199. Ady Endre – Diósi Ödönnének

K: OSZK – Fond 74/4/30 – Hajtott faerezetmintás vízjelű levélpapír – 2 f. (1–2. f.: r) – 115 x 175 mm – Tintaírás – Pr.: vétel dr. Nádor Henriktől 1966.

M: RSle 156. – RAöl 416. (1905. ápr.) – AEl I. 171. (máj.)

Abból kiindulva, hogy márc. 26-i levelében (196. sz.) írt Ady Váradra készüléséről, de lemenni nem tudott, odautazása valószínűleg valamelyik áprilisi vasárnapra (2., 9., 16., 23., 30-ra) esett. A következő levél május eleji keltezését bizonyítottnak véve, ez a levél korábbi. Révész keltezése itt jó. A levélpapír is alátámasztja a kronológiai betájolást, ez a levélpapír ezekben a hónapokban fordul elő. Közelebbi, hétre, napra pontosított keltezés lehetetlen. – Hogy miért kér Ady itt is, az előző levelekben is bocsánatot, az csak Diósiné leveleinek ismeretében lenne megmondható, de az első években szinte minden levélben mentegetőzést, „bűnbánatot” találunk. Az asszony hallgatását is neheztelésnek fogta fel, s mivel ritkán kapott levelet, és ritkán volt elégedett a hangjával és a tartalmával, néha kifakadt. Utána vezekelnie kellett érte. (Ady levelei közül is több hiányozhat, pl. kevés a szemrehányó levél, csak utalást találunk rá.)

Én Innsbruckig elmegyek majd maga elébe: a 196., 197. sz. levélben tett ajánlatát itt megtoldja egy Párizshoz közelebbi, de még ausztriai állomással.

Ne bántsa magát: már az 1903. szeptemberi találkozások alkalmával megismerte Ady a vonzó, elegáns, magabiztos nőben a „könnyek asszonyát”, a sorsát sirató, csalódott asszonyt. 1903 őszén–telén többször könyörög neki aggódva: „ne gyötörje magát” (75. sz. levél), ne „kínozza magát” (83. sz.), „ne legyen Önnönmaga kínzója” (105. sz.). Adyt az általánosítás szintjén is foglalkoztatja a jelenség, megalkotja a típust, s le is írja Diósinéhoz címezve az akkoriban megjelent egyik Péntek esti levél-ben Farkas Pál Olga c. drámáját ismertetve (Magyar Közélet 1905. márc. 26.): „ez az Olga azok közül a nők közül való, akikről mi együtt sokat beszéltünk. Az ördög hinné hamarjában, hogy ez típus, de az. Maga tudja: vannak nők, akik kötelességüknek tartják az életüket martirizálni. Derék, okos, szép úri leányok. A papájukat jól választották meg. A férjhezmenés vágya sem okvetetlen bennük. De ők férjhez mennek. Sokszor nem is szerelmesek. De később ezt is szuggerálják maguknak. Mindenképpen nemes, ártatlan áldozati bárányok akarnak lenni. És olyan szerencséjük van, hogy a férjük rendszerint önmagával együtt csakugyan tönkreteszi őket is. Ez a típus az új Éva leggyámoltalanabb kifejlődése. Bús talányokkal gyötrik magukat, kimérákkal, s szinte perverzus módon provokálják a katasztrófákat.” (AEÖPM VI. 106.) – Udvarló szépítéssel ilyennek láttatja Ady akkor az asszonyt.