Aligha sokan élnek még azok közül, kik a téli bánsági hadjáratban részt vettek. Csak igen-igen ritkán találkozom eggyel-eggyel közölök. Igaz, hogy kicsi volt a sereg, mintegy 5–6000 főnyi, s aztán nem is volt valami nagy bensőség tisztikar s legénység közt, olyan, mint például az első tíz zászlóaljban, hol a közemberek nagy része is művelt egyénekből állott, kik soron kívül, mint régi cimborák, együtt mulatgattak tisztjeikkel. Zászlóaljamban, a 24-ben, sok régi osztrák tiszt volt, kik ugyan jó hazafiak s jó katonák, de kissé merevebbek voltak, mint a jurátusból, ügyvédekből lett szoros értelembeni honvédtisztek.
Eggyel azonban még találkozom olykor Pest utcáin. Köszöntjük egymást szívélyesen, azután tovahaladunk, anélkül hogy valaha a múltak emlegetésébe bocsájtkoznánk. Úgyis tudjuk mindketten, mire gondolunk akkor, mikor egymást viszontlátjuk. Fogadni mernék, hogy ő is, mint én, elhaladva egymás mellett, a pancsovai szerencsétlen hadjáratra gondol. Mert a bánsági táborozásnak nem ugyan dicső, de ez volt mégis legemlékezetesebb epizódja. Sőt bizonyos tekintetben – regényesség, festőiség vagy kalandosság szempontjából tán az egész hadjáratban nincs ehhez fogható.
A vészben nem a diadal vagy a vereség a határozó. Egy csomó francia veterán közt nem arra fog fordulni a figyelem, aki azt mondja, hogy ő ott volt Marengónál, Austerlitznél, hanem bizonnyal arra, aki azt mondja, hogy ő is egy azok közül, kik az oroszországi hadjáratban részt vettek.
Egy rövid hadjárat, népes, művelt vidéken, végződve bármily vérengző, de rövid döntő ütközettel, rendes katonaság között megharcolva, kis marsokkal; jó élelmezéssel, közönséges időjárással stb. nem sok elbeszélnivalót nyújt, mely a képzeletet hosszasan foglalkoztassa.
Nem is maga a csatatűz az, mely a katonai, illetőleg háborúi élet legnehezebb oldalát képezi. Ellenkezőleg! Az tulajdonképp annak a könnyebb része. Hanem a fáradalmak, az irtóztató testi sanyar, mely utóbb a katonát az élet iránt oly közönyössé teszi, hogy már utóbb kívánja a tüzet, mely vajha fölmentené a már kiállhatlannak vélt szenvedésektől.
Ez annyira nem dicsekvés, hogy inkább levon a katonai vitézség költői eszményiségéből, és a mesés hősiesség tényeit a rideg valóság prózai indokaira vezeti vissza. A harci vetélyek* (bravour) rugói: tiszteknél hazaszeretet (szabad országok, köztársaságok csapataiban), becsület, kötelességérzés – és dicsvágy, előléptetés reménye; a közembernél csupán hazaszeretet s valódi férfias büszkeség, kitűnni társai közt. Mindezen rugók elég erősek arra, hogy százszor halálnak rohantassák az embert; de arra, hogy a csaknem emberfölötti fáradságokat (Strapazen) kiállja, csak a muszáj képesíti, mely lehetővé teszi a katonánál azt, amit sokszor lehetlennek hisz. A híres „nem lehet, de muszáj!”
A mi tábornokaink nagyon jól megjegyezték maguknak I. Napóleon azon mondatát, hogy a győzelem titka a katonák lábában rejlik. Átalán két igen egyszerű, de hatalmas, döntő tényezőt használtak harcászatukban: nagy meneteket és aztán a szuronyrohamot. Iszonyú, a hadviselés történetében hallatlan nagy meneteket tétettek, melyek az osztrák vezéreket meglepték.
1851-ben a páduai kaszárnya szalmazsákjain heverészve sokszor a földhöz vágtam egy német hadtörténelmi könyvet, melynek címe, ha jól emlékszem: „Die Winter-Campagne des F. M. L. Schlick*.” Ebben a kápolnai, isaszegi, budai s átalán majd minden diadalaink úgy voltak előadva, mint az osztrák fegyverek győzelmei. De egyet még e könyv is elismert: a „Marschfertigkeit”* nagyszerűségét; képzelhetni ebből, minő lehetett a mi marsolási képességünk!
A bánsági harctér volt azonkívül a legkegyetlenebb. Egyik az, hogy itt ellenséges indulatú nép között voltunk, ahol, míg a felsőtáborbeli honvéd jó puha cipót, lelkes házigazdát és gazdasszonyt kapott, mi ehelyett kővel, méreggel, alattomból ellőtt golyóval találkoztunk. Aztán a rendes hadsereg habár durván, de mégiscsak fogolyként bánt a sebesültekkel vagy elfogottakkal. Itt azonban hallatlan kínzások közt végezték ki a foglyul esett honvédet. Példának okáért: fölmetszették az élő honvéd hasát, szalmát tettek belé s azt meggyújtották. Egyiknek lábát térdig megnyúzták, aztán a nyúzott lábainál fogva a napra kiakasztották: Másokat elevenen eltemettek stb. Mondhatnék még többet, de elég ebből ennyi is.
Hogyan vetődtem éppen ide, holott tetszésem szerint választhattam volna a kedvezőbb csatatért, elmondom, nem dicsekvésképpen, de csupán azért, mert jellemző az akkori ifjúság hangulatára nézve.
