ÖTÖDIK FEJEZET. (1622-1629.)


I.



Az 1622-ik évi sopronyi országgyülés. Pázmány összeütközése Thurzó Szaniszló nádorral. Bethlen Gábor házassági és szövetségi ajánlatai. Bethlen második támadása. Pázmány álláspontja. A bécsi békealkudozások Bethlen biztosaival. Békekötés. Az 1625-ik évi sopronyi országgyűlés. A nádor-választás, királyválasztás és koronázás. Pázmány spanyol évdíja. Bethlen harmadik támadása. Pázmány tevékenysége a béke helyreállítása érdekében. A pozsonyi békekötés. Bethlen végső évei és halála.


27. SOPRON A XVII. SZÁZADBAN.


A NIKOLSBURGI egyesség véget vetett a polgárháborúnak, mely Magyarországon harmadfél esztendeig dúlt. II. Ferdinánd, miután a hatalmas erdélyi fejedelmet kielégíté, a nemzet megnyugtatására irányozta figyelmét. Igéretét, hogy hat hónap lefolyása alatt országgyűlést tart, beváltandó, 1622 ápril 3-dik napjára a rendeket Sopronba egybe hívta. De Bethlen és átalán a magyarok irányában még bizalmatlanságot táplált, s ezért az országgyűlésen jelentékeny haderő élén szándékozott megjelenni.

Készűletei a felsőmagyarországi rendek közt aggodalmat keltettek, s ezek követeket küldve Bécsbe, arra kérték a királyt, hogy ne fenyegesse fegyveres erő összpontosításával az országgyűlés szabadságát.

Bethlen kétszínü magatartást követett. Pázmányhoz intézett levelei egyikében a rendek kívánságát támogatta, a másikban azt a tanácsot adta, hogy a király ne menjen személyesen az országgyűlésre, vagy pedig ha megy, jól fölfegyverezve jelenjék meg ott.[196] Egyidejűleg hírek érkeztek olyan nyilatkozatairól, melyekből az tűnt ki, hogy a nikolsburgi egyességet csak fegyverszünetnek tartja, nem állandó békének. Pázmánynak volt bátorsága őt a hírek felől tudósítni. De habár a fejedelem azokat rágalmaknak bélyegezte is,[197] senkit sem nyugtatott meg.

Pázmány ugyanakkor a király megbízásából, Magyarország egy részét bejárta, hogy a rendek hangulatára befolyást gyakoroljon. A tudósítások, melyeket észleletei és igyekezetei eredménye felől az udvarhoz küldött, megnyugtatók voltak. De ő a közvélemény igényei elől sem zárkózott el, és azokat a trón lépcsőinél tolmácsolta; többi közt arra is figyelmeztette a királyt, hogy lehetőleg csekély számú hadat vonjon össze Sopron vidékén, és mutasson a rendek iránt bizalmat.[198]

Azon eredmények között, melyeket Pázmány az országgyűlés békés lefolyásának biztosítása tekintetében fölmutathatott, legjelentékenyebb volt az, hogy Thurzó Szaniszlót mind szorosabb kötelékekkel csatolta a király szolgálatához.

Miután a nádori méltóság elnyerését, hihetőleg már Nikolsburgban, kilátásba helyezte volt neki, most kézzelfogható előnyben részesíté őt közbenjárása által. Bethlen ugyanis Thurzónak, szolgálatai és áldozatai fejében, a túróczi prépostság birtokait tizenötezer tallér erejéig beírta. A nikolsburgi egyesség megállapította, hogy a legközelebbi országgyűlés a Bethlen által beírt vagy elzálogosított jószágoknak törvényes birtokosaik részére visszaadása és azoknak kik pénzt adtak, kárpótlása iránt intézkedni fog. Minthogy Thurzó a jószágokért pénzt nem adott, az ő igényei kétségesek valának, és mindenekfölött érdekében állott, ügyét az országgyűlés megnyitása előtt hozni tisztába. Pázmány, a császári gyóntató útján, kivitte m. Ferdinándnál, hogy ez magánpénztárából az egész tizenötezer tallért kifizette, mire Thurzó a jószágokat visszabocsátotta. A főpapok, amint erről értesűltek, zúgolódni kezdettek Pázmány ellen, mivel attól tartottak, hogy a többi elidegenített egyházi javak visszaváltásánál is a teljes beirási-összeget kénytelenek lesznek azonnal kifizetni. De utóbb meggyőződtek arról, hogy Pázmány jól számított.[199]

Az országgyűlés május közepén nyilt meg. A rendek mindjárt a nádori méltóság betöltését sürgették. És 150 szavazatból Thurzó Szaniszlóra 80 esett, míg a katholikus párt jelöltje, Esterházi Miklós, 65-öt kapott.

De Thurzó megválasztatása csak látszólag képezett a protestánsokra nézve diadalt. Igényeiket, melyekkel az országgyűlésen fölléptek, nem bírták érvényesíteni, és mikor a hosszú vitának szavazás vetett véget, a protestáns rendek közül is többen járultak azon határozathoz, hogy vallási tekintetben a korábbi állapotok tartassanak fönn. Az elidegenített egyházi javakra vonatkozólag pedig olyan végzés alkottatott, mely a katholikusoknak kedvezett.

Az új nádor, míg fontos elvi kérdésekben engedékenységet tanusított, egy jelentéktelen formai kérdés miatt összeütközésbe jött Pázmánynyal.

Az országgyűlés alatt a király második nejét, Eleonorát, Pázmány és a veszprémi püspök, ünnepélyesen megkoronázták. Az egyházi szertartást követő lakomán, régi szokás szerint, a prímás a nádor előtt fogalt helyet. Thurzó úgy volt meggyőződve, hogy ezzel a nádori méltóság sérelmet szenvedett, és az ebéd végeztével szemrehányásokat tett Pázmánynak. Majd a királyhoz fordúlt; elégtételt kérvén a sérelemért. A király igyekezett őt megnyugtatni, és kérelmére leiratot állitott ki, melyben kimondja, hogy a mi a koronázási lakománál történt, «nem lehet hátrányára sem a nádornak, sem a nádori méltóság kitünősége-, tekintélye- és elsőbbségének, és ő az elsőbbséget, mely megilleti, minden előforduló esetben birni fogja.»[200]

Thurzó ezen okiratot diadalmasan bemutatá az országgyűlésen. De ezzel megsértette Pázmányt, ki szintén féltékenyen őrködött magas állásának előjogai fölött, s ezeket most megtámadva látta. Bántotta őt az is, hogy a király a nádor javára döntvén el e vitás kérdést, úgy tüntette föl, mintha saját jogait a nádor rovására terjeszteni igyekeznék. Elégületlenségét még fokozhaták kárörvendő ellenségei, kik bizonyára nem mulasztották el ezen alkalmat kizsákmányolni.

Ily hangulatban kért a királynál kihallgatást. S kijelenté, hogy újabb surlódásoknak elejét veendő, a nádorral ezentúl nem akar találkozni, s a királyi tanácsból kilép.[201] A prímás jól tudta, hogy lemondása nem fog elfogadtatni, s hogy a király mindent megtesz kibékítésére. És csakugyan fenyegetése annyira hatott a királyra, hogy az a nádor részére kiállított leirat tárgyában, elég különös módon mentegette magát. Azt jelentette ki, hogy a leirat többet foglal magában, mint szóbeli nyilatkozata, a minek oka «talán a titkár gondatlansága» .

S most parancsára, a magyar cancellár újabb királyi leiratot állított ki, melynek föladata volt az előbbit magyarázni és kiigazitani. «Miután a királyi felségnek – így szól – szándéka az esztergomi érsekség előjogait és kiváltságait sértetlenűl föntartani: kívánja, hogy előbbi iratának szavaiból az érseki előjogokra semmiféle sérelem ne származzék.»[202] Ekként Pázmány lett a győztes fél. A nádor kénytelen volt megnyugodni. De nem szűnt meg neheztelni a prímásra, és a szivélyes viszony; mely imént jött létre közöttök, fölbomlott. A nádor évek multával is, egyéb bajok közepett és betegség által elnyomva, élénk fájdalommal emlékezett meg ezen eseményről, mely hiuságát mélyen sértette.[203]

II.



Az országgyűlés után II. Ferdinánd a német birodalomba utazott. Távollétének tartamára kormányzóságot állított össze, melynek tagjai: Thurzó nádor, Pázmány, Esterházi Miklós, Zrínyi György és Bánffi Kristóf voltak. Pázmány nemcsak ezen testületben, de önállón is nagy tevékenységet fejtett ki, s Bethlen joggal czímezheté őt «Magyarország helytartójának».[204] Pozsonyi és nagyszombati palotái ismételve találkozási helyűl szolgáltak a kormányzóság tagjainak.[205] Sürű levelezésben állott a felső részek kapitányai- és főuraival, s pontosan értesült minden figyelemreméltó mozzanatról.[206] Szakadatlan összeköttetésben állott a királylyal, kit fölkeresett jelentéseivel és tanácsaival. Buzdította, hogy Németországon és örökös tartományaiban igyekezzék visszaállítani a békét; ezt Magyarország szempontjából is sürgetően szükségesnek ítélvén, mert meg volt győződve, hogy ha az ország határain kívül békeség uralkodik, Bethlen is nyugton marad. Kérte, hogy felső Magyarországba fő- és alkapitányt nevezzen; Pozsonyt, Óvárt, Füleket, Szendrőt és Újvárt erősítesse meg; a katonákat rendesen és jó pénzzel fizettesse. Kötelességének tekinté leplezetlenűl föltárni az ország szomorú állapotát, s nem titkolta el a király előtt, hogy «ha Bethlen most találna megindúlni, ellenállás nélkül foglalhatná el az országot»[207] Pázmány ugyanis és vele a király többi tanácsosai, azon meggyőződésben éltek, hogy most mikor Németországon a háború újból lángot vetett, Bethlen a protestáns hatalmak fölhivásának engedve, támadólag föl fog lépni.

Ellentétben ezzel, a fejedelem folytonosan békés szándékait hangsúlyozta, sőt szoros szövetségi ajánlatokkal és egy olyan tervvel lépett föl, mely, ha sikerűl, nemcsak hazánk viszonyaira, de az egész európai politikára lényeges befolyást gyakorolhat.

Első nejének, Károlyi Zsuzsannának halála után azon tervet karolta föl, hogy a császári családban fog új hitvest keresni. Ő is, miként két évszázaddal utóbb egy még hatalmasabb uralkodó, diadalainak dicsősége, diplomatiájának sikerei által nem látta sem nagyravágyó lelkét kielégítve, sem lángelméjének és szerencséjének vívmányait biztositva.[208] Eddig ugyanis következetesen a Habsburg-ház gyengítésén munkálkodott. Magyar-országot az ausztriai ház kezeiből kiragadni, Erdélylyel egyesítve kormánya alá helyezni: ez volt törekvéseinek czélja, melynek elérését már-már biztosnak tekinté. De 1621 óta kiábrándúlni kezdett. A nehézségek nagyobbak voltak saját és szövetségeseinek hatalmánál. A protestans államok támogatása keveset használt neki; a török pártfogás inkább hátrányára volt. A jelszavak, melyek 1619-ben zászlainak csáberőt kölcsönöztek, elvesztették hitelöket és értéköket.

Miután a török segítségével nem sikerűlt leküzdeni az ausztriai házat, könnyebbnek vélhette az ausztriai házzal szövetkezve a török ellen, szerezni koronát és birodalmat. És lelkét, melyet a hétköznapi ambitió nem volt képes betölteni, hatalmasan vonzhatá a szerep magasztossága, mely a keresztény civilisátió bajnokává fogná avatni, s nevét halhatatlan dicsőséggel környezni.

A tervezett szövetség őszinteségéről azonban magát is és az ausztriai dynastiát csak házasság által biztosíthatá. Ezért 1623 tavaszán megállapodott az iránt, hogy II. Ferdinánd ifjabb leányát, Czeczilia Renata főherczegnőt nőül kéri. Sógora Károlyi Mihály által Esterházi Miklóssal közlötte azon engedményeket és szolgálatokat, melyeket ajánl, ha kérése meghallgattatik. Tokaj-, Szathmár- és Váradba német őrséget fogad, és unokaöccsét kezesűl a császári udvarba küldi. Kiviszi, hogy a király első szülöttje mielőbb magyar királylyá választassék, és Erdély a maga halála után a magyar koronához kapcsoltassék. «Ajánlja mindennemű szolgálatra magát, minden ellensége ellen ő felségének, ha kívánja szintén az imperiumban is, ha maga személyében kívánja is. Ha az alkalmatosság hozza, tudván a töröknek minden dolgait, és ha ő felségének az leszen kegyelmes jóakarata, kész lenne a törökre is arczúl támadni és a keresztyénség mellett szolgálni; interim állandó békességet szerezni, ha úgy tetszik ő felségének.» A katholikusokat «nem háborgatná religiójában, sőt azokhoz minden jóakaratját ajánlja, collegiumokat enged, templomokat ád és épít; s ha Istennek úgy fog tetszeni, látván igazságát a kath. religiónak, talán maga is követője leszen, most is sokat szeret abban, és minden jóakarattal is van hozzájuk.» Ily ajánlatok után följogosítva hitte magát azon reményre, hogy a király, a főherczegnő kezével együtt, a királyi czímmel is megtiszteli.[209]

Bethlen kérelme és ajánlatai úgy a császári család, mint Pázmány és a kormányférfiak részéről bizalmatlansággal fogadtattak.[210] Belátták ugyan, hogy ha Bethlen a főherczegnő kezéhez kötött igéreteit teljesítené, a király csakhamar képessé válnék háza és a katholiczizmus uralmát Magyarországban és a német birodalomban biztositani, a porta és a protestantismus hatalmát megtörni.

De ekkor fölmerűlt a kérdés, vajjon komolynak és őszintének tartható-e Bethlen lépése? És ha igen, vajjon számíthatni-e arra, hogy ajánlatait teljesíti? Erre a legtöbben tagadó választ adtak. És csakugyan megfeledkezhettek-e arról, hányszor maradtak igéretei teljesítetlenek? Nem kellett-e visszaemlékezniök 1619-ik évi eljárására, mikor a királynak segítségét ajánlá a lázadó csehek ellen, s néhány hét múlva ezeket részesíté segítségben? Kétségeiket még inkább megerősíté ajánlatainak természete. Azok a legmerevebb ellentétben állottak múltjával és jellemével.

Eddig a protestantismus lelkesűlt bajnokának, buzgó hívének hirdeté és bizonyítá magát: most a katholikus érdekek és intézmények pártfogójává készűl válni, sőt kilátásba helyezi, hogy talán maga is az egyház kebelébe lép. Eddig szoros szövetségek kötötték a portához s a prot. hatalmakhoz: most fölajánlja fegyverét megsemmisítésökre. Eddig minden áron megakadályozni igyekezett a német hadak bevezetését Magyarországba: most kész ezeknek megnyitni saját erősségeit. Eddig czélja volt Magyarországot az ausztriai háztól elszakítani, most hajlandó kivinni, hogy II. Ferdinánd elsőszülötte mielőbb magyar királylyá megválasztassék; sőt azt is, hogy Erdély a maga halála után az ausztriai házra szálljon. És mi idézte elő ezen meglepő nagy fordulatot? Mit kíván elérni ily nagy áldozatok árán? Semmi egyebet, mint a főherczegnő kezét, «mert ő igen szereti e személyt, képét is leiratta»[211] De a királylyal az atyai szeretet elfogúltsága sem hitethette el, hogy leányának Czeczilia Renatának bájai – melyek egyébiránt az ifjú Kemény Jánost nem voltak képesek elragadni[212] – gyakorolták a meglepő hatást.

A királynak méltán lehettek komoly aggodalmai aziránt, vajjon a fejedelem házassági ajánlata nem tartozik-e diplomatiai cselfogásaihoz? Mindazáltal nem vélte tanácsosnak az ajánlatot egyenesen visszautasítani; nehogy a fejedelmet végleg elidegenítse. Kétségei között eszélyes határozatot fogadott el. Kijelenté, hogy a rokon spanyol udvar tanácsát kell kikérnie. Ezáltal időt nyert, s bevárhatá a viszonyok alakulását, mely biztos világot fogna deríteni a fejedelem czélzataira.

És csakhamar kitűnt, hogy a király aggodalmai alaposak voltak. Bethlen a hírt, hogy ajánlatai nem utasíttattak el, meglepő közönynyel fogadta, s most már a tervezett házasságra kevés súlyt helyezett. Ugyanis időközben a protestans szövetség hadai megindúltak Csehország felé és ezek vezérei fölhívták őt, hogy egyesüljön velök. Még egyszer fölvillan lelkében a remény, protestáns és török segélylyel megalázni Ausztriát; vagy talán arra gondol, hogy biztosabban elnyerheti a főherczegnő kezét, ha diadalmas hadaival Bécs kapui előtt üti föl táborát. Anélkül, hogy bevárná a spanyol udvar válaszát, augusztus végén, tízezer ember élén a király területére lép. Támadása tökéletesen készületlenül találta az országot.

Ekkor a magyar kormányférfiak szeptember közepe táján Pázmány nagyszombati palotájában gyűltek össze, és a teendőkről tanácskoztak. Egyhangulag kifejezést adtak elhatározásuknak, hogy minden erővel ellenállanak. A veszély nagyságára utalva, kijelentették, hogy a király föl van jogosítva idegen hadakat küldeni az ország védelmére, és fölkérték őt, hogy ilyeneket küldjön. Magok igérték, hogy tizenötezer lovast fognak zászlai alá vezetni, és buzgalommal láttak a hadfogadáshoz.

Bethlen akadálytalan előnyomulása daczára, nem szakította meg a diplomatiai alkudozásokat, melyeknek folytatását a németországi fejlemények javasolták. Ugyanis a kath. liga vezére döntő győzelmet aratott a protestáns szövetség egyik hadserege fölött. Ezen esemény hírének hatása alatt, Bethlen megbízta Károlyit, hogy Esterházival újabban találkozzék, és a házassági ügyben nyilatkozatot kérjen. Mosta király tanácsosai közől többen javasolták, hogy kilátásba kell helyezni a fejedelem kívánata teljesítését. Pázmány ezt határozottan ellenzé. Lealázónak tekintetté azon eljárást, hogy a király a fejedelemnek kedvét keresse, mikor ez minden ok nélkül fegyvert fogott ellene. Ellenkezőleg azt tanácsolta a királynak, nyilatkoztassa ki, hogy a házassági ügyről hallani sem akar, míg Bethlen hadaival ki nem vonul. A király meghallgatta, tanácsát, s a házassági ügy jó ideig nem jött többé szőnyegre.[213]

Mindazáltal Pázmány ugyanakkor nem mulasztotta el Bethlent fölkeresni leveleivel, és ajánlkozott, hogy fegyverszünetet fog a királynál kieszközölni, melynek tartama alatt a béketárgyalások folyhatnának. «Tudom – írja – felséged mind historiákból tudja s mind maga bölcs okosságával átlátja, mely veszedelmes dolog a török erejével a keresztyénséget rontani, pusztítani és mely bátortalan felségednek is azokra bízni magát, kik bizony más keblében eperjét nem szednek, csakhogy bizony időt és alkalmatosságot várnak… Viselje felséged szeme előtt, mivel ad számot az Istennek itélőszéke előtt annyi sok ezer keresztyénségnek testébe lelkébe való rabságáért. Látja az Úristen, hogy ha tehetem, életemmel is megváltanám annyi sok ártatlannak utolsó veszedelmét. Nem kétlem, hogy felséged lelkiismerete gyakran nyughatatlankodik ezekért. Nem tudom azt is, ha felségednek hasznos mindenkor beretva élén hordozni szerencséjét. Én elégséges nem vagyok, hogy ily nagy tüzet megolthassak, de ha lehetne, tudja Isten, véremmel is eloltanám!»[214]

Bethlen nem utasitotta el e fölhivást; több körűlmény hajlandóvá tette megszívlelésére. A császári hadak németországi diadalai megfosztották a támogatástól, melyet szövetségesei részéről reméllett. A török csapatok a tél közeledtével fölhagyni készültek a táborozással, és vezéröknek, a bosniai basának, elbizakodott magaviselete mélyen sértette a fejedelem magyar híveinek önérzetét. Saját hadai is békétlenkedni kezdettek, és midőn a fegyelmet soraikban föntartani nem tudta, ismételve mondá boszúságában: «Csak az egy úttal engedné Isten boldog végét dolgának, soha többé az ilyen s ilyen nemzetivel delig dologhoz nem kezdene». A Nagyszombatban összegyülekezett rendek is határozottan békés szellemben nyilatkoztak.[215]

Bethlen ennek következtében Thurzó nádort november második felében meghívta gödingi táborába, hol vele a béke létrehozása iránt kívánt értekezni. S a király fölhatalmazta őt, hogy négy hétre terjedő fegyverszünetet kössön.

De mivel Thurzó tíz hónapra terjedő fegyverszünetet kötött, Pázmány oda hatott, hogy a király ne erősítse meg a hosszú fegyverszünetet; szükségesnek látta, hogy ha rövid idő alatt állandó és biztos békesség nem jöhet létre, ez esetben a király egész erővel folytassa a háborút, s ennek színhelyét Erdélybe igyekezzék átvinni. Ha a szerencse a királyi fegyvereknek kedvez, lehetségesnek vélte, a portánál a fejedelem letételét kieszközölhetni.[216]

A király, Pázmány és a magyar tanácsosok előterjesztésére, értesíté Thurzót, hogy legfölebb két hónapra enged fegyverszünetet. Bethlen kísérletet tett, hogy a határidő legalább májusig kiterjesztessék. A diplomatia rendes közegei mellett másnemű közbenjárókat is használt. Midőn gödingi táborából Nagyszombatba visszaérkezett, többfélekép kitüntetni igyekezett jóakaratát a jezsuiták irányában. Ezek közől néhányat, többi között Káldi György atyát, 1624 január elején Bécsbe bocsátá, kik itt meggyőzni iparkodtak a kormányférfiakat, hogy a fejedelem őszintén óhajt kibékülni és szoros egyességre lépni a királylyal.[217] Pázmány nem hitt a külszínnek, s ellensúlyozta a hatást, melyet a jezsuiták értesitései gyakoroltak. És sikerűlt kivinnie, hogy a fegyverszünet csak február végeig jött létre. Mire Bethlen, a béke tárgyalása végett, követeit Bécsbe küldötte.

