Pázmány küldetése II. Ferdinánd által Rómába. Útja. A római cúria állása. Pázmány bevonulása az örök városba. Fogadtatása. Első audientiája. Pázmány követi czíme tárgyában fölmerült nehézségek. Pázmány tárgyalásai II. Ferdinánd kivánatai ügyében. Igyekezeteinek meghiúsulása. Búcsú-audientiája. Elutazása. Tárgyalások Pázmánynak a császár rendes római követévé kineveztetése iránt.
42. A PIAZZA DEL POPOLO ROMÁBAN.
HARMINCZ éves háború első felében a Habsburg-dynastia fegyvereinek nagy mértékben kedvezett a szerencse. De Németország megalázott protestáns fejedelmei váratlanúl hatalmas szövetségest nyertek: a svédek hős királya, GUSZTÁV ADOLF személyében. Ez miután az éjszak-németországi tartományokból a császári hadakat kiszorította, a Lipcse mellett (1631 szeptember 7-én) kiküzdött diadallal II. Ferdinandot a tizenkét év óta folyamatban levő háború összes vívmányaitól megfosztotta. Mire Francziaország is, a Bourbonok hagyományos politikájához híven, Ausztria ellenségeihez csatlakozott.
A veszélyes helyzetben a császár úgyszólván elszigetelve állott. Csak Spanyol- és Bajorországra támaszkodhatott. A hosszú küzdelem kimerítette úgy saját, mint szövetségesei erejét. És habár megszokta, hogy ügyét a kath. egyház érdekeivel azonosnak tekintse, a római szent szék segítségére nem számíthatott.
VII. ORBÁN pápa (1623-1644.) ugyanis mindinkább meggyőződött arról, hogy a hit egységét Európában fegyver hatalmával állítani vissza, és a protestantismust, mely éjszakon uralkodó állást foglalt el, kiirtani nem tartozik többé a lehetőségek sorába. Ellenben attól tartott, hogy a vallási háború a katholikus és protestáns népek között a gyűlölet lángját szítva, századokra lehetetlenné fogja tenni a közeledést.
Ezen fölfogásban megerősítette őt a franczia király, vagyis ennek mindenható minisztere, RICHELIEU bíbornok, ezen kor legnagyobb diplomatája, ki a pápai udvarnál is irányadó befolyást tudott kiküzdeni. Levelei és küldöttei szüntelenül azt hangoztatták, hogy az ausztriai ház hatalmi törekvései veszélylyel fenyegetik az európai egyensúlyt és a szent-szék függetlenségét. Egyszersmind megtudta a pápát nyugtatni az iránt, hogy a svéd király egyedűl az ausztriai ház, nem a kath. egyház ellen irányozza fegyvereit, minélfogva a szent-szék I. Ferdinand segélyezésének kötelességétől fölmentve érezheti magát.
A császári udvarnál ismerték ezen helyzetet. De tisztán látták azt is, hogy Gusztáv-Adolffal csak úgy képesek sikeresen megmérkőzni, ha tőle a franczia királyt elvonják, és ellene a kath. hatalmak, élén a pápával, közös actiót indítanak meg. Ennek pedig föltételét az képezte, hogy a pápa erkölcsi és anyagi hatalma egész súlyát az ausztriai ház javára vesse a mérlegbe. Így tehát élet-kérdés volt: a pápát megnyerni.
Ezen föladatra, Richelieu befolyásának ellensúlyozására, egyedűl Pázmány látszott képesnek; mert tehetségeit és ügyességét azon nagy tekintély is támogatta, melynek hirénél és érdemeinél fogva az örök városban örvendett. II. Ferdinand az 1632-dik év elején fölszólította, hogy mint rendkívüli császári követ utazzék haladéktalanúl Rómába.
Pázmány, bár hanyatló egészsége és a magyarországi helyzet bonyodalmai visszatarthatták volna, habozás nélkül vállalkozott a követségre. A kath. egyház, melynek, fölvirágoztatásán hazájában, három évtized folyamán működött; a Habsburg-ház, melyben egyháza leghatalmasabb támaszát szolgálta: nagy válság küszöbén állott. Azon gondolat, hogy elhárítására közreműködhetik, és a szentszék politikájának megadhatja azon irányt, melyet, meggyőződése szerint, az egyház és emberiség java követelt: megragadta lelkét.
Mint sok nagy elme, Pázmány is gyakran foglalkozott az örök béke biztosításának eszményével. Most, a mint római küldetését elvállalta; azzal a reménynyel kecsegteté magát, hogy az eszmény valósítására is tehet kísérletet. Eziránt emlékiratot nyújtott be a császárnak. «Nézetem szerint – így szól egyebek között – a háborúk onnan keletkeznek, hogy a Habsburg-ház ausztriai és spanyolországi ágának hatalma a többi európai uralkodók féltékenységét ébren tartja; ezek, az egyensúly föntartása érdekében, és nehogy elnyomassanak, a két dynasztiát háborúkkal gyengítik. Ezen baj megszünik, mihelyt mindenki biztosnak érezi magát a felől, hogy békésen birhatja azt, mit Istentől nyert». Ezen czél elérése végett azt ajánlja, hogy az összes kath. hatalmak «az eretnekség kiirtása és a törökök kiűzése végett» lépjenek szövetségre; kötelezzék magokat, hogy egymást soha sem támadják meg, és azt, ki fogadását megszegi, közös erővel megfékezik; viszályaikat békebíróság eldöntésére bízzák; a törököktől és protestáns fejedelmektől meghódítandó területeket, közös megállapodás szerint, osztják föl.[353]
Az ilyen tervek, melyek egyébkint ha életbe lépnek, inkább az örök háború, mint az örök béke forrását nyitották volna meg, túlmentek az udvar czéljain, melyek a tényleges bajok gyors orvoslására irányúltak.
Pázmánynak az volt föladata, hogy a pápa előtt a császár fájdalmát tolmácsolja a fölött, hogy a kath. vallás ellenségeivel kath. uralkodók szövetkeztek; habár ő soha sem törekedett birodalmát mások rovására terjeszteni, és óhajtását csak a béke biztosítása, a kath, egyház fölvirágoztatása képezi; ellenben a svéd király, kit Francziaország buzdítása késztetett az ellenséges támadásra, nem fog nyugodni, míg a kath. egyházat, fejével együtt, meg nem semmisíti. Pázmánynak oda kellett hatni, hogy a pápa nyújtson pénzbeli segélyt a császárnak, vonja el a franczia királyt a svéd királytól, létesítsen a kath. hatalmak között szövetséget.[354]
Előre volt látható, hogy Pázmány küldetésének kimenetele Európa politikai helyzetére lényeges befolyást fog gyakorolni; miért is az az összes udvarok figyelmét magára vonta.[355]
Pázmány nagy sietséggel tette meg előkészületeit a hosszú útra, és mivel a király képtelen volt a szükséges pénzt gyorsan előteremteni, saját pénzkészletét használta föl. Egy bécsi bankháznál huszonnégyezer tallért tett le, megfelelő értékű római váltó fejében.
Egyházi rangjánál és küldetésének jelentőségénél fogva, nagyszámú kíséretre volt szüksége. Ez negyvennyolcz személyből állott; köztök két esztergomi kanonok és egy Batthyány gróf volt. A kocsik és podgyász-szekerek elé harmincznyolcz ló volt fogva.
Február 14-én indúlt el Pozsonyból. Bécset nem érintve, Linczen és Görczön keresztül ért velenczei területre, hol a köztársaság hatóságai kitűntető fogadtatásban részesítették. Ferrarában, a fáradalmak által okozott gyengélkedése miatt, néhány napig pihent. Majd Lorettóban a híres búcsú helyen végezte ájtatosságát. Márcz. 7-én ért az örök város kapui elé. E szerint negyvennégy napot vett igénybe az út, melyet ma sokkal kevesebb óra alatt teszünk meg. Az úton tett kiadások ötezer forintra mentek.
A pápai udvarnál Pázmány küldetésének hírét nem fogadták szívesen. El voltak határozva, hogy a semleges magatartásból nem engedik magokat kizavartatni; de egyszersmind ki akarták kerülni a nyílt összeütközést a Habsburg-házzal. Már pedig attól féltek, hogy Pázmány föllépése szakadásra viheti a dolgot. Ezen aggodalmat növelte Borgia bíbornoknak, a spanyol király követének, tapintatlan magaviselete.
