájánál az udvari párt vezérszónoka volt. Beszédeinek egy részét az ő fogalmazásában megőrizte a családi levéltár.
A két tábla között hosszú és heves küzdelmek folytak. Ugyanis a vármegyék többsége a követeknek azt az utasítást adta, hogy a nemzeti kivánatok és sérelmek, melyek már 1802-ben szőnyegre hozattak, most a királyi előadások előtt tárgyaltassanak, az ujonczok és a hadisegély csak abban az esetben ajánltassanak meg, ha a nemzet kivánatai meghallgattatnak.
89. I. FERENCZ MAGYAR KIRÁLY.[371]
Azonban az udvar most is az országgyűlés mielőbbi befejezését kivánta, azzal az indokolással, hogy a monarchia és a trón érdeke a hadsereg kiegészítését és a föntartására szükséges segélyt halaszthatatlanúl követeli.
Ekkor az alsó táblánál az ellenzék vezérei azzal az ügyes taktikával éltek, hogy készeknek nyilatkoztak a szükséges áldozatot meghozni és hozzájárulni ahhoz, hogy az ez ügyben alkotandó végzések előlegesen szentesíttessenek, vagy akár szentesítés nélkül végrehajtassanak; de kívánták, hogy az országgyűlés mindenesetre tovább folytassa tárgyalásait.
A főrendek táblájánál ez az indítvány sem talált kedvező fogadtatásra. Széchényi mindannyiszor, a mikor ez ügyben üzenet jött az alsó táblától, felszólalt. Legutolsó beszéde így hangzik:
«Ezen az országgyűlésen sok fontos ügy tárgyaltatott; de egyik sem okozott annyi üzenetváltást, egyik sem oltalmaztatott oly buzgósággal az érvek felhalmozásában és a törvények alkalmazásában, mint az, a mely az ujonczoknak az országgyűlés alatt, a törvény szentesítésével vagy mellőzésével, kiállítására vonatkozik és most már hatodízben kerül a méltóságos felsőtábla megvitatása alá.
Én ezen propositióval szemben mindjárt kezdetben előadtam a méltóságos táblának nézeteimet és érvemet.
Először is, ezt a dolgot újnak, törvényeinkbe ütközőnek és így sérelmesnek tartom. Másodszor, nem látok olyan feltétlen és rendkívüli szükséget fenforogni, mely megengedné, hogy törvény nélkül (praeter legem) járjunk el.
Ezek után fontolóra kell vennem, vajjon a dolog ujdonságára és törvénytelenségére vonatkozó felfogásomat a karok jelen üzenetében foglalt érvek megdöntik-e? Azt állítom, hogy a szóba került törvények, úgyszintén a többiek is, a melyek törvényeink gyüjteményében foglaltatnak, erre az esetre nem alkalmazhatók. Mert Istennek hála, minket sem ellenség betörése, sem belső mozgalmak vagy hussziták rablásai nem kényszerítenek az országgyűlés bezárására, a törvények szentesítésének mellőzésére, az országgyűlés tartama alatt az ujonczok kiállítására és ellátásukról való gondoskodásra.
Ha tehát a régi törvények nem alkalmazhatók, a karok által előterjesztett különleges természetű esetet új törvényre kellene alapítani.
Második érvem az volt, hogy nem forog fönn a rendkívüli szükség, mely a törvénynélküli eljárást igazolná. Annak nem találom nyomát sem a királyi előterjesztésben, sem a vármegyék utasításaiban, sem eddigi tárgyalásainkban.
A királyi előterjesztésben nem az ezredek azonnali kirendelése, hanem csak kiegészítése kivántatik, s az sem úgy, hogy egyszerre foganatosíttassék.
Ha a vármegyei utasításokban az foglaltatnék, hogy az ujonczok az országgyűlés tartama alatt állíttassanak ki, erre a karok üzeneteikben hivatkoztak volna.
Eddigi tárgyalásainkban mindig csak az ezredek kiegészítéséről volt szó, és evégből a kívánt 16,000 ujoncz helyett csak 12,000 kiállítása határoztatott el, mivel a nagyobb szám elfogadásának szükségessége nem forog fönn.
A karok az ujonczok kiállításának szükségességével kapcsolatba hozzák az országgyűlés folytatásának szükségességét, a miben a főrendek táblája a kölcsönös harmonia föntartása végett, hogy az országos ügyek elintéztessenek, megnyugodott.
Azonban legyen szabad nékem az országgyűlés folytatását más ép oly sürgős szükségesekkel összevetni és vizsgálni, mi a sürgősebb.
Fölterjesztéseinkben ismételten kijelentettük, hogy a királyi kincstár, kimerültségénél fogva, rögtöni és gyökeres intézkedéseket követel. Kivántuk, hogy pillanatnyi és azért sérelmes fináncziális műveletek többé ne engedtessenek meg.
Kérdem, ha az országgyűlés netán még hosszú időre elnyúlik és «a segély felosztása» a vármegyékben késik, vajjon a pénzügyi műveletek pontos számítással végrehajthatók-e, a míg a segélyből várható összeg meg nem állapítható? és vajjon az ezen összeg iránt való tájékozatlanság következtében a hitel fentartása végett nem lesz-e kényszerítve a kincstár ideiglenes és így kevésbbé czélszerű rendszabályok foganatosításához folyamodni?
90. AZ UJONCZOZÁS ÜGYÉBEN MONDOTT ORSZÁGGYŰLÉSI BESZÉD FOGALMAZATA.
Az, a ki jövedelmeit nem ismeri, vagy későn kapja, befektetéseket vagy üzleteket, melyekkel sorsán javíthat, elmellőzni kénytelen, vagy pedig szükségeit kölcsönvett pénzzel fedezve, súlyosbítja helyzetét.
De ez az államnak nem egyedüli szüksége. Míg az országgyűlés tart, a törvényszékek szünetelnek. Hányan halnak el a nélkül, hogy pereik végét érnék? Ki fogja a foglyokat kiszabadítani? Ki fog ezeknek családjairól gondoskodni? Azokat, a kik ilyformán elszegényednek, ki fogja felsegíteni?
Mivel az a szükség, hogy a katonaság az országgyűlés alatt kiállíttassék, nem sürgősebb, mint a kincstár érdekének és a többi imént érintett érdekeknek felkarolása; mivel a karok által idézett törvények a fennforgó esetre nem alkalmazhatók; mivel végre a szükség fogalmának meghatározása nehéz és kétséges, kénytelen vagyok korábbi véleményemhez ragaszkodni.»
Azt a higgadt mérsékletet, a mely ebben az ügyben felszólalásait jellemzi, megtartotta egy másik ügyben is, a mely az országgyűlésen szenvedélyes vitákra adott alkalmat.
A mikor a rendkívüli segély megajánlása volt napirenden, felvettetett a kérdés: vajjon megengedhető-e, hogy az országos ajánlaton felül egyesek külön segélyt nyujtsanak? A rendek táblája törvénybe ütközőnek bélyegezte a külön segély nyujtását. A főrendek többségének ellenkező volt a véleménye, de a június 17-iki ülésben báró Vay Miklós tábornok az alsó tábla álláspontját támogatta. Egyebek között arra utalt, hogy a magánosok segélynyujtása «kaput nyit arra, hogy hivatalok, méltóságok s különféle kedvezmények pénzen vásároltassanak a megszorult udvartól; megélhetnők azt is, hogy egyik-másik gazdag ember minden érdem s képesség nélkül az ország első méltóságainak birtokába juthat».
A főherczeg-nádor keményen megrótta a szónokot ezen nyilatkozatáért, melyet igazságtalannak, a főrendekre és a kormányra sértőnék tekintett.
Az udvar annyira felháborodott Vay ezen föllépésén, hogy a király őt tábornoki rangjától megfosztotta.
De ez az eljárás viszont az alsó táblánnál támasztott nagy ingerültséget, mivel abban az országgyűlési szólásszabadság ellen intézett merényletet láttak.
A főherczeg-nádor közbenjárására a király visszavette ugyan rendeletet és Vayt tábornoki állásába visszahelyezte; de ennek daczára az alsó tábla szükségesnek látta, hogy a szólásszabadságot hasonló sérelmek ellen a jövőre biztosítsa. A szeptember 29-iki ülésből a főrendekhez üzenetet küldött, melyben a sérelemnek a király által történt orvoslásáért és a főherczegnádornak sikeres közbenjárásáért háláját tolmácsolta, egyúttal azon kérését kivánta a trón elé juttatni, hogy a király «a feladók veszedelmes fajzatát» trónjától tartsa távol. A főherczegnádorra bizta annak eldöntését, vajjon ez ügyben fölirás intéztessék a királyhoz, avagy ő vállalja el ez ügyben is a közbenjárást.
Ezen üzenet még aznap tárgyaltatván, Széchényi Ferencz a következő beszédben szólt hozzá:
«Óhajtottam volna, és bizonyára sokan osztoztak óhajtásomban, hogy a méltóságos Vay báró szomorú ügye, mely a császári fenség gondosságából és ő felsége veleszületett kegyelmességéből már el van intézve, nyilvános vita tárgyává ne lett volna. De mivel a tisztelt karok ezt a táblát felhívták és felhívásukat az országgyűlési iratokba felvették, kötelességemnek tartom felszólalni, azért is, nehogy bármikor ennek a táblának szemére vethessék, hogy azt, a mit ily esetekben az igazság és a méltányosság követel, nem ismerte vagy mellőzte.