A király környezetében két ellentétes nézet állott egymással szemközt. A német államférfiak, kiket a spanyol udvar bécsi követe hathatósan támogatott, az európai politika szempontjaiból itélvén meg a helyzetet, mindenekfölött szükségesnek tartották, hogy a király Bethlentől, még megalázó, vagy veszélyes engedmények árán is, szabaduljon.

Ellenben a magyar tanácsosok, – élükön Pázmány és Esterházi – elérkezettnek látták végre az időt, mikor az udvarnak szakítani kell eddig követett erélytelen politikájával. Négy év óta a tizedik békeértekezlet előtt állottak. Kétszer sikerült az alkudozásokat eredményre vezetni; és a béke e létrehozott egyességekben nem nyert biztosítékokat. Bethlen nem habozott a fejedelmi szava és aláirása által megerősített szerződéseket fölbontani, mihelyt érdeke kívánta. Ha a király most – így szólottak ők – annyi sérelem daczára a szószegő fejedelemmel újabban békére lép, ezt a külhatalmak és saját alattvalói nem kegyelmességének, hanem tehetetlenségének fogják tulajdonítani; barát és ellenség előtt elveszti tekintélyét. És ily áldozat árán vajjon biztosítva lesz-e a béke? A bizonytalan béke kínos helyzetbe hozza a királyt. Vagy folytonosan hadilábon fogja tartani seregét, s ekkor tönkre teszi kimerült népeit; vagy elbocsátja hadait, és ekkor minden pillanatban tartania kell a meglepetéstől. A kétes, veszélyes állapotnak véget kell vetni. Ezt egyaránt követeli a trón tekintélye s a népek érdeke. Nem marad más hátra, mint fegyver hatalmával biztosítni a népek jövő nyugalmát. És habár a háború nagy veszélyekkel jár, kimenetele kétes: bízni kell Istenben, ki támogatni szokta az igaz ügyet.[218]

A király nehéz küzdelem után a békepárt javaslatait fogadta el. S miután az alkudozások megujítására határozta magát, azok vezetésére a nádort, a prímást, Dallos győri püspököt, Esterházi Miklóst, Collalto grófot és Teufel bárót nevezte biztosaivá. Pázmány és Esterházi vonakodtak résztvenni a tárgyalásokban, melyeknek imént határozott ellenzői voltak s nem jósoltak sikert.

Azonban Pázmány, bár a bécsi békealkudozások létrejöttét nem tudta meggátolni, s azokban közvetlenül nem vett részt; közvetve lényeges befolyást gyakorolt menetökre. Bethlen előre látta ezt, s követeit utasítá, hogy főleg az ő támogatását vegyék igénybe.[219]

Az erdélyi biztosok február 6-án érkeztek a császári székvárosba. Másnap magánkihallgatást kértek a királynál, hogy titkos közléseket tegyenek. Kérelmök elutasíttatott. Ekkor megjelentek Pázmánynál, s készeknek nyilatkoztak a király által kijelölendő bizalmi férfiak előtt előadni a titkos üzenetet. A király engedett; kijelölte a bizalmi férfiakat, kik előtt az erdélyiek általános kifejezésekben kiemelték uruk hódolatát a király iránt, s hő óhajtását ezt tettleg is bebizonyíthatni; e miatt kész, ha a király kivánja, háborút kezdeni a török ellen; vagy ha ily vállalatra nem érkezett még az alkalmas időpont, színleléssel békében tartani a portát; viszont kéri, tanusítson a király is bizalmat irányában s tegye lehetővé, hogy legszorosabb kötelékek fűzzék a császári házhoz.

Ezen, régibb ajánlatokat ismétlő előterjesztés megitélésében a német és magyar államférfiak között alig mutatkozott véleménykülönbség. Pázmánynak nem nagy fáradságába kerűlt a királyt és környezetét meggyőzni, hogy Bethlennek czélja: időt nyerni és az érdemleges tárgyalások megnyitását késleltetni. A király válasza erőteljes és határozott volt. Figyelmeztette az erdélyi biztosokat, hogy mindaz, mit előadtak, nem vonatkozik a békekötés ügyére, s mivel a fegyverszünet már-már lejár, adják elő haladék nélkül nézetöket a békekötés módozatai iránt; ha pedig erre fölhatalmazásuk nincs, visszatérhetnek küldőjükhöz.

A fejedelem biztosait méltán meglephette ezen majdnem sértő hang, milyenhez nem voltak szokva. Utasítást kértek uruktól, ki fölhatalmazta őket, hogy titkos ajánlatait mellőzve, áttérhessenek a békekötés föltételeinek tárgyalására. Mire előadták, hogy a békét legczélszerűbben biztosíthatni: ha a király a Nikolsburgban átengedett hét magyar megyéhez még négyet csatol; a nemzet politikai jogait s a protestánsok vallási szabadságait új okmány által biztosítja; magát kötelezi, hogy idegen hadat nem vezet többé az országba; végre általános amnestiát enged.

A magyar tanácsosok ezek hallatára nagy mértékben fölháborodtak. Ime – mondák – a fejedelem az eddigi engedményekkel sem elégszik meg, újakat kiván; mi annak jele, hogy az egész ország kormányára vágyódik. Ha tehát a király békére lép, a korona tekintélye és a népek java követeli, hogy Bethlen a béke állandóságáról kellő biztosítékokat nyújtson: a Nikolsburgban nyert hét megyét bocsássa vissza, és mondjon le a királyi czím használatáról.[220] A király elfogadta e javaslatot. De az erdélyi biztosok határozottan kijelentették, hogy a fejedelem nem mondhat le arról, mit a nikolsburgi béke alapján bír, s ezen békét a jelen alku alapjáúl kell tekinteni.

III.



A király ápril első napjaiban a békekötés tárgyában bizalmas hívei tanácsát kérte ki. A fölterjesztés, melyet ez alkalommal Pázmány dolgozott ki, az ő egyik legfontosabb államirata. Szokott rövidségét is föláldozza, a megoldandó kérdés horderejével szemben. Elismeri, hogy Bethlennel szakítani nem szabad, ha becsületes és biztos békét lehet létrehozni; mert el kell hárítani a csapásokat, melyek minden háború természetes következményei, és lehetővé kell tenni, hogy a kimerűlt népek új erőhöz jussanak. Az okosság is tiltja, hogy a biztos és becsületes békét a háború bizonytalan esélyeiért föláldozzuk; kivált, ha tekintetbe veszszük a kincstár szegénységét és a királyi hadak fegyelmetlenségét, a török háború veszélyeit és a német birodalom viszonyait. Azonban a béke, melyet Bethlen ajánl, nem mondható becsületesnek és biztosnak; mert nem igér más biztosítékot, mint aláírásával és pecsétjével ellátott okiratot. Ezen békekötésnek sem lesz tehát nagyobb biztossága, mint az előbbieknek volt. Már pedig a bizonytalan béke elfogadása megfosztaná a királyt tekintélyétől, alattvalói és a külhatalmak előtt. Amazok soraiban mindig fognak találkozni, kiket Bethlen példája vakmerő kísérletekre fog buzdítani. A külhatalmak pedig kevéssé lesznek hajlandók a királyt támogatni, ha látják, hogy nagyszámú seregével tisztességes békét sem tud kivívni. Továbbá a király köteles alattvalói nyugalmáról és biztosságáról gondoskodni. De ha a nikolsburgi egyesség megujíttatik, s azt ezentúl is csak egyszerű igéret és aláírás erősíti, szüntelenül félniök kell, hogy mikor legkevésbbé gondolják, váratlan támadás zavarja föl nyugalmukat, pusztulást hoz lakaikra és szorgalmuk gyümölcseire; vagy pedig a király, hogy védelmökre kelhessen, kénytelen lesz folytonosan nagyszámú sereget tartani, mi által elviselhetetlen terhet ró a népekre.

A békekötés becsületesnek és biztosnak csak úgy lesz mondható, ha Bethlen a Tiszán innen bírt megyékről lemond. A többieket is csak azon föltétel alatt lehet kezei között hagyni, ha az országgyűlés megegyezését adja. Azután szükséges, hogy a fejedelem a királyi czím végleges elhagyására nézve is biztosítékokat nyújtson, mert megtartásából komoly veszélyek származhatnának a király halála után.

Ezen biztosítékok nélkül a béke megkötését nem lehet ajánlani; tanácsosabb fegyvert fogni. A háború nem veszélyesebb, mint a bizonytalan béke. Azonban szerencsés eredménynyel hadakozni csak úgy lehet, ha a hadsereg rendet és fegyelmet tart fönn. Gondoskodni kell tehát a zsold pontos fizetéséről. Ha a háború megkezdetik, a seregnek gyorsan kell előnyomulni, mielőtt Bethlen összegyűjtheti szétszórt csapatait. A tábort Esterházi néhány királyi biztossal kísérhetné, kik fölhatalmazva lennének a megszakadt alku folytatására, mihelyt a fejedelem hajlandó teljesíteni a királyi kívánatokat. Háború esetében a portát föl kell világosítani, hogy Bethlen a szerencse kedvezései által elragadtatva, nem tud nyugodni, Erdélyt elnyomja és a két császár között viszályokat idéz elő, minélfogva a béke biztosítása érdekében szükséges őt fejedelemségétől megfosztani; a basákat pénzadományokkal meg kell nyerni.[221]

Pázmány fejtegetései szemeink elé állítják az ország kétségbeesett helyzetét. A békétől és háborútól egyaránt kellett félni; amaz ép oly kevéssé bírta az állandóság, mint ez a siker garantiáit. A prímás jól látja mindkettőnek veszélyeit; kimutatja, hogyan háríthatja el azokat legbiztosabban az emberi számítás. De a jövő esélyek titkaiba a lángész tekintete sem hat be. A döntő szót nem merészeli kimondani. Béke és háború között a királyra bízza a választást. A szolgalelkűség nem tartozott hibái közé; de azon meggyőződéstől látszik áthatva lenni, hogy válságos pillanatokban Isten közvetlenül ad irányt, örök végzései szellemében, a fejedelmek elhatározásainak.

Pázmány fölterjesztése nagy hatást idézett elő Bécs kormányköreiben. A diplomaták kezei között is számos másolatokban forgott; s többen – így a pápai nuntius, a spanyol és florenczi követek[222] – siettek ezen államiratot kormányaiknak megküldeni, jelezve fontosságát és azt, hogy a király elhatározásaira kétségkívül irányadó befolyást fog gyakorolni.[223]

A király ezen emlékiratot – melylyel lényeges pontjaiban a többi magyar tanácsosok fölterjesztései találkoztak – a császári titkos tanács elé terjeszté. Azonban itt sem mondották ki az eldöntő szót; s úgy látszik a portáról érkező híreket szándékoztak bevárni. E miatt az alkudozások több napon át szüneteltek.

Márczius közepe táján végre futár érkezett a portáról. A szultán biztosította a királyt jó akaratáról, békés érzületeiről, s fölhatalmazta a budai basát, hogy az 1615-ik évi nagyszombati béke megujítása iránt tárgyalásokat kezdhessen. A budai basa is megnyugtató értesítéseket küldött; erősíté, hogy Bethlen nem számíthat többé a porta támogatására. Ezen hírek fölbátoríták a királyt és tanácsosait.

Mikor tehát márczius 15-én a két fél biztosai ismét összeültek, Thurzó nádor előadta, hogy a király a nikolsburgi egyességet felbontottnak tekinti, s csak oly föltétel alatt lép békére, ha Bethlen mindent visszabocsát, mit Magyarországban bír; egyedűl Tokaj és Szathmár maradhat kezeiben.

Az erdélyiek fejedelmök utasításait kérték ki. Ez alatt kísérletet tettek a k. biztosokat meggyőzni a felől, hogy a fejedelem a nikolsburgi egyességtől nem állhat el, mert azokért, miket akkor nyert, maga nagy viszonszolgálatokat tett, jelentékeny áldozatokat hozott. Utaltak a háború szomorú következményeire.

A nádor kijelenté, hogy ezen nyilatkozatokat nem hozhatja a király tudomására. Később mégis ajánlkozott, hogy ha a fejedelem lemond Oppelnről és Ratiborról, visszaadja Abaujt Kassával és Borsodot Szendrővel: igyekezni fog a királyt rábírni, hogy a nikolsburgi egyesség többi engedményeit megerősítse. De az erdélyi biztosok erről hallani sem akartak.[224]

A király ekkor azon kérdést intézte magyar tanácsosaihoz: vajjon ragaszkodjék-e tovább is előbbi követeléseihez, vagy engedjen? Bár előterjesztéséből kitünt, hogy a béke és engedékenység felé hajlik, élénk discussiók fejlődtek ki. Pázmány nyitotta meg ezeket. Utalt előbbi javaslataira, s most is egyedül abban látta a béke biztosítékát, ha Bethlen lemond a Tiszán inneni megyékről. Ha mindazáltal a király engedékenységre határozná magát: tekintélyének megóvása végett, ne biztosai által jelentse ki, hogy előbbi követeléseitől eláll, de a nádorra bízza az alkudozások további folytatását. Négy tanácsos a prímással egy értelemben volt; a Tiszát kívánták határvonalul megállapíttatni.

Ellenökben szintén öten, élükön a nádorral, nem riadtak vissza az engedményektől. Úgy vélekedtek, hogy miután a megyék visszabocsátását nem lehet remélleni: azokat Bethlen kezei között lehet hagyni; csak azt kell követelni, hogy mondjon le Oppeln és Ratibor herczegségekről, valamint Szendrőről, és adja megegyezését a nikolsburgi egyesség némely pontjainak megváltoztatásához.[225]

A király az utóbbiak javaslatait fogadta el. Bethlen biztosai időközben szintén új utasításokat vettek, melyek a török viszonyok kedvezőtlen alakulása folytán, az engedékenység szellemében voltak szerkesztve. Így elhagyva eddigi merev magatartásukat, ők is közeledtek a király kívánataihoz, megnyugodtak a két sziléziai herczegség visszabocsátásában.

Ezzel a békealku oly útra tereltetett, mely az óhajtott czélhoz látszott vezetni. A márczius 26-iki összejövetelen a k. biztosok előterjesztették a békeokmány javaslatát, melynek fogalmazásában Pázmány is jelentékeny részt vett.[226] Eszerint Bethlen lemond a királyi czím és pecsét használatáról, úgyszintén a két sziléziai herczegség birtokáról; az elfoglalt részeket és jószágokat visszabocsátja, a foglyokat szabad lábra helyezi. Viszont megtartja a hét megyét, és megkapja Ecsedet, Nagy- és Felső-Bányát.

A béke föltételei távolról sem nyújtották azon biztosítékokat, melyeket Pázmány és más magyar tanácsosok a tárgyalások kezdetén követeltek. A király, német minisztereinek és a spanyol diplomatia hatása alatt, határozott és erőteljes magatartásával, melyet főleg Pázmány buzdításaira foglalt el, csakhamar fölhagyott. De Bethlen mégis tett engedményeket, és hozott némi áldozatokat. Pázmány megelégedett ezen vívmánynyal, és a béke föltételeit türhetőknek tekintette.[227]

IV.



A bécsi békekötés után II. Ferdinánd elérkezettnek látta az alkalmas időpontot, hogy elsőszülött fiát, Ferdinánd-Erneszt főherczeget magyar királylyá választassa. És fölszólította Pázmányt s a magyar cancellárt, igyekezzenek kipuhatolni, hogy szándéka mily fogadtatásra számíthat a rendek körében.[228]

A következő év tavaszán Thurzó Szaniszló nádor halála újabb okot szolgáltatott az országgyűlés összehivására.

Ekkor a király szeptember 8-ra Sopronba hívta meg az ország rendeit s kilátásba helyezte, hogy személyesen fog körükben megjelenni; de tanácsosai javaslatára a királyválasztásról nem tett említést.

Azon kérdésre nézve, vajjon a királyválasztás a királyi előterjesztésben szőnyegre hozassék-e: két ellenkező fölfogás állott egymással szemben. A német tanácsosok úgy vélekedtek, hogy a királyválasztást későbbi időpontra kell halasztani; mert ha a főherczeg most választatik meg, ki kell állítania az atyja által elfogadott hitlevelet, mely a kath. vallásra és a királyi hatalomra sok tekintetben hátrányos, míg utóbb sikerülhet előnyösebb okmányt fogadtatni el a rendekkel; továbbá el kellene ismernie a rendek szabad választási jogát, mi a császári ház örökösödési jogát sértené.

Ellenben a spanyol követ, Harrach gróf, Pázmány és Esterházi a választás elhalasztásából komoly veszélyeket jósoltak a dynastiára, a kath. vallásra és országra; mert ha fiának megválasztatása előtt halna el II. Ferdinánd, a magyar rendek korlátlan választási szabadságot fognának igénybe venni, és ha ekkor a főherczeget meg is választanák, az eddigieknél még hátrányosabb föltételeket fogadtatnának el vele; sőt az sem lehetetlen, hogy a porta segítségével protestáns fejedelmet helyeznének a magyar trónra; a mi nem hiú agyrém, mert ha a magyarok Bethlent, a csehek a pfalzi Frigyest, koronás királyuk életében merték megválasztani: mennyivel inkább lehet ilyen eset ismétlődésétől akkor félni, mikor a trón üresedésben van.

A király könnyen átláthatta, hogy házának és fiának érdeke az utóbbi álláspont elfoglalását követeli. De elhatározásainak nem mindig az érdek volt rugója. Ez nem bírt előtte nyomatékkal, mikor aggályos lelke a kath. vallást, vagy házának jogait látta fenyegetve. És most elhitették vele, hogy fiának megválasztatása az örökösödési jogot megingatni, a kath. vallást és a királyi tekintélyt veszélyeztetni fogja. Mindenekelőtt tehát ezen aggodalmait kellett eloszlatni.

Pázmány ekkor azt a véleményét pendítette meg, hogy ha a főherczeg most csak megválasztatik, a koronázás pedig későbbre halasztatik, az országgyűlés nem fogja követelni a hitlevél kiállítását. Emellett meggyőzni igyekezett uralkodóját arról, hogy ha a rendek kérik föl, hogy fiát királylyá választatni engedje, ehez megegyezését adhatja, anélkül, hogy ebből az ausztriai ház örökösödési jogaira sérelem háromolnék. És sikerűlt a királyt megnyugtatnia; a miért is abban állapodott meg, hogy a királyi előterjesztésben a királyválasztásról hallgatni fog, és a rendek kezdeményezését várja be.[229]

A király 1625 október 13-án tartotta ünnepélves bevonulását Sopronyba. A rendek nevében Pázmány üdvözlé. «Immár egy század tűnt le – mondá többi között – azon szerencsétlen nap óta, melyen felséged őse Mohácsnál sírját találta. Azóta nagy szenvedések, súlyos csapások érték hazánkat. Engedje Isten, hogy az új század küszöbén jólét, szerencse és diadalok kísérjék felségedet.»[230]

Az országgyűlés október 20-ika körűl kezdette meg munkásságát. A király óhajtása szerint legelőbb a királyi előterjesztéseknek kellett volna tárgyaltatni. De az ellenzék sürgette, hogy mindenekelőtt a nádori méltóság töltessék be. A király bizalmas tanácsosai attól tartván, hogy makacs ellenzés a királyválasztás sikerét koczkáztatni fogja, és remélvén, hogy sikerül Esterházi Miklósnak többséget szerezni: engedékenységet javasoltak.

És csakugyan, a szavazatok nagy többsége Esterházit emelte az ország legfőbb politikai méltóságára. A király és hívei joggal fontos eredménynek tekinthették e választást; az új nádorban a katholika egyház és a trón hatalmas támaszt nyert.

A nádorválasztás után a megyék és városok követei száz sérelmi pontot írtak össze, s ezek orvoslását sürgették. A legfontosabb pont az volt, mely a német hadak kivezetését sürgeté. Az urak táblája vonakodott a sérelmi fölterjesztéshez hozzájárulni. Több üzenetváltás sem vezetett eredményre, s nem maradt más hátra, mint vegyes ülésben tenni kísérletet a kiegyenlítés létesítésére.

A nádor szavazásra bocsátotta a kérdést: vajjon a német hadak benmaradhatnak-e az országban? A többség igennel felelt. Mindazáltal a főpapok és urak nem mulasztották el megóvni az ország érdekeit és a fönnálló törvények érvényét. A királynak tudomására hozták, hogy a rendeknek joguk lett volna a német hadak kivezetését követelni, és benmaradásukat csak rövid időre engedik meg, azalatt is pedig a nádor és magyar kapitányok hatósága alatt kell állaniok.

A nádor és a prímás igyekezeteinek a vallási sérelmek tárgyalását sikerült mellőztetni.

Ezalatt a király bizalmas hívei, főleg Pázmány, Sennyei és Esterházi nagy buzgalommal igyekeztek a rendeket a király szándékainak megnyerni, és a királyválasztás sikerét biztosítani. Kezdetben az eredmény kétségesnek látszott.

Legtöbb nehézséget Bethlen okozott, ki október első felében követet küldött Sopronba, hogy a király szándékai kivitele elé akadályokat gördítsen; a hét megye követeit és a protestáns rendeket megtorlással fenyegette, ha a választáshoz megegyezésöket adják. Izgatásai nem maradtak hatástalanok. Az ellenzék vezérei nagy tevékenységet fejtettek ki. A lengyelek példájára hivatkoztak, kik bár négy izben fölhivattak királyuk által, állhatatosan vonakodnak megválasztani utódját. Nagyobb nyomatékkal bírt egy más észrevételük: hogy a megyék és városok követei nincsenek fölhatalmazva a királyválasztáshoz járulni, mert ezen fontos ügyben nem kaptak küldőiktől utasításokat.