Jellasics elűzése után nagyban, valódi forradalmi gyorsasággal alakultak a honvédzászlóaljak. Az al-dunai táborból, hol mint saját költségemen önkéntes egy szabadcsapattal az aug. 19-i sikertelen ostromban az első ágyútüzet álltam ki, hazatérve azon célból, hogy rendes honvédzászlóaljba álljak, otthon Fehér megyében nagy betegségbe estem, melyből éppen lábadoztam, midőn lakásunktól kétórányira a pákozdi csata vívatott. Hallottam az ágyúzást egy erdős domboldalról, és rettenetesen irtóztam a gondolattól, mint fogok találkozni azon barátaimmal, akik ama csatában részt vettek! Fogják-e azok majd hinni, hogy én valóban beteg voltam? Milyen büszkék lesznek majd azok, és méltán!
Amint egészségem helyreállt, azonnal Pestre jöttem, de úgy intéztem, hogy sötét este érkezzem be. Azt hittem; minden ember arról beszél most Pesten, hogy én nem voltam jelen a pákozdi csatában!
Másnap jókor reggel siettem a Károly-kaszárnyába, hol alig lehetett a sorozóasztalhoz férni.
– Mi akar ön lenni? – kérdé Pándi ezredes, a sorozási elnök.
Ez annyit jelentett, hogy fő- vagy legalábbis altiszt akarok-e lenni?
Nota bene:* tisztre lévén nagy szükség, nálamnál határtalanul gyöngébb, csekélyebb egyéniségekkel találkoztam, kik noha semmi katonai gyakorlatuk nem volt, mégis egyszerre tisztnek vétettek be. Ezek ellen a közvélemény már zúgolódni kezdett.
Abban senki sem ütközött volna meg, ha egyszerre tisztnek állok be, miután annak az akkori igényekhez képest megfelelni volt egy kis gyakorlatom – ellenkezőleg az volt meglepő, midőn másnap közember öltözetben láttak –, de én, mintegy példaadásképp, mégis közember akartam lenni.
Pajtásság, pártfogás, egyéb tekintetek sok oly emberből csináltak még törzstisztet is, ki soha nem volt egyetlen tűzben, sőt nem is tartozott zászlóaljhoz. Közemberből, pártfogás nélkül, hadjáratban tisztté lenni, ez volt büszkeségem tárgya.
– Ön rosszul fogja föl hazafi kötelességét – jegyzé meg röviden Pándi ezredes. – Ha ön lehet jó tiszt, pedig úgy hiszem, lehetne egyike a jobbaknak, akkor valóságos veszteséget okoz, midőn csak közembernek áll be.
De én csak megmaradtam föltételem mellett.
– Melyik táborba akar menni?
– Mindegy nekem – mondám –, akárhová, csak minél előbb kapjak egy sipkát és egy köpenyt, hogy az utcára kimehessek.
Így soroztattam a 24-ik zászlóaljba, mely nehány nap múlva elindult az alsó táborba.
Nagy-Becskereken esküdtünk föl a zászlóra, s itt is egy kis eseményt kell megemlítenem, mert jellemzi az akkori hangulatot. Midőn híre terjedt, hogy esküdni fogunk, a legénység, minden izgatás nélkül (mert mint mondám, kívülem itt nem volt valódi izgató elem), önszántából abban egyezett meg, hogy nem fog a király nevére esküdni. Ennek híre ment Vetter főparancsnokig*. Midőn négyszögbe álltunk, Vetter megjelent* táborkarával, s egy parancsot olvastatott föl, mely szerint mindenki, aki a király nevét nem fogja hangosan kimondani, azonnal a helyszínén főbe lövetik, sőt még az is, aki észrevevén, hogy szomszédja nem ejté ki a király nevét, azt föl nem jelenti. E nem várt s ünnepélyes, erélyes föllépés megzavarta a republikánus legénységet, és az eskü kellő módon végbement.
A tamasováci ostrom* s apróbb előőrsi csatározások után Zichyfalvára vonultunk, hol nehány jó napunk volt az ottani jó magyar érzelmű németség között.
December 31-én Szilveszter napján kora reggel megindultunk a végzetes járatra. Késő estig megállapodás nélkül egyre marsoltunk, s a már fölégetett, földúlt Szt. János, Alibunár falvakon át Petrovoszello alá értünk. Nappal egy kis hó esett, de éjjelre beállt amaz iszonyatos hideg, melynek emléke feledhetlen marad mindazok előtt, kik amaz évek hadjárataiban részt vettek.
Künn a sík havon „állj és gúlába” vezényeltetett, azután ki lőn adva a parancs, hogy – „levetkőzni nem szabad, s aki fát lop, az főbe lövetik”. Ez valóságos csúfolódásnak tetszett, éspedig mégis komolyan volt kiadva. Éhesek is voltunk, pedig az, hogy kapunk valamit, még csak ábrándnak sem járta meg. Járatlan úton, ingoványon, göröngyön legalábbis négy-öt mérföldet tevén, szörnyen el voltunk fáradva, és mégsem lehete pihenni, mert az iszonyú hidegben a megfagyás elől csak mozgással lehete menekülni.
De még így is aligha mind meg nem fagyunk, hanem végre a szükség törvényt ronta; honvédjeink nekiestek a környéknek, s ami fát leltek, azt bizony elhozták és tüzeket raktunk. Egy ily tűz mellett húztam ki az éjszakát olyképpen, hogy minden tíz percben egyet fordultam, mert míg a hátam melegedett, azalatt a mellemet éreztem fagytól gémberedni. Aludni nem lehetett. A fiatal 19 éves legénység, azzal mulatott, hogy egymást hajigálta a tűzbe, az al- és főtisztek kardlapozásai, káromkodásai dacára.
Az új év napja még föl se kelt, máris sűrű csatártüzelés keletkezett előttünk, melyet nemsokára kölcsönös ágyúzás követett.
