| A kéj lecsapó mennykövénél |
| Amit láttam, nem volt mennyország, |
| – Uram, mutasd meg újra orcád; |
| Tévedtem, ennyi az egész. |
|
| Tévedtem – bűnt miért hazudjak? |
| Mellet ki ver, kezet ki tördel? |
| Én ebben a büzhödt gödörben |
| Téged kerestelek, tudod jól. |
|
| Nyíló gyermekszememben égett: |
| A pokol fenekén is téged, |
| Nem ezt a hitvány ördögöt. |
|
| Én azt hittem, veled csatázom, |
| Mint egykor Jákob a hegyen: |
| Én vagy te – ámen, úgy legyen! |
| Akárki győz, győzött az isten. |
|
| Én ezt a bordélyházi lármát |
| Hallgattam tátott, mafla szájjal. |
|
| Ezért ittam a trágyaléből |
| És a boszorkányok öléből, |
| Mint aki szentelt bort iszik. |
|
| Tűrtem, hogy tátott számba köpjön |
| S könnyes szemembe, a pimasz, |
| De most egy áruló grimasz |
|
| Hát ez volt, aki nyársrahúzott, |
| Eremből ugró vért eresztett?! |
| És én mint mennyei keresztet |
|
| Megállj csak – hát ez nem te voltál? |
| Hisz őket én nem ismerem, |
| Nem ér a játszma – kezdjük újra! |
|
| Hatot vetett, vakot vetett |
| Sorsom ez alvilági kockán – |
| Sebaj, még bírja a lapockám! |
| Nem gilt, ha az ördög kever! |
|
| Testvér vedd el, keverd meg újra |
| Az én sorsom isten lehet csak. |
|
| Napisten, ordító Valóság, |
| Mint visszakullogó cseléd, |
| Ki méhedből szakadt el egykor. |
|
| Ki elcsavargott Édenedből |
| S Lillith sötét szemébe nézett |
| És megvakult s most puszta kézzel |
|
| Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz, |
| Hangot, mely nem halált okád. |
| Az illatos barackvirágnak. |
|
| Erdőben fát, erdőt a fában |
| S erdő mélyén, kit elhagyott, |
| A szép, csukottszemű, halott, |
| Mosolygó, édes, édes Évát. |
|
|
