177. Ady Endre – Diósi Ödönnének

[Budapest, 1905. jan. 10–11.?]

Édes Mindenem, Legdrágábbam, Legkülömbem,

zokogás fojtogat mindig. Mi lesz velem Maga nélkül? Gondoljon rám, szeressen egy kicsit. Én e tudat nélkül nem élnék egy percig. Lázas, beteg vagyok. Miért s meddig kell ennek így lenni? Maradjon nekem a ki volt, a legtöbb illúziónak az adója, az én jóságos Mindenem. Csókolja a kezeit…



177. Ady Endre – Diósi Ödönnének

[Budapest, 1905. jan. 10–11.?]

K: nincs.

M: AL 103. (faksz.)

1905. január első harmadának végén Ady megérkezik Párizsból Budapestre, és elfoglalja helyét a BN szerkesztőségében. Utolsó cikkét a francia fővárosból jan. 6-ra keltezi (BH jan. 8.), az első írása itthon a BN jan. 11-i számában jelent meg. Jan. 10-én érkezhetett haza. Még aznap vagy másnap írhatott szüleinek, öccsének, a Diósi házaspárnak, írt Bertának (fpb. jan. 11, 178. sz.) s mindenek előtt Diósinénak.

Az utolsó három személy második párizsi útjáig (1906. jún. 20-ig) leveleinek leggyakoribb címzettje. Szerepük Ady életében, a nekik írt levelek hangütése a párizsi út előttiekhez képest megváltozik, de továbbra is ők a költő magánéletének legfontosabb alakjai. Változatlan, hogy leveleiket továbbra sem ismerjük, nem maradtak fenn.

A legtöbb levelet Diósiné kapta – már Brüll Berta közvetítése nélkül – poste restante. Ezeket Ady még elvétve sem dátumozta. A címzett – óvatosságból? – boríték nélkül őrizte meg őket. Keltezésükhöz igen kevés a támpont, mert – sajátos szerelmes levelek lévén – a külvilág eseményei alig jelennek meg bennük. Mondanivalójuk időtlenül azonos, ismétlődő: panasz, hogy nem kap választ, panasz, hogy egészségi állapota rossz (megnevezetlen betegség, depresszió, neuraszténia), könyörgés megértésért, szeretetért, védekezés vádak (züllés, hűtlenkedés) ellen.

1905 januárja és 1912 márciusa (a szakítás) közötti hét év alatt tíz hosszabb-rövidebb időszak volt, amikor Diósiné poste restante leveleket kapott, kaphatott Budapestről (kisebb számban Érmindszentről) Párizsba. Ezek közül különösen a négy elsőben (1905. jan. 11.– máj. 23., 1905. okt. 12.–1906. jún. 16., 1908. jan. eleje – máj. 23., 1908. dec.–1909. jan. 18.) nehéz a levelek időbeli meghatározása. Jó néhány levél a négy időszak bármelyikében elhelyezhető lenne. De nagy a tanácstalanság néhány feltehetően Párizsból Párizsba, Budapestről Nagyváradra küldött levél datálásával is.

A keltezés bizonytalanságai arra kényszerítettek, hogy alaposan szemügyre vegyük a levélpapírt, és feljegyezzük színét, vízjelét, a BN levélpapírnál a cégjelzés szövegét, elhelyezését, betűtípusát. Ezeket a keltezés kikövetkeztetésénél felhasználtuk.

