ÖTÖDIK FEJEZET.
UTOLSÓ ÉVEK.


Munkács ostroma 1686 februárjáig. Thököly kiszabadulása, útja Nagyváradig s Erdély határáig. Menekülése délfelé, a szegedi csata. Munkács ostroma 1686 martius 9-étől az átadásig, Absolon; Thököly megengedi az átadást. A munkácsiak s Sobiesky. Az eperjesi tragédia. Az 1687-iki országgyűlés. Erdély elszakadása a portától 1686 májusáig. Thököly Erdélyben 1686 tavaszán. Erdély elszakadása a portától Scherffenberg expeditiójától 1688-ig. Thököly a nagyvezírnél 1686 junius s julius. Thököly Váradon 1686 őszén. Thököly s Francziaország 1686-ban. Thököly tétlensége az 1687-iki hadjárat alatt, october végén újra Nagyváradon, a telegdi vereség, Bige elfogatása. Thököly az 1688-iki belgrádi ostrom alatt. Thököly sikerei Vetiszlánnál s Widdinnél, Serban Cantacuzen halála. A bécsi udvar Thököly kiadatását kéri. Thököly 1689-iki hadjárata. Lessenyei Nagy visszatérése Lengyelországból, a lengyelek ígéretei. Az 1690-iki vállalat előzményei. Teleki csatlakozása Heislerhez, a zernyesti diadal. Thököly Erdélyben, az udvarhoz küldött föltételei. Thököly kiűzetése s visszafordulása. A leopoldi diploma. Thököly az 1691-iki hadjárat alatt. Az 1692-iki hadjárat. Zrínyi Ilona kiváltása. A passaroviczi téli szállás, Thököly 1692-iki drinápolyi útja, surlódások a portával az élelem s a szállás miatt. Daróczi Gyula s Jenő élelmezésére küldetik 1693-ban. Vezírváltozás, Sándor élelmezi a két várat, Borosjenő elfoglalása. Thököly az 1693-iki hadjáratban, audientiája a nagyvezirnél. Téli szállások 1693/4-ben, elpártolások. Passaroviczi gyűlés 1694 martiusában, a galambvári sújpalánki kuruczok elpártolása. A Temesvárra s Gyulára készülő Sándort Dsafer visszakűldi. Thököly Defterdár Ali előtt. Thököly az 1694-iki hadjáratban. Thököly s Dsáfer 1694 végén, távozás Passaroviczból, katonák elbocsátása. A passaroviczi tartózkodás. Thököly s az erdélyi emigratio 1690-1694. Thököly s Brankován 1690-1694. Thököly viszonya Moldvához s Lengyelországhoz 1691-1694. Thököly és Francziaország 1691-1694. Thököly Pagethez fordúl, Marsigli s Veterani munkássága Thököly ellen, Heemskerk közvetítése. II. Mustafa Thökölyt Konstantinápolyba viteti, ottani tartózkodása, az 1697-iki hadjárat, hatalmának feléledése 1698 elején. A karloviczi béke. Oettingen Konstantinápolyban 1700-ban. Thököly száműzetése Nicomédiába. Zrínyi Ilona halála. Az 1697-iki zendülés, Rabutin jelentése, Bercsényi terve. Thököly és Rákóczy. Thököly s a francziák 1705-ig, Braconnier, utolsó remények, Thököly végrendelete, halála s temetése.


56. MUNKÁCS. A «SUB ROSA» SZOBA.

I.



A SZERDÁR intése előre kijelölte Thököly sorsát. A porta azon elve, hogy a vazall föltétlen engedelmességgel tartozik a szultántól kirendelt parancsnoknak is, csak elméleti jelentőségű volt a váradi fogság előtt. De 1685 után Thököly tulajdonkép a török hadsereg egyik kiválóbb tisztjévé lett, ki régi jelentőségét csak futólag nyerte vissza.

Azonban Munkács még fennállott – Thököly fejedelmi hatalmának utolsó maradványa. Nem is oly helyen s nem úgy volt építve a vár, hogy könnyen meghódoljon. Mocsaras rónaság vette körül, úgy hogy nyáron alig lehetett eljutni a sziklahegyhez, melynek tetején emelkedett a három részre osztott erőd. Hármas kőfallal volt az ellátva s átjáró hidak vezettek az egyes részekhez. Úgy látszik, hogy Koháry Fülekjéhez hasonlított Munkács. A várhegy alatt terült el a palánk, mely bástyatornyok közt elhúzódó hegyes gerendákból volt összeróva. A palánkot vízzel tölt mély s széles árok vette körül. A várhegytől egy puskalövésnyire folyt a Latorcza vize.[329]

Fülek lerombolása óta Munkácsot nevezhetnők Felső-Magyarország legerősebb várának, de most nem csupán bástyáiban s falaiban rejlett ereje. Nem közönséges s könnyen megfélemlíthető várnagy gondjaira volt bízva, mint Thököly többi várai. Itt az úr szeme vigyázott a szolgák munkájára. Ha a vallás különbséget leszámítjuk, mely különben a házasság után viszályra nem adott okot, Zrinyi Ilona Milton Évájával elmondhatta férjének, hogy te vagy az én törvényem. A szerencse fordúltával leginkább attól tartott, hogy valamikor elrekesztik férjétől, pedig, úgy mond, kész vagyok elmenni, ha gyalog is, valahun hallom Kegyelmedet lenni.[330] Férjének gyakori távolléte alatt parancsnak tekintette annak egy-egy megbízását, ha katonai dolgokra vonatkozott is. Ily dolgoktól vissza nem riadhatott az akkori háziasszony, kinek váraira is kellett vigyázni s ha azelőtt Báthory Zsófia gondját viselte Munkácsnak súlyos viszonyok közt, menye most hasonló szilárdsággal vállalkozott szerepére még nagyobb veszélyektől környezve.

1685 octoberében, midőn Thököly utolsó várait vívta az ellenség, Zrínyi Ilona azon nyilatkozatát terjeszték, hogy inkább veszszen el minden körülötte, sem hogy férjének tekintélye a legkisebb sérelmet szenvedje.[331] Pedig Caprara megigérte a fejedelemasszonynak, hogy őt és gyermekeit kímélni fogja, ha elválasztja ügyét a Thökölyétől. Zrínyi Ilona úgy hitte, hogy ezt ép Caprarának kellett volna tennie, ki jogtalanúl foglalta el a Rákóczy árvák birtokait. Ő maga gyermekei számára meg fogja védeni a várat; férjének pedig hűséget esküdött s ez esküt csak a halál bonthatja fel.[332]

Caprara tisztjei erre megszállották Munkács környékét; egyelőre az esős időjárás s a lőszerek hiánya miatt csak azon voltak a császáriak, hogy elrekeszszék a várbelieket a fától, víztől és a malmoktól.[333] Ily czélból az ostromlók elsánczolták magukat a Latorcza körül s vagy száz főnyi őrség védte azon sánczot, mely a gyümölcsös kert szeglete mellett épült. 1686 februar 4-én e sánczot megrohanták a várbeliek először sikertelenűl, kis idő múlva nagyobb számban visszatérve megujították a rohamot s félórai küzdelem után levágták az őrséget.[334]


57. MUNKÁCS KÖZÉP UDVARA.[335]


A várbeliek tudták, hogy e sikerrel még nincs vége a veszélynek. Zrínyi Ilona mohón várta a belgrádi híreket. Férje elég sűrűn értesíté őt bajairól, majd mind nagyobb reményeiről. Thököly december 24-én indította el Belgrádból udvarmesterét, Ubrisi Pált, ki 1686 elején urának nevében szétküldött kiáltványnyal s egyesekhez intézett levelekkel igyekezett új életre hívni a fölkelést.[336] Ugyanekkor a szerdár is elindúlt Belgrádból, Thököly pedig január tizedike táján átkelt a Dunán. A nagyvezir eddig tízezer tallért adott át neki hadak fogadása s kivált régi tisztjeinek visszacsábítása végett.[337]

Midőn Thököly Aradhoz közeledett, Amhát szerdár magához hívta a gyulai táborba. Itt igen szépen bánt vele, s Ali gyulai basát bízta meg a magyarországi király mellé rendelt segítség vezetésével. Thököly ugyan azt kívánta, hogy Ali az ő parancsai alá rendeltessék, de így is örömmel indúlt Nagyváradra.[338]

Februar elsején az őszszel történt félreértés ünnepélyes fogadtatással kívánták felejteni a nagyváradi törökök. A basák előtt lovagolt Thököly zöld köntösben, veres mellényben, meggyszín nyusztos süvegben, török-tatár hadak kiséretében.[339]

Nem sokáig maradt Nagyváradon, már nehány nap múlva Erdély határán volt Sebesváron. Erdélyi területen át akart Munkács felé menni mondván, hogy másként nem is férhet várához. De meg nem elégedett az átvonulás engedélyével. Kívánta, hogy Apafy hada is csatlakozzék az övéhez. Általában igen messze menő kívánságai voltak, mert nem csupán jószágainak visszaszerzésére, hanem az erdélyi trónra is vágyott. Hadd legyek Nagyságod czirákja én itten, írja a szerdárnak. De az erdélyiek ép oly kevéssé sereglettek zászlai alá, mint a magyarországiak, s nagyon nehezökre esett nekik a Thökölytől hozott török-tatár vendégek ellátása ép akkor, midőn Hunyadmegyében és Kővár vidékén horvátok s németek teleltek. Nem igen vigasztalta őket a tudat, hogy e különböző vendégek egymással nem sokáig fognak megférni. Februar 7-ike körül valóban gyülekeztek a császáriak s e hírre Thököly alig ezer főnyi hadával visszafutott Nagyváradra Petrőczyt Erdélyben hagyván.

Ugyanekkor fogott Caraffa Szent-Jób ostromához, lehetséges, hogy Ali a várnak fölmentésére akart elindúlni, elég az, hogy a vonakodó Thökölyt kényszerítette a kivonulásra, de e vállalat is szerencsétlenűl végződvén, Thököly februar 18-ára már Bihar déli határáig menekűlt.[340] Itt sem állapodott meg, a hónap végén Temesvárig vonúlt, úgy látszik, a takarmány hiánya miatt.[341]

De ily helyzetben is folyvást Erdélyre s Munkácsra gondolt. Apafy «assitentiáját» kérte s a szerdártól legalább négyezer embert kívánt, mert – úgy mond – mivé legyen, ha felesége s gyermekei elvesznek? Abbúl az várbúl – írja a szerdárnak – országokat hódíthatnék. Csak hogy a szerdár egy másik várra fordította minden figyelmét, Szarvast akarván visszafoglalni a császáriaktól. Azonban gyengének érezve magát e vállalatra gyulai táborából szintén délre húzódott. Nem a porta jó szándékán múlt, hogy Thököly Munkács felé nem vihetett török segítséget, Szulejmán nagyvezir felszólította a váradi basát, hogy csatlakozzék erejével Thökölyhez. «Kegyelmes Uram, – válaszolá a basa, – Munkács hat napi járásra van Váradtól s hozzá még a Tiszán is át kell jutnunk. Mit tegyünk csekély erőnkkel, ha az ostromlók elébünk jönnek?»[342]

S most ismétlődött, mi a bécsi ostrom óta annyiszor történt. Thököly török segítséget várt, pedig a török szorúlt az ő támogatására. Aprilisban Mercy tábornok Szolnokról Kecskemétre indított lovasságot takarmány végett. E mozdulatot a szerdár támadásra kívánta felhasználni s Thökölyt is magához rendelte török-tatár hadával. Mercy értesűlvén a szerdár szándékáról, aprilis 24-én Szeged alatt meglepte a török tábort s egy részét a Tiszába szorította. Hír szerint a Mercy alatt szolgáló magyarok szerették volna kézre keríteni Thökölyt, ki állítólag a leghamarabb futott el. Úgy mondják, hogy a szerdár a súlyos és szégyenletes vereség után szakállát tépve kiáltozta: oh Mohamed népe, az ég haragja szállott fejünkre.[343]

Az bizonyos, hogy a törökök birodalmuk életerejét nem hitték oly rugékonynak, mint Thököly s a Munkácsba zárt magyarok, kik folyvást várták a felszabadító török hadi erőt, mert – mint mondani szokták – az ottomán birodalom csak csatákat vesztett, de háború nem.[344] Pedig szükségük volt a segítségre, kivált martius 9-ike után, mely napon Caprara Munkácsra érkezett.[345]

Negyvenhét napig tartott a vár szorosabb ostroma. Caprara ez idő alatt a palánk elfoglalására törekedett s úgy hitte, hogy a romboló és gyújtó lövegek hatása el fogja rémíteni a szűk erődök őrségét. Hogy a palánkhoz férhessen, az árok vizét szerette volna levezetni. Aprilis 14-dikén rést vágtak az ostromlók a palánkbeli árkon, melyből egy singnyi víz kifolyt s több is kifolyt volna. De 15-én reggel egy hajdú átúszta az árkot, egy zsák gyapjúval bedugta a rést s erősen megtömte földdel. Egykorúak általában lehetetlennek tartották a folyóvízzel telt s a Latorczánál is mélyebb árok lecsapolását. Kétségtelen, hogy Caprara hiában próbálta, pedig az árok kiszárítása nélkül nem sokra mehetett. Mert a vár lövetése csekély hatású volt. Caprara panaszkodott, hogy nem kapott elég lőszert s katonát és hogy emberei rosszúl voltak ellátva. Kassáról s Lengyelországból hozatott ágyúkat s golyókat. Még nagyobb baja volt az, hogy bombái, gránátjai s tüzes golyói nem sok kárt tettek. Bombáinak jó részét meg kellett faragni, hogy a mozsarakba férjenek. Az egész ostrom alatt a bombák csak hat embert öltek meg, noha például martius 30-án összesen hetvenhét bomba hullott a várba. Arra számítottak a császáriak, hogy az őrség élén álló «asszonynép» el fog réműlni, de mennyire csalódtak. «Senki» – írta férjének Zrínyi Ilona, ki ekkor «új vendégszámot várt» – «sem engemet, sem két gyermekimet megijedt állapottal bizony nem látta.» S az úrnő példája hatott. A Caprarától felküldött trombitásokat, kik a várat felkérték, «hallani sem akarta a vitézlő rend». Az őrség kevés lövést tett hiába.


58. A SZEGEDI CSATA.
A szegedi ütközet Thököly és Mercy közt.
(Egykorú rézmetszet Lanfranconi gyűjteményéből.)


Bécsben már sokallták a költséget s az ostrom áldozatait. Különben is Caprarára szüksége volt a főhadseregnek, a hadi tanács parancsára tehát aprilis 27-én oda indúlt, csupán némi lovasságot hagyván Munkács városában.[346]

E lovasság bloquirozta most Munkácsot. A nagy török háborúban több várat foglaltak el ily módon a császáriak, mivel a tulajdonképeni ostromhoz gyalogságuk nem volt elég erős s a lőszerből gyakran kifogytak.[347]

1686-ban Munkács körül sem volt igen szoros az ostromzár. A vezető tisztek Ungvárra vagy Szerednyére vonúltak, mert seregeik jó része a tulajdonképi harcztérre rendeltetvén, alig bírtak volna megmaradni a városban s környékén.[348] A munkácsiak ugyanis nem igen nyugodtak, sűrű kitöréseikkel érzékenyen sújtották az ellenfélt s maguknak szabad mozgást szereztek. Kivált júliusban élénkültek meg a küzdelmek, mert ekkor Terzy Guido gróf Munkácsra indúlt, hogy az aratást megakadályozza. Folyt tehát a harcz a következő évi élelemért, fegyveres őrizet alatt arattak ekkor Munkács vidékén s a császáriak elég kárt tettek, például a búzakeresztek felgyújtása által, de nem bírták teljesen megakadályozni a mezei munkát.[349]

Elég jó dolguk volt a várbelieknek, átpártoló labanczokkal is gyarapodtak.[350] De az őrség számbeli gyarapodásának veszélyes oldalai is voltak. 1687 februárjában a magyar s német gyalogság, a lovasság a városiakkal s a várba menekült nemesekkel együtt háromezer főnél többre volt tehető. Egy talán nem igen túlzó kimutatás szerint az őrség számára havonként négyezer s háromszáz magyar forintot kellett fizetni. Élelem és lőszer még elég volt 1687 elején, de már ekkor a munkácsiak nem minden aggály nélkül gondoltak arra, hogy a németek elzárhatnák az útat Lengyelországba s hogy az aratást megakadályozhatnák.[351]

Valóban 1687 tavaszától kezdve Caraffa megbizásából Terzy gróf állandóan Munkács körül maradt s most a bloquadának nagyobb hatása volt, mint a múlt évben. Augustusban még mindig telve voltak az éléskamrák s pinczék, de igen nehéz volt már kimenni a várból. A muskéta golyók fogytán voltak, a szobakulcsokat s gyertyatartókat is golyókká olvasztották. A környéket még az előző év végén elpusztította a munkácsi őrség, hogy a császáriak ott meg ne maradhassanak, most csak itt-ott lézengett egy-egy paraszt, s a föld vetetlen maradt. Terzy gróf táborában az őrség lövései nem tettek kárt.[352]


59. MUNKÁCS BELSEJE


A vár sorsa előre látható volt. Zrínyi Ilona eleitől fogva legtöbbet várt a férjétől küldendő segítségtől. Rongyos várba jó szívvel látnánk mindnyájan kegyelmedet, – írta Thökölynek Caprara távozása után, mert kivált az 1686 juniusára várt családi esemény miatt szerette látni férjét.[353]

De nem hogy Thököly segítette volna a munkácsiakat, inkább ezek küldöttek táborába embereket. 1687 juniusában ezerhatszáz gyalog és lovas katona indúlt Munkácsról Thökölyhez.[354]

Szívesen bocsátottak ki a várból a csapatok selejtesebb részét, mert ekkor már bajos is volt ruházni és élelmezni őket. Zrínyi Ilona a francziák bőkezűségétől várta e veszélyes bajok orvoslatát. Bécsben úgy hitték, hogy Munkácsot franczia pénzzel védelmezik,[355] de úgy hiszszük, hogy nem sok franczia pénz jutott a várba. Absolon írja 1687 elején Béthunenek: A szentírásban olvastam, hogy kopogjatok és megnyilik az ajtó, kérjetek és adatik nektek, kopogtattam, de nem kaptam választ, kértem, de elrémít a mély hallgatás.[356]


60. GRÓF TERZI ALÁÍRÁSA.[357]


1687 decemberében Zrínyi Ilona már sehonnan sem várt segítséget. A katonák naponként szökdöstek az ellenséghez, attól tartott, hogy a fizetetlen s éhezni nem akaró őrség fellázadván kényszeríteni fogja a föltétlen átadásra.[358]

S Munkács átadását mégis árulásnak tulajdonítja történetírásunk. Thököly felszólította volna nejét, hogy küldje egyik udvari papját a pápához oly izenettel, hogy katholikussá lesz, ha ő szentsége a császártól kedvező föltételeket szerez számára, sőt az esetben még a lutheranusok kiírtására is törekedni fog. Absolon olvasta e levelet s közlé azt Radics várnagygyal; «a két férfiú ezóta szintúgy vallásuk, mint a maguk személyes érdeke által ösztönöztetve, elhatározta a vár feladását». Alkudoztak Caraffával, s az eleséget pazarúl osztogatták, hogy így megtörjék Zrínyi Ilona ellenállását. Szalay szerint Absolon már előbb is elégületlen volt Thököly alkuvást nem ismerő politikájával.[359]


61. CARAFFA ALÁIRÁSA.[360]


Pedig Absolon táplálta leginkább Thököly illusióit. 1682 végén erdélyi szolgálatban volt, s azóta Thököly titkára lett. Mindkét állásban a lengyellel s francziával való összeköttetéseknek volt egyik fő vezetője világlátottsága s nyelvismeretei miatt. Diplomatiai munkásságáért nemcsak előljáróitól húzott fizetést, hanem a francziáktól is olykor, mint Thököly más ügynökei is.[361] Munkács ostroma alatt is jutalmat kért Béthunetől a Thököly iránt mutatott hűségért, mely neki veszteségeket okozott.[362] Jó protestans volt s szegény sorból küzdve fel magát, majdnem egész szerencséjét a Thököly-háznak köszönhette. Ő maga nem igen szeretett aggódni s annál kevésbé volt hajlandó urának jó kedvét a helyzet nehézségeinek feltárásával zavarni.[363] Könnyűvérű, elmés, élelmes ember volt, ki gondtalanúl evezett a fölkelés hajójában, de az utolsó perczben átugrott az ellenfél szilárdabb járművére s ott oly ügyesen sürgött-forgott, mintha soha más ügyet nem szolgált volna. Munkácson sokáig az optimisták közé tartozott, még 1687 szeptemberében arra kéri Béthunet, hogy küldjön papot a várba, ki mindig kész volna a szentségeket szolgáltatni, mert Zrínyi Ilona állhatatosságát megingatta az egyházi átoktól való félelem.[364] Nem lehetetlen, hogy Thököly valóban el akarta küldeni nejének udvari papját a pápához, de ha Absolon el is olvassa az említett levelet, bizonyára belátta volna, hogy urának katholizáló szándéka csak színlelés s így lutheránus érzelmei föl nem háborodtak volna. Különben Zrínyi Ilona nem volt oly figyelmetlen s önállótlan, hogy Absolon és Radics büntetlenűl pazarolhatták volna az élelmet.


ABSOLON DÁNIEL.[365]
(A történelmi arczképcsarnokban levő eredeti olajfestményről.)


Terzy grófnak voltak ugyan bizonyos összeköttetései a várbeliekkel,[366] de talán inkább a zsoldosok közt kell keresnünk embereit, mint Zrínyi Ilona tanácsosai körében. Természetes, hogy ezek közől is némelyek elvesztették türelmöket, de az bizonyos, hogy az átadás után is találtak még eleséget a várban[367] s hogy Zrínyi Ilona árulók cselszövénye nélkül is beláthatta, hogy nem jó lesz addig várakoznia, míg az utolsó falatokra kerül a sor.

De ellenállt a csüggedőknek jó ideig. Már nem annyira férjét várta, mint inkább a Lengyelországba küldött Görgei Imrét. Az ostrom kezdetétől fogva sokszor megfordúltak követei a lengyel udvarnál. Sobieski közvetítésével szeretett volna alkudozni a császárral. Bizonyára remélte, hogy ily módon gyermekei gondokságát tovább is megtarthatja s talán férje számára is egyelőre tűrhető s a további alkudozásokat előkészítő föltételeket vívhat ki. El is akarta küldeni gyermekeit Lengyelországba, ha a király s a köztársaság garantiája megnyugtatta volna arról, hogy az árvák ki nem adatnak a bécsi udvarnak. Volt más czélja is a követküldéseknek. 1686 november 11-én egy Absolontól vezetett küldöttség négyezer tallérnyi kölcsönt vett föl a sztryi kastélyban. Sándor Gáspár azt állította, hogy Zrínyi Ilona zálogba adott ékszerei ötször annyit értek, mint a fölvett kölcsön s a lengyel udvar még sem engedte meg a követeknek a gabonavásárlást. És így az élénk részvét, melyet a lengyel udvar a Rákóczi-ház iránt mutatott, fölkeltette ugyan a bécsiek gyanakodását, de tulajdonkép keveset javított Zrínyi Ilona sorsán. Görgei is szép szavaknál egyebet aligha kapott Béthunetől és Sobieskitől.[368] S mivel Caraffa fenyegetései és igéretei az őrség forrongását növelték, Thököly is bizonyos körülírásokkal felhatalmazta a munkácsiakat az alkura, arra kérvén nejét, hogy ő róla is szóljanak az alkupontok s hogy a Füleknél kapott fejedelemség jelvényeit át ne adja a császáriaknak.[369] De Caraffa szerint Thököly polgári halott volt, róla szó sem lehetett többé; Zrínyi Ilona sírva olvasta el a férjére vonatkozó szavakat, s nehéz szívvel adta át a fejedelmi jelvényeket.[370] Január 15-én aláírta a Caraffától küldött pontokat, melyek szerint gyermekei gyámsága Leopoldra szállott át s ő maga Bécsbe internáltatott. Thököly és pártján maradt híveinek Munkácsban talált tulajdonát a kamara elkobozta, de Zrínyi Ilonát és gyermekeit nem sújtotta vagyonbeli büntetés. Ez utóbbi pont végrehajtását Caraffa szorgosan ellenőrizte; a Rákóczi árvák tulajdonát nem szabad bántani, – írja a kamara administratorának, – mivel ők semmit sem vétettek. Ne mondhassák rólam, hogy szavamat megszegtem.[371]

A tábornok nem vigyázott így hírnevének tisztaságára egy másik ügyben, mely szorosan összefügg Munkács ostromával. Ez alkalommal az absoluta dominatio híve, ki szeretett hivatkozni a spanyol politika módszereire, megfelejtkezett minden lovagias s emberi érzésről.