Tömegben mindig előre és előbbre haladva, midőn a köd is fölszállott, Neudorf* ágyúi előtt álltunk, alig pár száz lépésnyire, elannyira, hogy köztünk s az ellen közt kölcsönös „párszitkozódás” fejlett ki. Elkezdtünk lármázni, hogy bocsássanak rohamra bennünket, s oly fenyegetőleg követeltük ezt, hogy – talán, mert különben is parancsa volt – őrnagyunk rohamot vezényelt, s mi éktelen lárma közt rohantunk a falunak.
Meg kell említenem, hogy közvetlen a roham előtt megint egy hadsereg-parancs olvastatott föl egész hivatalos komolysággal. Eszerint aki az elfoglalandó faluban bármely tárgyat, habár csak egy tűt is, magával vinne, illetőleg – ellopna, az a helyszínén főbe lövetik. Azonképp hasonló büntetés terhe alatt tiltatik az egyes házakba behatolni, habár onnan ránk lődöznének is, hanem kötelességül szabatott a falun gyorsan átvonulni.
E parancsnak igen helyes oka volt, s ha azt legénységünk fölfogta volna, talán inkább megfogadja vala. Ugyanis valamely – főleg fiatal – sereg ereje csak addig tart, míg tömegben, vagy legalább vonalban sorakozva áll. A roham, még siker esetében is, azzal a veszéllyel jár, hagy teljesen fölbontván a csapat rendjét, egy bármi kisszámú lovas csapat hirtelen attakja a legnagyobb veszélybe hozhatja őket, nem levén képesek hirtelen tömegbe alakulni ellenében.
Az ellenfél nem várta be a rohamot, és kirohant a faluból, hol aztán mulatságos jelenetek fejlődtek ki. A szigorú parancs dacára fiatal pajkos közhonvédjeink meg nem állhatták, hogy a házakat sorra ne járják, s azokból egyetmást ki ne hordjanak. Az egyetlen, aminek értéke leende reánk nézve, az ennivaló lett volna, ha ugyan lett volna, az egy óriási fazék töpörtűnél egyebet nem leltek, azt az egyik hátára akasztotta, s marokkal szedték belőle a kövér tartalmat, a fő- és altisztek atyafiságos kardlapozásai közben. De a többiek zsákmányain már még jobban látszott, hogy gyermekes tréfa, komédiacsinálás volt a cél az egészben. Egyik egy széket hozott ki az utcára, s egy percig rá is ült, mintha pihenni akart volna. A másik egy asztalt cipelt ki és tette elébe, míg a tizedes puskatussal mindakettőt oldalba lökte, szörnyen káromkodva, hogy siessenek előre. A harmadik valamely cifra szőnyeget terített a hátára, vagy egy bográcsot nyomott a fejébe, melyet aztán a földhöz vágott stb. Ezalatt pedig egyre sütögeték puskáikat a futó ellen felé, honnan azonképp valamint a házakból, a benn rekedt kétségbeesett lakók – sűrűen lövöldöztek reánk. A kis puskatűz oly élénk volt, hogy a fő- és altisztek tele torokból kiáltozása: előre! alig egy lépésnyire volt hallható. Közbe az ágyú egy-egy embert, állatot, fát elsodort, házat felgyújtott.
Kiérve a faluból, sorakoznunk kellett. Ez is egy igen cifra mulatság. Ezerötszáz ember kiabál egyszerre egymást híva, mint a szétrobbantott fogolyfalka: 1-ső század 3-ik szakasz, 6-ik század 1-ső szakasz, 3-ik század 2-ik szakasz, 4-ik század 5-ik szakasz! stb. mindaddig, míg a kertekből, házakból összekiabálják egymást. Jó félóra múlva együtt állt sorban a zászlóalj, s akkor jó tova előttünk, a lovasság attakra indult, melyet mi nyugodtan sorba állva szemléltünk. Ez volt az első lovasroham, melyet láttam. Mondhatom, hogy abban valami rendkívül lelkesítő van. Valóban, a gyalogság úgy aránylik a lovassághoz, mint a próza a költészethez. A fegyelem, a parancs a földhöz ragasztott bennünket, de hasonlítottunk egy erős széllel küzdő szálas erdőhöz, alig tudtuk magunkat visszatartani, s a huszárok éljenzésébe leheltük türelmetlenségünket.
A legszorosabb csatarendben haladtunk el a huszárok által levágott ellenséges hullák mellett. Többnyire mind meztelen, véresen feküdtek a földön, izmos, hősies alakok. Egynémelyiknek füstölt a szája körül valami... Hogy mi? Az Üstökös* nagymester a kimondhatlan kifejezésében, de ezt, úgy hiszem, ő sem volna képes kimagyarázni. Szomszédjaim nevetve mondák, hogy a hullák milyen vígan „szivaroznak... ”
Jellemző sajátsága a magyar katonának, hogy ő sohasem lesz komoly, a legádázabb jelenet közben is vad tréfákat követ el, s csúfot űz magából a halálból is...
Valami Franczfeld nevű faluba értünk estére, illetőleg értünk volna, ha engem ki nem rendelnek tiszti előőrsre, a szőlőkbe, ahol éjfélben föl kellett volna mások által váltatnom. Azonban éjfél elmúlt, és senki nem érkezett. Elmúlt egy, két, három óra, és semmi jele, hogy a környéken élő emberek lakoznának. A hideg iszonyú fokra hágott, a fák durrogva hasadoztak; valami kunyhóromban tüzet raktunk, s lábainkat a lángban forgattuk, hogy el ne fagyjanak.
Mint őrmester, a hadnagyot helyettesítve az őrségen, mintegy nyolc emberem lehete, kik közül egyet beküldhettem volna a parancsnoksághoz, de hát a sötét éjben, ismeretlen tájon eltalált volna-e a kellő helyre? Mikor friss hó esik, köd is van, tudjuk, hogy olyan ember is eltéved, ki saját határán minden bokrot ismer. De még attól is kelle tartani, hogy megfagy az úton, aminthogy mi magunk is úgy magyaráztuk a fölváltatás kimaradását, hogy az őrs vagy eltévedt, vagy megfagyott, vagy elfogatott. Arra különben nem emlékszem, küldtem-e be jelentést, csak tudom, hogy ott megvirradtunk dermedezve, habozva, mit cselekedjünk. Midőn kivilágosodott, egy kis buckó tetejéről láttuk a távolban, hogy egy hadsereg vonul azon irányban, mely Pancsova felé vezet. Ebből azt okoskodtuk ki, hogy az a mi seregünk lehet. Tudtuk, hogy Pancsova elfoglalása a cél, és ezzel az egész Bánságból ki lettek volna szorítva a föllázadt rácok. Arra, hogy mi ott meg fogunk veretni, nem gondoltunk. A körülmény, hogy előtte való nap, éppen újév napján győzelmesen előnyomultunk, igen biztató előjelnek tetszett. Egyfelől tehát attól tartottunk, hogy kimaradunk a nagyszerű ostromból, de valósággal azon veszélynek voltunk kitéve, hogy elvágatunk a seregtől. Bizonyosan nem tudnám megmondani, kaptunk-e valami üzenetet vagy parancsot, csupán arra emlékszem, hogy az elfeledett őrshelyet elhagytuk, s a sereg hátába értünk, mikor már az rövid, de igen heves ágyúzás után kezdett rendetlen, apró csapatokban vissza, velünk szembe iramodni. Ez egy valóságos „ki merre lát” jelszavú, igazán rút futássá fajult. Lovasság, gyalogság, tüzérség, szekerészet, minden összekeveredve, fölbomolva, ki erre, ki arra, menekülni igyekezett, amint csak fáradt lábai bírták. Itt voltam először tanúja annak, hogy az ijedség is ragadós, mint a lelkesedés. Egy mély útba értünk, midőn annak széltében sűrű, futó tömeg jött velünk szembe, mint az ár. Elöl jött egy közember, akinek arcába pillantottam, és szeretném, ha ez arcot egy ügyes csatafestő látta volna, hogy megörökítse a rémület eszményét. Részemről el nem feledém azóta. Láttam haldokló, halott, siralomházba kitett, fölakasztott, vízbe fúlt, megfagyott, megölt ember arcát, de soha ily borzasztó képet nem láttam. Vonásai el voltak torzulva, színe a zöld, kék, sárga különös vegyüléke volt, s láthatólag kiáltani akart, de a hang a torkába fagyott. Megvallom, hogy ez arc láttára összeborzadtam. De különben is hasztalan akartunk volna tovább előre menni, elgázoltak volna a rohanók, futnunk kelle nekünk is.
Semmitől nem irtóztam annyira, mint a nagy marsoktól. Most már harmadnap szünetlen talpon, két éjjel egy percnyi álom nélküli virrasztás, koplalás után annyira ki valék merülve, hogy elképzelve, miszerint egész Zichyfalváig, körülbelül 7-8 mérföldig semmi esetre sem lehet megállapodás, mert odáig minden falu, város föl van égetve – teljes lehetetlenségnek tartottam, hogy kibírjam e fáradságot. A sereg múlt éjjel Franczfelden kipihente magát, elfoglalva szobákat, padlást, pincét, félszereket, istállókat, s kialudták magukat, s még azok is, kik éjfélig előőrsön voltak, legalább fél éjen át pihentek. Legszerencsétlenebbek mi voltunk, kik az egész éjet fázlódva, a megfagyás elől folytonos mozgással töltöttük.
Az 1849-i január első napjaiban beállott rendkívüli hideget maig is emlegeti az élő nemzedék. A móri csatában Perczel hadának csúfos szétveretése is ez időre esik. De azok veszedelme, sanyara, ínsége a miénkhez nem is hasonlítható. Azok egy népes, művelt vidéken vonultak át, hol egymást érték a faluk, városok, mégpedig barátságos, hazafias lakossággal. Megpihenhettek, megmelegedhettek, kaphattak eleséget, bort, pálinkát, s csakhamar kívül voltak az üldözés veszélyén.
A nagyobb veszedelem legyőzi a kisebbet. E zavart vad futásban egyébkint még dicső halálra sem, csak elgázoltatásra lehete kilátás. Futottam a többivel, noha tisztában voltam aziránt, hogy futni legföllebb egy negyedóráig, s marsolni tán egy-két óráig, de tovább semmi esetre se tudok. És aztán mi történik? Ha legalább közelében egyetlen barátságos érzelmű falu volna, ahol elrejtőzhetnék és kipihenhetne az ember, míg valahogy ismét a táborba vergődik? De az elmaradás a csapattól egy volt a halállal, az elfogatás a legirtóztatóbb kínoztatás közti kimúlással. Egy jótékony golyó még a legkisebb szerencsétlenség leende. De mikor az se mindenik, legföllebb tizedik – „jótékony”. Éppen egy sebesült mellett haladtam el, kinek térde kalácsát olyképp sodorta el valamely háromfontos, hogy kétoldalt csupán vékony bőr maradt meg, s amint hirtelen egy arra menő szekérbe dobták, oly szerencsétlenül esett a szekérbe, hogy éppen csak e lövött lába, ama két vékony bőrdarabkánál fogva, lógott le a szekér oldaláról. Mások, illetőleg a legtöbben, úgy maradtak a földön, amint éppen elestek. Mintha csak azért történt volna, hogy ezek sorsát se – irigyeljük!
Pancsova és Franczfeld közt a területnek volt még némi csekély változatossága, a vidék csak azon túl változott egyhangú, egyalakú zordon pusztasággá. E csekély változatosság okozhatá, hogy a sereg, melyet többé a fegyelem össze nem tartott, úgy szétszóródott, hogy senki sem tudná megmondani, hány csapatra oszlott az. Hogy maradt-e együtt száz emberből álló karaván, nem tudom; annyi tény, hogy mire az előtte való napon huszáraink által levágott hullák mellett elhaladtunk, a csapat, melyhez tartoztam, alig állt húsz fegyveres emberből. Hallottam másnap, hogy még négyes-ötös csapatokban is hullámoztak embereink hazafelé. Az ellenség ágyúja késő estig üldözött, de mikor az is elnémult, s ránk borult a fekete éj, mely e lakatlan, ellenséges pusztaságon végtelen és örökkévalónak tetszett, a nagy csöndesség, némaság még nyomasztóbb volt a csatazajnál. Azt hiszem, az ellenfélnek nem volt lovassága, mert lehetetlen föl nem tenni, hogy azt utánunk nem küldi, egy osztály – 4–500 főnyi – lovasság az 50–60 főnyi csoportokban iszonyú rombolást vihetett volna végbe.
A teljesen kihalt, földúlt, vadon pusztaságban barangoló minden 10–20 vagy bár 100 emberből álló csoport, midőn órahosszant nem találkozott élő emberrel, nem hallott emberi hangot, nemde azt hihette, hogy az egész sereg elveszett, vagy foglyul eshetett, és csak ők maradtak meg írmagul a szörnyű veszedelemből? És tán még ez volt a legfájdalmasabb benyomás, mert ha egy zsoldos seregnek is fáj a vereség, mennyivel inkább fájhatott ez a hazafias érzelemben páratlan honvédségnek!
A fáradtság végre annyira kimerített, hogy már nem voltam képes lépést tartani társaimmal, kik egyébként is idegenek, különféle csapatokból valók voltak. Butykosomból az utolsó korty pálinkát kihúzva, ledőltem pihenni, s menthetetlenül elveszek, ha egy csapat poggyászszekérrel nem találkozom, melyet vagy két-három Hunyadi-huszár visszavezényelt, erélyesen kardlapozva az engedelmeskedni nem akarókat. Meglehet, hogy e lovasok a zömöt képező valamely együtt maradt s rendben vonuló csapathoz akarák terelni e szekereket, de utóbb belátták, hogy ez lehetlen, s hagyták menni a maguk útján. A zichyfalvi kocsisok egyébként jó érzelműek voltak, s nem lehete félni, hogy az ellenséghez mennek; ellenkezőleg, ezek jobban irtóztak a rácoktól, mint maga a magyarság. Mintha ijedtségük még a lovaikba is átment volna, valóságos kocsiversenyt futottak. Egyik sem akart hátul maradni. Ha egyik elakadt, azt a többi otthagyta. S hogy már a hasonlatból az 1812-i oroszországi francia visszavonuláshoz még egy kis Berezina* se hiányozzék, amint egy patak fölötti hídon kelle átmenni, itt mindenki előbb akarván áthatolni, úgy megrekedtek, hogy egy darabig se előre, se hátra nem tudtak menni. Valóságos csata fejlett ki, melynek vége az lett, hogy egypár kocsit lovastól a hídról lehengerítettek, melyek egyikén egy pálinkás hordó is a gödörbe gurult, s ottmaradt. Mint másnap hallottam, arra hullározó* honvédek nekiestek, s éhség, szomj, fáradtság, hideg és honfibújoktól elkeseredtükben nem sok kelle ez álomitalból, hogy a hóban elaludván, többé föl se ébredjenek.
Egy zichyfalvi kocsira fölkapva, itt sem volt irigylendő a sors. Félóránkint a megfagyás elől le kelle szállni, s egy kicsit szaladni a kocsi mellett, míg a mozgás kissé fölmelegített. De csak ilyenkor éreztem, mennyire odavannak lábaim. A kocsi saraglyájába kapaszkodva inkább csak voncoltatám magam. Az éhség és rendkívüli hidegtől végre már úgy éreztem, mintha hirtelen butává, golyhóvá változtam volna. Úgy látszik, mintha a nagy hideg nemcsak az anyagot, de még a szellemet is összehúzná. Emlékezésemet, érzésemet tompulni, összeszorulni, elhomályosodni érzém, s valószínűleg a megfagyás előtti közvetlen állapotba jutottam. Éjfél utáni két óra lehetett, midőn Zichyfalvára megérkeztünk, s előbbi gazdámhoz betérve, födél alá, ágyba kerültem. Úgy aludni, mint akkor én aludtam, úgy hiszem, csak a halottak tudnak. Jó német gazdám másnap sokáig szemlélt, s amint mondá, azt hivé, hogy meg vagyok halva, oly mereven, csöndesen feküdtem, alig lélekzelve.
Egy kis melegített paprikás bor mégis úgy helyrehozott, hogy délfelé felöltözve, kimentem az utcára, s csodálkozva láttam, hogy a falu teli van honvéddel, s egyre érkeznek kis csapatokban lovasok, gyalogok, tüzérek, akik szintén mindnyájan csodálkoztak, hogy kívülök más is megmenekült. Az iszonyú pusztaságon át senkivel sem találkozván, mindenik azt hivé, hogy elveszett az egész sereg. Pedig amint délutánig kiderült, csak a rendetlenség, az ijedtség, a fejetlenség volt sokkal nagyobb, mint a veszedelem. Az ellen nem használta föl vereségünket, s aránylag nem nagy volt a veszteség. Az egész sereg csekély számú elesettek, megfagyottak s eltévedettek kivételével szépen megkerült. Fegyvere pedig senkinek sem hiányzott.
Egyébiránt az egyes katona csak azt tudja egyes csata kimeneteléről, ami körülte történik, s csak a táborkari tisztek ismerik az egésznek folyamát az indokokkal egyetemben. Hogy mennyi volt a veszteség, s különösen hogy 24 ágyúnkból nem maradt-e oda egypár, arról, valamint sok más körülményről nem szólhatok. Csak azt tudom, hogy a fővezér Kiss Ernő* ellen oly nagy lőn az egész seregben a harag és bosszúság, miszerint alsóbbrendű tisztek és legénység közt egyebet se lehete hallani, mint azt, hogy ha Kiss Ernő* helyett más vezért nem adnak, a legközelebbi csatában őt lőjük le először. El is tették tőlünk azonnal, s nehány hét múlva a dicső Damjanich vett át bennünket, akit már akkor a jarkováci, alibunári s egyéb hőstettek után bálványozott az egész sereg.
Húst és kenyeret akarva kiosztani, sorra jártam a házakat, költögetve az embereket. Az első házba lépve, a szobában úgy feküdtek többnyire hason a legények, amint odaérve, fáradtságtól kimerülve összeestek. Hátukon borjúikkal, kotlikjaikkal*, kenyeres zsákjaik s tölténytáskáikkal. Az ágyakba nem feküdt senki, mert azokra mászni kellett volna. Egy legény, aki bizonnyal utoljára érkezett, a küszöbön feküdt végig, iszonyúan kényelmetlen helyzetben. Még egy lépéssel odább legalább sík földön fekheték vala, de már nem volt annyi ereje, vagy kedve, hogy odább másszék, legvalószínűbben ott elesett és azonnal elaludt.
E jelenetekből ítélve, a nyájas olvasó bizonnyal azt gondolja, hogy itt legalább egy hétig pihentünk e borzasztó fáradalmak után. Én magam is reméltem legalább három napot. És midőn este őrmester társam hozza a parancsot, hogy holnap cakompakk indulunk – azt mondtam, hogy ez egyszer a „muszáj” mégis csütörtököt fog mondani, mert lehetlen odább mozdulni.
És kíváncsian vártam, vajon hogyan fogunk mi marsolni azokkal a lábakkal, melyeket nem éreztünk, mintha szél ütötte volna meg őket?
Hát bizony hajnalban csak verik szépen utca hosszat az ébresztőt, s mi csak kelédezünk föl, azon hiszemben, hogy nem leszünk képesek tízet lépni. Aztán kirukkoltunk, sorba álltunk, csodálkozva, hogy ennyire is képesek vagyunk. Féljobb – indulj! vezénylik, s mi elindulunk. Eleinte azt hittük, csak tréfálnak a parancsnokok, de aztán egyszerre csak azt vettük észre, hogy már jó messze elmaradt Zichyfalva, utóbb meg egy más város tornya kezde előttünk föltünedezni. Bizonyosan oda megyünk, és csak taszigáltuk egymást odább, odább. Azon a városon is csak keresztülhatoltunk szépszerével. Aztán megint sokáig semmit se láttunk, csak mentünk, mendegéltünk. Tízen, tizenöten összefogózkodtunk, fele danolt, fele aludt, csukladozó térdekkel. Már dél is elmúlt, este is lett, mégis csak mentünk tovább, tovább, azt gondolva utóbb, hogy már ez nem is valóság, hanem bizonyosan azon dajkamesék egyikében élünk, melyeket gyerekkorunkban hallottunk. Vagy talán meg is haltunk mi Pancsovánál, s most masérozunk a magas mennyország felé?...
Denique* megint csak úgy lett, hogy lehetlen volt biz ez, de hát – muszáj volt!
Becskereken végre nehány napig pihentünk. Azalatt Budapestről kivonult a kormány, amiről azonban mi – értve általa a sereget – mit se tudtunk, még január derekán sem. A rossz híreket nem szokták a csapatok orrára kötni.
A Kiss Ernő* elleni elkeseredés és a fenyegetőzés, hogy az első csatában lelövetik, általános volt, midőn Damjanich lőn kinevezve fővezérnek.
Egy sík mezőn állottunk ki zászlóaljankint, midőn Kiss Ernő* és Damjanich egymás mellett lovagolva kíséretökkel mindenik csapat előtt megjelentek, amaz elbúcsúzva és Damjanichot mint ezentúli parancsnokot bemutatva.
Ez a jelenet is egyike volt azoknak, melyek kitörülhetlen benyomást hagytak hátra magok után.
Ami Kiss Ernőt* illeti, a forradalmi harc kezdetén perlaszi diadala* népszerűvé tette, és ő valóban egyike volt a legnemesebb alakoknak: igazi gavallér katona, minő az egykori osztrák hadseregben a tökéletesebb minták közé tartozott. Harcolt mint jó hazafi hazája ügyeért, de minden íze arisztokrata volt. Bátor, tüzes katona volt; a tamasováci ágyúzás alatt folyton a legveszélyesebb pontokon a zászlóaljak előtt lovagolt, a fiatal csapatokat lelkesítő beszéddel bátorítva. – Talán neki voltak legszebb paripái, különösen egy szép sárgája emlékezetes maradt, melyen előttünk nyargalászott. Ő volt az egyedüli arisztokrata a forradalomban; ő volt azon egyetlen ember, aki megengedte, hogy „excellenciázzák”. Erről egy adoma is maradt fönn. Egyszer, mikor már Debrecenben országos hadi főparancsnok s altábornagy volt, futár jőve hozzá, kit sürgőssége miatt azonnal be kelle bocsájtani hozzá, noha a kormányzó elnöklete alatt valami tanácsban vett részt. A futár kissé megzavarodva is lehetett ennyi nagy ember láttára, s nem ismervén ki, melyik legyen Kiss Ernő*, Kossuthhoz fordult, ki olykor szintén közhonvédi ruhában volt; azt hivén, hogy tán ő lesz Kiss Ernő*, megszólította őt a szokásos „excellenciás” címmel. Kossuth mosolyogva fordult Kiss Ernőhöz*, mondván: „ez önt illeti kétségkívül”.
Damjanichot előbb már láttam valamelyik ágyúzás alkalmával; ha nem tévedek, Turia előtt volt. Akkor még csak őrnagy, s legénysége, többnyire pesti jurátusok előtt nagy katonai szigora miatt rossz hírben állott. Bezzeg később imádták – aminthogy már ez első jelenetnél én is fejembe vettem, hogy ez ember a világ legnagyobb katonája lehet. Az öltözet sokat tesz a katonánál, s akkor ő nem díszben, csak vászonkitliben*, úgyszólván pongyolában volt, gondolom, hogy mély megvetését fejezé ki a harc kisszerűsége s előre látott sikertelensége fölött; mert akkor még – eléggé csodálatos! – osztrák tábornokok – Eder, Bechtold voltak vezéreink, akik a bécsi kamarillának engedelmeskedtek s szándékosan hátrányunkra intézték a hadműveleteket. Ő mindezt tudhatta, s azért viselte magát oly egykedvűen. Az ágyúgolyóknak kitett domboldalon állott, szivarozva oly nyugalommal, aminőhöz hasonlót egész életemben nem láttam, nemcsak, de aminőre képesnek embert nem hittem! Maig is emlékszem e benyomásra, még gondolataimra is, melyek e jelenetnél agyamban támadtak.
A félelemnek kisebb fokai a nyugtalanság, az izgatottság. Lehet valaki elszánt, sőt vakmerő, de amidőn füle mögött puskagolyó sivít el, vagy tőle nem messze ágyúgolyó ütődik a földbe, melynek iszonyú búgását is hallja, akár egy szóval vagy valamely mozdulattal legalább, ha csak egy félrenézéssel is kifejezi, hogy azon dolog iránt legalábbis – nem közönyös. Némelyik valamely élcet mond, vagy egyet káromkodik. A másik szomszédját bátorítja, a harmadik előre akarna rohanni, a negyedik kissé remeg is, de azért kész az attakra, sőt éppen azért szeretne mozogni, hogy úgyszólván érzéki félelmét elpalástolja. Volt egy társam, ki igen beteges, gyönge alkotású hebegő egyén volt; s akit midőn közöttünk egy társunkat az ágyúgolyó megölte, látható remegés fogta el, de azért erősen állította, hogy ő nem fél, s kész az ágyúk ellen rohanni, de – úgymond – idegei gyöngék. Ez a kis S...* (tehetséges író) volt, aki később csakugyan kimutatta elszántságát, mert barátaim beszélték, hogy egyszer egy ágyúüteg elleni rohamban kitüntette magát.
Valóban sok ember, s ilyenek a szobai nevelésűek, nem is éppen a haláltól félnek, hanem a véres jelenetek, az iszonyúan megcsonkított hullák látása hat ehhez szokatlan idegeikre.
A nyugtalanság e különféleképpen nyilatkozó jeleit szemlélgetve, magammal mintegy megelégedve valék, midőn a szoborként oldalvást ácsorgó Damjanichra pillanték, kiről aztán sokáig nem bírtam szemeimet levonni. És minél tovább néztem, annál megfejthetlenebb lélektani rejtélynek tetszett előttem magatartása, és egyszersmind az önmagammali megelégedés is kezdett csöndes elszomorodásba átváltozni. Kezdett előttem világos lenni, minők lehettek azon rendkívüli lények, kik a görögöknek mintául szolgálhattak arra, hogy képzeletükben a hadisten eszményét megalkossák. Kétségkívül azon érzet ösztönözte erre őket, melyet olyan emberek látása szült bennök, kiknek lelki nagysága az ő emberi közönséges mértéküket meghaladta. Az a nyugalom, melyet órahosszant bámultam e rendkívüli hős lényén, csakugyan emberfölöttinek tetszett előttem. Ha babonás tudtam volna lenni, azt hittem volna, hogy biztos titka van, melynél fogva tudja, hogy semmi baj nem környékezi. Vizsgáltam arcát, s azon a belső nyugtalanság vagy aggodalomnak még árnyékát se láttam. Egész mozgása abból állt, hogy időnkint szivarát szájához emelte, vagy hamuját leverte. Bármi zaj támadt körülte, még csak fejét se billenté. S mindez oly önkéntesnek, olyannyira természetesnek tűnt föl, mintha ő maga sem találna abban semmi különöset, hogy hasonló körülmények között ily hidegvért tanúsít.
Ha valakire ujj közül kiszorított ártatlan cseresznyemaggal lődöznek, noha tudja, hogy az már csak nem veszélyes, de legalább szemeivel hunyorgat; – Damjanichnak még szempilláit sem izgatták a süvöltő golyók, olyan lassúkat pillongatott, mintha midőn ebéd utáni csibuk mellett el akar az ember „szundítani”.
Képzelhető a csapatok lelkesedése, midőn e nagyszerű egyéniség, kit akkor már a harci hír s dicsőség szárnyaira emelt, tábornoki díszegyenruhájában előttünk megjelent. Nagy hatást szoktak tulajdonítani egy harci riadónak, dalnak, indulónak vagy lelkes kiáltványnak. Én is tudtam lelkesedni a Marseillaise-en, Rákóczi-indulón, de azt mondhatom, hogy Damjanich alakja éppen oly buzdító, a vakmerőségig bátorító volt, mint akár a Marseillaise vagy a Rákóczi-induló. Hazámban sok daliás alakot láthatni, de oly imposant*, hősies alakot, mint Damjanich, soha nem láttam.