Az ellenzék kifogásait Pázmány és társai nem minden nehézség nélkül fosztották meg hatásuktól. Magyarország és Lengyelország viszonyai – mondották – lényegesen különbözők; itt a király életében soha sem választották meg utódját, hazánkban többször; a lengyelek választási szabadsága korlátlan, a magyaroké meg van szorítva. Az sem áll, hogy a követek küldőik utasítása nélkül nem bocsátkozhatnak a királyválasztásba; mert utasításaik általán fölhatalmazzák mindazon intézkedésekre, melyek az ország javának előmozdítására czéloznak; már pedig a királyválasztás biztosítaná az ország nyugalmát s elhárítaná az interregnum veszélyeit. A rábeszélés mellett más eszközök, igéretek és fenyegetések sem mellőztettek; sőt hol szükséges volt, pénzt sem kiméltek; e czélra mintegy 20-30 ezer forint utalványoztatott. Ily körülmények között az ellenzék mindinkább megfogyott és csaknem a hét megye rendeire olvadt le.[231]

Ezekután Esterházi az országgyűlés november 23-diki ülésében föllépett indítványával: kéressék föl a király, hogy elsőszülött fiának királylyá választását engedje meg.

A főrendek lelkesedéssel fogadták a fölhívást. De az alsótáblánál a hét megye rendei vonakodtak az indítványhoz járulni. A nádor szavazásra bocsátotta a kérdést. Alig 10-12 szavazott nem-mel. Egy-két protestáns követ, hogy zavart okozzon, a király második fiának, Leopold főherczegnek nevét hangoztatta.[232]

S így a túlnyomó többség végzéssé emelte, hogy «mivel fenséges Ferdinand ausztriai főherczeg úr, ő felségének legkedvesebb elsőszülöttje, rendkívüli szelídsége, kitünő bölcsesége és királyi jelleme által a hű karok és rendek szeretetét és tiszteletét kivívta: legméltóbbnak őt itélik, hogy ő felségétől jövő királyuk- és uroknak legalázatosabban kikérjék» .

A király november 25-én az országgyűlés fényes küldöttségét fogadta. Pázmány volt a szónok. «A rendek – mondá – az ország föntartása és biztosítása felől tanácskozván, elhatározták, hogy ő felségét közértelemmel fölkérik: méltóztatnék a császári ház iránti hódolatuk és hazájuk szeretete által sugalt hő óhajtásukat teljesíteni, és megengedni, hogy fenséges Ferdinand-Erneszt főherczeget ő felségének a magyar királyságban utódjává nyilváníthassák, királylyá választhassák és koronázhassák; készek lévén a királyi megegyezés elnyerése után, a választást eszközölni, a hitlevelet kiállítani és a koronázást végrehajtani. » A király kegyelmes szavakban jelenté ki megegyezését. «Miként maga – tette hozzá – kiváló szeretettel és gondoskodással viseltetett Magyarország iránt, fiában is hasonló érzelmeket fog ápolni» .[233]

A főherczeg haladéktalanúl kiállította a választási hitlevelet, mely a november 27-én tartott vegyes ülésen lelkes öröm-nyilatkozatokkal fogadtatott. S most III. Ferdinand magyar királylyá kikiáltatott. A rendek tömegesen a királyi lakba siettek, hol Pázmány értesíté a királyt a szerencsésen végrehajtott választásról, s a megválasztottnak az ország szerencsekívánatait tolmácsolta.[234]

A koronázásra sietve megtették az előkészületeket. És deczember 8-án Pázmány a tizennyolcz éves főherczegnek fejére tette sz. István koronáját.


III. FERDINAND RÓMAI CSÁSZÁR S MAGYAR KIRÁLY.
(Van Dick festménye után Galle Kornél által készített metszetről, mely a Történelmi Képcsarnok tulajdona.)


28. III. FERDINAND MEGKORONÁZTATÁSA PÁZMÁNY ÁLTAL.

A királyválasztás megtörténtével a királyi előterjesztések vétettek tárgyalás alá, s ezek és a rendes országgyűlési ügyek letárgyalása után az ország rendei deczember 13-án szétoszlottak.

Az országgyűlés lefolyása és eredményei teljesen kielégíthették a királyt és híveit. A király- és nádorválasztás szerencsés keresztülvitele, úgyszintén a vallásügyi törvényczikk szerkezete a katholikus rendek hatalmát és győzelmét hirdeti. Ezt főleg Pázmánynak lehetett köszönni, ki a vezérszerepet, melyre állása és szellemi fölénye által hivatva volt, buzgón és tapintatosan töltötte be. Érdemeit nemcsak a császári udvar, a spanyol kormány is elismerte és jutalmazta.

A spanyol királyok, hogy birodalmuknak V. Károly által megalapított hatalmát föntartsák, s politikai czélzataiknak az europai udvaroknál érvényt szerezzenek: tekintélyes államférfiakat, hírneves hadvezéreket, és befolyásos főpapokat jelentékeny évdíjak fizetése által kötelezték le.

Hazánkban III. Fülöp király Forgách Ferencz prímást és testvérét Zsigmond nádort tűntette ki bőkezűségének ily jeleivel. Amaz 3000 spanyol arany (=4500 magyar forint) évdíjt élvezett. Pázmány kezdetben nem gondolt arra, hogy magának ily évdíjt eszközöljön ki. De a Bethlen által előidézett zavarok idejében, mikor érseki jószágai részint elpusztúltak, részint idegen kezekbe jutottak, s előre látta, hogy azok visszanyerése után is több év fog elmúlni, míg gyümölcsözőkké teheti; folyamodott IV. Fülöphöz, hogy az elődje által élvezett évdíjt részére is utalványozza.[235]

Most, az 1625-dik évi országgyűlés után, a spanyol király bécsi követe hathatósan ajánlotta uralkodója figyelmébe Pázmányt. «A kegyelem, – úgy mond – melyben őt felséged részesíteni fogja, tiszteletteljes lesz felséged nevére, nyilvánosságra hozván, mint vágyódnak e távol nemzetek felséged kegyei és kitűntetései után; egyúttal a magyar nemzetre is nagy hatást fog gyakorolni, ha felséged kitűnteti és megtiszteli azokat, kik felséged házának jó szolgálatokat tesznek.»[236]

IV. Fülöp haladéktalanúl utalványozta Pázmány részére az évdíjt s erről hizelgő sorok kiséretében értesíté őt. «Ossona gróf értesíteni fog, – írja – mennyire örvendettem fenséges unokám Ferdinánd főherczegnek magyar királylyá választatása, s azon tudósítás fölött, hogy e sikert nagy részben neked kell köszönni, bölcseséged- és erélyednek, melylyel ezen ügyben eljártál. Minélfogva, mint illik, nagy hálára érezem magamat irányodban lekötelezve. S meglehetsz győződve, hogy bármiben kedveskedhetem neked, a bizalom, melyet jóakaratomba helyezesz, nem fog megcsalni. És jelenleg, hogyan a gróftól értesűlni fogsz, érdemeid iránti elismerésem jeléűl, az elődöd által élvezett 3000 arany évdíjt adományoztam részedre.»[237]

V.



Míg a Habsburg-ház mindkét ága méltán örvendett az 1625-dik évi országgyűlés eredménye fölött: Bethlennek elég oka volt, hogy azzal elégületlen legyen. Látnia kellett, hogyan szerez a király- és nádorválasztás új erőt a koronának. S a rendek magatartásából meggyőződhetett, hogy a befolyás, melyet a nemzetre gyakorol, csökken; a párt, mely tőle vesz parancsot, fogy. Bár a nemzet megnyugtatva, a protestantismus kielégítve nem volt teljesen: sem ez, sem amaz nem látta többé benne szabadítóját.

De ezen tapasztalás nem törte meg Bethlen lelkének erejét. Ő nem engedte magát tétlenségre kárhoztatni. Miután házassági ajánlatait a császári udvarnál elutasították, ismét összeköttetésbe lépett Ausztria ellenségeivel. Ekkor ugyanis a harmincz éves háború új szaka kezdődik. A leküzdött német protestantismus a dán király csatlakozása által ismét félelmessé válik. Már 1625 végén angol-dán-hollandi szövetség jött létre, melyet Francziaország, Velencze és Bethlen támogatásukról biztosítottak. Megállapíttatott, hogy a következő év tavaszán a dán király Németország éjszaki részét választja hadi működéseinek szinhelyévé, Mansfeld gróf pedig Csehországon, Szilézián keresztűl Magyarországba vonúl, s itt Bethlennel egyesűl.

Az erdélyi fejedelem igérte, hogy tizennégy ezer embert fog kiállítani, és kieszközlé a porta biztosítását, hogy mihelyt a háború megnyílik, tatár hadak küldetnek Lengyelországba, s a magyarországi basákhoz rendelet bocsáttatik, hogy vele egyesűljenek.

A király ezalatt korán tudósíttatott a fejedelem ellenséges tevékenységéről és a törökök készületeiről. A teendők iránt kikérte magyar tanácsosainak véleményét. Meghívására, 1626 május közepetáján, Pázmány Péter mellett – ki ekkortájt súlyos betegségből épült föl – a kalocsai érsek, az egri, győri és váczi püspökök, a nádor, Pálffi Pál, Esterházi Dániel, Cziráki Mózes és Ostrosich jelentek meg Bécsben.

A király, utalva a veszélyt jelező körűlményekre, kijelölte a kérdéseket, melyek a tanácskozás tárgyait voltak képezendők. A tanácskozmány a véghelyek megerősítésére vonatkozó több rendszabályt állapított meg; a közfölkelés kihirdetését ajánlotta. Pázmány a főpapokkal ezer lovas fölszerelését igérte.[238]

Bethlen, Mansfeld által a hadjárat megnyitására ismételve fölhiva, augusztus közepetáján megindúlt, és szokott gyorsaságával haladott előre. Szeptember végefelé Rimaszombatnál táborozott, míg Mansfeld a bányavárosok felől közeledett. Egy török hadosztály Nógrádot vette ostrom alá. Ezen veszélyes körűlmények között Pázmány nagyszombati palotája fontos tanácskozmányoknak volt színhelye: Wallenstein, Trautmansdorf és Questenberg titkos tanácsosok, a prímás és a nádor vettek részt azokban,[239] és megállapodtak, hogy Wallenstein és Esterházi a fejedelem ellen fognak indúlni. Ezek már szeptember 30-án Drégely-Palánknál találkoztak vele. Az ütközet elkerűlhetlennek látszott. De Bethlen Mansfeld megérkezése előtt nem akarta elfogadni, s a következő éj tartamára fegyverszünetet kért, melyet, bár a királyi hadak helyzete előnyös volt, meg is nyert; mire az éj homálya által födve, seregeit elvezette.


29. PÁZMÁNY NAGY-SZOMBATI PALOTÁJA.


Bethlen ugyanakkor, midőn az ország szívéig nyomúlt, futárt küldött Bécsbe; nem hadüzenettel, miként várni lehetett, de ajánlattal béketárgyalások kezdésére. A béke megzavarásáért a királyra hárította a felelősséget; magáról erősítette, hogy mindig hőn óhajtotta a béke föntartását, tudta s meghívása nélkűl jött Mansfeld az országba. Késznek nyilatkozott biztosokat küldeni a fölmerült nehézségek elhárítása végett, és közvetítőként lépni föl a török béke létrehozására.

Pázmány, a király által véleményadásra fölhíva, nem tudta eltitkolni meglepetését és indignátióját a fölött, hogy a fejedelem az ártatlan szerepét játsza. Figyelmeztette a királyt, hogy azon esetre, ha Bethlen állításait hallgatással mellőzik, jogos megvetés tárgyaivá teszik magokat előtte. «Vagy azt kell hinnie, – úgy mond – hogy nem látunk cselszövényeibe, s ekkor korlátozott eszű embereknek tarthat; vagy hogy nem merünk neki szemrehányásokat tenni, s ez esetben magatartásunkat félelemnek fogja tulajdonítani. Mi vagyunk okai, hogy eddig is mind vakmerőbb lett... Most tehát, midőn levele állításokat tartalmaz, melyeknek hamissága annyira világos, hogy gyermekek sem tudnák pirulás nélkül elmondani, nyiltan kell föllépnünk.

Pázmány egyébkint az erélyes szótól csak úgy várt eredményt, ha sikerűl meggátolni Bethlen egyesűlését Mansfelddel. Emiatt szükségesnek látta, hogy a császári sereg nagyobb tevékenységet fejtsen ki, s a háború szinhelyét az ellenség területére helyezze át, Váczot, Damasdot, Kékkőt, Hatvant vegye vissza, és egyenesen Kassa ellen indúljon. De míg Bethlen ellen merész föllépés mutatkozik kívánatosnak, a törökkel szemben eszélyes, ovatos magatartást ajánl; a kimerűlt tartományok, az üres kincstár, a németországi bonyodalmak a török háború veszélyeinek elhárítását parancsolják.

Pázmány az állapotok jobbrafordúlásának első föltételét abban látta, hogy a király Németországban állítsa vissza a békét; az örökös tartományok irányában pedig hagyjon föl azon politikával, mely alkotmányos intézményeiknek és szabadságaiknak hadat üzen; a cseh, morva és ausztriai rendek szabadságait visszaállítván, a népeket nyugtassa meg, jogos igényeiket elégítse ki. Ekkor majd – úgy mond – a külellenség leküzdése, Isten segélyével, nem fog nehéznek bizonyúlni.[240]

A király előtt nagy nyomatékkal bírtak a prímás javaslatai, s azokkal öszhangzóan fogalmaztatott október 2-án a Bethlenhez intézett irat.[241] Szilárdúl el volt határozva, hogy a fejedelemmel, míg hadait vissza nem vezeti, tárgyalásokba nem bocsátkozik.

A fejedelem ezalatt a Garan völgyébe vonúlt, s október 16-án Wallensteinnal szerencsésen megütközött. Táborát némely fölsőmagyarországi rendek kísérték. Ezek által Pázmánynak iratott, hogy közbenjárásával a királyt engedékenységre hajlítsa. A prímás, lesújtva a fájdalom érzete által, melyet lelkében hazájának újabb szenvedései előidéztek, megható sorokban válaszolt. «Hogy kegyelmetek – írja – az szegény megromlott és fogyaték darab hazának ily szörnyű nagy romlásán és pusztulásán szánakodik, sőt igyekezik is azon, hogy messzebb ne terjedjen, azt kegyelmetek igaz magyarokhoz illendő jó indulatból cselekszi; kötelessége is mutatja kegyelmeteknek, hogy édes hazáját oltalmazza. Mert ha nekünk nem fáj saját nemzetünknek romlása, fogyása, nem tudom kinek fájjon. Magam felől kegyelmeteknek azt tökéletes igazsággal írom, hogy ha lehetne, véremmel is megoltanám ezt a szegény hátramaradt magyarországi üszögöcskének újabban föllobbant lángját, mely ha tovább terjed, elolthatlan leszen és minden idegen országokban levő hadakat erre az pusztúlt hazára vonzunk, kit az Úristen távoztasson. Mert úgy tetszik mint a küszöbön ajtó között levő újj, úgy vagyunk mi a hatalmas császárok között és mind oltalomtól s mind ellenségtől romlanunk kell, ha békességben nem maradunk… Szánja meg ő felsége (Bethlen) ezt a nagy romlást és a szegénységnek iszonyú inségét, melyért ő felségének bizony számot kell adni az igaz itélő Isten előtt… És reméllem, hogy ő felsége az erdélyi fejedelem hosszú experientiaiból megismervén a veszekedésnek ártalmas gyümölcsét, és az ausztriai háznak ellenségitől hitegetett hamisságokat megtapasztalván, úgy rendeli dolgait, hogy az magyar nemzetnek megmaradásából inkább kíván dicséretet, hogy sem romlásából örök átkot.»[242]

A király és Bethlen, a rendek és Pázmány között a levélváltás nem vezetett czélhoz. A fejedelem tehát, siettetni óhajtván a megoldást, biztosokat küldött Pozsonyba, hogy a nádorral és prímással értekezzenek.

Előadták, hogy uruk mindenek fölött óhajtja a békét, kész kivonúlni a király területéről, visszaadja az elfoglaltakat, s kieszközli, hogy Mansfeld az országot elhagyja s a török csapatok visszavonúljanak. Azonban viszont biztosíttatni kíván, hogy a király az 1624-diki békekötést változatlanúl föntartja, a német hadakat kivezeti, amnestiát enged, és a törökkel békére lép. S hogy ezek iránt megállapodásra juthasson, mindenekelőtt fegyverszünetet kér.

A nádor, midőn ezen nyilatkozatot a király tudomására hozta, fölkérte, engedje meg a békealkú megkezdését, s ne követelje Bethlen előleges kivonulását. Ebben most Pázmány is megnyugodott. «Más hangon szólanék – írja, – ha felséged hadainak sikerült volna Magyarországban némi előnyöket kivívni, vagy hogy ki fognak vívni, remélleni lehetne; ez esetben kívánnám, hogy Bethlen a megkötendő béke biztosítása végett, az általa bírt hét megyének némelyikét bocsássa vissza. Ez időszerint eredmény nélkűl lépnénk föl ily követelésekkel.» Ezért meg kell elégedni, ha Bethlen okmányilag és esküvel igéri, hogy sohasem fog többé a király ellen támadni; úgy szintén Erdély, s a hét megye rendei fogadják, hogy a fejedelmet, ha igéretét megszegné, nemcsak nem támogatják, hanem a király védelmére fegyvert ragadnak. Reméllette, hogy Bethlen, okúlva eddigi kísérleteinek sikertelenségén, haladó kora és hanyatló ereje által is visszarettentve új vállalatoktól, a békét meg fogja tartani. És legroszabb esetben, ha a béke nem lesz állandó, a király legalább időt nyer, hogy a birodalmában és örökös tartományaiban dúló zavarokat lecsillapítva, új erőt gyűjtsön.[243]

A király ezen előterjesztést elfogadta, s a békealkú vezetésére a nádort, Pázmányt, Sennyei cancellárt és Cziráki Mózest nevezte ki biztosokká. Az utasítás, melyet vettek, teljesen öszhangzó volt a prímás javaslataival.[244] Az alkudozások november közepetáján vették kezdetöket.

Pázmány nem elégedett meg azzal, hogy erdélyi biztosokat megnyerni igyekezett: a fejedelemhez is meleg hangon irt levelet intézett. «Vajha az Úr Isten – írja többi között – az felséged szivét és ezt az szünetlen való nyughatatlan törődését, elméjének és testének fáradozásait más alkalmatosb dologra fordította volna. De ezt is nagy kiváltképen való Isten ostorának tarthatjuk, melylyel szegény magyar hazánk sanyargattatik, hogy nemzetünk vére romlik és fogy. Iszonyodom megmondani, de azt hiszem, kétszázezer magyar héjával vagyon ez Magyarország tizenhárom esztendő alatt, úgy hogy felséged eddig úgy viselte a magyar nemzethez magát, mintha ugyancsak ennek romlására emeltetett volna a fejedelemségre. Ezt én, látja Isten, nem idegenségből, sem gyűlölségből nem irom, hanem kívánnám azt, hogy felséged immár valahára magába szállván, engesztelné Istenét, eddig való dolgairól, és azután jobban kiméllené a magyar vért és országot... Mert hacsak a hiuságos szóról is számot kell adnunk, gondolja meg felséged ennyi sok rablásban és éhen halásban fohászkodó szegénységnek, ennyi sok ártatlan vérnek kiáltása minemű vádolást teszen az Istennek igazságos széke előtt».[245]

E sorok, – melyekben nem egyedűl a katholicizmus érdekeiért buzgólkodó főpap s a trónt támogató államférfiú szól, hanem a hazafi kesereg hazája romlásán, – nem maradhattak hatástalanok. Hatásuk Bethlennek nemcsak válasziratában,[246] de elhatározásaiban is nyilvánúl. Biztosainak oly utasításokat küldött, melyek a békés megoldást lényegesen előmozdították.

Úgy szólván csak az amnestia kérdése okozott nehézséget. A fejedelem becsületbeli kötelességének tekinté, hogy hivei részére büntetlenséget biztosítson, s őket megtartsa azon jószágok birtokában, melyeket tőle zálogban vagy adományúl nyertek.

«Nem reméllettük, – írja Pázmánynak – hogy kegyelmetek ilyen nagy lehetetlenségre kényszerítsen bennünket, kiváltképen a két utolsó punctot (amnestia meg tagadása és jószágok visszaadása) soha conscientiánknak megbántódása, alacsony állapotunk szerint való becsületünknek s eddig való hitelünknek e világon lerombolása nélkül nem cselekedhetjük magunk fejétől... Szeretettel kérjük kegyelmedet, legyen azon, lelkünk veszedelmével és gyalázatunkkal való dolgoknak kívánságival tovább ne terheltessünk, hanem inkább ha ő felsége birodalmainak csendes állapotot akar szerezni, úgy cselekedjék kegyelmesen ő felsége szegény híveivel, hogy ilyen veszedelmes és gyalázatos állapottal ne exacerbáltassanak».[247]

De Pázmány nem javasolt engedékenységet. Előrelátta, hogy a fejedelem – cserben hagyva szövetségesei, fenyegetve a Németországban diadalmaskodó császári fegyverek által – kényszerítve lesz újabb áldozatokat hozni. És nem csalódott. Az erdélyi biztosok deczember közepetáján jelenték, hogy uruk magyarországi megyéi és városai által kiállítatja a kívánt okmányokat, a béke megkötése után kivezeti hadait és elbocsátja szövetségeseit, megegyezik az elidegenített javak visszabocsátásában, és megelégszik az amnestia azon alakjával, melyet a király ajánlott.

A király örömmel adta megerősítését. Az egyességet nagy mértékben előnyösnek tarthatá, nem annyira positiv előnyeinél, mint inkább erkölcsi hatásánál fogva. Mig a megelőző esetekben kényszerítve volt a fejedelem által előterjesztett föltételeket elfogadni, most maga szabta meg ezeket. A magyar korona újra érvényesíti régóta elenyészett tekintélyét. Ezen eredmény érdemében Pázmány és Esterházi osztoznak, kiknek a király siet kifejezni hálás elismerését. «Értesűltünk – írja az előbbinek –, hogy hűséged nem csekély szorgalmat, fáradságot és buzgalmat fejtett ki, miáltal a közügynek és nekünk jelentékeny szolgálatokat tett. Ennélfogva buzgó igyekezeteiért kegyelmes megelégedésünket kívánjuk kifejezni».[248]

De csakhamar kitűnt, hogy a békét épen nem tekinthetni biztosítottnak. Minden oda utalt, hogy Bethlen újabb ellenséges tervekkel foglalkozik; hadikészleteit Kassán hagyta, zsoldos hadait szolgálatjában tartotta és az ausztriai ház ellenségeitől követeket fogadott. A prímás figyelmeztette a királyt ezen jelenségekre. «Ismételem – úgymond – mit több ízben kifejtettem: béke idejében szükséges a bekövetkezhető harczi veszélyek elhárításáról gondoskodni. Eperjesre tábornokot kell küldeni, mint I. Ferdinánd tette, mikor Kassát János Zsigmond bírta. Enélkűl a fölső részeket nem lehet czélszerűen kormányozni. Eperjes nagy fontossággal bír, 300 lövész megvíhatlanná teszi s innen felséged könnyen hűségben tarthatja a fölsőmagyarországi megyéket és városokat. Gondoskodni kell továbbá, hogy felséged ellenségeinek követei ne közlekedhessenek Bethlennel, mire a harminczadosok természetesen nem elégségesek».[249]

Mikor márczius első felében a király és a fejedelem biztosai a pozsonyi egyesség végrehajtása végett Tokajban találkoztak, Bethlen az idegen kezekbe jutott jószágok visszaadása tárgyában nehézségeket támasztott.