Boszantotta a munkácsiak hosszas ellenállása. Ő is azt hitte, hogy kívülről bátorítják Zrínyi Ilonát a kitartásra. Kivált a munkácsiak magyarországi összeköttetései ébresztették fel gyanúját. Absolon nejét elfogták ily gyanú miatt Eperjesen s 1687 elején szabadon bocsátották, miután megfogadta, hogy többé nem fog leveleket küldeni Munkácsra.[372] Kiderűlt, hogy Zrínyi Ilona izenetet küldött Eperjesre Thököly javúlt helyzetéről s a tőle remélhető segítségről.[373]

Ugyanekkor a felsővidéki városokban előkelőbb protestánsok mintegy 400 forintot gyűjtöttek az eperjesi intézet tanárai számára.[374] Caraffának e pénzgyűjtés nagyon feltűnt, úgy hitte, hogy Radványszky, Roth, Palásthy s Bezzegh György a bányavárosokból Munkácsra igyekeztek pénzt szállítani különböző ürügyek alatt.[375] Általában ismerte a protestáns felvidék hangulatát. Fleischhacker, Zimmermann és Schönleben, s talán még Gútt az eperjesi protestánsok vezetői, bizonyos ellenkezésbe jutottak a vallásügyben kiküldött királyi bizottság intézkedéseivel.[376] Aligha hiányoztak besúgók és hírvivők, kik a Thököly idejét visszakívánó protestánsok nyilatkozatait s magatartását a tábornok előtt kiszínezték. Már pedig Caraffa tudta, hogy Zrínyi Ilona és Thököly folyvást küldözgetnek követeket egymáshoz s mivel 1687-ben Eger és Nagyvárad még a török birtokában volt, úgy képzelte, hogy a bányavárosoktól Törökországig terjedő összeköttetések hálózata a kisebb császári őrségeket veszélyezteti s általában hatalmas gátja lehet a császári fegyverek előnyomulásának. Gyorsan és gyökeresen akart segíteni a bajon. Oly néppel, – így szólt, – melynek történelme a lázadások lánczolata, az irgalomnak nincs helye.[377] S mily kedvező ez alkalom a kincstár gyarapítására az elkobzások által.


62. FLEISCHER GYÖRGY ALÁIRÁSA.[378]



63. ZIMMERMANN ZSIGMOND ALÁIRÁSA.[379]



64. GUTT ZSIGMOND ALÁIRÁSA.[380]


Ily veszedelmes összeesküvés még nem volt ez országban – jelenté Caraffa az udvarnak.[381] Bécsben igen komolyan vették jelentéseit. Leopold becsülte Caraffát buzgó hűsége miatt, de tudta róla, hogy hatásköre korlátaira nem igen szokott vigyázni.[382] E hiba nem ártott Caraffa előmenetelének s kivált ily veszélyesnek látszó ügyben Leopold szabad kezet engedett hivének. 1687 martius 15-iki leíratában arra hivatkozik, hogy a foglyok közől a legtöbben a császári kegyelemmel már egyszer visszaéltek. Ezért Caraffának, mint vezénylő tábornoknak, a tetten értek ellen követett eddigi eljárását helyesli s a további eljárást is reá bízza, hogy kiírtassék a gonosz per poenam in paucos et terrorem in multos. Bizonyos méltányosságot kívánó intések sem hiányoztak, de a Leopoldtól adott teljhatalom kiszolgáltatta a vádlottakat Caraffának.[383]

Úgy látszik, hogy a delegált biróság tagjai közől csak Fischer Mihály, administrator merészelt kételkedni az összeesküvés létezésében. Nyiltan megmondotta Caraffának, hogy példáúl Bezzeghet ártatlannak hiszi s bizonyára másokról is így nyilatkozott, még ideje korán elhagyván Eperjest.

De a felfedező dicsőségétől a tábornok nem akart megválni s mint az elfogúlt szerzők előre megalkotott tételeik számára mindenfelől szedegetik érveiket, úgy keresgélte a rettentő pedáns a tanúságokat áldozatai elejtése végett. A hitvány tanúk, vagy feladók vádjai kevésbé hatottak a foglyok sorsára, mint a kínpadon kicsikart vallomások. «Nem birom elhallgatni,» – írja Caraffa Fischernek 1687 aprilisében, – «hogy az administrator úrtól ártatlannak hitt Bezzegh már megvalotta, hogy ezüstöt szállított Munkácsról s hogy újabban is levelezett a felkelőkkel.» Tudnunk kell, hogy Bezzeghet ekkor már másodszor megkínozták.[384] Caraffa, úgy látszik, kegyelmet igért azoknak, kik mások ellen vallanak. Palásthy szenvedéseit élesítette a tudat, hogy a kínpadon hazugságokat vallott Radvánszky ellen. Szegény Feja Dávid a hóhér keze alatt tizenkét kassairól azt vallotta, hogy rossz érzelműek voltak s hogy Thököly visszatérését óhajtották. A Fejától vádlottakat a delegált biróság szabadon bocsátotta, midőn már az üldözés dühe szűnőben volt.[385]

Írott bizonyságokat Caraffa nem bírt előteremteni, az udvartól sürgetett írásbeli jelentés beadását mindig elhalasztotta. A kivégzett Rauscher Gáspár iratai közt a kamara biztosai napokon át hiában keresték a «conspiratiot» bizonyító leveleket.[386]

Úgy látszik, hogy majus vége felé Caraffa már megelégelte az Eperjesen játszott szerepet s a harcztéren kivánt becsültebb alkalmaztatást. De ellenségei nem tartották elég jó katonának s azon voltak, hogy a császár Eperjesen maraszsza egyrészt az inquisitio folytatása s másrészt az élelmezés ügyének vezetése végett.


65. RAUSCHER GÁSPÁR ALÁIRÁSA.


A császár majus 27-iki leiratában valóban felhívta Caraffát, hogy Eperjesen folytassa eddig dicséretes munkáját a legújabb rebellio elfojtása tárgyában. Caraffa már korábban is hajhászott bizonyítékokat előkelő urak ellen s úgy látszik, hogy a császári leirat után kiválóan ellenségei gyanúsításával foglalkozott. Annyi bizonyos, hogy majus közepétől fogva a vádlottak vérét kimélte, csak pénzöket kívánván. Azonban ellenségei sem nyugodtak s midőn az országgyűlés megnyíltának ideje közeledett, az udvar komolyabban csillapította Caraffa hevét.[387]

Végleg azonban csak az 1687/8-iki országgyűlés határozata ürítette ki az eperjesi börtönöket. 1688 eleje körül már nyiltan lehetett szólni a kivégzettek ártatlanságáról,[388] s különben is az udvar némi viszonzással tartozott s a rendeknek. Mert az örökös királyság elismerését s a fegyveres ellenállás jogának eltörlését kívánta tőlük. Rég tervelte az udvar e reformokat, de a török háború sikerei után s a Thökölytől vezetett mozgalom hatása alatt nem akarta többé elhalasztani azok végrehajtását. Thököly többször hivatkozott II. András czikkelyére s 1683-ban úgy látszott, hogy az ország a királyválasztás jogával élve, egy új dynastiát akar trónjára ültetni.

Akkori jogászok fejtegették, hogy a fölkelés által elévültek a magyar szabadságok s hogy a fejedelem törvényeket szabhat az országnak, melyet meghódított.[389] De e felfogás kisebbségben maradt s ép ebben nyilatkozik a különbség az 1671-iki s az 1687-iki helyzet közt. Akkor a történelmi jog felforgatása volt a czél, most pedig a fejedelmi hatalom szilárdítása a hagyományos formák törvényes megújítása által. Helyeselték ez újítást az országgyűlés azon tagjai, kik előtt az európai monarchiák példája lebegett s kik a dynastia iránt hálát éreztek a terület visszaszerzéséért.

De a követek tábláján némi megütközéssel fogadták a királyi előterjesztéseket. Ország előtt ilyen dolog még soha nem forgott, mondogatták ott. Csakhogy a Carrafához intézett leiratban említett terror in multos, az udvar jelenléte Pozsonyban, a kamaraelnök fenyegetései, a fejedelmi hatalom mindenütt érezhető súlya elfojtották az ellenzéki tüzet. Jellemző, mint egy követ mondott a tizenhárom vármegye nevében, midőn a spanyol ágnak az örökösödésbe foglalásáról vitatkoztak a rendek: «Nem tudjuk, hogy kitől deferáltattunk, hogy mindenben csak mink teszünk gátlást, azért mink is azt mondjuk, kit a másik vox».[390]

Az országgyűlés kiterjesztvén az amnestiát az 1684 óta beállott eseményekre, egyedűl Thökölyt s körülötte levő híveit nyilvánította felségsértőknek s a haza ellenségeinek. S így marasztotta el az ország törvényes képviselete a fölkelés vezérét ugyanakkor, midőn a királyi hatalomnak mélyebb meggyökerezéséről intézkedett. Megdöbbenve tapasztalta a régi állapotok száműzött védője, hogy e hatalom előtt Erdélynek is meg kellett hajolnia.


LEOPOLD CSÁSZÁR MAGYAR KIRÁLY.[391]
(Blooteling Ábrahám eredeti egykorú metszvénye után.)


Erdély elszakadása a portától nem épen úgy történt, mint történetírásunk elbeszéli. Íróink 1682-től 1688-ig, vagyis a Habsburg-ház fenhatóságának végleges elfogadásáig, majdnem szakadatlan folytonosságot látnak az erdélyi politikában, melynek okát a «mindenható» Telekinek leplezett, de egyenest a czélra törekvő úgynevezett «németességben» keresik.

Láttuk, hogy az erdélyi politika már 1681 végén jutott a fordulóhoz, midőn Thököly aláásta Teleki tíz évi munkája eredményeit. De ekkor csak az eszközök változtak, a czél, a caput rei, mint Apafy mondá, a régi maradt. Erdély kibővítését egész a Tiszáig, most nem a török fegyver, hanem a bécsi udvar jó indulata segélyével akarták elérni az erdélyiek. De nem Leopold véduraságának elismerésével akarták e jó indulatot kinyerni. Bármily szólásmódokkal élt Vajda László 1682-ben s 1683-ban, követségeinek egyik főczélja a török-osztrák béke közvetítése volt. E közvetítésért Apafy a caput reit várta jutalmúl, mi nem látszott képzelgésnek akkor, midőn a bécsi udvar egy pártja oly igen óhajtotta a békét. De a követküldéseknek meg volt az a gyakorlati czélja is, hogy Apafy a török önkénytelen szövetségesének tünjék föl, a ki annak idején jogosan számíthat a császári fegyverek kiméletére. Mert nem kell hinnünk, hogy 1684-ben Apafy «késznek nyilatkozott volna Erdélyt a király hadainak megnyitni».[392] Ez évben s később is, Apafy követei egyre a békét akarták közvetíteni, remélvén legalább a Barcsai alatt felszaporodott évi adó leszállítását. Volt némi önámítás is e diplomatiai munkásságban, de másrészt a czélszerűség követelte, hogy a barátságos érintkezés fonala meg ne szakadjon Erdély és a bécsi udvar közt.

Azonban 1685 elején színt kellett vallani. Leopold kormánya ekkor Erdélyre, Oláhországra és Moldvára akarván kiterjeszteni fenhatóságát Dunod patert elküldé Fogarasba. De a magyar koronától való szoros függést, melyet Dunod javasolt, minden aggály nélkül visszautasítá Apafy ekkor, midőn még a fölkelők s a törökök várai távol tartották a császári fegyvereket az erdélyi határtól. Dunod útja még sem volt egészen eredménytelen. April 14-én titkos szerződést kötött Telekivel Kercsesorán. A szerződés a császár nevében bocsánatot ígért Telekinek eddigi szerepléseért, különböző jószágokat, esetleg oltalmat s menhelyet biztosított számára, ha Teleki viszont elősegíti az erdélyiek csatlakozását a császáriakhoz, ezeknek élelmezéséről gondoskodik s lehetővé teszi átkelésöket az erdélyi területen. Egy történetírónk e szerződést «a hazai közérdek vétkes megbántásának» nevezi.[393]

Szeretnők tudni, hogy Apafy ismerte-e a kercsesorai szerződést? Bajos e kérdésre válaszolni határozott adatok nélkül, mert számba kell vennünk, hogy Telekinek tartania kellett a fejedelem szeszélyeitől s hirtelen föllobbanásaitól. Csak az bizonyos, hogy elfogadható okokkal igazolhatta volna eljárását. Sejtette, hogy a folyó háború véget fog vetni a török hatalmi állásának. Mint gondos családapa, biztosítani akarta gyermekei jövőjét oly válságos időkben. Úgy gondolta, hogy Erdélynek is sokat használhat egy hű erdélyi, kit a bécsi udvar saját lekötelezett hívének gondol. Mert nem szándékozott minden körülmények közt teljesíteni a Kercsesorán elvállalt kötelezettséget. Bármennyire örült a magyarság felszabadulásának, Erdélyre nézve kívánta volna az addigi államjogi viszony épségben maradását, kivált ha leszállíttatnék a töröknek járó évi adó. Azt sem bánta volna, ha sikerül Leopold fenhatósága alatt Erdély számára annyi szabadságot biztosítani, mennyit a porta megengedett az országnak. De az esetre, ha az udvar megtámadván Erdély önállóságát, el volt szánva annak tőle telhető védelmére a nélkül, hogy magát igen az előtérbe tolja, nehogy elessék a Kercsesorán megígért előnyöktől. Erdélyre nézve minden haszon nélkül.

Meg is történt az első támadás még 1685 septemberében, midőn Leopold bejelenté Apafynak, hogy a töröknek az eszéki hídig való visszaverése után a császári seregek Erdélyhez közelítenek, kérvén a fejedelmet, hogy támogassa azokat a téli szállások elrendezésével s az élelem beszerzésével.[394] Ép attól irtóztak az erdélyiek, hogy ily terheket kell viselniök s midőn a kéretlen vendégek valóban megérkeztek, Apafy Dunod paterrel, ki ekkor újra Erdélyben volt, Ebesfalván november 27-én szerződést kötött, melynek értelmében a császáriaknak ki kellett volna vonulniok minden Erdélyhez tartozó helységből, mely a hódoltság területén kívül esik. E kedvezményért százezer tallért akart fizetni Erdély s azonkívül tömérdek eleséget ígért oly kikötéssel, hogy ez adományok præcedensül ne szolgáljanak.[395]

Dunod a vezénylő tábornokok megkérdezése nélkül kötötte meg a szerződést, melynek érvényét megsemmisíté Caraffa azon kijelentése, hogy a csapatoknak a tavaszig az erdélyi területen kell maradniok.[396]

Caraffa jóval többet követelt a hadak kivonulása díjául s neki ugyan hiába fejtegették az erdélyi követek, hogy az ő országuk nem «peculiuma» Leopoldnak. Készpénzfizetésre nehezen volt bírható Apafy, azért Mármaros, Kővárvidéke s kivált a szerencsétlen Debreczen viselték a Caraffától kirótt terhet.

S így valóban királyi peculiummá lett Erdély, az óvástételek ellenére is. Már 1685 novemberében, midőn az idegen hadak a határszélhez értek, e jogtalan állapot szabályozására törekedett Apafy tanácsa. Bécsbe küldetett a Haller-féle követség, az egyezség megkötése végett. Ha a követségnek adott utasítás a szerződés alapjául elfogadtatik, Erdély oltalmat, területi kikerekítést, teljes önállóságot s még közvetítői szerepet is nyert volna, az ellenszolgálatok kijelölése nélkül. A jámbor óhajok e teljességét csupán a fejedelmi tanács megkérdezése után korlátozhatták a követek engedmények s ígéretek által. Nevezetes, hogy az alkut nem a magyar királylyal, hanem a római császárral szerették volna megkötni az erdélyiek. «Legyenek azon» – így szól az instructio – «ne másutt, hanem az német cancellárián expediáltassanak… az tractusról való levelek…»[397] Ily módon inkább remélte Erdély önállósága megóvását, kivált a vallás ügyében, mert főleg a vallásszabadság s a katonai élelmezés miatt idegenkedett a magyar korona fenhatóságától. Csak az időt töltitek, mondá 1686 áprilisában egy minister Halleréknak, kik január óta időzve Bécsben, még az évi adó megadására sem voltak bírhatók.[398] Valóban időt akartak nyerni Erdélyben és csak a végső szükség esetén nyugodtak volna meg az államjogi viszony megváltoztatásában.

De Leopold kormánya unni kezdé a várakozást. Erdély, Moldva és Oláhország birtokát a diadalok egyik legszebb jutalmának tekintette az udvar s egyelőre is a téli pihenő végett szüksége volt e még el nem pusztult területekre. Leopold állítólag ministereinek tudta nélkül hagyta meg Scherffenbergnek, hogy hajtsa végre fegyveres erővel azt, mit Dunod diplomatiája el nem ért.[399] Scherffenberg 1686 május elsején Kende Ádámot küldé Apafyhoz azon izenettel, hogy csatolja hadi erejét az övéhez, mert azért vonul az ország belsejébe, hogy megvédje azt a török s tatár ellen.[400]

A véletlen okozta, hogy ez indoklás nem látszott puszta ürügynek. Mert Thököly a szegedi vereség után a Maroson át elmenekülvén, április 28-án Jenőhöz ért s innen Lessenyei Nagy Mihályt küldé a fejedelemhez s a rendekhez, hogy sürgesse az ügyet, melyet Kende Gábor s Báncsi Ádám, Thökölynek már régtől fogva Erdélyben időző követei, el nem intéztek. Lessenyi Nagy arra kérte az erdélyieket, hogy engedjék meg az országon való átmenetelt s urának hadaival egyesülve Munkács segítségére induljanak. E kívánságot Erdélyben kifogásnak nézték. Nem ez a rövidebb út Munkács felé, – mondották – mivel Erdélyen át tizenhét magyar mérföldet kellene kerülnie Thökölynek, még pedig «nehéz, köves, hegyes, erős» útakon s ép a német hadsereg állomásain keresztül.

Igaz is, hogy nem e vállalat volt Thököly jövetelének egyedüli czélja. Most is, mint elfogatása előtt s közvetlenül kiszabadulása után, menedékhelyet keresett Erdélyben, hogy onnan újra visszaszerezze elvesztett hatalmát. Május elején már Hunyadba vonult hajdani jószágaira, fenyegető közelléte által akarván Erdélyt a tőle ajánlott unio megkötésére bírni. Thököly a nagyvezir fermánjára hivatkozott, az erdélyiek eleintén kimélték, tekintettel a törökre s területük épségére. De követeinek kitérő válaszokat adtak s nehezen tűrték, hogy Thököly hadakat fogad, élést szerez s általában úgy rendelkezik, mintha ura volna Erdélynek. Thököly azt mondta, hogy az erdélyiek kötelesek élelmezni a hatalmas császár hadait s végre határozott választ kíván. Május 22-én Kendét és Báncsit felhatalmazta utolsó feltételei előterjesztésére oly meghagyással, hogy siessenek vissza hozzá, ha az erdélyiek újra halogatnák a választ. Mindenek előtt fejedelmi czímének elismerését kívánta Apafytól, kinek fogadott fia akart lenni. Erdélyi honosságának törvényes megerősítésével együtt elkobzott jószágait is követelte. Egy nevezetes erdélyi várat is kívánt menhelyül, hogy «szorosabban köteleztetnék az nemes haza szolgálatjára». S végül a mostani alkalomra kétezer katonát kért a saját zsoldjára.

Apafy sokallott ily árt a fogadott apa czímért. S Hunyadmegye pusztulását sem lehetett tovább nézni. A Scherffenberg ellen táborba szállt erdélyi hadból junius 2-án indúlt el egy csapat Thököly ellen, Kálnoky Sámuel és Kabos Gábor vezetése alatt. Thököly biztosságban érezte magát Hunyadvárában, Kendét és Báncsit türelmetlenül várta, de különben örvendett a munkácsi s egyéb híreknek, újra «a bányavárosoktól fogvást való földnek protectiója alá való folyamodásáról» álmodozván. Gyulafi Györgyöt mintegy 250 emberrel őrjáratra küldötte, a mellette maradt rácz, török s magyar katonaság számra és minőségre nézve alig volt kiváló. Kálnoky észrevétlenűl közeledett Vajda-Hunyadhoz. Egy órányira volt tábora a vártól, midőn Thökölyt valaki értesíté a veszélyről. Háromszáz lovast hagyott hátra, kik a reggel négy órakor Hunyadra érkezett erdélyiekkel megverekedvén, fedezték Thököly futását. Szerencséjére jobb kalauza volt, mint az erdélyieknek, kik két mérföldnyire üldözték. Thököly egyenesen Facsetra futott, elhagyva összes tábori készletét, éléses szekereit s pénzes ládáit. «Egy mentém rajtam lévő köntösömön kívül, egy ingem vagy dolmányom nem maradott» – így panaszkodék.[401]

Annál nehezebb volt Scherffenbergtől szabadulni. – Lehetetlen dolog az ő kegyelme kívánsága szerint magunkat a török ellen declarálnunk – izenék a rendek a tábornoknak. Scherffenberg azonban kényszeríteni akarta Apafyt semlegessége feladására. Erdély hűségének jeléűl fontosabb várak átadását kérte s csak akkor szándékozott elállani a további előnyomulástól, ha jóval több élelmet szolgáltatnak neki, mint a mennyit Apafy adni akart. A várak átadásától irtóztak az erdélyiek s kérték Scherffenberget, hogy várja be Hallerék alkudozásának eredményét. Bécsben eleintén nem is kívánták Kolozsvár és Déva átadását s úgy látszik, hogy Scherffenberg ösztönzésére csatolták e pontot a diplomához.[402] Csupán az utólagos jóváhagyás fentartásával fogadták el a követek e pontot s valóban Erdélyben, hol a portai fenhatóságnak a magyar koronára súlyosbító föltétel nélkül való átszállítása is igen népszerűtlen volt, a Kolozsvárra s Dévára vonatkozó pont miatt el nem fogadták a Bécsből küldött diplomát.

Bécsben s Scherffenberg táborában e makacs idegenkedés miatt Telekire hárítottak minden felelősséget. S noha alig egy évvel azelőtt Leopold irásban fejezte ki neki elismerését a kercsesorai szerződés megkötése alkalmából, az udvarnál most azt beszélték róla, hogy a bécsi kormány irányában érzett konok ellenszenvből képes volna Erdélyt veszedelembe sodorni.[403] E vélekedés terhére esett Telekinek. Midőn Nagy Pál majus elején Bécsbe küldetett, a fejedelemtől kiállított megbízó levél kötelességévé tette, hogy «tudakolja meg Teleki főgenerális hívünk ő felsége udvarában sinistre lett vádoltatásának okozóját, mert ugyanis az odafelvaló s mind pedig egyéb dolgaink administratiója nem egy privata persona, hanem közönséges tetszésből szokott az mi hazánkban folytatni; magának ő kegyelmének is egy voxa levén mindenekben».[404]

Csakhogy e voxnak döntő súlya volt az ügyek vezetésével megbízott «deputatusok» üléseiben. Legkomolyabban Bethlen Miklós ellenkezett Teleki nézeteivel.

A történetíró s kanczellár fia ifjúságában sokat utazott s külföldi egyetemeken is tanult. Úgy hitte, hogy a külföldi szokások és viszonyok ismeretére nézve Erdélyben senki sem vetekedhetik vele. Kissé lenézte Telekit, mivel szerinte természeti adományai «a jó cultura, tanítás és experientia» híjával voltak. Teleki hatásköre régebben is bántotta hiuságát s kivált azóta fokozódott féltékenysége, mióta az erdélyi politika bonyolultabbá lett s vezetését oly tanúlt elmére kellett volna bízni, minő csak egy volt Erdélyben.

Úgy látszik, hogy elégületlenségét az erdélyi politika vezetőjével, el nem titkolta Scherffenberg előtt s bizonyos, hogy megnyerte a tábornok kegyét. Teleki ellenben éreztetni akarta a tábornokkal, hogy idegen földre lépett; szerette, hogy a parasztság pusztán hagyja a területet, közfelkelést rendezett s örült, ha az erdélyi katonaság zaklatta Scherffenberget. «Csipik hát Scherffenberget? Hadd, hadd, de bizony még jobban kell csipdesni» – mondá Bethlennek.

Bethlen hibátlan logikával kifejté, hogy ez állapot sem békének, sem háborúnak nem nevezhető. Szerinte már a nagy háború kitörésekor kellett volna a külföldi protestans fejedelmek segítségével néhány ezer zsoldost fogadni. «Most minket nem fognának be, mint az ökröt, nem tartanának favágó tőkének.» Igy azonban el kellene fogadni a diplomát, legalább egy hitlevelet szegezhetünk az erőszak ellen s egyelőre jó lesz a németet meg nem haragítani. Igy beszél Bethlen önéletrajzában, noha nem bizonyos, hogy egészen így beszélt-e akkor, midőn bölcsességének még hasznát vehették volna.[405]

Teleki elhallgatá – így végzi elbeszélését Bethlen – de úgy hiszszük, hogy nem azért hallgatott, mintha nem bírt volna válaszolni.

Tízezer zsoldos fogadására s bizonytalan ideig való ellátására bajosan vállalkoztak volna az erdélyiek, míg a veszély nem volt kézzel fogható. Még bajosabb lett volna engedélyt nyerni a német muskatérosok toborzására a protestans fejedelmektől, vagy a lengyel királytól. S biztosra volt-e vehető, hogy e hadi erő távol tartja a határtól az idegen hadat s hogy Erdély nem lesz-e kénytelen egy vesztett ütközet után elfogadni a győző föltételeit? Úgy hitte Teleki, hogy a harczi vállalatok helyett tanácsosabb lesz a diplomatia eszközeivel élni. Már 1682-ben érintkezett a lengyel udvarral, mi akkor fölkeltette az erdélyiek gyanúját, de 1683-ban, midőn a bécsi udvar Sobieskyt Erdélybe szerette volna küldeni, mindenki belátta, hogy hasznára vált Erdélynek Teleki elővigyázata.[406] Várt némi eredményt a protestans fejedelmek s kivált a brandenburgi választó jó indulatától, de leginkább a szomszédos lengyel udvarra kívánt hatni, melyet viszontszolgálatokkal lekötelezhetett. «Hidd el posteritas párisi szél fútta el a te diplomádat a lengyel János király trombitája által» – mondja Bethlen, mivel a Párisból sugalmazott lengyel udvar követe értesíté Telekit, hogy Scherffenbergnek távoznia kell az országból.