«Törvényeink a szólás szabadságát nemcsak megengedik, hanem megzavarását tilalmazzák is. Az 1723:VII. törvényczikkely világosan elrendeli, hogy az országgyűlési tárgyalások mérséklettel, komolyan és csendben folyjanak.
«Nem akarom a báró úr beszédét fejtegetni, szavait és értelmét elemezni, azt sem kutatom, hogy mennyiben sértette meg a törvény által követelt mérsékletet; csak magára a báró úrra hivatkozom, a ki, miután a királyi fenség által jóságosan megczáfoltatott, kétségkívül jobban szerette volna, ha beszédét meg nem tartotta volna.
«Mindazáltal, tekintettel a következményekre, a melyeket ezen beszéd maga után vonhat, a karok részint fájdalmuk, részint hálájuk kifejezését fölirat útján a felséges trón elé juttatni kivánják.
«Nagyméltóságú főrendek! Én hű alattvaló vagyok, ifjúságomtól fogva az volt és ezentúl is az marad a felfogásom, hogy az okokat, a melyek ő felségét a méltóságok adományozásában és az azoktól való felmentésben vezetik, nem szabad kutatnom. Ezen rendelkezések szorosan a felségi jogokhoz tartoznak és az alattvalók iránt való felelősséget kizárják.
«Miután tehát a méltóságos báró a kegyelembe visszafogadtatott, nem látom át, mi lehetne föliratunk tárgya és czélja?
«Az, hogy a fájdalom, a mit mindnyájan érezünk, a mikor körünkből valaki magára vonja a királyi neheztelést, fölirat tárgya legyen: fölösleges, mivel ezt a fájdalmunkat már előbb ő fensége szerencsés eredménynyel tolmácsolta ő felsége szine előtt.
«Ha ezen vagy más megelőző esetből származó félelmünk lenne a fölirat tárgya; ott van az idézett czikkely törvénykönyvünkben, és így a szólásszabadság veszélyeztetve nincs.
«Ezért a karokat felkérendőknek vélem, hogy a fölirat mellőzésével, azt, a ki fájdalmunk tolmácsa volt, hálánk tolmácsolására is kérjük.
«Egyúttal kívánatosnak tartom, hogy ezen ügy a karok naplójában meg ne említtessék. A király és a rendek méltóságára sérelmes lenne, ha az utókorra föntartatnék emlékezete annak, hogy a karok összeütközésbe jutottak királyukkal, a ki ekkorig mindig s a fenforgó ügyben is inkább atya mint biró gyanánt járt el. Végre illő, hogy ily módon gondoskodjunk a méltóságos báróról is, ki családjának régiségénél, a saját és elődei érdemeinél fogva előttünk egyaránt kedves.»
A főrendek szóbeli üzenettel intézték el az ügyet. Küldöttségük szónoka az alsó táblával közölte, hogy a nádor «a rábizott dologban igen szívesen el fog járni, meg is fogja bizonyítani, hogy ő nekie soha sem lehet semmi kedvesebb, mintha azon különös igyekezettel és szívességgel, a melylyel mindétig az ország hasznát szándékozik előmozdítani, az ország rendeinek hozzája való igazi bizodalmát megnyerheti».[372]
A szabadelvű nemzeti ellenzék bizonyára fájdalommal látta az ellenséges sorokban küzdeni Széchényit; de nemes elfogulatlansággal méltányolta ennek daczára a nemzeti kultura előmozdítása körül szerzett érdemeit.
Az alsó tábla deczember 15-ikén tartott ülésében egy «magyar tudós társaság», úgyszintén «a természet és mesterségek ritkaságai egybeszedésére rendelendő nemzeti tárház vagyis Múzeum» fölállítása iránt folyt tanácskozás alatt, a következő indítvány terjesztetett elő:
«Mivel gróf Széchényi Ferencz hazájához és nemzetéhez való igaz szeretetét nyilvánságosan megmutatta azzal, hogy számos és válogatott könyvekből álló könyvtárát, különféle ritka gyűjteményekkel együtt, a nemzetnek közhasznára feláldozta; nemcsak az illendőség, de a hálaadó kötelesség azt hozván magával, hogy a nemzet háladatosságát nyilvánságosan megbizonyítsuk: méltónak látszik lenni, hogy ezen adománynak emlékezete a késő maradékra is terjesztessen és ez iránt különös törvényczikkely tétetődjön.»
Az indítvány egyhangulag elfogadtatván, az itélőmesterek félrevonultak és rögtön ilyenképen fogalmazták meg latinul az alkotandó törvényczikkelyt:
«Az ország karai és rendei hálás érzéssel ünnepelik gróf Széchényi Ferencz királyi főkamarásmester bőkezűségét és a közjó előmozdítására czélzó igyekezetét, mely szerint dicső emlékű őseinek nyomaiba lépve, nagy gonddal és költséggel egybegyűjtött gazdag és válogatott könyvtárát a magyar nemzetre teljes joggal átruházta, s ezzel a felállítandó Nemzeti Múzeum alapját dicséretes buzgalommal megvetette. Hogy ennek az utánzásra méltó tettnek emlékezete az ország törvénykönyvében is megmaradjon, ő felsége kegyes engedelmével, az ország karai és rendei beczikkelyezését határozták el.»
A küldöttség, mely ezt a törvényczikkelyt a főrendek táblájához vitte át, azzal a jelentéssel tért vissza, hogy a főrendek az üzenetet «kedvesen vették».
Kevéssel utóbb a főrendek küldöttsége jelent meg az alsó táblánál és előadta, hogy «gróf Széchényi Ferencz adományának törvénybe iktatása tekintetében éppen semmi ellenvetést nem tesznek» de jónak látják, hogy a szövegben a könyvtár mellett az ajándékozott «ritka érmek, jeles családok czímerei, térképek, képek és kéziratok» szószerint megemlíttessenek.
91. A SZÉCHÉNYI ORSZ. KÖNYVTÁR ALAPÍTÁSÁRÓL SZÓLÓ TÖRVÉNYCZIKK.[373]
Ebben az alsó tábla megnyugodott, mire még ugyanazon napon tudomására hozatott a két táblának, hogy »ő felsége a Széchényi országos magyar könyvtárról szóló czikkelyt az alapító iránti kiváló jóindulattal ... jóváhagyni méltóztatott».[374]
A törvényczikkely az országos végzemény XXIV. száma alatt iktattatott be.
Néhány nappal utóbb, az 1808-ik év januárius 8-ikán a király a maga részéről is a rendelkezésére álló legmagasabb kitüntetésben részesítette Széchényit, az aranygyapjas lovagrendet adományozva neki.[375]
A külföldi tudományos körök elismerésének nyilatkozatai is fölkeresték Széchényit. Több tudományos egyesület, így a jénai tudós társaság, a varsói királyi irodalmi társaság, a bécsi szépművészeti akadémia és a gazdasági egyesület, a brünni morva-sziléziai gazdasági egyesület és a göttingai tudós társaság megtisztelte azzal, hogy tagjai sorába vette föl.
A somogymegyei ellenzék. Az 1807-iki őszi közgyűlés. Támadások a főispán ellen. Az ellenzék királyi biztos kiküldését kéri. Széchényi jelentése a helyzetről. A Somogymegyéhez intézett leirat. Újabb támadás Széchényi ellen. A vádpontok. Széchényi önigazolása. Az elégtétel.
Az a lelkesedés, melylyel Széchényit főispáni székének elfoglalása alkalmával Somogymegye rendei üdvözölték, nem volt tartós. Az ő erélyes, szigorú, de egyuttal önkényre hajló kormányzásával jelentékeny ellenzék szervezését idézte föl. Ez az 1807. év november elején tartott közgyűlésen nyiltan és kíméletlenül lépett föl.
A főispán távollétében, az alispán elnökölt. Mindjárt az első napon gróf Schmidegg László magánügyben panaszt emelt; előadta, hogy az országúton békésen haladó négy jobbágyát Széchényi gróf marczali emberei fegyveres kézzel megtámadták, több lövést tettek, a melyek egy véletlenül arra menő parasztot súlyosan megsebesítettek.
A harmadik napon tartott ülésben pedig báró Majthényi Antal egyenesen Széchényi ellen intézett támadást azon a czímen, hogy a löllei jószágot a törvényes formák be nem tartásával vásárolta meg. A beszédében használt erős kifejezéseket a megye ügyésze a főispánra sérelmeseknek itélte, minélfogva a szónok megbüntetését kérte. Az efölött megindúlt tárgyalás folyamán Majthényi a teremből rövid időre távozni kivánt, de az ajtónál őrt álló megyei huszárok által meggátoltatott. Ebben a tényben most ő és barátai a rendek személyes szabadsága ellen elkövetett merényletet láttak, és a következő ülésben a huszárok szigorú megfenyítését követelték. Az efölött megindúlt vita folyamán a megyei tisztviselők elhagyták a termet, mire az alispán az ülést berekesztette.
