[Érmindszent, 1903. nov. 26.]
Kedves Jó Bertuska, hát megérezte a levelem hangulatát? Félek, hogy én nagyon is ki fogom művelni magának ezt a megértő tehetségét, mert ezek a levelek elég változatosak hangulatban. Jómagam pedig még változatosabb. Ma „matt” vagyok. Fölöttébb terhére való önmagamnak. De különös. E mellett olyan lappangó, szorongó érzés vesz elő időközökben. Vagy magamnak vagy maguknak egy keményebb megpróbálását sejtem e jósoló érzésből, de lehet, hogy ez az undok esős, sáros világ bánt és nyugtalanít. Nem biztos, Bertuska, de valószínű, hogy hétfőn-kedden kimozdulok hazulról. Ujra kérem azonban, hogy ezt levélíró gondjai fölszabadulásának ne találja venni. Nekem kellenek a maga levelei. Kikérem egyébként, hogy a tésztareczepteket és a tarhonyát prózai témáknak keresztelje. A világon nincsenek prózai vagy mondjuk: nincsenek egyébb[!] más faju dolgok. A világ minden dolgai olyanok, amilyenek koronként mink vagyunk. De azért aztán meg már a legkomolyabban neheztelek és busulok, hogy maga rettegve ír arról, ha én véletlenül, egy elcsomagolt levél révén, megismerem a maga legtitkosabb gondolatait stb. Talán osztozni a maga „legtitkosabb” gondolataiban elég hű volnék magához s elég megértő e „legtitkosabb” gondolatokhoz!… A…lnak csak jeleztem én is összetűzésünket s közöltem, hogy a bűnös én voltam, hogy egy kicsit csődöt mondott antineuraszténikus kurám. Egyébként igen-igen vidám levél a legutolsó párisi levelem. Én már csak magának merek zokogni. No és egy kicsit minapi idegességemben Bírónak és Somlónak is adtam módot egy kis köteles sajnálkozásra, a mit viszont most én sajnálok. Elég, hogy az ember olykor poéta s egy-egy versével utczára viszi a lelkét, a magánlevelezésben csupán azokkal (rólam szólván: avval) |:szemben:| legyen – poéta, vagyis őszinte, a kiről biztos, hogy ezt az őszinteséget nem unja és megérti. Egyébként azt írtam nekik, hogy nem bízom magamban, a világban, nem bízom, hogy az én egyéniségem sikerekre, eredményekre volna predesztinálva s legjobb volna talán elmenni valahova messze, valami vad, ismeretlen világba s elvadulni… Miután pedig ez az érzés ujra meg kezd szállni, nem veszek uj papírt elő, hanem itt befejezem. Csókolja a kezét a maga igaz, hűséges híve Ady. csütörtök d.u. 1/2 4.
[Címzés:]
Őnagyságának:
Brüll Berta urhölgynek
Nagyvárad
Főutcza Stern-ház.
[Érmindszent, 1903. nov. 26.]
K: OSZK – Levelestár növn. 1935/86/8 – Hajtott levélpapír borítékkal – 2 f. (r-v) – 113 x 175, 92 x 118 mm – Tintaírás – Pr.: vétel Lantos Adolftól 1935.
Dat.: fpb: Érkávás 903 nov 27 – épb: Nv 903 nov 28.
M: RAéL 83., 86. (részlet) – RAéL 77., – RAöl 503. (faksz. részlet) – AEvl 74–75. – Lengyel 152–153. (részlet) – AEl I. 111–112.
véletlenül, egy elcsomagolt levél révén, megismerem a maga legtitkosabb gondolatait: Ady a debreceni Varga Ilona érzelmeiről is egy elcserélt levélből értesült (l. EmlAE II. 257.). Érdekes véletlen, hogy ugyanez az eset megismétlődik a Bertával folytatott sűrű levelezésnél. Brüll Berta „legtitkosabb gondolatai” talán Bíró Lajos iránti vonzalmát árulták el.
legutolsó párisi levelem: l. a nov. 23-i Diósiéknak írott levelet (95. sz.).
Én már csak magának merek zokogni: Diósinénak Adyhoz fűződő akkori érzelmeit, gondolatait, megnyilvánulásait homály fedi. Csak Ady leveleinek egy-egy célzásából következtethetünk a harmónia hiányára, az asszony talán fölényes, bántó magatartására (l. a 97. sz. levelet) vagy a költő túlzott érzékenységére.
Bírónak és Somlónak: nov. 21-én írt Ady (l. a 92. és 94. sz. levelet).