Alapos értesülések beszerzése volt egyik főczélja a lengyel barátság keresésének, de a párisi szél nem ingatta meg Teleki elhatározását. Buda elfoglalása előtt még tartania kellett a törököktől, úgy hitte, hogy kár volna sietnie oly föltételek elfogadásával, melyeknél az udvar úgy sem állapodnék meg, ha a körülmények neki kedveznének, mint az 1685 őszén Dunodval kötött szerződés története is mutatta. Igy legalább nem önkényt nyitott kaput az idegennek, mi neki is, de kivált a vénülő s beteges fejedelemnek igen rosszul esett volna. Különben maga hitte a legkevésbé, hogy halogató politikája meg fogja menteni Erdély teljes önállóságát. «Ezekben az állapotokban – írja a fejedelemnek – isten s nem ember adhat egyenes tanácsot».[407]

Akkor írta ezeket, midőn Erdélynek Caraffával kellett alkudoznia az 1686/7-iki téli szállás költségeiről. Nem sok túlzással írták a deputatusok 1687 aprilisában, hogy 1685 novembere óta «milliókra menének már fel, a mennyit adtunk, küldtünk és erőszakosan elvontanak együtt másutt rajtunk».[408]

De minden eddigi kirovást fölülmult az összeg, melyet a lothringiai herczeg kívánt a harsány diadal után. Tizennyolczezer embert vezetett[409] téli szállásra Erdélybe s mivel az erdélyiek nem eleget ígértek s a török boszujára hivatkoztak, tényekkel akarta elejét venni a hosszas alkudozásnak. Somlyót, Kolozsvárt, majd Szamos-Ujvárt meghódoltatta és «oh szomorú idők – beszéli az itélőmester – az alatt tractálván velek, beljebb-beljebb jöttek».[410] A Balázsfalva mellett october 27-én kötött szerződés szerint nem két, hanem tizenkét várba kellett Erdélynek a német őrséget bocsátania s hétszázezer forinton kívül tömérdek eleséget és takarmányt szolgáltatnia. A herczeg eleintén portiókat akart kivetni, de az erdélyiek kérelmére szívesen átszámította azokat készpénzre. Gyűlöletes volt Erdélyben a portio elnevezés, mely az adózásra köteles alattvaló viszonyára emlékeztetett. Általában a szerződéshez csatolt pontok s kivált az, melyben a herczeg ígéri, hogy tavaszra kivonúl a katonaság, az ideiglenes conventio jellemét adják a szerződésnek s jogilag épségben hagyják a fejedelemség önállóságát.

De az ideiglenes állapotba vetett reményeket megszüntette a hír, hogy Caraffa veszi át a főparancsnokságot. Caraffa még négy várat s határozott hűségi nyilatkozatot követelt. Teleki volt a hozzá rendelt küldöttség vezére. Caraffa már előbb is szeretett volna Telekivel személyesen alkudozni a téli szállásolások ügyeiről s noha Teleki kerülte a találkozást, úgy látszik, hogy már 1688 előtt igyekezett a tábornok kegyét megnyerni. Most azonban, midőn a vad katona rég kilátásba helyezett megjelenésével tisztelte meg Erdélyt, Teleki jónak látta végkép elejteni a halogató politikát. Gyorsan átadattak a várak s majus 9-én alá volt írva a szebeni nyilatkozat, melyben Erdély kijelenti elszakadását a portától s elfogadja a magyar korona fenhatóságát. E gyorsaság jól esett a tábornoknak, emelte az udvarnál buzgalma s eszélye hírét. «Jó affectioban» tartotta Telekit. Az erdélyi közvélemény előtt e viszony ártott Teleki hírnevének. «Miért kelle, uram – kérdé Telekitől Pataki, a kolozsvári professor – feladni a szegény országot?» «Két gonosz közül – válaszolá sóhajtva Teleki – jobb volt a kisebbiket választani; ez a német fegyverre hánta volna az ország népét, ha be nem esküdünk s török uram, a bestye pogány nem vette volna el rólunk.»[411]

Nem kellene felejteni, hogy a szebeni nyilatkozat óta szerzett befolyást Teleki nem csupán saját s családja javára használta fel. A szebeni nyilatkozat fentartja a balázsfalvi szerződéshez csatolt pontozatok érvényét s a mennyire lehetett, tényleg is éreztetni akarta Teleki, hogy a katonai invasio el nem temette Erdély önállóságát. Igy midőn kivitte Caraffánál, hogy erdélyi hadak is részt vegyenek az ellenszegülő basák megfékezésében s hogy erdélyi törvényszék ítélje el a fölkelés vezetőit.[412]

Ez új állapotok Thökölynek tetszettek a legkevésbé, mert most már két kibékült ellensége zárta el Erdélytől. A szégyenletes hunyadi vereség fokozta haragját Apafy s udvara ellen. Akkor nem mert a szegedi táborba menni Amhád szerdárhoz, ki felszólítá, hogy csatlakozzék hozzá még fenmaradt erejével. Nem bízott a szerdárban, attól tartott, hogy az erdélyiek felingerelték ellene. «Félénk ember vagyok – írja ekkor – nem merem a szerdárnak elpanaszolni bajomat.» Inkább akart «arczával a nagyvezír lábai elé borúlni» s annak parancsára 1686 junius 23-dika körül Pirotba (Sarkiöi) érkezett, a jancsár aga táborába. Szulejmán ekkor Drinápolyból az ostromlott Buda segítségére indúlt. Thököly hozzá küldte embereit, hosszú iratokban vádolva Apafyt, hogy a porta ellenségeivel tart s hogy őt megrohanta, mint egy «útonállót». De az erdélyi követek sem voltak restek, vádakra vádakkal feleltek, pénzzel «csinálgatták» az elméket. Szulejmán nem volt megelégedve Apafyval, szemére hányta, hogy elődei szembe mertek szállni a némettel. Átlátta az erdélyiek kettős játékát, kik a német ellen török segítséget hívtak s azután mindenféle ürügy alatt eltávolították országukból a küldött csapatokat. Szívesen vette volna, ha Thököly leszorítja Apafyt trónjáról, de most más baja volt, mint összetűzni Apafyval Thököly miatt s meghajolt az erdélyiek különböző természetű érvei előtt. Sophiába érve junius 22-én meghagyta, hogy a hozzá siető Thököly Belgrádba menjen; mert csak ott fogadhatja. Ez által megtagadta tőle a fejedelmi személynek járó tisztességet, mi oly rosszúl esett Sophiában tartózkodó kapitiháinak, hogy az erdélyi követ szavai szerint «sirának mint valami rossz asszonyok». Belgrádban julius 14-én fogadta a nagyvezír Thökölyt s tudtára adta, hogy elveszi tőle katonáit. Szulejmán az erdélyiek előtt úgy nyilatkozott, hogy így bünteti azt, ki Erdély engedélye nélkül zavarta, de Thököly előtt egy titkos audientián kifejtette, hogy jobb lesz kimélnie személyét, bevárván a hadjárat eredményét. S így a nagyvezír szavai szerint «Thököly mint egy bolygó úgy járt» had nélkül, mialatt Budáért harczoltak a keresztyén seregek.[413]

S valóban elég messze bolygott, Belgrádról Eszékre s innen a horvát határszélen majdnem a stájer földig. Úgy látszik, katonákat toborzott, a horvát rendeket is felszólította szabadságuk védelmére, de a horvátok, kik 1683-ban sem szegődtek hozzá, Bécsbe küldötték patenseit.[414]

Mialatt a vezír «szaladó útjában» Buda alól Belgrádnak tartott, Thököly elküldötte Váradra vagy 260 emberrel, megparancsolva a váradi töröknek, hogy kísérjék el Munkácsra.

September 21-én már Szalontáról küldé parancsait a falusi biráknak az élés beszerzése végett, de mivel a váradi basa «becstelenűl bánt vele», nem akarván megadni a segítséget, nemsokára visszatért s november 4-én ujra Belgrádra érkezett, Petrőczyt Váradon hagyván «hogy az Munkácsban levő magyar nemzet valami formában ne desperáljon».[415]

Bizonyos, hogy Mehemed váradi basa kimentette eljárását a nagyvezír előtt. Úgy látszik, hogy Szulejmán nem is sokat törődött Munkács megmentésével, fermánjaival kedvet csinált Thökölynek s arra számított, hogy Thököly Váradra érve vagy Egert élelmezhetné, vagy legalább a szomszédban elszállásolt németeket háborgathatná. Azért ujra útnak indítá 1687 elején tatárokkal együtt. Úgy látszik, hogy Thököly most jobb sikert remélve indúlt el Gyuláról Váradra, február 16-ika körül. De a basa most is megtagadta a munkácsi útra kért kíséretet, mondván, hogy Thököly nem hozott új fermánt. A Thökölyvel érkezett tatárok s az Ubrisi vezérletére bízott magyarok Váradon maradtak, de Thököly szomorúan szánkázott vissza Gyulára Petrőczi társaságában.[416]

Így élt vissza hiszékenységével a török s most levertségében másik pártfogójára gondolt, ki a legkeresztyénibbnek nevezte magát. «Az ottomán pokolban – írja Gyuláról martius 28-án XIV. Lajosnak – nyomorúltan s siralmasan élek». Mivel isten után csak a királyban bízik, könyörög neki, hogy hallgassa meg hozzá induló követét, Izdenczi Mártont. Izdenczinek Munkácson s Lengyelországon át kellett volna Párisba mennie, de juniusban még lengyel földön volt s úgy hiszszük, hogy Béthune nem is küldötte tovább.[417] Béthunehez folyamodtak Munkácsról is Thököly hívei a fejedelmök érdekében, de XIV. Lajos portai követe útján intézte el azt, mit Thökölyért tenni kívánt. Főleg három kívánsággal ostromolta Thököly XIV. Lajos kormányát. Pénzt kért, környezetének tagjai közt egy franczia residest is szeretett volna látni, például Forvalt s végül azt kívánta, hogy XIV. Lajos követei támogassák ügyét a portán.[418] Mindebből igen keveset teljesített XIV. Lajos 1686 derekáig. Röstelte az összeköttetést a lázadóval, a török vasalljával. «Kellemes dolog ismerni a Thökölyvel történő dolgokat,» – írja Croissy – «midőn az isteni gondviselés még továbbra is meg fogja áldani a török ellen küzdő keresztyén fegyvereket.» De nemsokára bővebb áldást öntött az isteni gondviselés a keresztyén fegyverekre, mint XIV. Lajos kívánta, ki attól kezdett tartani, hogy Leopold nagy diadalai meg fogják könnyíteni a béke, s mi még rosszabb, a császárra nézve igen előnyös béke megkötését. Azért tanácsosnak látszott el nem hanyagolni a keleti zavarok fentartásának bármily csekély tényezőjét is. XIV. Lajos 1686 julius 19-iki megbízása szerint Girardinnak a portán fejtegetnie kellett, hogy a török érdek nem engedi meg «a szerencsétlen Thököly» elejtését. S e fejtegetések annál behatóbbakká lettek, mennél jobban haladtak előre Leopold seregei.[419]

Egyelőre a franczia pártfogásnak nem sok hasznát látta Thököly. Nehéz nyavalyában feküdt Gyulán s kígyógyulása után is itt maradt junius elejéig.[420] Ekkor Temesváron át Belgrádba húzódott hadával, mert Szulejmán hívta oda, hogy részt vegyen ő is az 1687-iki hadjáratban. Midőn a nagyvezír Belgrádról Eszék felé vonúlt, a péterváradi hídon nem mert átmenni «német bűzt érezvén». Ott hagyta tehát Thökölyt Dsafer basával együtt a híd őrizetére julius 9-én.[421] A német ugyan nem bántotta a hídőrzőket, de bajban voltak, midőn a nagy harsányi vereség után a török tábor fellázadt Szulejmán ellen. Dsafernek is futnia kellett, Thököly Szalánkeménbe menekült, s itt biztosságban volt. Ide húzódott Maurocordato is a nagy katonai forradalom elzajlásáig.[422]

Thököly azonban nem bírt nyugodni. Munkács sorsa nyugtalanítá s october végén újra Nagyvárad környékére sietett. Volt vagy másfél ezernyi lovas s gyalog hada, mely sokat prédált és sarczolt. Biharmegyében, de Munkácsig el nem jutott. Heisler azonban nem akarta tűrni e szomszédságot. Thököly vagy 300 lovassal egy szomszédos faluban volt, midőn Heisler 1688 februar 13-a körűl meglepte gyalogságát Telegd mellett. Thököly rögtön elmenekűlt, vagy 600 embere ott veszett, gyalogsága már alig maradt. Ehhez járúlt, hogy a váradi basa nem akarta embereit a várba fogadni, csak a környékét engedvén át nekik.[423] De e környék kevés biztosságot nyújtott neki; midőn aprilis elején Várad előtt táborozott még megmaradt ezer emberével, a labanczok ebéd közben szalasztották meg, úgy hogy megrakott asztalához ülhettek.[424]

Pedig Thököly szeretett volna megmaradni e tájékon. Nagyváradon nem érezte magát száműzöttnek, innen Erdélyt nyugtalaníthatá s itt a magyar területről újabb erősbödést remélhetett. Midőn távoznia kellett, egyik főtisztét, Bige Györgyöt, Váradon hagyta residensűl. Corbelli alezredes azonban julius 11-én elfogta a residenst s megvédte a magyar katonái ellen, kik fel akarták nyársalni a tőlök pribéknek nevezett foglyot.[425]


66. SZULEJMÁN PASA LEFEJEZTETÉSE 1688-BAN.[426]
Egykorú rézmetszet után.

Thököly ekkor már újra Belgrádnál táborozott. Itt ugyancsak változott viszonyokat talált. Szulejmán ki volt végezve, utódja Siavus elesett a lázadók elleni küzdelemben, s ennek utódját Ismailt majus eleje óta Mustafa váltotta fel. IV. Mohammed sem uralkodott többé, utána II. Szulejmán neveztetett «isten árnyékának a földön». Még le nem csillapultak a katonai forrongások, midőn a bajor választó Belgrád ellen indúlt. A lázadó Jegen Osman basa vezette a vár védelmét, magához ragadván a seraskieri hatalmat. Ez általános fejetlenség közepett a Czigánysziget megszállásával bízták meg Thökölyt. A megbízatás igen fontos volt, mert a Czigányszigetről gátolni lehetett az átkelést a Száván. Csakhogy Thököly hadaival s a hozzá rendelt tatárokkal nem lehetett sokra menni oly harczedzett s győzelemhez szokott csapatok ellen. Megtámadta ugyan az első átkelőket augustus 7-én éjjel, de már 8-án reggel Sereni táborszernagy 4000 császári katonával elsánczolta magát a jobb parton.[427]

Úgy hiszszük, hogy Thököly még háborgatta ellenségét az erődítés munkája közben, de nemsokára lefelé indúlt tatárjaival a Duna mentén, pusztítván a vidéket.[428] Szolgálatokat is tett a török ügyének. Augustus 22-én megegyezett a vetiszláni török parancsnok a Csernecznél táborozó Veteranival, hogy átadja neki a várat az őrség szabad elvonúlása feltétele alatt. Ugyanekkor több száz hajó érkezett a Dunán e környékre az elfoglalt Belgrádból menekülő törökökkel. A hajók szabad elvonúlását is kikötötték a törökök nagy összegeket igérvén. Már kicseréltettek a túszok, kiknek élete kezeskedett volna az alkú teljesítéséért, midőn Thököly Vetiszlánra tört s a keresztyén túszokat magával vitte. Midőn Veterani emberei Vetiszlánra értek, a helység már el volt pusztítva s a hajók nagy része is elmenekült Thököly segélyével a megáradt Dunán. Thököly később azt állította, hogy ekkor vagy ötezer s nehány lelket szabadított meg Veterani kezéből.[429]


67. BELGRÁD OSTROMA 1688-ban.[430]
Egykorú rézmetszet után

Thököly ezután a töröktől elhagyott Widdint szállotta meg kétezer emberével. A császáriak egy ötszáz magyarból s ezernél több ráczból álló csapatot küldöttek Thököly ellen, de a magyarok előre értesíték Thökölyt s így mint Caprara mondja, «hűtlenül nehány száz ráczot a mészárszékre» hurczoltak. Thököly ez ütközetet legszebb fegyvertényei közé sorolta. Azt állította, hogy vagy négyezer rácznak holttestéből rakatta Widdinnél a halmot, melyet Thököly halmának neveztek akkor.[431] A tőrbe esett csapatnak kellett volna fedezni a kétszáz lőszerrel megrakott s állítólag Widdin ostroma végett előre küldött hajót, melyeket Thököly hatalmába ejtett. Igy jelenté a portára, hol mind e hírek igen jó benyomást tettek, s mivel akkor már XIV. Lajos megszegte a regensburgi fegyverszünetet, Girardin élénken sürgette Thököly jutalmazását.

Az oláh vajdaság lett volna a jutalom. Serban Cantacuzen halálának híre november 20-án ért Drinápolyba s a hírt vivő bojárok Brancovano Constantin megerősítését kérték. Négyszáz erszény adott nyomatékot e kérelemnek, a nagyvezír el is halasztotta a Girardintól küldött Fonton audientiáját 22-éig, hogy a bevégzett ténynyel válaszolhasson neki. De Fonton nem beszélt hiában. Mustafa megigérte, hogy Widdint vagy környékét átengedi Thökölynek téli szállásúl s hogy a vajdától fizetendő háromszáz erszényből ötvenet neki fog utalványozni.[432]

II.



Ily körülmények közt Fonton fölöslegesnek hitte újra megkérni a nagyvezírt, hogy ki nem szolgáltassa Thökölyt a császáriaknak. A nagyvezír már előbb is kijelenté, hogy török miniszter ily hitványságra soha sem fog vetemedni.[433] Mert Thököly kiszabadulása óta e kérdéssel a porta többször is kénytelen volt foglalkozni. A váradi fogság előtt egy czélzás elég volt arra, hogy Ibrahim felajánlja Thökölyt, de 1686 óta a császáriak kapták fel a gondolatot s a török volt a tartózkodó. Caraffa hozta szóba ez ügyet. Hozzá fordúlt 1686 őszén a Szulejmántól küldött Mehemed aga útlevél végett, mivel Bécsbe indúlt a békét kérni. Caraffa megjegyzé, hogy a császárnak ily ügyben eljáró követei nem szoktak üres kézzel a portára küldetni. Az aga eleintén pénzre gondolt, de Caraffa felvilágosítá, hogy Thököly fejét tartaná a legillőbb ajándéknak.[434] Szulejmán nem sajnálta volna átadni a kért ajándékot – a megkötött béke után. Az aga, ki e szóbeli válaszszal tért vissza Caraffához 1687 mártiusában, még nem hozott oly megbízást, mely a béketárgyalások megindítását lehetővé tette volna. Azért Caraffa a hadi tanács meghagyásából kijelentette, hogy ő Thökölyt csak a maga számára kérte ajándékul.[435] Midőn az év végén Eger visszafoglaltatott, Rustem, az utolsó egri basa nyilatkozatából Caraffa azt vette ki, hogy a kívánt ajándék megszerzése sikerülni fog.[436] A súlyos csapások végre megtörték az osman büszkeséget. Az eddigi kísérletek alkalmával a törökök formulázott feltételeket bemutatni nem akartak s kerűlték a látszatot, mintha a szultán békét kérne. De 1688-ban Zulfikar effendi s Maurocordato II. Szulejmán megbízó levelével küldettek az udvarhoz. October 13-án érkeztek a követek Pottendorfba s az első hónapokban sokat kellett foglalkozniok Thökölyvel, kinek rögtöni kiadását vagy legalább elzáratását követelték a császáriak. Az udvar e «botránykő eltávolítása előtt» nem is akart tárgyalásokba bocsátkozni, de a törökök azt válaszolták, hogy nem érdemes annyi szót vesztegetni Thökölyre, kit a porta egy kutyánál többre nem becsül. Valamennyi kérdésnek tisztázása után könnyű lesz ezzel végezni.[437]

S ez nézetektől el nem állottak. Csakis martius közepén határozták el a császáriak, hogy kár volna Thököly miatt a «fő művet» késleltetni, mivel úgy sem lehet kényszeríteni a portát a kiszolgáltatásra.[438] Nem mondhatni, hogy a miniszterek csak ekkor látták be fáradozásuk hasztalanságát. Főleg két oka volt annak, hogy e kérdésnél ily hosszasan időztek. Nem akarták a békepontok közé felvétetni Thököly kiadatását, a törökök indítványa szerint, mert szerintök «ama gonosztevő nem méltó arra». Igaz ugyan, hogy Fürstenberg bíbornok a nymwegeni békébe foglaltatott, valamint Condé herczeg a pírenæibe, de a bíbornok fölemlítését nem igen helyeselte a közvélemény s Condé kegyelmet kapott, mielőtt a békébe foglalták nevét. Azért is illőbbnek látszott Thököly kiadatása kérdését a béke «præliminarejának» tekinteni.[439] S másrészt nem lett volna okos sietni a tárgyalásokkal.

Az alkudozó felek álláspontja oly távol állott egymástól, hogy igen hirtelen elszakadt volna az alkudozás fonala. Leopold mind arra vágyott, mi valaha a magyar koronához tartozott, a török Erdélyt s az elfoglalt területek egy részét sem akarta átengedni. A szent liga tagjai közt az egyetértés nem nyugodott szilárd alapon. Lengyelország a franczia befolyásnak engedve a békét elhalasztani kívánta s a havasalföldi tartományokat magának követelte, míg Velencze kivált a Herczegovina birtokára irányúlt törekvése miatt volt gyanús császáriak előtt. A német birodalmat forrongásba hozta XIV. Lajos betörése s Oraniai Vilmos vállalatának sikere még nem volt eldöntve. Ily körűlmények közt minél tovább kellett fentartani a szent liga egyetértésének látszatát s nem volt szabad elcsüggeszteni a török békébe vetett bizalmat, hogy erőt nyerjen a XIV. Lajos támadása által keltett ellenhatás s hogy minden eshetőségre a császár kezében maradjon az elhatározás lehetősége. E czélt elősegítették a külsőségek és az előzetes kérdések elintézésének halasztása.[440] Ez előzetes kérdések közé tartozott Thököly kiszolgáltatása is s annak szóba hozása miatt nem kellett tartani a császár addigi, vagy jövendőbeli szövetségeseinek idegenségétől.

Hope, a hollandi követ kérdezé a török küldötteket, hogy miért nem adják ki Thökölyt, ha csak annyira becsülik, mint egy kutyát? «Thököly valóban kutya – válaszolák ezek – ki a szultán parancsára lefekszik vagy fölugrik, ugat vagy elhallgat, de mégis az osman padisah kutyája, ki urának szavára mint bősz oroszlán törhet előre.»[441]

Képek nélkül szólva, Thököly valóban bebizonyítá, hogy tud ártani a padisah ellenségeinek, ha a kellő támogatásban részesűl. S 1689 első felében szívesen látták a portán Thököly követeit. A főkamarás s a tatár khán residense vezették be Sándor Gáspárt s Berthótyt a nagyvezírhez februar 25-én délután Drinápolyban. Mustafa nagy méltánylattal szólt Thököly érdemeiről. «Gondunk lesz reá – mondá a követeknek – bárhogy fordúljanak az események, hisz tudjátok, hogy fejedelemségeket osztogathatunk. Ki hallotta valaha, hogy a porta elhagyná védenczeit? Uratok meg lesz elégedve.» S midőn a nyár közelgett, száz tallérnyi ajándékkal, az élés beszerzésére szükséges fermánokkal bocsátá el a nagyvezír Thököly embereit, melléjök rendelvén Hussein boszniai basát.[442]

Hussein katonáin kívül Ali basa a Duna kapitánya, jelentékeny hajóhaddal támogatta Thököly vállalatát. Először is Vetiszlán ellen készülődött az egyesűlt kurucz-török tábor, a Kaldovo melletti erőd ellen, melyet Thököly az előző évben is megtámadott. Junius 16-án, egy nappal Ali basának Viddinbe érkezése előtt Thököly s Hussein elhatározták, hogy előhadaikat Vetiszlán ellen indítják. Junius 23-án Thököly is átkelt a Timokon s már 26-án hajnalban taraczkjaiból lövette a várat. A basák másnap elkészülvén a sánczokkal, követték a példát.[443]

Steta Brodán, rácz kapitány védte a várat, vitézűl ellenállván a túlerőnek, de a segítség megérkezését hiában várta. A császáriak nem könnyű szívvel hagyták veszni a várat, melynek birtokában az ellenség megnehezítheté a dunai közlekedést.[444] De Ali hajói elzárták a vízi útat s Badeni Lajos attól tartott, hogy a szárazföldi kerülőn át már későn érkeznék a segítség.[445]

Julius 6-án kiizente a kapitány a basáknak, hogy átadná a várat, ha nem lesz bántása. Thököly a Sophiából már útnak indított mozsarakat kívánván bevárni, nem akart kegyelmet adni, de Hussein s Ali időnyerés végett a szelídebb eljárást pártolták s így julius 8-án Thököly is kiállította a hitlevelet. Több mint kétszáz ember a kivonuló ráczok közől Thököly zászlóihoz csatlakoztak.[446]

Hussein beteges, erélytelen ember volt, ki nem azért siettette a vetiszláni ostrom befejezését, hogy rögtön folytassa a hadi műveleteket. «Embertelen szókra erumpált», midőn Thököly nyughatatlansága miatt háborgatva érezte magát, de Thököly keményen visszafelelt s végre a basa alkalmazkodott hozzá. Orsova megtámadása forgott szóban. A vállalat gyors sikere meglepte Thökölyt. Jelentéktelen csatározások után julius 15-én Orsovába vonúlhatott. Heisler ugyan oda sietett a veszély hírére, de rögtön visszavonúlt, úgy látva, hogy az ellenség igen jól el van látva lőszerekkel s hajókkal. Pedig ő Erdélyt féltette s annak védelme végett kimélni akarta erejét.[447] Csupán Karánsebest látta el négyszáz főnyi őrséggel, mielőtt Erdélybe húzódott. A Thökölytől előre küldött Sándor Gáspár Mehádiát pusztán találta s Karánsebes alól Temesvárra küldhette embereit.[448] S így szabaddá lett az út Sophiától Temesvárig, mi nagy eredmény volt magában véve is. A további teendők megállapítását el kellett halasztani Horváth István és Borbély István visszatértéig, kiket még Vetiszlánról küldött Thököly a portára diadalmi jelvényekkel s a zsoldnak sürgetése végett.