Ez ugyanis, miután sikertelenűl igyekezett a pápát a Habsburg-ház érdekeinek fölkarolására birni, neheztelését botrány előidézésével akarta nyilvánosságra hozni. Márczius elején a pápa elnöklete alatt bíbornoki consistorium tartatott, kizárólag egyházi ügyek elintézésére, püspökök praeconisátiója végett. Mindazáltal Borgia fölhasználta az alkalmat, hogy a politikai ügyeket szőnyegre hozza. Éles szavakkal kikelt a pápa ellen, ki – úgymond – «a kath. vallás ellenségeinek kedvez és az egyház támaszait elhagyja». A pápa arczát a harag pírja borította el, de egy ideig türelmesen hallgatott. Borgiát mindinkább elragadta az indulat heve, és egyenesen a pápához intézte szavait. «Hallgass, hallgass», szólott közbe a pápa. «Mikor a kath. vallás megmentése van kérdésben, nem hallgathatok», folytatá a bíbornok; míg társainak sürgető kérésére elhallgatva, véget vetett a kínos jelenetnek.[356]
Néhány nappal utóbb Borgia azon megfontolatlan nyilatkozatot ejtette el, hogy az útban levő magyar bíbornok is hasonló határozottsággal fog szólani.[357]
Ezért Barberini bíbornok, a pápa unokaöcscse és államtitkára, a Rómában tartózkodó Tomkó János bosniai püspököt küldötte Ferrarába Pázmány elé, hogy őt mérsékletre hívja föl.[358] Majd néhány nappal utóbb egy olasz praelatust bocsátott Anconába, hogy ott Pázmányt bevárja és fölkérje, hogy Rómában ne lépjen föl császári követ gyanánt. Ugyanis az államtitkár abban állapodott meg, hogy Pázmány elé akadályokat fog gördíteni, melyek a rábízott ügyek tárgyalását késleltessék és nehezítsék. Rábirta a pápát, hogy Pázmánytól a császári követ czímét és jogait tagadja meg; azon oknál fogva, mert a bíbornokok, mint az egyház fejedelmei, világi uralkodók képviseletében nem járhatnak el; és mert ekkorig nem lévén gyakorlatban a bíbornokok követségben való küldése, e sérelmes gyakorlat meghonosítása nem engedhető meg.
Pázmányt nem kevéssé lepte meg a római curia ezen álláspontja, melyet magáévá tenni nem volt hajlandó. Válasza úgy hangzott, hogy mivel tudomása szerint, régibb és újabb időkben, bíbornokok gyakran jártak el világi uralkodók követségében, ő is hódolni fog a császár parancsának. Egyébkint kijelentette, hogy tiszteletteljesen fogja az egyház leghívebb fiának kérelmeit tolmácsolni.[359]
Ezen biztosítás által megnyugtatva, a pápai udvar fényes fogadtatást készített elő Pázmánynak, mikor márczius 28-án az örök városba bevonúlt. Barberini bíbornok díszfogatát küldé eléje, udvari papjaival. Colonna herczeg személyesen üdvözölte őt a város területének határánál. A kapun belűl bíbornokok, főurak és követek hatlovas fogatainak hosszú sora várta. Az utczákat nagy tömeg töltötte be, mely – az írott hírlapok tanusága szerint – nagy gyönyört talált a magyar lovasok délczeg tartásában és nemzeti ruháiban; a fényesen öltözött szolgákat főnemeseknek nézve.[360]
Pázmány egyenesen a vatikáni palotába ment, hol VIII. Orbán kitűntető szívességgel fogadta, a hármas térdhajtás után megölelte és oldala mellé ültette. A bizalmas társalgás folyamán a pápa a politikát is szóba hozta; örömét fejezte ki a fölött, hogy a svéd hadak előnyomulásukat abbahagyták. Mire Pázmány megjegyezte, hogy a háborúban beállott szünet hasonló ahhoz, melyet a váltóláz enged áldozatainak, és nincs kétség az iránt, hogy Gusztáv Adolf tavasz nyiltával folytatja hadimunkálatait.[361]
A prímás rövid látogatásokat tett az államtitkárnál, a bibornoki-collegium dékánjánál és Savelli herczegnél, ki a császár rendes követének tisztét viselte. Csak ekkor mehetett lakására, melyet a legelőkelőbb helyen, a Colonna-tér egyik palotájában rendeztetett be magának. Itt a következő napokban a római előkelő társaság tisztelgő látogatásait fogadta.
Ezalatt a pápa ápril első napjára consistoriumot hivott egybe, a bibornoki kalap átnyújtása végett. Ezt megelőzőleg Pázmánynak, magyar kíséretével, a város déli kapuja, a Porta del Popolo elé kellett kivonulnia, hogy onnan ünnepélyes menetben vezettessék a Vatikánba. Ő, az államtitkárral s egy másik bíbornokkal foglalt helyet a díszkocsiban. Az Angyalvár ágyúi s a Szent-Péter terén fölállított svájczi testőr-csapat üdvlövésekkel tisztelték meg.
A consistorium után az államtitkár lakomát adott tiszteletére. Ennek végeztével Pázmány újabb magán-kihallgatáson fogadtatott a pápa által. Mire megkezdette látogatásait a bibornokoknál, kiknek a hozzájok intézett császári ajánló iratokat kézbesítette; mindannyiam igérték, hogy támogatni fogják igyekezetében.[362]
43. A PORTA DEL POPOLO ROMÁBAN.
E szerint az első napok szertartások és ünnepélyes látogatások között teltek el. A tisztelet, melynek nyilatkozataival minden oldalról elhalmozták, kedvező hatást gyakorolt rá. Ehhez járúlt az, hogy a pápa bizottságot küldött ki, melynek föladata volt az iránt adni véleményt, hogy milyen módon teremthetne ő tetemes összeget elő, segítségűl a császár részére. Pázmány reményeket kezdett táplálni, hogy küldetése nem marad eredménytelen.[363] De csakhamar bekövetkezett a kiábrándulás.
Ápril 6-án volt első hivatalos kihallgatáson a pápánál. A császári ház hódolatát tolmácsolva, átnyújtotta megbizó levelét, és elő készűlt adni küldetésének czélját. Ekkor a pápa félbeszakította: «Vajjon a császári megbizó levél követnek czímezi-e? » kérdé. «Ha igen – úgymond – nem veheti át a megbízó levelet; mert a bíbornokok, kik a világi fejedelmekkel egyenrangúak, azoktól követséget nem vállalhatnak el».
Pázmány tisztelettel megjegyzé, hogy számos esetben bíztak meg világi uralkodók bíbornokokat követséggel. «Ezek az egyházi ügyekben járatlanok voltak», válaszolá ingerülten a pápa.
A bíbornok nem jött zavarba. «A császár – így szólott – nem a végett küldötte Rómába, hogy arról vitatkozzék: vajjon a bíbornokok a követi czímet használhatják-e vagy sem; azzal bízta meg, hogy Németország helyzetét terjeszsze elő, és a pápa segítségét kérje ki. Elő fogja tehát adni, a mit a császár rábízott.»
A pápa meglepetve ezen nyugodt, de határozott hang által, szólni engedte Pázmányt. «Találkoznak – így folytatá – kik állítják, hogy a jelenleg dúló háború tisztán politikai természetű, és a vallás érdekeivel nem áll kapcsolatban; hogy csak a Habsburg-ház, és nem egyúttal a kath. egyház ellen irányúl a támadás. Ez téves és rosszakaratú fölfogás. A németországi protestánsok főleg azért hívták a svéd királyt segítségűl, hogy az általok elfoglalt egyházi birtokok visszaadásáról intézkedő császári rendelet végrehajtását megakadályozzák. Ha a császár ezen rendeletet visszavonja, és az egyház érdekét föláldozza: a béke nem zavartatik meg. A háború oka tehát vallási természetű, és következményei az egyházra vészteljesen fognak hatni.» Ezután áttért a császár kívánatai részletezésére s indokolására.
A pápa röviden válaszolt: hogy a franczia királyt eddig is igyekezett elvonni a svéd királytól, ezentúl szintén hatni fog ez irányban; a kath. hatalmak szövetségének létrehozása tárgyában többféle aggodalmai vannak; áldozat készségének pedig a szent-szék nagy adósságai és kiadásai határt szabnak.
A társalgás ezután mind bizalmasabb jelleget vett föl. Pázmány nem habozott nyiltan kimondani, hogy sokaknak meggyőződése szerint a pápa és a franczia király között titkos szövetség áll fönn, melynek czélja az ausztriai ház megsemmisítése; és ő – úgymond – maga látta másolatban a párisi nuntius levelét, melyben írja, hogy a pápa a császári méltóságnak a bajor dynasztiára átszállítását kívánja; és maga látta azt a szerződést, melyet néhány év előtt a franczia király több fejedelemmel kötött, és melyben a spanyol birodalom földarabolása terveztetvén, a nápolyi királyság a szent-szék részére ajánltatik föl. «Azt, hogy Szentséged – így fejezte be előadását – hadait szaporítja, várait erősíti, szintén úgy magyarázzák, hogy nagy háborúra készűl; sőt vannak, kik észreveszik, hogy Szentséged a szerint van derűlt és szomorú hangulatban, a mint a Habsburg-ház ügyei rosszabbra vagy jobbra fordulnak. Még a legbensőbb események sem maradnak a hatalmas uralkodók előtt titokban.
A pápa erre hevesen tiltakozott azon föltevés ellen, hogy ő az ausztriai dynasztia irányában ellenséges érzületet táplálna; az erre vonatkozó híreket hazugságoknak bélyegezte. Végűl bizalmas közléseket tett Pázmánynak, kit szoros titoktartásra kötelezett és szívélyesen bocsátott el. «Nem is közlöm senkivel, a mit ekkor hallottam» – jegyzé naplójába.[364]
A pápai udvarnál nagy örömmel vették észre, hogy a császári megbízó iratban Pázmány nem czímeztetik «követnek». Ezen tényből – mely a császári iroda tévedésére vezethető vissza – azt következtették, hogy a többi iratokba került tévedésből a követi czím, és hogy a császár nem szándékozott Pázmányt követ jellegével ruházni föl. Ezért tanácskozás alá vették a kérdést: vajjon a követ czímét meg lehet-e néki adni, vagy nem? És a bibornokok utasíttattak, hogy míg ez eldöntetik, a hozzájok intézett császári ajánló levelekre ne válaszoljanak.
Ezen intézkedést elferdítve hozták Pázmány tudomására. Azt mondták neki, hogy a bíbornokoknak meg van hagyva, ne tekintsék őt császári követnek, és hogy a tárgyalások meg fognak vele szakíttatni.
Pázmányt ez alkalommal elhagyta rendes óvatossága és higgadtsága. A hivatalos és hiteles értesítést be nem várva, ápril 14-dikén az államtitkárnak és bíbornokoknak óvást küldött. «Nem engedhetem meg – írja ebben – hogy ő császári felségét megfoszszák azon jogtól (bibornokot követévé nevezni), melyet az uralkodók minden időben gyakoroltak. Míg tehát ő felsége másként nem rendelkezik császári követnek fogom magamat tekinteni.» Az óváshoz emlékiratot csatolt, melyben történeti adatokkal igazolja, hogy császárok és más uralkodók számtalan esetben ruháztak követségeket bíbornokokra, kiket a pápák is mindig nehézség nélkül fogadtak el.[365]
Pázmány ezen lépése a pápa környezetében nagy fölháborodást idézett elő. Borgia merényletéhez hasonlították azt; mert a pápa eljárása ellen a bíbornokok előtt tiltakozva, fölteszi, hogy a pápa nem gondolta meg jól azt amit tett, és a bíbornokokat mintegy a pápa bíráinak tekinti. Különösen rossz néven vették, hogy kósza hírek után indúlt, melyek alaptalansága felől könnyen meggyőződhetett volna. Egyébkint azon nézet gyökerezett meg, hogy őt Borgia és a pápa egyéb ellenségei hálózzák körül. «Ismeretlenek lévén előtte – írja az államtitkár Bécsbe – az udvari cselszövények, talán nem tudja, hogy sokan, ha érdekök kívánja, nem haboznak másokat magokkal ragadni az örvénybe. Az egész város megütközött azon, hogy ezen bajtól bölcsesége nem óvta meg. »[366]
Az államtitkár azonnal egyik titkára által fölvilágosította őt a történtekről; biztosította, hogy a bíbornokokhoz intézett fölszólítás (a válasz elhalasztása tárgyában) sem az ő személyére, sem a császárra nézve nem volt sérelmes; hogy a pápa nem szándékozott a tárgyalásokat vele megszakítani, és ezeket kész most is folytatni. Azonban föntartotta a tételt, hogy a bíbornokok követi czímet nem viselhetnek; s habár tényleg sokféle politikai és hadi tisztséget viseltek, a pápák ezt csak tűrték, de soha sem helyeselték.
Mindez nem nyugtatá meg Pázmányt. A császár – így válaszol – jó hiszemüleg ruházta föl a követi czímmel, és ezt bizonyosan mellőzi, ha sejtette volna, mily nehézségeket fog támasztani. Ő nem gondolt volna vele, akár megadják neki a czímet, akár nem. De miután követi jellegét megtámadva látta, nem hallgathatott; különben joggal gyenge elméjű és jellemű embernek tarthatták volna, és bizonyára magára vonja a magyarok, még inkább pedig a németek megrovását. Már pedig a császár érdekeiért kész föláldozni nemcsak bíborát, de életét is.[367] Mindazáltal ígéri, hogy óvását tovább terjeszteni nem fogja.
A követi czím iránt fölmerült nehézségek felől Pázmány tudósításai april hó utolsó napjaiban érkeztek Bécsbe, hol leverő hatást idéztek elő. A curia eljárásában az ellenséges érzület nyilvánulását látták, s annak jelét, hogy a császár előterjesztéseit vissza fogják utasítani. A pápai nuntius igyekezetei, a mikor utasításai értelmében, a pápát menteni és igazolni igyekezett, eredménytelenek maradtak.[368]
A titkos tanácsosok javaslatai alapján, de a császár személyes közreműködésével, készült utasítás, melyet Pázmánynak küldöttek, magasztaló szavakkal halmozva el hűségét és bölcseségét, eddigi eljárását teljesen jóváhagyja. Megbízza, adja elő a pápának, hogy a követi czím körül támasztott nehézségek fájdalmasan hatottak a császárra. Elrendeli, hogy ha a pápa a követi czímet továbbá is megtagadná tőle, újabb óvás közzététele után, távozzék Rómából.[369]
Ezen utasítás vétele után, Pázmány emlékiratot dolgozott ki, melyben előadja uralkodójának álláspontját, s kéri a pápát, ismerje el őt császári követnek, és hallgassa meg ezen minőségben teendő előterjesztéseit. Élő szóval pedig fölkérte az államtitkárt, gondoskodjék arról, hogy a császár a szenvedett sérelemért elégtételt kapjon; mert különben kénytelen volna komoly nyilatkozatokkal köztudomásra hozni uralkodójának nézeteit.
A pápa ezen jelentéktelen formakérdésért nem engedte nyílt szakadásra jutni a dolgot. Az államtitkár javaslatot kért Pázmánytól: miként lehetne azt megnyugtató módon megoldani. Ez nyilatkozat kiállítását kivánta, melyben a pápa kijelenti, hogy «nem volt szándéka megfosztani őt azon tekintélytől és kiváltságoktól, melyekkel a fejedelmek által Rómába küldött bíbornokok éltek, és Borgia bibornok, mint a spanyol király követe, jelenleg is él.» Továbbá kérte, hogy a bíbornokok hívassanak föl, hogy a császári levelekre válaszoljanak.
Barberini ezen kiegyezési módozatot elfogadta. A nyilatkozatot kiállította, a bíbornokokat fölhívta, hogy a vett levelekre válaszukat írják meg.[370]
És így fejeztetett be, május végén, a követi czím tárgyában fölidézett viszály. A közvélemény Pázmányt ítélte győztesnek; mert a szent-szék a kérdést eldöntetlenül hagyva, őt ezentúl császári követnek elismerte.[371]
Ezalatt a pápai udvarnál a császár kérelmei fölött tanácskozások folytak. Pázmány ezeknek kimenetelét nem várta be tétlenűl. Minden eszközt, mely rendelkezésére állott, fölhasznált arra, hogy a franczia udvar ellenséges befolyását ellensúlyozza. Támogatták őt Savelli herczeg, a császár rendes követe, Borgia bíbornok spanyol követ, Niccolini florenczi követ és néhány bíbornok, kik az ausztriai ház felé hajolták.
Pázmány különösen azon volt, hogy Barberini bibornokot megnyerje. Ismételve fölkereste, és meggyőzni igyekezett őt arról, hogy a pápának főpásztori hivatása és politikai érdeke egyaránt ajánlja a császár támogatását. «Mérhetetlenül nagy botrány volna – mondá egyebek között – ha ő szentsége a császárt elhagyná. Szívesen adnék magán vagyonomból, ha gazdag volnék, százezer aranyat a császárnak, oly szín alatt, hogy a pápától jő, csakhogy a kath. népek kárhoztató ítéletét elhárítsam a szent-széktől. Mert míg a protestansok dicsekednek, hogy vezéröket a svéd királyt segíti; a katholikusokat elhagyatottságuk szomorú érzete lesújtja.»
Kevésbbé volt szerencsés Pázmány azon észrevétele, hogy a szent-szék politikai irányának megváltoztatását a Barberini-ház érdeke is követeli. Mire az államtitkár sietett válaszolni, hogy szemei előtt mindig a közjó lebeg, mely mellett családja úgy elenyészik, mint az egész világgal szemben egy apró sziget. Az ügy érdemére nézve azon kitérő nyilatkozatra szorítkozott, hogy ő szentsége mindent meg fog tenni, ami hatalmában áll.[372]
April 24-ikén a pápa magához hívatta Pázmányt és írásba fölalt nyilatkozatot olvasott föl előtte, mely határozatát tartalmazta, a császár kívánatai tárgyában.
Eszerint hőn óhajtaná a császárt és a németországi katholikusokat bőségesebb segítségben részesíteni, mint eddig tette; de erre egészen képtelen. A franczia királyt a protestans hatalmakkal fönnálló szövetségétől elvonni eddig is igyekezett; ezen tevékenységét folytatni fogja s nuntiusait megfelelő utasítással látja el. A kath. hatalmak szövetségére vonatkozó javaslatot megfontolta, de abban több nehézséget talált, melyek hozzájárulását tiltják. Ha azonban más szövetségi terv dolgoztatik ki, mely atyai és főpásztori hivatásával megegyeztethető, a többi kath. uralkodókat is kielégíti; kész azt fölkarolni. Egyébkint a császárt az ő személye és háza iránt érzett szeretete, ragaszkodása felől biztosítja.[373]
A magán-társalgás folyamában szólott az angyal-várban őrzött kincsekről, melyek V. Sixtus pápa rendelkezése szerint az örök-város javára, rendkívüli csapások idején, használhatók föl. Említé, hogy néhány nap előtt, azon hírre, hogy a császár részére készül fölajánlni a kincsek egy részét, a római nép zavarogni kezdett.[374]
Pázmány leverten távozott a Vatikánból, mert a pápai nyilatkozat a császári kívánatok teljesítésének megtagadásával egyértelmű volt. Mindazáltal bár csüggedni kezdett, nem hagyott föl tevékenységével. Újabb javaslatokat terjesztett elő. És pedig azt kérte, hogy a pápa az egyházi tizedeket, melyekből a császárt havi segítségben részesíti, három esztendőre bankároknak adja el, és a befolyó összeget küldje meg a császár részére. Továbbá a tervezett kath. szövetségnek oly formában való létesítését ajánlotta, hogy egyetlen czélja volna: a német birodalom oltalmazása protestáns hatalmak támadása ellen.[375]
Míg a válaszra várakozott, május első napjaiban, Bécsből futár jött, szomorú hírekkel. A svéd király megnyitván a hadjáratot, a Lech partjánál a kath. liga hadait megverte, Bajorország nagy részét elfoglalta s Bécset fenyegette.
Pázmány, kit ekkor gyengélkedése a szobához kötött, levélben értesítette az államtitkárt az eseményekről, és rögtöni segélyt kért a németországi katholicizmus megmentésére. Az államtitkár válaszában a pápa fájdalmát tolmácsolta a kath. népeket ért csapások fölött, és készségét, hogy mindent meg fog tenni, ami hatalmában áll. De ugyanakkor közlé vele, hogy utóbbi propositiói sem fogadhatók el.[376]
Pázmány egy végső kísérletet teendő, május 13-ikán megjelent a pápánál, Róma közelében fekvő castel-gandolfói nyári lakában, hol VIII. Orbán a tavaszi napokat tölteni szerette. Megható szavakkal jellemezte a csapásokat, melyeket a svéd király győzelmei a császárra, a német birodalomra és a kath. egyházra mértek. Egész ékesszólását kimerítette, hogy a szent atya szívét megindítsa. De a válasz a korábbi mentségek és kifogások ismétlésére szorítkozott. Erre a bíbornok kijelentette, hogy rövid idő múlva visszatér hazájába. A pápa hallgatása érthetőleg kifejezte, hogy az nincs ellenére.[377]
Pázmány csak azt várta, hogy a pápa Rómába visszatérjen, és azonnal búcsúkihallgatást kért. Ezt május 26-ikán kapta meg. Ez alkalommal a pápa hangsúlyozta, hogy a svédek előnyomulása és a katholikusok szenvedései kimondhatatlan fájdalommal töltik el, és a veszélyek eltávolítása végett nyilvános imákat rendelt el. Közölte vele, hogy Bécsbe rendkívüli nuntiust küld, aki hivatva lesz a szentszék pénzügyi helyzetét és áldozatokra való képtelenségét föltárni. Mindazáltal rajta lesz, hogy a szokott havi segély terhére jelentékeny előleget küldhessen. Egyszersmind azon reményét fejezi ki, hogy Pázmány jelentésével meg fogja nyugtatni a császárt. «Mi viszont – mondá – nyilvánosságra hozzuk, hogy mindaz a mit nuntiusunk tevékenysége eredményezni fog, atyai buzgalmunk és önkéntes készségünk mellett, nagy részben uraságod lelkes és hathatós közbenjárásának tulajdonítandó.»[378]
És csakugyan a pápa azon volt, hogy a császárt és Pázmányt végkép el ne keserítse. Hatvanezer tallért küldött Bécsbe, és ígérte, hogy néhány nap múlva újabb segélyösszeget fog útnak indítani. Egyszersmind a császárt levélben is biztosította jóakarata felől. «Dávid tornyát – írja egyebek között – a vitézek fegyvereitől fosztaná meg az, ki megingatni engedé az ausztriai ház hatalmát, melyet mindig az egyház oltalmára használt föl; csak a keresztény világ dicsőségének ellensége nem örvend a buzgó császár diadalainak. Hogy mi így érezünk, tanúskodhatik kedvelt fiunk Pázmány Péter bíbornok is, ki a kath. vallás terjesztése és a szent érdekek fölkarolása által a császári és a pápai jóakaratra egyaránt érdemeket szerezett. Szívesen hallgattuk őt, amint ékesszólón figyelmünkbe ajánlotta Németország ügyét. Apostoli szeretettől hevülő szívünket a fájdalom kardja járja át, mikor összevetjük azt a mit Németország szerencsétlen helyzete követel, azzal amit Olaszország nyomora tennünk megenged.»[379]
A pápá egyébkint is azon volt, hogy Pázmányra római tartózkodásának utolsó napjait lehetőleg kellemesekké tegye. Sokféle egyházi kegyelmekben részesítette, kíséretének két tagját titkos kamarásai sorába iktatta. Az államtitkár ereklyékkel s képekkel kedveskedett neki és kísérőinek.[380]
Pázmány mindazáltal elégületlenül hagyta el az örök várost. Május utolsó napján kelt útra. Ismét fölkereste a lorettói búcsúhelyet. Június 6-ikán Anconába érkezett. Innen hajón kívánta útját folytatni. A császár megkeresésére, a velenczei köztársaság készséggel tette meg a szükséges intézkedéseket. Egyik tengerparti főparancsnok megjelent Anconában, a signoria nevében üdvözölte Pázmányt, és rendelkezésére állított két díszes gályát, melyek Fiuméba szállították. Innen Pozsonyba, majd Bécsbe sietett, hogy jelentését a császárnak megtegye.
Pázmány római küldetésében kitűzött czélját nem érte el; a franczia befolyást a római curiánál leküzdenie, a svéd királyt diadalútjában, a kath. hatalmak szövetségének létesítésével, föltartóztatnia nem sikerűlt. Mindazáltal kiváló diplomatiai képességeinek nyilatkozatai, erélye és tapintata, úgy császári küldőjének, mint a Habsburg-ház másik ágának, a spanyol udvarnak, részéről a legteljesebb elismerésre és méltánylatra találtak.
Sőt a spanyol államférfiak körében azon gondolat merűlt föl, hogy Pázmánynak, mint a császár rendes követének, Rómába mielőbb vissza kellene térni, mert huzamosabb ott tartózkodásától nagy eredményeket vártak. IV. Fülöp fölkarolta a tervet, és hogy valósítását elősegítse, kész volt Pázmány évdíját 3000 aranyról négy ezerre emelni. Megbízásából, bécsi követe előterjesztést tett a császárnál. De ez nehézségeket támasztott, bizonyára azért, mert legbizalmasabb tanácsosától nem szívesen vált volna meg.
II. Fülöp ellenben ragaszkodott tervéhez, és utasította követét, hogy újabb lépéseket tegyen, és «feszítse meg egész erejét». Az 1633-ik év második felében Onate grófot, mint rendkivüli követét, küldötte Bécsbe. Ez már több évvel azelőtt is képviselte királyát a bécsi udvarnál; akkor baráti viszonyba lépett Pázmánynyal. És képes volt uralkodója szándékának a császárt s a bíbornokot megnyerni.
Pázmány megfeledkezve hanyatló egészségéről, elszánta magát arra, hogy a nehéz állást elfogadja. Lehetséges, hogy a nagyravágyás kísértései is befolytak elhatározására. De bizonyára legfőbb tekintet gyanánt a kath. egyház lebegett szeme előtt, melynek most jelentékenyebb szolgálatokat vélt tehetni Rómában, mint hazájában.
Az egész 1634-ik éven át folytak Bécs és az Escuriál között a tárgyalások, melyekben a pénzügyi kérdésnek nagy szerepe volt, mert Pázmány távozása esetén, az esztergomi érsekségről lemondott volna, és hogy rangjához illőn tölthesse be hivatalát, 24.000 magyar forint évi fizetést kívánt magának biztosíttatni.[381]
Ezen tárgyalások nem vezettek eredményre. Hazánkra nézve ezt nagy szerencsének lehetett tekinteni. Mert habár Pázmány életpályája már vége felé közeledett, a hátralevő három esztendő leforgása alatt hozta létre legjelentékenyebb alapítványát: a nagyszombati egyetemet; és elhárítva azon veszélyt, mely Bethlen István 1636-ik évi föllépése által – mint láttuk – Erdélyt fenyegette, politikai szolgálataira a koronát tette föl.
44. ORBÁN PÁPA ÉRME.
ESZTERHÁZY MIKLÓS LEVELE PÁZMÁNYHOZ 1630. SEPT. 4.
(A primási levéltárban levő eredetiről.)
KILENCZEDIK FEJEZET. (1627-1636.)
Pázmány viszonya Esterházy Miklóssal. Esterházy vallásos buzgósága. A nádor és a prímás között támadott viszály. Eltérő álláspontjuk az erdélyi politika tárgyában. Pázmány viszonya a többi kath. főurakkal. Homonnai János. A Thurzók. Pálffy István. A Zrínyiek. Pázmány befolyása Zrínyi a költőre.
45. FRAKNÓ VÁRA.
MAGYARORSZÁGI világi főurak soraiból a vallásos buzgalom számosakat avatott Pázmány munkatársaivá. FORGÁCH ZSIGMOND nádor, HOMONNAI GYÖRGY országbiró és PETHE LÁSZLÓ kamaraelnök, kik őt mint jezsuitát, majd mint érseket is, kormánya első éveiben hűségesen támogatták, korán (1622 előtt) költöztek az örökkévalóságba. De helyöket csakhamar méltó utódok foglalták el, kikben a kath. egyház szintén hatalmas támaszokat nyert.
Élükön ESTERHÁZI MIKLÓS nádor áll, kivel Pázmány két évtizeden keresztül benső viszonyban állott, melynek összekötő szálai akkor fonódtak, mikor a lángelméjű fiatal jezsuita könyvei az igénytelen állású ambitiósus köznemest a kath. egyházba vezérlék. Később a közélet legmagasabb állásaiban találkozva, a törekvések azonossága a viszonyt még szorosabbá tette.
Esterházi azon buzgalomért, melyet az országgyűléseken, a királyi tanácsban és a magán-életben, a kath. érdekek előmozdítása körül kifejtett, «a második Pázmány» elnevezést nyerte.[382] Állandóan udvarában tartott nehány jezsuita atyát, kik hívatva voltak prot. vendégeivel vallási vitákba bocsátkozni, melyekben maga is szivesen részt vett. Többeket nyert meg a kath. egyháznak, közöttök néhány előkelő család sarjait. Midőn 1629 körül a bicsei uradalom birtokába jutott, itt erélyesen hozzá látott az ellen-reformátió keresztűlviteléhez. Elrendelte, hogy a temetőbe csak katholikusokat szabad temetni, és jobbágyai közől csak azoknak engedte meg a házasodást, kik előbb az Ur testét katholikus pap kezeiből veszik. Majd kényszerítette protestáns jobbágyait, hogy vagy egyházukat, vagy az ő birtokait hagyják el. Vallásos bőkezűségét hirdeti a szent Ferencz rend zárdája, melyet Kismartonban alapított s a Nagyszombatban ker. sz. János tiszteletére emelt fényes szent egyház, melynek építési költségei 80 ezer forintot meghaladtak. Testvérei, Dániel és Pál, Kismartonban és Nógrádban telepítették meg a Jézus-társaság atyáit.
De annak daczára, hogy Pázmány és Esterházi ugyanazon úton haladtak, közös czél felé, csakhamar komoly egyenetlenségek támadtak közöttük.
Pázmány, tehetségeinek felsőbbsége és a király korlátlan bizalma által, az ország politikai ügyeiben is, a vezérszerepet magához ragadta. Soká nem akadt a ki azt kérdésessé tegye. Forgách Zsigmond és Thurzó Szaniszló nádorok, duzzogva bár, türték a háttérbe szorítást. Esterházi veszélyesebb versenytárs volt. A hatalom utáni vágygyal olyan képességeket egyesített, melyek annak gyakorlására, szintúgy mint a trón érdekében hozott áldozatai, méltóvá tették. El volt határozva, hogy a nádori méltóság jogait egész terjedelmökben igénybe véve, a politikai ügyék vezetését másnak át nem engedi. Az összeütközés kikerűlhetetlenné vált.
Erre a legelső alkalom 1627 nyarán adatott, mikor a budai basa fenyegető magatartása következtében Esterházi, a király jóváhagyásával, közfölkelést hirdetett. Pázmány megtagadta az engedelmességet; és a törvény betűjére támaszkodva, azt állította, hogy fölkelést hirdetni csak a király van följogosítva. Ezen magatartásában a nádor, személye és méltósága ellen sérelmet, a törvény és az ország biztonsága ellen merényt látván, ünnepélyes óvást emelt. Mire a prímás egyik hiteles hely előtt ellenóvással válaszolt, és a megyékhez intézett körlevelében védelmezte magát. A nádor ezt nem tűrte el hallgatagon; ő is körleveleket küldött szét, melyekben Pázmányt azzal vádolta, hogy «a palatinusnak auctoritását elvenni és hazánkat valami confusióba hozni szándékozik»; egyszersmind a hatóságokat utasította, hogy mindazok irányában, kik a fölkelésben résztvenni vonakodtak, a törvény által megszabott büntetéseket alkalmazzák.
A király ismételve irt mindkettőhöz csillapító és békéltető leveleket; de ezek hatástalanok maradtak, és nem állították helyre a megzavart jó viszonyt. Esterházi nyiltan tudomására hozta a királynak, hogy éreztetni fogja neheztelését Pázmánynyal. «Mivel már ismerem ő kegyelmét – írja felőle a cancellárnak – megkelletik, úgy tetszik, magát mutatnom magának; eddig is semmitől egyébtől nem volt velem való egyenetlensége, hanem hogy felettéb engedtem neki; minthogy nem oroszlán természetű, contemnált érte… Jövendő nagyobb egyességünkért ideig magam jóakaratjának külső megvonásával szelidíteni fogom.»[383]
Pázmány is épen így gondolkodott. «Nem gyűlölködöm ő kegyelmével; – így szól egyik levelében – de azért soha bizony nem szenvedem, hogy szinte mint kocsisát úgy tractáljon. Jobb távol szeretni egymást, mint közel gyűlölnünk».[384]
Alig csendesedett le ez a zivatar, csakhamar követte egy másik.
Pázmány az 1629-ik évi zsinat végzéseit nyomtatásban kiadta, azokhoz függeléket csatolt, az esztergomi érsekek kiváltságairól, melyek értelmében politikai téren is a legelső helyet igényelte részökre, és úgy a királyi cancellárt mint a királyi személynököt az érsek helyettesének tüntette föl.[385]
Esterházi a prímás igényeit alaptalanoknak tartotta, és a király elé terjedelmes emlékiratot terjesztett, melyben kimutatni igyekezik, hogy Pázmány a prímási méltóság hatalomkörét, a nádori tiszt rovására túlterjesztvén, az ország törvényeivel összeütközésbe jő, és vitatja, hogy a nádort, mint a királynak távolléte alatt helytartóját, politikai gyülekezetekben az első hely illeti meg, melyet csak akkor enged át a prímásnak, a mikor a király személyesen jelen van, mert ez esetben helytartói tiszte megszűnik.
A hatalmi igények összeütközéseihez csakhamar a politikai irányzatok ellentéte járult. Esterházi gyűlölte Rákóczi Györgyöt, és mikor ez Erdély fejedelmi székét elfoglalta – mint láttuk – mindent megmozdított, hogy megbuktassa. Pázmány ellenben azon volt, hogy a fejedelem és a király között bizalmas viszony létesítésével, az állandó béke áldásait biztosítsa az országnak; ezért ellensúlyozni iparkodott a nádor harczias irányát, a mi az utóbbit gyakorta indulatos kifakadásokra késztette, Pázmány személye és az egész főpapság ellen, fenyegető nyilatkozatokra és erőszakos tényekre (milyen a győri püspökség brucki tizedeinek lefoglalása) ragadta.
Az 1633-ik esztendő végső napjaiban, Dávid Pál veszprémi püspök fölszentelése alkalmából, több főpap jött össze Nagyszombatban. Pázmány fölvetette a kérdést: Esterházi ellenséges magatartásával szemben mily lépéseket kelljen tenni? Határozattá lőn, hogy Jakusich György óbudai prépost küldetik hozzá, magyarázat kérése végett.
Az «ecclesiasticus státus követe» bicsei kastélyában találta a nádort. Előadván a főpapok panaszait, kérdést tett, hogy alaposak-e a hírek, és ha igen «miért akarja ő kegyelme az Ecclesián tölteni egy vagy két emberre való neheztelését?»
Esterházi határozottan alaptalanoknak nyilatkoztatta a vádakat. A főpapokat – úgy mond – nem gyalázta, tiszteletet és engedelmességet tanusított irányukban, ha egyikről-másikról keményebben szólott, alapos oka volt rá; egyébkint a clérusnak ártani szándéka soha sem volt, és nincs is. Ellenkezőleg néki van joga panaszkodni azon gyalázó nyilatkozatok miatt, melyeket ő és öccse Dániel felől Pázmány hallatott. «Kényszerítem az Istenre ő kegyelmét – így végzé az elkeseredés és gúny hangján fejtegetéseit – ne contemnálja egyűgyüségünket is, mivel Isten kicsinyek mellett is nagy dolgokat szokott cselekedni. Bölcsek és nagy írástudók mindnyájan nem lehetünk, mindazáltal mi is üdvözülni kívánunk; és ha atyai szeretetét mutatja ő kegyelme, s azt pedig cselekedetben; meglátja ő kegyelme, hogy az én fiúi engedelmességemben nem fog semmi akadékot találni.»
Pázmány szintén kifejezte hajlandóságát a kibékülésre; de az atyai hangban nála is elvegyűlt a keserűség árnyalata. «Kérem az Úristent, – így végzi hosszú iratát – hogy megbocsássa azt is palatinus uramnak, a mit én ellenem is vétett, és nekem is a mivel ő kegyelmét megbántottam, noha tudva s akarva nem vétettem. Hogy javallanám minden dolgát palatinus uramnak, azt nem mondhatom… . Hiszem, hogy ő kegyelme is magában sok dolgot nem javall. Mert én magamban mindennap találok, amit nem javallok. És tudom, hogy a palatinusság sem omnisciussá, sem impeccabilissé nem teszi az embert.»[386]
A kölcsönös biztosítások daczára, a kiengesztelődésre egyik félben sem volt meg a komoly elhatározás. És a következő évben az egyenetlenség üszkéből ismét magasan föllobogott az ellenségeskedés lángja.
Az 1627-iki eset ismétlődött. Rákóczi fegyverkezése és a törökök mozgalmai arra bírták a nádort, hogy a megyéket fölhívja, szereljenek föl minden porta után két gyalogot, és a nemesek álljanak készen, hogy újabb fölhívásra, haladék nélkül táborba szállhassanak.
Pázmány most is abban a meggyőződésben lévén, hogy fölkelés hirdetése a király jogaihoz tartozik, a parancsnak nem engedelmeskedett, sőt másoknak is azt tanácsolta, hogy példáját kövessék. Eljárása kétségkívül helytelen vala. Attól eltekintve, hogy a nádor a fölkelésre való előkészületet, nem a fölkelést rendelte el: Pázmánynak, ha az ellen kifogása volt, nyitva állott az út, hogy a királynál orvoslást keressen; de engedetlenségre izgatva a rendeket, a kormányzat gépezetében zavart idézett elő, és a nádor tekintélyét, melynek föntartásával nagy nemzeti érdek állott kapcsolatban, veszélyes módon megingatta.
Nem meglepő, hogy Esterházi méltatlankodva vette tudomásul a történteket. De a heves főúr ez alkalommal fékezni tudta indulatait, és a közbotrányt elhárítandó, oly lépésre szorítkozott, mely mérsékletéről tesz tanúságot. A nyitrai káptalan jegyzőkönyvébe óvást igtatott, melyben Pázmányt meg nem nevezve, szól «némely hatalmas és tekintélyes egyénekről», kikre mivel parancsának nem engedelmeskedtek, a következményekért a felelősséget hárítja.
Pázmányt mindazáltal ezen modor nem fegyverezte le. «Hogy – írja Esterházinak – a protocollumokban extáljon a közönséges gyalázás, nehéz és tűrhetetlen dolognak ítélem. Úgy kerülöm, mint a tüzet, hogy kegyelmednek okot ne adjak semminemű idegenségre, minthogy az én szívemben nincs semmi gyűlölség. De a magam ártatlanságát tartozom én is kimutatni».[387] Mire szintén több hiteles hely protocollumába iktattatta ellen-óvását.[388]
Esterházi rögtön kimerítő czáfoló iratot szerkesztett, és bemutatta a királynak, a ki azonban megigértette vele, hogy nem fogja jegyzőkönyvbe vétetni.
A nádor csakhamar megbánta igéretét. Attól tartott, hogy hírnevét és tekintélyét koczkáztatja, ha nem szólal meg. Mindamellett igéretét is meg akarta tartani. Ezért szokatlan formát választott. Titkárát mindazon hiteles helyek elé küldé, a melyek Pázmán ellen-óvását fölvették. Itt czáfoló-iratát fölolvastatta; de a jegyzőkönyvbe csak azon rövid nyilatkozat jött: hogy Pázmány vádjaira a nádor kellőképen megfelelt.[389]
A fölolvasott irat éles, szenvedélyes támadás vala. Azokat, kik rendelete ellen izgattak, gyanúsítja, hogy inkább magán érdekeikre, mint a közjóra van gondjuk; tudván, hogy ha az ország a romlás szélére jut is, ők egyebütt föntarthatják állásukat. Pázmányra célozott, ki mint bíbornok Rómába mehet. Róla azt mondja, hogy eljárása ellen azért is kénytelen felszólalni, mert különben tovább megy, és végre még a királylyal is megvetőleg fog elbánni. Vádjait mind alaptalanoknak nyilvánítja; megérdemelné tehát, hogy a hamis vádlókra szabott büntetés érje; annál inkább, mert a gyűlölet és egyéb indulatok sugalmazása után indúl.[390]
Pázmány, még mielőtt ezen irat tartalma felől hiteles és részletes tudomást szerezett, a pozsonyi káptalan jegyzőkönyvébe két óvást iktatott. Az egyikben Esterházi titkára ellen fordúl, rosszakaratú rágalmazónak bélyegzi, és kijelenti, hogy ő felségénél elégtételt fog sürgetni. A másikban Esterházi ellen polemizál; a végén hangsúlyozza, hogy a nádort nem gyűlöli, inkább szereti mintha fia volna, és jó fiúhoz nem illó magaviseletét úgy nézi, mint az atya beteg gyermekének türelmetlen kifakadásait; a köztök létező idegenségnek okát abban látja, hogy ő szabadon mondja ki nézeteit, és ha a nádor eljárása ellen kifogása van, el nem hallgatja.[391]
Erről Esterházi még semmit sem tudott, mikor deczember 7-ikén lakompaki kastélyában váratlanúl a királyi cancellár megjelent. Sennyei püspök a király nevében jött, kinek neheztelését fejezte ki a fölött, hogy a viszály folytatására alkalmat adott; kijelentette, hogy eljárását az insurrectio tárgyában a király nem helyeseli és óhajtja, hogy Pázmánynyal békűljön ki.
A nádor a kibékűlésről most hallani sem akart; sőt elkeseredésében úgy nyilatkozott, hogy a nádori méltóságról lemond.[392]
Később a királyhoz intézett emlékiratában, sérelmeinek hosszú lajstroma után, előterjeszté kívánatait, melyek mintegy a béke-föltételek természetét birták: ő felsége parancsolja meg a prímásnak, hogy a nádort hivatalos tevékenységében ne akadályozza; oly ügyekbe, melyek hatáskörén kívül esnek, ne avatkozzék; az ország javára czélzó szolgálatoktól ne vonja el magát; végre ő felsége intézkedjék, hogy a hiteles helyek jegyzőkönyveiből a prímás óvásait töröljék ki, vagy legalább azok mellé a nádor feleleteit is iktassák be.[393]
A király ezen föltételeket nem fogadhatta el. Majd az országgyűlés is desavouálta Esterházit, és az insurrectio kérdésében Pázmánynak adott elégtételt; a törvénykönyvbe egy czikket vett föl, mely szerint az ország rendei «a király parancsa nélkül, senkinek fölhívására sem tartoznak fölkelni».
46. ESTERHÁZI MIKLÓS NÁDOR.
Esterházi mindezek daczára fenyegetését nem valósította: hivataláról nem mondott le; de haragja Pázmány és hívei ellen forrt benne, és azt gyakorta hozta nyilvánosságra. Mikor ezért a prímás egyízben szemrehányást tett neki, így válaszol: «Tudni kell kegyelmednek, édes Cardinál uram, hogy ha olyan tudománynyal nem világoskodunk is mint kegyelmed, barmoknak szintén azért nem tartjuk magunkat. Isten eleiben terjesztvén ügyemet, dijudicet causam nostram, kegyelmed-e vagy én vagyok-e igazabb szívvel a papokhoz.» Végül keserűséggel írja: Mennyi csorbát szenvedek és gyalázást hivatalomban is kegyelmedtől, mindenestől letapodni kívánván azt, sokat szólhatnék; de minthogy azonkívül is életemben ettől a galyibás tisztemtől, Isten velem lévén megválnom, nem sokat törődöm rajta. Ottan adjon Isten kegyelmednek olyan palatinust érni, amineműk alatt jobban volt dolga az előtt a clérusnak.»[394]
A súrlódások csak Pázmány sírjánál értek véget.
De azért bármennyire feszült viszonyban éltek, és gyűlöletes levelezést folytattak, mikor a közügy kívánta, vagy a magán viszonyoly magokkal hozták, a világ színe előtt soha sem feledkeztek meg a tiszteletről, melylyel kölcsönösen személyök és állásuk iránt tartoztak. Pázmány gyakran hívta meg asztalához a nádort, és mikor végrendeletét elkészítette, őt is fölkérte egyik tanúnak. Viszont Esterházi, mikor 1637 elején Pázmány Nagyszombatból Pozsonyba jött, ezen város határánál fényes kísérettel fogadta s üdvözölte az ország prímását.[395]
Rangra és gazdagságra nézve legközelebb állt a nádorhoz HOMONNAI DRUGERTH JÁNOS gróf, az 1620-ban elhúnyt György egyetlen figyermeke, nagyterjedelmű birtokaival vallásos buzgalmának is örököse. A haldokló atya Pázmány és Esterházi gyámságára bízta. Vezetésök alatt már ifjú korában lényeges szolgálatokat tett a kath. ügynek. Tekintélyével és anyagi segélyezésével támogatta a birtokain működő jezsuita atyák térítői munkásságát. A prédikátorokat eltávolította és templomaikat megnyitotta a kath. isteni tiszteletnek. Igy tett 1628-ban Homonnán és Ungváron. Ezen eljárás nagy mértékben fölkeltette a protestánsok haragját. Sérelmeik orvoslását Zemplénmegye közönségénél keresték, és kikérték Bethlen közbenjárását is. Bethlen határozott fölszólalása daczára, a protestantismus Homonnán és vidékén nem éledt többé föl a szenvedett csapások súlya alatt. A következő évben a Jézus-társaság visszafoglalta homonnai zárdáját, honnan Bethlen első támadása távozni kényszeríté; négy atya sietett oda a kath. érdekek fölkarolására. És csakhamar a közel Varanó mezővárosból is kiszoríttattak a luth. prédikátorok; helyüket szent Ferencz szerzetesei foglalták el.
Nagy nyereség volt a kath. ügyre a THURZÓ-család elpártolása a protestantismustól. György és Szaniszló nádorok tanintézeteket alapítottak az ágostai felekezetnek, és nagyszámú lelkészeket tartottak fönn terjedelmes jószágaikon. György gróf egyetlen fia, Imre 1621-ben múlt ki; három év múlva Szaniszló nádor követte a sírba. Ennek özvegye és fiai – Ádám és Mihály grófok – családjuk hagyományaihoz híven, soká veszélyes ellenségei voltak a kath. ügynek, melyet nem egyszer támadtak meg. Így 1628 tavaszán egy luth. prédikátorra, ki a kath. egyházba lépett, e miatt boszúra gerjedve, fegyveres kisérettel törtek, és miután súlyos bántalmakkal halmozták el, kötözve Szeredre vitték superintendensükhöz, majd a semptei kastélyban sötét börtönbe vetették.
Pázmány mihelyt ezen erőszakos tettnek hírét vette, Ádám grófhoz küldé Pozsonymegye alispánját és az érseki uradalmak egyik tiszttartóját, kik a fogoly szabadon bocsátását követelték. A gróf vonakodott e fölhívásnak eleget tenni. És bár néhány nappal utóbb a fogoly elmenekült börtönéből, a prímás nem akarta megengedni, hogy a támadás büntetlenűl maradjon. «Ha a kath. vallás elleni sérelmek – írja a királynak – büntetés nélkül maradnak, ez a protestánsokat még merészebb tettekre buzdítja. Több protestáns prédikátor, kik áttérésről gondolkodnak, feszülten várják ezen ügy kimenetét; attól tartanak, hogy ők is hasonló üldöztetésnek lesznek kitéve. Méltóztassék emiatt felséged, saját tekintélye és a vallásszabadság érdekében, elrendelni, hogy a fenforgó ügy a rendes perfolyamra bocsáttatván, mit a jog és igazság követel, érvényesíttessék.»[396]
Nem kevéssé meglepő, hogy néhány hónappal utóbb Thurzó Ádám gróf, Mihály testvérével és anyjával azon egyház kebelébe lép, melyet imént gyűlölt és üldözött. És újan fölkarolt vallásuk érdekeit ritka buzgalommal teszik magukévá. A galgóczi monostort visszaadták egykori birtokosainak, a szent Ferencz-rend szerzeteseinek. Igéretet tettek, hogy jószágaikról eltávolítják a protestáns prédikátorokat, kiknek száma harminczra rúgott. Igéretek- és fenyegetésekkel igyekeztek rábirni a prédikátorokat, hogy szintén vallást cseréljenek. És magát a superintendenst, Brunszvik Tamást is megnyerték. A többi prédikátorok irányában erőszakhoz nyúltak, elűzték őket és a templomokat visszaadták a kath. isteni tiszteletnek. Azonban sok helyütt hajótörést szenvedtek törekvéseik.[397] Galgóczon fenyegető állást foglaltak el a protestánsok, és az országos törvényekre hivatkozva, követelték, hogy miután templomaikat elfoglalták, legalább házhelyet engedjenek nekik, hol imaházat építhessenek. A gróf szolgái pedig kijelentették, hogy készebbek őt elhagyni, mint a protestáns isteni tiszteletet nélkülözni.
Pázmány – kihez a gróf fiúi bizalommal fordult tanácsért – kitartásra buzdította. «Édes fiam uram, úgymond, ebben a dologban embernek nem kell magát megcsalni, mert nagy és lélek üdvösségében járó dolog. Azért először fundamentomul azt vetem, a mi tökéletes igazság, hogy kegyelmed az ország törvénye és articulusi szerint nem tartozik a maga jószágában templomot engedni a lutheránusoknak. Mert noha sokszor vitatták azt a más hitű atyafiak, hogy a templomokat a földesurak nekiök engedjék, de soha az ország reá nem ment, hanem a templomoknak jus patronátussága a földesurak kezében és teljes hatalmában maradt. Azért a templomokhoz semmi just és igazságot soha nem adott ez ország subditusoknak…»[398]
Gróf PÁLFFY ISTVÁN újvári főkapitánynyal Pázmány baráti viszonyban állott. Leveleiből, melyekben «barátjának és komájának» nevezi, szivélyes hang szól.
Így Pálffy 1631 május végén a Tardoskedről Pozsonyba visszatérő bíbornokot meghívta, hogy útközben kastélyában szálljon meg. Pázmány nem fogadta el e meghívást. «A kegyelmed jóakaratját – írja – igen nagy jóakaratnak jeléül veszem kegyelmedtől. De minthogy magamnak is házam vagyon útban, noha oly rongyos is, mégis oda szállok és alkalmatlanságot nem teszek kegyelmednek. Hogy pedig kegyelmed ebéden kívánja ott a kegyelmed házánál létemet, azt is igen jó szívvel cselekedném; de minthogy minekünk a pap urakkal holnap bőjtünk és egyéb sok occupátióink lesznek, kegyelmedtől bocsánatot kérek, hogy ott nem lehetek. Sőt azon kérem kegyelmedet, hogy kegyelmed is bőjtöljön velünk együtt.»[399]
Pázmány Alamizsnás szent János mausoleumja ünnepélyes fölszentelésére is meghívta őt. «Ha kegyelmednek annyi üressége lehetne, hogy jelen volna, igen akarnám. Kérem is kegyelmedet, ha lehet, legyen jelen. Tiszteljük az Istennek kedves szolgáját. Ha pedig kegyelmednek foglalatossági nem engednék ott létét, parancsolja meg kegyelmed a várban, hogy lőjenek, a mikor annak ideje leszen, az öreg lövő szerszámból.»[400]
Pázmány, néhány héttel halála előtt, meghívást vett Pálffy Istvántól leányának menyegzőjére. «Kegyelmednek megszolgálom – olvassuk a válaszban – hogy a többi jóakarói között én rólam sem feledkezett meg. Kívánom, hogy ez a szent házasság Istennek dicséretére és kegyelmednek örömére legyen. Igazsággal irom kegyelmednek, hogy vigasztalásomra volna, hogy ha jelenlétünkkel a kegyelmed szerelmes leányának tisztességes menyegzői lakodalmának szolgáltatását tisztelnők. De Isten látja, hogy a sok mindennapi nehéz nyavalyák, melyek miatt most is csak Isten tudja hogy vagyok, annyira megtörtek, hogy nem látom annyira való erőmet, hogy oda mehessek, legfőképen az ilyen állapotra teljességgel alkalmatlannak ismerem magamat. Hanem az Úristent kérem, hogy tegye az új házasokat szerencséssé és hogy kegyelmed a többi gyermekeinek is öröme napját vehesse, szívem szerint kívánom. »[401]
ZRÍNYI GYÖRGY horvátországi bánt Pázmány befolyása nyerte meg a kath. vallásnak, melynek a Muraközben restaurátorává lőn. Terjedelmes birtokairól elűzte a prédikátorokat, és minden eszközt fölhasznált, hogy jobbágyait a protestantismustól elvonja. «Mostan – írja ő maga 1626-ban – a hæretikus prédikátorokat is, többet tíznél kikergettem s Isten kegyelmességéből csak az egy igaz kath. Religió hirdettetik.» Pázmány iránt kiváló tisztelettel viseltetett, és midőn a németországi hadjáratra indúlt, fiait s uradalmait pártfogásába ajánja. «Az én árva fiaimat Nagyságodnak alázatosan ajánlom, legyen Nagyságod pátrónusok, a mely Nagyságodtól opus misericordiæ leszen. Mivelhogy tudom azt is, hogy Nagyságod a megromlott Magyarországnak jóakarója, akarám a muraközi dolgot is Nagyságodnak commendálnom, a honnét Magyarországnak, Tót-, Horvátországnak és Stiriának nagy salusa, avagy permansiója dependeál; legyen Nagyságod azon, hogy jó gondviseletről meg ne fogyatkozzék.»[402] Zrínyi még ugyanazon év végén a prímás pozsonyi palotájában halt meg.
Pázmány atyai buzgalommal karolta föl a hét árvát, kik közöl az idősebbik MIKLÓS gróf a költő és hadvezér babérjait fogja kiküzdeni; az ifjabbik PÉTER, mint összeesküvés vezére, hóhér pallosa alatt fogja végezni életét. II. Ferdinand, a prímás ajánlatára, Domitrovics zágrábi püspököt rendelte gyámjukká, és szintén az ő kérésére, Miklósnak, már tizenkét éves korában, a főlovászmesteri méltóságot adományozta.[403] Domitrovics halála után (1630) Pázmány maga vette át a gyámságot. Hogy közvetlenűl felügyelhessen a két ifjú nevelésére, Nagyszombatba hozatta őket, és a jezsuiták gymnásiumába adta.
Zrinyi Miklós szellemi fejlődésében a tanárok oktatásánál, a nagy főpappal való személyes érintkezés bizonyára még mélyebb nyomokat hagyott. És Pázmány a nagytehetségű fiatal főúrban amint a vallásos és nemzeti érzést ápolta, szintúgy az európai műveltség és az olasz irodalom hatásainak befogadására is megadta az első impulsust az által, hogy egy kiváló műveltségű esztergomi kanonok mentorsága alatt (1636) olaszországi útra küldötte őt. Érdekes, hogy épen ez időtájt utazott Milton, a hírneves angol költő is Olaszországba, s ott kapott kedvet az idyllek írására.
«A mi a hős Zrínyinek Csáktornya; a mi az állam férfiúi vallásos ember és magyar prózaíró Zrínyinek Nagyszombat; az lehetett a költő Zrínyinek Olaszország. Ki tudja megírta volna-e idylljeit és hőskölteményét Tassó hazájának e meglátogatása nélkül?» És az a jeles történetíró, kitől e sorokat kölcsönözzük, Pázmánynak Zrínyi Miklósra gyakorolt befolyásáról szólva, joggal mondhatta, hogy «Pázmánynak csak e tekintetben is sokkal tartozik a magyar irodalom!»[404]
47. ESTERHÁZI MIKLÓS NÁDOR PECSÉTJE.
ZRINYI MIKLÓS.
(Gróf Apponyi Sándor gyüjteményéből.)
Jegyzetek