Az ellenzék azonban nem tette le a fegyvert. Gróf Schmidegg Lászlóval élén, négy Festetics gróf, Majthényi báró, és a Botka, Csépán, Horváth, Inkey, Jankovics, Kovács és Somsics családok egy-egy tagja fölterjesztést intéztek a királyhoz, kitől a történtek előadása után, a vármegyében a rend helyreállítása végett, királyi biztos kiküldését kérték.[376]
Széchényi, kivel a fölterjesztést az aláírók másolatban közölték, a helytartótanácshoz intézett jelentésében arra vezeti vissza a folyamodók elégületlenségét, hogy az ő főispánsága alatt «a vármegyében bitorolt és erőszakosan gyakorolt korlátlan hatalom az igazság és tisztesség határai közé szoríttatott»; hogy a vádaskodók az idegen vármegyék nemességéből toborzott tisztviselők helyett, a kik szolgák gyanánt hódoltak nekik, most olyanokkal állanak szemközt, akik származásra és vagyoni helyzetre velük egyenlők.
Fájdalmat okoz nekik, – úgymond –, hogy az aláírók között találja sógorait és rokonait, és hogy ezek saját ügyészeiket, úgy szintén alig az iskolákból kilépett ifjakat csatlakozásra birtak, és így éppen azok, a kiknek másokat a főispán és a tisztviselők iránt tiszteletre kellett volna oktatni, rossz példát adtak; de még nagyobb fájdalommal töltené őt el az, ha ez a sérelem megtorlás nélkül maradna, vagy a királyi biztos kiküldésével netán igazolást nyerne.
«Gyermekkorom óta szolgálok, és pedig oly szerencsével, hogy a királyi kegyelemből nyert hivatalaimban soha a király vagy a hatóságok megrovását nem vontam magamra. Noha tehát eljárásom megvizsgálásától soha sem félek, a királyi biztos kiküldését nem viselhetném el, mert ezzel jeleztetnék, hogy irántam a király bizalma, melyet legújabban a vasmegyei főispánság rámruházása kitüntetett, meg van ingatva ... Ha a királyi felség, ő fensége és a helytartótanács engem, kit sok évi szolgálatai után eléggé ismernek, pártfogásukba nem vesznek, ha továbbá én helyesen működő tisztviselőimet, főképen a mostani időkben, a mikor minden tekintély meg van ingatva, nem támogatom és velök egyetértve nem járok el: attól tartok, hogy a vármegyékben férfiak, kik az őket jogosan megillető tisztelettől megfosztva, a hivatalukkal járó csekély fizetésért szolgálni hajlandók és igazságosan szolgálni képesek, nem fognak többé találkozni.»[377]
Mikor az ügy Bécsben az udvari kanczelláriához került, Széchényi személyesen felment és a kanczellár kérdésére, a királyi biztos kiküldését, melyet a személye iránt uralkodó bizalmatlanság jelének kellene tekintenie, határozottan ellenezte.[378]
Ennek következtében királyi biztos nem küldetett ki; csak leirat ment Somogymegyéhez.
«Legmagasabb indignatiónkat» – olvassuk abban – «vonja magunkra a támasztott botrány, és megrovásra méltóknak tartjuk azokat, kik azt előidézték.» Ezek között első helyen az alispánt rójja meg, mert a hatalmaskodási ügyben a főispán által elrendelt vizsgálatot a megyegyűlés előtt nem tartotta meg; a gyűlésen a gróf Schmidegg által beterjesztett okiratok felolvasását nem rendelte el; az ülésből távozó tisztviselőket nem késztette maradásra, sőt maga is követte; báró Majthényinak elégtételt nem szolgáltatott. A megyei tisztviselőket hasonló megrovásban részesíti. De ettől nem kíméli meg az ellenzékhez tartozó rendeket sem, a kik «heves és illetlen beszédeikkel» zavart támasztottak.
Külön bizalmas iratban Széchényi felhivatott, hogy, mivel némely megyei tisztviselők ellen az elégületlenség oly nagy, hogy míg azok hivatalban vannak, a nyugalom helyreállítása nem várható, mielőbb restauratiót, vagyis tisztviselő-választás végett megyei gyűlést hívjon össze.
Noha a megyéhez intézett leirat nem volt alkalmas arra, hogy a főispán pártját kielégítse, Széchényi személyesen elnökölt 1808 márczius 16-ikán a megyegyűlésen, a hol a leírat felolvasása után kijelenté, hogy a rendek panaszait lehetőleg «négy fal és négy szem között» kész meghallgatni, s a fenforgó sérelmeket orvosolni óhajtaná.
92. SOMOGY VÁRMEGYE SZÉKHÁZA KAPOSVÁROTT.[379]
Az ellenzék szárnyai most még inkább megnőttek. Körében az a felfogás emelkedett uralomra, hogy egy újabb, merészebb támadás Széchényi állását megingatná.
Ezért a megyegyűlés tartama alatt egyenesen az ő személye ellen irányuló feladó irat szerkesztetett és tizenegy aláirással ellátva, Bécsbe küldetett annak feltárása végett, «a mi a felség becsületének és méltóságának sérelmére, a szegény adózó nép elnyomására, a felség más alattvalóinak zaklatására tartózkodás nélkül történik.»
Ez harmincznégy vádpontba van foglalva.
A vádlók visszamennek egész 1800-ig, a mikor a közfelkelés elrendelése alkalmával a főispán olyan tervet dolgoztatott ki, mely a megyére elviselhetetlen terheket rótt, de ezeket magától elhárította; az e miatt támadott zavargások idején a vármegyét elhagyta, az ügyek intézését a megyei és a saját gazdasági tisztviselőire bízta.
Fölhozzák, hogy a vármegyeház építésénél helytelenül és szabályellenesen járt el, az adófizetőket súlyosan megterhelte; a restauratiót törvényes időben nem tartja meg, az üresedésbe jutott tisztviselői állásokat helyettesítés útján saját tisztviselőivel, ügyvédeivel, irnokaival, néha egészen tudatlan egyénekkel tölti be; a tisztviselőket zaklatja és megalázza; híveit minden panasz ellen megoltalmazza; a megyegyűléseken a szólás és szavazás szabadságát korlátozza; a legfontosabb ügyeket a közgyűlések mellőzésével, részleges gyűléseken tárgyaltatja, s az utóbbiakat nem egyszer a vármegye határain kívül, czenki kastélyában tartja.
Míg ekként személye ellen a leggyűlöletesebb vádakat emelik, a vezetése alatt álló megyei kormányzatról sötét képet állítanak a trón elé.
Az adó felosztása szabályellenesen foganatosíttatik; polgári származású bérlők, mintha nemesek volnának, adómentességet élveznek; az ujonczállításnál sokféle visszaélések történnek; a katonaságnak szállítandó élelmiszerek és termények ára olcsón szabályoztatik, akkor is, a mikor a megye területén katonaság nem tartózkodik; ilyen olcsó áron köteles a szegény nép a pandurokat és hajdukat is élelmezni, a kik ezenfelül erőszakoskodnak; megyei tisztviselők saját birtokaikon ingyen munkákat végeztetnek a néppel; a megyei törvényszék a biráskodásban túlteszi magát a törvényeken; míg egyrészről a késedelmes rendelkezések miatt a bűnösök gyakran elmenekülhetnek, másrészről nemesek előleges vizsgálat nélkül elfogatnak; a foglyok kegyetlen elbánásban részesűlnak; a levéltár nagy rendetlenségben van; az ügykezelés fogyatkozásai miatt a megyegyűlések szokatlanul hosszú ideig tartanak, úgy, hogy a rendek szétoszolván, néha a tisztviselők maguk hoznak olyan végzéseket, melyek «a királyi rendeletekkel ellentétben állanak és az adózó népet tönkre teszik».[380]
Ezen vádirat kiadatott Széchényinek, a ki teljes nyugalommal és alapossággal látott hozzá az önigazolás föladatának megoldásához.
Az okiratok nagy tömegét szerezte össze, a melyekkel támogatta minden egyes vádpontra vonatkozó nyilatkozatát, részint megczáfolva az állításokat, részint igazolva avagy magyarázva eljárását.[381]
Július utolsó napján terjesztette föl iratát. Néhány nappal utóbb pedig a Kaposvárt tartott megyegyűlésen megjelenvén, a restauratiót és egyúttal az országgyűlési követek választását személyesen vezette.
A támadások, melyeknek ki volt téve, egyáltalán nem birták arra, hogy az ellenzéknek engedményeket tegyen és azt kedvezésekkel megnyerni igyekezzék. Nyugodt önmérsékletet tanúsított, de nem tért le az útról, a melyet neki legjobb meggyőződése szerint a megye érdeke kijelölt.
Ezzel a magatartásával újból fölingerelte az ellenzéket, a mely most harmadízben keresett a szenvedett vereség után támogatást a trón zsámolyánál. A vádlóiratot még számosabban írták alá; de közülök többen csakhamar kijelentették, hogy az irat tartalma felől tudomással nem bírtak.
A vád lényege az volt, hogy a főispán a választásnál a régi szokástól és gyakorlattól eltért.