A visszatérő követek nyomában Hussein, a császár agája is megjelent a vetiszláni táborban julius 28-án s az egész tábor előtt Thököly nyakába adta a szultántól küldött nyusztos kaftánt, majd elolvastatá a szultán kegyes levelét. A császár agája pénzt aligha hozott, hanem sok jó szót s igéretet. De Thökölynek jól esett azt hallani, hogy «a császár mindenekben az ő informatióitól vár» s Orsovára is elmenne, ha Thököly jónak tartaná.[449]

A seraskier azonban tanácsosabbnak tartotta, hogy Thököly is elhagyja Orsova vidékét. Az agától hozott izenet nem sokat változtatott Thököly hadi tervén. Úgy látszik, hogy Váradig szeretett volna előre nyomúlni, de nem okvetetlen Orsován át, mert remélte, hogy Belgrádnál Ali hajóhadának s a seraskiernek segélyével jelentékeny előnyöket küzdvén ki onnan is czéljához ér.[450]

A vállalat sikerét előmozdíthatta volna az oláh vajda is, ki augustus elsején érkezett Cserneczhez. Brankován tudta, hogy Thököly a vajdaságra törekedett s különben is terhére volt az országa határán időző kurucz király. De úgy gondolta, hogy a nyílt ellenségeskedésnél többet ér a barátság mutatása s Thököly sem akarta elidegeníteni a vajdát. Augustus 4-én mintegy kétszázad magával áthajózott a Duna túlsó partjára a vajdához, kinek sátorában egy latin tolmács segélyével órákig értekezett a két versenytárs. «E nyájas és barátságos beszélgetésekben – mondja Thököly – volt hites atyafiság-fogadás is közöttünk, csókolódás között.»

A kölcsönös baráti szolgálatok közűl a legfontosabbak későbbre halasztattak, arról hallani sem akart a vajda, hogy a Dunán átkelve Thökölyvel együtt indúljon a Morava felé. Thökölynek örülnie kellett, ha távolléte alatt a török őrségekkel együtt a vajda is gondját viseli Vetiszlánnak s Orsovának.[451]

Augustus 5-én elindult Thököly hada Majdanpeken át Passarovicz felé. Augustus 11-én Passarovicz táján Madács Péter, az előhad vezére hírül hozta, hogy Badeni Lajos «minden reménységen kívül» már átkelt a Moraván vagy harminczezer fővel. Nemsokára érkezett Arab Redzseb seraskier tudósítása egy Belgrád felé küldött húszezer főnyi lovascsapatról. A seraskier terve szerint e csapatoknak el kellett volna űznie Badeni Lajos gyengének vélt hadát. Közelítsétek ti is arról az oldalról, izené a seraskier Thökölynek, Belgrád megszállásáról álmodozván.[452]

De a Madácstól hozott hírek lelohaszták Thököly vállalkozó kedvét. A hadi tanács, melyben a kurucz tisztekkel együtt a Thökölytől fizetett törökök tisztjei, Hussein agái, s a tatár «imrizek» vettek részt, a helyben maradást határozta el s a határozat üdvös voltát bizonyítá az augustus 16-án érkezett tudósítás, mely szerint Badeni Lajos a moravai hídnak védelméről gondoskodván, Nis felé vonúlt. S ugyanekkor érkezett a hír, hogy a Heislertől küldött D’Erbeville Orsovát háborgatja. Kétfelé oszlott a török császár hívének gondja. Sándor Gáspárt Nis felé küldötte a hadak egy részével, hogy Arab Redzseb parancsának is eleget tegyen, de ő maga Orsovának tartott «rettenetes útakon s kősziklákon által».

Itt ez évben utoljára még fölcsillant szerencséje. Augustus 23-án az Újpalánkán vezénylő hadnagy azon hiszemben lévén, hogy D’Erbeville még Orsován van, tizennégy sajkával, néhány hajdúval és ráczczal lefelé indúlt a Dunán Orsova elfoglalására. Midőn megtudta, hogy D’Erbeville már eltávozott, visszafordúlt néhány sajkával, de embereinek egy része nem akarta követni. Thököly az elmaradottak elé ment gyalogságával s ellenök rendelte Ali hajóhadát. A császáriak vissza akarta fordúlni, de az igen sebes Dunán nehezen fordúlhattak s kénytelenek voltak partra szállva lovasságukhoz csatlakozni, melyet a török lovasság már megtámadott. Thököly is átküldötte seregét a tulsó partra s a császáriak nagy veszteséget szenvedvén szétfutottak az erdős s hegyes tájon. Harmincz zászlójok s tíz szép sajkájok taraczkokkal az ellenség birtokában maradt.[453]

S így Orsova és Vetiszlán egyelőre meg voltak mentve, Heisler még mindig nem érezte magát elég erősnek az ostromra s különben is tudta, hogy a fősereg sikerei el fogják dönteni a dunai várak sorsát.[454]

S Badeni Lajos meg nem hiusította reményeit. Grabovacz, Batocsina s Nis mellett hatalmas csapásokat mért ellenfelére.

Arab Redzseb folyvást hívta táborába Thökölyt september 24-éig, míg a nisi csata meg nem történt. Vége volt az időknek, mikor Thököly az ily felhívásra nyugodt önérzettel, noha alázatás hangú mentségekkel válaszolt. Most valóban nem tudta, hogy nem fog e többet ártani a török ügynek Vetiszlán s Orsova cserbe hagyása, mint a török tábortól való elmaradása által? Szerencséjére Hussein a helybenmaradást pártolta, Brankován is attól tartott, hogy a határvárak elvesztése után kénytelen lesz minden tartalék nélkül meghódolni a császáriaknak. September elsején azonban mégis elindúlt Thököly a fővezér határozott parancsára s már Viddinbe ért, midőn Osman basa, a Duna mellé küldött új szerdár biztatására nem folytatta útját.


68. NIS OSTROMA.[455]
Egykorú rézmetszet után


Valóban nehéz volt eligazodni e válságos helyzetben, a portán sem igen tudták, hogy mit kell tenni. September 12-én egyszerre két tudósítást kapott Thököly, a kihaja sürgősen hívta Nisbe, Nemessányi pedig a fővezér azon izenetét hozta, hogy Orsova körűl maradjon.[456]

De a nisi diadal véget vetett minden habozásnak. Badeni Lajos közeledtének hírére el kellett hagyni Orsovát, Vetiszlánt és Thököly nem várta be Widdinben az october 14-én odaérkezett őrgróf hadát.[457]

A tábori élet sokszoros teendői közt sem szűnt meg Thököly diplomatiai munkássága.

Félholtan érkezett meg Lessenyei Nagy Mihály september 9-én Widdinbe s nagy nehezen mondhatta el urának «követségének meritumát». Úgy tudjuk, hogy a lengyel indigenatust akarta Thököly a lengyel országgyűlés által elismertetni. A nuntius s Leopold követének befolyása ellen siker nélkül küzdöttek Thököly küldöttei, kiket Sobieski nyilvános audientiára nem bocsátott. Mégis gyakran érintkeztek lengyel főméltóságokkal és Béthunenel s Thököly haldokló híve sok szép igéretről beszélhetett urának.

Talán ekkor beszélte el, hogy a lengyelek a kameniczi basa házát szánták Thökölynek az esetre, ha e vár annyi küzdelem után végre birtokukba kerül. Az indigenatussal együtt egy starosztiát is igértek a száműzött fejedelemnek.[458]

De az igéretbeli földek helyett egy közel eső fejedelemség elfoglalására gondolt Thököly, midőn Widdinből elmenekűlve Sophiába érkezett 1689 october 19-én.[459]

Itt találta Castagnères de Chateauneuft, kit emlékeztetett elődjének, Girardinnek egy ígéretére. XIV. Lajos ugyanis még 1686 deczember 10-én felhatalmazta Girardint, hogy ígérjen harminczezer tallért a nagyvezírnek azon esetre, ha Thökölyt Erdély fejedelemévé avatja. A franczia követség akkor úgy gondolta, hogy czélszerűbb lesz az összeget a tatár khánnak megígérni s Thököly most azt kérdezé Chateauneuftől, hogy érvényben marad-e az ígéret az esetre is, ha kénytelen volna az erdélyi tervről lemondani s helyette Moldvát foglalná el.

Chateuaneuf kérdést intézett ez iránt királyához s Mustafa nagyvezírt figyelmeztette, hogy illő volna Thököly szolgálatait Erdély, Moldva vagy Oláhország birtokával megjutalmazni.

A nagyvezír most úgy hitte, hogy leginkább Moldvában volna valami elérhető Thököly számára, de ekkor már meg voltak számlálva Mustafa hatalmának napjai s Köprili Mustafa alatt az események jobban kedveztek Thököly vágyainak. XIV. Lajos is azt válaszolta Chateauneufnek, hogy az összeget csakis akkor fizeti ki, ha Thököly már tényleges uralkodóvá lett, és pedig nem máshol, mint Erdélyben.[460]

Így árthatott a legérzékenyebben Leopoldnak. Thököly is tudván azt, hogy mit jelent a császárnak Erdély birtoka, úgy hitte, hogy az udvart engedményekre birhatja a döntő harcz kezdete előtt. Nem egy kísérletet tett ez irányban, mióta fogságából kiszabadúlt. Bizonyára tudtával irattak ama levelek, melyekben Sándor Gáspár az 1689-iki újévre jó kívánságait küldötte a nádornak s az esztergomi érseknek. Sine me liber ibis in urbem, sóhajtá Thököly Zsigmond unokájának férje. Széchenyi Györgynek írott levelében kiemeli, hogy száműzetésében is szolgálatokat tesz «a keresztyén római egyháznak». «Ujjá születnék – írja tovább – ha herczegséged színe előtt festhetném nyomoromat, pedig nem jó a halasztás, ütni kellene a még forró vasat.»[461]

Bécsben ez ügyet nem tartották oly sürgősnek, de annál élénkebben sürgette Thököly az alkudozások felvételét a nisi vereség után. Badeni Lajos ekkor azt hitte, hogy Thököly Leopold lábaihoz akar borúlni. 1690-ben a Nisben maradt Veterani fogadta Thököly ajánlatait. A tábornok azt válaszolta neki, hogy kegyelemre számíthat, ha leölvén a nikápolyi török őrséget, a várat a császáriak birtokába juttatja. Vagy tegyen bármi olyast, mi a porta kegyéből örökre kizárná. Még többet is tennék – izené. E föltétel tudomásúl vétele után az udvar már tisztában volt azzal, hogy mit érnek Thököly alázatos hangú ajánlatai, de Veterani még junius 17-én is azt hitte, hogy Thököly nemsokára meghódol.[462]

A tábornok csalódott s nehéz is volt kiismernie ellenfelét, ki a kétségbeejtő körülmények közt sem viselte teljes őszinteséggel az alázat köntösét; s annál kevésbé 1690 juniusában.

E hónapban egy kapucsi basa érkezett Drinápolyból Nikápolyba Ahmet basához. Ahmet a többi ott tartózkodó basákat rögtön divánba hívta s díszesen fölszerelt lovasokat küldött Thökölyért, hogy a divánba kísérjék. Úgy látszik, hogy Thököly nem tudta miről van szó, Köprili Mustafa állítólag saját emberei előtt is titkolta az ügyet. Castagnères de Chateauneuf még majus végén sem tudta, hogy sikerűl-e megszereznie védenczének az erdélyi fejedelemséget. Elég az, hogy a divánba hívott Thököly halotthalványan jelent meg Ahmet előtt. Úgy beszélték akkor, hogy a selyem zsinórtól tartott, mert Törökországban szokásos volt ez ajándékkal meglepetést szerezni a császár híveinek.

Ahmet azonban Thökölyt nyusztos mentével lepte meg, melynek bélése aranynyal volt átszőve. Majd egy efendivel felolvastatá a kapucsitól hozott s junius 8-án kelt athnamét. A diploma hivatkozva a hűtlenné lett Apafy nem rég történt halálára s Thököly eddigi kitünő szolgálataira, megbízza Bethlen utódját Erdély kormányzásával. Mi az évi adót illeti, a porta Thökölytől csak annyit kíván, mennyit Bethlen fizetett.[463]

Nem Apafy halála volt tulajdonképi oka annak, hogy a porta csak most nevezte ki Thökölyt erdélyi fejedelemmé. A tatár khán mindeddig gyengén támogatta a szultánt,[464] de 1690 martiusában megjelent Drinápolyban tanácskozni a szultánnal s nagyvezírrel. Innen küldetett Battir aga a khán első minisztere Krimbe, hogy 15,000 tatárt rendeljen Törökországba.[465]

S így a nagyvezír a fősereg jelentékenyebb gyengítése nélkül intézhetett oly támadást Erdély ellen, mely a legrosszabb esetben is a fősereg útját szabaddá teszi. A Thököly személyes vezérletére bízott zsoldos had elégtelen lett volna a nevezetes vállalatra. Nem bírván pontosan fizetni katonáit, sokan szöktek el zászlói alól.[466] Úgy beszélték, hogy 1690 tavaszán sokkal több emberre kért fizetést a nagyvezírtől, mint a mennyit a hozzá küldött portai biztosnak bemutathatott, mit a nagyvezír zokon vett[467] s az ez igaz, érthető volna, hogy Thököly nyugtalan lelkiismerettel jelent meg a nikápolyi divánban.

Cserkesz Ahmet, a szilisztriai basa, mint seraskier néhány basával s Gazi Gerej szultán tatárjaival együtt csatlakozván Thökölyhez, néhány ezer főre szaporíták seregét. Julius elején indúlt el a hadi erő Rahoviczából, Thököly téli szállásából s a dunai átkelés után a vezérek értesíték Brankován vajdát, hogy országába érkeztek. Brankován a hozzá intézett fermán értelmében rögtön kiindúlt Bukarestből, kalauzoltatta s élelmezte nem szívesen látott vendégeit, kik közől a jelentékenyebb csapat kelet felől jött Galga szultán vezérlete alatt. Augustus közepe felé vagy 20,000 főnyi török, tatár, oláh s kurucz táborozott az Argis folyó mentében Bukarest és Pitest között.[468]

E készületek alatt Thököly s Veterani közt meg nem szakadt az érintkezés. «Ha a füleki ostrom idején ő felsége tábornoka nem szégyelte kivonni az őrségeket a bányavárosokból – írja Thököly Veteraninak – miért vonakodtok most Erdélyt átadni nekem? Ha tőletek nem várhatok semmi jót, ott fogom keresni a szerencsét, hol biztosan megtalálom.»[469] Thököly a császáriak akkori helyzetét majdnem oly súlyosnak képzelte, minő az 1682-iki volt.

S igaz, hogy most is a visszavonúlást tanácsolta a császári főparancsnok, hanem a Dunáig, a Száváig s az erdélyi határszélig, nem pedig az örökös tartományokig, mint a bécsi ostrom előtt. Badeni Lajos úgy gondolta, hogy feladván Nist és Widdint, Belgrád s Erdély védelmére kellene összpontosítania a hadi erőt. Nem az volt a fő baj, hogy e tervet mellőzték, hanem az, hogy a kétfelől elfoglalt császári hadsereg számra nézve messze elmaradt a buzgó s ügyes Köprili Mustafától táborba szállított tömegek mögött. A hadjárat sorsának Erdélyben kellett eldőlnie, pedig Heisler csak 3000 embert vezethetett a fenyegetett határszélre. Igaz, hogy az erdélyiek nem hagyták cserbe. Thökölynek az országba küldött patensei nem igen zavarták a deputatusokat, kik Radnóthon junius közepe óta tanácskoztak a hadi készületekről s elrendelték a közfelkelést julius 18-ára «főgeneralis Teleki Mihály uram ő kegyelme dispositiója szerint».[470] A nyugodtabb időben szerzett méltóságnak veszélyes kötelességeit kellett most teljesíteni. S Teleki táborba szállt nem mintha saját vezéri tehetségében szerfelett bízott volna, noha e részben voltak illusiói, de mivel arról volt szó, hogy a császári tábornok mellett az országnak legelső főméltósága álljon az erdélyi had élén az országos önállóság minél nyomatékosabb föltűntetése végett.[471]

Még a bozzai táborban csatlakozott Heislerhez. Heisler ide várta Thökölyt s való is, hogy a szövetségesek első tervök szerint a bozzai úton akartak betörni.[472] De értesülve Heisler hollétéről, háta mögött akarták az országot ellepni. Augustus 15-én kora reggel kétezer előre küldött gyaloguk hirtelen elfoglalta a törcsvári sánczot, felkonczolván a 60 főnyi vigyázatlan őrséget. E hírre Heisler is Törcsvár felé sietett. Az ösvényeket már ideje korán bevágatta, noha gondolt arra, hogy a tatárok a legmagasabb hegyeken is át bírnak menni lovaikon.[473] Nem hiában tartott valami váratlantól, Thököly s szövetségesei sok kísérlet után, meredek hegyeken s kietlen ösvényeken vezették le táborukat augustus 21-én. Most Zernyest és Tohán közt szemben állott a két sereg. Az ütközet nem sokáig tartott. A tatár előhad kezdé a támadást színlelt visszavonúlásával maga után csalva Doria ezredes századjait s a székelységet. Doria századai vitézűl védelmezték magokat, de a székelység rögtön elfutott s Heisler sem bírta megmenteni a jóval számosabb ellenségtől körűlfogott Doriát. Nagy volt a németek vesztesége, Heislerrel s Doriával együtt hat tiszt, egy zászlótartó s harmincz lovas kerűltek fogságba. Heislert s Doriát Thököly a tatároktól kiváltotta, Telekit a csatatéren halva találta.[474]

«Hogy én rám senki ne panaszkodjék – mondá Teleki az ütközet elején – az ország generalisa levén elbúttam, im ezt a fejér szakállamat ide kegyelmetek köziben hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.» Ily szépen bevégzett pályáját senki sem dicsérte jobban, mint régi vetélytársa, midőn kénytelen volt elismerni, hogy «mint az utána lett dolgok bizonyították, az országnak is jobb lett volna élete, mint halála».[475]

Utoljára Fülek előtt látta Thököly Telekit, 1686-ban hiában szeretett volna vele találkozni, s most elébe vitték holttestét. Thököly a maga fehérneműjébe öltöztette a tetemet s azután elküldé az özvegynek. A brassaiak, kik konokabbúl gyűlölték a szászok közt annyira népszerűtlen Telekit, magasztalták a gróf e nagylelkűségét. Brassó városa ugyanis rögtön a zernyesti ütközet után egy küldöttsége által üdvözölte a győzőt. Zernyesti táborában megígérte Thököly a küldöttségnek, hogy atyja lesz Brassó városának. «Jézus nevében – így szólt a kegyes győző – öveztem fel a kardot, Jézus segített át a hegyen, az ő nevében fogtam az ütközethez s Isten kezembe adta ellenségemet.» Igazán fejedelmi s keresztyén szavak, mondák Brassó polgárai.[476]


69. ZERNYEST.[477]


A szászok szívesen látták volna, ha hitsorsuk kiszorítja a császári uralmat, melyet gyűlöltek a vallási ellentét s a katonaság eltartásával járó terhek miatt. De nem volt elég egy nemzet szavazata. A zernyesti táborból Thököly Béldi Dávidot küldötte el oly felhatalmazással, hogy szólítsa fel meghódolásra «az ország lakosit, uri és főrendeit». Ellenben az ifjú Apafy körül tartózkodó főurak, kik Kolozsvárra menekültek, óvtak mindenkit az elhamarkodástól, mert «ezzel az egy harczczal az egész dolog el nem végződött».[478]

A várfalaktól védett urak veszély nélkül beszélhettek így, Thökölynek várak ostromára nem volt elég készülete, a kis Törcsvárt körülvette ostromzárral, de azt Goltz hadnagy feloszlatta, Brassónak pedig csak külvárosát foglalták el Thököly katonái. Azonban így is a tatároktól való félelem s a német uralom ellen érzett idegenkedés elég gyorsan szereztek a zernyesti győzőnek behódoló alattvalókat, Erdélynek délre eső nagyobb felében.[479]

«Isten kegyelméből a fényes portától kinevezett erdélyi fejedelemnek» írta magát eddig Thököly, de isten kegyelméhez a törvények szerint az erdélyi rendek választásának is kellett járulnia. Azért prásmári táborából september elsején Gyulafehérvárra hívta össze az országgyűlést tizenötödikére, de azt «bizonyos német sereg bolondozása miatt» Keresztyénszigeten, egy Szeben melletti faluban tartotta meg. Ide érkeztek Thökölyvel a tatár szultán, Brankován vajda, a portáról küldött kapucsi basa s Funduk Mustafa, az uj szerdár, mert Cserkesz Ahmet Zernyestnél elesett. A kapucsi kaftánokat hozott a győzelem jutalmáúl. Volt tehát elég pompa s látványosság. A rendek hűséget esküdtek Thökölynek, mivel «nyomorúságokból felszabadította őket» s a portai adó leszállításáért érzett hála jeléül Görgényt s Dévát, mindegyiket hatvanezer forintban, inscribálták az új fejedelemnek. Jószágainak 1685-iki elkobzását törvénytelennek nyilvánították s a Thökölyt környező huszonegy bujdosót «az erdélyi haza fiai és statusi közé» fogadták.[480]

Cserei beszéli, hogy az így honfiusított bujdosók főbbjei, Sándor Gáspár és Petrőczi István, elberetvált szakállal jelentek meg Keresztyénszigeten, mert azt gondolták, hogy már vége van bujdosásoknak. Thököly azonban – mint krónikásunk mondja – tanúlt róka lévén s a világi dolgok változását előtte forgatván, el nem borotváltatá nagy szakállát. Azonban úgy látszik, hogy Thököly hosszú szakállal is a régi álmodozó maradt minden diplomatiai körmönfontsága mellett. Nem sokkal a zernyesti diadal után Doria ezredest Bécsbe küldötte oly ajánlatokkal, melyeken «a világi dolgok változásának előtte forgatása» nem látszik meg.

Először is híveivel együtt ő felsége kegyeibe ajánlja magát, megígérvén, hogy egyesűlve a császár hadával, egyelőre fel fogja konczolni a mellette lévő török erőt. Kéri, hogy ő felsége pártfogása alatt maradhasson erdélyi fejedelemnek s hogy az esetre, ha a császári katonák meg nem védhetnék az ország határát, engedtessék meg neki az egyezkedés a portával. Ha ily egyezségre nem volna szükség, ő felsége fizesse az ország védelmére küldött összes katonaságot. A birodalmi fejedelem czímét kéri a maga és utódjai számára s hozzá még azt, hogy fejedelemsége birodalmi uradalomhoz legyen kötve. A tábornagyi méltóságot is kívánja. Ősi jószágain s az összes Rákóczy-birtokokon kívül még a Saponarától annak idején ígért urodalmakat is szeretné a magáénak mondani. Az egész árvai urodalmat kéri, remélvén, hogy ő felsége kárpótolni fogja a birtokos társakat. Mindezekért a lengyel király s a köztársaság kezességet vállaljanak. Thököly még a lengyel indigenatust óhajtja s az elődei birtokában volt lengyel jószágokat. Végűl kéri, hogy Magyarország szabadságai legyenek újra oly állapotban, mint ő felsége koronázása idején voltak. Thököly javasolta, hogy az egyezség megkötésére adjon az udvar teljhatalmat Heislernek.