Ha olykor a 49-i katasztrófa okai fölött elmélkedem, eszembe jut a közmondás, mely szerint a szegénynek szerencséje is szegény. Elismerem, hogy sok bajnak a magunk hibáiban rejlik a magva, de hogy – egyátalán nincs szerencsénk, hogy a nemzetek közt mi vagyunk a sors legmostohább gyermekei, kiket a sors is legátalkodottabbul üldöz, annak egyik szomorú tanúsága ama szerencsétlen eset is, mely Damjanichot képtelenné tette a fővezérséget átvenni a legválságosabb napokban. Mert az bizonyos s szent, hogy ő volt az egyetlen magyar tábornok, ki Görgeyt ellensúlyozhatta volna. Ha csatában esik el vagy sebesül meg, ezt nem nevezném ily szerencsétlen sorsszeszélynek, de hogy a dicső vezért egy sétakocsizás közben előforduló közönséges nemű baj fossza meg a magyar nemzet megszabadításának dicső föladatától, ez csakugyan az irigy sors gonosz játékának nevezhető.
Ily vezér élén el voltunk telve jó reménységgel, s azt hivők, hogy már most minden órán fölkerekedünk majd a rácok ellen, a pancsovai csorbát kifenni. De mily nagy volt bámulásunk, midőn a Pancsován kívül már egészen meghódított Bánságot egészen föl kelle adnunk, s Aradig vonulni vissza! Természetesen ez a „móri” és nem a pancsovai csatának volt következménye!
És most hamarjában még egy kis példát arra, milyen volt az a „strapác”*, melyet akkorában kelle szenvednünk a hazáért.
Mikor Becskerekről kivonultunk, már akkorra meglágyult az idő, és most meg már éppen az volt a nagy baj. A bánsági agyag egy valóságos limbussá* vált. Itt-amott térdig süppedt bele az ember, s ha pajtása kirántotta onnan, akkor meg az merült beléje. Képzelhetni mármost ily területen a menet iszonyú nehézségeit. És mégis három napon át, kora reggeltől késő éjig folyton marsoltunk! Harmadnap egy jókora mezővárosba értünk (ha jól emlékszem, Haczfeldre), és itt az a rendkívüli szerencse volt bennünket érendő, hogy födél alá jutottunk, illetőleg házakba szállásoltattunk el. Ah, gondolók magunkban, hogy fogunk itt végre aludni! mert nota bene*, itt egynémelyikünk, al- és főtisztek kivétel nélkül, ágyba fekhetett, ami e táborozásban a legnagyobb ritkaságok közé tartozott.
Azon biztos hiszemben, hogy reggeli hatig alhatunk, nem is siettem lefeküdni, hanem fölséges gulyáshúst főzvén, mert egy kis borunk is akadt, egész 11-ig elbeszélgettük az időt.
Akkor aztán végre lefeküdtünk, és mélységes álomba merültünk.
De bezzeg! az már meg volt írva a sors könyvében, hogy soha egy nyugodt éjjelünk ne legyen.
Éjfélkor verik a riadót ablakunk alatt, hogy csak úgy recseg. Paczolay barátom régi cs. k. katona létére kiszökik előbb, de én úgy aludtam, mint a darab fa. Tulajdonképpen nem lett volna szabad levetkőzni, de már mi egyszer valódi filiszter módra szerettünk volna aludni és – levetkőzve feküdtünk le. Paczolay barátomban meg volt annyi kollegialitás, hogy miután egyik bakancsát és fél nadrágszárát fölrántania és engemet már így megelőznie sikerült, jól megrázott, éppen mikor a riadó az ablak alatt jajveszékelt. Én kinyitottam szemeimet, de meg csak bezártam és rögtön elaludtam. Paczolay újabban jól megrázott, és ekkor fölébredve, behunyt szemmel elkezdtem gondolkozni. Azon okoskodtam tudniillik, ha vajon színleges-e a riadó – minőt a vezérek avégből szoktak veretni, hogy megkísértsék, ki tud-e gyorsan rukkolni a legénység? –, vagy valóságos, tudniillik: hogy az ellenség csakugyan megtámadott? Ez utóbbi esetben, gondolám, fekve maradok, míg az ellenség betör, egy óra beletelhetik, addig is alszom, aztán ám nyársaljanak föl. Olyannyira leírhatlan kéj lett volna tovább pihenni, hogy szívesen aludtam volna el örökre... De hátha csak színleges a riadó? – akkor mint késedelmest főbe lőnek, s mint rossz hazafi végzem be életpályámat... Mit fognak majd erre gondolni barátaim – az összes irodalom, mellyel már szíves barátságba eredtem első irodalmi föllépésemmel, s kiknek jó véleményénél magasabb földi kincset nem ismertem?... E gondolat győzött és idejében kirukkoltam.
Aztán csak vártuk, hogy hát hol az ellenség, s mikor szólal meg az ágyú? De még csak egy árva puskalövést se hallottunk. Tehát a riadó csak kísérlet volt. Ennélfogva reméltük, hogyha senki sem háborgat bennünket, majd megdicsérnek a gyors kirukkolásért, és szépen hazamegyünk, hisz még öt-hat órát pihenhettünk volna.
Az idő megint keményre fordult, erősen fagyott, s mindössze abban a kegyelemben részesültünk, hogy tüzet rakni meg lett engedve. Emellett húztuk ki az éjszakát, s virradóra megint továbbindultunk.
Hasztalan mondtuk, hogy nem lehet. Muszáj volt!
Ezentúl nem találtam többé semmi bámulatosat abban, amit a spártaiak keménységéről tanultam, és e borzasztó menetekben sokszor gondoltam arra, hogy átalán sokkal több dolog lehető, mint amit a szobazug életű regényolvasók elhinni képesek. Pedig azokat Dumas apó ugyancsak sok mindenféle megemésztésére szoktatta!