A 177. sz. levél feltételezésünk szerint Ady első poste restante levele Párizsba Diósinénak. Kézirattári nyoma nincs. Ady Lajos Ady-életrajzának „Léda ajkai között” c. fejezetében található a hasonmás, tehát már a könyv megírásakor, a húszas évek elején birtokában volt az eredeti. Hogy került hozzá, és hová tűnt el, ma már kideríthetetlen. Nem tudunk róla, hogy Ady Lajos kapcsolatba került volna Diósinéval a költő halála után, de biztos, hogy nem tőle vagy hozzájárulásával jutott hozzá a levélhez. Révész Béla kérését is elutasította 1924. ápr. 16-i keltű levelében, amelyben Ady Lajost is megrója: „Ady Lajos az őszön megjelent könyvével nekem a legnagyobb bajokat okozta és a Dodó [Diósi] és közöttem dúló, nehéz, de már elvonulóban lévő viharokat újból fölkavarta. Amellett még engedélye sem volt rá, hogy tőlem bárminő levelet is leközölhessen, mint ahogy tette. […] Nagyon haragszom őrá, de nem is írtam neki semmit, mert most sajnos egyéb bajaim, gondjaim vannak.” (Vitályos 4.)

Kerülhetett a levél Ady Lajoshoz Révész Béla közvetítésével is. Ők kapcsolatban álltak, bár életrajzírói munkájuk miatt ellenlábasok is voltak, a közös tárgy és a közös források összekötötték őket. Diósiék halála után Révész hozzájutott a levelekhez, bizonyos levelek cseréjét fel is ajánlotta Ady Lajosnak, ez azonban 1936-ban volt (l. a jegyzet-bevezetés A levelezés kiadástörténete c. részét és EmlAE III. 302.).

A 177. sz. levél a szerelem korai, de az első párizsi út utáni szakaszából való. Nehéz, fájó búcsúzás és hosszabb időre való elszakadás megrázkódtatását érezteti. A Brüll Bertának írott levéllel (178. sz.) együtt az elválás megindult pillanatára utal: „zokogás fojtogat” – „sírtam, zokogtam”. Korai voltát bizonyítják a megszólítás felsőfokú jelzői, a mondanivaló magas érzelmi hőfoka, de még egy helyesírási sajátság is: a vonatkozó névmás elválasztott régies írása („a ki”). A szöveg hosszabban tartó együtt töltött időt, „közös múltat” feltételez: „Mi lesz velem Maga nélkül? Gondoljon rám.” A poste restante levelek sajátsága, hogy aláírás nincs, vagy nagyon ritka.

A levél könyörgő, esedező hangja arra vall, hogy az asszony hűvösen, megindultság nélkül búcsúzott el, nem érezte át az elutazás halaszthatatlan kényszerűségét, sőt azt éreztette, hogy az kedve és akarata ellen történik (l. a 187. sz. levelet). Magatartása a későbbi elválásoknál megismétlődik: ő mintegy a szerelmes férfi kötelességévé tette, hogy mindig mellette legyen, teremtse meg ennek a lehetőségét.

Lázas, beteg vagyok: ettől kezdve majdnem minden levélben ismétlődik a panasz általánosan, a baj megnevezése nélkül. Többnyire pszichés, rossz közérzetre vonatkozhat.

A hazaérkezést követő másfél évre Diósiné így emlékezik vissza:

„1905 telén haza utazott. Május vagy június elején én is haza mentem édes anyámhoz, ő [Ady] elébem jött és Münchenben kedves pár napot töltöttünk. Képeket néztünk, csolnakáztunk a Starenbergi tavon és sokat sétáltunk. Elkísért egészen Nagyváradig, hol ismét egy néhány napot együtt töltöttünk. A nyáron nagyon gyakran lejárt ide és egy-két napig ottmaradt. Egyszer lehozta jó barátját Medve Miklóst is hogy velem megismertesse. Vagy kétszer e nyáron én is fölutaztam Pestre egy-két napra. Szeptemberben néhány hetet szintén Pesten töltöttem a Royal szállodában a nővéremmel, de kevés időt tudott velünk tölteni, nagyon el volt foglalva a lapjánál. Elutazásomkor elkísért Münchenbe, hol ismét néhány napot töltöttünk, és ígérte igyekszik mielőbb Párizsba jönni, de csak 1906 tavaszán jöhetett.” (A visszaemlékezés elejét l. az 52. és a 136. sz. levél jegyzetében.)




Hátra Kezdőlap Előre