Leopold valóban Heislerhez intézett levelében válaszolt ez ajánlatokra. Thököly kívánságai igen túlzottak – írja a császár – s megsérteném Istentől adott méltóságomat, ha azokat elfogadnám. Velem született irgalmasságból mégis hajlandó volnék neki megkegyelmezni. Jószágait visszaadnám s egyéb kegyekre is méltatnám, ha tettel bizonyítaná be hűségét, lekaszabolván a nála lévő török-tatár csapatot.[481]

Bármily csekélyek ez ígéretek Thököly kívánságaihoz képest Leopold még ily válaszra sem szánta volna el magát, ha Thököly vállalatának következéseitől nem fél. Nist és Widdint a török már visszafoglalta, a nagyvezír Belgrádot fenyegette s úgy látszott, hogy Magyarországot is. Pedig Badeni Lajos seregének távoztával nem maradt számbavehető erő az országban. Szerencsére Badeni Lajos aránylag gyorsan végezte munkáját Erdélyben.


BADENI LAJOS.[482]
Colsterman festményéről Schenk által készített metszet után.
Ő felsége hitbizományi könyvtárából.

Thököly hiában küldötte elébe Sándor Gáspárt és Petrőczyt, a vaskapui szoros bevágatása és fegyveres őrizése végett. Badeni Lajos september 19-én elindúlván Karánsebesről, minden akadály nélkül haladt előre s Szászvárosra érkezett 28-án. Thököly folyvást hátrált előtte Szászsebestől Csik-Lázárfalváig, s onnan újra Brassó vidékére fordúlt. Így fárasztotta ellenségét s egyúttal időt akart nyerni, segítséget remélve a nagyvezírtől vagy szabadulást a török főerő diadalmas előnyomulása következtében. Búni táborából october 8-án Badeni Lajoshoz küldött levelében említette a török hadi szerencséjét. Természetesnek fogja találni az őrgróf – így folytatja – hogy a szultán egész erejével sietni fog Erdély megmentésére. Ha tehát volna valami a közveszély elhárítására czélzó, de eddig eltitkolt gondolata, csak közölje velem bizalmasan. Thököly úgy hitte, hogy fegyverszünet kötésére bírhatná az őrgrófot, mint annak idején Caprarát s ily módon legalább megmaradhatna Erdély egy részében.

Midőn Badeni Lajos october 23-dikán az oklándi táborban Belgrád elestéről értesűlt, valóban gondolt arra rövid ideig, hogy egyezséget kössön Thökölyvel. Bizonyos jelek után hinnie kellett, hogy Thököly Fogarasföldén át a Vaskapuhoz igyekszik a nagyvezír táborába. Ez egyesülést meg akarta gátolni; Thököly serege úgy is fogyott, mert oláh, török s tatár szövetségesei elhagyták s újabb segítséget hiában várt. Midőn Badeni Lajos Földvárhoz érkezett, csak másfél mérföldnyire a kurucz tábortól, Thököly october 25-én a bozzai szoroson át Oláhországba menekűlt.[483] De azért le nem mondott Erdély birtokáról. Fejedelemségének mintegy zálogáúl «sok erdélyi nemessel és főemberrel» kísértette magát a száműzetésbe. Többeket erővel vitetett el, mások a «reménység fejében» mentek s így az emigratiónak egy erdélyi osztálya keletkezett, mely a most már honfiusított magyar bujdosókkal szükség esetén a «Kegyelmes Urunk ő nagysága mellett lévő neme Erdélyország három nemzetiből álló státusinak» írhatta magát.

Az úgynevezett elpártoltak büntetésére november közepén Thököly egyik híve, Mikes Pál, a székely földre tört s ott három nemest felakasztatott. Sokkal jelentékenyebb vállalatot tervezett a fejedelem az év végére.

Galga szultán ugyanis a diadalmas hadjárat befejezése után egész Biharmegyéig száguldott több ezernyi tatár hadával. Bizonyára Thököly ösztönzésére volt neki meghagyva, hogy Erdélybe törjön. Thököly s a mellette lévő statusok külön proclamatiókban figyelmeztették az országot a közeli veszélyre, intvén őket, hogy «két kézzel vegyék a fényes porta és kegyelmes urunk gratiáját». Thököly szeretett volna délfelől egyesűlni a Somlyón át Erdélybe nyomuló tatárokkal. A terv azonban nem sikerűlt volna, még ha Thököly sietésre bírhatja is a hidegtől s nélkülözésektől sokat szenvedő hadát. A tatár betörés hírére visszatért Badeni Lajos már visszaűzte Galga szultán tatárjait, midőn Thököly deczember 31-dikén Kimpolungiból a törcsvári szoros felé indúlt. Előre küldött hajdui Daróczi vezetése alatt lesbe csalták s felkonczolták a vigyázatlan hannover herczeget, de Thököly hiában próbálta ismételni az augustusi kalandot. Január elsején átkelt a havason kietlen helyeken s a törcsvári sáncznál egy völgybe szállott. Veterani azonban éjjel-nappal menve január 2-án szétverte a kurucz tábort s majd hogy elfogta Thökölyt. «Igen szomorúan visszajöttünk» írta oláh földön Almády, az elhurczolt erdélyi statusok tagja.[484]

III.



Thököly e meghiusúlt vállalatai nem maradtak nyom nélkül Erdély történetében. Mióta a török az európai bonyodalmak felhasználásával nemcsak ígéretekkel biztatta Thökölyt az erdélyi fejedelemségre nézve, azóta a bécsi miniszteri conferentiákon fölmerűlt az aggodalom, hogy az udvar kénytelen lesz Erdélyt feláldozni a béke kedvéért. Ily sorstól meg akarták óvni «Magyarország czitadelláját» s e végre szükségesnek látta az udvar az előkelő erdélyiek lekötelezését.[485] S így sikerűlt Bethlen Miklósnak 1690 végén megszereznie Erdély számára az 1686 óta hiában sürgetett diplomát. Igaz, hogy a Haller-féle diploma egy igen lényeges pontban különbözött az 1691-ben ünnepélyes formában kiadott leopolditól. Ebben nem volt többé szó a fejedelemválasztás jogáról; hiában figyelmeztették a rendek Leopoldot Thökölynek már említett oláhországi kiáltványára, melyben az volt feltéve, «hogy Erdélynek Császár ő Felsége denegálta a Fejedelemséget». «Ha a császár – mondák az erdélyiek – nem opponálja Thökölynek az ifjú fejedelmet, csendesen nem bírhatja ő Felsége Erdélyt».[486] De Leopold tanácsosai nem akartak ily függetlenséget engedni Erdélynek s úgy hitték, hogy néhány ezred s a diploma engedményei el fogják érni a kívánt hatást. 1681 óta Thököly föllépése most már másodszor s utoljára idézett elő ily döntő fordulatot Erdély történetében.

De azért tevékenysége nem szűnt meg, sőt az 1691-iki hadjáratban elég jelentékeny szerepe volt. Már a tavasz kezdetén reá bízta Köprili Mustafa az orsovai sziget oltalmazását s Thököly oda is küldötte egy kapitányát kétszáz gyaloggal. Csakhogy e feladat nem volt ínyére. Nem szerette így szétforgácsolni erejét. Nagyvárad körűl is száguldozott egy csapatja s úgy hitte, hogy Petrőczy, kit a generalis czímével e vidékre küldött, toborzásokkal gyarapítani fogja katonái számát. Hadi erejének összpontosításától szép eredményeket várt, úgy beszélték, hogy a portának megígérte Felső-Magyarország fellázítását.[487]

A nagyvezír nem áltatta magát vérmes reményekkel, de jónak látta, hogy Thökölyt fő erejével elindúljon Petrőczy után, ki majus havában Várad körűl sok nyugtalanságot okozott.[488] Köprili Mustafa rendeleteit a Duna vidékére szerdárnak kinevezett Topal Hussein silistriai basa adta át, kit Thököly julius 3-án «rettenetes lövéssel s igen nagy pompával» fogadott widdini táborában.[489] A szerdár bizonyára megerősíté Thököly hadát, mely julius 7-én indúlván el Widdinből, Orsován és Mehádián át 22-én Karánsebes szomszédságába érkezett. A csekély császári őrség innen is kiszökött, mint Orsovából még juniusban s 27-én a lugosiak is megadták magokat, noha «keményen lődözének» egy ideig. De tovább nem mehetett Thököly.[490]

Mert julius 29-én Badeni Lajos Péterváradhoz ért s a Belgrádnál táborozó Köprili Mustafa parancsára Thököly éjjel-nappal sietett vissza a Dunához. Augustus 2-án érkezett kíséretével a nagyvezírhez s 7-én kapta a parancsot, hogy mindenestől átköltözzék a zimonyi török sáncz mellé. A Péterváradról Zimonynak tartó Badeni Lajost Thököly emberei is nyugtalanították. A «két rettenetes erő» itt nem soká «nézte egymást», mert Badeni Lajos negyvenötezer emberével Szalánkemén felé hátrálva, előnyös helyzetének megváltoztatására akarta bírni a jól elsánczolt százezer főnyi ellenséget. Útközben mindaddig, míg 17-én Badeni Lajos meg nem állapodott, bizonyára a kuruczok is ellenkeztek a német tábor hátvédével. Tudjuk, hogy 18-án reggelre a török egy merész mozdulattal «eleiben szálla a német tábornak» elvágván ettől a szárazföldi közlekedést Péterváraddal. Alapos-e az állítás, hogy e mozdulatot Thököly tanácsolta a franczia tisztekkel együtt, azt nem tudjuk, de bizonyos, hogy 18-án Thököly hada is segitett a törököknek, kik a Dunának szorították az élésszállítmányt kísérő Bouquoy ezredet, mely ott elrekesztve a német tábortól, felkonczoltatott. Kétségtelen, hogy a seraskiertől vezetett lovas hadosztályhoz csatlakoztak Thököly csapatai is az augustus 19-iki ütközetben, de Thököly már csapatainak csekély számánál fogva sem volt nagy befolyással e hadosztály vezetésére. A törökök szemére vetették, hogy egy halomról nézte a harczot s elfutott, mikor Köprili «az harczon martyrrá lett». Thököly ellenben azt állította, hogy mezítelen fegyverrel tartóztatta a futókat, de vagy kétszáz lovasával úgy sem fordíthatott az ütközet sorsán. Az bizonyos, hogy a kuruczok gyorsan elmenekültek s a 18-án szerzett jó nyereségen kívül otthagyták saját podgyászukat is.[491]

Thököly most félbeszakított vállalata kiviteléhez fogván Pancsován át Temesvár felé indúlt. September 7-én a temesvári szőlők alatt tudhatta meg, hogy Veterani, ki eddig Erdély oltalma végett kimélte seregét, egész erejét Lippa elfoglalására indúlt. Thököly erre visszafordúlt, de september 22-én újra Temesvár felé vezette hadai egy részét.[492] Ugyan e napon érkezett Szolnokra Badeni Lajos hadserege, mely Nagyvárad ostromára készűlt. Az ostromot nem jelentéktelenűl könnyíté Auersperg gróf, ki ez időtájt Pocsajnál Petrőczy hatszáz embere közől vagy százat levágott s vagy harminczat elfogott. Petrőczy azonban megboszúlta magát, mert Lippa táján érve, october 7-én lesből megtámadta s szétverte Pollant ezredes egy századát, mely a takarmányt keresők fedezetére volt kirendelve. Másnap már egyesűlt Petrőczy Thököly táborával, melyhez 10-én Topal Hussein s a tatár khán is csatlakoztak.[493] S így néhány ezerre szaporodott a kurucz-tatár had, mely Jenő s Gyula környékére indúlt. Úgy látszik, hogy pénzt vittek az ottani török őrség számára.

Ott barangoltak napokig a «Gyula és Jenő között való pusztákon, ligeteken», zsákmányolással s apró hadi kalandokkal töltvén az időt, de többnyire rosszúl érezték magokat. «Igen sokat éheztünk, koplaltunk», beszéli a vállalat egyik szemtanúja s mivel az éjjeli «hóharmat» is jelezte a hadi kalandokra alkalmatlan évszak közeledését, november elsején délnek tartott a tábor s 25-én Thököly a passaroviczi téli szállásra vonúlt.[494]

A következő évi hadjáratot Nagyvárad visszafoglalása tette emlékezetessé. Különben kevés említésre méltó történt. Thököly szolgálatait csak october közepe felé vette igénybe a nagyvezír. Ekkor belgrádi táborába rendelte a kurucz hadi erőt s 13-án sátorában ült, «míg elhaladtak» előtte Thököly katonái. Elhads Ali a szemle után megelégedését fejezte ki, mivel csak ezer főre számított s Thököly ötszázzal többet küldött elébe.[495] A megdícsért vezérnek Pancsovára kellett mennie, hogy Topal Hussein seraskierrel tanácskozzék a teendőkről.[496] A seraskier első sorban Temesvár, Gyula és Jenő ellátására gondolt, de úgy látszik, hogy Thököly nagyobb eredményeket várt a vállalattól. Hitte, hogy Topal Hussein megverhetné a Maros partján vigyázó Veteranit. E győzelem által Felső-Magyarország felé szabad lett volna az út s az üldözés végett Péterváradról elinduló Badeni Lajosnak háta mögé kerűlhetett volna a török erő.[497] De Topal Hussein a Maros áradása s Veterani közelléte miatt Temesvárnál tovább nem ment s így Petrőczy is visszafordult.[498]


70. JENŐ VÁRA.
Egykorú rézmetszet után.


Azt hihetnők, hogy Thököly szolgálatkészségével kivívta a porta kegyét, pedig nem úgy volt; a török urak nem a legjobban bántak vele. Nehezteltek reá egyrészt az 1690 óta nála maradt Heisler és Doria miatt.

Midőn a zernyesti csata után Doria Bécsbe vitte Thököly föltételeit, küldője megbízásából meg kellett kérdeznie, hogy fogolynak tekinti-e az udvar Zrínyi Ilonát s hogy váltságdíj vagy csere fejében szabadon bocsátaná-e a foglyot? Leopold september 24-iki levelében azt válaszolta, hogy Zrínyi Ilonának nem volna szabad elhagynia Bécset, de királyi szavát adja, hogy cserében Heislerért s Doriáért szabadságát visszaadná.[499]

Doria visszatérte után az alkudozásokat egy váratlan akadály szakította félbe. Köprili Mustafa ugyanis az előkelő foglyok török kézbe szolgáltatását követelte Thökölytől.

Lehetséges, hogy Doria útját s a foglyok ügyében folytatott alkudozást Thököly ellenségei gyanús színben tüntették fel a nagyvezír előtt. Különben a gyanú ürügynek is jó volt. A török nem akarta ellenségeit erősbíteni a híres tábornok kiszabadításával s tudta, hogy a két fogolyért szép jövedelem vagy török foglyok szabadon bocsátása volt várható.

A portán makacsnak nevezték Thökölyt, ki úgy hitte, hogy meg nem érdemli az elnevezést, midőn becsületét védi s neje kiszabadítására törekszik. Ismételt parancsokban meghagyta neki Köprili Mustafa, hogy jól vigyázzon a rabokra. «Az magam fejére sem vigyáztam jobban, mint azokra» – így válaszolt, rágalmazói rosszakaró besugásainak tulajdonítván a vezír újabb parancsát. Különben kijelenté, hogy csak erőszakkal vehetik ki kezéből Heislert.[500]

Ily végletekig a nagyvezír nem akart menni s midőn a szalánkeméni csata előtt Lugosról táborába rendelte Thökölyt Heislerrel együtt, kegyelmesen hallgatta meg annak hivatkozását az athnaméra, mely Zrínyi Ilonának is pártfogást biztosított. 1691 september 20-án szerződést kötött Thököly a foglyokkal, kik tizenhat ezer arany, egy hintó s hét ló árán váltották meg szabadságukat. Ha a kiváltás előtt az egyik fogoly elhal, az életben maradtnak csak a megfelelő részletet kellett kifizetnie, mit azért is ki kellett kötni, mivel Doria már igen beteges volt. Az egyezmény szerint Zrínyi Ilonán kívül Petrőczy, Sándor és Nemessányi nejeinek is megengedte az udvar, hogy férjeikhez költözhessenek, jószágaik jövedelmének szabad élvezetét biztosítván számokra.[501]

S így 1692 elején Zrínyi Ilona elhagyta a bécsi kolostort, melyben tisztességes őrizet alatt lakott. A téli idő s ügyeinek rendbeszedése hosszúvá tették útját, úgy hogy csak május 14-én érkezett Passaroviczra, hol «nagy pompával s nagy örömmel» fogadták.[502]

Köprili Mustafa halála után is többször emlegették a törökök «kárvallásukat Heisler elbocsáttatása miatt»,[503] de ez ügy nem zavarta volna meg a porta és vasalljának viszonyát, ha Thököly hadainak szállásolása s élelmezése nem idéz elő surlódásokat.

A szalánkeméni csata után Köprili Mustafa utódja, a vén Khalil basa rendelte Thököly hadai számára téli szállásul Passaroviczot s a szomszédos négy palánkot, úgymint Galambvárt, Rámot, Újpalánkot s Ressovát. A vidék szegény és puszta volt. Thököly szerette volna visszavétetni Khalil rendeletét. A végből 1692 január 26-án Passaroviczról Drinápolyba indúlt. Itt Arabadsi Ali, az új fővezér «benne hagyta quartélyában, mondván, éljenek, a hogy élhetnek, s viseljék gondját a császár palánkjainak, míg a török tábor felérkezik». Ugyanekkor tudták meg Drinápolyban, hogy D’Arnau báró kapitány megszállotta a Veterani barlangot. Ez által a dunai közlekedés el volt zárva s Belgrád elszigetelt helyzetbe jutott. A portán nagy volt a rémület, Thököly a szultán színe elé bocsáttatott april 2-dikán. II. Ahmet felkaftánozta a fejedelmet s kíséretét, tizenkétezer tallért adatott neki oly meghagyással, hogy siessen vissza s segítse a török hadi erőt a németek elűzésében. Thököly april 28-án érkezett vissza s nem sok tenni valót talált, mert majus 4-én már Passaroviczban is tudták, hogy a törökök visszafoglalták a «kőlyukat».[504]


71. II. AHMET SZULTÁN.[505]
Egykorú rézmetszet után.


Újra közeledett a tél s Thököly Elhads Ali nagyvezír előtt megújította kérelmét Belgrádban. A válasz nem volt kielégítő s egy nappal Thököly visszatérése után, november 16-án a hadak részéről küldöttség indúlt a hazatérő fővezér után.

1692 november 18-án a fővezér tábora Rashamnál megszállott s itt a küldöttség vezetője, Petrőczy István, a kihája elé bocsáttatott.

A föld, hol most vagyunk – mondá Petrőczy – teljességgel puszta, sem kenyér, sem széna, sem abrak semmi sincsen. A kihája megharagudott. Gyalázat s szemérem – úgymond – azzal a hatalmas vezért terhelni, holott csak néhány nappal azelőtt adatott a nagyvezír Thökölynek fermánokat ötezer tallérról, kétezer kila árpáról s háromezer kila buzáról. A hadak régóta éheznek – válaszolá Petrőczy – míg az élés Passaroviczra érkezik, addig éhen halnak. De ha gyorsan szállítanák is az eleséget, nem használna; Passaroviczon ugyanis a lovas had egyáltalán meg nem maradhat, mert szénája nincs. A nyáron miért nem csináltatok – kérdi a kihája. Nem hittük – mondja Petrőczy – hogy örökké ott lakunk; bíztunk abban, hogy a vezír fegyverének boldogulása által országunkba mehetünk. Isten tudná a ti dolgotokat megorvosolni – sóhajtozott a kihája. Micsoda helyet adjunk a hadnak, hisz valahol eddig voltatok, mindenütt elpusztítottátok a földet. A vezér is így beszélt Petrőczyvel, de végre fermánt adott neki Dsáfer belgrádi basára, ki mint seraskier parancsolt egész Sofiáig, hogy a Száva mellett teleljenek Thököly hadai, mint maga Petrőczy kívánta.[506]

Petrőczy visszatérése után megvizsgáltatta Thököly a Száva vidékét s azt egészen pusztának találta, miért is levélben kérte a vezírt, hogy Widdin és Nis közt jelöljön ki falvakat téli szállásra. A vezír útközben olvasta a levelet és azzal vígasztalta Thököly kapitiháit, hogy Drinápolyba érve, elintézi az ügyet. El is intézte, de nem a kapitihák tetszése szerint. December 25-én Bay Mihály s Horváth Ferencz a «kapúra menvén» a kihája tudtokra adta, hogy a vezír ott akarja hagyni a hadakat, hol eddig voltak, a tél nagyobb része már elmúlt, egy-két hónapot ki lehet húzni, úgy is gondoskodni fog a vezír a szükséges élelemről.[507]

De az volt a baj, hogy Thököly nem volt megelégedve e gondoskodással. A reizeffendi pártolta Thökölyt. «Ez az ember – mondá róla a vezírnek – csak olyan ennek a birodalomnak, mint egy madárka, az ki ha egy fára száll, annak egy levelecskéjével béfedeződik».[508] Csakhogy a vezír, a kihája s a defterdár nem így gondolkoztak Thökölyről. Midőn 1693 február 15-én a defterdár különböző fermánokat adott át Sándor Gáspárnak, Thököly küldötte jónak látta az adományokat bíráló megjegyzésekkel kísérni. A deputált élés kevés, mondá Sándor; hajóra is kellene fermán, tatár kalpagokat nem viselünk, a hadak majd azt fogják mondani, hogy a magyar süvegeket változtatni akarják; általában a tavalyi jutaléknak most csak felét, vagy harmadát adják.

A defterdár elvesztette türelmét. Itt sokat ne prédikálj – mondá Thököly udvari kapitányának – ha akarod vegyed, ha nem, hagyj békét, hajde! Nagy orczapirulva sok emberek előtt – így beszéli Sándor – el kelle előle mennem. A kihája sem fogadta barátságosan. Semmi dolgotok nincsen más a kérésnél – így szólt hozzá. Csak mindenkor, der, der, der. Az apa is megúnja a fiát, ha mindenkor kér.[509] Thököly is érezte, hogy szolgálatokkal kell enyhítenie a folytonos kérelmezés rossz hatását. Elvárták tőle, hogy élelmezni fogja Jenőt, mihely az időjárás kedvez ily vállalatnak.[510] 1693 január 20-án még azt válaszolta Dsafer szeraskier erre vonatkozó felszólítására, hogy míg «az fővezír az császár részéről az én hadaimat alkalmatossá nem teszi az szolgálatra, addig én magamat az lovas haddal szolgálatra nem ígérhetem». Harmadnapra jobbat gondolt. Temesvár, Gyula s Jenő vidékéről írták, hogy az ellenség onnan eltávozott, hogy a Maros vize kicsiny, s hogy a végvárak veszedelme bizonyos, ha most meg nem segíttetnek. Thököly attól félt, hogy bármelyik végvár elvesztése miatt esetleg őt fogja okozni a porta, «törökkel lívin dolgunk, az ki ökör alatt is borját kereshet». Elszánta magát vagy ötszáz lovas elküldésére, Daróczi András vezetése alatt.

S most a portára küldött követe, Sándor Gáspár, önérzettel mondhatta a vezírnek, hogy nem aluszik a király, ha szintén pihen is, mert Jenő felé küldött még mielőtt a császár fermánját megkapta s még mást is tett. Egy labancz lovas csapat fellázadt a napokban, valamely pénzszállítmányt, vagy pénztárt kifosztott s Thököly szolgálatába szegődött. Sándor ezt a fejedelem ösztönzésének tulajdonítá. Mindez tetszett a vezírnek s kegyesen fogadta Sándort február 5-én. De Dsáfer basa levele megváltoztatta hangulatát. Dsáfer azt jelentette, hogy a kuruczok Temesvárról Gyulára 296 kila lisztet vittek, de nem akartak visszafordulni, hogy Jenőt is ellássák. A vezír február 20-án estve hivatta Sándort, a jancsár aga, a defterdár s reizeffendi jelenlétében felolvastatta Dsáfer levelét. Ezután defterdárhoz fordúlt ily kérdéssel: a kurucz király hadainak megadtad-e a posztót, muszult, kalpagot, abát, puskaport, ólmot s pénzt? A defterdár erre elmondta a kiadott fermánok tartalmát. Így kell-e tehát a császárt szolgálni – kérdé most a vezír Sándortól – a ti hadaitok 296 kila lisztet vittenek, többek költöttek reájok, mintsem hasznot tettek. Sándor még ekkor nem kapott tudósítást Thökölytől, de úgy hitte, hogy nem téved, ha a másodszori út megtagadását valószínűség szerint az élés s takarmány hiányából magyarázza. Fejtegetései nem sokat használtak. Sok szónak nem kell lenni – így végezte a vezír – a te fejedre bízom, vidd be Jenőbe az élést, a te fejedtől kérek számot, csak készűlj! Ferman Szultanunum, mi annyit tett, hogy a szultán akarja.[511] E bűvös mondás halála volt minden okoskodásnak.