A királyi biztosok kétségben lévén az iránt, hogy mily magatartást kelljen követniök, a prímás tanácsát kérték ki. «Úgy látszik – válaszol ez – Bethlen biztosai vagy a kákán is csomót keresnek, vagy amiatt késleltetik a tárgyalások befejezését, hogy a birodalmi viszonyok alakulását bevárják. Uraságtok sürgessék igéreteinek teljesítését. De megfontolva kell haladni, s ő felsége parancsa nélkűl nem szabad a tárgyalásokat megszakítani. Idő és türelem nagy hatást szokott gyakorolni ily ügyek fejlődésére. »[250]

Míg a királyi biztosoknak ovatosságot ajánlott s a béke állandósítását hőn óhajtotta, nem mulasztotta el uralkodóját ismételve figyelmeztetni a körülményekre, melyek a közeledő vész előhírnökeiként tűntek föl. «Bizonyos – írja – hogy Bethlen igéreteiben nem lehet bízni, mivel adott szavával nem szokott gondolni, s mihelyt alkalom nyilik érdekeinek előmozdítására, elvállalt kötelezettségein könnyen túlteszi magát. Ez minden okos ember előtt világos, és a közügy nem csekély hátrányára többször tapasztaltatott. Ha tehát felséged a közjót szívén hordja, szorgalmasan kell gondoskodnia a magyar ügyekről; mert a szenvedései és nyomora által elkeserített népet könnyen kétségbeesett tettekre lehet indítani». Egyébiránt hitte, hogy a fejedelem az 1627-iki év folytán nem fog a király ellen támadni.[251]

S ezen hitet alaposnak bizonyítá a tokaji tárgyalásokban beállott kedvező fordulat. A fejedelem május közepetáján megígérte, hogy az idegen kezekben létező jószágok július 25-ig jogos birtokosaiknak visszaadatnak. És a pozsonyi egyesség végrehajtása akadálytalanúl eszközöltetett.

Bethlen Gábor azon volt, hogy Pázmányt mindinkább lekötelezze. Örömmel ragadta meg az alkalmat, mikor általa fölhívatott, eszközölje ki a portán, hogy a magyarországi falvak, melyek a békekötés ellenére 1619 óta a török hódoltsághoz csatoltattak, visszaadassanak. Bethlen ekkor 1627 végén bizalmas udvari emberét, az ifjú Kemény Jánost – kinek emlékét a történelem irodalmában érdekes emlékirata, a történelemben viszontagságteljes fejedelemsége örökiti – küldé Pázmányhoz. Értesité, hogy a falvak visszabocsátása érdekében mindent megtett; de a porta csak azon esetre fog engedni, ha anélkűl a béke föntartása nem lehetséges; ajánlá tehát, hogy a király a legnagyobb határozottsággal hangsúlyozza követelését.[252]

A prímás hálát mondott a fejedelem közbenjárásáért;[253] de annyira pessimista volt, hogy szolgálatai és tanácsai nem kevésbbé aggasztották, mint kifakadásai és vádjai. Gyanakodott, hogy Bethlen javaslata által a király és porta között háborúra vezető bonyodalmakat óhajt előidézni.[254]

Hihetőleg csalódott. Bethlen most ismét fölkarolta régibb tervét: a kereszténység haderejét egy nagy vállalatban egyesíteni és az izlam európai hatalmának megsemmisítésére vezérelni. 1628 elején Kemény Jánost másodízben küldé Pázmányhoz, hogy eziránt közbenjárását igénybe vegye.[255]

A prímás mindazáltal nem javasolta Bethlen ajánlatának elfogadását. És befolyását Wallenstein herczeg sem volt képes ellensúlyozni, ki a török elleni háború eszméjét szokott erélyével és buzgalmával karolta föl.[256] Pázmány magatartásának kulcsát bizalmatlansága mellett, azon meggyőződésben találjuk, hogy a magyar elem föntartása és megszilárdítása mindenekfölött a béke megóvását követeli.[257]

A fejedelem tevékeny és nagyra törő lelke mindazáltal nem tudott nyugodni. Miután sem a királyt a török ellen, sem ezt a király ellen hadjáratra bírni nem tudta, más vállalat tervével kezdett foglalkozni. Lengyel főúrak, kik elégületlenek voltak királyukkal, kilátást nyújtottak neki a lengyel koronára. Ezért 1628 őszén hadikészületeket tett s élénk diplomatiai összeköttetésbe helyezkedett a svéd királylyal, kit a lengyel király ellen folytatott háborújában támogatott, az orosz czárral, a portával és a tatárok khánjával.

A magyar kormányférfiak nem ismerték Bethlen titkos czéljait, és azt hitték, hogy készületei Magyarország ellen vannak irányozva. Ezért ápril első napjaiban Sellyén Pázmánynál összegyülekeztek és a teendőkről tanácskoztak. Szükségesnek látták Ujvár és Eperjes megerősítését, úgyszintén lovas és gyalog hadak készen tartását. S hogy Bethlen készületeinek valódi czélját földerítsék, Kéry Jánost Erdélybe küldötték.

«Tagadhatatlan – irja Pázmány a Kéry által küldött levélben –, hogy a felséged részérül való indulatoknak nagy híre vagyon, kin az egész föld népe igen megindúlt. De nékem úgy tetszik, hogy a felséged egéssége és ifjuságból kikölt állapotja, sőt országának és nemzetének conditiója is és a császár ő felsége tekélletes jóakaratja állandó csendességet kíván felségedtűl. Elegen vannak, tudom, a kik nemcsak futják felségedet, hanem ugyan nyilván is dicsekednek azzal, hogy felséged az ő kedvekért kardhoz fog nyúlni… De megitélheti felséged, ha ezekért méltó-e szerelmes szép hazánkat újabb hadakban keverni és talán utolsó veszedelemre hozni? Olvastam, hogy a tigris, mikor vadat akar fogni, ennihány ugrást próbál; ha azokkal el nem éri, nem is űzi a vadat; mert ha ezt ép és egész erővel el nem érte, letészi reménségét. Úgy tetszik sokan ép és nagy erővel eleget próbálták az elfolyt tizenkét esztendő alatt. A mit eddig végbe nem vihettek, nem engedi Isten, hogy ezután végbe vigyék!»[258]

Az algyógyi fürdőben betegen fekvő fejedelem szivélyesen fogadta Kéryt. Esküvel erősíté, hogy nincs szándéka megszegni a békét. «Nem vagyunk oly itélettel, – írta általa Pázmánynak – hogy meg ne gondoljuk, miben álljon a hadakozás; annyi próbáját is vettük, hogy egyebet jó emlékezetünknek nemzetünk között való megmaradásánál kívánni nem akarunk; annál inkább kárával és fogyatkozásával előmenetelt magunknak keresni nem kívánunk.»[259] És néhány nappal utóbb titkára által írt levél végére reszkető kézzel e sorokat jegyzé: «Bizony nem az vagyok Uram én, a kinek kegyelmed itél, avagy is ugyan hisz lenni; mert én is keresztény embernek tartom magamat, lelkemet Istennek ő felségének tartom, conscientiamat nem akarom ledálni».[260]

Bár mindinkább súlyosbodó betegsége kényszeríté, hogy lengyelországi tervét elnapolja: végső órájáig rettegésben tartotta a királyt és kormányát. Pázmány ezért mindent megtett, hogy a királyt az olaszországi bonyodalmakba való avatkozástól, – mire a német államférfiak egy része buzdította, – visszatartsa.

1628-ban II. Vincze, mantuai fejedelem, magtalan kimúltával, a savoyai fejedelem és a franczia neversi herczeg tartottak igényt a mantuai herczegségre. Amazt a Habsburgház, ezt Francziaország támogatta. S midőn a savoyai fejedelem spanyol segítséggel a montferratói grófságot tényleg birtokába vette: Richelieu franczia hadakat küldött Olaszországba. Eként az örökösödési ügy a franczia és ausztriai befolyás újabb mérkőzésévé fejlődött. II. Ferdinánd soká habozott, vajjon részt vegyen-e ezen küzdelemben. A pápa és a kath. liga fejedelmei minden áron visszatartóztatni igyekeztek őt.

Pázmány is hozzájuk csatlakozott, mert attól tartott, hogy Bethlen ki fogja zsákmányolni a király bonyodalmait. 1629 márczius elején megjelent az udvarnál és előterjeszté a királynak, hogy az olasz háború veszélyeztetné a kath. vallás és az osztrák ház érdekeit; Francziaország sietni fogna a portát és Bethlent újabb támadásra bírni, melyhez a német fejedelmek csatlakozni fognak.»

A prímás föllépésének a pápai nuntius sikert jósolt. «Nem lehet kételkedni – írja – hogy a tisztelt főpapnak ékesszólása és tekintélye nagy hatást gyakorol a felségre.»[261]

A római curiánál is nagy fontosságot helyeztek Pázmány közbenjárására. «Uraságodnak – írja az államtitkár a bécsi nuntiushoz – jelentéséből értesültünk a valóban apostoli szellemű lépésekről, melyeket az esztergomi érsek az olaszországi ügyek tárgyában a császárnál s az ifjabb királynál tett. Remélljük, hogy a felségek méltányolni fogják alapos észrevételeit. Ő szentsége áldásában részesíti őt, s megjegyzé, hogy ily férfiú szava gyakran nagyobb hatással bír, mint egy követ küldetése.»[262]

Pázmánynak nem volt szüksége buzdításra. Valahányszor Bécsben megjelent, sohasem mulasztá el a királyt a békés politika fölkarolására serkenteni. A királyi gyóntatónak, a nagybefolyású Lamormain atyának közbenjárását is igénybe vette. «Ha én lennék a császár gyóntatója – mondá egy alkalommal – nem részesíteném föloldozásban, míg az olasz háború tervéről lemond». De igyekezetei, melyeket a nádor is támogatott, sikeretlenek voltak. A király részt vett az olasz háborúban, a mely csakugyan veszélyes bonyodalmakat vont maga után; míg annak 1630-ban békekötés vetett véget.

Ezalatt Bethlen betegsége mindinkább súlyosbodott s a tudósítások, melyek Bécsbe érkeztek, halálát közel kilátásba helyezték. Ezért Pázmány és az előkelőbb magyar tanácsosok ismételve a császári udvarba hívattak, hol aziránt értekeztek, mily magatartást kelljen a királynak Bethlen halála esetére, a hét megye visszacsatolása tekintetében, elfoglalni.[263] Többen azt tanácsolták a királynak, hogy fegyveres erővel csatolja vissza a hét vármegyét. Pázmány nem helyeselte ezen tanácsokat. «Bethlen halála előtt – úgy mond – nem szabad hadi készületeket tenni, nehogy az ellenséges érzületűek kétségbeesett lépésekre indíttassanak s felséged gyűlöletessé váljék. Zajtalanúl kell a szükséges intézkedéseket megtenni, hogy szükség esetében föl lehessen használni a megfelelő eszközöket. A ki siet, könnyen fölforgat, és a mi jól történik, elég gyorsan történt. Azután mielőtt a fegyver hatalmához folyamodunk, békés úton kell megkisérleni a megyék visszaszerzését; mert ha felséged fegyverrel támad Erdélyre, török háborút fog előidézni».[264]

Míg Bécsben ezen kérdések tanácskozás tárgyát képezték: a fejedelem végnapjait élte és erős lélekkel intézkedett tartományának sorsáról. Nejét két év előtt Erdély rendei által utódjává fogadtatá. Most, úgy látszik, megbánta tettét. Brandenburgi Katalin ugyanis, ki egy idő óta élénk rokonszenvet kezdett tanúsítani a kath. vallás tanai és szertartásai iránt, ezzel a protestáns rendek körében nagy aggodalmakat keltett. A fejedelem őt okmány kiállítására kényszeríté, melyben kötelezi magát, hogy Kalvin felekezetétől el nem szakad, ha pedig igéretét megszegné, alattvalóit a hűség esküje alól fölmenti. Mindazáltal áttérése már néhány héttel utóbb bevégzett tény volt.

Bethlen ugyanakkor testvérét, Istvánt, rendelte neje mellé kormányzónak. Ezen intézkedéseket nem soká élte túl. 1629 november 15-ikén, élte 49-ik évében elhúnyt. Benne Erdély leghatalmasabb uralkodója, és vele az ország nagysága és jóléte sírba szállt.


30. BETHLEN GÁBOR ÉRME.





HATODIK FEJEZET. (1622-1629.)


I.



A kath. egyház állapota Magyarországon 1616-ban. Pázmány tevékenysége az egyház fölvirágoztatása ügyében. A bécsi és nagyszombati papnöveldék alapítása. A római német-magyar collégium. A nagyszombati convictusok alapítása. A pozsonyi jezsuita-collegium alapítása. A jezsuiták tevékenysége. Az újvári szentferencz rendű zárda alapítása. A pozsonyi apáczák. Pázmány egyházi látogatásai és zsinatai. Pázmány püspök társai. A főpapok végrendelkezési jogának biztosítása. Az elidegenített egyházi birtokok visszaváltása. Pázmány bíbornokká neveztetése.


31. A NAGY-SZOMBATI EGYETEM.


AZON időben, mikor Pázmány a prímási széket elfoglalta, a magyarországi kath. egyház, melynek vezérévé lett, elődje nagyhatású tevékenysége daczára, még mindig szomorú állapotban volt. A három részre földarabolt ország legnagyobb és egykor leggazdagabb területe, a Duna és Tisza által öntözött termékeny síkság a félhold uralma alatt állott. A lakosság túlnyomó többsége Kálvin felekezetéhez tartozott. A szent Ferencz-rend szegedi és gyöngyösi zárdái gyéren voltak népesítve. Időnként jezsuiták álöltözetben keresték föl az elhagyatott katholikus híveket. Az áldozárok hiányát az úgynevezett licentiátusok pótolták; buzgó világi férfiak, kik nyomtatott könyvekből szent beszédeket olvastak, kereszteltek, házasságokat áldottak meg és temettek.

Erdélyben és a hozzácsatolt magyarországi részekben a Báthori István pártfogása alatt sikerrel megindúlt mozgalom, a jezsuiták száműzésével elfojtatott. Csak két-három kath. főúr kastélyában maradhattak meg kath. papok, és a csíki székelyek között ferencz-rendi népszerű papjaik. Bethlen Gábor megszüntette az üldözéseket, melyeknek előde alatt a katholikusok ki voltak téve, és türelmet, sőt jóakaratot tanusított a jezsuiták iránt is; de a kath. clerus ellen alkotott törvényeket fentartotta.

Török területen és Bethlen országában egyetlen főpap sem maradhatott meg. A kalocsai érsek, az erdélyi, váradi, csanádi, bosniai, szerémi püspökök csak a czimet viselték, és más egyházi hivatalokban működtek.

Az ország harmadik része – Pozsonytól Kassáig, a Duna mentén Komáromig, délre Buccariig – a király kormánya alatt állott. Itt a főurak között a katholikus elem gyors léptekkel foglalt tért, és 1622-ben már túlsúlyra jutott.[265] De sokkal lassabban ment a hódítás a köznemesség és a nép rétegeiben, a hol a protestánsok még roppant többséget képeztek.[266]

Az esztergomi érsek, a nyitrai, győri, veszprémi és zágrábi püspökök, kiknek a király területére estek egyházmegyéik, ezeket közvetlenűl kormányozhatták; de javaik, jövedelmeik nagy része idegen kezekre jutott, és joghatóságuk gyakorlatában sok akadályra találtak. Protestáns földesurak kath. egyházi javadalmakat prédikátoraiknak adományoztak, a főesperesek látogatásait és a szent-székek ítéleteinek végrehajtását nehezítették.

Mivel az egész országban nem létezett magasabb kath. tanintézet, és csak egy papnövelde állott fönn, a papok száma rendkívül megfogyott. Az esztergomi megye területén a XVI. század közepe táján mintegy 900 plébános működött. A XVII. század elején alig 100 plébánost találunk. Ezek is nagy részt műveltség vagy erkölcsiség tekintetében kifogás alá estek. És a főpapok nagyobb veszélyek elhárítása végett a feslett életű papokat el nem mozdíthatták, mert nem volt kiket küldjenek helyökbe, és félniök kellett, hogy az elmozdított papok híveikkel együtt a protestantismushoz pártolnak, vagy maga a nép protestáns predikátorokhoz fordúl.

A lelkészek anyagi helyzete is kedvezőtlen. A plébániák jövedelme a lelkész tisztességes ellátására elégtelen volt; többnyire alig haladta meg 50 forintot. Oly javadalom, mely évenkint 100 forintot jövedelmezett, előkelőnek tartatott. A tízedek fizetését a legtöbb helyen megtagadták, s a panaszok eredménytelenek maradtak. A templomok nagy részt ellenséges támadások, vagy a lelkészek és hívek hanyagsága következtében pusztulás és elhagyatottság jeleit viselték magukon, s gyakran még a legszükségesebb egyházi edényeket és öltönyöket is nélkülözték.[267]

A szerzetes-intézményekből csak a pálosok és ferenczrendűek néhány kolostora élte túl a közromlást; ezek is gyéren voltak benépesítve és falaik között, a zavarteljes időviszonyok hatása alatt, a fegyelem fölbomlott.[268]

És alig kezdette meg Pázmány a katholika egyház sokféle bajai orvoslására czélzó terveinek keresztülvitelét, mikor azt Bethlen támadása ismét még nehezebbé tette. A prímás és püspöktársai, a jezsuitákkal, sok más egyházi férfiúval, Bécsbe menekültek. Két esztendő lefolyása alatt az egyházmegyék kormány nélkül állottak, minek következtében a zavar tetőpontját érte el.

De Pázmány szívós lelke a csüggedés érzését nem ismerte. Alig tért vissza hazájába, erélylyel és bizalommal fogott a restauratió munkájához. A soproni országgyűlés alatt (1622 tavaszán) a főpapokkal értekezleteket tartott, melyekben jövendő tevékenységének tervrajzát megállapította. A kath. egyház fölvirágoztatásáról tanácskozva: a helyzet és a körülmények világosan kijelölték az eszközöket. A hatalom pressiójának, erőszaknak alkalmazása lehetetlen volt, s czélhoz sem vezetett volna. Szükségkép az erkölcsi hatás eszközeivel kellett lehetővé tenni, hogy a papság a tudományos képzettség és példás élet varázsa által környezett vallásos buzgalommal hódítsa vissza az elvesztett hatalmat.

Ezen eszközök sorában a kath. szellemű nevelés és tanítás foglalta el az első helyet. Pázmány, a pápához és a királyhoz intézett írataiban, fönnen hirdette, hogy alig van nemzet, mely gyermekeinek szivesebben ad tudományos kiképzést, mint a magyar; ebből a tényből magyarázta a nagy hatást, melyet a jezsuiták kolozsvári tanintézete a XVI. század végén gyakorolt. Iskolák, valamint szegény tanulók és papnövendékek befogadására rendelt intézetek fölállítását tartotta legsürgetőbb teendőnek.[269]

És el volt határozva, hogy áldozatkészség tekintetében példát fog adni másoknak. Már a fölkelés előtt (1619) megvásárolta a házakat, melyeknek egyike Nagyszombatban a szegény nemes ifjak növeldéjét, másika Bécsben a magyar papnöveldét volt hivatva befogadni. És az utóbbit már 1623-ban megalapította, 115,000 forintnyi alapítványnyal biztosítva fönnállását. A császári székvárosra azért esett választása, mert ott az egyetem hittudományi kara nagy hírnévnek örvendett, és a magyarországi növendékeknek alkalmat nyújtott, hogy a legkitünőbb tanárok vezetése alatt képezhessék ki magokat.

Pázmány folytonosan atyai gondosságot tanusított ezen első alkotása iránt. Alig hogy megnyílt 1624-ben, és befogadott tizenhét növendéket, már a következő évben jelentékeny jótéteményben részesíté. Épülete alkalmatlannak bizonyúlván, négyezer forint árán új házat vásárolt, melynek falai között mai napig fönnáll az intézet. Egyébkint is bőkezű támogatásával lehetővé tette, hogy a növendékek száma 1629-ben 36-ra, 1631-ben 40-re gyarapodott.

Mikor hivatalos teendői a császári udvarhoz hívták, gyakran meglátogatta az intézetet. Kormányzójával sűrű levelezést folytatott. A legcsekélyebb eseményekről értesítést kívánt és maga rendelkezett. A fegyelem fönntartására kiváló gondja volt. E tekintetben az engedetlenek irányában olyan szigort tanusított, melyet ma kegyetlenségnek neveznénk.


32. A PAZMANEUM BÉCSBEN.


De egyszersmind atyai gyöngédséggel karolta föl a jókat. Így példáúl 1627-ben két betegeskedő növendékét a szünidőkre sellyei nyári lakába magához vette.[270]

Az intézet, melyet Pázmány szeretettel és áldozatkészséggel felkarolt, ma is fönnáll, ugyanazon czélnak szolgál, melyet ő tűzött ki, és nevét dicsteljesen viseli. (Pazmanæum.)

Pázmány hő óhajtása volt, hogy a trienti zsinat végzése, mely szerint minden egyházmegyében papnöveldének kell fönnállani, Magyarországban is foganatot nyerjen. De a körülmények ezt lehetetlenné tették. Ezért országos papnöveldék létesítését tervezé, a melyekbe az összes főpapok küldenének növendékeket. Az egyiket Bécsben, a másikat Nagyszombatban tervezte.

Mindkét helyen maga ajánlotta föl az épületeket. Az intézetek föntartására különféle jövedelmi forrásokat nyitott meg. Mikor 1625-ben a főpapok végrendelkezési jogának szabályozását II. Ferdinándtól kieszközlé, a királyi oklevélbe azon megállapodást vétette föl, hogy a hagyatékok fele része papnöveldék czéljaira tőkésíttessék. Az 1630-dik évi nemzeti zsinaton a jelenlevő főpapokat rábírta, hogy, jövedelmeik arányában, évenkint fizetendő (2 és 150 forint között váltakozó) járulékokat ajánljanak meg. Ugyanekkor a királyhoz folyamodott, hogy a megürült buda-fölhévízi prépostságot a nagyszombati papnöveldének adományozza. «Oly nagy a szükség papokban – írja, – hogy ha még egyszer annyival rendelkeznénk, mint a mennyi van, akkor sem volna elég. Én ugyan telhetőleg számos ifjakat nevelek az egyházi pályára, de a szükség nagysága erőimet fölülmúlja. Felséged trónjához fordulva esedezem, méltóztassék törekvéseimet támogatni».[271]

A király teljesitette kérelmét s ekként biztosította a papnövelde fönnállását. Pázmány maga is hozzájárult fölvirágoztatásához. Oda adományozá a liszkai tizedeket, melyeket megvásárolt és a szepesi káptalannak bérbe adott, megállapítván, hogy az 1500 forintnyi bérletösszeg ezentúl a papnövelde részére fizettessék. A papnöveldét az esztergomi érsek és káptalan fölügyeletére bizta, s ezeket fölhatalmazta, hogy ha valamikor az érsekség székhelye Esztergomba visszahelyeztetnék, a papnöveldét oda átvihessék; a mi a jelen század elején történt meg.


35. PÁZMÁNYNAK SZELEPCSÉNYI ÁLTAL METSZETT ARCZKÉPE.

Pázmány érvényesíteni igyekezett azon jogokat is, melyeket a magyar püspöki kar a XIII. Gergely pápa által alapított római magyar-német collegium tizenkét helyére bírt. Alig kezdettek a Bethlen első hadjárata által támasztott zavarok csillapúlni, találkoztak jeles ifjak, készek tudományszomjuk kielégítését az örök városban keresni. 1621 őszén egy magyar és egy horvát ifju zarándokol Rómába. Amaz Lippai György, küldőjének a prímási széken utóda. Hat évvel utóbb Pázmány tizenegy növendéket bocsátott útnak Rómába; köztük volt Szelepchényi György, utóbb szintén az ország prímása, ki mikor tanulmányai végeztével a hittudori babérért versenyezett, thesiseit nyomtatásban közrebocsátva, a czímlapot Pázmánynak ékes keretbe foglalt arczképével, melyet maga rajzolt és metszett rézbe, diszítette.[272] A következő négy év tartama alatt ismét öt magyar küldetett az időközben megürült helyekre; közülök kiemelhetni Bosnyák Istvánt, utóbb Veszprém, majd Nyitra lelkes főpapját, meg Jakusics György bárót, előkelő főúri család sarját, ki elhagyva a császári udvart, hol az ifjabb király kedvelt kamarása volt, az egyház szolgálatába lépett, s néhány év múlva a pozsonyi prépostságra emeltetett, melyet utóbb a bosniai, majd a veszprémi püspökséggel cserélt föl.

Pázmány ezen intézettel is éreztette bőkezűségét. 1627-ben 1333 arany forintból álló alapitványt tett, oly czélból, hogy kamataiból a hazájukba visszatérő növendékek úti költségét födözzék.

Később Pázmányt újabb kapocs még szorosabban fűzte az intézethez. Szokás volt, hogy a bíbornoki collegiumnak a pápa által kijelölt négy tagja a collegium protectorának czímét viselje. Mikor Borghese bíbornok halálával egy hely megürült, a Jézus-társaság előljárói befolyásukat fölhasználták, hogy az Pázmánynyal töltessék be. Kívánatuk teljesült. A rend generalisa sietett szerencsekívánatait kifejezni. «Az intézet – írja többi között – nem félhet enyészettől vagy romlástól, míg Eminentiád védnökségének tekintélye alá van helyezve, és bölcs tanácsaival fog kormányoztatni.»[273]

II.



Pázmány nemcsak az egyházi rend jelöltjeinek, de a világi pályákra készülő ifjaknak neveléséről is buzgón gondoskodott. A szegényebb sorsú nemesek fiai számára Nagyszombatban nevelőintézetet állított föl. Ellátására az érseki jövedelmekből évenkint 5000 forintot ajánlott meg. Alapítólevelében az intézet föladatát akképen írja körül, hogy «a haza támaszaivá és díszeivé» képezze ki növendékeit, kik az élvezett előnyök fejében csak azt a kötelezettséget vállalják el, hogy «hazájuknak és nemzetüknek híven fognak szolgálni».[274] Az intézet csakhamar annyira népszerűvé lett, hogy protestáns nemesek is küldötték oda gyermekeiket, kik közül többeket előljáróik, a jezsuita atyák, a kath. egyháznak megnyertek.[275]

Ugyancsak Nagyszombatban egy másik intézet a nemnemes osztályok gyermekeit fogadta be.[276]

Miként nevelő intézeteinek vezetését, úgy a gymnasiumoknak tanerőkkel ellátását egészen a Jézus-társaságra bízta Pázmány, «mivel – úgy mond egyik alapító levelében – Isten különös malasztjával megáldva, az ifjuság nevelése körül leghűségesebben fáradozik». A nagyszombati collegium volt a rend főszékhelye. Itt az iskola hat osztályból állott, és nagy látogatottságnak örvendett. 1626-ban a tanulók száma megközelítette az ezeret; köztük nagy számban találkoztak protestáns szülők gyermekei. Pázmány érdeklődését és bőkezűségét folytonosan éreztette az intézettel.[277]

Egészen Pázmány áldozatkészsége létesítette az ország akkori fővárosában, Pozsonyban, a jezsuiták collegiumját, melynek alapítványa gyanánt 1626-ban ötvenezer forintot tett le, és ezen kívül a kamarának szintén ötvenezer frtnyi tartozásából a collegiumnak 30000 forintnyi évi járadékot biztosított. A jezsuiták, 1627 végén, két osztálylyal kezdették meg működésöket; de négy évvel utóbb már az ötödik, a rhetorikai, is megnyílt. Csakhamar szűknek bizonyult a régi ház; 1628-ban tette le Pázmány az újnak alapkövét; de csak 1635-ben állott készen a négy szárnyból álló kétemeletes díszes épület, mely ma a jogakadémiát fogadja be, és kapuja fölött Pázmány czímerét viseli.[278]

A Jézus-társaság tagjainak tevékenysége nem szorítkozott az iskolára. A papi hivatás egész körét fölkarolták. Folytonos összeköttetésben, szivélyes viszonyban állottak az ország főpapjaival, kath. főuraival és úrnőivel. Lelki vezéreik voltak, és ellenreformátori tevékenységükben tanácsosaik, eszközeik. Gyakran látogatták őket és fogadták látogatásaikat. Valahányszor tanítványaik által szinielőadásokat rendeztettek, vagy rendjök alapítójának ünnepét ülték, és más alkalmakkor is, a magyar aristokratia legelőkelőbb férfi és nő tagjai megjelentek collegiumukban és nem vonakodtak ebédeiken vagy estélyeiken részt venni.

A jezsuiták hatni kívántak a világra, s e miatt nem zárkoztak el attól. Jól tudván, hogy a főrangúak csekély száma vezeti az alsóbb rétegek tömegeit, amazok megnyerésére helyezték törekvésök súlypontját.

Hatásuk a hívekre mérhetlen volt. Az ajtatoskodók a nap minden óráiban megtöltötték templomaikat. Egyházi beszédeik és hitelemző előadásaik szokatlan vonzerőt gyakoroltak. Gyóntatószékeik a főbb ünnepeken valóságos ostromnak voltak kitéve. Nagyszombatban az 1623-diki farsang végső napjaiban ezernél többet, husvétkor mintegy kétezeret gyóntattak meg. A nép köréből száműzték a babonás szokásokat; az amuleteket szentelt viaszképekkel helyettesítették. Kibékítették a viszálykodókat. A betegek szenvedéseit, a foglyok nyomorát, a halálra ítélt gonosztevők rettegéseit a vallás vigaszaival enyhítették. A sebesült harczosok ápolására és a török fogságban epedő magyarok kiszabadítására alamizsnát gyüjtögettek.


34. A JEZSUITÁK COLLEGIUMA POZSONYBAN.



35 A JEZSUITÁK POZSONYI COLLEGIUMÁNAK KAPUJA.


A térítés művében nagy eredményeket tudtak felmutatni. A nagyszombati atyák 1623-1625 között 445, 1629 s a következő évben 313 protestánst vezettek a kath. egyházba. Soraikból számos előkelő személyt emelhetni ki: Thurzó Ádámot és Mihályt, Esterházi Miklós második nejét, Thurzó Szaniszló nádor özvegyét, Illésházy nádor egyik leányát, egy superintendenst és két prédikátort. A térítők apostoli buzgalmuk ezen sikereiben része volt a Pázmány tevékenysége nyomaiban uralomra emelkedő azon meggyőződésnek is, hogy a kath. egyház a nemzeti érdekkel nem áll ellentétben, sőt azoknak, az ország fölszabadítására a Habsburg-ház által kilátást nyújtva, oltalmat igér.

A hívek bizalmának, melyet a jezsuiták iránt tanusitottak, mértékeül szolgálhatnak a gazdag adományok, melyekkel a nagyszombati collegium elhalmoztatott; azok 1622 és a következő évben mintegy 26,000 forintnyi összeget képviseltek, melyhez Thurzó grófnő 1200 aranynyal járult. Nagy Mihályné, szegény tanulók tartására, 9000 forintot adott az atyáknak.

Pázmány kiváló jóakaratot bizonyított az atyák iránt. Gyakran megjelent templomuk és házukban; nem egyszer asztalukat is megtisztelte jelenlétével. Viszont ők is fölhasználtak minden alkalmat, hogy ragaszkodásukat és hódolatukat kitüntessék. Többször tiszteletére növendékeik által rendezett ünnepélyes előadásokkal lepték meg.

Buzgó kath. főurak pártfogása mellett az ország minden részébe jezsuita-missiók küldettek ki. Ilyenek létesültek Túróczban, Szent-Kereszten, Bicsén, Ujvárban, Kismartonban, Nógrádban, Léván, Homonnán, Komáromban; továbbá Forgách Miklós, Erdődy Zsuzsanna, Rákóczy Pál birtokain stb. Több rendtag behatott a török hódoltság területére, hol megjelenésök az elhagyatott katholikusok között sokszorosan áldásos volt. Budán, Esztergomban és Egerben mintegy 300 keresztényt sikerült kiszabadítaniok a török fogságból, még többet a bűn és tévely bilincseiből. Működésök mindenütt oda irányúlt, hogy a katholikusokat a hitben és jó erkölcsökben megerősítsék, a protestánsokat megnyerjék. Térítői munkásságuk eredményeit nem lehet pontosan kiszámítani. A nagyszombati évkönyvekben csak hézagos adatokkal találkozunk; ezeknek összevetéséből kitünik, hogy a missiókban működő atyák az 1622-1631 évkörben ezerkétszáznál sokkal többet nyertek meg vallásuknak.[279]

Azon természetes előszeretet, melyet Pázmány a Jézustársaság iránt tanusított, nem zárta ki azt, hogy teljesen méltányolja a sz. Ferencz rend hasznos tevékenységét. Szegedi, gyöngyösi és szécsényi zárdáikból a török hódoltságban lakó katholikusok lelki szükségleteiről gondoskodtak; Erdélyben is nagy érdemeket szereztek a katholicizmus föntartása körül. Nagyszombatban, Pozsonyban és Győrött szintén jó szolgálatokat tettek, s a lelkészkedő papság hiányát pótolták.

Pázmány elismerését a rend érdemei iránt azzal mutatta ki, hogy annak Ujvárban kolostort alapított, «előmozdítni óhajtván – miként alapító okmányában írja – Isten dicsőségét és a kath. vallás terjesztését, úgyszintén indíttatva a különös tisztelet által, melylyel szent Ferencz iránt viseltetik, kinek ünnepén látott először napvilágot», és remélvén, hogy «szent Ferencz érdemei és közbenjárása által a kolostor lakóinak imádságai hathatós segélyben fogják az újvári véghelyet részesíteni» A kolostor és templom építését 1626-ban kezdette meg s maga vezette. Berendezését is saját költségén eszközölte.[280] A templomot 1631 május 24-én szentelte föl, mikor a szerzetesek ünnepélyesen bevonultak új lakukba.[281]

A nagyszombati kolostor is részesült bőkezűségében. Mivel a templom és konvent épületei igen rossz karban voltak s miután helyreállítani az atyák éveken át elmulasztották, 1633-ban összeomlással fenyegetődztek, Pázmány a kolostort lerontatá és alapjából megkezdé újra építtetni, oly mérvekben, hogy hatvan szerzetes befogadására alkalmas legyen. Az építés több évet vett igénybe.

A templomot is restauráltatta. A költségek mintegy 30,000 forintra mentek.[282] Itt volt a rendnek hittudományi és bölcsészeti tanfolyama. A növendékek nyilvános disputatiókat is szoktak tartani.[283]

A nőnevelés ügye sem kerülte el Pázmány figyelmét. E végett Olaszországból zárdaszűzeket szándékozott Pozsonyban megtelepíteni. 1628 elején érintkezésbe helyezte magát főnöknőjükkel, ki négy társnő – az egyik angol, a másik olasz, egy harmadik német származású volt – kiséretében márczius 14-dikén megjelent a számukra Pázmány által berendezett új zárdában.


36. A CLARISSÁK POZSONYI KOLOSTORA.

A pozsonyi klarisszák Pázmány kiváló gondoskodásának tárgyát képezte. A zárda épület igen megrongálva és már-már lakhatatlan lévén, Pázmány vállalkozott újjáépítésére.

III.



Az egyház külső szervezetében különösen két intézmény van hivatva a papság körében a vallásos buzgalmat éleszteni, a visszaéléseket kiirtani és a meglazúlt fegyelmet visszaállítani : a zsinatok és egyházi látogatások.

A főpap csak úgy ismerkedhetik meg a kormánya alatt álló papok és hivek állapotával, a hanyagság vagy rosszakarat okozta bajokkal és ezek ellenszereivel: ha személyesen vagy helyettesei által időközönként meglátogatja egyházmegyéjének minden részét. És szerzett tapasztalatait sehol nem érvényesítheti üdvösebben, mint papjainak gyülekezetében. Azoknak tanácsát, kik közvetlenül érintkeznek a nép különböző rétegeivel s legjobban ismerik helyzetét, nem nélkülözheti a főpap, bírjon bár a lángész minden jelességével. És bizonyára az egyház körében is érvényesül az emberi természet egyik jellemző tulajdonsága, hogy készségesebben hódol oly intézkedéseknek, melyek alkotásában részt vesz.

Az egyház elismerte ezen tekintetek horderejét. A trienti zsinat, megújítva régibb intézkedéseket, megállapította, hogy az érsekek minden harmadik évben tartományi, a püspökök évenkint megyei zsinatot tartoznak összehívni; és az összes főpapok évenkint, vagy legalább minden második évben kötelesek személyesen vagy helyettesek által egyházmegyéjök plébániáit meglátogatni.

A magyar főpapokat országos törvények is fölhívták zsinatok tartására és egyházaik látogatására.[284] Mindazáltal a török háborúk és belmozgalmak miatt ezen kötelességeiknek nem felelhettek meg. Pázmány érseki kormányának két évtizede alatt sem szűntek meg a szomorú viszonyok. De buzgalma és kötelességérzete diadalmaskodott a nehézségeken. Mikor csekélyebb fontosságú ügyről is szó volt, ismételve kinyilatkoztatta: «Inkább ma lemondok méltóságomról, mintsem, míg azt bírom, kötelességeim teljesítését elmulaszszam».[285]


37. A NAGYSZOMBATI SZÉKESEGYHÁZ.


Élénken sajnálta tehát, hogy érseki kormányának első értizedében papjait maga köré gyűjteni és terjedelmes megyéjét bejárni nem volt képes. «Mióta az isteni kegyelmességnek tetszett – írja 1626 elején – az esztergomi főegyházban ránk ruházni a főpásztori tisztet, mitsem óhajtottunk melegebben, mint hogy a gondjainkra bízott egyházak állapotát és viszonyait, az isteni tisztelet rendjét, az egyháziak hivatalos tevékenységét közvetlenűl szemlélhessük, s ekként működésünknek és kormányzásunknak helyes irányt adhassunk. És bár az egyházak látogatására több izben megtettük előkészületeinket, buzgó ohajunk valósítását a szerencsétlen háborúk és a szűntelenűl dúló belzavarok lehetetlenné tették.

Örömmel használta föl a legelső kedvező időpontot, mely az 1625-iki országgyűlés szerencsés befejezése után kinálkozott. « Különféle gondok által elfoglalva, nagyfontosságú egyházi s országos ügyek által igénybevéve», most sem volt képes személyesen eljárni főpásztori tisztében. A főespereseket küldötte ki; föntartva magának a visitátio vezetését, a jegyzőkönyvek áttanulmányozását és a szükséges intézkedések elrendelését».[286]

Hasonlóképen, mihelyt a körülmények megengedték, egyházmegyéjének apátjait, prépostjait, káptalanait és lelkészeit 1629 október 4-re Nagyszombatba megyei zsinatra hívta. A meghívó levelekben felszólítota őket, hogy «egyházaik és híveik lelki szükségeit szorgalmasan jegyezzék föl; az eszközökről, melyek az egyházak szomorú állapotán lendíthetnének, behatóan és gondosan tanácskozzanak, hogy a gyülekezet az üdvös gyógyszerekről Isten segítségével egyértelemmel gondoskodhassék».[287]

A zsinat, mely a székesegyházban tartotta üléseit, népes volt. Megjelentek: huszonkét apát s prépost, az esztergomi és pozsonyi kanonokok, a szepesi káptalan képviselője. A lelkipásztorkodó papság majdnem hiány nélkül ott volt: 87 plébános és 20 licentiátus.[288]

Lebegjen szemünk előtt – ily szavakkal nyitotta meg Pázmány a tanácskozásokat – Isten dicsősége és a hívek üdve; ne hallgassák el, hanem nyíltan adják elő, mit a katholikus hit terjesztésére, az egyházi fegyelem visszaállítására, a papok és hívek erkölcsi javítására alkalmasnak ítélnek. Hogy pedig a tárgyalandó kérdések iránt tájékozva legyenek, előterjeszti, mit buzgó elmélkedés és hosszú tapasztalás után az idő és helyek viszonyaival leginkább Öszhangzónak tart; ha valamit elhagyatni vagy hozzáadni kívánnak, a zsinat közakarattal fog intézkedni».


38. A ZSINATI VÉGZÉSEK CZIMLAPJA.


NAGY-SZOMBAT.
(Bruin és Hogenberg «Civitates orbis terrarum»-jából.)

A Pázmány által eleve szerkesztett és a gyűlés által hódolattal elfogadott végzések meghatározzák a szentségek kiszolgáltatásának, a javadalmak elnyerésének és elhagyásának módozatát; intézkednek a főesperesi látogatásokról, továbbá az egyházi élet körében fölmerűlt visszaélések kiirtása, és az erkölcsi javítás keresztülvitele tárgyában; megújítják az egyháziak vétkes és botrányos életmódjának megszűntetésére czélzó korábbi végzéseket; a lelkészeket kötelességeik buzgó és lelkiismeretes teljesítésre intik.[289]

És Pázmány ettől fogva évenkint tartott megyei zsinatot, melynek főteendője volt kideríteni, mikép foganatosíttatnak a megelőző zsinatok végzései, mennyiben bizonyultak hiányosoknak, és mily új intézkedéseket követelnek a fölmerülő viszonyok. Személves érintkezése a gyűlésekre megjelenő papságra sem maradt hatástalan. Nem sikerült ugyan egy varázsütéssel orvosolni az elévült bajokat, kiirtani a meggyökerezett visszaéléseket, újjáalkotni a romlásnak indult intézményeket. De a további sülyedést és hanyatlást föltartóztatta. Mindenütt, papság és hívek körében, a hitélet örvendetes emelkedésének, az erkölcsi állapotok jobbrafordulásának vagyunk tanui.

A Pázmány által alapított papnöveldék, Róma, Bécs és Nagyszombat intézetei nagy számban küldik művelt és buzgó növendékeiket a lelkipásztorkodás terére. A lelkes pírmás az alkotó türelmetlenségével várja őket, atyai gondossággal fogadja, és bőkezű segélylyel küldi állomásaikra, figyelemmel kíséri tevékenységöket és örömmel értesül buzgalmukról, példás erkölcseikről.

A papság száma érseki kormányának második évtizedében jelentékenyen megszaporodott. Míg elődje alatt alig 100 lelkész müködött a nagyterjedelmű egyházmegyében: 1635-ben csakis a pozsonyi, sasvári, nyitrai főesperességekben mintegy 120 áldozárt találunk.

A papság erkölcsisége tekintetében is – a főesperesi látogatások tanusága szerint – Pázmány szigora és gondos őrködése lényeges javulást idézett elő. Ez pedig visszahatott a hívek vallásos érzületére, melynek nyilatkozatát a templomokról való áldozatkész gondoskodásban látjuk. Számos új templom épült és régi restauráltatott; egyházi öltönyök- és edényeknek a hívek részéről való ajándékozása, a lelkészek anyagi helyzetének javítása napi renden volt.

Pázmány maga is gondoskodott a lelkészek jobb ellátásáról. Folytonosan segítette papjait, és e czélra 1629-ben harminczezer forintnyi alapítványt tett.

Méltányolva azt a buzdító hatást, melyet a valódi érdem jutalmazásával el lehet érni, a káptalani javadalmak betöltésénél nagy figyelmet fordított arra, hogy azokat példás életű és tudományos képzettségű férfiak foglalják el. Főleg az esztergomi káptalan kiváló gondoskodásának tárgyát képezte, mint a mely már a XVII-ik században a magyar püspöki kar semináriumának volt tekinthető.

1619-1631 között tizenöt kanonokot nevezett ki, ezek közöl heten csakhamar Magyarország érseki és püspöki székeinek díszeivé lőnek.

A pozsonyi és szepesi társas-káptalanok részére statutumokat dolgozott ki, melyekben azon óhajtás vezérli, hogy a káptalani intézmény visszahódítsa tiszteletet parancsoló helvét, melynek – mint püspöki tanácsnak – elfoglalására az egyház szervezetében hivatva van. S ez akkép mutatkozott lehetségesnek, ha a káptalanok tagjai nemcsak állásuk külső előnyei, hanem vallásos buzgalom és egyházias tevékenység, műveltség és keresztény jótékonyság által is a többi papság élére helyezkednek. És dolgozata nem kevésbbé kitünő gyakorlati kivihetősége, mint emelkedett szelleme által. Midőn a káptalanokat fölemelni iparkodik föladataik magaslatára: nem tűz ki czélokat, melyek elérhetlenek, nem állapít meg rendelkezéseket, melyek az élet által kigúnyolva papiron maradni hivatvák.[290]

Pázmány lángbuzgalma szükségkép döntő befolyással volt püspöktársaira, kiket tevékenységének és a kivívott eredményeknek osztályosaivá tett. Ezek készségesen hódoltak meg állásának és lángeszének fölénye előtt; buzgó munkatársai voltak egyházi törekvéseiben, biztos támaszai politikai küzdelmeiben.

TELEGDI JÁNOS kalocsai érsek, a nyitrai püspökség administrátora, számos ifjakat neveltetett a papi pályára, a nagyszombati papnöveldében hat növendékre alapítványt tett, székesegyházát megújíttatá, megnagyobbíttatá és drága egyházi edényekkel gazdagítá; káptalanát egy malommal s városi területtel ajándékozá meg; 1630-ban püspöki székhelyén a szent Ferencz-rendnek kolostort emelt s azt 5000 forintnyi alapítványnyal látta el. SENNYEI ISTVÁN váczi, veszprémi végre 1629 óta győri püspök egy évtizednél tovább birta a magyar cancellár tisztét. Az erdélyi és török ügyekben jelentékeny politikai szerepe volt; a királynak, hazájának, és Pázmánynak fontos szolgálatokat tett. Egyházi tevékenységét a veszprémi káptalan visszaállítása és az egyházmegye rendezése hirdeti. LÓSY IMRE váradi, majd egri püspök, a prímás legbizalmasabb embere. Erélyes, tevékeny férfiú. Mint érseki helynök az egyházmegyei kormányzás apróbb részleteit maga kezelte s lehetővé tette, hogy a prímás idejét és figyelmét a nagy érdekekre öszpontosítsa. ERGELICH FERENCZ veszprémi püspök két veszprémi növendékre 2500 forintnyi alapítványt tett. Zágrábba helyeztetvén át, ott papnöveldét alapított és megyei zsinatot tartott. ALMÁSI PÁL, váczi püspök, a törökök és a protestantismus által elárasztott megyéjében megkezdte az ellenreformátió keresztülvitelét.

És legelőbb DALLOS MIKLÓSról kell vala szólani, ki esztergomi kanonokból váczi, majd pécsi, és végre 1623-ban győri püspökké neveztetett. Diplomatiai és politikai képességei, melyeket a haimburgi és beszterczebányai békealkudozásokban kitüntetett, az országgyűléseken és a királyi tanácsban tisztelt és befolyásos állást biztosítottak neki.[291] A váczi és pécsi püspökségeknek csak czímét bírta. Mikor a győri egyházmegye kormányát átvette, apostoli gondossággal karolta föl híveinek lelki érdekeit. Miként Pázmány, ő is papnöveldék és kath. tanintézetek alapításában látta a vallási állapotok jobbrafordulásának első föltételét. E czélból Győrött megtelepítette a Jézus-társaságot.

Pázmány nem elégedett meg azzal, hogy példája által hasson püspöktársaira. Fölhasznált minden eszközt, melyet állásának politikai és egyházi kiváltságai nyújtottak. Hogy őket az általa kijelölt irányban való haladásra késztesse; egyuttal hogy a magyarországi kath. egyház egész területén egyformaságot hozzon az egyházi életbe és szertartásba: ismételve tartott püspöktársaival tanácskozásokat, és két izben (1630, 1633) mint az ország prímása az összes főpapoknak nemzeti zsinatot hirdetett, melyeken számos nagyjelentőségű határozat hozatott.

Pázmány természetesen nagy súlyt helyezett arra, hogy a megürült püspökségekre buzgó férfiak neveztessenek. Ismételve fölkérte a királyt, hogy őt a javadalmak betöltése előtt hallgassa meg. Bár elismerte, hogy a király apostoli jogainál fogva, bárkit tetszése szerint nevezhet ki és terjeszthet egyenesen a szentszék megerősítése alá; kérte, óvakodjék az egyházi javadalmakat a folyamodók kérelmei és ajánlásai nyomán adományozni; figyelmeztette a régi gyakorlatra, mely szerint a király meg szokta hallgatni az érseket, kinek hatósága alá az illető püspökségek tartoznak.[292]

A király teljesíté kéréseit. Mindenkor az ő előterjesztései alapján tette meg az egyházi kinevezéseket. S ez köztudomású volt; minélfogva a nuntius egy alkalommal Rómába jelenti, hogy a magyar püspökségek betöltése egészen a prímástól függ.[293]

IV.



Pázmány államférfiúi képességei és jó szolgálatai által II. Ferdinand föltétlen bizalmát vívta ki magának. Fontosabb politikai és egyházi ügyekben mindig kikérte tanácsát; mikor nagyobb horderejű kérdések forogtak fönn, személyesen kellett megjelennie az udvarnál. És szava irányadó volt. Befolyását üdvösen tudta értékesíteni.

Pázmány nem tartozott azok közé, kik czéljaik elérésére bármily eszközt szívesen megragadnak. Lángoló buzgalmát a jog és törvény iránti tisztelet mérsékelé. Soha sem tanácsolta a szentesített törvényeknek, a biztosított jogoknak akár vakmerő megtámadását, akár perfid kijátszását; az ellenreformatió keresztülvitelére soha sem hozott javaslatba erőszakos intézkedéseket. Jól tudta, hogy intézmények, melyeket az erőszak emel, az állandóság biztosítékait nélkülözik.

«Ámbár – írja egy alkalommal a királyhoz intézett fölterjesztésben – (a protestánsok által) a belmozgalmak korában kieszközlött engedmények miatt nem könnyű Magyarországban a vallási reformatió keresztülvitele, mégis ha nem mellőzzük az eszközöket, melyeket, a tett engedmények sérelme nélkül, jogunk van alkalmazásba venni, bízom Isten jóságában, vallásunk rövid idő alatt fölvirágzik Magyarországon.»[294]

Ilyetén a törvénynyel megegyező eszköznek tekintette azt, hogy a király a magyar nemes ifjakat udvarába édesgesse, hol mint apródok, asztalnokok és kamarások alkalmaztatván, a kath. vallásban neveltetnének; hogy a főhivatalokra, kapitányságokra és hadparancsnokságokra jó katholikusokat nevezzen. Ajánlá, hogy a király nemességet ritkán, jószágokat még ritkábban adományozzon protestánsoknak; a véghelyekbe rendeljen kath. lelkészeket, kik a katonák között a vallásosságot emeljék. Egyuttal megakadályozni igyekezett a protestánsok bevándorlását, kiket a király rendeletei Ausztriából száműztek.[295]

Egyik legjelentékenyebb vívmánya a magyar főpapok végrendelkezési jogának visszaállítása és szabályozása. Hazánkban a XVI-ik századig, a főpapok jogérvényüleg intézkedtek összes hagyatékairól, anélkül, hogy jogukat akár a szent-szék, akár a király megtámadta volna. De 1580 után, a királyi kamara a főpapi hagyatékokat jövedelmi forrásoknak tekintve s azokat többnyire – akár volt végrendelet, akár nem – önkényesen lefoglalta, gyakran erőszakosan szétragadozta. Ezen eljárást a botrányok, melyekre gyakran alkalmat adott, még gyűlöletesebbé tették.

Pázmány az erőszakos lefoglalások és botrányok meggátlása végett, egyuttal azon óhajtás által vezérelve, hogy a főpapok hagyatékai egyházi czélok javára értékesíttessenek: kérelmet intézett a királyhoz, hogy a főpapok végrendelkezési jogát biztosítsa. S ez gyóntatója, Beccanus atya sürgetéseire, igéré, hogy e kívánat iránt jogtudósokat fog megkérdezni. De igéretéről megfeledkezett; jó ideig semmi sem történt.[296]

Pázmány 1625 ápril első napjaiban Pozsonyba hívta meg a főpapokat s a káptalanok küldötteit, és meghallgatásuk után, tervet dolgozott ki, mely szerint a főpapok hagyatéka három részre osztatik; az egyik papnöveldék alapitására, a másik két rész pedig a végrendeletben kijelölt czélokra fordíttatik.[297] Midőn az értekezlet fölterjesztését a királynak bemutatá, azt emlékirattal támogatta, melyben bebizonyítja, hogy a királyt a főpapok hagyatékainak lefoglalására sem természetes, sem positiv törvények nem jogosítják föl, hogy a kamara ezt önkényesen és csak újabb időkben kezdette gyakorolni.

A király Pázmány emlékiratát a clérus kivánataival a pozsonyi kamarához tette át véleményadás végett. Ez nem lévén képes okszerűen megczáfolni a prímás alapos érvelését, sértő megjegyzésekkel és kifakadásokkal igyekezett elfödni okoskodásainak erőtlenségét.

Az irat hangján és tartalmán maga a király is megbotránkozott s átlátta, hogyha a főpapok kezeibe kerűl, komoly surlódásokat támaszthat. E miatt Pázmánynyal is csak oly föltétel alatt közölte, hogy tartalmát nem fogja közhirré tenni. A prímás igéretét nem szegte meg, s a kamara iratát nem hozta nyilvánosságra; de szükségesnek látta a király felvilágosítása végett észrevételeit megtenni. Június 2-iki fölterjesztésében hatalmas dialektikával czáfolta meg a kamara okoskodásait.

Pázmány a nuntius közbenjárását is igénybe vette. Az meggyőzte a királyt arról, hogy a főpapok végrendelkezési jogainak visszaállítása által az egyháznak és önmagának lényeges szolgálatot fogna tenni. Még döntőbb hatást gyakorolt a császári gyóntató föllépése. Ez Pázmány fölhívására ismételve előadta a királynak, hogy lelkiisméreti kötelessége megtenni e tekintetben, mit az egyház érdeke és az igazság követel.

A király október végső napjaiban két bécsi hittudós, Hildprandt Eduard és Mosmüller Bernard véleményét kérte ki. Ezek szintén határozottan kárhoztatták a kamara igényeit. Ezekután a király nem habozott megtenni a döntő lépést. Elvetette a kamara javaslatait, és 1625 deczember 11-én kiállíttatta az okmányt, mely a magyar főpapok végrendelkezési jogát visszaállítá és szabályozá. Eszerint a főpap halála után legelőbb a temetés költségei födöztetnek és alamizsna osztatik ki, azután kielégíttetnek a szolgák és hitelezők. A könyvek a káptalani könyvtárt, a templomi edények és öltönyök a székesegyházat illetik. A fönmaradó hagyaték fele papnöveldék alapítására, majd utóbb szegény plébániák javítására; másik fele a végrendeletben kijelölt czélokra fordíttatik. Ezen intézmény véget vetett a kamara gyülöletes önkényének, és kilátásba helyezé, hogy a főpapok hagyatékaiból idők folytán az egyház legsürgetőbb szükségletei ki fognak elégíttetni.

Pázmány miként a főpapi hagyatékokat a magyarországi papnevelés tőkéivé tette, úgy ezen czélnak új jövedelmi forrást szándékozott megnyitni az elidegenített egyházi javak visszaszerzésével.[298] A gazdag egyházi birtokok majd a hódító törökök, vagy protestans főurak által foglaltattak el, majd a királyok által zálogba adattak világi uraknak , midőn pénzügyi viszonyaik ziláltsága között czélszerűbb mentőeszköz nem kinálkozott. A pénzügy élén álló kormányférfiak annyira hozzászoktak az egyházi birtokokat közjövedelmi forrásnak tekinteni, hogy eljárásuk jogosultsága iránt lelkiismeretök legkevésbbé sem nyugtalanította őket, s ezen pénzügyi műtétekkel a vallásos buzgalmáról ismeretes II. Ferdinand alatt sem hagytak föl, sőt még őt is meg akarták győzni az eddigi gyakorlat föntartásának szükségességéről.

Törekvéseiket meghiusította Pázmány, ki az egyház érdekeinek és jogainak védelmére szokott határozottságával lépett föl, és azon reményét fejezte ki, hogy a királyt «semmiféle előterjesztések nem fogják reábírhatni azon javak elidegenítésére, melyeket őseinek bőkezűsége Isten dicsőségére és az egyházak javára szentelt».[299]

A prímás komoly szavai bizonyára nem tévesztették el hatásukat. De ő nem elégedett meg ezzel; s nem szorítkozott azon törekvésekre, melyek az egyházi javak további elidegenítését gátolni czélozzák. Merészebb eszme merült föl lelkében. Megkisérlé az elmult időkben elidegenített egyházi javak visszaszerzését, az elpusztult egyházi intézményeknek és a magyarországi katholicizmus régi fényének s jólétének visszaállítását.

Terve volta magyar főpapok által megajánlandó összegen kiváltani a szent-gotthardi apátság birtokait, melyeknek jövedelmeiből, a megállapítandó sorrend szerint, más egyházi javak szereztetnének vissza. Később a visszaváltott javadalmak érdemes egyházi férfiaknak adományoztatnak, oly kötelezettséggel, hogy jövedelmeik harmad részét kath. iskolai és nevelési czélokra tartozzanak szentelni.[300] E terv sikerének biztosítása végett szükséges volt a királytól igéretet nyerni arra nézve, hogy az egyházi javadalmak ezentúl nem fognak elzálogosíttatni.

A lépések, melyeket Pázmány a királynál tett, sikeresek voltak. II. Ferdinand 1627 szeptember 20-án a maga és utódjai nevében ünnepélyesen biztosította a magyar egyházat, hogy az egyházi javadalmak ezentúl nem fognak zálogba adatni, beiratni vagy bármiféle világi czélokra fordíttatni; hanem mindenkor érdemes egyházi férfiaknak adományoztatnak.[301] Ezalatt Pázmány összeszerezte a húszezer forintot, a szent-gotthardi apátság váltságdíjára, és megindította a tényleges birtokossal a tárgyalásokat, melyek eredményre vezettek.

Pázmány később maga is több egyházi jószágot váltott vissza, és példájának követésére buzdította püspök-társait, kiknek igyekezeteit azután buzgón támogatta.

E szerint tehát nem létezett az egyház érdek-körének jelentékeny tényezői sorában, az egyház hatalmának és hatásának föltételei között egy sem, mely Pázmány figyelmét elkerülte volna.

V.



Pázmány mióta az érseki székre emeltetett, hazája és uralkodója, egyházmegyéje és az egész magyarországi kath. egyház szolgálatában fényes érdemeket szerzett. Tevékenységének eredményeit jelentékeny intézmények és fontos vívmányok jelezték. Nem lehetett tehát meglepő, hogy a király ismételve tett lépéseket Rómában, hogy részére a bíbort megszerezze. És VIII. Orbán pápa örömmel vette föl a nagy főpapot a bíbornoki collégium tagjai közé. Az 1629 november 19-én tartott titkos consistoriumban nevezte ki bíbornokká.

Nem volt előttünk titok – e szavakkal értesíti őt a kitüntetéséről – milyen jeles tulajdonokat köszönhetsz a gondviselésnek, mert származásod nemessége, tudományod és keresztény erényeid, vallásos buzgalmad és az apostoli szent székhez való ragaszkodásod által tündökölsz.» «Az önként elvállalt szegénységben gazdag s az alázatosságban diadalmas, erényeid által már a kolostor magányában magadra vontad a földi és mennyei uralkodók figyelmét. Utóbb az esztergomi egyház kormányára hivatva, megmutattad Magyarország népeinek, miként az egyháziak az áhítattal, melylyel Istent engesztelik, össze tudják kötni a közjó előmozdítására szükséges bölcseséget. Mi tehát, kik így éreztünk dicső tulajdonaid felől, nem kevéssé örvendeztünk, mikor a császári pártfogás részedre az egyház bíborát esdé. Te ki a bölcseség székéből régóta hangoztatod az üdv szózatát, jól tudod, hogy a Vatikánnak királyi bíbora, mely a keresztre feszített Jézus vérétől piroslik, a fájdalom s nem a dölyf jelvénye. Reméljük, hogy a keresztény erények fényes példáját nyújtva, inkább erkölcseid mint főpapi jelvényeid fogják benned az apostolok örökösét, az egyház fejedelmét kitüntetni.»[302]

A király örömét és szerencsekivánatait szivélyes sorokban fejezte ki. «Főtisztelendőséged elgondolhatja, mily nagy örömet okozott nekem Barberini bíbornok mellékelt levele. Szerencsét kívánok főtisztelendőségednek, magamnak és egész Magyarországnak; mert meggyőződésem szerint, előmozdíttatásából az egész kereszténységre s főleg ezen országra sok jó fog háramolni.»[303]

Nagyszámú tisztelői közelről, távolról elárasztották üdvözlő irataikkal.[304]

Válasziratai közől csak egyet ismerünk, melyet az esztergomi káptalanhoz intéz. És ez nemes, szerény hangja által figyelemreméltó: «Ilyen kitüntetéseknek, melyek a fáklya gyorsan ellobogó fényéhez hasonlók, nem szoktam ugyan nagy értéket tulajdonítani, de uraságtok szeretete emel és örvendeztet. Vajha az egyházi méltóságok újabb magaslatára emelkedve, az isteni kegyelem adományaiban is gyarapodnám, hogy Isten dicsőségére és uraságtok javára minél sikeresebben működhessem. Reméllem és kérem, hogy uraságtok imáikkal gyámolítani fogják gyengeségemet; viszont mindnyájukat atyai szeretetemről biztosítom.»[305]


39. PÁZMÁNY BIBORNOK BULLÁJÁNAK PECSÉTJE.


PÁZMÁNY PÉTER BIBORNOKI DIPLOMÁJA.
(Az esztergomi prímási levéltárban levő eredetiről.)





HETEDIK FEJEZET. (1630.-1637.)


I.



Erdély Bethlen halála után. Pázmány állása Brandenburgi Katalin fejedelemsége irányában. Bethlen István és Rákóczi György versengése a fejedelemségért. Pázmány állása Rákóczi György fejedelem irányában. Tevékenysége a béke fönntartása érdekében. Az eperjesi alkudozások Rákóczi biztosaival. Bethlen István föllépése Rákóczi ellen. Pázmány jóakarata Rákóczi iránt. Levelezésök.


40. A SÁROSPATAKI VÁR.


BETHLEN halála után az erdélyi fejedelemség özvegyére Brandenburgi Katalinra, a kormányzói tiszt testvérére Bethlen Istvánra szállott. Mindketten hatalmuk biztositása érdekében szükségesnek látták, hogy a királyi udvar jóakaratát s Pázmány támogatását kieszközöljék. Ezért Kemény Jánost Bécsbe és Pozsonyba kűldötték, hogy békés szándékaikat tolmácsolja, és készségöket nyilvánítsa: visszabocsátani a hét vármegyét, melyet a nikolsburgi békekötés Bethlen Gábornak élethossziglan engedett át. A prímás örömmel értesült az erdélyi politika ezen irányáról, melyet készséggel fölkarolt. «Méltóztassék felséged – irja a királynak – a fejedelemasszony levelére kegyesen válaszolni, és a hét megye visszavétele iránt intézkedni. A mit többször ajánlottam, ismételem: óvakodjék felséged fegyverrel foglalni vissza, mit békés uton szerezhetünk meg.

A király csakugyan előzékenyen fogadta Keményt, és Ferenczfi udvari titkár kíséretében kétszer küldötte Pozsonyba Pázmányhoz, kit a hét megye visszavétele végett küldendő biztosok kijelölésével megbízott, és e czélból nyolcz betöltetlen királyi levelet küldött néki. «Főtisztelendőségedben – irja – úgy bízom, mint a saját lelkemben.»[306]

A királyi biztosok már deczember közepetáján a hét megyét, Kassával együtt, visszacsatolták Magyarországhoz. Néhány héttel utóbb Katalin az erdélyi rendek hódolatát fogadta, és hogy a protestánsok bizalmát megnyerje, új vallását megtagadva, protestáns prédikátor kezeiből) fogadta az úr-vacsorát. De annak daczára feje fölött vészjósló fellegek tornyosúltak.

Az erdélyi rendek több pártra oszoltak. Bethlen leghívebb emberei aggódva látták a fejedelemséget tehetetlen asszony kezében, kit mint idegent és katholikát kétszeresen gyűlöltek. Élökön maga a kormányzó állott, ki a fejedelmi széket maga, vagy ha az nem sikerülhet a népszerü Rákóczi György számára óhajtotta megszerezni.

A katholikus urak egyházukra nézve veszélyesnek tartották mindkét jelöltet; de hét részre oszoltak, az egyik a fejedelemasszony körül csoportosult, a másik kath. urat szeretett volna helyére emelni: Esterházi Miklós nádorra és Prépostvári Zsigmondra gondoltak.

Pázmány a bonyolult helyzetet higgadtan ítélte meg; ábrándozók és kalandorok által nem hagyta magát elragadtatni. Előtte a jogtisztelet, az egyház fölvirágzásának és a béke föntartásának érdeke volt a mérvadó tekintet. Katalin Erdély törvényes uralkodója volt; kormányzása a béke és a kath. egyház érdekeire előnyösnek látszott; míg ezeket a két protestáns jelölt veszélylyel fenyegette; a kath. jelölteknek, visszaemlékezve azon kudarczra, melyet a bécsi udvar Homonnai Györgygyel szenvedett volt, nem jósolhatott sikert. Eszerint kárhoztatta azon törekvéseket, melyek Katalin megbuktatására czéloznak.

Mindazáltal másfelől nem tartotta czélszerűnek, hogy a király fegyveres hatalommal támogassa Katalint, és miatta akár a törökökkel, akár az erdélyi rendekkel háborúba bonyolódjék. Nem volt titok előtte, hogy a fejedelemasszony uralma ingatag alapon áll. Ő tehát a jog és opportunitás szempontjából egyaránt a be nem avatkozás politikáját ajánlotta.[307]

A király osztozott a prímás fölfogásában. Esterházi, ki mintegy hétezer embert gyüjtött össze, és azzal Prépostvári érdekében támadólag készült föllépni, utasítást kapott, hogy figyelő állást foglaljon el. Katalin pedig kénytelen volt a királyi jóakarat irott nyilatkozataival megelégedni.

A fejedelemasszony, vetélytársai készületeivel szemben, mind sürgetőbb kérésekkel fordult Bécsbe és Pázmányhoz is. «Uraságodat – irja az utóbbinak – mint szeretett atyánkat kérjük, a veszélyek közepett, ne. hagyjon el minket.»[308]

Az esdeklések Pázmányra hatástalanok maradtak. De mikor nyár végén Bethlen István fia és veje váratlanul a király területére törtek, és a csapatokat, melyekkel találkoztak, szétverték, a béke megsértésének tényével szemben, első pillanatban megbarátkozott azon gondolattal, hogy a merényletért boszút kell állni, és a fejedelemasszonynak segítséget kell nyujtani.[309]

A nádor örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy harczias szellemü politikáját érvényre emelje; és hadsereg élén készült Prépostvárit Erdély fejedelemségébe bevezetni. De Pázmány csakhamar ismét visszatért korábbi állásához, és keresztül vitte, hogy egyelőre követ küldetett Erdélybe, annak tisztába hozása végett, vajjon a támadás a kormányzó és az országtanács tudtával történt-e?

II.



Épen ekkor Erdélyben a válság bekövetkezett. Bethlen István nem vélte többé halasztandónak Brandenburgi Katalin megbuktatását. És mivel attól tartott, hogy nem lesz képes magát választatni meg, gyűlöletének föláldozta nagyravágyását, és RÁKÓCZI GYÖRGYnek, Zsigmond fejedelem fiának, Sárospatak urának, ajánlotta a fejedelemséget, ki azonnal fegyveresei élén Erdély felé indúlt.

Szeptember második felében Kolosvártt országgyülés tartatott. Katalin a közelégületlenség fenyegető nyilatkozatainak nyomása alatt, lemondott. De ekkor a rendek túlnyomó többsége BETHLEN ISTVÁNt kiáltotta ki fejedelemmé. Ez a választást elfogadta, és most Rákóczit követei által arra igyekezett rábírni, hogy igényeiről mondjon le. A két vetélytárs abban állapodott meg, hogy a fejedelmi szék betöltését a rendek újabb választására bízzák. Időközben mindketten azon fáradoztak, hogy párthíveik számát szaporítsák, és a király támogatását megnyerjék.

A magyar tanácsosok november 21-én a prímás sellyei kastélyában gyűltek egybe, hogy a teendők iránt megállapodásra jussanak. Mindnyájan egyetértettek az iránt, hogy a két jelölt közől Bethlen Istvánnak kell előnyt adni, mert a békét és a kath. egyházat kevésbbé fogná fenyegetni mint Rákóczi.[310] De ezen határozatukkal elkéstek.

Néhány nappal utóbb, deczember elsején, a segesvári országgyűlés Rákóczit választotta meg fejedelemmé, és ez ellenszegülésre nem találva, azonnal átvette Erdély kormányát.

Ezen esemény híre a magyar politikusokat mélyen megdöbbentette. Élénk aggodalmakkal néztek a jövendőbe. De habár a bizalmatlanságban és ellenszenvben, melyet Rákóczi személye iránt tápláltak, mindnyájan találkoztak: azon kérdés, hogy minő magatartást kelljen elfoglalni, a király tanácsosait két részre osztotta.

Esterházi nádor, a fejedelem engesztelhetetlen ellensége, az ország és a dynastia érdekében mellőzhetetlenül szükségesnek hirdette, hogy a király Rákóczit ne ismerje el, és fegyver hatalmával foszsza meg a fejedelemségtől. Sennyei cancellár buzgón támogatta. A többi tanácsosok közől kevesen állottak részökön.

A magyar és német tanácsosok túlnyomó többsége Pázmány körül csoportosúlt. A prímás nem feledte ugyan el az üldözés tényeit, melyekkel Rákóczi 1619-ben a katholikusok ellenséges érzületét vonta magára; de nagyobb veszélyek elhárítása végett, az ország és a dynastia érdekében, ellenezte azt, hogy a király támadólag lépjen föl ellene; mert ezzel kényszerítené, hogy a törökök karjaiba vesse magát, és az ausztriai ház külső ellenségeivel szövetkezzék. Ő úgy okoskodott, hogy Rákóczi, ha magára van hagyatva, jelentéktelen állást foglal el; de mihelyt a portával, a protestáns államokkal és a magyarországi elégületlenekkel szövetkezik, félelmessé válik, és Magyarországot a fölkelés lángjával bármikor elboríthatja. Ha a háborít Rákóczira nézve kedvezően dől el, nem volt kizárva azon lehetőség, hogy Magyarország egészen elszakad a Habsburg-háztól, vagy legalább jelentékeny része Erdélyhez csatoltatik.

Ellenben ha a király Rákóczit legyőzi, Pázmány attól félt, hogy Erdély elveszti önállóságát. Már pedig ő is azon államférfiakhoz tartozott, kik Erdély külön állásában Magyarország alkotmányos szabadságainak és a magyar államférfiak tekintélyének egyik biztosítékát látták, a német befolyás uralomra törekvő igényei ellen.

E tekintetben nem egyszer föltárta legtitkosabb gondolatait Kemény János, a későbbi szerencsétlen erdélyi fejedelem előtt, ki mint Brandenburgi Katalin és Rákóczi György követe többször megfordult a prímási udvarnál. «Im látod édes öcsém, – mondá néki egy alkalommal – nékünk elégséges hitelünk, tekintetünk vagyon most a mi kegyelmes keresztyén császárunk előtt; de csak addig durál az, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni; azontúl mindjárt contemptusban jutván, gallérunk alá pökik a német.»[311]

Pázmány tehát az javasolta a királynak, hogy Rákóczit, ha az a béke föntartására nézve megnyugtató biztosítékokat ád, ismerje el. És mikor ez ügyben Rákóczi az ő közbenjárását kérte ki, előtte sem titkolta el álláspontját. «A mi meglett – irja neki – arról tanácskozni, vagy azt feddeni, úgy látszik alkalmatlan. Azért arról én sem szólok. Hanem a jövendőről bizony igen méltó gondolkodni kegyelmednek. Mert ha Erdélyre és e darab földre vonzza Nagyságod császár ő felsége hadát, másfelől a török segítségét veszi, annak a vége mi lészen, csak Isten tudja. Az bizonyos, hogy ez a szegény maradék haza mind elpusztul... Azért Uram kegyelmed okosan cselekszi, ha császár ő felségének kedvet keres, és magát megalázván békességes mediumot követ. Ez pedig ugy lehet meg, ha kegyelmed megismervén, hol és miben vádoltatik, azt úgy complanálja, hogy semmi ok fönn ne maradjon a gyűlölségre.» Ezen vádak arra vonatkoztak, hogy Rákóczi a hajdúkat magához vonta, a töröknek várak átengedését igérte, a felső magyarországi megyékre vágyódik, és a katholikusokat üldözni készül. Szükséges, hogy magát igazolja, és mindenekelőtt a hajdúkat a király hűségére bocsássa vissza. «Ha ez meglészen, és a többi punktumokban is kegyelmed ő felségét assecurálja, bizony uram én is igen jó szívvel fáradozom abban, hogy csendességre fordúljon a dolog… Én uram, egyházi ember vagyok, minden tehetségemmel a békességet promoveálom, csak kegyelmed meg ne fogyatkozzék.»[312]


I. RÁKÓCZY GYÖRGY FEJEDELEM.
(Egykorú metszet után, mely a Történelmi Képcsarnok tulajdona.)

Rákóczi szívesen fogadta a prímás nyilt őszinteségét, melylyel a békés kiegyenlítés alapját és módját kijelölte. Ezt annál készségesebben karolta föl, mert a portáról kedvezőtlen hírek érkeztek, és a szultán a megerősítő oklevelet oly alakban mint az erdélyi rendek kívánták, vonakodott kiállítani. Sietett tehát Pázmányt biztosítani, hogy a hajdúkat visszabocsátja, a töröknek várakat nem igért, a felsőmagyarországi vármegyékre nem vágyódik, és a katholikusok iránt méltányosságot fog tanúsítani. Ezek után fölkérte, hogy a királytól segítséget eszközöljön ki részére; mert ha ezt meg nem nyeri, kénytelen a szultán minden kívánatát teljesiteni, mi romlást hozna a kereszténységre, melytől ő elválni nem akar.[313]

Pázmány azon törekvését, hogy a királyt Rákóczi elismerésére és támogatására birja, meghiúsította Esterházi nádor, ki II. Ferdinándtól a fejedelemmel való tárgyalások vezetésével bízatott meg, de égett a vágytól, hogy hadai élén ellene indúljon. «Nem hagyom – szokta volt mondani – megtollasodni egész repülésig; hanem míglen csak pihes, addig előzöm meg».

Rákóczi tudta ezt; azért óhajtotta, hogy a tárgyalások Bécsben folyjanak, a mely esetben Pázmány gyakorolt volna azokra irányadó befolyást. Pázmány elé terjesztette tehát ajánlatait; kinyilatkoztatva, hogy ha azokat visszautasítják, kénytelen lesz oda fordulni, honnan segítséget várhat, mert a fejedelemségtől csak halál vagy fegyver foszthatja meg.[314]

Pázmány ismét szószóló gyanánt lépett föl mellette.[315] És a király megengedte, hogy Rákóczi Bécsbe küldhesse követeit. De Esterházi időközben már megkezdette Kassán az alkudozásokat, sőt február végén előleges egyességet kötött; ő tehát a király elhatározása által compromittálva látta magát, és Pázmány ellen heves kifakadásokban és sértő gyanusításokban tört ki neheztelése. A cancellár közbevetésére, a király az alkudozásoknak Kassán való befejezését rendelte el; de a nádort utasította, hogy az egyesség létrejötte elé akadályokat ne gördítsen.

Pázmány ebben is megnyugodott; sőt befolyását Rákóczi követeinél arra használta föl, hogy őket a nádor irányában engedékenységre hajlítsa. Kovacsóczi István cancellárhoz intézett levelében így szól: «Kegyelmedet, mint régi jóakaró fiamat akarám e levél által tudósítani, hogy ha kegyelmed hazáját és fejedelmét szereti, nemcsak a fejedelmet informálja, de maga is legyen azon, hogy concludáljanak Palatinus urammal».[316]

Kevéssel azután , hogy e levél rendeltetése helyére érkezett, ápril 2-dikán, (1631.) létrejött a kassai egyesség. A király Rákóczit Erdély és a kapcsolt részek fejedelméül elismerte; a mozgalmak részeseinek amnestiát biztosított. A fejedelem viszont kötelezi magát, hogy ünnepélyes követséggel megengeszteli a királyt, a hajdúkat szolgálatába nem fogadja; sőt titkos iratban azt is igéri, hogy területéből semmit sem idegenít el, és a törökök terveit a királylyal közölni fogja.

Ezen egyesség Pázmány békés politikájának diadala, melynek értéke és jelentősége kezdetben nem volt egész kiterjedésében fölfogható, de csakhamar kitünt, mikor Gusztáv-Adolf a svédek hős királya a Habsburg-házra és a németországi katholicismusra halálos csapást készült mérni, és csatlakozásra szólította az erdélyi fejedelmet is, ki azonban ajánlatait visszautasította.

Azon válságos helyzetben, melybe a császári ház az 1632-ik év folyamán jutott, a végveszélytől csak az mentette meg, hogy a szultán és az erdélyi fejedelem semleges maradt. Ha Esterházi harczias politikája emelkedik érvényre Pázmány bölcs mérsékletével szemben, mindkettő nyilt támadása következik be. És ha a török most olyan erőt fejt ki, mint egy század előtt I. Ferdinánd, vagy félszázad múlva I. Lipót ellen: a nyugat és kelet felől jövő támadásoknak II. Ferdinánd nem lett volna képes ellenállani.

III.



Köztudomású volt, hogy Gusztáv-Adolf követei járnak Rákóczinál, és Magyarország trónjának elnyerésével kecsegtetve igyekszenek őt actióba vonni. És bár ő megnyugtató biztosításokat küldött Bécsbe, ott azoknak senki sem adott hitelt. A magyarországi kormányférfiak körében is mindenki biztosnak hitte, hogy a kedvező alkalmat meg fogja ragadni, és hogy a király részéről sikeres ellenállásra találni nem fog. Pázmány már biztos helyről gondoskodott, hová Nagyszombatból elvonuljon, és a komáromi erősséget szemelte ki menhelyül.[317] Egyszersmind rábirta a királyt, hogy Rákóczi némely ujabb igényeit elégítse ki, és eczélból tárgyalásokat indítson meg vele.

Épen ekkor következett be a svéd király hősi halála a lützeni csatatéren. (1632. november 6.) Ezen esemény hatása alatt, Rákóczi örömmel karolta föl a bécsi ajánlatokat. A két fél biztosainak találkozási helyül Eperjes jelöltetett ki.

Pázmány hű maradván politikájához, befolyását mindkét félnél arra használta föl, hogy a béke föntartását és megszilárdulását biztosítsa. «Mert akarnám – írja Rákóczihoz intézett egyik levelében – ha ezt a kevés magvarságot jobb időre tartanók és egymást ne fogyatnók; kitudja talán Isten könyörűl romlott hazánkon, és a természet szerint való ellenségtől (a töröktől) megmenti.»[318]

Míg ekként Rákóczi előtt a magyar nemzet érdekeit hangoztatta; a bécsi udvarnál oda hatott, hogy a fejedelem által kivánt munkácsi és mádi uradalmak átengedését ne tagadják meg. «Az én nézetem szerint – írja a királynak – Magyarország békességét fönn kell tartanunk, bármily áldozattal járjon is; főleg míg Németországban a háború foly. A magyarországi protestánsok körében olyan nagy ingerültség uralkodik, hogy ezen oldalról komoly veszély fenyeget. Felséged ne hallgasson azokra, kik nem riadnak vissza attól, hogy Magyarországban háborút támaszszanak, és így felséged bonyodalmait szaporítsák.»[319]

Mindazáltal Rákóczi kívánatai lényeg és forma tekintetében olyanok voltak, hogy azok elfogadására a királyi biztosok nem érezék magokat följogosítva, és újabb utasításért folyamodtak. A király pedig Pázmány és Esterházi tanácsát kérte ki. Ezek ez alkalommal is ellentétes álláspontot foglaltak el. A nádor azon meggyőződésben volt, hogy ha Rákóczi kívánatait most teljesítik, csakhamar újabb igényekkel fog előállani, és a békesség soha sem lesz biztosítottnak tekinthető. A prímás ellenben azt hitte, hogy a fejedelmet meg lehet nyerni, és egyébként is a jelen időpont nem alkalmas a fejedelem és a porta ellen háború indítására.[320]

A király nem tudta magát elhatározni, és ápril első napjára Bécsbe hívta magyar tanácsosait. Pázmány ezen alkalommal terjedelmes emlékiratban fejtette ki nézeteit, melyek a helyzet világos fölfogása és az összes érdekek számbavétele, éles logika és szabatos formulázás által az ő magas színvonalon álló politikai képességeit hirdetik.

Elismeri, hogy Rákóczi magatartásával arra szolgáltatott okot, hogy a király megfenyítse; ellenben jutalmazva őt, talán újabb merényekre fogja buzdítani. Mindazáltal a tényleges viszonyok között, tekintetbe véve a német birodalom válságos helyzetét, hacsak egy esztendőre is vissza lehet tartani az ellenséges föllépéstől, érdemes engedményeket tenni neki. De még ha Németországban a béke helyre is áll, a birodalom és az örökös tartományok ereje teljesen föl van emésztve, amiért is a török háborút minden áron távol kell tartani. A tengeren, a szélvész megszüntével a hullámok zajlongása még több napig tart; hasonlóképen az államokban a háború befejezése után, megújulásának veszélye nem enyészik el; a hamu alatt tovább ég a parázs és könnyen lángra kap. És miként a hosszú betegség után az arcz halványsága és az erők kimerűltsége jobban szembetűnik; az államokban csak a béke létrejötte után érezhetők teljesen a háború vészteljes utóhatásai. Ezért a jólelkű uralkodók mindig azon voltak, hogy népeik a béke áldásait időnként élvezhessék.[321]

A király a részletekre nézve Pázmány javaslatait elfogadta, kivéve Munkácsra vonatkozólag, melynek átengedésétől vonakodott. De a fejedelem viszont kijelentette, hogy kívánatáról nem mond le. Pázmány ekkor még hathatósabban ismételte tanácsát. «Munkács váráért – úgy mond – Magyarországra háborút vonni nem szabad. Rákóczi azt hiszi, hogy ha ő Munkácsról lemond, azt a nádor kapja meg; már pedig készebb a végletekig menni, mint megengedni, hogy az a vár a nádoré legyen, kinek szomszédságától retteg. Ha pedig támadásra szánja el magát, a magyarországi rendek kevés kivétellel mind hozzá csatlakoznak, és ellenállás nélkül nyomúlhat Nagyszombatig, innen Morvába!»[322]

Ezen komoly fölszólalás nem tévesztette el hatását. A király új utasítást küldött Eperjesre, és Pázmány tanácsára[323] nehány nap mulva aláirta az egyességet, kiállította az amnestiáról szóló okmányt. De épen azon körülmények, melyek Bécsben az engedményeket kierőszakolták, a fejedelmet követelőbbekké tették. A harcztérről érkezett hírek, az ellenség előnyomulása Sziléziában, a svéd diplomatia újabb fondorlatai, békés hajlamait megingatták. Május közepe táján újabb alkudozást kezd a svédekkel, és török-tatár hadakat vár.

Most már nem elégedett meg azzal, mit részére az eperjesi megállapodások biztosítottak, s azoknak némely pontjai ellen kifogást tett. Ezen váratlan bonyodalom az udvarnál nem csekély megdöbbenést okozott. A király és tanácsosai határozatlanok voltak; haboztak kimondani az eldöntő szót. A külpolitikai viszonyok alakulását kívánták bevárni. Ezért az eperjesi biztosok egy hónapon át várakoztak a királyi resolutióra.

Időközben Esterházi Miklós egy magánügy időszerűtlen szőnyegrehozásával majdnem nyilt összeütközést idézett elő. A nádor Rákóczi által kiállított, 10 ezer tallérról szóló kötelezvénynek volt birtokában, és habár a fejedelem azt állította, hogy az összeget kifizette, k. iratot eszközölt ki magának, mely fölhatalmazta, hogy a követelést Rákóczi magyarországi jószágaiból birói karhatalommal hajtsa be. Mire június első napjaiban Szepesmegye által a fejedelem ledniczei jószágát foglaltatta el. Ez természetesen nagy mértékben fölingerelte Rákóczit, ki biztosai által Eperjesen óvást emelt, és repressáliákról gondolkodott. Tudatta Pázmánynyal, hogy oltalmazni fogja jószágait. «Ennyi hatalmas ellenségi lévén fönn ő felségének – írja – talán mi is lehettünk volna ő felségének akadályára. Mi csaknem földig alázván magunkat az ő felsége kívánságinak is nagy részint alábocsátottuk magunkat és magunk privatumánál fölebb becsülvén az ő felségével való békességünket, szegény hazánk s nemzetünk megmaradását, romlásának eltávoztatását, holott bizony higye kegyelmed, most is sok felől való ingerlések, izenetek, irások forognak körülöttünk, azt követtük, a mi a jó egyességet fölépíthetné. Ha azért palatinus uram mégis tovább kezd menni és procedálni, mi is a szerint kezdjük oltalmazni jószágunkat: sem frigytörésnek, sem ő felsége ellen való dolognak ne vélje, itélje és magyarázza senki, hanem magunk becsületének és jószágunknak oltalmazásának ismerje. Ha mi romlás, pusztulás, keresztény vérontás ebből fogna kerekedni, adjon az Úristen és ő felsége előtt számot az róla, a ki oka leszen.»[324]

Pázmány mindent megtett, hogy a nádor elhamarkodott föllépéséből keletkezett bajoknak elejét vegye. Közbevetésére a király a perlekedő felek között egyességet hozott létre.[325]

Ezen kellemetlen episod után június vége felé az eperjesi alkudozások megújultak; anélkül azonban, hogy előrehaladnának. A fejedelem nem akart engedni. A király tanácsosai a további engedékenységet az ország becsületével és a király tekintélyével nem hitték megegyeztethetőnek. Előterjesztésök alapján a király arra határozta el magát, hogy nem enged. És biztosai kijelentették Eperjesen, hogy a király a megállapíttatott föltételektől el nem tér, vagy legfölebb azon engedményre kész, hogy a vitás ügyek eldöntése a törvény útjára bocsáttatván, azok mellőzésével köttetik meg a béke.

Rákóczi szilárd volt. A propositiót elvetette. Eként már-már kényszerítette a királyt, hogy az alkudozásokat meg szakitsa. Esterházi sürgette ezt, s háborút javasolt.