Széchényi az igazoló iratban erre nézve kijelenté, hogy ha az előde alatt elhatalmasodott zavarokban és erőszakoskodásban találják föl a régi szokást, ez ellen csakugyan vétett, mert az általa követett eljárás a mérsékletet és érettséget honosítja meg, a nemesi jogok szabad érvényesülését biztosítja.[382]
A helytartótanács és az udvari kanczellária három esztendőn át nagy alapossággal tárgyalták a főispán és az ellenzék között fenforgó viszályok egyes mozzanatait. Végre az 1811 januárius 11-ikén kelt királyi leirat vetett annak véget.
«Vármegyétek közügyeinek rendetlen vezetéséről» – így szól e leirat szövege – «és az 1808. évi augusztus 8-iki, a mint mondják, törvényellenes tisztújítástokról szóló alázatosan elénk terjesztett két panaszlevélben aláirott neveket, valamint azok neveit is, kik, mint az ügyiratok bizonyítják, a feljelentés megtevése végett összegyűltek, egyelőre kegyelmesen elhallgatjuk. Mi ugyanis a panaszokat vagy az ily természetű jelentéseket, amenyiben annak idején, kellő módon és tisztelettel adatnak elő, ha tisztán hazafias lelkesedésből és buzgalomból erednek, kegyelmesen fogadjuk, hogy mindazon dolgokat, melyek akár az igazságszolgáltatás javítására vonatkoznak, akár az adózó jobbágyság jólétére czéloznak, akár pedig egyéb módon a közügyeknek a törvény s legmagasabb elhatározások által előírt elintézését, és ezzel hű alattvalóink biztosabbá és boldogabbá tevését illetik, a mennyiben egyébként a rendes úton már nem orvosolhatók, méltóságunk és királyi tekintélyünkkel hathatósan előmozdítsuk; a tévelygőket pedig, vagy azokat, kik hivatalukkal visszaélnek, a kellő útra téríthessük; ellenben visszautasítjuk az olyan felterjesztéseket, milyenek az előrebocsátottak, mivel a főispán ellen azokban foglalt vádak sem a vádlók tisztességével, sem a köztisztviselők tekintélyével, a mi az állam üdvös kormányzásának és a saját biztonságtoknak alapja, melyet tiszteletben tartatni (az ellene vétőkre büntetést is szabván) erősen elhatároztuk, ellenkeznek, emellett királyi méltóságunkat sértő módon adattak elő, s inkább a kölcsönös egyetértés megbontását s magánérdekek megvalósítását, mint a közjó megteremtését czélozzák.
A mint tehát ezekből azon dolgokra vonatkozólag, melyek a közigazgatás különböző ágait illetik, további kegyes intézkedéseinket királyi helytartótanácsunk közvetítésével rendeltük hozzátok juttatni, úgy főispántokat, a hivatalos iratok és közgyűléstek jegyzőkönyvének átvizsgálása után, az előrebocsátott vádakra nézve, valamint a minden törvényes alap nélkül megtámadott tisztújítást illetőleg, minden hibától és felelősségtől mentnek jelentjük ki, sőt lankadatlan buzgóságáért, ügyszeretetéért és előrelátásáért, melylyel hazánk válságos viszonyai között a rábizott hivatalnak és munkának minden részét elvégezni törekedett, a mit továbbra is hasonló módon elvárunk tőle, ezennel teljes elismerésünknek adunk kifejezést. Benneteket pedig együttvéve és külön-külön atyailag intünk és királyi tekintélyünkkel figyelmeztetünk, hogy félretéve minden magánérdeket és pártoskodást, főispántoknak és törvényes előljáróitoknak mindazokban, melyek hivataluk köréhez tartoznak, kellően engedelmeskedjetek, őket tiszteljétek, s ily módon mindnyájatok közös boldogságát s ezzel a mi szándékainkat is egyesült erővel, közös törekvéssel s egyforma gondolkozással, valósítsátok meg.»
Széchényi a magánéletbe vágyik. Hétszemélynöki állásáról lemond. Az 1811-iki devalváczió okozta elkeseredés megérleli benne a teljes visszavonulás eszméjét. Szembajára hivatkozva összes állásairól lemond. A somogyi főispánság alól felmentetik. Az 1811-diki országgyűlésről elmarad. Télire Bécsbe költözik.
Széchényi Ferencz e szerint teljes elégtételt kapott a koronától és diadalmaskodott ellenfelei fölött. Azonban a hosszú küzdelem folyamán mélyen elkeseredve, el volt tökélve, hogy a politikai közéletet, melynek mezején kevés sikert, sok csalódást aratott, elhagyja. Már előbb, az 1808-ik év tavaszán mondott le hétszemélynöki állásáról.[383]
Ebben az elhatározásában megerősítették őt az udvar önkényes pénzügyi intézkedései. Az 1811-ik év február 20-ikán kelt császári rendelet megteremtette a devalvatió elnevezés alatt ismeretes pénzügyi államcsinyt. A forgalomban levő papir- és rézpénz értéke ötödrészére szállíttatott le.
Csaknem az összes vármegyék tiltakoztak ezen rendszabály, a császári rendeletekkel való kormányzás, az ország vagyonának károsítása, jogainak sérelme ellen; egyúttal a rendelet kihirdetését megtagadván, az ügynek országgyűlésen tárgyalását követelték. Erre a magyar kanczellária útján kibocsátott királyi rendelet újabb sérelemmel háborította föl az ország közvéleményét, azt hirdetvén, hogy «a pénzügyi rendszabályok, melyek az egész monarchiát illetik, külön nem tárgyalhatók az egyes tartományokban, tehát Magyarországon sem».
Széchényi egyébiránt mindinkább súlyosbító szembajában a visszavonulásra alapos okot, nemcsak alkalmas ürügyet talált. Erre hivatkozva, 1811 június 12-ikén összes hivatalaitól fölmentését kérte.
A királyhoz intézett folyamodás átnyujtására és támogatására a nádort kérte föl. Ezt a lépését jellemző módon magyarázza. «Félek» – úgymond – «folyamodásomat személyesen bemutatni; mert az élet nem annyira kedves előttem, mint a mennyire keserűen esnék legkegyelmesebb királyom és uram neheztelése, ha föltenné, hogy legalázatosabb kérelmemre nem egyedül azok az okok késztetnek, a melyeket bizonyítványokra támaszkodva, előadok.» Azt hogy ilyen gyanú ő felsége lelkébe férkőzhessék, a főherczeg közbenjárása hárítsa el.[384]
A nádor személyesen mutatta be Ferencz királynak a kérvényt. Az eredményről a következőképen értesíti Széchenyit:
«Ő felsége megemlékezvén Excellentiádnak sok év során ő felsége és az ország javára tett hasznos és hű szolgálatairól, kegyelmes részvéttel vette tudomásul azt a veszélyt, mely Excellentiád szemevilágát fenyegeti; annál inkább, mivel ez őt és az országot egy mocsoktalan hűségű és kiváló ügyességű férfiútól fogja már legközelebb megfosztani; egyúttal kijelentette, hogy a mikor Excellentiád hivatala betöltésére magát többé képesnek nem fogja érezni, kérését teljesíteni kész.»[385]
Ezen hizelgő sorok nem ingatták meg elhatározásában Széchényit, a ki néhány nappal utóbb így válaszolt:
«Bár képes volnék, főképen a jelen viszonyok között, mikor az egész monarchia java forog kérdésben, magamat egészen legkegyelmesebb királyom és hazám ügyének szentelni, azzal a hűséggel és buzgalommal, melyet hogy minden alkalommal bebizonyítottam, lelkiismeretem tanusítja. Azonban szemem világa már annyira elhomályosodott, hogy a kevés olvasásra is csak meggyengűlt idegeim érzékeny megerőltetésével vagyok képes, és nemsokára a járásban is mások segítségére leszek utalva. Legyen tehát szabad a felmentést a somogyi főispánságtól újból alázatteljesen kérelmeznem; legyen szabad legjobb urunkhoz és legkegyelmesebb királyunkhoz esedeznem, hogy azon esetre, ha a műtét, a melyet Beer szemorvos a tél kezdetén fog végrehajtani, szerencsésen sikerül, méltatlan alattvalójának csekély erejét, a mennyiben akkor majd elégségeseknek mutatkoznak, igénybe venni méltóztatnék.»[386]
Ennek következtében az alkanczellár, gróf Koháry Ferencz, július 12-ikén értesíti a felől, hogy Ő felsége Somogy vármegye főispáni tisztségéről való lemondását kegyesen elfogadta s egyszersmind eddigi szolgálataiért legfelsőbb elismerését fejezte ki.[387]
Széchényi ezek után az 1811 augusztus 25-ikére Pozsonyba egybehívott országgyűlésen sem volt hajlandó megjelenni. József főherczeghez intézett, gyengélkedésére és szembajára való tekintettel a megjelenéstől való fölmentést kért, a mit meg is kapott.[388]
93. SZÉCHÉNYI URI-UTCZAI LAKÁSA BÉCSBEN.[389]
Mint «távollevő mágnás», jogával élvén, maga helyett követet küldött Xantos Mátyás uradalmi ügyész személyében, a ki nemcsak őt, hanem két nagykorú fiát, Lajost és Pált is képviselte. Ezek elmaradása politikai tüntetés természetével birt; magyarázatát abban találja, hogy atyjuk most már az udvar politikájának támogatását hazafiúi érzéseivel, az ellenzékhez való csatlakozást pedig multjával és jellemével megegyezhetőnek nem találta.
Téli lakását ekkor Pestről Bécsbe tette át, hol egyideig az Úri-utczában, a mai Wilczek-palotában lakott, míg 1814-ben a Landstrassén 120.000 forinton vásárolt nagy házba költözött. A nyári hónapokat Czenken töltötte.
Az országos könyvtár első évei. A kezdet nehézségei. A helyiség kérdése. Átköltöztetése az egyetemi épületbe. A hungarikumok gyarapodása. Az ásványtár első szerzeményei. A régipénzgyűjtemény átadása; katalogusának kiadása. A kéziratok katalogusa. Az országos könyvtár múzeummá fejlődik. A nemzeti múzeum első igazgatója. A könytárőri állás betöltése körül felmerült kérdések. Miller támadása Széchényi ellen. Az alapító nemes magatartása. A helyzet tisztázása. Horváth István kinevezése a könyvtár őrévé. József nádor és a nemzeti múzeum. Széchényi újabb könyvtárát is a nemzeti múzeumnak adományozza. Az új adomány feltételei. Az adománylevél. A nádor köszönete.
Az a nemes csemete, a melyet Széchenyi Ferencz, az ő magyar könyvtárának adományozásával a főváros kultúrai világának talajában elültetett, meggyökeredzésében és fejlődésében az első évek folyamán sokféle nehézségekbe ütközött. A viszonyok mostohasága és az emberek szükkeblűsége gyakran okozott Széchényinek gondot, aggodalmat, keserűséget.
Alighogy szerény hajlékában a könyvtár rendezve a közönségnek megnyílt, 1805-ben a franczia inváziótól való félelem hatása alatt, legértékesebb része Temesvárra szállíttatott, a mikor pedig onnan visszakerült, a papnevelő-intézet kormányzója kijelenté, hogy azon helyiségekre, a melyekben a könyvtár fölállítva volt, szüksége van. Ennek következtében a helytartótanács a könyvtár kitelepítését rendelte el.
Széchényi erről értesülvén, erélyes hangon szerkesztett fölterjesztésben fordúlt a királyhoz.
«Felségednek» – így ír – «mindenre kiterjedő bölcseségére és igazságosságára bízom azon fájdalmas érzelmek megítélését és méltatását, a melyeket gyűjteményeimnek meg nem érdemlett és nem várt sorsa bennem szükségkép fölidézett.
94. AZ EGYKORI PÁLOS-KOLOSTOR PESTEN.[390]
A legnemesebb szándéktól vezérelve, hogy tudományszomjas polgártársaim használatára nyilvános könyvtárt nyissak meg ... a fáradhatatlan buzgalommal egybegyűjtött, sok ezer forint értékű kincset megvontam gyermekeimtől és hazámnak ajándékoztam; azon voltam, hogy legkegyelmesebb uralkodómnak Magyarország iránt száz alkalommal tanusított jóakaratát ily módon is megörökítsem; szándékom volt ezen intézet és a költségemen kinyomatott lajstromok által a külföldet felvilágosítani a felől, hogy a felséges uralkodóház bölcs és atyai kormánya alatt Magyarország a tudományok és művészetek minden szakában mennyire előhaladott. És most, miután mindezt önzetlenűl megtettem, fájdalmasan kell látnom, hogy még életemben a jószándékú mű összeomlik, sok esztendő szorgalmának eredményei bizonytalan időre ismeretlen helyen rendetlenségben halmoztatnak fel, a kellő gondozás hiányában romlásnak lesznek kitéve; Felségednek mellszobra és a főherczeg-nádor arczképe ugyanazon méltatlan sorsnak esnek áldozatul.
Felséges úr! a magyar szívesen és önzetlenül adakozik. Azonban, ha attól kell tartani, hogy nemes czéljait félreismerik, megváltoztatják vagy éppen meghiúsítják, főképen, ha ezt az ő szeretett uralkodója nevében teszik, a kiért mindent feláldoz, a kinek elismerése és támogatása tartja őt fönn: akkor tartózkodóvá, bizalmatlanná lesz, újabb áldozatokra nem bírható rá.
Őszintén és dicsekedés nélkül bevallom, hogy magam is ezen reám nézve fájdalmas legfelsőbb elhatározás leérkezése előtt, a legfelsőbb elismerés által buzdítva, a nemzet becsületének emelésére czélzó szándékokat tápláltam, a melyeknek valósítását részint máris munkába vettem, részint végrendeletemben gyermekeimnek meghagytam; ezekhez Felséged legkegyelmesebb megerősítését legalázatosabban kikérni bátorkodtam volna; azonban a szomorú tapasztalások legszentebb és legkedvesebb óhajtásaim elfojtására kényszerítenek.»
Ezek után kéri, hogy gyűjteményei egyelőre a papnevelőintézetben maradhassanak. Reméli, hogy «a nemzet a legelső kedvező alkalommal, a főherczeg-nádor hatalmas vezetése alatt, az alulirott szerény támogatása és hozzájárulása mellett, ezen kincset, melyet nagyrabecsül, és a külföld is, mint a maga nemében egyedülállót csodál, nem fogja gondviselés nélkül, árván hagyni». A mivel külön múzeumépület emelésére czéloz.
95. A KÖNYVTÁR-TEREM A PESTI PAPNEVELŐ-INTÉZETBEN.[391]
«Bocsásson meg Felséged, ha szívem belsejét nyiltabban talán, mint kellett volna, föltártam. Azonban már első szolgálati éveimben kötelességemmé tettem, hogy uralkodómhoz mint apjához a fiú, szóljak.»[392]
96. A SZÉCHÉNYI-KÉZIRATOK KATALOGUSÁNAK CZÍMKÉPE.
Széchényi nem ért czélt. A könyvtárnak ki kellett költöznie; egy külön épületnek emelésére pedig ebben az időben gondolni sem lehetett. Mindazáltal a helytartó-tanács a mai egyetem központi épületének egy részét engedte át és rendeztette be, a hová a könyvtár 1807-ben vonult be.
97. AZ ÉREMGYŰJTEMÉNY KATALOGUSÁNAK CZÍMKÉPE.
Ezalatt Széchényi élt azzal a «jogával», a mit magának az alapító oklevélben fönntartott, hogy «gyűjteményét, míg él, saját költségén gyarapíthassa és a mennyire lehetséges, tökéletesebbé tehesse».
A hungarikumok gyűjtésében oly buzgósággal és sikerrel járt el, hogy a katalogusnak 1803-ban és 1807-ben pótköteteit lehetett közzétennie.[393]
1808-ban értékes ásványgyűjtemény adományozásával az ásványtár alapját vetette meg.
1810 tavaszán adta át Széchényi a magyarországi és erdélyi pénzeknek s érmeknek már 1802-ben felajánlott, azóta folytonosan gyarapított (ötvenezer forintra becsült) gyűjteményét, szintén nyomtatott katalogusok kiséretében,[394] melyekhez a táblákat Bécsben rendelte rézbe metszetni; az egyes darabok leírásával és az egész gyűjtemény tudományos ismertetésével Schömwisner István apátot bízta meg.[395]
Legutoljára (1814–1815) látott napvilágot a kéziratgyűjteménynek három nagy kötetre terjedő katalogusa.
Az így összesen tizenöt kötetből álló lajstromoknak ezen sorozata teljesen a tudomány akkori színvonalán állott. A tartalom gazdagsága és tudományos értéke tekintetében ehhez hasonló kiadványt közgyűjteményeink azóta sem mutathattak föl.
Széchényi, miután a katalógusok példányainak az ország összes hatóságaihoz való szétküldése iránt minden egyes esetben intézkedett, ily módon gyűjteményeit valóban közkincscsé tette.
JÓZSEF NÁDOR.
(Eisle Antal festménye után.)[396]
Időközben József főherczeg-nádor gondoskodásából és magánosok áldozatkészségéből a régiségtár és a természetrajzi gyűjtemények is tetemesen szaporodtak, úgy, hogy azok mellé külön tisztviselők kinevezése és az országos könyvtárból Múzeummá fejlődött intézet élére igazgató állítása mutatkozott szükségesnek. A nádor 1812 márczius 1-én Miller Jakabot, a könyvtárőrt nevezte ki a Nemzeti Múzeum első igazgatójává.
Ezen esemény örömmel tölthette el Széchényit, ki abban műve életképességének és felvirágzásának biztosítékát látta. Azonban ezt az örömet nem kevéssé megzavarta az új igazgató gyengédtelensége és hálátlansága, a melyet már előbb is kitüntetett nem csak azzal, hogy rendelkezéseihez Széchényi jóváhagyását kikérni elmulasztotta, hanem hozzá intézett leveleiben őt rejtett és nyilt szemrehányásokkal illetni nem tartózkodott.
A könyvtári őr állása megüresedvén, a kinevezés joga az alapító oklevél értelmében Széchényit illette meg. Miller megkísérlé rábeszélni, hogy arra a jogra ne tartson igényt. Az intézet újabb szervezeti szabályaira hivatkozva kiemelte, hogy a múzeumi tisztviselőket az igazgató jelölésére a nádor nevezi ki. Nem habozott őt figyelmeztetni, hogy mivel ő csak könyveket és egyéb múzeumi tárgyakat adott, de pénzt nem: az adományozók között első helyen áll ugyan, de alapítónak nem tekinthető. Végre azt javasolta neki, hogy a jogi kérdések vitatásának megelőzése végett – az alapító oklevélre való hivatkozás nélkül – ajánlja a főherczeg-nádornak kinevezés végett az ifjú Horvát Istvánt, kit tudományos képzettsége és eddig a könyvtárban önkéntesen végzett szolgálatai után a leghivatottabbnak lehet tekinteni.[397]
Széchényi mélyen sértve érezte magát ezen levél által. Mindazáltal nyugodtan, minden bántó czélzás mellőzésével válaszolt:
«Mindenekelőtt örömmel elismerem mindazon érdemeket, a melyeket Uraságod elsorol s melyeket a Széchényi-Országos-Könyvtár gyarapítása és fejlesztése körül szerzett, és csak örvendhetek afölött, hogy Uraságodnak őrré való kinevezése által működési tért nyitottam meg előtte és lehetővé tettem nemcsak azt, hogy a tudományokban még nagyobb előhaladást tegyen és nevét még szélesebb körben ismertté tegye, hanem azt is, hogy ő fenségének kegyét nagy mértékben kiérdemelje.
Örvendek annak is, hogy a kinevezés kérdését ő fensége előtt szóba hozta, mert bizonyos vagyok affelől, hogy az ő ítéletétől nincs mit tartanom, hisz mindenki úgy ismeri őt, mint a jog és kiváltság, az alapítók és alapítványok igazságos védelmezőjét.
Más érzelmekkel értesültem Uraságod leveléből, hogy találkozott valaki, a ki ő fenségének azt mondotta, miszerint én sem a könyvtár, sem Uraságod iránt nem voltam bőkezű, hogy az én háziembereim vezetik a könyvtárt, hogy miattuk Uraságodat háttérbe szorítom stb. Mindez nem az én lelkiismeretemet, hanem az illetőét terheli. Nemcsak Uraságodnak saját leveleivel, hanem számtalan más írással, a mit bármely pillanatban kész vagyok ő fenségének bemutatni, igazolhatom, hogy mit tettem a könyvtár megalapításának első éveiben a felszerelést, a szerzeményeket, az írnokok alkalmazását illetőleg, és miként adtam bizonyítékát Uraságod iránt táplált hajlandóságomnak és bizalmamnak. Nem tettem én később sem ezekben kevesebbet, hacsak Uraságod mindenkor kevésre nem becsülte mindazt, a mit én erőim arányában tettem. Uraságod nem lévén megelégedve velem, – bocsánat az igaz szavakért – többé engem meg nem kérdezett, kevesebbet keresett fel és végül teljesen elhanyagolt, úgyannyira, hogy az index készítésére, az új könyvek és érmek beszerzésére, rendezésére nem akárkit, hanem gyermekeim nevelőit, mások által is becsült férfiakat alkalmaztam, minekutána Uraságod általam erre többször felkérve, mindig akként nyilatkozott, hogy ő fensége ügyei és parancsai teljesen lefoglalják idejét. S midőn én az intézet állapota iránt buzgón tudakozódtam, azt válaszolta, hogy erre nézve már megkapta ő fenségétől a rendszabályokat. Hogy én ezek után a rendszabályok után bővebben tudakozódjam, tiltotta ő fensége iránt érzett hódolatom és a beléje helyezett bizalom, a miben nem is csalatkoztam, mert mindenkor fenn fognak állani annak bizonyítékai, hogy ő fensége nagylelkű, fáradhatlan pártfogása nélkül semmi maradandót nem lehet létesíteni.
98. MILLER JAKAB FERDINÁND.[398]
Éppen azért, a mit Uraságodnak a Múzeum új szabályzata felől írni tetszett, nem tartozik hozzám elbirálni, micsoda szabályok állapíttattak meg a Múzeum némely alkalmazottjára vonatkozólag, mert engem mindig megnyugtat az a benső érzés, hogy én mindenkor szolgálatára kívántam lenni drága hazámnak; továbbá ő felsége kegyelme, a melylyel a számomra kiállított oklevél erejénél fogva alapítványomat jóváhagyni méltóztatott, végre a mi jóságos nádorunk azon fáradhatlan igyekezete, a mivel az én csekély szolgálataimat az ő hathatós pártfogásával előmozdítani kívánja. Ezekre támaszkodva, véleményem szerint nekem csak ahhoz kell ragaszkodnom, a mit számomra és családom számára ő felsége kegyes diplomája biztosít. Már pedig ebben nem találni fel azt a megkülönböztetést, a mit Uraságod levelében a jótevők és alapítók közt tesz. Ellenkezőleg, itt világos szavakkal meg van írva, hogy életem fogytáig engem illet a kinevezési jog az őri, írnoki és szolgai állásra vonatkozólag, utódaim pedig kijelölési joggal fognak bírni, nemkülönben az is, hogy mindezek javadalmazásukat az egyetem alapjából nyerik.
Nem áll szándékomban azoknak dicsőségét kisebbíteni, a kik készpénzzel járultak a Múzeum alapjának növeléséhez, ellenkezőleg, minden igaz hazafi hálás szívvel veszi az irodalom és annak művelőiért hozott áldozatokat. Soha sem törekedtem arra, hogy mások érdemeit magamnak foglaljam le, sőt miként Uraságod nagyon jól tudja, gondom volt rá, hogy az adakozók nevei megörökíttessenek és a lapokban is közöltessenek stb.
Szerfelett örvendek tehát, hogy polgártársaim közt ezen intézetnek annyi pártolója akadt és mindenkor örömömre fog szolgálni, ha azt hallom, hogy a hazának ajándékozott könyvtár sok ezerrel gyarapodott. Ennek daczára, dicsekvés nélkül mondhatom, hogy azt a mit hazámnak felajánlottam, drága pénzen szereztem meg magamnak, és az én arany és ezüst éremgyűjteményem talán nagyobb értékkel bír, mint sok más pénzalapítvány, a mit utóbb az intézet javára tettek. Nem akarom én ezeket kisebbíteni, mint már mondottam is, és nem is tettem volna ezt szóvá, ha Uraságod az én általam ajándékozottakat oly csekélyre nem becsüli és engem ennek folytán nem soroz többé az alapítók, hanem csak az adományozók közé.
99. MILLER LEVELE SZÉCHÉNYIHEZ.
A mit Uraságod a múzeumi alkalmazottaknál megkívántatandó képzettségre vonatkozólag ír, azt csak helyeselni tudom. Bár mindenkor szigorúan szem előtt tartanák ezeket. Különben, hogy én Uraságodban nem tettem rossz választást, saját levele is bizonyitja, a melyben elsorolja, hogy a mióta én a könyvtár őrévé kineveztem, a mai napig kegyelmes nádorunk által mennyi mindenféle elismerésben és jutalomban részesült. Legújabb kitüntetéséhez is örömmel gratulálok.
A mi továbbá azt illeti, hogy a kinevezési jog mindjárt kezdetben vita tárgyát képezte úgy Bécsben mint Budán, én ugyan mitsem tudtam róla, de ha így történt is, csak annál nagyobb velem szemben ő felségének, a királynak kegyessége, hogy, bár ez ellen felszólalások történtek, ennek daczára a diplomát kiállítani és a Széchényi-Országos-Könyvtár említett tisztviselőinek kinevezési jogát reám ruházni kegyesen méltóztatott. Minthogy most ismételten, és pedig éppen Uraságod részéről (a ki pedig éppen ezen, akkor még világosnak, most pedig már kétségesnek mondott diploma erejénél fogva nyerte el mások elől az őri állást) kétségbe vonatik ezen kinevezési jog, szükségesnek látom, hogy ragaszkodjam a királyi diplomában foglaltakhoz, meg lévén róla győződve, hogy ő fensége ismeretes igazságosságánál és kegyességénél fogva nem akarhatja, hogy Uraságod által benyujtott bármely tervezet alapján megfosztassam a nekem kegyesen engedélyezett jogtól, sőt biztosra veszem, hogy ő fensége soha sem fogja senkinek megengedni, hogy felséges királyunk kiváltságlevele megsértessék.
Hogy a diploma – miként Uraságod írja – a sok záradék miatt nagyon visszatetszik, azon szerfelett csodálkozom, mert hisz ő felsége legkegyelmesebb parancsára állíttatott ki. Azonban ez sem aggaszthat engem. Mert van-e olyasmi, a mi mindenkinek tetszik, a mit nem bírálgatnak s a mire ne mondanák el mások, hogy ők ezt jobban, különbben végrehajtották volna? Ezt bizonyára Uraságod már nem egyszer tapasztalta, midőn tudományos munkáit az egyik kevésbbé, a másik jobban dícsérte, s midőn azt látta, hogy néha legjobb szándékai elé is akadályokat gördítettek.
Egyébként, a mint saját érdekemből is mindenkor az volt leghőbb kívánságom, hogy a Széchényi-Országos-Könyvtárnál mindig valóban irodalmi multtal biró egyének alkalmaztassanak, és e czélból Uraságod véleményét is ki fogom kérni, hogy kit ajánl leginkább az őri állásra, most sem kívánok mást, mint hogy a folyamodványok hozzám benyujtatván, az engem megillető joggal, a szükséges képességekkel megáldott egyént nevezhessek ki. Erősen reménylem, hogy ő fensége is kegyesen be fogja látni és elismerni, hogy senki sem fog rendelkezni őrré történt kinevezése idején azonnal azokkal a tökéletességekkel, a melyeket csak huzamosabb idő és hosszabb gyakorlat árán lehet megszerezni, és – bocsánat őszinteségemért – Uraságod sem rendelkezett ezekkel, midőn őrré lett, bár igazán nagy képzettséggel bírt.
Fájó szívvel kell felemlítenem azt is, hogy azok a kísérletek, a melyek – bizonyára ő fensége tudtán kívül – történtek, hogy a nekem adományozott jog megsemmisíttessék, elijesztenek attól, hogy a mit halálom után, utódaim nem csekély megterheltetésével az intézet javára és gyarapítására terveztem, végre is hajtsam, de másokat is el fognak ijeszteni hasonló alkotásoktól, ha azt fogják látni és hallani, hogy még a királyi intézkedések sem tartatnak meg.
Attól a tudattól, hogy helyesen cselekedtem, hogy az országos könyvtár létrehozásával szeretett nemzetem dicsőségét, az ország javát, polgártársaim üdvét és az irodalom fejlődését én is előmozdítottam valamivel, és hogy ezzel másoknak is példát adtam, senki sem fog megfoszthatni. Ha vannak is, a kik ezt nem ismerik el, vagy legalább azt a csekély értéket, a mít én a hazának áldoztam, még jobban igyekeznek kisebbíteni, lesznek olyanok is, a kik több elismeréssel fognak ítélni.»[399]
Ugyanakkor a főherczeg-nádornak is írt:
«Értesülvén a lapokból arról, hogy Millert, a kit én a nekem kegyesen engedélyezett és az 1802 november 12-ikén kiadott királyi kiváltság-levélben megerősített jogomnál fogva a Széchényi-Országos-Könyvtár őrévé kineveztem, fenséged a Múzeum igazgatójává tette, lehetetlen, hogy ne kívánjak magamnak szerencsét ahhoz, hogy ezen kitüntetés azt a férfit érte, a kire az intézet alapításakor az én választásom is esett, mely választás így fenségednek jóváhagyását megnyerte. Megnyugtatva ezen tudat által és meg akarván felelni fenségednek a Nemzeti Múzeum iránt tanusított fáradhatatlan gondoskodásának a jövőben is, azon kéréssel keresem fel, méltóztatnék a Széchényi-Országos-Könyvtár őrének kinevezésében kegyessége és bölcsességével, s azzal a jóakarattal, melylyel a haza üdvét előmozdítani mindenkor kész, segítségemre lenni.
Tudom, fenséges uram, hogy polgártársaimmal szemben sem mívelhetnék kedvesebb dolgot, mintha ezen állás betöltésénél annak a szándékát is teljesítem, a kinek a mi javunkat akaró jóságos lelkületét mi élők tapasztaljuk, utódaink pedig hálás kegyelettel fogják emlegetni. De egyúttal a nekem kegyesen engedélyezett kinevezési joggal is biztosabb akként élnem, hogy ott keressek tanácsot, a hol a haza szerencséjének forrása van és a honnan az ország üdve származik. Ez volt az én erős reménységem már akkor is, a midőn azon csekély ajándék elé, mit hazámnak felajánlottam, annak a képét helyeztem, a ki egyedül volt arra hivatva, hogy az intézetet díszítse, fejleszsze és neki állandóságot biztosítson, semmi egyebet nem kérvén a királyi kegytől számomra és utódaim számára, mint hogy életemben én nevezhessem ki az őrt, az írnokot és a szolgát, utódaim pedig ajánlási joggal birjanak ezekre nézve. Midőn tehát fenségedtől tanácsot, igazságszeretetétől pedig bocsánatot kérnék, még azt akarom fenséged előtt elpanaszolni, hogy Miller igazgatónak leveléből a legnagyobb szívbéli fájdalommal értesültem arról, hogy még 1807-ben azt jelentették fenségednek, miszerint én a könyvtárt semmiféle adományban nem részesítettem, hogy a könyvtár vezetésére az én házi embereimet alkalmaztam és Miller úrral úgy bántam, mintha azoknál alábbvaló volna.
Fenséges cs. és kir. Herczeg! Lelkiismeretem tanúskodik a mellett, hogy hiúságból és öndicsőségem kereséséből soha sem tettem semmit sem, következőleg a könyvtárt sem ily czélból hoztam létre. Nem hiúság vezet most sem, a midőn a névtelen rágalmazóval szemben kijelentem és fenségedet alázatosan arra kérem, méltóztassék kegyesen megengedni, hogy hiteles okmányokkal kimutathassam, mit tettem én, kivált a könyvtár alapításának első éveiben annak gyarapítására, mennyi bizalommal bocsátottam bútorokat és költséget egyaránt e czélból Miller rendelkezésére és miképen igyekeztem neki kezére járni, a menynyiben erőm ezt engedte, hogy milyen indokok vezettek engem, a mikor nem házi embereimet, hanem egyedül gyermekeim nevelőit, a kiket mindenki mint képzett, kifogástalan, alkalmas egyéneket ismert, alkalmaztam. Fájó lélekkel venném, ha fenséged, a ki hiszem hogy ismeri lelkemet, hogy ez mindenre kész, a mi a király és ország javára szolgálhat, abban a dologban ártatlanul és kihallgatás nélkül elitélt volna, a miben a haza díszére és polgártársaim hasznára az első követ tettem le, társaimat az anyagiak összeadására hívtam fel, és a kinek az épület befejezésére fenségedet megnyerni másokkal együtt egyedüli óhaja volt és marad.»[400]
Erre a levélre a válasz késett. Öt hét eltelte után Széchényi újból a főherczeg-nádorhoz fordult:
«Bátor voltam Millernek a Nemzeti Múzeum igazgatójává történt kineveztetése alkalmából arra kérni fenségedet, hogy engem a nemzeti könyvtár őrének kinevezésében bölcs tanácsaival megsegíteni kegyeskedjék. Miután erre választ még nem kaptam, ezt nem tulajdoníthatom másnak, mint annak, hogy levelem elveszett; bátor vagyok ezért multkori levelem másolatát mellékelve, kérésemet ismételni.
Midőn a nemzeti intézet felállításához ő felségének legmagasabb beleegyezését bátor voltam kikérni, az volt egyedüli czélom, hogy ő felsége hatalma és fenséged védnöksége alatt az én szerény példám által serkentve, mások is gyűjteményeiket, a melyek az ország lakosainak dicsőségére, javára szolgálnak, ezen intézet közvetítésével a hazának ajándékozzák.
«Bizonyítja ezt azon körülmény is, hogy ő felségének és fenségednek a képeit helyeztem el az intézetben annak díszéül, dicsőségeül, állandóságának zálogául. Távol állott tehát tőlem minden hiúság, minden vágy a dicsőség után, és nem lehet gyanusítani azzal, hogy az intézet igazgatását fenségednek kívántam fentartani és nem kértem egyéb befolyást az intézetre, mint 1. hogy életem folyamán saját költségemen szerzett gyűjtemények beszerzésével és a katalogusok kiadásával az intézet fejlesztéséhez hozzájárulhassak; 2. hogy míg élek, jogom legyen gyermekeim nevelőit, őket méltó jutalomban részesítendő, az őri állásra, másokat az írnokságra és szolgának kinevezni, utódaimnak pedig ugyanezen helyekre kijelölni, és végre 3. hogy példát adandó családom későbbi tagjainak arra, hogy nyomdokaimon haladjanak, legyen szabad azt, a mit a hazának ajándékoztam és még ezentúl is, életemben vagy halálom után felajánlani fogok, egy kőtáblával megjelölni, a melyen a következő felirás álljon:
«Francisco II. Aug. Hung. Rege
Josepho Archid. Austr. Prorege,
Bibliotheca Hungarica
Familiae Comitum Széchényi
Patriae Sacrata
Anno M.D.CCC.II.»[401]
mely felirásban keresztnevem kihagyása által igyekeztem elkerülni, hogy a hiúság avagy saját dicsőségem keresésének gyanújába keveredjem, sőt azt is megakadályoztam, hogy a kőtábla, bár erre gyermekeim többször kértek, és a diploma ötödik pontjában engedélyezve volt, még életemben megjelölje azt a csekélységet, a melyet a hazának áldoztam.
Ebben a három dologban, a melyet a királyi decretum is engedélyezett számomra, bizonyára nem fog találni fenséged méltányossága semmit, a mely vagy sérelmes és hátrányos lenne az intézetre, vagy engem és az én tiszta szándékaimat helyezné ferde világításba. Újból bizalommal esedezem tehát fenségednél, kegyeskedjék a Miller helyére állítandó egyének nevét, a kikben fenséged is megbízik, a kinevezés czéljából megírni.» –
Az ügy soká függőben maradt. Horvát István ideiglenesen átvette ugyan a könyvtárőri teendőket, de véglegesen csak 1815 deczember 7-ikén, a főherczeg-nádor által «sok kiváló egyénnek és az alapító gróf Széchényi Ferencznek ajánlatára» neveztetett ki.
100. A SZÉCHÉNYI-KÖNYVTÁR EMLÉKTÁBLÁJA.[402]
Széchényi tehát nem ragaszkodott mereven a jog álláspontjához. Kerülte az összeütközést József nádorral, kinek a Múzeum ügye és az ő személye iránt szüntelenül tanusított jóakarata ezt az áldozatot megkövetelte tőle. Együttműködésük ezentúl is zavartalan maradt.
Az 1818-ik év őszén Széchényi gróf a Bécsben időző József főherczeggel közlé, hogy a világirodalom klasszikusainak munkáiból álló soproni könyvtárát a Múzeumnak kívánja átadni, a végből, hogy az elárusíttatván, a befolyó összegből a múzeumi tisztviselők fizetésének emelésére szolgáló alap létesíttessék; kérte egyúttal, hogy az átvétel és elszállítás végett Horvát István Sopronba küldessék.
A nádor azonnal megtette a szükséges rendelkezéseket.[403] Horvát István eljárt a megbizatásban. Átvette a 9205 kötet könyvből és tetemes mennyiségű rézmetszetből álló készletet, a melynek értékét 34,002 forintra becsülte.[404] Azonban a mikor jelentéstétel végett 1819 elején Bécsbe, Széchényihez ment, itt azt az óhajtását terjesztette elő, hogy a könyvgyűjtemény legnagyobb része ne bocsáttassék árúba, hanem mint segédkönyvtár, a magyar könyvtár mellett tartassék meg.
Széchényi ezen javaslat elfogadásától nem idegenkedett. Abból a felfogásból indulván ki, hogy «a Nemzeti Múzeum köre sokkal szélesebb, semhogy azt a hazai tudományosság határai közé szorítani lehetne», és attól az óhajtástól vezéreltetvén, hogy «szeretett hazájában az egyetemes tudományosság művelését is elő mozdíthassa» kijelentette, hogy, ha a főherczeg-nádor a tervhez hozzájárul, abban ő is megnyugszik.[405]
Ugyanakkor a főherczeg hozzájárulását valószinűnek tartván, elkészítette az új adománylevelet. Ebben a következőket állapította meg: a két könyvtár mindig külön kezeltessék; a többes példányok és a segédkönyvtárban felesleges munkák árusíttassanak el, a megtartandók becsültessenek meg; mindkét értékről, mintha készpénzt adna át, az országos pénztár nyugtatványt állítson ki; az elárusításból befolyó összeg kamatai, és a mikor a Múzeum körülményei meg fogják engedni, a megtartott könyvek becsértének kamatai is, a Széchényi-család által kinevezett tisztviselők fizetésének javítására fordíttassanak; ha az alap bármikor a nádor és a helytartótanács kezelése alól elvonatnék, avagy a könyvtár külföldre szállíttatnék, a kamatokat családi ösztöndíjak gyanánt kell kiszolgáltatni; az adománylevélhez a királyi jóváhagyás eszközöltessék ki.
10. HORVÁT ISTVÁN.[406]
«Miként eddig» – ezek az adománylevél zárósorai – «minden igyekezetemet oda irányoztam, hogy szeretett hazámnak és honfitársaimnak, a mennyire tőlem telik, a kultura segédeszközeit, a nemzet díszének és dicsőségének előmozdítására, rendelkezésükre bocsássam: ezen segédkönyvtár gyarapítására ezentúl is minden alkalmat fel fogok használni.»[407]
Mivel a főherczeg késett elhatározását közölni, május 3-ikán Széchényi Ferencz súlyos és hosszadalmas betegeskedésére utalván, előadta, hogy még «halála előtt» tudni óhajtja, hogy miképen rendelkezik az újabban Sopronból Pestre szállított könyvtár iránt.
102. JÓZSEF NÁDOR LEVELE SZÉCHÉNYIHEZ.
103. A SZÉCHÉNYI ÚJABB ADOMÁNYÁRÓL SZÓLÓ ALAPÍTÓ-LEVÉL.[408]
Miután választ nem kapott, július 3-ikán és augusztus 20-ikán megismételte kérését.
Szeptember 4-ikén a főherczeg kamarásától, Beckers gróftól rövid levelet kapott, mely arról értesíti, hogy a nádor méltányolja az ő «fenkölt szellemű szándékait» és az ügy elintézésének útjában álló akadályok elhárításán fáradozik. Ez a kitérő, inkább nyugtalanító mint megnyugtató közlés mélyen elkeserítette a grófot, a ki ennek daczára több mint másfél hónapig türelmesen várakozott, de azután negyedízben sürgette a döntést, azzal a megható nyilatkozattal, hogy «erőinek hanyatlásában a közeledő halál előhírnökét kell látnia».
A főherczeg ekkor végre megszánta a sírja szélén álló főurat és november 1-én levelet intézett hozzá, melynek hangja és tartalma alkalmas volt arra, hogy a késedelem-okozta keserűségért kárpótlást nyujtson.[409]
«Minél nagyobbak» – így ír sajátkezűleg fogalmazott levelében – «Excellentiádnak érdemei, a melyeket, mióta a közpályára lépett, Magyarország művelődésének ügye körül szerzett; minél inkább fogja az utókor Excellentiádnak a hazai irodalom érdekében hozott áldozatait és másokat utánzásra serkentő nemes példáját méltatni: annyira óhajtottam volna én is Excellentiádnak a Nemzeti Múzeum gyarapításában újból tanusított készségét viszonozva, Excellentiád ... leveleire válaszolni és ebben az ügyben nézeteimet előadni. Őszintén bevallom, a késedelem nékem is kellemetlen volt. Ezt részint a hivatalos teendők, melyek másfél esztendeig tartó távollétem alatt felhalmozódtak, és az intézkedések, melyeket ő felségeik magyarországi látogatása szükségessé tettek, részint a Nemzeti Múzeum igazgatójának a kérdéses ügyben tanusított pontatlansága és Excellentiád előtt ismeretes léhasága okozták. Mindez, reméllem, ki fog engem menteni és Excellentiádat arra fogja késztetni, hogy a késedelmet rossz néven nem veszi.»
Az ügy érdemére térvén át, kijelenti, hogy a könyvtár eladásának és a befolyó összegből a múzeumi tisztviselők ellátására szolgáló alap létesítésének tervét nem javallja; mivel egyrészről reméli, hogy a múzeumi tisztviselőkről az ország kellően fog gondoskodni; másrészről egy segédkönyvtár mind a múzeumi tisztviselőknek, mind az olvasóközönségnek nagy szolgálatokat fog tehetni. Ennélfogva csakis azon munkák eladását ajánlja, melyek a múzeumi könyvtárban már megvannak vagy a segédkönyvtárban fölöslegesek. Az eladásból befolyó összegből az adományozó által kijelölt czélra szolgáló alap fog létesíttetni.
Hasonlag az adományozó által formulázott egyéb föltételekhez hozzájárult a nádor, a ki ekkor egyszersmind a királyi jóváhagyást kikérte.
A nádor levele megtette a várt hatást.
«Szóval ki nem fejezhetem» – válaszolja a gróf november 30-ikán – «azt a határtalan örömet és hálás érzést, melyet császári királyi fenséged november 1-én hozzám intézett kegyes levele lelkemben keltett. Örvendek, hogy császári királyi fenséged nem csupán kegyelmesen fogadta segéd-könyvtáramnak dicső hazám díszére, polgártársaim hasznára s az irodalom előmozdítására tett felajánlását; hanem a legmagasabb helyen is méltóztatott közbenjárni, hogy ő felsége legmagasabb beleegyezését kegyelmesen megadja. Ily módon császári királyi fenséged jósága által mindkét óhajom megvalósíttatván, legmélyebb hálámat fejezem ki császári királyi fenséged előtt.» Adománylevelél a nádor javaslatainak megfelelően mindenhol módosítva, az így átalakított oklevelet a királyi jóváhagyás kieszközlése czéljából a nádor elé juttatja. Kijelenti végül, hogy a könyvek elárusítása ügyében a múzeum igazgatójával egyáltalában nem folytatott levelezést, s bízik abban, hogy a meggondolatlanúl eladott könyvek még visszaszerezhetők a vevőktől.
A módosított adománylevelet a nádor deczember 12-ikén fölterjesztette jóváhagyás végett az udvarhoz, a grófnak pedig köszönetet mondott «nagylelkű és jelentékeny adományáért, a melylyel hazafiúi buzgóságból és a magyar nemzet kulturájának emelésére czélzó törekvéseitől és szeretett hazája iránt viseltető szeretetétől vezérelve, nemcsak a haza díszét és polgártársai javát, hanem a komoly irodalmi munkálkodást és a tudományosság elterjedését is előmozdítja»; biztosítván őt, hogy szándékai valósítására különös gondot fog fordítani.[410]
104. GRÓF SZÉCHÉNYI FERENCZ CZÍMERE.[411]
Jegyzetek