Csakhogy a vezír hatalma is rövid ideig tartott, martius 17-én már Büklü Mustafa váltotta fel Elhads Alit. De azért Thököly tudta, hogy a Sándornak adott parancsot végre kell hajtani. Valóban az új vezír aprilis 12-én megelégedéssel hallotta a kapitiháktól az élés megindításának hírét. Most kívántatik – így szólt – hogy a fejedelem szolgáljon e birodalomnak. S Sándor fényesem megoldotta föladatát. Kurucz, török s havasalföldi csapatok élén megjárta Gyulát, Jenőt, magával hozott tizennégy rabot, köztök a szabadkai kapitányt s egy zászlótartót, továbbá öt zászlót. Thököly parancsára Sándor személyesen tett jelentést útjáról Drinápolyban. Majus 28-án a zászlókat a nagyvezír «lábaihoz tette» s Büklü Mustafa, ki eddig is jó indulatot mutatott Thököly iránt «igen szépen replicála». Sándor Gáspár örült volna, ha hadi tervét a porta oly készséggel foganatosítja, mint a hogy szolgálatait megdícsérte. Jenő düledező állapotban volt, Sándor ott jártában kissé javította az erődítéseket, de belátta, hogy a vár veszve van, ha erősebb haddal meg nem segítik. legjobb volna most tízezer tatárt küldeni Felső-Magyarországra – mondá a kajmakámnak – ezzel Jenő meg volna mentve. A tanács már ekkor idejét múlta, mert junius 4-én érkezett Passaroviczra Borosjenő feladásának híre.[512]

Büklü Mustafa nem ért rá megsegíteni a várat, nagy tervvel volt elfoglalva; Köprili 1690-iki vállalatát akarta megujítani. Csakhogy Köprili nem összes erejével indúlt Erdély megtámadására, mint Bükli Mustafa, ki augustus elején a tatár khánnal s a havasalföldi vajdával egyesülvén, a törcsvári szorosnak tartott. De visszafordult, midőn meghallotta, hogy Croy herczeg Belgrádot ostromolja. Midőn Thököly julius 31-én megtudta, hogy a császáriak magyar és rácz lovassága már Belgrád körül nyargalódzik, jónak látta elhagyni Passaroviczot s Galambvár tájékára költözött. September 13-án tudta meg, hogy Croy elhagyta Belgrádot, ugyan e napon ő is visszatért régi szállására. Itt nem sokáig pihent, mert sok teendője volt a belgrádi táborban. Ellátogatott a khánhoz s a török urakhoz, előadva panaszait s kérelmeit. Zulfikár effendi, a lajstromok és jegyzőkönyvek őre, ki Maurocordatoval Bécsbe ment Belgrád elfoglalása után, october 13-án keményen bírálta a király dolgait» Sándor Gáspár előtt. 1690-ben – így szólt – Erdélyben helyt nem állott, Szalánkeménnél megfutott, az idei hadjáratban is hadai «semmi szolgálatban nem tanáltattak». Sándor megfelelt a vádakra s emlékeztette Zulfikárt, hogy Thököly a legutóbbi hadjáratban gondoskodott Rámról, Újpalánkról, Galambváráról, vigyázott a Duna partján, mert e vigyázása nélkül az ellenség a Vaskapun átment volna.

S igaz is, hogy Veterani már készűlt Újpalánk s Pancsova ostromára, de elállott szándékától, nem mintha Thökölytől tartott volna, hanem mivel meghallotta, hogy Croy herczeg elhagyta Belgrádot. A nagyvezír nem bírálta oly szigorúan Thököly magatartását, mint Zulfikár.

De az october 18-iki audientián ő sem kímélte meg a szemrehányásoktól Thökölyt. Miért nem igyekszik szabadulni – kérdezé tőle – a földönfutó tolvajoktól, kik a kuruczokhoz szegődtek s a föld népét sanyargatják. Nem vagyok pártfogója a gonosztevőknek – válaszolá Thököly. – Vizsgáltassa meg a vezír az ő hadait s bocsássa el az alkalmatlanokat. Úgy sem lehetséges a mostani létszámot fentartania, ha jobban nem segítik, mint eddig. Köprili vezér alatt ötezer embere volt, Arabadsi Ali alatt négyezer, a legutóbbi nagyvezír idejében háromezerre olvadt a szám s most nincs több kétezer ötszáznál. Segítve volna rajta, ha a keze alatt lévő palánkokba szállított kuruczokat úgy fizetnék, mint a dunamelléki helységek török őrségeit; ha neki magának s többi katonáinak jobb vidékeket adnának szállásul, mert Passaroviczon meg nem maradhat.

A vezír vígasztalta Thökölyt, s megígérte, hogy gondoskodni fog személyéről s hadairól.[513]

November 5-én visszatérve Passaroviczba, úgy látta Thököly, hogy Büklü Mustafa igérete megbízhatóságára nézve nem különbözik az elődjeitől. A vezír Widdint jelölte ki Thököly, Zrínyi Ilona s a fejedelmi udvar számára téli szállásul.[514] De Thököly nem telelhetett ott. Úgy látszik, hogy a widdini törökök nem szívesen látták volna a kurucz vendégeket, mert «mocskos szókra fakadtak» Thököly szolgái ellen, kik a szállásra vonatkozó fermánnal városukba jöttek.[515] Különben a fermánnal Thököly sem volt megelégedve, újabbat kívánt, hogy Widdinben a hús s széna pénzbe ne kerüljön s hogy a császári élésből neki is jusson. Általában a widdiniek nyerészkedő hajlama miatt igen költségesnek gondolta az ottani telelést, de fentartván jogát a jövőre nézve, egyelőre csak a költözködés alkalmatlanságát szerette emlegetni Passaroviczban maradásának okáúl.[516]

Örült, hogy Szappanos Mihály lovas kapitányt a szerdár engedélyéből a Száva mellé küldhette 200 katonával telelni, de Zvornikba s Srebernitzába nem engedte Dsáfer a kuruczokat. A helyett meghagyta a gyulaiaknak, hogy Horváth Ferencz oda készülő hadaihoz legyenek jó akarattal. De a gyulaiak minden jó akarata meg nem mentette volna az éhségtől a nálok telelő vendégeket s azért Horváth Ferencz visszasietett igen megfogyva, mert nyomorgó katonái út közben elmaradtak tőle.[517]

Nem csupán a nyomor keserítette el az elpártoltakat. Galga szultán tatárjai 1693 őszén Debreczen felé jártak, s tömérdek magyar rabot hurczoltak el ama tájékról. A kurucz katonák s tisztek ismerősei, rokonai, némelyiknek apja, anyja, felesége s gyermeke is a rabok közt volt. Thököly eleget fáradozott a rabok kiváltásán, de hiában kérte, hogy a törökök is segítsék ebben.

Már pedig a labancz tisztek csalogatták a kuruczokat s jól tartották a szökevényeket.[518]

«Sok rendbeli isteneket s urokat megbántó zugolódásokra s bikitlenségekre» fakadtak ekkor Thököly hadai. 1694 martius 22-ére gyűlésbe hívta a fejedelem minden rendjeit és tisztjeit, sőt a Passaroviczon telelő hadaknak tizedeseit is. Thököly udvarmestere, titkára s udvari főkapitánya terjesztették a gyűlés elé a fejedelmi propositiókat, a hívek vigasztalására s elméjök csendesítésére. A propositióknak s a Drinápolyból visszatért Sándor Gáspár előadásának rövid tartalma az volt, hogy Thököly senkit sem kényszerített a bujdosásra, de a kik mégis megmaradtak a magyar ügy szolgálatában a két nagy monarchák, a franczia király s a török császár szárnyai alatt, azok legyenek béketűréssel az őszig, mert Sándort a porta sok jóval bíztatta s e nyáron a fegyver vagy a béke véget fog vetni bujdosásoknak.[519] Ily szavak nem tehettek nagy hatást oly katonákra, kik az elmúlt télen s nyáron csak egy-egy hópénzt kaptak s félmeztelenűl teleltek. Néhány nappal a passaroviczi gyűlés után a galambvári kuruczok hadnagya elfogta az ottani béget, több törököt levágott és seregestől labanczságra ment. Harmadnapra az újpalánki őrség is elpártolt; Thököly úgy hallotta, hogy ottani katonái megkötözték s úgy vitték el magokkal kapitányokat, Daróczi Andrást, de bizonyos, hogy Daróczi nemsokára jól érezte magát a császáriak közt. A szökevények török rabokat is vittek magokkal és azt izenték vissza, hogy a török nemzet a kutyáknál is alábbvalóknak tartotta őket, elraboltatta cselédjeiket a tatároktól és a vezír «egynihány pénzét» sajnálta a váltságdíjra.[520]

Szerencsére ugyanekkor vezírváltozás történt a portán. Közel eső volt a balesetek miatt a régi vezírt vádolni, mivel nem viselte gondját Thököly hadának. Csakhogy mentségekkel nem lehetett elsimítani a rossz benyomásokat. Még az új vezírnek Drinápolyba érkezte előtt küldöttek Thökölyhez egy császári fermánt, hogy lovasságával gyarapítsa a Mahmut bég Ogli vezetése alatt Temesvárra s Gyulára rendelt csapatokat. Sándor Gáspár el is küldetett 200 lovassal Belgrádba junius végén, de julius elsején vissza is tért s Mahmut bég Ogli nélküle indúlt útjára. Dsáfer szerdár küldötte vissza, megírván Thökölynek, hogy mikor fizetés s élés kell, akkor ennyi és amannyi a hadnak a száma, a mikor pedig a császár szolgálatja kívánja, akkor nincsen hada.[521]

Mindezt föl nem említé Defterdár Ali nagyvezír a belgrádi táborban Thökölynek augustus 25-iki ünnepélyes audientiája alkalmával. Csupán azért tett neki szemrehányást, hogy oly ritkán küldöz híreket az ellenség szándékairól. Ismerte Thököly nagy ügyességet az ily hírek megszerzésében. Szívesen hallgatta meg a fejedelem véleményét a következő hadjáratról annál inkább, mivel 1694-ben Caprara volt a német fővezér, kinek szokásait Thököly régóta ismerte. A vezír határozottan kívánta, hogy Thököly minden fölkelhető hadával kövesse őt a táborba, nem mintha ott is tanácsai után akart volna igazodni, de mivel e hadjáratban senkit sem szeretett otthon hagyni. Thökölyt ekkor a köszvény gyötörte, vinni kellett a vezír elé s kétfelől tartani, midőn Ali köntösét akarta megcsókolni. A vezír nem a legnagyobb kímélettel háromszor is inté Thökölyt, hogy ne betegeskedjék s viselje erősen magát, most kívánván azt a császár szolgálatja. Thököly «elúnta a sok intimatiót». A kaftánozás nem maradt el s Maurocordato felszólítására a fejedelem kíséretével együtt kaftánosan ment szállására. Úgy gondoljuk, hogy a békeközvetítő angol követ kedvéért rendezte Maurocordato e kaftános menetet a Thököly bukásáról keringő hírek eloszlatása végett.[522]

Ugyancsak Maurocordato fejtegette, hogy Thököly tisztességnek veheti a vezír hívását, mert többen mondák a vezír előtt, hogy Thököly hadának nem lehet hasznát venni. A kihája meg is izente a királynak: parancsolja meg a kuruczoknak, hogy meg ne fussanak, mihelyt a puska végét látják, mert nekik ez a szokások. Thököly mégsem szerette volna koczkáztatni összes katonai erejét. Emelgette a dunai szolgálatot, mit a múlt hadjáratban végzett, vagy a Gyula felé való küldetést, de a főtolmács értésére adta, hogy az ily kérelmeket a vezír úgy venné, mintha a szolgálat kerülésére czéloznának. El kellett tehát hozatni a 700 főnyi kurucz erőt, s csak háromszáz fegyverfoghatót lehetett hagyni Passaroviczon, hogy a Morava s Mlava melléke ne váljék a «pandúrok barlangjává».[523] Augustus 31-én vonult el Thököly serege a vezír előtt s rögtön át is kelt a Száva hídján. Ő maga megírta végrendeletét s september 4-én «ily erőtelen és lóra nem ülhető formában való állapotomban – írja naplójában – megkeseredés nélkül indúlásom nem lehetett, mindazonáltal… megindúltam hazámért, nemzetemért, vallásomért és sok esztendőktül fogvást véres verítékkel és sok veszedelmekkel keresett becsületemért magamat szerencséltetni».[524]

De e nagy czélok s hozzá még a szultán szolgálatja az 1694-iki hadjárat alatt nem kívántak tőle nagy áldozatokat. Tulajdonképi összeütközésre nem kerűlt a sor, Péterváradnál a két ellenfél elsánczolta magát egymással szemben s az őszi esők beálltával haza vonúlt. Thököly többnyire «egy alkalmatos dombról látója volt» a történeteknek. Katonái sem maradtak mindvégig a sánczokban. A tábor zsákmányosira kijáró ellenségre vigyáztak, majd Cserevicshez szállottak s onnan portyáztak Sárkány Ibrahim basa török katonáival együtt.[525] A vezír meg volt elégedve szolgálataikkal, de azért a táborozás alatt nem gondoskodott rólok eléggé.

Hogy mikép fog velök bánni a télen, e kérdés foglalkoztatta Thökölyt, midőn a táborból visszatért Belgrádba. Úgy látta, hogy a porta szabadulni akar tőle s híveitől. Nem úgy van – válaszolá ez aggodalmára a főtolmács – csakhogy a törökök megúnták a költséget s a szegénységnek a kuruczok ellen való sok panaszát is. Végre hosszas alkudozás után november 10-én tudatta vele a vezír, hogy nyolcszáz személynek fog adni hat havi élést s Thököly szükségére nyolcz erszény pénzt, vagyis 4000 tallért. Nagy szüksége volt e pénzre Thökölynek, mert katonáival, tisztjeivel, szolgáival s némely emberének feleségével s gyermekeivel együtt 1841 alattvalót számlált. Igaz, hogy nem sokkal a vezír határozatának közlése után megfogyatkozott a hívek száma. Horváth Ferencz kapitány nyolczvan katonáival a temesvári pusztán járván, nem akart oly téli szállást elfogadni, hol a takarmányt s a fát is pénzen kellett volna venni s nem akart oly uraknak szolgálni, kik elveszik a kuruczok becsületes keresményét, azaz a portyázások alkalmával szerzett rabokat. Dsáfer szerdárt dühbe hozta Horváth szökése, kivált midőn megtudta, hogy Horváth is rabul hurczolt magával néhány törököt. Mennének bár magok a gyehennába – mondá Fileki Mátyásnak, kit Thököly küldött hozzá – csak törököt ne vinnének. Fileki kissé hetykén felelt, miért a szerdár rögtön kikergette, utána kiáltván, hogy több élést nem ad a kurucznak s hogy Thökölyt leküldi Konstantinápolyba.

A meggyalázott kurucz király most felment a szerdárhoz, keblében vivén a két athnamét. Három császár s tizenegy vezírt idejében igazán szolgáltunk – mondá neki Thököly. A fejedelem beteg – válaszolá a szerdár – s azért nem bír a kuruczokkal. Ha lába rosszul van is, esze s okossága vagyon fejében a királynak, miért akarja megtartani a hitetleneket, kik között élete sem biztos. Igaz hite szerint tanácsolja neki, hogy bocsássa el azokat, kikhez nem bízik. Thökölynek meg kellett fogadnia a tanácsot, hogy ne igen terheljék azok, kiknek ellátására a vezír nem vállalkozott. November 21-én a kulicsi révhez gyűjtött hadainak, udvari rendjeinek s tisztjeinek tudtára adta, hogy szabadon elmehetnek azok, kik megúnták a bujdosást. Az elmenőknek esküvel kellett fogadniok, hogy fegyvert nem fognak Thököly s a török ellen, a megmaradtak pedig arra esküdtek meg, hogy a töröknek vagy török jobbágynak mitsem fognak véteni. Száznál többen mentek el s hétszázötvenen maradtak.

A megmaradtak nagy része Visniczére küldetett, a családos katonák Passaroviczon maradtak, Szappanosnak száz lovassal az albániai basához, Madách Péternek pedig negyven emberrel Nikápoly és Ruscsuk felé kellett elindúlnia téli szállás keresésére. Thököly mellett «az udvari renden kívül ötvenig való vitézlő rend» maradt.[526]

Ekkor hagyta el Passaroviczot, hol mindvégig nagy udvart tartott. A portán szemére hányták ellenségei, hogy a császár részéről kapott pénzt és élést nem hadaira, hanem magára és cselédeire költötte. De mindaz mit a portától s a francziáktól kapott s mit a rabok sarczából szerzett, nem volt elég kiadásai fedezésére. «Torkig adósságban vagyok, mindenemet elköltöttem, még a feleségem egyét-mását is zálogba vetettem» – így panaszkodott.[527] Pedig nem volt rendetlen gazda, bár nem kimélte a költséget, hogy méltósága csorbát ne szenvedjen. Csendesebb időkben élve, ép oly szépen meggyarapította volna örökségét, mint elődei. Gondosan vezette számadásait, mint általában rendívül serény s pontos levelező volt, azonkívül még igen aprólékos naplót vezetett, mi akkor nem volt ritka szokás. Különben néha magának is át kellett néznie régi leveleit s följegyzéseit, s talán az utódra is gondolt, ki hátrahagyott iratait ép oly érdekkel forgatná egykor, mint a minővel ő lapozgatta a pályáját megelőző mozgalmak írásbeli emlékeit. Nem láthatott mindig kedve szerint dolgai után. Lába, karja s gyomra sokszor megtagadták a szolgálatot. Nem használtak gyakori érvágások s a csodálatos curák, mint példáúl azé a rácz orvosé, ki teve és ló csontjainak zsírjából fürdőt csináltatott, ugyanoly csontokból venyigével egynéhányat betegének derekára kötött s meghagyta neki, hogy maga oldja le a csontokat a fürdő után s hagyja azokat a kádban. A «gyakor vendégeskedések és huzomos pohárok» sem voltak czélszerű orvosszerek. De meg kellett űlni a névnapokat s ha az udvar szolgáiból új pár kerűlt ki, tisztességgel kellett kiszolgáltatni a lakodalmat, olykor egy-egy úri híve szállásán kellett ebédelnie a fejedelemnek, hogy megbecsülje az illetőt.[528]

Az ily hívek számát jelentékenyen gyarapították 1690-ben az erdélyi emigratio tagjai. Igaz, hogy 1694-ig évről-évre kevesbedtek. Midőn Thököly 1690 octoberében Badeni Lajos elől Oláhországba menekült, az erdélyiek nyugtalankodni kezdettek. A tergovisti táborban Haller József, Jánosnak szeleburdi fia, fenyegetőzött, hogy átlövi Thökölyt. Elfogatván, nem tagadta fenyegetését s Thököly hirtelen haragjában agyonlövette.[529] Midőn Veterani december utolsó napjaiban meghiúsította Thököly betörését, fokozódott az erdélyiek elkeseredése, «láttuk mi erdélyiekűl, hogy Thököly fejedelemsége csak pünkösdi királyság» – írja Cserei, ki szintén kibujdosott. Cserei mintegy ötven társával visszaszökött, noha Thököly háromszáz embert hagyott hátra, hogy a szökéseket megakadályozza.[530] Az Oláhországban maradtak gyűléseztek s zsibongtak «az nagy szükség miatt». Valóban «az szegin erdélyiek igen holtak az iszonyú szokatlan sanyarúság és nyughatatlanság miatt». E súlyos körülmények miatt Thököly sem akarta szigorúan bírálni egyesek békétlenségét.[531] Különben is Köprili Mustafa kormánya alatt nem tartott attól, hogy a porta el ne ismerje jogát az erdélyi fejedelemségre.

Elhads Ali alatt már nehezebben tűrte az erdélyiek nyugtalanságát. 1692 november elsején összegyűltek néhányan Szendrő mellett s elhatározták, hogy folyamodványban kérni fogják a fejedelemtől elbocsátásukat. Kevés kivétellel valamennyi erdélyi aláírta a folyamodványt. Az aláirásokat gyűjtők Macskási Boldizsárt is megszólították, ki megrémülve kérdé tőlök: «az hatalmas Istenért, mit csináltok? bizony engemet lődeztettek meg, mert az tudják, hogy mind én dolgom». A folyamodványt mégis átadták a fejedelemnek, ki azt egyszerűen félretette, de különös okokból egynek, kettőnek megengedte a hazatérést.[532]

Nemsokára komolyabb baj fenyegette Thököly fejedelmi méltóságát. Elhads Ali 1692 novemberében vonakodott elismerni Gyárfás Tamást, Thököly erdélyi kapitiájának. November 12-én mégis felkaftánozták Gyárfást, de most már világos volt, hogy Thököly ellenfeleinek besúgásai nem maradtak hatás nélkül.[533]

Büklü Mustafa alatt a dolog még rosszabbra fordúlt. 1693 julius 25-én Thököly Passaroviczon az egybegyűlt magyarországi s erdélyi főrendek előtt s a franczia residens jelenlétében kijelenté, hogy ismeri «az erdélyi uraknak méltósága sérelmire való munkáját, midőn a török portán szegény Apafy fia fejedelemségét sollicitálták».[534] A kijelentés azért volt időszerű, mert ekkor a fővezér a tatár khánnal Erdélybe készült. Thökölyt nem hívták ez útra, hanem meghagyták neki, hogy várja be a fővezér parancsát Erdélyből. E parancs talán nem volt ellenére Thökölynek, s az sem volt ellenére, hogy Büklű Mustafa az erdélyiek egy küldöttségét táborába rendelte. De már az rosszul esett neki, hogy a fővezér kijelölte a küldöttség tagjait s hogy épen Macskásit is megnevezte. Thököly augustus 12-én Galambvár melletti táborából Sándor Gáspár udvari kapitány s Kálnoky Farkas udvarmester vezetése alatt huszonkét erdélyi nemest s főrendet küldött a vezér táborába. Különböző kegyelmet igérő s felkelésre szólító patenseket is adott hívei kezébe. Macskási Boldizsár kérve kérte a fejedelmet, hogy őt a küldöttségből ki ne hagyja, de Thököly «alapos okokból» megtagadta a kérelmet. Az elővigyázat fölösleges volt, mert alig hogy a követség elindúlt, már a nagyvezir is visszafordúlt útjából. Sándor Viddinben hagyta az erdélyi küldöttséget, attól tartván, hogy nagyobb része elszökik.[535]

A hadjárat befejezése után Büklü Mustafa eljárása az erdélyiek ügyében még jobban nyugtalanítá Thökölyt. A nagyvezir táborába hivatta az erdélyieket. Ezek, úgy látszik, nem jelentették be a meghívást a kellő formában Thökölynek, elég az, hogy a fejedelem illetlennek találta Passaroviczról való távozásuk módját. Azt hitte, hogy elbocsátásukat fogják kérni, pedig ha eleresztik őket – mondá Thököly a kihajának – akkor a kapitiha nem szükséges s az országról is mintegy lemond a porta. Fejtegette a török urak előtt, hogy ő három év alatt mennyit költött ez állhatatlan emberekre s felmutatta a költségeiről kiállított pecsétes elismervényöket. A fővezir a pecsétőrét «disponálta», hogy vigyázzon, ha a vezér valamely erdélyivel tikon érkezik. A vezír nem is tartotta szükségesnek a titkolódzást. Előbb a 383 főből álló emigratio harminczas küldöttségét fogadta, majd egyedűl Macskásinak adott audientiát s e magánkihallgatás nem volt inyére Thökölynek, noha megizenték neki, hogy ezzel meg nem akarják bántani. S igaz is, hogy a vezir nem akarta megsemmisíteni Thököly tekintélyét, csakhogy Macskásit és pártját is támogatni akarta, úgy gondolván, hogy oktalanság volna, ha a porta oly fejedelem beigtatását kivánná, kit az ország nem szívesen fogadna. Oktober 27-én megizente a vezir Thökölynek, hogy Macskásit nehány erdélyivel Drinápolyba viszi bizonyos ügyek tárgyalása végett. Thököly óvást tett az utazásra kijelölt személye ellen, már csak azért is, mert a kijelölés az ő mellőzésével történt, mi fejedelmi jogaiba ütközik. A nagyvezir nem ellenezte, hogy Thököly megváltoztassa a névsort, noha a fejedelem úgy szerette volna intézni a dolgot, hogy a három «erdélyi nemzet» főbbjein s a kapitihákon kívül más ne menjen a portára. A kapitihák kinevezésének joga Thökölynél maradt. Különösnek látszott, hogy a vezir Sophiába is rendelt téli szállásra több erdélyit, de Thököly örült, hogy azoknak ellátására vállalkozott a porta, csak azt óhajtván, hogy az ő fenhatósága alól fel ne szabadítsa a távozókat.[536]

Rögtön észrevette, hogy e föltevés nem teljesült. Erdélyi kapitiháját, Orlai Miklóst mellőzte a vezér s többször hivatta Macskásit, vagy Inczédit. Ehhez járúlt, hogy mindenütt beszélték s az újságokba is írták, hogy a porta nem Thökölyt fogja bevinni az erdélyi fejedelemségre. Mindezt jórészt a Drinápolyban s még a Sophiában lakó erdélyiek munkájának is tulajdonította Thököly. «E politikát az erdélyiek dolgában – írja Thököly 1694-ben Sándor Gáspárnak – januáriuson túl így nézni lehetetlen.» Mindezáltal nézte tovább is, s meghagyta embereinek, hogy Macskásival s Inczédivel «barátságosan éljenek».[537] A tavasz közeledett s a nagyvezir nem küldötte vissza Thökölyhez az erdélyieket, noha így igérte Belgrádban.[538] Az új tavasz új nagyvezirt hozott s Defterdár Ali alatt a kincstárnok nem akarta kifizetni Macskási s Inczédi járandóságát, hanem Sophiába utasította őket földieikhez. Macskási s Inczédi elúnván a budjosást, vagy harmincz Sophiában lakó erdélyivel együtt elszöktek, alighanem a portai ministerek tudtával.[539] E szökés megváltoztatta Thököly hangulatát a tőle távol élő erdélyiekkel szemben. «A kik Sophiában maradtak, mindenkor mellettünk igaz emberek voltak – írja Defterdár Alinak – könyörgünk nagyságodnak, mutassa hozzájok kegyelmességét».[540]

Nem igen mutatta, szegények mindenekből kifogytak, eladták lovaikat, fegyvereiket.[541] Thököly magához kérette őket, de a porta azt kivánta, legyen kezes értök, hogy senki el ne szökjék. S mivel Thököly nem akarta magát ennyire lekötni, az erdélyiek Sophiában maradtak a táborozás végéig.[542] Novemberben végre megengedték a hatvanöt Sophiában telelt erdélyinek az urokhoz menetelt, úgy látszik, hogy a kezességet nem igen sürgették, hanem útravaló élés vagy költség nélkül bocsátották el őket. Thököly most csak nehány főembert akart volna magánál tartani, a többit haza szerette volna küldeni, mivel nem győzte a kiadásokat. Dsáfer szerdár azonban kiűzte Passaroviczból az erdélyieket s azt sem engedte meg, hogy átmehessenek a Dunán.[543] Igy még bizonytalan volt sorsuk 1694 utólján, csak az volt bizonyos, hogy Defterdár Ali egyelőre nem ellenezte volna Thököly erdélyi fejedelemségét.