De Pázmány áthatva a józan politika és a keresztény humanitás szellemétől, ennek most ismét méltó tolmácsa vala Túrócz bérczei közől, hol a magányban üdülést keresett, és a honnan ép oly világosan látta át az erdélyi politika téveteg útjait, mintha a bécsi titkos tanácsban ült volna. «Az erdélyi fejedelem eljárása – írja a királynak – tisztán mutatja, hogy határozatait a körülményekhez szabja; mikor felséged veszteségeiről értesült, bátorsága növekedett és az alkudozásokat halogatni igyekezik; vagy azért, hogy nagyobb engedményeket csikarjon ki, vagy hogy szakíthasson, ha a külesemények kívánatossá teszik. Mit kelljen most tenni, arra nézve nagy zavarban vagyok. Azt biztosan tudom, hogy a megyei fölkelés nem elégséges Rákóczi megfékezésére. A birodalmi hadból küldhetni-e alkalmas sereget Magyarországba, azt nem tudom. Kihirdetni a fölkelést, ellenségnek nyilvánítani Rákoczit, mielőtt kihágásainak megboszulására képesek lennénk, nem tanácsos. Nagyon ajánlom tehát felségednek, hogy ha csak lehet, ne szaporítsa ellenségei számát, és az erdélyi összeütközés alkalmából török háborút ne vonjon magára.» Mindamellett javasolja, hogy a király határozott és méltóságteljes hangon írjon a k. biztosoknak, kik a levelet eredetiben mutassák elő az erdélyieknek. A levél az ő fogalmazványában így hangzik: «A király megütközését fejezi ki a fejedelem eljárása fölött, melyszerint minduntalan új követelésekkel lép föl. Ezeket nagy részben nem tőle függ teljesíteni; magánosokat nem kényszeríthet s nem is akar kényszeríteni; ha a fejedelem velök tárgyalni kíván, tetszésétől függ. Ezekután, ha a fejedelem biztosai hajlandók elfogadni a megállapított (május 6-iki) békeokmányt, jól van; de más békeokmányt nem fog kiállítani, újabb alkudozásokba sem bocsátkozik, mivel látja, hogy a fejedelem alkalmat keres az alkudozásokat végnélkül halogatni.»[326]

A prímás levele súlyos tehertől könnyíté meg a király habozó lelkét. Tanácsosai meg voltak oszolva; az egyik rész az alkudozások megszakítását s a háború megindítását sürgeté, a másik engedékenységet javasolt. Mindkettő heteken át ostromolta előterjesztéseivel , anélkül , hogy határozatlanságából kiragadni képes lett volna. Pázmány közvetítő javaslatai megnyerték tetszését s egész terjedelmökben elfogadta azokat. Eperjesi biztosainak levelet irat, mely a prímástól nemcsak eszméit, hanem szavait is kölcsönzi.[327]

A királyi biztosok Eperjesen sietnek bemutatni a vett k. iratot Rákóczi képviselőinek. Ezek, az erőteljes szavakból meggyőződtek, hogy a király engedékenysége végső határait érte el. Mivel pedig utasítva voltak, hogy a tárgyalások eredménytelen megszakítását kerűljék, fölhagytak követeléseikkel, és megnyugvásukat fejezték ki a királyi határozat fölött. A május 6-án elfogadott előleges egyességet mindkét rész biztosai nehézség nélkűl megerősítették, és szeptember végnapjaiban létrejött az eperjesi békekötés.

Amint a béke létrehozása nagy részben Pázmány fáradozásainak eredménye volt, úgy megszilárdítása és állandósítása is folytonos gondoskodásának tárgyát képezte. Szivélyes vonatkozásai Rákóczihoz mindinkább a benső barátság jellemét nyerték. Sűrűn járatnak egymáshoz futárokat és váltanak leveleket, ezek részére titkos jegyeket állapítva meg.[328]

Rákóczi csakhamar oly helyzetbe jött, hogy Pázmány jóakarata reá nézve újabban nagy fontosságot nyert.

A szultán 1634 tavaszán háborúra készült a lengyel király és a moldvaországi vajda ellen. Rákóczit is fölhívta, hogy hadaival a török sereghez csatlakozzék. Rákóczi el volt határozva, hogy a keresztény fejedelmek, egyúttal szövetségesei, elleni háborúban nem vesz részt; de a szultán haragját sem akarta magára vonni. Nehéz helyzetében Pázmányhoz fordúlt tanácsért. Ez azt javasolta, igyekezzék meggyőzni a portát, hogy hadait nem vezetheti ki Erdélyből, mert ha ezt tenné, a király az alkalmat fölhasználná a tartomány megtámadására. És oly tervvel lépett föl, mely nem kevésbbé bizonyítja találékonyságát, mint szolgálatkészségét. Hogy Rákóczi a portán elhitethesse, hogy a király részéről fenyegetve van, II. Ferdinándot némi színlelt fegyveres mozgalmakra igyekezett birni.[329]

Azonban a színlelt «rözgőlődés»-ből csaknem komoly összeütközés keletkezett. Esterházi nádor a titokba nem volt beavatva. Mikor Rákóczi fegyverkezéseiről értesült, úgy vélte, hogy Magyarország ellen vannak irányulva, és közfölkelést hirdetett a megyéknek. Csak Pázmány erélye – bár sok személyes kellemetlenség árán – volt képes elhárítani a veszélyt, melyet a nádor túlbuzgalma már-már fölidézett.

Pázmány a következő (1636.) évben is több szolgálatot tett Rákóczinak. Viszont a fejedelem sem fukarkodott hódolatának biztosításával, és különösen a keleti híreket megjelentve, igyekezett hűségét tanusítani. «Ő Felsége igen kedvesen vette – írja neki egy alkalommal Pázmány – és én általam köszöni ezt a confidentiát; minden jóakaratát ajánlván kívánja, hogy félbeszakadás nélkül végig continuálja kegyelmed azt e jóakaratot és senki szavára avagy bátorítására oly dolgot ne cselekedjék kegyelmed, amivel Isten és az igazságos végezés megbántódjék.»[330]

IV.



I. Rákóczi György fejedelmi kormánya korántsem volt oly zavartalan, mint hatalmas elődeé. Szüntelenül veszélyeztette némely főurak ambitiója és a rendek egy részének elégületlensége, melyet azzal idézett föl, hogy súlyos terheket rótt ráfok; kimélet nélkül járt el azok irányában, kik neheztelését magokra vonták; és magyarországi urakat nagy kedvezésekben részesített, erdélyi méltóságokra emelt.[331]

Mindamellett Székely Mózest és Zólyomi Dávidot, kik megbuktatására kísérletet tettek, könnyen sikerűlt ártalmatlanokká tennie. Félelmesbb ellensége volt Bethlen István, mert a nevét és testvére emlékét környező varázs fokozta hatalmát. Ez 1636-ban az elégületlenek élére állott.

Régen megbánta volt engedékenységét, melyet a fejedelemségről 1630-ban lemondva, bizonyított; a fölébredt hatalomvágy szüntelenűl nyugtalanságban tartotta. Rákóczi nem volt iránta hálás; személyes és családi érdekeit több ízben megsértette. És bár Pázmány megkísérlé őket kiengesztelni:[332] az ellenségeskedés nyilt kitörésére nem kellett soká várakozni. Erre magában véve kevéssé jelentékeny eset adott alkalmat.

1635 őszén történt, hogy Bethlen István fia, Péter gróf egyik gazdatisztét annyira elverte, hogy az néhány nap mulva meghalt. A fejedelem a bűnöst a törvényszék elé idézte, s mivel Magyarországba menekülvén, meg nem jelent, fő- és jószág-vesztésben marasztalta el. Az atya az igazság tényében a fejedelem gyülöletének nyilatkozatát látta. Kétségbeesett lépésre határozta el magát. 1636 első napjaiban Budára sietett, hogy a basa által a porta támogatását eszközölje ki. Ugyanakkor proclamátiót bocsátott ki Erdély rendeihez, melyben a fejedelem törvényszegéseit fölsorolván, kijelenté, hogy hazájának sérelmeit orvosolni fogja. II. Ferdinándhoz is fordult, Esterházi és Pázmány közbenjárását kérte ki. «Nem is tudom – írja az utóbbinak – mint lehessen kegyelmedtől faveálni olyan embernek, ki a kegyelmetekre való rohanásra minden alkalmatossággal kész volna, és a ki szomjuhozva a maga telhetetlen kívánságáért, mostan is kétszeri hite és frigye ellen, az ő felsége æmulusit meg nem szünik ő felsége ellen szorgalmazni. Ellenben mint deserálhatna kegyelmetek engemet, ki soha semmit nem vétettem, sőt szolgálni igyekeztem.»[333]

A király parancsára január utolsó napján a magyar tanácsosok Nagyszombatban gyülekeztek össze, hogy a teendők iránt tanácskozzanak. Tizenhárman jöttek össze a prímási palotában. Pázmány és Esterházi ez alkalommal ismét ellentétes állást foglaltak el.

A nádor szívesen látta a fejedelem szorongatott helyzetét, melyet megbuktatására akart volna kizsákmányolni. Ezt azonban nem merte nyiltan kimondani. Egyelőre azon nyilatkozatra szorítkozott, hogy a fejedelmet nem szabad segélyezni, mert ez által a portát fölingerelnék; Bethlent sem lehet megtámadni, sőt a közvetitő szerepét sem tanácsos elfogadni; be kell várni az események további fejlődését; a fejedelemnek pedig javasolni kell, hogy ha magát versenytársával szemben nem érzi elég erősnek és biztosnak, mondjon le, és a fejedelemség betöltését hagyja az erdélyi rendek szabad választására.

Pázmány, miként ezelőtt, most is Rákóczinak határozott támasza volt; bár ő sem volt hajlandó miatta hazáját a háború veszélyeinek tenni ki. Azon elvet állította föl, hogy sem Bethlennek, sem Rákóczinak nem szabad a magyar területen való hadfogadást megengedni. De miután a fölvidéken általán azt hiszik, hogy Bethlen a király jóváhagyásával kelt föl: a királynak ki kell nyilatkoztatnia, hogy Bethlen tettét rosszalja, őt maga nem segíti, és alattvalói által segíttetni nem engedi.

A tanácskozmány abban állapodott meg, hogy a királynak nem tanácsos ugyan nyiltan Rákóczi pártjára állania; de mégis kedvezni kell néki, amennyiben ez a törökkel fönnálló béke veszélyeztetése nélkül lehetséges; mert Rákóczi eretnek és nem egészen megbízható, de a töröktől idegenkedik és magyar szellemű;[334] ellenben Székely Mózes, a porta védencze, csak névleg keresztény, és Bethlen István is a törökkel szövetségben áll.

A nagyszombati értekezlet ezen megállapodásai, miután a cs. titkos tanács jóváhagyását és a királyi szentesítést kinyerték, a magyar politikára nézve irányadókká lettek.[335]

Pázmány ugyanakkor Rákóczival szoros összeköttetésben állott; bátorította és tanácsaival támogatta. «Az Istenért kérem a fejedelmet, – üzeni néki követe által márczius elején – vigyázzon magára, ott bent valami árultatás ne legyen; mert ha úgy leszen, sokkal kell inkább attól tartani, hogy nem mint budai basától. Pénzét ne kimélje, mert fejedelemnek mindenkor lehet pénze. Ugy gondolkodjék felőle, hogy ha Bethlen István szándékát viszi végben, itt sem maradhat miatta, mivel sokkal tovább fog terjedni a dolog, hogy nem mint Bethlen István kívánná; mert lator a török. Pacsirta módjára cselekedjék; ne bátyjára, ne sógorára, (mert azokban sokszor megcsalatkozik ember) hanem magára bízza a dolgot. Szerettesse magát alattvalóival.»

A prímás levelei, bár a szokottnál rövidebbek; mert üzeneteit szóval vitték meg a küldöttek, szintén tanúskodnak a meleg érdeklődésről, melylyel ügyét fölkarolta. «Igen méltó kegyelmednek vigyázni – irja egy alkalommal – és készületlen nem maradni. Mert nem jó volna ama veszedelmes szót: non putabam – mondani. Isten adja a kedvetlenségeket és veszi is el. Azért Istennek kedvét kell keresni elsőben is. Én mint ilyen beteges vén ember sokat nem ajánlhatom magamat; de amiben lehet, kegyelmednek barátságosan szolgálok.»[336] És egy másik levelében: «Az én vékony tetszésem az, hogy a kegyelmed dolga ezt a három diligentiát kívánja. Először, hogy az alattvalókat magához kapcsolja, azok jóakaratát kötelezze, mert anélkül minden egyéb emberi medium haszontalan. Másodszor, hogy a törököt mind adománynyal lenyomja, mind a beléjek csepegett opiniókat kivegye. Harmadik, hogy senkire úgy ne támaszkodjék, hogy magára gondot ne viseljen; ha mindent elkölt is kegyelmed, ha a fejedelemségben marad, mindene leszen... Mindenekfelett Istent engesztelje kegyelmed, aki adja és osztja a fejedelemségeket.»[337]


PÁZMÁNY TITKOS JEGYŰ LEVELE RÁKOCZIHOZ 1636 NOV. 20.
(Eredetije a gyulafehérvári Batthyány-könyvtárban.)


RÁKÓCZI TITKOS JEGYŰ LEVÉL FOGALMAZATA PÁZMÁNYHOZ 1636 MÁRC.
(A gyulafehérvári Batthyány-könyvtárban levő eredetiről.)

Ezalatt a király Pázmányt megbízta, hogy a két versenytárs között mint közvetitő lépjen föl.[338] A prímás haladék nélkül írt Bethlennek, hogy őt a békére hajlítsa. «Noha a kegyelmed irási – úgy mond – vádolják a fejedelmet, de a fejedelem jussinak is, melyekkel menti magát kegyelmed irási ellen, foga vagyon… De bár menthetlenül úgy volnának is, amiket kegyelmed a fejedelemről ir, mindazokért sem szabad kegyelmednek a keresztyénekre törököt, tatárt vinni. Talán ezt a kegyelmed prédikátori javallják, de a mi theologiánkban bizonyos tudomány ez. És akárki mit mondjon, lélek kárhozat alatt tartozik kegyelmed, hogy törököt, tatárt ne támaszszon a keresztyénségre.» Meggyőzni igyekezett őt, hogy a törökben bíznia nem lehet, de hatalmában áll méltányos föltételek alatt állandó és őszinte egyességre lépni a fejedelemmel. Mire nézve fölajánlotta közbenjárását és fölszólította, hogy kívánatait és fölhatalmazásokkal ellátott követét küldje hozzá.[339]

Bethlen, vagy mert még bízott a török pártfogásban, vagy mert Pázmány pártatlanságában nem hitt: vonakodott őt a fönforgó viszály birájává tenni.[340]

A király most némely intézkedéseket tett, melyek Rákóczi személve iránt jóindulatát teljes világosságba helyezték. Ugyanis a fölső vidék hatóságainak meghagyta, hogy Bethlen Péternek a törökökkel váltott leveleit fogják föl; a budai vezért pedig intette, hogy ne engedje magát a béke felbontására csábíttatni; nem ellenzé, hogy Rákóczi a Szepességben zajtalanul «dobolás nélkül» toborzhasson, és a lengyel segédhadat magyar területen át vezethesse Erdélybe. Sőt kilátásba helyezte, hogy, ha a török által megtámadtatnék, a magyar fölkelést védelmére küldi. Mindezen engedmények Pázmány befolyásával történtek.[341]

V.



A király jóakarata Rákóczira nézve most annál nagyobb jelentőségű volt, mert a török támadás veszélye megujult. A budai basa a portáról parancsot kapott, hogy Bethlen Istvánt az erdélyi fejedelemség birtokába vezesse be.

Pázmány aggódni kezdett. Féltette Rákóczit, tudván, hogy ez alattvalóinak lelkes támogatására egyátalán nem számithat. «A töröknek támadása Erdély ellen bizonyosnak látszik; – irja a bécsi kormány élén álló Leopold főherczegnek – Isten tudja, mi lesz vége. Félek, hogy a fejedelmet saját alattvalói elárulták.»[342] Nem mulasztotta el, bátorítani, jó tanácsaival támogatni a szorongatott fejedelmet. «Kegyelmed meg ne ijedjen; mert Isten az, a ki a pogány ellen megsegíti a keresztyéneket… Ha látja kegyelmed, hogy nem bir velök és, kit Isten ne adjon, valakik az erdélyiek közöl elállanának, Váradba assecurálja kegyelmed magát… Majd eljő a tél és idő adatik mindenre. Lám Basta egynehányszor kijött Erdélyből és meg bement. Nem kell uram a keresztyénségnek ilyen szép bástyáját, mint Erdély, pogánynak hagyni. Nem kell arra szoktatni senkit, hogy csak beszaladjon a törökhöz és mindjárt vajda legyen.»[343]

Mivel félni lehetett, hogy a török Magyarország ellen is háborút indít; október elején a királyi kormány élénk tevékenységet kezd kifejteni. A megyék és hajduk fölhívattak, hogy haladéktalanul fölkeljenek. Háromezer német Magyarországba indíttatott. A kassai főkapitány fölhívatott, ne gátolja Rákóczi hadgyüjtését Magyarországban, ellenben akadályozza meg, hogy a király alattvalói a fejedelem ellen támadjanak, vagy a törökhöz csatlakozzanak.

Ezalatt Rákóczi követe október közepén megjelent Regensburgban, hol II. Ferdinánd ez időszerint tartózkodott, és a király által szivélyesen fogadtatott. A fejedelem kívánataira – Pázmány javaslatai nyomán – több magyar. főur és nemesember engedélyt nyert a fejedelem szolgálatába állhatni, de úgy, hogy csapataikat zajtalanul vezessék a fejedelmi táborba, és hogy ezt a király inkább tűrni, mint jóváhagyni látszassék; minélfogva az illetőknek elbocsáttatásukat, nem a király, hanem Pázmány hozza tudomásukra.[344]

Mig a király a veszély elhárításáról gondoskodott, ez akkor már tényleg bekövetkezett, sőt váratlanul el is háríttatott.

Szeptember végső napjaiban a portáról rendelet érkezett, mely az erdélyi rendeket fölszólítá, hogy Bethlen Istvánt ismerjék el fejedelmöknek. Rákóczi elég bátor volt fogságba vetni a csauszt, ki e rendeletet hozta. Mire a Gyuláig nyomult budai basa ellen indult. Október 6-án ütközetre került a dolog, mely eldöntetlen maradt; de egy vitéz hajdú hadnagy merész támadása következtében, a törökök futva hagyták el táborukat és a győzelem előnyét a fejedelemnek engedték. Egy másik kísérlet Lippa felé Erdélybe nyomulni, nem volt szerencsésebb. A budai basa egyik hadosztálya Pankotánál megveretett. Erre békeajánlatokat tett Rákóczinak, ki azokat készségesen fölkarolta. De Bethlen István föltételei most is elfogadhatlanok voltak; miért is Rákóczi a háború megujulásától tartva, szüntelenül segélyt sürgetett a királynál.

Pázmány öröme, mikor a történtek felől értesűlt, határtalan volt. «Tegnap előtt estve vettem – írja Pálffi István grófnak október 20-án – az erdélyi fejedelem levelét, melyben ő kegyelme maga kezével írja azt a nagy nyereséget, melyet Isten ő szent felsége a keresztyéneknek adott. Im kegyelmednek szóról szóra megküldöttem. Bizony dolog, nem említem a keresztyénségben, hogy ily kevés számú magyarság, nem lévén német had velök, ilyen nagy szerencsésen járt volna. Hálákat kell adnunk Istennek, hogy azt a fölfuvalkodott kevély pogányságot igy megszégyenítette.»[345]

És most kétszeres buzgalommal folytatta jó szolgálatait Rákóczi érdekében, és az ő javaslatára, Leopold főherczeg a portánál a budai basa elmozdítását sürgette. Rákóczit intette ugyan, hogy a törökkel kössön békét; azonban a mennyiben azok elfogadhatatlan föltételeket követelnének, kilátásba helyezte a király nyilt segítségét. «Ha oly szokatlan és képtelen dolgokat kívánna a török kegyelmedtől, mely nemcsak a kegyelmed becsületét sértegetné, hanem a keresztyénségnek is kárára lenne, arra kegyelmed ne hagyja magát vinni, mert ő felsége kész arra, hogy kegyelmedet megsegítse.»[346]

Pázmány komolyan vette ezen biztatást; akarta is, hogy ne maradjon üres szó. November 28-án pozsonyi palotájában értekezletet tartottak a magyar tanácsosok. Javasolta hogy követ küldessék a budai basához, azon határozott nyilatkozattal, hogy a fejedelem elűzését a király nem fogja tűrni.[347] De a prímás jóakaratú buzgalma ez alkalommal már fölösleges volt. Rákóczi deczember 4-én egyességre lépett Bethlennel és a törökkel.

Néhány héttel utóbb (1637 február 15-én) II. Ferdinandot elragadta a halál. Pázmány élénk fájdalmat érezett ezen gyászeset fölött, mely uralkodójától fosztá meg, kivel két évtizednél tovább jó- és balszerencsében a legbensőbb, mondhatnók baráti viszonyban állott, kinek bizalmát és tiszteletét teljes mértékben bírva , egyházi és politikai eredményeit nagy részben köszönheté. Hűségét és hódolatát az uj uralkodónak is fölajánlotta. «Kettő vígasztal – irja III. Ferdinandnak; – azon meggyőződés, hogy az elhunyt császár szent életének jutalmát az örök életben elnyerte, és az, hogy felséged a koronákkal az atyai erényeket is örökölte. Nem szűnöm meg Istenhez buzgón imádkozni, hogy felségedet mennyei áldásaival áraszsza el, és a kereszténység megbékítésére dicsőséggel környezze. Én agg korom s betegségem miatt képtelen vagyok felségednek szolgálni; a mi azonban erőmtől telik, szivesen, hűségesen és állhatatosan megteszem; nem is fog buzgalmam és őszinteségem csekélyebb lenni, mint a melylyel a dicső emlékezetű II. Ferdinándnak szolgáltam.» És azonnal javaslatokat terjesztett elő, a teendőkre nézve, melyek a kormány átvétele alkalmával fölmerültek.[348]

Pázmány élte végső napjait arra használta, hogy az új király és Rákóczi között szíves viszonyt hozzon létre. A fejedelmet figyelmeztette, hogy mielőbb követség által üdvözölje az új uralkodót és azt igyekezzék megnyerni.[349] Miután pedig nyugtalanító hírek érkeztek felőle az udvarhoz, sietett a királyt megnyugtatni.[350]

Pázmány legutolsó levele Rákóczihoz van intézve. Figyelmezteti a fenyegető hírekre, melyek a portáról érkeztek és gondos őrködésre inti.[351]

Ezen levelet Pázmány csak nyolcz nappal élte túl. Benne Rákóczi őszinte jóakarót, hatalmas támaszt vesztett. És mikor halála után a bécsi udvarnál érdekeit elhanyagolták, bizalmas közléseit elárulták, többször jött ajkaira és tolla alá a panasz: «Szegény Cardinál urunkkal egynehány esztendeig tartottunk confidentiát; de bezzeg ez nem történt!»[352]


41. RÁKOCZI ÉRME.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre