| Szemben egy bérkaszárnya volt |
| Oldalt piros postaszekrény |
| A járda szélén, ahol megálltunk |
| Az eső alattomosan szitálni kezdett |
| Én a toronyóra felé sandítottam |
| Közben, hogy mégis mondjak valamit |
| Szórakozottan és félig tréfásan |
| Udvarolni kezdtem, hogy milyen szép |
| Mindenféle pongyola hasonlatban |
| És akkor, ahogy hirtelen ránéztem |
| Meghökkenve torkomon akadt a szó |
| A szemehéja lehunyódott és rebbent |
| És a szája kerekre ki volt nyitva |
| Mint egy kis csuka, ahogy kapkod a víz felszínén levegő után |
| Meg egy fürjecskefióka, ahogy |
| Piros bársonnyal kibélelt torkát tátogatja |
| És mint a selyempapír hajnalkavirág |
| Ahogy csapja az eső és bután és szomjasan |
| Remeg és inog és kifordul és hagyja verni magát |
| Mert akkor én már közelhajolva, |
| Tágrameredten a kiváncsiságtól |
| És vadul és mohón és kegyetlenül |
| Dícsértem és magasztaltam |
| Hogy milyen szép és gyönyörű |
| Képtelenmód túlozva, fantasztikus szavakkal |
| És a szárnyas szó, csapkodó, százkarú korbács |
| Csurgott végig az arcán az esővel együtt |
| Ami most már komolyan megeredt |
| És szemmel és szájjal beszívta és megduzzadt |
| És már igaz volt minden szó, amint mondtam |
| Akkor ijedten elhallgattam |
| És sarkon fordultunk és köszönés nélkül kétfelé szaladtunk |
| Sandán nézve kétoldalt, hogy látta-e valaki |
| Nekilódulva, akadozva, elakadva. |
|
|