Elődeinek magatartására némi befolyással lehetett a bécsi udvar azon 1691-iki elhatározása, hogy Erdélyben kész volna a porta fenhatóságát elismerni, ha Thököly örökre száműzetik az országból.[544] De sokkal többet ártott Thököly törekvéseinek Brankován oláh vajda. 1690-ben még kölcsönökkel is támogatta Thökölyt[545] s kétségtelen, hogy hű maradt volna az 1689-ben kötött barátsághoz, ha Thököly erdélyi trónja nem omlik össze oly hirtelen. Igy azonban szenvednie kellett az 1690-iki vállalat kudarcza miatt. Thököly katonái a hadjáratot követő télen égették s pusztították az oláh földet. A megtorlás nem maradt el. Az oláhok iszonyú dühvel üldözték a kuruczokat. 1691 februárjában meglesték Bodoni Balázst, felkonczolták kisérőivel együtt s a holttesteket megégették.[546] Megölték Barthótyt is, kitől a franczia követ hétezer tallért küldött Thökölynek.[547] Kurucz az ellenség, volt az oláhok jelszava, Brankován a Zsil mellett s a Vulkán havas alatt hadakat gyűjtött, úgy, hogy Thökölynek őrjáratokkal kellett biztosítnia widdini táborát.[548]

S így Brankován visszaszorította Thökölyt a Dunáig, de ez nem volt elég. Meg kellett buktatnia a portán Thököly erdélyi követeléseit, hogy országát megkímélje az 1690-iki vállalat ismétlésétől. Arra törekedett, hogy a porta ifjabb Apafyt ismerje el fejedelemnek. Tudhatta, hogy ennek fejedelemségét a bécsi udvar sem ellenzi s így remélhette, hogy Apafy beigtatása megtörténhetik a nélkül, hogy a török, tatár csapatok Oláhországon át Erdélybe törjenek. Mindenesetre szabadúlni kivánt Thököly kuruczaitól s azért más erdélyinek – talán Macskásinak – megválasztását sem ellenezte volna.

Úgy látszik, hogy Brankován Székely László által, kinek Oláhországban összeköttetései voltak, erdélyi urakkal is érintkezett Apafy megválasztása ügyében.[549]

Annyi bizonyos, hogy a vajda már 1690-ben felszóllalt Apafyért a török urak előtt s hogy 1691 martiusában az erdélyi emigratio egyik tagja ugyancsak Apafy ajánlása végett Bukarestből a nagyvezirhez küldetett.[550] Brankován tudta, hogy Thököly is árthat neki, kivált a franczia követség útján, azért tagadta Thököly emberei előtt a végzett aknamunkát s hajlandó volt békülési jeleneteket rendezni, mint például 1692-ben, mikor Thököly Drinápolyban volt. De azért tovább folyt a munka 1692-ben is s hatással, mert Brankovánnak ép annyi barátja volt a portán, mint Thökölynek ellensége. Kölcsönöket igért trónjelöltjei számára, vagy igéreteikért kezességet vállalt. Különben is hatást tett azon iratokra is hivatkozó előterjesztése, hogy Erdély önkényt behódolna, ha a rendek Thököly kizárásával választhatnának fejedelmet.[551] Az ily beszédeknek tulajdonították Thököly jóakarói azt, hogy Büklü Mustafa 1693-ban nem akarta magával vinni Thökölyt Erdélybe.[552] Úgy látszik, hogy a nagyvezér a Sándortól vezetett küldöttséget Brankovánnál akarta hagyni, midőn Oláhországból Belgrád felé vonúlt.[553]

De Brankován eddig sem tartotta szívesen a Bukarestben tartózkodó erdélyieket, s 1693 őszén már sokallhatta is a cselszövényeket. Belátta, hogy Thököly helyzete eléggé meg van ingatva, érdekeire nézve czélszerűbbnek gondolta a barátságos érintkezés helyreállítását. 1694 januarjában Sándor Gáspár megjelent Bukarestben a «félreértések eloszlatása végett» s ekkor kissé földerűlt a láthatár.[554]

Attól már nem igen tartott Brankován, hogy Thököly az ő trónját foglalja el, noha tudta, hogy erre még mindig törekszik. Sándor 1692 végén kérte Dsáfer basát, hogy támogassa Thököly e törekvését s negyven erszény pénzt, vagyis húszezer tallért ígért a basának a siker esetére.[555] Thököly néhány tanácsosa helyteleníté e tervet. Úgy látták, hogy «azon ország rendei közől egy is ő Nagyságához jó szívvel nincs». Elképzelték, hogy «a boérok és minden az oláh vallást követő népek muszka császár s patriarchák megbecsűlhetetlen kincseket profundálják azon dolog megváltoztatására». Már pedig ha az lefoglalt oláh tróntól megfosztatnék Thököly, valószínű, hogy elesik, «mind Magyarországhoz, mind Erdélyhez való jussától, úgy az athnamétól is.» Csak azt helyeselték, hogy Thököly a vajda megbuktatására törekszik, hogy «szegény Berthóty vérét» megboszúlni kívánja s hogy elprédált kincsét is visszaköveteli.[556]

Thököly elismerte hívei aggodalmának alaposságát, csak addig szeretett volna Oláhországgal rendelkezni, míg Erdélyt el nem foglalja s ily czélból örömest lemondott volna egy érdekeire nézve megbízható vajda kedvéért.[557]

Talán Kantemir Konstantin a moldvai vajda kedvéért, ki Brankovánnak ellensége s állítólag Thökölynek barátja volt.[558] Kantemir halála után 1693 aprilisában Thököly kapitihái nagyon kérték a franczia követet, hogy ne engedjen kineveztetni oly vajdát, ki Brankován «creaturája» volna. Az itteni ministerek – válaszolá a követ – nem akarják megérteni birodalmuk érdekeit. Valóban Duka Constantin lett a vajda, ki jegyben járt Brankován leányával. Attól lehetett tartani, hogy valami szerencsétlenség éri Székely Zsigmondot, Thököly jassyi kapitiháját.[559] Székelynek ottmaradását a lengyelek s a francziák kívánták, mert ő közvetítette a lengyelországiak levelezését a konstantinápolyi franczia követtel. Azért küldözgetett Castagnères költséget Székelynek;[560] de úgy látszik, hogy a költségek elmaradoztak, s mivel a helyzet is kényelmetlen volt az új vajda alatt, Székely ott hagyta Jassyt, visszatérvén Erdélybe.[561] Az új vajda uralkodása alatt a moldvai fejedelemséget Thökölynek szerette volna megszerezni Polignac abbé, a varsói franczia követ; úgy gondolván, hogy ez által Lengyelországot könnyebb volna a franczia udvar és Thököly érdekei számára megnyerni.[562] Polignac D’Esneval utóda volt, ki rövid ideig volt követ Béthune távozása után. Távozása évében, 1691-ben, Béthune a királynéval szerződést kötött, melyet a király s az országgyűlés még nem ratifikáltak. A szerződés egyik pontja szerint Sobieskinek el kellett volna ismernie Thököly magyarországi vagy erdélyi fejedelemségét.[563] Ez eshetőség még távol állott, s a közelebb eső kívánalmak elintézése a jövőre nézve nem jóval biztatott. Hiában kérte Thököly XIV. Lajost s Croissyt, hogy szerezzék meg neki a lengyel indigenatust, mert a franczia királynak is hasznára válnék, ha ő mint lengyel nemes részt vehetne a köztársaság tanácskozásaiban.[564] Szerette volna magyarországi jószágait lengyelországi jószágért becserélni.[565] A lengyelek ez ajánlatra talán azt jegyezték meg, hogy ez esetben nemcsak kettőn áll a vásár. Emlékeztette a lengyeleket nagyatyjára, ki szintén Lengyelországban vett jószágot, elővigyázatból a zavaros időkben. Vonszott is a szivem hozzátok; Magyarország és Erdély akkor ígérhetne magának nagyobb biztosságot, ha incorporatus volna a ti országtok közt – mondá egy lengyelnek. De az indigenatusság megadása egyre késett s a lengyelek szép szavakkal fizettek a jóindulatért, mellékesen föl is használván Thököly értesültségét és törökországi összeköttetéseit.[566] Különben azon szolgálatok, melyeket a külön lengyel-török béke érdekében tett Thököly, nem igen terjedtek túl a hírek s ajánlatok közvetítésénél.

Thököly mégis szerette emlegetni Castagnères előtt, hogy «őt vette eszközül a porta a lengyelek dolgában» Castagnères elődje korában, a portai ministerek előtt pedig «Lengyelországban való tekintetét» emelte ki, s végül Jablonovszky főgenerálisnak azt írta, hogy igen ajánlotta a lengyel föltételeket a portának, midőn a ministerek tőle véleményt kértek.[567] S mégis ez általános tekintélynek ép oly kevés hatása volt, mint a franczia diplomatia munkájának, mert a porta Moldvát s Oláhországot nem akarta átengedni, ajánlataival el nem szakíthatta Lengyelországot a szent ligától. Pedig Thököly igen nagy fordulatot várt a külön lengyel-török béke megkötésétől. A nála lévő franczia ügynök állítása szerint XIV. Lajos már meghagyta D’Esnevalnak, hogy a béke után az elbocsátott lengyel hadakból legalább nyolczezer embert fogadjon franczia zsoldba Thököly számára. Hisz 1677-ben a zuravnói béke után is így történt – mondá Thököly – midőn Béthune Wesselényi László neve alatt lengyel hadakat toborzott s azokat Magyarországba küldé.[568]

Abban nem kételkedett, hogy XIV. Lajos nem fog sajnálni ily áldozatot, noha ép ekkor nem mondhatta Lajost gyors pontos fizetőnek. Különben sokat tett érte a franczia király. «Jól értesse meg a porta ministereivel – irja XIV. Lajos 1691 julius 31-én Castagnères de Chateauneufnek – hogy nem fogom elhagyni Thökölyt, kinek sorsát választom eljárásom mértékeül a keleti ügyek elintézésénél.»[569] S úgy is történt, a követ eléggé igyekezett emelni Thököly hatalmát s tekintélyét. Ha Thököly néha elégedetlen volt az elért eredményekkel, ilyenkor a franczia követ lanyhaságának tulajdonította azt, mit a portai ministerek értelmetlenségének, személye ellen érzett ellenszenvöknek s a birodalom segélyforrásai apadásának kellett volna betudnia.

Thököly mégis jobban szeretett közvetlenül fordúlni a franczia udvarhoz. 1690 utolsó napjaiban Sándor Gáspár Toulon felé hajózott három szolgájával s 1691 juniusában már visszatérését jelezték Konstantinápolyból.[570] Sándor XIV. Lajos azon ígéretét jelentette, hogy a franczia követ be nem várva a külön rendeletet, minden hadjárat végén tízezer tallért fog Thökölynek lefizetni.[571] Így jelentette Sándor, de Castagnères jónak látta egyes esetekben királya rendelete megérkezéséig elhalasztani a tízezer tallér fizetését.[572] Thököly panaszkodott, hogy 1693-ban s 1694-ben az évdíj elmaradt. Fonton, a franczia tolmács, figyelmeztette Thökölyt a költséges háborúra, melyet XIV. Lajosnak a nagy európai coalitio ellen kell viselnie s fölhozta, hogy Marquis Ferriol (de Lora), a rendkívüli követ, ki Thököly mellett is lakott, szintén két év óta szolgál fizetés nélkül.[573]

E két év alatt más tekintetben is módosúlt a franczia diplomaták eljárása Thököly irányában. 1691-ben, midőn XIV. Lajos idézett levelét írta Castagnèreshez, igen valószínűnek látszott, hogy Thököly nemsokára kivívja az erdélyi fejedelemséget. Akkor «szövetségesének» nevezte a király Thökölyt. De az 1692-ben Thököly mellé rendelt Ferriolnak meg volt hagyva, hogy csak akkor kössön szerződést a bujdosóval, ha az elnyeri a fejedelemséget, vagy ha a törökök békét kötvén ellenségeikkel, titokban megengednék Thökölynek a háború folytatását. A király «érdekével s méltóságával meg nem egyezett» szerződést kötni az ország s hatalom nélküli fejedelemmel.[574]

S így nem voltak megbízhatók a franczia ígéretek. Thököly királyi határozatot sürgetett, hogy menedéket remélhessen Francziaországban a végső szükségben. Castagnères a galatai residentiát ígérte, de késznek nyilatkozott a királyi határozat kieszközlésére. 1694 elején valóban tudtúl adta Ferriol Zrínyi Ilonának, hogy Lajos országába fogadja őt annak idején. Hanem a Thökölytől kért határozat helyett a franczia udvar egyszerűen hivatkozott a Sándornak adott válaszra. Pedig Croissy azt mondotta Sándornak, hogy Francziaország eretnekek számára nem adhat menhelyet.[575]

Kutatta Thököly azt is, hogy mit várhat az «eretnek» hatalmak támogatásától. Az 1693-ban Törökországba útazó Paget lord nem igen bíztatta. Midőn Inczédi egyszer elmondá Pagetnek, hogy Thököly a császártól felajánlott kedvező föltételeket csak akkor merné elfogadni, ha Anglia s Hollandia garantiát vállalnának a békepontokért, Paget egyszerűen azt válaszolta, hogy legjobb volna, ha Thököly minden alku nélkül folyamodnék a császár kegyelméért. Hosszasabban tárgyalgatott Thököly az 1694 mártiusától novemberéig Belgrádban tartózkodó Heemskerkkel, ki az angol király s Hollandia megbízásából a török-német béke létrehozásán fáradozott. Heemskerk ajánlatot tett, hogy felszóllal Bécsben Thököly érdekében. S Thököly, kit megbízhatatlan ígéretek annyiszor félrevezettek, nem akart hinni a hollandinak. «Hiszem, csalni akar, mint a másik követ (Paget) – így ir Heemskerkről – de abban semmi sem telik.»[576] Igaz, hogy Heemskerk ez ügyben is a szövetségesek érdekeire gondolt s lehetséges, hogy a jól értesült Thököly tudósításainak hasznát akarta venni, de kétségtelen, hogy leginkább protestáns rokonszenvből érdeklődött Thököly iránt. Bécsbe érkezvén 1695 februar 12-én meglátogatta Kinsky grófot s előadta, hogy az ő rábeszélésére Thököly kész volna elpártolni s hogy a hadjárat kezdete előtt az udvarhoz küldené teljhatalmú követeit. Thököly amnestiát kér, jószágainak visszaadását, a birodalmi herczeg czímét s apróbb követelések kielégítését. Heemskerk kifejtette, hogy a császárnak mennyi kárt okozhat Thököly mint ellenség s mennyire gyarapíthatná hadi erejét, mint jó barát. Kinsky megköszönte a bizalmas közlést, megígérte, hogy szólni fog Leopolddal, de egyelőre megjegyezte, hogy a közlött föltételek épen nem újak, már Heisler útján, továbbá Zrínyi Ilona s Veterani leveleiből is ismeri azokat az udvar.[577]

A hollandi diplomata valóban nem igen tudta, hogy minő diplomatiai fegyvereket használt az udvar Thököly megbuktatására. Midőn Marsigli gróf 1691-ben Törökországba indúlt, megkérdezte a császártól, hogy hajlandó volna-e pénzt áldozni Thököly életének, vagy biztosságának veszélyeztetése végett? Nem tiltjuk s nem parancsoljuk, a válasz önkényt érthető – így hangzott Marsigli utasítása.[578] Veterani igen sok levelet váltott Thökölyvel rabok kiváltása ügyében s egyéb alkalmakból. Ilyenkor komolyabb dolgok is szóba kerültek. Veterani most már csupa áltatásnak vette Thököly ajánlatait s úgy tudta, hogy a török s franczia előtt tekintélyt akar magának szerezni az esetleg válaszúl küldött pontokkal. Thökölyt a halogató vagy épen kicsinylő válaszok felingerelték. Ő igyekezett megérdemelni az udvar bizalmát – írja Veteraninak 1693-ban – de úgy látszik, hogy csak tréfának tekintik komoly szándékú javaslatait. Pedig helyzete épen nem kétségbeejtő s végre is inkább marad a külföldön mind haláláig oroszlánnak, semhogy hazájában töltse életét, mint egy szamár.

Thököly híveinek eltántorítása volt Veterani levelezésének egyik főczélja. 1693-ban úgy hitte, hogy Petrőczit, Horváth Ferenczet, Nemessányit s Komáromyt az elpártolásra csábíthatja, jószágaik visszaszerzése reményében. Horváth s Nemessányi valóban elpártoltak; veszedelmes hajlamoktól a többi hívek, még Sándor sem óvhatták magukat, de Petrőczi s Sándor még sem pártoltak el s megmutatták uroknak Veterani egyik tisztjének levelét, melyben fel voltak szólítva, hogy vagy hozzák magokkal Thökölyt, vagy temessék ott el.[579] Ezek után gondolható, hogy Leopold nem sokáig fontolgatta a Heemskerknek adandó választ, melyet 1695 martius 3-án közölt Kinsky a hollandi követtel. Thököly kiérdemelhetné a kegyelmet – izente Leopold – ha a töröknek nagy kárt okozván, elvágná a hídat maga mögött. Midőn Heemskerk még ekkor is alkuról s az előzetes pontok elfogadása után teljhatalmú követ küldéséről szólt, Kinsky megneheztelt. Heemskerk mentegetőzött, hogy csak Thököly katonáit akarja áttéríteni, mire Kinsky oda vetette, hogy van elég magyar lovasságunk. Nem tudtam – mondá nem minden él nélkül a szövetséges hatalom követe. Vettem észre, írja Kinsky, hogy a válasz nem tetszett neki.[580]


72. II. MUSTAFA SZULTÁN.


Heemskerk bukott ügyet akart életre kelteni. Thököly hatalma teljesen szétmállott. Az 1695-iki hadjáratban nem vett részt s ez év septemberében II. Mustafa Belgrádból Konstantinápolyba vitette. Vagy tizenöt magyar s nyolcz erdélyi úri híve a még fenmaradt hadakkal Oláhországba küldettek, hol a vajda tartotta el őket a porta számlájára. A hadak nagy része oláh szolgálatba soroztatott, vagy a török hadak közé osztatott, két csekély számú kurucz kapitányságra olvadt le Thököly hadi ereje 1696 eleje körül. Sándor és Petrőczi elpártolásáról is sokat beszéltek. Sándor az udvarnak kegyelmét is kereste, de Ferriol szerette volna, ha királya a kiváló ügyességű kuruczvezért szolgálatába fogadná. Thököly Oláhországban lakó hívei közől magához senkit «híva nem hívott», mert a portától kapott fizetés az ötven udvari szolga eltartására alig volt elég.

Az bizonyos, hogy adósságait nem törleszthette a fejedelem s midőn a hitelezőkkel csauzok jelentkeztek fogsággal fenyegetvén Thökölyt, kényelmetlen lakóhelylyé vált Duka vajda palotája, melyet a szultán Thökölynek rendelt szállásúl. Szerette volna, ha újra pénzt kaphatna hadi erő toborzására. Küldötte háromszor is fáradt a kihájához egy emlékírattal, míg végre a kihája a másik szobában is hallható hangon így válaszolt: Miért nem marad nyugton az a gyaur, talán azt akarja, hogy valami szigetre küldjük, mint a vezíreket és basákat? Mindamellett az 1696-iki hadjárat alatt Belgrádban volt Thököly s ott kellett maradnia a nagyvezér visszatértéig. Kinevezte Szappanos Mihályt a lovas és gyalog kuruczok kapitányának s toborzó patensekkel küldötte a török táborba. De sorsát e hadjárat sem javította. Úgy beszélték akkor, hogy a török katonaság fel akarta konczolni Thökölyt s így életét mentette volna meg a nagyvezír, midőn octoberben újra Konstantinápolyba küldötte.[581]

Az ily híreket ellenségei terjesztették több kárörömmel, mint igazságszeretettel. De a hírkovácsoknak is el kellett ismerniök, hogy Elmas Mohamed nagyvezír nem kívánta Thököly gyalázatos halálát. Sőt elvitte magával az 1697-iki hadjáratra s így föltehető, hogy szolgálatait meg nem vetette. Egy elfogott basa beszélte Savoyai Eugénnek, hogy a szultán azért indúlt Szeged felé, mivel Thököly mondotta neki, hogy a gyöngén erődített várost könnyen bevehetné.[582] Valószínű is, hogy Thököly híreket szerzett Szeged állapotáról. Közvetlen adat nélkül is föltehető, hogy erős török-tatár diversiót tervezett Felső-Magyarország fellázítása s az Erdélybe vezető út felszabadítása végett. De különben a zentai csatában való személyes részvételéről megbízhatlan hírek voltak elterjedve. Úgy hisszük, hogy 1697-ben is «erőtlen s változó egészségéhez képest» kellett magára vigyáznia. Nem igen bánta volna, ha nem hívják az 1698-iki hadjáratra. «Az brusszai fürdők és savanyú-víz curája» jobban vonzotta, mint a tábori élet. Különben jó kedve volt 1698 elején ügyeinek jobbra fordúlása miatt. Az 1697-iki magyarországi zavarok után menekülőkkel gyarapodtak hadai. A nagyvezír a Duna mellett helységeket jelölt ki a kuruczok megtelepítésére. Zsoldot is ígért nekik s biztosságuk végett palánkok építésére is gondolt.

Szőllősi Zsigmondot, kit Thököly Zrínyi Ilona elzálogosított ékszerei kiváltása végett Lengyelországba küldött, a porta is felhatalmazta bizonyos ügyek elintézésével. Szappanos Mihály Temesvártt csapatainak gyarapodását remélte. Igaz, hogy Sándor Gáspár már 1697-ben titkos jelentéseket küldött Belgrádból az udvarnak, de Petrőczi s Madács Péter Thökölyt el nem hagyták s még a «nehezen kielégíthető» Petrőczi is meg volt elégedve az ellátással, melyben a porta részesíté hadait. «Ezek lesznek az továbbra jóra menendőknek kezdeti» – írja Thököly 1698 elején – «úgy látjuk s hiszek is istent, hogy még egyszer az bujdosó kurucz fegyvernek lészen híre, lészen nagyobb becsületi és nagyobb állapotja is.»[583]


SAVOYAI EUGEN.[584]
Egykorú metszet után Bubics Zsigmond püspök gyűjteményéből.


Csakhogy 1698-ban még nem teljesűlt a jóslat, mert ez évben a béketárgyalásokra kerűlt a sor. Már régóta nyugtalaníták Thökölyt az angol s hollandi közvetítők utazásai. Midőn Paget lord 1693 elején Törökországba utazott, Thököly Komáromy «secretarius uramtól» előkerestette «az szegíny Bethlen, Rákóczy s Bocskai tractatusit» és több ily történelmi nevezetésségű okirattal fölszerelte Sándort és Inczédit, hogy Drinápolyban érvényesítsék kívánalmait a békekötés alkalmával.[585] Thököly azt kívánta, hogy a két császártól kötött szerződés állítsa helyre Magyarország régi szabadságait s semmisítse meg az 1687-iki országgyűlés határozatait. Erdély a részekkel együtt Thökölyé legyen s hozzá még Szathmár, Szabolcs, Bereg s Ugocsa, mely megyéket II. Ferdinánd adta Bethlen Gábornak. Erdély nyerje vissza választási szabadságát s Thököly utódjai is uralkodjanak a neki adott terület fölött. A békeokíratok ratificatiója előtt Thököly fejedelemmel, vagy küldötteivel külön szerződést kell kötni, a magyar s erdélyi ügyekre nézve, egyszersmind a fejedelem és hívei kívánságainak teljes kielégítése végett.

Midőn Sándor e czikkelyeket felolvasta Castagnères előtt, a franczia így válaszolt: ezek mind jók, csak egy híjával vannak; ha vagy ötvenezer embere lehetne ezek mellé a fejedelemnek: könnyebben kivívhatná őket.[586]

1698-ban újra Paget lordhoz fordúlt Thököly a bujdosókkal együtt még mindig oly személyes s általános követelésekkel, mintha egy szerencsés háború eredményeit kellett volna biztosítani. «Az angliai király is kurucz valláson vagyon» – mondá Sándor 1693-ban Castagnèresnek – «kegyelmes urunk dolgaiban szemtelenűl nem fog keménykedni».[587] Csakhogy III. Vilmos követe nem volt arra felhatalmazva, hogy protestans rokonszenvek miatt a béke létrejöttét késleltesse. Igaz, hogy november 7-én átadta a császári követeknek a törökök azon váratlan kérelmét, hogy Erdély maradjon meg előbbi állapotában. De megvallotta, hogy Maurocordato alázatos unszolásai kényszerítették a kellemetlen szerepre.[588] A porta követei különben megtették Thökölyért a keveset, mit tenniök lehetséges volt. Schlick és Oettingen Thököly kiadatását s a kuruczok kiüzetését kérték. De a török követek nem engedték, hogy Thököly neve előfordúljon a békeokíratban, mert alá nem írhatnák annak meggyalázását, kinek a porta athnamét adott. Szerettek volna általános amnestiát szerezni a bujdosóknak, s csak annyit értek el, hogy a császáriak megengedték a kuruczok nejeinek az urokhoz való költözést a nélkül, hogy az elköltözőknek szabad lett volna rendelkezniök gyermekeikkel s vagyonukkal. Különben Thököly nevének említése nélkül a békekötés tízedik pontja elrendelte, hogy a fölkelők a határok biztossága érdekében messzeeső vidékre küldessenek.

Zrínyi Ilonát azonban föl akarták említeni a törökök a tízedik pontban. Felhozták, hogy a munkácsi capitulatió alapján jogos s még ki nem elégített követelései vannak a fejedelemasszonynak. A császári követek állítása szerint a capitulatió illető pontjának érvényét megsemmisítette egy Bécsben kötött egyezség; semmire sem akarták magokat kötelezni ez ügyben, csak megígérték, hogy a császár meg fogja adni azt, mi Zrínyi Ilonának jár az első férjétől kapott hitrész jövedelméből.[589]

A karloviczi béke után a török kormány Nikápoly környékén adott szállást a száműzött kurucz katonaságnak. A talán ezer főnyi telep egy kis köztársasághoz volt hasonló, kérve a török kormánytól vallásos szabadságuk a önkormányzati joguk megóvását. Azonban e magyar köztársaság is monarchiai hajlamú volt s folyamodott, hogy uralkodóját a porta bocsássa vissza az alattvalók körébe. Pérában ugyan azt beszélték, hogy a nikápolyi telep néhány előkelőbb tagja arra kérte a portát, hogy Thökölyt hagyja Konstantinápolyban, mert ők úgy is szükséget látnak s tapasztalták az előbbi években, hogy a portától kiosztott élést s költséget nagyrészt a fejedelem udvartartása nyelte el.[590]

A porta mindenesetre czélszerűbbnek találta a főnek elválasztását a tagoktól, annál inkább, mert a bécsi udvar sürgette a karloviczi béke végrehajtását.

Oettingen gróf 1700 februar 8-án Konstantinápolyba érkezvén, Thököly eltávolítását követelte. Maurocordato biztosítá, hogy Nikápolyba soha sem akarták küldeni Thökölyt, de hogy Konstantinápolyban ne maradhasson, azt Oettingen ki nem olvashatja a karloviczi békéből. Oettingen arra hivatkozott, hogy a fővárosban több az alkalom zavarok előidézésére, mint bárhol másutt, majd a Bécsből kapott utasítás szerint fölemlítette a titkos s Karloviczban ad protocollum mediatorum fölvett czikkelyt, melynek tartalma szerint Thökölyt a Feketetenger messze eső partjára kellene száműzni. Oettingennek csakhamar távozni kellett, Pagetnek adta át az osztrák követség ügyeinek vezetését, de Thököly eltávolítása kérdésében úgy fogalmazta a Pagetnek adott felhatalmazást, hogy az angol követ nem mérsékelhette az udvar követelését.[591]

Midőn Oettingen october 11-én kivonúlt a városból Thököly «nagy boszút akart tenni» a követen, ki Konstantinápolyi tartózkodása ellen eredmény nélkül tiltakozott. Az Ejub külváros előtt egy szép sűrű fa alatt «a csorgó mellett» sátort vonatott s innen nézte a menetet feles számú fegyveres szolgákkal. Midőn Oettingen oda ért, kísérete figyelmeztette a sátorban ülő nézőre. Az ősz követ megállíttatta hintaját, felrakta pápaszemét s nézte egy ideig a mozdulatlanúl ülő Thökölyt. Nem tudta, hogy tiszteletadásnak, kíváncsiságnak, vagy boszantásnak magyarázza-e a jelenetet, mert úgy gondolta, hogy Thököly köszvénye miatt nem kelhetett föl helyéről. Csak később tudta meg, hogy Konstantinápolyban sokat beszélnek Thököly «vakmerőségéről». Maurocordato felszólította Oettinget, hogy adja be írásban panaszát, miből Oettingen azt vette ki, hogy a görög zsarolni akarja Thökölyt. Ez azonban örült, mert azt hitte, hogy Oettingen «csaknem megette mérgében kezét lábát», midőn őt a sátorban látta.[592]


73. OETTINGEN GRÓF ARCZKÉPE.
Egykorú rézmetszet után


Thököly most már biztosabban érezte magát Konstantinápolyban. Csakhogy a Duka vajda palotáját elvették tőle, már 1698 elején az «erdélyi házban» lakott, mely azelőtt az erdélyi követek szállása volt. Erdélyi fejedelemségének ez egyetlen maradványa azonban nem tetszett Thökölynek, mert régi, roskatag épület volt, a törököktől lakott bűzhödt városrészben. Úgy látszik, hogy nemsokára kiköltözködött az épületből galatai házába s ekkor az erdélyi házban lovait tartotta s borát mérette igaz hitűek s gyaurok számára. A bort borral kell legyőzni – mondá Thököly egy francziának, kinek rendesen huszonnégy órára volt szüksége, hogy kiheverje Thököly vendégszeretetét. Ő maga már nem mert sokat inni, de példányképűl ajánlotta francziáknak két hivét, «Bachus hadseregének két valódi lovagját».[593] A portától adott tain – naponként vagy hatvan tallér s élelmi szerek – nem fedezte az udvartartás költségeit s így Zrínyi Ilona ékszereit kellett eladogatni.[594]

Egyszerre azonban vége szakadt a konstantinápolyi udvartartásnak. 1701 január 16-án a hadi tanács elhatározta, hogy Paget kezébe pénzt kell küldeni a portai ministerek számára, a karloviczi titkos czikkely végrehajtása czéljából.[595]

Nem tudjuk, hogy mikor adatott át a Pagetnek szánt összeg, de úgy látszik, hogy Maurocordato, kit Komáromy az igaz ügy hamislelkű Hamanjának nevez, most már támogatta az udvar kívánságát. Ehhez járult, hogy a spanyol örökösödési háboru kitörése után Thököly a politikai helyzet e fordulatáról személyesen kívánt beszélni a nagyvezírrel s a szultánnal.

Ugy beszélték, hogy Ferriol tanácsára utazott el Thököly Drinápolyba, Le Brue tolmácscsal. Midőn Drinápolyhoz közeledett, a városba küldötte egy emberét, megérkezésének bejelentése végett. A kihája tudakolván az utazás czélját, a visszatérést tanácsolta Thökölynek, hogy baja ne legyen, mert utazására nem kért engedélyt. Thököly folytatta útját s Drinápoly kapuja előtt megkapta a fermánt, melyben a szultán elrendelte, hogy rögtön visszatérjen, mert ezentúl Nicomédiában fog lakni.[596]

Thököly csak három napot tölthetett a készülődéssel; september 24-én elindúlt egész udvarával s kilencz óráig útazván a tengeren, éjszaka érkezett a nicomédiai kikötőbe. Itt a tengerparton egy széltében szállásolta el a porta a száműzötteket. Lakás s élelmezés ellen nem volt panasz. A tainnak egy részét meg is lehetett takarítani a nagy olcsóság miatt s a kíséret néhány tagja itt is árúlt bort, mint Konstantinápolyban.

A «hasznos múlatság», mint Thököly nevezé a vadászatot, itt ugyancsak hasznosnak bizonyúlt, kivált a szalonkának s fáczánnak volt nagy bősége. Thököly sétakocsikázás közben vadászgatott; járni vagy lóra ülni nem birt, karszékéből emelték a hintóba. Signor Francesco orvosi tudománya kudarczot vallott, pedig az olasz kalandor csodákat ígért. Francesco XII. Incze pápa unokaöcscsének mondotta magát s alchymiával is foglalkozott. Költséges kísérleteire Thököly is adott pénzt, miért is Komáromy ócsárolta a fejedelem hiszékenységét, ki viszont szemére vethette volna tudós titkárjának, hogy a halemberek barlangját kutatta. Thököly azonban nem vette komolyan Francescot, talán csak orvosi tudományában bízott, különben eleget nevetett rajta, mert a vén olasz igen mulatságos pathossal vallott szerelmet Szőlősy Katalinnak, Zsigmond híres szépségű nejének, ki kurtán s ha kellett csattanósan is felelt imádójának.


IZMID.[597]
Bergren felvétele s Cserna Károly rajza után.


1702-ben a porta pénzt küldött Thökölynek, hogy Nicomédia táján nyaralót vegyen magának. Vett is egyet két órányira a várostól, a virágok mezején. Lakása körül terűlt el a virággal beborúlt mező, a közeli havasokról pisztrángos patakok ömlöttek, a hegyből hűvös források fakadtak, bőven termett a gyümölcs s «életre való alkalmatosság» az árnyékos völgyben. A virágcziflik vagy majorház egyszerű faalkotmány volt s körülötte a kíséret még egyszerűbb házacskákban lakott.

A virágmezőn halt meg Zrínyi Ilona 1703 február 18-án hatvan éves korában. Visszaadta bátor lelkét az úrnak, mondja sírkövének felírata. Thökölytől nem maradtak gyermekei. Az 1683-ban született György s az 1694-ben született Zsuzsánnak bölcsőben haltak meg. Thököly Nicomédiáig kísérte a koporsót s Komáromyra bízta, hogy temesse el az elhúnytat a galatai jezsuiták kisebb templomában. Nem igen bírt utazni s talán átallott is engedélyt kérni az útra. Ekkor tájt szakállának hirtelen őszülése feltünő volt azok előtt, kik a múlt év óta nem látták.

Ezalatt belső zavarok dúlták a török birodalmat. II. Mustafát, ki Thököly Nicomédiába száműzte, a lázadók letaszították a trónjáról. «Az imperium e nagy felháborodása alatt» – mondja Komáromy – «mi Ázsiában úgy feküdtünk, mint egy káposztás kertben az nyulak». Nemsokára a magyarországi hírek új életre ébreszték a Virágmező lakóit.[598]

Az 1697-iki hegyaljai fölkelők Thököly hűségére esküdteték a lakosságot. Midőn legyőzettek, az elmenekülők nagy része Moldván át jutott Thökölyhez.[599] Tokaji, a fölkelők egyik vezetője, Thököly alatt szolgált; a fölkelők várták Thökölyt s vele együtt a török-tatár hadat s igen valószínű, hogy kezdettől fogva érintkeztek Thököly embereivel. De nemcsak a Thökölyre visszavezető nyomok adtak jelentőséget a felkelésnek, nevezetes volt az, mint a jövő előjele. A Hegyalján vérengző jelenetekben tört ki az elkeseredés, az éhes s elvadúlt katonaság, a szokatlan és súlyos terheket kirovó idegen uralom ellen. Egy eperjesi kamarahivatalnok panasza szerint septemberben bajos volt a hátralékos portiókat beszedni, a fölkelők s a törökök segélyébe vetett általános bizalom miatt.[600] Bizonyára sokan várták a terhek könnyebbítését a rend felforgatásától. Pedig nem csupán az elkeseredett jobbágy fenyegette a rendet. A hosszas háborúk annyira felszaporították a kóborló katonákat, hogy 1697-ben három hét alatt tízezer embernél több gyűlt össze belőlök.[601]

Az ily elemektől táplált mozgalom nemsokáig őrzi meg politikai színezetét. A hegyaljai zendülés részben parasztlázadás volt s mindinkább azzá fajúlt.

1699-ben Rabutin is jelentést tett egy életére törő állítólagos összeesküvésről, melynek Thököly Erdélybe hívása lett volna főczélja.[602]

Nemsokára egy nagy tekintélyű név örököse háttérbe szorítá Thököly hírnevét. A főurak, kik a hegyaljai zendülők ellen harczolni hajlandók voltak, a karloviczi béke után az elégületlenek élére állottak. Mert az idegen uralom nemcsak jobbágyaikat károsította, hanem sértette kegyeletöket a régi intézmények iránt s ki nem elégítette dynastai vágyaikat. A régi Magyarország eltünését nem nézhette közömbösen az, kit oly fényes családi hagyományok kötöttek a múlthoz s kiben oly erős gyermekkori benyomások gyökerezteték meg az idegen uralom gyűlőletét.


74. RABUTIN TÁBORNOK.[603]
Egykorú rézmetszet után.


Midőn Rákóczy fogsága alatt a Lengyelországba menekült Bercsényi 1701-ben Ágost királynak a magyar trónra ültetése végett egy nagy hadi tervet fejtett ki a király előtt, meg nem felejtkezett abban Thökölyről. Szerinte Thökölynek török erővel Erdélybe kellene törnie, hogy támogassa a lengyelek, bajorok s francziák támadását. Bercsényi úgy képzelte, hogy lehetséges volna megszerezni a török segélyt Thököly számára, a török-német béke felbontása nélkül, úgy mint 1683 előtt történt. Augustusban Du Héron gr. XIV. Lajosnak beküldé Bercsényi egy emlékiratát, mely sokat foglalkozik a Thököly számára gyűjtendő törökországi had Erdélybe nyomúlásával.[604] Thököly is értesült e nagy tervelgetésekről, valószínűen a lengyelországi s konstantinápolyi franczia követek által. Lehetséges, hogy a Lengyelországból kapott híreket akarta a porta elé terjeszteni, midőn 1701 septemberében Drinápolyba utazott a vezér engedelme nélkül. Talán még a nicomédiai út előtt küldé el Lengyelországba pontokba foglalt kívánalmait. Az erdélyi fejedelemségen, a saját s neje birtokigényeinek kielégítésén kívül a birodalmi fejedelem czímének vagy esetleg az aranygyapjas rendjelnek megszerzését még ekkor is kívánta.[605]

Bizonyos, hogy a Thökölytől küldött Szőllősy Zsigmond még Lengyelországban beszélt Rákóczyval s hogy szó volt köztök Thököly s Rákóczy hadierejének egyesüléséről az esetre, ha a kisázsiai száműzött valahogy haza térhetne. Midőn híre terjedt Rákóczy hatalma növekedésének, Thököly kérve kérte mostoha fiát, hogy «munkálódja» a portára küldendő követei által az ő hazatérését. «Istenért kényszerítem – írja 1704-ben Rákóczynak – keresztyénségére s fiúi szeretetére, ebből a tűzből engem eripiálni igyekezzék.» Úgy hitte, hogy legillőbb volna, ha Rákóczy felszólítására az erdélyi három nemzet követeket küldene a portára, kik őt kikérnék mint fejedelmöket. Igaz, hogy az erdélyi rendek 1704-ben Rákóczyt választották fejedelemmé, de úgy gondolta, hogy mostoha fia nem fogja tőle kívánni jogai feladását. Ő úgy sem él sokáig s halála után úgy is Rákóczyé lesz Erdély. De a míg él, sokkal szerencsésebben intézhetné el az erdélyi ügyeket, mint most intézik el azokat Rákóczy generalisai. Az isten Rákóczyt egészséggel s ifjúsággal megáldotta «egy magyarországi korona dolga forogván kezén – én Erdélyből segítője lehetnék.»


II. RÁKÓCZY FERENCZ.[606]
(Egykorú 1694-iki metszetről, mely az orsz. képtár tulajdona.)


Rákóczy jóindulatú készséggel teljesítette Thököly egy-egy kívánságát. Pénzt küldött neki, visszaadta jószágait, s Thökölynek nagy szűksége volt a jövedelem szaporítására, mióta diplomatiai munkássága nagyobb lendületnek indúlt. De legfőbb kívánságait ki nem elégíthette. 1705 augustusában panaszkodva beszélte Thököly, hogy mit mondanak a török urak. Ha Thökölynek jót kíván fia – mondották – miért nem küldi levelét s emberét a portára? A fia tekintetéért nagyobb accommodatiót várhat a portától s ki is bocsátják – ha egyelőre belgrádi házáig is. Marquis Ferriol is mondá, hogy ha Rákóczy csak egy postájától küldött volna levelet Thököly mellett, ő azzal véghez vitte volna Thököly kibocsátását, de a törökök szemére hányták, hogy a portára sem levél, sem ember nem küldetett Thököly érdekében.

Sőt Horváth Ferencznek, ki 1705 nyarán küldetett Konstantinápolyba annak kitudása végett, hogy a porta hajlandó volna-e Rákóczy követeit úgy fogadni, mint egy erdélyi fejedelmét, ki volt adva az utasítás, hogy «committált dolgait ki ne jelentse Thökölynek». De az utasítás szerint Horváth tudtára adhatta Thökölynek, hogy Rákóczy a legközelebbi országgyűlésen Thököly kikérését «az országnak persvadeálni fogja». A szécsényi országgyűlés nyolczadik czikkelye foglalkozik is Thökölyvel. Elrendeli jószágai visszaadását, igazságosnak találja, hogy Rákóczy az ország pénzéből törlessze Thökölynek a közügyért fölvett kölcsöneit s méltónak ítéli Thökölyt arra, hogy a többi bujdosókkal «a leendő békességnek tractájában includáltassék», de személyének kikérését föl nem említi.[607]

Úgy látszik, mintha Rákóczy kivált erdélyi fejedelemmé választása után nem hitte volna, hogy Thököly «Erdélyből segítője lehetne».

Ellenben Ferriol marquis buzgólkodott Thököly visszahívása ügyében. De a porta nem merte megszegni a karloviczi béke Thökölyre vonatkozó pontját. 1704 decemberében mégis úgy látszott, hogy Ferriol kieszközli a visszahívást. Kalailikos Ahmed vezír alatt Chalil aga kihájának 3000 tallért ígért s a kívánt fermánt már irták a kanczellárián, midőn Thalmann, az osztrák residens, neszét vette a dolognak s meghiúsította a fermán kiadását.[608] Damad Hassan vezír, a szultán sógora, is jóakarója volt Thökölynek s midőn 1704 septemberében Nicomédiába száműzetett, sokszor találkozott Thökölyvel. Neje, III. Ahmed nővére, «becsülettel látta a törökűl is tudó Szőllősinét, ki által felnyittatott szive az magyar nemzetnek».[609]

Különben Thököly nem volt megelégedve a franczia kormánynyal. «Ferriol – így panaszkodék 1701-ben – tíz tallérnyi segélyt sem szerzett számomra a franczia udvartól, mióta ott azt hiszik, hogy hasznomat nem vehetik».[610] Konstantinápolyban többször találkozott Ferriollal. Egyszer leveleket mutatott neki, melyekben nővérei kérik, hogy fogadja el a császár amnestiáját. Thököly el akarta hitetni a követtel, hogy nincs teljesen elhagyatva. Szeretett volna franczia hadihajón kimenekülni Törökországból, hogy valahol XIV. Lajos védelme alatt bevárhatná az események kedvező fejleményét. Ferriol megjegyzé, hogy ha isten súgallatából a katholikus egyházba vétetné föl magát, tisztességes s dicső menedéket találna Francziaországban vagy a pápai államban. «E szavak – beszéli Ferriol – meglepték s megígérte, hogy gondolkozni fog erről».[611]

A galatai jezsuiták már ekkor kísértették Thökölyt. Rendházuk főnöke, Braconnier atya, sokszor meglátogatta a száműzöttet Kisázsiában is. A Ferrioltól megpendített eszme ilyenkor többször szóba került. Braconnier megígérte Thökölynek, hogy lehetővé teszi utazását Francziaországba vagy Olaszországba. Thökölynek viszont meg kellett ígérnie a kitérést s úgy látszik, mintha Braconnier meg nem elégedett volna a puszta igérettel. A jezsuiták azt híresztelték, hogy Thököly kitért.

Annyi bizonyos, hogy Braconnier 1704 végén Rómába utazott, állítólag Thököly menekülésének elősegítése végett.[612] De útjának jó eredményét hiában várta Thököly.

Bene sperando et male habendo transit vita – mondogatta ekkor a sokat próbált száműzött. De legalább remélt mindvégig. Midőn 1705 julius 4-én meghallotta Leopold halálát, úgy gondolta, hogy I. József trónra léptével helyre áll a béke a trón s az ország közt s remélte, hogy a békealkúnál Rákóczy nem folt megfelejtkezni róla.[613] Agustus 25-én Rákóczyhoz írt levelében még egyszer említi «az török porta favorát, ki nekem azon fejedelemséget athnaméval adta s megfogadja, hogy valamint Rákóczy, úgy ő sem kiván soha német uralkodása alatt lakni».[614]

Úgy is lett. Midőn Thököly september 3-án meglátogatta beteg titkárját, Komáromy figyelmeztette, hogy írja meg végrendeletét; mert ha a nélkül találna meghalni, szolgái «egymást összevágják javainak kapdozása» alkalmával s így a török elfogván őket, vissza nem térhetnének hazájokba. Thököly «nagy szemeit Komáromyra meresztette», haza vitette magát s megírta végrendeletét. Megemlékszik abban minden hívéről, szolgájáról, magyarországi barátjairól s Ferriol marquisról. A végrehajtással Rákóczyt bízta meg, ő neki hagyta legnagyobb birtokait, utódjának fogadta Rákóczy egyik fiát, reá szállítván nevét is, hogy a méltóságos Thököly familia neve ki ne haljon. Kéri Rákóczyt, hogy Törökországban temetését ne engedje, hanem Erdélybe, vagy Magyarországba vitesse testét s «egy lutheranus kerített kulcsos város templomába temettesse».


74. I. JÓZSEF CSÁSZÁR.
Egykorú rézmetszet után.



II. RÁKÓCZI FERENCZ.
Kupeczky olajfestménye után, mely gróf Keglevich István tulajdona.



75. THÖKÖLY SÍRJA IZMIDBEN.[615]


Nemsokára rosszabbúl érezte magát. Eszébe jutott Braconnier atya s attól tartott, hogy a jezsuiták meg fogják hiúsítani a temetésére vonatkozó végrendelkezést. September 10-én egy nyilatkozatot szerkesztett, kijelentvén abban, hogy Braconnier nem tartotta meg szavát s így ő sem köteles megtartani a magáét. Megvallja, hogy nem őszintén alkudozott Braconnierval, semmisnek nyilatkoztat ki mindent, mi köztök történt. Az istenre kéri híveit, hogy haldoklása közben vagy halála után távolítsák el tőle a szertartásait végezni akaró katholikus atyát. A september 13-ára virradó éjjelen Thököly inasai felzörgették Komáromit álmából. Thököly ágyához közel ültette titkárát s egy ideig nézett reá, semmit sem szólva. Majd elkérte az asztalán álló kis ezüst kalamáris-ládácskát, felnyitotta s kivetette belőle 10-én írt s bepecsételt, de még nem czímezett nyilatkozatot. Tartsátok közelebb a gyertyát – mondá a haldokló – micsoda rossz gyertya ez, hogy jól nem ég? nem látok jól nála. Pedig a nagy viaszgyertya jól égett; Komáromy még egyet gyújtatott. Thököly most írni akarta a czímet, kezei reszkettek, másik tollat kért s végre felírta a borítékra ezeket: «Holtom után szakaszsza fel Komáromi uram, Szőllősi és Szkárosy uram, és effectuálják az mit benne megírtam. – Ad Nicomediam, 13 Septemberis 1705. EThököly.» Ezután szótlanúl átadta a levelet Komárominak. Befejezte élete munkáját, utolsó tollvonásával védelmezvén hű protestantismusa hírnevét. Komáromi most bátorította «sok szép szentírásbeli vigasztalásokkal,» imádkozott vele s «az ágya mellé térdre esvén halálra vált embert illető szép imádságot mondván előtte, ő is szegény, botlás nélkül elmondá». Komáromi ezután levelet kezdett írni Ferriolnak, hogy viselje gondját a bujdosóknak a temetés után s mivel az ágy felől nem hallott neszt, odament s ott látta, hogy a fejedelem már nem él. Reggeli három óra volt ekkor.

A szultán nem engedte meg a holttest hazaszállítását; Komáromi kérelmére azt válaszolta, hogy temessék el ott, hol meghalt. Komáromi nem akarta a pusztán eltemetni s Hassán basa engedélyével Nicomédiába vitte a koporsót. Ott az örmények nagy új temetőjében, kiben szegény gyakran járt magát mulatni, egy nagy sűrű fa alatt, egy hideg forrás mellett megásatta a sírt, hol közel senki sem volt temetve. Márvány sírkőre vésette Thököly czímerét s sírfeliratát, mind megaranyozva tisztességesen. A temetés után híveinek kis csapata visszatért hazájába az új fejedelemhez, ki viszontagságos élete után szintén a török birodalomban talált örök nyugalmat.[616]


77. THÖKÖLY CZIMERE.[617]





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre