Pataki Névtelen

Eurialusnak és Lucretiának szép históriája
(1577)

Első rész

Sok erős férfiak, bölcsek és királyok
 szerelem miatt vesztek,
Ifjak, szép lányok sok mérges nyilai
 miatt megemésztettek;
Országok pusztultak, városok és várak
 mind földre letörettek.
Párisnak szerelme Priamus királynak
 birodalmát elveszté,
Tróját eltöreté, Hectort levágatá,
 királyt is megöleté:
Ilyen szép országnak minden tartományát
 ellenség-kézben ejté.
Egy pogán asszonnak szerelme Sámsonnak
 elméjét megvakítá,
Az ő mondhatatlan erejét elveszté,
 szemeit kifolyatá,
Ő magát is végre pogánokkal együtt
 az föld alá borítá.
Szent Dávidnak fia, bölcs Salamon király,
 istennél kedves vala,
De Faraó király leányi szerelme
 miatt bálvánt imáda:
Mindenféle renden az vak szerelemnek
 vagyon ily nagy hatalma.
Sokakról szólhatnék, kiknek példájokról
 lehetne több beszédem,
De most kiváltképpen két ifjú személynek
 szerencséjét éneklem,
Kikben mérges voltát igen megmutatja
 az kegyetlen szerelem.
Egyik Eurialus, másik Lucretia, –
 mind az kettő szép vala;
Tűrhetetlenképpen egymás szerelmére
 felgerjedtenek vala,
Kinek sebes tüze miatt végezetre
 az egyik meghólt vala.
Azért most öt részre beszédemet rólok
 én ez énekben osztom:
Az első részében az ő szerelmeknek
 indulatját megírom,
Azután egymásnak küldött leveleket
 más részében megmondom.
Sok szerencséjekről és nagy örömekről
 két részében éneklek,
Utolsó részében szörnyű haláláról
 az asszonnak beszélek.
Ha reá hallgattok, szerelem hatalmát
 ebből megérthetitek.
Mikoron előszer Senas városában
 Zsigmond császár ment vala,
Drága készülettel, csuda nagy örömmel
 őtet fogadták vala;
Szent Márta temploma mellett egy palotát
 néki szerzettek vala.
Ceremóniáknak végezése után
 az templomból kilépék,
Mentében négy asszony, egymáshoz hasonlók,
 előtte megállapék;
Azoknak szépségét császár hogy meglátá,
 lováról leugordék.
Ő ideje szerént jóllehet az császár
 immár ifjú nem vala,
De az bujaságra természeti szerént
 gyors és hajlandó vala;
A szép asszonyokkal való nyájasságban
 ő gyönyörködik vala.
Asszonyok köziben magát elegyítvén
 fordula szolgáihoz;
Kérdi, hogy ha láttak volna életekben
 hasonlót asszonyokhoz?
Meghaladták – úgymond – az emberi személyt,
 hasonlók angyalokhoz.
Asszonyok ezt látván szemeket az földre
 legottan lefiggeszték,
Szemérmetességgel az ő szépségeket
 inkább megékesíték,
Ő tekintetekkel Zsigmond császár szüvét
 igen megsebesíték.
Termettel, orcával, ruhával ezek közt
 Lucretia szebb vala,
Ki még húsz esztendőt ő ideje szerént
 meg nem haladott vala.
Camillák nemzete, néki Menelaus
 méltatlan ura vala.
Ennek állapatja magasb az többinél,
 haja bővséges vala,
Aranyban, kövekben annak kötözése
 és aranyszínű vala!
Szép magas homloka semmi semergéssel
 nem rútíttatott vala.
Szemöldöke néki kézíj módra hajlott,
 szeme fekete vala;
Orra szép igyenes, teljes rózsaszínű
 piros orcája vala;
Klárisszínű ajka, fejér apró foga,
 szép kicsin szája vala.
Örvendetes szava, ékesen szólása,
 tisztességes tréfája,
Mindeneknél kedves, ifjaknál szerelmes,
 sokaknál nyájassága;
Sem félénk, sem merész, de nagy mértékletes
 minden dolgában vala.
Arany, gyöngy és ezüst, nagy szép drága kövek
 ruháját ékesítik,
Császár udvaránál nagy sok fő emberek
 csak őtet emlegetik,
Valahová térül, mindennek szemei
 ő reá fordíttatik.
Udvar népe közte egy szép ifjú legény
 Franciából jött vala,
Eurialus neve, kazdag nemzetsége,
 de közép ember vala,
Harminckét esztendős, szép ékesen járó,
 teljes orcáju vala.
Magaviselése egyenlő erkölcsű,
 császárnál igen kedves,
Szolgákkal, szerszámmal, lovakkal, ruhákkal
 az ő szállása teljes:
De szerelem ellen ezekkel nem lehet
 azért ő győzedelmes.
Nem sok üdő mulván láták ezek egymást,
 felette megkedvelék,
Jóllehet szerelmét sem egyik, sem másik
 egymásnak nem jelenték,
De az felgerjedett tüzet sokáiglan
 ők el nem fedezheték.
Egymással sokáig beszéddel, szóllással
 öszve nem férhetének,
Mert mind nemzetséggel, nyelvvel és szólással
 egymástól külömbeznek:
Csak tekintésekkel és az ő szemekkel
 egymással beszélhetnek.
Megsebesült szűvel, felgerjedt elmével
 Lucretia búskodik,
Urát nem szereti, házas voltát látja,
 szüntelen gondolkodik;
Sem éjjel, sem nappal a szerelem miatt
 elméje nem nyughatik.
„Semmi gyönyörűség nincsen én uramban,
 – ő magában azt mondja –
Gyűlőséges szava, sok ölelgetése,
 kedvetlen csókolása;
Jövevén ifjúnak csak tekinteti is
 nálam feljebb haladja.
Az felgerjedt lángot olts meg most magadban,
 ha lehet, Lucretia!
Vajha ez lehetne, bizony az én szüvem
 nem lenne búskodásba,
De szokatlan erő akaratom nélkül
 elmémet háborgatja.
Tudom, mi vólna jobb, de most az gonoszbat
 kell énnékem követnem,
Jövevén ifjúval (óh én búsult szűvem!)
 mi közem vagyon nékem?
Miért hogy idegen országbéli ágra
 gerjedez az én szűvem?
Vajjon s nem adhat-e ugyanezen föld is,
 ki kedvemben lehessen?
Hogyha én szerelmem mostani uramtól
 illyen igen idegen:
De képe, termete szép Eurialusnak
 szüntelenül szűvemben.
Kit nem indíthatna ifjú szép orcája,
 vitézi állapatja?
Ki az én szüvemet kelleténél feljebb
 immár általhatotta,
Majd kétségben esem, ha ő is szerelmét
 én hozzám nem mutatja.
Nem tudok mit tennem, elárulhatom-e
 az én tisztaságomat?
Valamely idegen férfira bízzam-e
 titkomat és magamat?
Ki ha megcsal engem, más leánt szeret meg,
 elhagyja én ágyamat.
De nem azt mutatja ékes ábrázatja,
 víg és nemes erkölcse;
Valami csalárdság, kit kellene félnem,
 hogy ő benne lehetne,
Ottan megeskütöm, hogy én szerelmemet
 soha el ne felejtse.
Nem félek bizonnyal, minden késedelmet
 majd kivetek szűvemből,
Az én szépségemet, mert ő is szereti,
 látom tekintetiből;
Vagy itt marad velem, vagy véle elviszen
 esmerem erkölcséből.
Vajjon elhagyjam-e férjemet, anyámat,
 az én kedves házamat?
Ne engedje isten, hogy én cselekedjem
 illyen nagy gonoszságot,
De kegyetlen anyám gyakorta megbántja
 az én vígasságomat.
Férfi nélkül penig örömesben lennék,
 hogynem urammal élnék,
Házam ott lehetne, hol Eurialussal
 kedvem szerént élhetnék;
De viszontag hütem és én nemzetségem
 nagy kisebbségben esnék.
Mit árthat énnékem, kit ingyen sem hallok,
 ez községnek beszéde?
Azki hírét-nevét felettébb őrüzi,
 nincs semmi merészsége;
Nem újonnan történt, és nem csak én rajtam
 ily dolognak kezdete.
Szép Ilonát Páris akaratja nélkül
 el nem vihette volna,
Medeát az Jázon Kolkhis szigetiből
 el nem hozhatta volna:
Az sokaság között ha én is vétkeztem,
 senki nem csudálhatja…”
Igyen Lucretia az ő elméjében
 sokáig tusakodék,
De a szerelemtől minden okossága
 végre meggyőzetteték;
Eurialusnak is hasonlatos lánggal
 elméje gyötrődteték.
Császár udvarának mellette szép háza
 Lucretiának vala;
Másfelől mellette csak közel hozzája
 Eurialus szállása.
Udvarban mentében asszont az ablakról
 mindenkoron jól látja.
Naponként szép könnyü pej lován ház előtt
 önnönmagát hántatja,
Császár előtt állván, gyakorta szemeit
 az ablakra fordítja,
Kiből szerelmeket már önnönmaga is
 Zsigmond császár jól látja.
Azkik azt mondani szokták, bizonyára
 nincsen abban hamisság,
Hogy a szegények közt alacson házakban
 lakhatik az tisztaság,
Drága palotákban szemérmetességet
 nem tarthat az kazdagság.
Valaki szüntelen kedve szerént lakik,
 szüntelen szomjúhozik;
Jelen valót megún, megtiltott dologra
 gyakorta igyeközik,
Mert az jólakástól az gonosz kévánság
 inkább felgerjesztetik.
Igyeközik vala szerelmét kivetni
 szűvéből Lucretia,
Kiért ő házában, hogy azt megolthatná,
 bérekeszkedik vala;
De mihent meglátá, az megaludt szikra
 újonnat fellobbana.
Gyakran gondolkodik, kinek nagy szerelmét
 bátran megjelenthetné,
Mert az titkon való láng az ő elméjét
 sokkal inkább égetné;
Ura szolgái közt vala egy vén ember,
 kinek Sosias neve.
Német nemzetségből igen jámbor és hív
 szolga Sosias vala;
Ennek az ő titkát ilyenképpen asszon
 megjelentötte vala,
Mikor nagy sereggel az ő háza mellől
 császár bémegyen vala.
„Tekintsed, Sosias, mely igen szép ifjak
 az császár környül vannak,
Mindez világ szerént ezekhöz hasonlók
 bizony nem találtatnak,
Ruhákkal, szerszámmal, termettel, szépséggel
 mindent feljülhaladnak.
Vajha az úristen urat ezek közül
 nékem engedett vólna!
Kinek szépségeket ha mostan nem látnám,
 soha nem hittem volna.
De mond meg énnékem, ha mely ezek között
 ismeretedben volna?”
„Sokat ezek közül ismerek, asszonyom”
 a szolga így felele;
De az Franciából való Eurialust
 kérdi hogyha ismerné.
Sosias azt mondá az ő asszonyának,
 hogy azt is jól ismerné.
Szóla Lucretia: „Tudom jámborságod,
 hogy nem mondod senkinek;
Megvallom tenéked felgerjedett tüzét
 ehhez nagy szerelmemnek;
Jelentsed meg néki, kérlek, hozzá való
 akaratját szűvemnek.”
Felele a szolga: „Mit hallok tetőled?
 gonoszság ez, asszonyom!
Nemhogy megművelném, de csak szűvemben is
 bizony bé nem bocsátom,
Az én vénségemre, higgyed, én uramat
 soha el nem árulom.
Inkább ezen kérlek, tekintsd meg nemzeted,
 győzd meg te szerelmedet!
Most még igen könnyen az újonnan indult
 tüzet megenyhítheted,
Ki hogyha felgerjed, semmi orvossággal
 eleit nem veheted.
A szeretet soká titkon nem maradhat,
 mert ő maga kiterjed;
Ha urad megtudja, gondold meg erkölcsét,
 mint cselekedik veled?”
Monda Lucretia: „Hallgass, én urammal
 szűvemet ne rettentsed.
Ki haláltól nem fél, meghiggyed, Sosias –
 nem retteg más dologtól.
Valamit én reám hozand a szerencse,
 el kell szenvednem attól:
De meg nem szűnhetem, igazán megvallom,
 az én kévánságomtól.”
„Mit veszted magadat! – felele Sosias –
 szégyeníted nemzeted!
Csak tenéked lészen te nemzetid között
 parázna asszon neved,
Gondolatod kedig sok őrző szemektől
 talám véghez sem vihedd.
Melletted vén anyád, férjed és leányid
 szüntelen veled vannak;
Uram háza népe és jámbor szolgái
 tőled el nem távoznak;
Ha ezek hallgatnak, az kövek is reád
 és az ajtók kiáltnak.
Ha senki tenéked őrződ nem volna is,
 tudja isten dolgodat,
El nem szenvedi ő, hogyha el nem hagyod
 gonosz gondolatodat;
Gondold meg uradat, ne rútitsd magadat,
 tartsd meg tisztaságodat!”
Felele az asszony: „Azt igazán mondod,
 szerelmes atyámfia,
De az uralkodó megdühödt szerelem
 szűvemet háborgatja,
Tudván az gonosz akaratom ellen
 hanyatt-homlok indítja.
Nagy sokat magamban róla gondolkodtam,
 ellene tusakodtam,
De nem volt mit tennem, fejemet immáron
 alája holdoltattam,
Kérlek, ne hagyj engem, légy segítség ebben,
 azmit most reád bíztam.”
Nagyot fohászkodék Sosias azt hallván,
 monda Lucretiának
„Az én gondban-fáradt vén fejemért szólok
 néked mint asszonyomnak,
Ne veszesd híredet, enyhítsd meg elmédet,
 tartsd meg nevét uradnak!”
„Megfogadom szódat, nem hagyom még most el
 én szemérmetességem;
Meggyőzőm halállal az én szerelmemet,
 hogyha el nem rejthetem:
Vassal vagy méreggel én tisztaságomat
 talán megőrüzhetem.”
Igen megrettene Sosias ezt hallván,
 mondá, hogy: „Nem szenvedem!”
Szóla Lucretia: „Ha én elvégeztem,
 te meg nem tarthatsz engem,
Erre sok fő asszonyemberek példája
 vitt és vezérel engem.”
Látván ezt a szolga, hogy az ő beszéde
 nála semmit nem fogna,
Mondá, életére, hogynemmint hitére,
 már nagyobb gondja volna;
Fogadá, hogy mennél hamarább találná,
 Eurialusnak szólna.
Ezzel felgerjedett elméjét asszonnak
 jó reménségre vivé,
Az ő fogadását csak szóval ígíré,
 de bé nem teljesíté,
Hogy halogatással asszonnak szerelmét
 ő megkisebbíthetné.
Nagy sok ideiglen asszonnak ő szűvét
 reménséggel táplálá,
De hogy hazugságban immár ne maradna,
 az ifjúhoz indula:
„Óh mely igen szeret egy asszony tégedet!” –
 ő neki csak ezt mondá.
Kérdezkedésére annál többet néki
 Sosias nem felele,
Eurialus őtet, honnat jő s ki volna?
 ingyen meg sem ismeré:
Hogy szép Lucretia küldte volna hozzá,
 soha azt ő nem vélé.
De a szerelemnek kemény nyila szűvét
 általhatotta vala,
Semmi nyugodalma sem éj jel, sem nappal
 őnékie nem vala
Titkon való lángtól belől az ő szűve
 megemésztetik vala.
Régi erősségét jól tudván magában,
 igen csudálja magát,
Szidalmazza szűvét, hogy elhagyta volna
 előbbi okosságát,
Mert a szerelemnek érzi ő magában
 győzhetetlen hatalmát.
Ezt mondja magában: „Most tudom, mi légyen
 a szerelemnek tüze,
Kiben nagy rettegés, nagy sok gondolkodás
 rövid annak élete;
Nem tusakodhatom, mint eszembe vészem,
 semmiképpen ellene.
Illik énhozzám is az, mitől magokat
 királyok sem óhatták;
Sem bölcs Alexander, sem az erős Sámson
 el nem távoztathatták,
Sőt amaz igen bölcs Aristotelest is
 szentnek itt nem találták.
Herculesről mondják, hogy kardját levetvén,
 guzsalyat vött kezében,
Hogy szeretőjének illy engedelmével
 lehessen jobb kedvében;
Noha őnálánál erősb vitéz nem volt
 ez föld kerekségében.
Természettől vagyon hintetvén szívünkben
 az szerelemnek magva,
Vadak és madarak, fene oroszlánok
 vannak ő hatalmában;
Tengerbeli halak vízben sem lehetnek
 miatta bátorságban.
Ifjakat ő bírja, véneknek megaludt
 szűveket felemeli,
Mindeneket meggyőz és szokatlan tűzzel
 a szűzeket égeti:
Hát mit erőlködem természetem ellen
 most én is igyekezni?…”
Ezeknek utána módot keres vala,
 ki által elvégezné;
Nisus, egy barátja, efféle dolognak
 csuda okos mestere,
Gyorsan egy vén asszont fogada, ki ilyen
 levelet néki vinne:

Második rész

Eurialus Lucretiának
„Köszönetem után írásomban néked
 egészséget kévánok,
Hogyha vigasztalást és jó reménységet
 én tenálad találok,
Mert mind egészséget és mind reménséget
 én csak tetőled várok.
Enmagamnál immár Lucretia téged
 sokkal inkább szeretlek,
Vélem, te magad is eszedben vehetted,
 mely igen kedveltelek;
Megsebhedt szűvemnek sok fohászkodási
 bizonsági lehetnek.
Tudom, temagad is gyakorta jól látod
 az én ábrázatomat,
Netalám szántad is, hogy láttad szememből
 sok könnyhullatásimat,
Kérlek, vedd jó néven, ha megnyitom néked
 most az én titkaimat.
Az te nagy szépséged, kedves ékességed
 most megfogott engemet,
Most vészem eszemben, szerelem mi légyen,
 hogy én látlak tégedet,
Te az Cupidónak birodalma alá
 hódoltatál engemet.
Sokat erőlködtem, megvallom tenéked,
 hogy ezt elkerülhetném,
De nagy szépségedtől, ékes termetedtől
 igen meggyőzettetém,
Már te rabod vagyok, fényes szemeidtől
 mert én megkötöztetém.
Nem lehetek immár soha enmagamnak
 többé birodalmában,
Életem, halálom és gondolkodásom
 vagyon te hatalmadban,
Mind éjjel s mind nappal tégedet kévánlak,
 várlak az én ágyamban.
Te magad tarthatsz meg, csak te veszthetsz el is,
 válaszd el most egyiket:
Tégy választ énnékem, hogy te írásodból
 érthessem meg elmédet:
Beszéddel is ne légy mostan különb hozzám,
 mint látom szemeidet.
Nem nagy dolog, higgyed, óh szép Lucretia,
 tőled azmit kívánok,
Elég lészen nékem, ha egynéhány ígét
 én tevéled szólhatok,
Az én levelemben tőled ennél többet
 bizony én sem kévánok.
Ezt ha megengeded, bódog ember lészek,
 ha megtartod, elveszek.
Immár hűségedre bíztam én magamat,
 kit felette szeretek;
Légy jó egészségben, óh én édes lelkem,
 talán véled lehetek!”
– Pecsét alatt gyorsan az levelet ottan
 Lucretiának küldé,
Az önnön házában – szerencse úgy adá –
 csak egyedül találá;
Kitől hozta volna, annak kévánságát
 hűséggel megjelenté.
Gonosz híre-neve ez asszonyembernek
 egész várasban vala,
Hogy ezt küldte hozzá, oly nagy kisebbségnek
 szép Lucretia tartá.
„Micsoda tégedet hozott én házamhoz,
 gonosz asszony? – azt mondá. –
Tisztességes személyt álnak beszédeddel
 hogy mérsz megkésérteni?
Nemes asszonyoknak hogy mered ágyokat
 te megszégyeníteni?
Ifjaktól levelet, undok asszonyember,
 hogy mérsz nékem mutatni?
Ha tisztességemet és ifjúságomat
 most meg nem tekinteném,
Levelet senkinek soha nem hordoznál,
 véled azt cselekedném;
Menj el azért tőlem mindjárt leveleddel,
 gonosz asszony, éntőlem.
Azvagy add kezemben, hadd égessem mind el
 álnok iratásodat;
Temagad siess el, mig uram meg nem lát,
 ne üsse meg hátadat;
Többé soha ne lásd, gonosz asszonyember,
 az én ábrázatomat!”
Az levelet kapá, szaggatá, tapodá,
 az hamuba béveté,
Kire az vénasszony, tudván asszonyoknak
 illy erkölcsét, felelé:
„Megbocsáss, asszonyom, mert nálad kedvesnek
 ezt az én szűvem vélte.
Ha azt nem engeded, kitől hozzád jöttem,
 hogy ismét ahhoz térjek,
Szódat megfogadom, de meglásd, hogy kitől
 engem most hozzád küldtek!”
Gyorsan visszatére és jó reménységet
 vűn az ifjú legénynek:
„Légy nagy vígasságban, vitéz Euriale!
 igen szeret tégedet,
Hogynem mint te őtet, látom, sokkal inkább
 kedveli szépségedet,
Szépen megolvasá, igen csókolgatá
 mind az te leveledet.
Nem lőn üressége, hogy választ tehetne
 most az te írásodra,
De el nem múlatja, hamar ír tenéked
 ismét kévánságodra!”
Vénasszony kijöve, ifjú soha többszer
 reája nem talála.
Az elszakadozott papirost viszontag
 Lucretia felszedé,
Mindenik darabját levélnek viszontag
 helyére helyhezteté,
Ezerszer olvasá, igen csókolgatá,
 ládájába bétevé.
Levélnek hol egyik, hol másik darabja
 szűvét igen fúrdalja,
Végezé magában, hogy ő akaratját
 az ifjúnak megírja;
Ezen igékkel írt levelet vitéznek
 követ által bocsáta;
Lucretia Eurialusnak
„Hadd el, ne reménljed, azmit meg nem nyerhetsz,
 Euriale, szűvedben!
Levéllel, követtel ne sérts meg engemet
 jó híremben-nevemben,
Higgyed, hogy nem találsz azok között engem,
 azkit gondolsz elmédben.
Nem vagyok bizonnyal, ifjú Euriale,
 kinek mostan alítasz,
Hogy kerítő asszont, tisztességem ellen
 én házamhoz bocsátasz;
Én életem tiszta, keress más szeretőt,
 mert engem meg nem csalhatsz.
Egyebekkel élj úgy, azmint néked tetszik,
 de éntőlem elszűnjél,
Semmit ne kérj tőlem leveleid által
 illyen vakmerőséggel,
Tudod, hogy nem méltó ember vagy énhozzám,
 azért légy egészséggel…”
Jóllehet keménnek tetszék ez a levél
 ifjú Eurialusnak,
Mert különbez vala előbbi szavától
 az elküldött asszonnak
Mindazáltal arra útat nyita néki,
 írhatnának egymásnak.
Hűn az követnek is, kit szép Lucretia
 hozzája küldött vala;
De igen búskodik, hogy az olasz nyelven
 ő szólni nem tud vala,
A szeretet ezben igen gyorssá tevé,
 mert hamar megtanula.
Eurialus Lucretiának
Néki megfelele, inté arra őtet,
 reá ne haragonnék;
„…Mert jövevény lévén, nem tudtam ki légyen,
 kivel levelet küldék,
Tisztességkereső szerelem lőn oka,
 hogy én tenéked írnék.
Bizonyára tudom, óh szép Lucretia,
 szemérmetességedet,
Nem mostan hallottam, kit inkább szeretek,
 az te tisztaságodat;
Higgyed, hogy gyűlölek én is, Lucretia,
 szemtelen asszonyokat.
Feljebbvaló jószág szemérmetességnél
 nincs az asszonyállatban,
Mert a szép ábrázat változandó jószág,
 és vagyon elmúlásban,
Kihez ha nem járol a szemérmetesség,
 nincsen dícsíret abban.
Azért szerettelek, azért tiszteltelek
 mindeneknek felette,
Oly dolgot nem kérek, ki miatt kissebbülj
 te híredben-nevedben,
De mit írásomból elméd meg nem érthet,
 beszédem megjelentse.”
Az levéllel együtt drága ajándékot
 Lucretiának külde;
Kéré, ne múlatna, hanem levelére
 mindjárást választ tenne;
Nem sok üdő múlván a szép Lucretia
 néki ígyen felele:
Lucretia Eurialusnak
„Elvőm leveledet, nem panaszolkodom
 már az te követedről,
Nem nagyra becsülem, amit nekem írtál
 hozzám nagy szerelmedről.
Mert sokan szerettek heában engemet,
 példát vehetsz azokról.
Hogy beszélhess vélem, éntőlem nem lehet,
 sőt úgyan sem akarom,
Ha fecske nem lehetsz, egyedől én tőled
 bizony nem találtatom;
Hogyha akarnám is, őrzőktől és magas
 házaktól megtiltatom.
Ajándékid vöttem, mert az ő szép mívek
 engem gyönyörködtetnek.
Ím egy gyűrőt küldtem, hogy éretted nálam
 heában ne legyenek;
Te ajándékidnál nem kevesebbet ér,
 isten legyen már véled…”
Eurialus Lucretiának
Bővebb szóval választ Eurialus íra
 a szép Lucretiának:
„Nagy örömem vagyon, hogy véget vetettél
 panaszolkodásidnak,
De hogy szerelmemet kevésre becsülöd,
 az oka bánatimnak.
Tudom, hogy nagy-sokan tégedet szerettek,
 de így mint én nem égtek,
Talán te nem hiszed, mert semmi helye nincs
 tenálad beszédemnek,
Ha véled szólhatnék, bizonyára nálad
 útálatos nem lennék.
Vajha ideiglen fecskévé lehetnék,
 azmint tenmagad írod,
Jóllehet balhává örömesben lennék,
 nem tennéd be ablakod;
Azt én nem úgy bánom, hogy nem szólasz vélem,
 mint azt, hogy nem akarod.
Semmit én egyebet, hanem te elmédnek
 jó akaratját várom,
Ha lehetne tőled, miért, Lucretia,
 hogy nem szólanál vélem,
Kinél jobb akaród ez világon nincsen,
 miért útálsz meg engem?
Ha azt parancsolod, hogy a tűzre menjek,
 abban is én engedek;
Légyen akaratod, ha módod nem lehet,
 hogy én tevéled legyek;
Az alkolmatlanság hogyha áll ellened,
 abban én is engedek.
Változtasd meg ebben, kérlek, Lucretia,
 az te akaratodat,
Heában valónak azhól mondod lenni
 az én fáradságomat,
Nem illik tehozzád ily nagy kegyetlenség,
 meghiggyed az én szómat.
Légy szilídgyebb hozzám, ha éltem akarod,
 immár te szeretődhöz,
Mert ha úgy beszéllesz, akaratom nélkül
 emberöldöklő lészesz,
Hogynem más fegyverrel, kemény beszédiddel
 te könnyebben elveszthetsz.
Semmit én tetőled többet nem kévánok,
 hanem hogy engem szeress;
Ebben nem találhatsz semminémű okot,
 kit én ellenem vethess,
Ettől nem tilthatnak, kik őröznek téged,
 hogy engemet ne szeress.
Bódognak alítom magam, ha azt mondod,
 hogy te szeretsz engemet,
Akkoron, hogy vetted el ajándékimat
 és nem szegted kedvemet;
Netalán azok is eszedben juttatnak
 valamikor engemet.
Jóllehet nem nagyok vóltanak, de talám
 ezek sokkal kisebbek,
Kiket ez levéllel együtt én tenéked
 mostan újonnat küldök;
Csak te szeretődért ezeket ne útáld,
 rövid nap többet küldök.
Azmely aranygyűrőt énnékem küldettél,
 ujjomból ki nem esik,
Gyakor csókolással te helyetted tőlem
 az megnedvesíttetik,
Légy egészségben már, így az én szűvem is
 tőled vígasztaltatik…”
Gyakorta egymásnak ilyen leveleket
 írogattanak vala.
Végre Lucretia az ő nagy szerelmét
 megjelentötte vala,
Kiről egy levelet ezen értelemre
 Eurialusnak ira:
Lucretia Eurialusnak
„Örömest akarnék, vitéz Euriale,
 én tenéked engedni,
Az én szerelmemben, azmint tőlem kéred,
 abban részessé tenni,
Mert te nemzetséged és ékes termeted
 tőlem azt megérdemli.
Igen tetszik nékem az te nagy szépséged
 és kegyes tekinteted,
De nem lészen jómra, ha én is követem
 az te nagy szerelmedet.
Esmerem magamat, nem tarthat szerelmem
 nagy mértékletességet.
Tudom, hogy sokáig, azmint hallom, ide
 az várasban nem jöhetsz;
Ha játékba esünk, hová legyek osztán,
 mikoron elmenendesz?
El nem maradhatnék, ezt alítom penig,
 hogy véled el nem vihetsz.
Sokaknak példái rettentnek engemet
 az te nagy szerelmedtől,
Kik elhagyattattak szerelem idején
 idegen emberektől;
De az többi között kiváltképpen azmit
 hallottam ezek felől.
Mikoron az Jason Colchus szigetében
 az nagy sárkánt megölé,
És az aranygyapjat az ő vén atyjához
 Görögországba vivé,
Medeát megcsalá, kinek segítségét
 akkor dolgában kéré.
Megöletett vólna Kretában Theseus
 az nagy Minotaurustól,
Hogyha Ariadne tanácsából meg nem
 szabadult volna attól,
Egy puszta szigetben hagyá őt ágyában,
 kit elhoza atyjától.
Igen megcsalaték Dido Aeneastól,
 az önnön vendégétől,
Mikor béfogadá úgymint futott embert
 Trója veszedelméből,
Mind okot s mind fegyvert halálra talála
 az idegen embertől.
Külső szerelemben nagy sok veszedelmet
 sokszor hallottam lenni,
Azért nem merem most álnok szerencsére
 az én fejemet vetni,
Szárnyas a szerelem, félek, véled együtt
 hogy elkezd repülleni.
Néktek férfiaknak a szerelem ellen
 erősb elmétek vagyon,
Az asszonyállatok szerelme, meghiggyed,
 halálban vetve vagyon;
Nemcsak szeretnek ők, hanem dühösködnek,
 mindennél nyilván vagyon.
Ha társot nem talál, nincsen rettenetesb
 az mi szeretetönknél,
Mert ha felgerjedünk, hírünk hátravetvén,
 nem gondolunk semmivel;
Nincs más orvosságunk, hanem csak hogy legyünk
 mi az mi szeretőnkkel.
Azmi távol tőlünk, azt mi sokkal nagyobb
 buzgósággal kévánjuk,
Csakhogy bujaságunk lehessen minékünk,
 halálunkat sem szánjuk;
Azmi életünket és azmi hírünket
 csak semminek alítjuk.
Nemes személy, házas, gazdag asszony vagyok,
 jobb azért most énnékem,
Az te szerelmedet, ki nem állhatatos,
 szűvemből el-kivetem,
Ne legyek Sapphónak, se Philisnek társa,
 mostan elkerülhetem.
Kérlek azért téged, ne kévánjad hozzád
 mostan én szerelmemet,
Oltsd meg magadban is, hogy ha lehet tőled,
 az fölgerjedett tüzet;
Asszonyállatoknál erősb az férfiú,
 ezért tőled meglehet.
Ha szeretsz engemet, miért igyeközel
 az én veszedelmemre?
Az jó akarattal az te kévánságod
 nyilván nem férhet egybe,
Te ajándákidért egy drága keresztet,
 küldtem, légy egészségben…”
Veszteg nem lehete Vitéz Eurialus,
 hogy az levelet látá,
Mert újonnan írott beszéd az ő szűvét
 felette felgerjeszté,
Azért ilyen szóval szép Lucretiának
 írt levelét ereszté.
Eurialus Lucretiának
„Óh én édes lelkem, te szép Lucretia,
 légy nagy jó egészségben,
Ki kevés méreggel vígasztalást küldtél
 énnékem leveledben,
Mely mérget mindjárást elvehetsz éntőlem,
 ha lészesz vélem szemben.
Az tennen gyűrőddel megpecsétlett levél
 mikor kezembe juta,
Sokszor megolvasám és megcsókolgatám,
 de másra intesz abban,
Hogynemmint énhozzám való szerelmednek
 kévánsága mutatja.
Azon kérsz engemet, hogy ne szeresselek,
 mert ártok azzal néked,
Idegen férfinak hajlandó szerelmét
 te mert nem követheted,
Megcsalt asszonyoknak példáitól, írod,
 hogy te fejedet félted.
Olly igen szép móddal és drága igékkel
 írásod ékesíted,
Hogy azokkal inkább az én szerelmemet
 tereád felgerjeszted,
Elmédnek nagy voltát csudáltatod inkább,
 hogynem elfelejtetnéd.
Vajjon ki gyűlölné szeretőjét azért,
 hogy bölcsességét látná,
Ki ha hagyítani szerelmem akartad,
 ne mutogattad volna,
Te tudományodat és bölcsességedet
 titkolnod kellett volna.
Illyen írásoddal nyilván meg nem óltod
 az én szűvemnek tüzét,
Mert mikor olvasom, az te levelednek
 csudálom ékességét,
Inkább felgerjeszted, hogy te szépségednek
 látom nagy bölcsességét.
Szépség és bölcsesség, jó erkölcs, ékesség
 szerettetnek tégedet,
Mondjad az köveknek, hogy változtassák meg
 az ő természeteket;
Fordítsd meg vizeknek folyásit, úgy én is
 elfelejtlek tégedet.
Mikor a fényes nap ő keleti felé
 az égen visszafordul,
Mikoron az hegyek hótól üresednek
 és az erdők vadaktól:
Az én szerelmem is elidegenedik
 akkor Lucretiától!
Azmint te alítod, higgyed, nem olly könnyű
 dolog az férfiaknál,
Az felgerjed lángot hogy ők mególthatnák
 hamarább asszonyoknál,
Sőt némelyek mondják, hogy ebben erősbek
 leányok férfiaknál.
De nem tusakodom mostan sokat erről,
 térek én beszédemre,
Szükség, hogy feleljek a te levelednek
 mindenik cikkelyire.
Kiváltképpen ahol sok példákat hozván
 szólasz jövevényekre.
Egyenlő vétek az mind az férfiakban
 s mind az asszonynépekben,
Azmint előhányád nagy friss beszédekkel
 te ékes leveledben,
Sokan asszonyoktól férfiak közül is
 megcsalattak éltekben.
Priamusnak fiát Troillus herceget
 az Briseis megcsalá,
Ifjú Deiphobust Paris után a szép
 Ilona elárulá;
Az ördöngős Circe az ő szeretőjét
 barommá változtatá.
Méltatlan dolog ez, ha kevésnek vétkét
 mindenekben alítják,
Ezek példáiból az jövevényeket
 ha mind csalárdnak mondják,
Mennyi asszonyállat vagyon ez világon,
 gyűlölségben hozhatják.
Illik, hogy azoktól példát vegyünk, azkik
 meg nem csalatkoztanak,
Mint Antoniussal a szép Cleopatra
 végig megmaradtanak, –
Nem szükség, hogy mostan többen ezek közül
 előszámláltassanak.
Értem, hogy olvastad a bölcs Ovidius
 könyvében írt verseket,
Kikből megérthetted az görög ifjaknak
 idegen szerelmeket;
Elhagyták érette széles országokat,
 házokat, nemzeteket.
Ezen kérlek téged, lelkem Lucretia,
 hogy meggondold azokat,
Azkiknek éktelen dolgok ellenzené
 az mi gondolatunkat.
Kik igen kevesen találtatnak, ha meg
 számlálod is azokat.
Nem azért kévánlak, hogy tőled elváljam,
 hanem hogy szeresselek,
Éltemben náladnál ez világon többet
 bátor ne ismerhessek;
Jövevénnek ne mondj, mert az akaratom,
 hogy ittvaló lehessek.
Ott lehet én házam, valahol te lészesz,
 szerelmem, Lucretia!
Hogyha ideiglen eltávozandom is,
 sietvén jövök haza,
Dolgaimat szépen hogy elvégezhessem,
 megyek Németországba.
Tudom, hogy találok alkolmatosságot
 itt megmaradásomban,
Sok dolgai vannak elmúlhatatlanok
 császárnak ez országban,
Azoknak gondjokat magamra felvészem,
 maradok ez várasban.
Ha penig így sem fog, követségen jövék
 ide Hetruriában,
Avagy az császárnak helytartója lészek
 ebben az tartományban,
Hiszem, hogy megnyerem, mert én kedves vagyok
 császárnak udvarában.
Semmit ne félj azért, én gyönyörűségem,
 szűvem és reménségem!
Mint én lelkem nélkül, bizony nálad nélkül
 nem lehet én életem;
Könyörülj én rajtam, mert miképpen az hó,
 naptól megemésztetem.
Tekints meg munkámat és gyakorta való
 nagy sanyarúságomat
Vess véget immáron te sok kénzásidban,
 halaszd el halálomat;
Mind éjjel s mind nappal sok éhezésimet,
 tudod vigyázásimat.
Látod, ábrázatom nagy szerelmem miatt
 mely igen meghirvadott,
Alig tarthatja már lelkemet én testem,
 annyira megfáradott,
Szüleid, gyermekid megöltem volna is,
 így állhatnád bosszúdat!
Ha te igyen büntetsz engem, szeretődet,
 vajjon mit mívelsz azzal,
Ki rajtad bosszút tött, vagy az, ki tenéked
 volt valamiben kárral?
Bizony ehhez képest elszenvedhetetlen
 haragod lészen azzal.
Óh én ékességem, óh én vígasságom,
 szerelmem, Lucretia!
Végy bé te kedvedben, hogy az én szűvemet
 az kín ne sanyargassa.
Ha szeretsz engemet, gyorsan írd meg nékem
 e‛ szűvem kévánsága.
Szabad legyen immár nékem azt mondanom,
 hogy én te szolgád vagyok!
Nám az jámbor és hív szolgákat szeretik
 császárok és királyok,
Noha mindenféle rendet felülmúlnak
 ezeknek méltóságok.
Légy jó egészségben és jó szerencsében,
 óh én gyönyörűségem!
Te vagy reménségem, félelmem, szerelmem,
 ez világban életem,
Légy jó kedvvel hozzám és jó akarattal,
 és úgy tarthatsz meg engem…”
Mint az erős tornyot mikor kűvül nézed,
 győzhetetlennek tetszik,
De ha nagy kosokkal érdeknie kezdik,
 igen hamar megtörik
Azonképpen asszony, ifjú beszédétől
 naponként győzettetik.
Szorgalmatosságát ő szeretőjének
 hogy jól eszébe vövé,
Negyed levelében eltitkolt szerelmét
 nyilvábban megjelenté.
Illyen levelével Eurialus szűvét
 szertelen felgerjeszté:
Lucretia Eurialusnak
„Immár bizonyára többé te ellened
 én nem tusakodhatom,
Te nagy szépségedet az én szerelmemben
 részetlenné nem hagyom,
Meggyőzted immáron én erős elmémet,
 néked megholdoltatom.
Óh én szegény fejem! hogy elvőm előszer
 az te leveleidet, –
Ez lőn oka nyilván, hogy veszedelemre
 vetettem életemet,
Hogyha az te híred és okos tanácsod
 meg nem segíl engemet.
Tarts meg, Euriale, az te fogadásod,
 kit levelidben írtál,
Ha szerelmed alá tudatlanság miatt
 már engemet hajtottál,
Ha elhagynál, bizony mindeneknél fenébb
 gonosz áruló volnál.
Könnyű megcsalnotok a szegény együgyű
 asszonyi állatokat,
Szégyenb annál néktek meg nem tartanatok
 az ti fogadástokat,
Azért ha nem lészesz állandó, jelents meg
 az te akaratodat.
Helyén még az dolog, megváltoztathatjuk
 az mi kévánságunkat;
Azmit meg kell bánnunk, igen ótalmazzuk
 mostan attól magunkat;
Végét meg kell látnunk, hogy félbe ne hagyjuk
 mi elkezdett dolgunkat.
Asszonyember vagyok, én keveset tudok,
 tennenmagad jól tudod,
Reám és magadra, hogyha férfi vagy te,
 legyen néked nagy gondod;
Immár tied leszek, hogyha fogadásod
 és hited megtartandod.
Ezt én nem művelném, az te hűségedben
 ha mostan kétes vólnék;
De bízom tebenned, hogy örökké bátran
 neved által élhetek;
Isten légyen véled, én gyönyörűségem,
 vezére életemnek!…”

Harmadik rész

Ennekutána is nagy sok leveleket
 egymásnak küldezének,
Mind egyik s mind másik olly nagy buzgósággal
 egymásnak felelének,
Mert mind az kettőnek csak az kévánsága,
 hogy együtt lehessenek.
Felette nehéznek és lehetetlennek
 ez dolog tetszik vala,
Mert soha egyedül sem kűvül, sem belől
 Lucretia nem vala,
Ura Menelaus sok őrző szemekre
 mert őtet bízta vala.
Az olaszok között igen elterjedett
 vétek ez mindeneknél,
Hogy feleségöket sokkal inkább őrzik
 mind aranynál, ezüstnél;
Eszekben nem vészik, hogy nagyobb bolondság
 semmi nem lehet ennél.
Az megtiltott dolgot az asszonyemberek
 sokkal inkább kévánják,
Azmit akarsz, bánják, azmit te nem akarsz,
 viszontag azt kévánják,
Kevesben vétkeznek, ha valamennyire
 szájokra bocsátandják.
Mint az verőfényen mely könnyű egy sereg
 balhát megőrüzni –
Szintén olyan könnyü akaratja nélkül
 asszont megoltalmazni.
Csak heában őrzik, azki önnönmaga
 nem akar tiszta lenni.
Szelidíthetetlen (mindenek meghiggyék)
 vad az asszonyi állat,
Kit semmi őrizet, sem penig megtiltás
 soha nem zabolázhat,
Mert ő az őrzőket sokkal inkább őrzi,
 olly igen okos állat.
Ott egy ifjú legény atyafia vala
 a szép Lucretiának,
Kitől leveleket gyakorta küld vala
 bátran Eurialusnak,
Mert szerelmét ennek megmondotta vala,
 mint hív atyafiának.
Ennek lakóhelye Lucretia anyja
 házához közel vala,
Oda Lucretia anyját látogatni
 gyakorta megyen vala,
Azért ily végezést ők egyenlőképpen
 azzal töttenek vala
Mikoron az anyja szép Lucretiának
 a szentegyházba menne,
Ő kamorájában akkor Eurialust
 ifjú bérekesztené;
Anyját mintha látni Lucretia menne,
 Eurialussal lenne.
Két napot hagyának, kik esztendőnél is
 hosszabbaknak tetszének,
De itt a szerencse semmit nem szolgála
 az ő végezéseknek;
Megértvén vénasszony, ifjat kirekeszté
 napján az végezésnek.
Nagy szomorúságos követséget ifjú
 monda Eurialusnak;
Látá Lucretia, hogy kinyilatkozott
 álnoksága dolgának,
Monda, hogy „oly utat keresek, nem állhat
 ellene anyám annak”.
Egy Pandalus nevő sógora férjének
 ott az várasban vala,
Ennek is titkait a szép Lucretia
 megjelentötte vala,
Mert az felgerjedett láng ő elméjében
 meg nem aluszik vala.
Azt izené titkon ő szeretőjének,
 hogy azzal barátkoznék,
Mert az jó erkölcsü és az ő dolgában
 hív embernek láttatnék;
Ez által őnékik szemben-lételökben
 mód és út találtatnék.
De nem tetszik vala ez Eurialusnak,
 hogy titkát arra bízná,
Menelaus környül szüntelen forgódni
 kit szemeivel látna,
Mert igen fél vala, netalám valami
 csalárdság abban volna.
Tanácskozás közben Eurialus arra
 császártól választaték,
Koronázatjáról végezne pápával,
 Rómába béküldeték,
Mely követség nékik szép Lucretiával
 igen nehéznek tetszék.
De nem lőn mit tenni, mert rajta császárnak
 kemény parancsolatja,
Két egész holnapig az császár dolgáért
 ő Rómában múlata,
Addig Lucretia siralmas ruhában,
 sötét házban ült vala.
Mindenek csudálják, de nem tudják okát
 ő szomorúságának,
Soha vígasságát nem látták őnéki,
 mint egy özvegyasszonnak;
Úgy tetszik őnéki, ha fogyatkozása
 volna az fényes napnak.
Az ő háza népe láták, hogy feküszik
 szüntelen ő ágyában,
Betegnek alítják, mert soha azelőtt
 nem volt ily nagy bánatban;
Nagy sok orvosságot keresnek őnéki,
 vannak nagy búskodásban.
Senki nevetségét nem látta őnéki,
 sem ágyából felköltét,
Míglen Eurialus eleiben hallá
 Zsigmond császárnak mentét,
Mint egy mély álomból, ottan felserkene,
 hogy hallá jövetelét.
Leveté magáról asszony gyászruháját,
 ékesen felöltözék,
Házának ablakit ő mind felnyittatá,
 szűvében megváltozék;
Kit hogy láta császár, „Euriale – mondá –
 ne tagadd, amit láték!
Senki Lucretiát te távullétedben
 itt kün soha nem látta;
De hogy te megjöttél, látjuk: immár felkölt
 piros hajnal csillaga,
Minthogy az hurutnak, a szerelemnek is,
 nincs semmi rejtekháza!”
„Tréfálsz te énvélem, császár, azmit szólasz!
 – Eurialus azt mondja –
Nem tudom mi légyen, azmiről nékem szólsz,
 – császár előtt azt mondja –
Az te lovaidnak nyerítése inkább
 őtet felserkentötte.”
Ezeket megmondván, titkon Lucretiát
 azért ő tekinteli,
És elfeletközvén, az ő szép szemeit
 néha reá figgeszti;
Megjőtele után csak intésekkel lőn
 ő első köszöneti.
Egynéhánynap mulva Nisusnak nagy gondja
 Eurialusra vala,
Piacon megnézé, mely Menelausnak
 csak háza mellett vala,
Honnat ablakára szép Lucretiának
 tekintet lehet vala.
Kufárt ajándékkal ott megengesztelé,
 monda Eurialusnak
„Ez ablakról színét mindennap láthatod
 te szerető mátkádnak!”
Vala egy szükséghely csak három ölnire
 ellenébe ablaknak.
Innen Eurialus sok ideig néze,
 sokáig várakozék,
Ha történet szerént asszony arra jőne,
 kiben meg nem csalaték.
Nem sok üdő mulván jelen az ablakon
 Lucretia láttaték.
Kétfelé tekinte, monda: „Mit csinálsz itt,
 szerelmem, Lucretia?
Hova mégy? maradj még, óh én két szememnek
 ékes világossága!
Tekints ide reám, óh én segítségem,
 lelkemnek vígassága!
Vagyok Eurialus, nézz meg szemeiddel
 az te szerető mátkád.”
„Te vagy-e, szerelmem? vajha szemeiddel
 az én szűvemet látnád,
Most szólhatok véled, de megölelnélek,
 hogyha fejed hajthatnád.”
Eurialus monda: „Nem nehéz dolog ez,
 majdan megcselekeszem,
Ajtódat zárold bé, miglen az lajtorját
 az ablakra feltészem;
Szerelmünk örömét soká halogatjuk,
 azmint eszemben vészem.”
„Ha éltem akarod – monda –, ne műveld azt,
 mert az nem jónkra vagyon;
Innét jobb kéz felől, tudod, hogy énnékem
 gonosz szomszédom vagyon;
Sőt az kufárnak is bizonyára nálam
 kevés hitele vagyon.
Innét beszélhetünk, de más utat nékünk
 arra kell választanunk.”
Eurialus monda: „Halálom az látás
 és az mi beszéllésünk,
Hogy két kezeinkkel, szűvem, Lucretia,
 össze nem ölölkezünk.”
Sok beszéllés után ablakon egymásnak
 ajándékot adának,
Nem több ajándéka lőn Eurialusnak,
 mint az ő mátkájának;
El nem titkolhaták, de híre lőn abban
 hamar vén Sosiasnak.
Monda vén Sosias: „Csak heában állok
 szeretőknek ellenek,
Elvész én asszonyom, háza megszégyenül,
 ha gondot nem viselek,
Az két gonosz között jobb az kisebbiket
 ha választom nékiek.
Asszonyom szerelme, hogyha titkon leend,
 semmit nem árt őnéki,
Látom, hogy megvakult, sem hírét, sem nevét
 már meg nem tekintheti.
Jó hírét megtartom, szemérmetességét
 ha meg nem őrüzheti.
Nem akarom, háza hogy megszégyenüljön,
 sem hogy megölje magát;
Munkámat nem szánom, elmegyek, megtudom
 tőle az ő szándékát.
Míg lehete tőlem, ellene állottam,
 hogy elhagyassom dolgát.
Látom, semmiképpen hogy az gonoszságot
 el nem távoztathatom;
Hogy az titkon legyen, immáron énnékem
 csak arra kell gondolnom:
Az titkon lött dolgot meg nem lött dologtól
 …külemben alítom.
Közönséges vétek minden emberekben
 az fajtalan bujaság,
Senki nincs oly ember e széles világon,
 kit nem bánt az kévánság.
Azki okossággal cselekedik mostan,
 annál vagyon tisztaság!”
Ezeket megmondá, látá Lucretiát,
 hogy ágyasházból jőne,
Semmit nem múlata, asszonyának ottan
 eleiben ő méne;
Ő tőle megkérdé: miérthogy szerelmét
 már véle nem közlené?
„Eurialust nyilván te igen szereted, –
 asszonyának azt mondá –
Tőlem eltitkolod, de meglásd kinek hissz,
 dolgokat ne bízd másra,
Mert első bölcsesség, ne keress mást erre,
 hogy az ne légyen tudva.
Magad követ nélkül el nem végezheted
 az te akaratodat,
Tudom, sok üdőtől fogva megtanultad
 hozzád nagy hűségemet;
Parancsolj, asszonyom, érted szerencsére
 vetem az én fejemet.
Nagy gondom volt nékem, hogy az te szerelmed
 ki ne nyilatkoztassék,
Te meg ne büntessél, az te férjed penig
 kissebbségben ne essék;
Minden nemzetséged és az te vén anyád
 meg ne szégyenültessék.”
Monda Lucretia: „Bizony igaz, azmit
 mondasz nekem, Sosia!
Mindenkor nagy hitem, bizodalmam vagyon
 az te jámborságodban,
De rest és ellenző valál előbb nékem
 az én kévánságomban.
Mostan te hogy magad ajánlod magadot,
 nem félek csalárdságtól,
Hogy együtt lehessünk az én szeretőmmel
 várom jámborságodtól.
Jól látod, meggyúladt szerelemnek lángja,
 nem válhatom meg attól.
Érted, Eurialus, nékem meg kell halnom,
 mert nem tudok mit tenni!
Bizony nagy bolondság, hogyha tusakodol
 ebben mégis ellenem;
Együtt ha lehetnék, ezután netalám
 mértékletesb lehetnék.
Menj el azért gyorsan szép Eurialushoz,
 atyámfia Sosia!
Mutass útat néki, miképpen lehessen
 könnyen hozzám jutása,
Negyed napot várjon és akkoron lészen
 jobb alkolmatossága.
Az paraszt nép közül búzát hoznak akkor
 uramnak udvarában,
Akkoron béjöhet, hogyha öltözendik
 szegényember-ruhában,
Grádicsokon akkor hordjon ő is búzát
 uramnak tárházába.
Tudod, első ajtó grádics mellett nyílik
 az én ágyasházamba,
Az napon ott lészek, mondd meg őnékie
 az belső kamorában, –
Többitől elváljék, csak ő maga légyen,
 úgy jőjjön bé házamban.
Jóllehet ez dolog az vén Sosiasnak
 igen nehéznek tetszék,
De nagyobb dologtól félvén, ő ellene
 semmit nem tusakodék;
Ő magát találá, asszonya tanácsa
 tőle megjelenteték.
Hallván Eurialus, úgymint könnyű dolgot,
 azt ő semminek vélé,
Szép Lucretiának parancsolatjához
 önnenmagát készíté,
De az negyednapi várás késedelmét
 hosszú üdőnek vélé.
Óh, te balgatag szű, megsötétült elme,
 és vakmerő okosság!
Óh rettenthetetlen elme, szeretőkben
 miért vagy ily nagy vakság?
Hogy csak igen kicsiny dolognak tenálad
 tetszik ez nagy gonoszság?
Mi lehet olly igen magas, alacsonynak
 kit te nem alítanál?
Mi lehet oly igen erősen bezárlott,
 kit nyitva nem találnál?
Mi lehet oly igen veszedelmes, amit
 könnyűnek nem tartanál?
Csak heában tőled az házas férfiak
 feleségöket őrzik,
Törvény és félelem és szemérmetesség
 rajtad nem uralkodik,
Ellened nem állhat senki, az munka is
 néked játéknak tetszik!
Minden állatoknak megszelídítője,
 szerelem mely éktelen!
Fő, kazdag és kedves, ifjú, bölcs és okos
 férfiat mire viszen?
Hogy bárson ruháját levetvén, magára
 darócot, zsákot vészen.
Ki ennekelőtte nagy gyönyörűségben
 felnevekedött vala,
Hogy terhet hordozzon vállán, most szerelem
 kényszeríti őt arra,
Az piacon állván, mint egy terhet-hordót
 önnönmagát árulja.
Óh mely hihetetlen, csuda dolog volt ez,
 hogy ilyen nagy férfiat
Az parasztság között kell keresni most is,
 ki tanácsával tarthat?
E széles világon már nagyobb változást,
 én nem tudom, ki hallhat?
Ez volt az, miről szólt az bölcs Ovidius
 Változásról írt könyvében,
Hogy az embereket barmoknak, köveknek
 változtatta képében.
Circe szeretőit fene bestiává
 tévé természetiben.
Mert oly oktalanul a szerelem tüze
 emberekben gerjedez,
Hogy eszét elhagyván, oktalan állattul
 csak keveset különbez,
Megvakult elméje, megrémült ő szíve,
 hasonló az kövekhez.
Eurialus látá, feltetszék az hajnal,
 kit csak alig vár vala,
Az parasztnép közé magát elegyítvén,
 magát bódognak mondja,
Mátkája házánál zsákokban az búzát
 nagy szűve szerént hordja.
De alájöttében ő az garádicson
 többitől elmarada,
Ágyasház ajtaját megnyitá, miképpen
 Sosias hagyta vala:
Bémenvén, egyedül az szép Lucretiát
 házban találta vala.
Közelebb járula hozzája, szép szóval
 őnékie köszöne.
„Légy jó egészségben, lelkem, Lucretia,
 életem reménsége!
Most, hogy te magadot találtalak, vagyon
 szűvemnek nagy öröme!
Azmit régtől fogva kévántam tetőled,
 immár mostan megnyertem!
Semmi közbenvetés, sem penig fal nincsen
 közted és én közöttem,
Most bizony szabadon az én szerelmemet
 csókolom és ölelem.”
Eurialust látván a szép Lucretia,
 igen elálmékodék,
Jóllehet az tanács, ifjúnak ő tőle
 szolga által adaték:
Nem hiheti vala, léleknek alítja,
 oly igen csudálkozék.
Az ölelgetésén és csókolgatásán
 de végre megismeré,
Monda: „Te vagy-e itt, óh én szűvem, lelkem,
 ifjú szép Euriale?”
Hozzája szorítá szép fehér orcáját
 az pirosság bételé.
„Most látom bizonnyal – monda – vagyon hozzám
 tenéked nagy szerelmed,
Hogy illy veszedelmes dologra érettem
 most fejedet vetetted,
Meghiggyed, hogy én is soha nem keresek
 más szeretőt helyetted.
Vigye az úristen nagy jó szerencsével
 véghez mi szerelmünket!
Te birodalmodban lészek, mig az tagok
 tartják bennem lelkemet!
Erővel adtanak férjemnek, elhagyom
 teéretted én őtet!
Szükség azért mostan, óh én víg szerelmem
 és én gyönyörűségem,
Hogy vesd le az undok ruhákat, kit vöttél
 most tereád énértem;
Az te szépségedet engedd, hogy láthassam,
 mutasd meg magad nékem.”
Levetvén az undok ruhákat magáról,
 fénylik szép ruhájában;
Az beszéllés közben futamék Sosias
 megálla az ajtóban,
Monda: „Magatokat ójjátok, ihol jő
 Menelaus az házban.”
Monda Lucretia: „Vagyon egy rejtekhely
 itt az én ágyam alatt,
Azkiben tartani az én uram szokta
 minden drága marháját,
Kiről írtam néked, abban mostan menj bé:
 uram ott meg nem láthat.
Jól eszedben vegyed, igen megőrüzzed
 magadot mozdulástól.”
Nem tuda mit tenni, azt kelle mívelni,
 azmit halla asszonytól,
Megnyitá az ajtót Lucretia, hogy szót
 halla az ő urától.
Menelaus ketten beméne Bertassal,
 leveleket keresnek,
Kire mondják vala, hogy szükségük volna
 várasbeli népeknek;
Sohul nem találák. Menelaus monda
 ottan feleségének:
„Jól eszembe nem jut, netalán bétöttem
 az rejtekben azokat,
Ott is megkeresem, menj el, Lucretia,
 hozz először gyertyákat.”
Igen megrettene, mihent ott meghallá
 Eurialus a szókat.
Már gyűlöli vala a szép Lucretiát,
 így búskodik magában:
„Óh, gonosz szerencse! mire hozál engem
 illy nagy veszedelemben?
Bujaságom miatt ihol kell akadnom
 most nékem az hálóban.
Elvesztem híremet-nevemet, császárnál
 való kedvességemet;
Abban is kétségem vagyon, hogy megtartsam
 itt az én életemet:
Óh, minden bolondok között én bolondabb,
 mint vesztém el magamat!
Akaratom szerént ejtém én magamat
 ez nagy veszedelemben,
Ha ily drágán adják, bizony kevés öröm
 vagyon a szerelemben,
Rövid gyönyörűség, nagy hosszú bánatot
 rekeszte én szűvemben!
Vajha mennyországért kellene szenvednem
 ez nagy nyomorúságot,
Az örökkévaló örömért venném fel
 ez nagy sanyarúságot,
Kire kicsin füsthöz hasonló örömért,
 most vetettem magamot.
Ihol immár példa vagyok és szidalom
 mindeneknek előtte,
Szégyenvallás nélkül nem lehet fejemnek
 innét menekedése,
Mert ha kimehetnék, senkinek szerelme
 többé nem rekesztene.
Vígy ki, én istenem! én ifjúságomnak
 ne nézd tudatlanságát!
Tarts meg, uram, engem, hogy te felségednek
 engeszteljem haragját,
Mert eszembe vöttem, hogy nem kellett volna
 szeretnem Lucretiát.
Nem szeretött bizony, hanem mintegy szarvast
 hálóra hajtott engem,
Tudtam csalárdságát asszonyi állatnak,
 mégis el nem kerültem,
Eljött az én napom, nincs több segítségem
 náladnál, én istenem!”
Szép Lucretia is oly igen szertelen
 ezen megrettent vala,
Hogynemmint ő magát, szeretőjét sokkal
 feljebben félti vala,
De nagy gyorsasággal orvosságot asszony
 ez ellen talált vala.
Monda: „Ihol vagyon, uram, az ablakban
 egy kicsin iskátula,
Ha jól emlékezem, úgy tetszik énnékem,
 hogy oda tötted vala…”
Érette futamék – akaratja szerént
 aláejtötte vala.
Monda: „Hamar, uram, nem akaratommal
 ablakról aláejtém,
Fussatok érette, kárt addig ne valljunk,
 én innen feljül nézem!”
Gyorsan mind a ketten érte futamának,
 hogy semmi el ne vesszen.
Ebből minden ember eszébe veheti
 asszonyembernek dolgát;
Mely igen nagy könnyen, ő mikor akarja,
 megjátszodtatja urát.
Ki asszonyembertől soha nem csalatott,
 szentnek mondhatja magát.
Hetruriabéli-módra magas vala
 háza Menelausnak,
Nagy sok garádicsok, kin alá s fel járnak,
 rajta csinálva vannak;
Míg oda járának, más helyt ada addég
 ő az Eurialusnak.
Mihelyt el-felszedék, viszontag az házban
 mindketten feljutának,
De csak egyiket is az iskátulában
 ők nem találhatának,
Rejtekben keresék, ott gyorsan meglelék,
 ottan kiindulának.
Szép Lucretia is az ajtót megnyitá,
 mondá Eurialusnak
„Jer ki immár, lelkem, szerelmem, summája
 ki vagy vígasságomnak!
Jövel ki, kútfeje gyönyörűségemnek,
 minden nyájasságomnak!
Semmit ne félj immár, mert szabad mezeje
 vagyon nyájasságinknak!
Mostan helye vagyon ölelgetésinknek
 és csókolgatásunknak,
Az hű szeretőket nem hagyja az isten,
 kedvez nyájasságoknak!
Jövel, szép rózsaszál, jövel, szép liliom
 most az én kebelemben!
Mit állasz, én vagyok az te Lucretiád,
 miért vagy rettegésben?
Miért kételkedel? nám vagyok tehozzád
 bizony én nagy hűségben.”
Alig vetheti ki megrettent szűvéből
 Eurialis félelmét,
Szépen megölelé és megcsókolgatá
 mindjárást szeretőjét,
Monda, hogy „méltó vagy, kiért én felvegyem
 az félelemnek terhét.
Kár volna, ha ingyen adnának illy édes
 és szép gyönyörűséget;
Kár volna vennie nagy fáradság nélkül
 illy ölelgetéseket;
Ezerszer meghalnék, ha feltámadhatnék,
 érted adnám lelkemet.
Óh én jó szerencsém és én boldogságom,
 vajjon téged tartlak-e?
Avagy talám álom múlandó játékja
 szemeimet fogta be?
Vajjon kezeimben, óh én édes lelkem!
 kezeidet tartom-e?”
Akkor Lucretia szép, ránc nélkül való,
 vékony ruhában vala,
Kiből tagainak szép ékes termeti
 igen megtetsznek vala;
Teste fehérsége, szemeinek fénye
 úgyan villagnak vala.
Örvendetes színe és szép tekinteti,
 piros-fehér orcája,
Ékes nevetése és nagy mértékletes
 az ő mosolyodása,
Szép keskeny dereka, teljes az ő mellye
 és ékes állapatja.
Ifjú Eurialus semmiképpen magát
 meg nem tartóztathatá,
Félelmét felejtvén, mértékletességét
 akkoron hátrahagyá
„Az mi szerelmünknek most vegyük gyümölcsét”
 Lucretiának mondá.
Ifjúnak először, mintha tusakodnék
 ellene Lucretia,
Mondá, hogy hitire és tisztességére
 néki nagy gondja vólna,
Beszédnél, csókoknál, ölelgetéseknél
 többet ő nem kévánna.
Eurialus monda: „Nem tudod, mit mondasz,
 szerelmem, Lucretia!
Ha nem tudja senki, hogy mi ketten vagyunk,
 azt is meg nem tudhatja;
Ha valaki tudja, bolond ember lészen,
 azt is ha nem alítja.
E nélkül hírünket ha megkisebbítjük,
 tudatlanság mi tőlünk;
Ez a szerelemnek gyümölcse, ki nélkül
 soha mi nem lehetünk.
Jobb volna meghalnom, hogynemmint anélkül
 ez házból el-kimennünk!”
Monda Lucretia: „Gonoszság ez tőled!”
 Eurialus felele:
„Gonoszság, az jókkal hogy ha mi nem élünk,
 mikor tőlünk lehetne;
Nagy sok kévánságom, minden fáradságom
 hogy csak heában lenne.”
Ezeknek utána a szép Lucretiát
 az ágyra felemelé;
Képmutatásképpen mégis tusakodék
 ellene egy kevéssé;
De fáradság nélkül csak kevés munkával
 végre őtet meggyőzé.
Nem úgy lőn azoknak dolgok, mint Thámárnak
 Hamonnal történt vala,
Hogy az első dolog az ő szerelmekben
 véget vethetett vala,
Hanem sokkal nagyobb lángot előbbinél
 bennek indított vala.
De eszében juta, nem volna javára,
 hogyha soká ott lenne,
Egy keveset evék, ivék mátkájával,
 azután el-kiméne;
Gonoszt ő felőle az parasztruhában
 akkor senki nem véle.
Olly igen csudálja vala akkor magát
 Eurialus utában;
Vajjon mire vélné császár, ha így látná?
  – mondja vala magában.
„Bizony csak nevetség, csúfság és szidalom
 lennék én az udvarban!
Tudom mindaddig is, hogy soha énnékem
 békességet nem hagyna,
Miért vöttem vólna parasztruhát reám,
 míg tőlem meg nem tudná;
De másra mondanám, mert tudom kedvében
 néki is Lucretia.”
Ruháját levetvén, akik őnékie
 hív baráti valának,
Megbeszéllé nékik hozzája szerelmét
 a szép Lucretiának,
Mely nagy félelemben előszer, azután
 nagy örömben voltanak.
Ezt is mondja vala: „Bezzeg nagy bolondság
 volt, barátim, éntőlem,
Hogy illy szerencsére egy asszony kezébe
 biztam vólt az én fejem:
Maga az én atyám, kisgyermek-koromban
 nem így tanított engem.
Az asszonynépeket hajlandó kegyetlen
 vadaknak mondja vala,
De akkoron nyilván atyám tanítását
 elfelejtöttem vala,
Mikor vállaimat az nagy zsák búzákkal
 én megterheltem vala.
Mely rút éktelenség és mely nagy kisebbség
 énrajtam esett volna,
Ha valaki engem az búzahordásban
 megismerhetett volna,
Avagy Menelaus az kereskedésben
 ha reám talált vólna.
Nagy kemény törvénye vagyon itt azoknak,
 akik paráználkodnak,
De feleségekért még nagyobb haragjok
 vagyon az férfiaknak,
Egyik vereséggel, másik fegyverrel is
 ellene áll azoknak.
De ha Menelaus szinte megengedte
 volna is életemet:
Nemde megkötözvén nem küldött volna-e
 az császárhoz engemet?
Mely nagy kiáltással és csattogással
 vittek volna engemet!
Bezzeg nagy bolondság volt akkor énbennem,
 ha mostan meggondolom,
Mely sok veszedelem állott fejem felett,
 hogyha előszámlálom,
Kikből Lucretia által lőn énnékem
 bizony szabadúlásom.
Óh te bölcs és nemes, hív asszonyi állat,
 mit nem bizhatnék reád,
Hogyha ezer fejem vólna is énnékem,
 miért nem biznám reád?
Látom hűségedet, nem olly állhatatlan,
 miképpen az ingó nád.
Tudod szeretnie az te szeretődet
 meg is tudod őrizni,
Mert ki tudott volna ilyen hamarsággal
 ilyen útat gondolni,
Mellyel keresőket az rejtekhelyekről
 el tudod igazítni.
Tenéked ajánlom az én életemet,
 azkit te megtartottál,
Nem tulajdonítom bizony enmagamnak,
 hogy élek ez világnál,
Nem kímíllem tőled, higgyed, Lucretia,
 azkit énnékem adtál.
Óh drága elméjő, kegyes tekintető,
 gyönyörűséges nyelvő!
Óh szép fejér színű, teljes ábrázatú,
 drága okos beszédő!
Vajjon mikor lehet véled múlatásom,
 igaz és hű szerető?
Szép ajakaidat, víg szerelmem, vajjon
 mikor csókolgathatom?
Szép ékesen szóló, repeső nyelvedet
 mikoron hallgathatom?
Két szép fehér mellyed, óh én szűvem, lelkem,
 mikor tapogathatom?
Bizon kicsin dolog, barátom Achates!
 amit te távul láttál,
Mennél közelb lennél, annál szebbnek tetszik
 ez asszony ábrázattal;
Én az libiai királynéasszont is
 nem mondom szebbnek annál.
Nem csudálom én azt, ha Kandaulis király
 az ő szép feleségét
Az ő hű társának akarta mutatni,
 látná teljes örömét:
Én is nagy örömest megmutatnám néked
 Lucretiának testét.
Meg nem beszélhetem én különben néked
 az ő csodaszépségét,
Te sem értheted meg az én szerelmemnek
 mondhatatlan örömét,
Tudom, hogy nem bánod, meg nem beszélhetem
 ennek gyönyörűségét!”
Így beszélgetének Eurialus, ketten,
 társával Achatessel,
Lucretia dolgát nem meré közleni
 igaz ő feleivel,
Senkinek ő nem hűn, Sosiast nem meré
 bántani beszédével.

Negyedik rész

Egy Pacorus nevű tisztes ifjú legény
 Pannoniából vala;
Oly igen felette a szép Lucretiát
 ez is szereti vala,
De Eurialussal a szerencse néki
 nem egyaránt szolgála.
Miérthogy szép vala, gondolá, hogy őtet
 Lucretia szeretné,
Mert víg tekinteti és nyájas beszéde
 néki azt jelentené;
Azért azt gondolá magában az ifjú,
 hogy azt megkésértené.
Bölcsen cselekedék, levelet felette
 vékony hártyára íra,
Igen békötözé, hogy meg ne tetszenék,
 egy bokor ivolyába,
Szép Lucretiának nyújtá, mikor menne
 leányokkal templomba.
Ifjútól virágot asszony el nem vivé,
 kit ő igen szégyenle;
Az vénasszony inté, hogy tőle elvenné,
 az nem nagy dolgot tenne;
Elvövé, de egyik leányának adá,
 többé hozzá sem vövé.
Azonközben ismét valami tanuló
 deákok érkezének,
Virágot elkérék leányoktól, könnyen
 kit tőlek megnyerének
Levelet megláták, kit az virág között
 bekötözve lelének.
Igen nagy kedvekben deákok azelőtt
 valának asszonyoknak,
De hogy udvara lőn Senasban császárnak,
 ők meggyűlöltetének;
Az fegyverzörgésben több gyönyörűséget
 azután találának.
Igen sok gyűlölség, harag és irígység
 közöttek támadt vala,
Az vitézlő népnek miként árthatnának,
 okot keresnek vala,
Violában talált álnokságot azért
 megjelentötték vala.
Hogy azt megolvasák, semmit nem késének,
 vivék Menelausnak,
Ő házához méne, fedéssel, szitokkal
 szóla Lucretiának,
Végre megengede, hogy megérté szavát
 jámbor vénasszonyának.
Soha nem tűrheté, hamar az ifjúra
 panaszla a császárnak,
Ifjú megesküvék, hogy sohasem szólna
 többszer Lucretiának;
De hitét megszegé, mert ő más levelet
 íra ismét asszonynak.
Fársángnak elein, télnek közepiben
 ez dolog történt vala:
Mikoron az váras szüntelen játékban
 és vígasságban volna,
Asszonyok ablakán ifjak az utcáról
 hogy hagyigálnak vala.
Gondolá Pacorus, alkalmatossága
 hogy akkoron jó volna,
Csodamesterséggel az megírt levelet
 viaszban bétakará,
Hogy megkésértené, ha Lucretiának
 szerelme hozzá vólna.
Azt is okossággal hóba bétakará,
 ablakon béhagyítá;
Tűzhöz közel esék, az hó az viaszról,
 levélről elolvada:
Menelaus látá, feleségét ottan
 erősen megdorgálá.
Ebből megértheti nyilván minden ember
 szerelemnek erejét,
Ki mikor akarja, sokáig mutatja
 némelynek kedvességét,
Némelynek viszontag semmi okossággal
 nem hagyja előmentét.
Azt mondják nagy sokan, hogy az bölcs embernek
 nem árthat a szerelem,
Kit meg kell engednem azoknak, kiknek már
 ollyan nagy bölcsességek,
Hogy csak igaz, okos és bölcs erősségben
 vagyon gyönyörűségek.
Ezeknek, gazdagnak, szegénnek, bódognak
 nincs semmi különbségek,
Ezek az Phalaris réz bikájában is
 bódogságban élhetnek,
Kik közül, alítom, e széles világon
 hogy nem sokat lelhetnek.
Igaz dolog azért minden embereknek
 közönséges életek,
Kedvesség szűvökben igen uralkodik
 nyilván a szeretőknek,
Kiket akar, levon, kiket akar, ismét
 tőle felemeltetik.
Pacorusnak dolgát igen bölcs tanácsnak
 vajjon ki nem mondaná?
Ki szép virágokban, levelet azután
 hóban hagyított vala;
De az jó szerencse bölcs okosságának
 ellene állott vala.
Ezt hallván Pacorus, hogy ő álnoksága
 kinyilatkozott vala,
Elszökék, nem mere többé megmaradni
 császárnak udvarában.
Nem esék kárára szép Eurialusnak
 ifjúnak elfutása.
Nem heában szokták gyakran közbeszédben
 magyarok azt mondani,
Hogy: valamely várat senki sem ostromol,
 könnyű azt megtartani, –
Kinek szeretője nincsen, könnyű annak
 mindenkor tiszta lenni.
Vala egy kis szoros utca Lucretiának
 ágyas háza mellett,
Honnat az kőfalon szintén az ablakra
 akárki is felmehet,
De nappal nem méré azt megkésérteni,
 mert ez csak éjjel lehet.
Történék azonban, kelle falujában
 menni Menealusnak,
Alkalmatosságot kivel ismét ada
 ifjú Eurialusnak;
Éjjel istállóban méne tanácsából
 amaz vén Sosiasnak.
Szénában rejtezvén, igen várja vala,
 hogy Sosias jelt adna,
Dromo nevő szolga jöve istállóban,
 lovaknak enni adna.
Csak egy kis héa lőn, ifjú Eurialust
 villával el nem éré.
Hirtelen futamék Sosias, hogy látá,
 monda szolgatársának:
„Hadd nékem az munkát, menj el, viseld gondját
 te az mi vacsoránknak;
Mostan kell jól laknunk, mert tudod erkölcsét
 az mi fesvény urunknak.
Mikor itthon vagyon, jól tudod, mint kímíl
 tőlünk ő mindeneket,
Asszonyom jó kedvű, mostan főzet nékünk
 ő szép drága étkeket;
Menj el azért gyorsan, majd én is bémegyek,
 készíts el mindeneket.”
Monda Dromo: „Mindjárt elmegyek, mert arra
 vagyon nékem nagy gondom,
Uram asztalával, hogynemmint lovával
 én örömesben bánom;
Bátor soha többé onnét meg ne jőjen,
 istentől azt kévánom.”
Felel Sosias: „Hogy ezt hallom tőled,
 dícsírem te dolgodat,
Én is már régen elváltoztattam volna
 az én fösvény uramat,
De asszonyom engem reggeli étkekkel
 gyakorta tartóztatott.
Mostan itthon nincsen, együnk-igyunk, semmit
 az éjjel ne alodjunk,
Míg ő haza nem jő, addig örülhetünk,
 nagy vígan lakozhatunk,
Egy egész holnapig nem kereshet annyit,
 amennyit most megeszünk.”
Dromo házba méne, Eurialus látván,
 szénából el-felkele,
Sosiast dícsíré, szorgalmatosságát
 őnéki megköszöné,
Gyorsan az kőfalon szép Lucretiának
 ágyas házába méne.
Látván Lucretia, szépen megölelé,
 ottan megcsókolgatá,
Vénus dolga után borral, szép étkekkel
 Eurialust jól tartá.
Keveset múlata, mert az Menelaus
 azonban haza juta.
Hírt tőn vén Sosias, asszony az étkeket
 asztalról mind elraká,
Rettene az ifjú, nem tud mit tennie,
 elfutni akar vala,
De módját találá, ura eleiben
 kiméne Lucretia.
Mondá: „Azt már vélem vala, édes uram,
 hogy te paraszttá lettél,
Hogy ennyi ideig akaratom nélkül
 te az faluban késtél,
Kételkedem hozzád, netalám valami
 leánt ott megkedveltél.
Tudom, férfiaknak ő feleségekhez
 való hitetlenségeket,
Másutt ne hálj, hogyha az kétségtől akarsz
 megmenteni engemet;
Én mind étlen-itlan várlak, egyél velem,
 ím hozatok étkeket.”
De az Menelaus kívül az faluban
 immár vacsorált vala,
Azért ágyas házban így, mint fáradt ember,
 ő igen siet vala,
Hogy megkéslethetné, viszont őnékie
 monda szép Lucretia:
„Rosalia nevő faluból jobbágyok
 ma borokat hozának,
Erősen dícsírék, de azok éntőlem
 meg nem kóstoltatának, –
Menjünk a pincében, kóstoljuk meg őket,
 ha jóknak találtatnak.”
Jobb kezével gyertyát, bal kezével penig
 urának kezét fogá,
Az alsó pincében ketten egymás mellett
 így menének ők alá;
Gondolá, hogy elment immár Eurialus,
 urát ismét felhozá.
Másnapra kelének, az ura, azt hiszem,
 kétséges vala hozzá,
Mert az utca felől kőfallal ablakot
 bécsináltatta vala;
Az kufár házát is onnat elvonatá,
 honnat beszélnek vala.
Látván a szeretők, ezen mind a ketten
 igen elbúsulának,
Nem felejthetik el az ő szerelmeket,
 sokat gondolkodának;
Eszében Pandalus felől való tanács
 juta Eurialusnak:
Előbb Eurialus semmiképpen hinni
 Pandalusnak nem mére,
De hogy ő látnája, szép Lucretiával
 különben nem lehetne:
Akkor az kétséges orvosságot, úgy mint
 bölcs orvos, elővevé.
Gyorsan szállására Pandalust hívatá,
 mellette leülteté,
Ketten maradának, mert szolgáit ottan
 mind fejenként kiküldé;
Kéré, hogy azmiért hívatta, senkinek
 azt meg ne jelentené.
„Hogy tenéked erről szóljak – monda néki –
 gyakorta elvégeztem,
De meg nem lehetett, mert te hűségedet
 annyira nem ismertem,
Most immár megmondom, mert sok barátimtól
 jámborságod értettem.
Jól tudod, mi légyen az emberek között
 a szerelem hatalma,
Nem tudom vétektől, vagy penig erőtől
 vagyon ő birodalma?
Nincs oly erős ember, kinek szűve vagyon,
 hogy nem vólt véle gondja.
Mindeneknél szentebb az ő idejében
 az Dávid király vala,
Ő fia Salamon bölcs, és mindeneknél
 Sámson is erősb vala:
De azért egyik is szerelemtől magát
 meg nem vonhatta vala.
Felgyulladt elmének, gonosz szerelemnek
 ez penig természeti,
Hogy mikor tilalma vagyon, akkor nagyobb
 sokkal gerjedezése;
Semmi orvossága nincs több, hanem mikor
 véle ő szeretője.
Vóltanak régenten az mi időnkben is
 férfiak és asszonyok,
Kiknek szerelmeknek megtiltása miatt
 történt szörnyű halálok;
Viszontag az együtt való létel után
 elmúlt nagy buzgóságok.
Nincs jobb az embernek, mint idejekorán
 engedni szerelemnek,
Elveszti életét, valaki ellene
 evezend a vizeknek;
Sokkal bátorságosb, mindjárást mentében
 bocsátja a szeleknek.
Én azért beszéllem, hogy nagy szerelmemet
 tenéked megjelentsem,
Kiben ha akarod, lehet tőled nékem
 igen nagy segítségem.
Azmi haszon innét követközik, azt is
 tenéked megbeszéllem.
Nem tudom, mi dolog, igen megszerettem
 én a szép Lucretiát,
Kiben nincsen vétkem, mert szerencse bírja
 emberek akaratját,
Kiknek birodalma vagyon mindeneken,
 kik vannak az ég alatt.
Azt alítom vala én az itt lakozó
 asszonyállatok felől,
Hogy elméjekben is azt viselik, azmit
 láttam az ő szemekből;
De mintha étető volna ő szemekben,
 úgy meggyőzettem ettől.
Elhittem vala én bizonnyal, hogy szeret
 engemet Lucretia,
Mikoron ő hegyes szemeivel gyakran
 reám tekintél vala;
Viszontag, hogy őtet szeretném, szépsége
 arra kénszerít vala.
De eszembe vőn én, hogy csak nagy heában
 hálóban rekesztetem,
Azután, hogy ő is engemet szeressen,
 mindazon igyekeztem,
Nagy sok írásommal és könyörgésemmel
 immár azt is megnyertem.
Felgyúladt az asszony, én penig gerjedek,
 mind az ketten elveszünk,
Ha mi életünknek hosszabbítására
 orvosságot nem lelünk,
Hogyha minékünk te az mi szerelmünkben
 nem lészesz segedelmünk.
Ura az öccsével nemkülönben őrzik
 mindenkor Lucretiát,
Mint az erős sárkány Kolkus szigetiben
 őrzé az aranygyapjat,
És az háromfejű Cerberus szüntelen
 őrzi pokol kapuját.
Sok üdőtől fogva ismerem én immár
 az ti házatok népét,
Nemesek, kazdagok vagytok, jól hallottam
 én az ti híreteket,
De bár Lucretiát ne láthattam volna,
 az ti atyátok fiát.
De vajjon ki lehet ellene állható
 az gonosz szeretetnek,
Ki nem választásból, hanem történetből
 adá az szerelemnek?
Mindketten gyötrődünk és alatta vagyunk
 minden veszedelemnek.
Jóllehet még eddig igen elrejtettük
 az mi nagy szerelmünket,
De ha ezután is el nem fedezhetjük,
 elvesztjük mi fejünket;
Ha te meg nem tartod okos tanácsoddal
 most az mi életünket.
Talám meglehetne tőlem, hogy magamban
 azt én megenyhíteném,
Te nemzetségödnek híréért, nevéért
 bizony meg is művelném,
Hogyha hasznotokra és tisztességtekre
 valónak én ezt vélném:
De Lucretiának megdühödt szerelmét
 immáron jól ismerem,
Vagy magát megölné, ha innét elmennék,
 vagy megkeresne engem;
Az te házatokat és nemzetségteket
 így megkisebbíteném.
Ez volt az én dolgom, kit te hűségednek
 akartam megmondani,
Most keressünk útot, kivel az gonoszat
 tudjuk eltávoztatni;
Erre segítséget tenáladnál többet
 nem tudok kit keresni.
Magamat én néked ajánlom, ígírem,
 atyámfia, Pandale,
Engedd szerelmünket, ne légyen ennél is
 inkább gerjedezése;
Ha együtt lehetnénk, netalám megszűnnék
 szívünk gerjedezése.
Tudod minden részét és minden járását
 Menelaus házának,
Tudod azt is, mikor valahova lészen
 úta önnenmagának,
Tudod, mikor vihetsz bé kamorájában
 engem Lucretiának.
Menelaus öccse csoda szorgalmatos
 őrüzője asszonnak,
Minden beszédére és tekintetire
 vigyáz Lucretiának,
Minden nevetését és fohászkodását
 megnézi, kire vannak?
Ha lehetne tőled, nyilván meg kellene
 ez embert játszódtatnunk,
Mikor Menelaus távoly lészen, akkor
 egymással tanácskozzunk;
Azt is eliktassad mindaz több őrzőkkel,
 hogy ne légyen bántásunk.
Tudom, hogy tenéked hiszen Menelaus,
 és szódat megfogadja,
Talám isten adja, hogy Lucretiát is
 a te kezedben bízza,
Kit hogyha megművel, te általad lészen
 útunk szabadulása.
Sok jó követközik, kit ebből megérthet
 az te bölcs okosságod,
Mert az ti házatok tisztességét ezzel
 te jobban megtarthatod;
Az mi szerelmünket te elfedezheted,
 Lucretiát megtarthadd.
Egy éjjel ha nékem titkon engedtetik,
 nem árt Menelausnak,
De ha ez nem lészen, utánnom jövése
 ha lészen az asszonnak,
Mindenek megtudják, és nagy kisebbsége
 lészen ti házatoknak.
Gondoljad meg, mely nagy nevetsége lészen
 őrajta az községnek.
Az egész várasnak szégyenére esik,
 nemcsak az egy nemzetnek;
Látod, nem esik jól dolgunk, ha ellene
 tusakodol te ennek.
Netalám mondanád, hogy meghaljon inkább
 fegyverrel vagy méreggel,
De jaj bizony annak, ki megfertézteti
 magát az embervérrel
És az kicsin vétket, higgyed megbünteti
 isten örök halállal!
Nem jó az gonoszat megöregbíteni,
 de jó megkisebbítni;
Az két gonosz közül szükség az kisebbet
 mindenkor választani,
Minthogy az jók közül az nagyobb jót szokták
 mindenkor választani.
Nékünk minden útunk, valahová nézünk,
 mindenütt veszedelmes,
Ez, azkit most mondok, talám te általad
 nem lészen veszedelmes.
Kivel mind őnéki, mind pedig énnékem
 nem kevés hasznot tehetsz.
Igen megbúsultam, hogy látom gyötrődni
 az asszont én miattam,
Hogynemmint tégedet untatnálak, inkább
 gyűlölséget kévánnám.
De tőle nem lehet, én sem hagyhatom el,
 azt enmagam jól látom.
Semmi reménségünk bizonyára nincsen
 minékünk életünkben,
Hogyha az mi hitünk fogyatkozást talál
 az te mesterségedben,
Ha nem viseltetik az te bölcs gondoddal
 elmédben csendességben.
Most azért segíts meg minket jó hírünkben,
 tarts meg nemzetségedet,
Jótéteményidért hogy háládatlannak
 te ne alíts engemet:
Azon igyekezem, hogy nagy főemberré
 tehesselek tégedet.
Tudod, hogy én kedves vagyok az császárnál,
 néked mindent nyerhetek,
Most penig eskeszem, és az én hitemre
 néked fogadást tészek,
Hogy tennenmagadnak és maradékidnak
 főispánságot szerzek.
Az mi szerelmünket, magunkat, hírünket
 én tenéked ajánlom,
Te nemzetségödnek hírét, tisztességét
 az te hitedre bízom,
Te tarthatsz meg münket, csak te veszthetsz el is,
 magunkat reád hagyom.”
Mosolyodék ezen, hogy hallá Pandalus,
 egy keveset hallgata,
Monda, hogy: „Ím értem, de bizony akarnám,
 ha az nem történt volna,
Néktek engednem kell, hogyha már köztetek
 az dolog ebben vagyon.
Tudom, nemzetségem, hogyha nem engedek,
 esik nagy szidalomban,
Fejenként miatta lészünk nagy szégyenben
 és nagy botránkozásban,
Látom, felgerjedett és őmagának is
 nincsen birodalmában.
Hogyha nem találom eleit, megöli
 nagy búsultában magát,
Azvagy az ablakon a szerelem miatt
 aláhagyítja magát;
Látom, hogy nem nézi sem hírét, sem nevét,
 sem penig az ő urát.
Sokat ő ellene szóltam, szidalmaztam,
 lágyítani akartam,
Mindeneket útál éretted, őnéki
 semmit nem használhattam
Te vagy elméjében, téged kéván, gondol,
 kin igen csudálkoztam.
Gyakorta engemet hozzája szólított,
 Eurialusnak mondott,
Mintha nem ő volna, a szerelem miatt
 annyira megváltozott,
Kinél tisztább, okosb asszonyi állatot
 egész váras nem tartott.
Ó mely csoda dolog, hogy a szerelemnek
 vagyon ily nagy ereje
És az embereknek ő természetekben
 ilyen erős hatalma,
Kinek orvossággal szükség volna mostan
 ha állhatnék ellene.
Mondom én magam is, hogy más útot ebben
 bizony nem találhatok,
Hanem azkit tennenmagad most mutatál,
 abban kell maradnotok,
Én érette lészek, néktek hírré tészem,
 ha módot találhatok.
Nem illik énhozzám tőled ez dologért
 hogy valamit kévánnék,
Csakhogy ezféle hírt és reánk jövendő
 nevet távoztathatnék.”
Eurialus monda: „Bűn volna, ha azért
 néked jóval nem lennék,
Azmit megígírtem, az főispánságot,
 higgyed, néked megszerzem,
Csakhogy el ne veszesd azt a méltóságot
 tőled, ha én megszerzem!”
Felele Pandalus: „Csak ebből ne légyen
 eredeti, nem vesztem.
Ha reám nézendő, szabadon akarom,
 hogy énnékem adassék,
De ilyen ok alatt nem akarom senki
 nékem köteleztessék,
Hogyha hírem nélkül az meglehet vala,
 örömest azon valék.
Elmegyek már tőled – azt mondja Pandalus –
 légy nagy jó egészségben.”
És Eurialus is azonképpen mondja:
 „Légy nagy jó egészségben,
De nagy gondod légyen, hogy együtt lehessünk,
 légy érte mindenképpen!”
Elválék Pandalus ifjútól, és ezen
 felette örvendezék;
Előszer, hogy illyen jeles fő emberrel
 ő megismerkedheték,
Másodszor örűle, hogy az tartományban
 főispánná tétetnék.
Csoda kévánsága az megígírt tisztre
 az Pandalusnak vala,
Jóllehet beszéddel, mintha nem kellene,
 azt jelengeti vala:
Asszonyi állathoz hasonló erkölcse
 őnéki ebben vala.
O, mely csudálatos és megmérhetetlen
 az istenek tanácsa,
Hogy ő ez világot jóknak s gonoszoknak
 egyaránt osztogatta;
Méltatlanoknak is az méltóságokra
 útokat megnyitotta.
Sok rend és garádics, tudja minden ember,
 vagyon az nemességben,
De igen keveset találsz, ki igazán
 jutott volna ezekben,
Hogyha jól meghányod-veted eredetit
 ezeknek mindenekben.
Minden országokban azokat alítják
 most igaz nemeseknek,
Azkik szabadsággal és nagy kazdagsággal
 felette bővelködnek:
Noha az kazdagság ritkán jár mellette
 az jámbor vitézségnek.
Kóborlás, uzsora és az árultatás
 sokat nemesített meg,
Sokat hízelkedés, hazugság vitt elő,
 sokat undok fesvénség;
Némelyeket öldöklés és feleségöknek
 vétkek kazdagított meg.
Igen ritkán vagyon, aki igazsággal
 gyűjthessen kazdagságot,
Azt tartják: ki mindenféle füvet kaszál,
 az rakhat nagy asztagot, –
Akárhonnat légyen – nem kérdik, hol vötted? –
 csak légyen sok jószágod.
Az gonosszal gyűtött kazdagság jutalma
 (higgyed) az hamisságnak,
Ki az más világon igen nehéz terhe
 lészen az gonoszoknak:
Azért csak azt tartom igaz nemesnek, kik
 vitézséggel találják.
Nem böcsüllöm bizony az drága ruhákat
 és az nagy palotákat,
Falukat, lovakat, drága szerszámokkal
 készített vacsorákat,
Mert ezekben látom sokszor uralkodni
 valami bolondokat.
Tudatlanság azért, azki mindezekben
 véli az kazdagságot,
Mert imezt jól hallod, mindenféle vétek
 lelhet most nemeseket,
Azmint az Pandalus csak kerítésével
 nyeré az nemességet…
Nem sok üdő mulván esék háborúság
 kívül ott az faluban,
Mert Menelausnak jobbágyát megölék
 az önnen falujában;
Szükség lőn kimenni, hogy ő törvény szerént
 véget tenne azokban.
Monda Lucretia: „Tudom, édes uram,
 hogy te nehéz ember vagy,
Te nehéz igető lovaidon ne menj,
 mert most is beteges vagy,
Keress egy poroszkát kölcsen, talám könnyebb,
 hogy te vén erőtlen vagy.”
Hallván Menelaus, tudakozni kezde:
 holott találhatnának?
Felele Pandalus: „Hallom, hogy jó vagyon
 ifjú Eurialusnak,
Hogyha parancsolod, én magam elkérem,
 mintha kérném magamnak.”
Monda Menelaus: „Akarom, ha elmégy.”
 Pandalus menten mene;
Eurialus könnyen lovát néki adá,
 magában ezt felelé:
„Te az én lovamon, én feleségeden
 igetek, Menelae!”
Azt végezék köztök: estve nyolc órakor
 Eurialus ott lenne,
És reá hallgatna, mikoron az házban
 Pandalus énekelne;
Menelaus lovon ott hamar elméne,
 Pandalus elkészíté.
Asszony ágyasházban, Eurialus kívül
 az jelt csak alig várja,
De nem hallá az jelt, az óra peniglen
 immáron elmúlt vala.
Achates azt mondja, hogy megcsúfoltatott, –
 kivel ott ketten vala.
De nehéznek tetszik az sok várás után,
 hogy heában elmenne,
Hol egy, hol más okát az késedelemnek
 forgatja elméjében;
De hogy Menelaus öccse jelen vala,
 Pandalus nem énekle.
Semmit nem aluszik Menelaus öccse,
 csalárdságtól igen fél,
„Ne alodjunk-e már – Pandalus azt mondja –
 semmit az egész éjjel?
Bizony én alhatnám, mert amint aránzom,
 vagyon immáron éjfél.
Csodálkozom rajtad: ifjú legény lévén,
 vén természeted vagyon,
Kik virradta felé alhatnak, azokon
 száraz nyavalya vagyon,
Nem tudom, mit vigyázsz, jerjünk el immáron,
 szintén ideje vagyon.”
Mondá, hogy: „Menjünk el bátor, de előszer
 lássuk meg az ajtókat.”
Járulván ajtókhoz, reteszekben vete
 ő ott nagy lakatokat;
Vala egy nagy vas is, kivel bézárlani
 szokták vala az kaput.
Kéré, hogy Pandalus vasat felemelni
 őnéki segítene,
Mert oly súlyos vala, hogy azt két ember is
 nehezen felemelné;
Hallván Eurialus: már hogy bémehetne,
 lehetetlennek vélé.
Felel Pandalus az ifjú legénnek:
 „Kitől félsz most olly igen?
Minem megostromlják az házat, hogy zárlod
 az ajtókat olly igen?
Hiszen azért lakunk belől az városban,
 hogy békével lehetnénk.
Messze vannak tőlünk, kikkel hadakozunk,
 az florenciaiak;
Ha ellenségtől félsz, ez nagy házban téged
 könnyen megtalálhatnak:
Hogyha lopótól félsz, azok ellen ajtók
 jól bézárolva vannak.
Fájnak én vállaim, bizony én az terhet
 most nem emelgethetem,
Törődött is vagyok, teherviselésre
 erőmet nem ismerem,
Emeld fel, vagy hadd el, mert bizony nem lehet
 ezbéli segítségem.”
„No ám járjon, – monda Menelaus öccse –
 bátor immár elmenjünk.”
Achatesnek szóla Eurialus, hogy: „Még
 egy óráig itt legyünk,
Talám azonközben valaki megnyitja,
 bátor osztán elmenjünk.”
Felette megúnta vala már Achates
 Eurialus várását,
Átkozza magában, hogy őérte kellett
 megszakasztani álmát;
Ottan nem késének, egy kis hasadékon
 megláták Lucretiát.
Ifju odaméne, mondá: „Egészséggel,
 lelkem, szép Lucretia!”
Hallván ezt az asszony, igen megijede,
 akara elfutnia,
De bátorságot vén, az felé indula,
 kérdé: kicsoda volna?
Felele az ifjú: „Én vagyok, szerelmem,
 a te Eurialusod,
Nyisd meg én örömem, régen várlak téged,
 vagyon éjfél, jól látod!”
Szavát megismeré, de míg nem láthatá,
 nem nyitá meg az ajtót.
Nagy munkával osztán ott az reteszekből,
 lakatokat kiszedé,
De hogy az nagy támvasakat ajtókról
 ő el nem emelheté,
Csak két láb nyomnira nehezen az ajtót
 ő kétfelé feszíté.
Igen megszorítván magát Eurialus,
 az ajtón bészorula,
Barátját Achatest kéré, hogy istrását
 onnan kívül állana,
Lucretiát kapá, szépen megölelé,
 igen megcsókolgatá.
Akkor Lucretia ő kezei között
 nagy hirtelen meghala,
Nem tudom, örömtől, vagy félelemtől,
 de színe meghirvada;
Rettene az ifjú, nem tud mit tennie,
 okát nem találhatja.
Mondá ő magában: „Ha őtet így hagyom,
 halálra méltó leszek;
Ha véle maradok, én is bizonyára
 ő miatta elveszek;
Nem tudok mit tenni, bizony mindenfelől
 veszedelemben leszek.
Ó, te boldogtalan szerencse! mennyi méz,
 két annyi méreg benned!
Mely sok veszedelmes halálban forgottam
 gyakorta én éretted,
Csak ez vala héa, hogy úgyan kezemben
 szeretőmet megöljed!
Miérthogy engemet inkább ő előtte
 régen te meg nem öltél?
Miérthogy az fene sívó oroszlánnak
 torkába nem vetettél?
Miért, te kegyetlen, ha énnékem inkább
 hogynem neki kedveztél?”
Szerelem meggyőzé, halálát nem száná,
 az asszonnyal marada,
Az elájult testet ágyárul felvivé,
 szépen megcsókolgatá,
Sok könnyhullatással és fohászkodással
 őnékie ezt mondá:
„Ó, én víg szerelmem, lelkem, Lucretia,
 hol mostan az te eszed?
Hol vannak füleid és víg-tekintető
 szép fekete szemeid?
Miért nem nézsz reám, nem hallasz, nem felelsz,
 mikoron szólok néked?
Mosolodjál reám, mint azelőtt szoktad,
 én vagyok te előtted,
Te Eurialusod vagyok, kezeimmel
 ki ölelgetlek téged;
Ó, én szűvem, lelkem, élsz-e avagy halva
 forgatlak mostan téged?
Miért nem mondottad, hogy megöljem magam.
 halni ha megakartál?
Ha szólni nem akarsz, majdan általütöm
 oldalamat az karddal,
Hogy együtt vegye ki lelkünket az testből
 most az kegyetlen halál!
Ó, én víg életem, én gyönyörűségem
 és kedves reménségem!
Teljes nyugodalmam, így vesze el immár
 tevéled az én fejem,
Meleg az te tested, lelket érzek benned,
 nem hóltál meg, azt vélem.
Emeld fel szemeid és ékes fejedet,
 életemnek virága!
Miért nem szólsz nékem, így fogadsz volt-é bé
 engem ágyas házadba?
Ez volt-e az öröm és az nyugodalom,
 kire engem hísz vala?
Kelj fel, téged kérlek, ó én nyúgodalmom,
 tekints Eurialusra!
Eurialus vagyok, miért nem nézsz reám,
 az te vígasságodra?”
Azonközben nagy sok könnyhullatásokat
 hullata homlokára.
Mintha rózsavízzel megöntözték volna,
 az asszony felserkene,
Mint nehéz álomból felocsúdott ember,
 szemeit felemelé;
Látá szeretőjét, monda: „Halott valék,
 szerelmem, Euriale?
Miért nem engedéd, hogy én ez világból
 most kimúlhatok vala?
Az te kezeidben nagyobb bódogsággal,
 most meghalhatok vala.
Így légyen, kévánom, míg tőlem elválol,
 lelkemnek kimúlása!”
Ezeket megmondván, az ágyra mindketten
 ők együtt indulának,
Holott egész éjjel, úgy mint két szeretők
 egymással múlatának,
Mint az trójabéli hajókban Parissal
 Ilona, vígadának.
Marsnak és Vénusnak nem vólt illyen kedves
 ágyok! – egymásnak mondják,
Szép ékes beszéddel mondja Lucretia
 ismét Eurialusnak;
„Te vagy Ganymedes, te vagy Hyppolitus
 nékem Lucretiának!”
Eurialus mondja: „Nem volt Polixena
 bizonnyal szebb náladnál,
Előttem vólna is, inkább szeretnélek
 bizony téged Vénusnál,
Noha szépségéről nagy sok dícsíreti
 vannak az poétáknál!”
Néha szép orcáját, néha szép szemeit
 igen dícsíri vala,
Néha fejér testét, hol nem látta volna,
 ő tekinteli vala
„Bizony szebbnek látom, hogynem én magamban
 régen alítom vala.
Illyennek látja volt Acteon Dianát
 kútfőn a feredésben,
Semmi tagja nincsen, kit nem dícsérhetnék
 ez asszonnak testében,
Ki lehet szebb, fehérb ennél az asszonnál
 földnek kerekségében?
Megmeneködtünk már az veszedelemtől,
 ó, én szívem, szerelmem,
Mi lehet oly dolog, kit érted én lelkem
 bátran el nem szenvedne?
Ó, te szép ékes melly! és én szeretőmnek
 ti két fejér csecsei!
Titeket tartlak-e vajjon, ti vagytok-e
 most az én kezeimben?
Ti szép síma karok, jó illatú tagok,
 ti vagytok-é ölemben?
Kész volnék meghalni, hogynem kedvem szegnék
 illyen nagy örömemben.
Te vagy-e mellettem, vagy csak álom mostan
 játszodtat meg engemet?
Igaz gyönyörűség vagyon-e énbennem,
 ki vígasztal engemet?
Bizony úgy alítom, hogy nemcsak az álom
 fogta meg én elmémet.
Ó, gyönyörűséges csókok, mézzel folyó
 édes ölelgetések!
Ó, mely igen bódog és mely nyájasságos
 szerencsében most élek!
Senkit szerencsésbnek nálamnál nem mondok,
 ha gyakorta így élek!
Ó, rövid éjszaka, gyorsaságos órák,
 miért hogy így siettek?
Miért örömünket valami kevéssé
 hogy meg nem késlitek?
Adjatok oly hosszú éjet, mint Alkmenának
 régentén engedtetek.
Soha rövidebb éj nem tetszett énnékem
 ennél az éjszakánál,
Jóllehet én sokszor voltam Dáciában
 és az britanusoknál;
Mondják, hogy az éj ott sokkal is rövidebb,
 hogynemmint itt házunknál.”
Így beszélgetének ifjú Eurialus
 a szép Lucretiával,
És így múlatának ölelgetésekkel
 és gyakor csókolással,
Öszveölelkedvén, ők így múlatának
 egész éjjel egymással.
Meg nem aludt vala a szerelem bennek
 utána az dolognak,
El nem fáradt vala régi nagy ereje
 az ő kévánságuknak,
De mint az Anteus földből feltámadván,
 inkább megújúlának.
Az éjjel elmúlván, hajnalban kelének,
 egymástúl elválának,
De naponként őrzők Lucretia mellett
 inkább sokasulának,
Kik miatt egymással sokáig azután
 ők nem vígadhatának. –
Erős a szerelem, mindeneket meggyőz,
 ellene semmi nem áll,
Nem lehet oly erős, ki által magának
 bölcsen útat nem talál;
Azért azután is sokszor együtt lőnek
 ennek ereje által!

Ötödik rész

Eugenius pápa római császárral
 akkor megbékélt vala,
Eurialusnak is császárral Rómában
 készülnie kell vala.
Jóllehet titkolja, mindazonáltal asszony
 ezt meghallotta vala.
Mert vajjon mi lehet olly igen nagy titok,
 kit az szerelem nem tud?
Ki lehet oly okos, hogy ki megcsalassa
 az önnen szeretőjét?
Azért Lucretia hallván, megrettene,
 íra illyen levelet:
Lucretia Eurialusnak
„Haragunnám reád, hogyha az én szűvem
 tereád haraghatnék,
Hogy te akaratod, útra készülésed
 tőlem eltitkoltaték:
De hogy téged inkább szeretlek magamnál,
 fel nem indultattaték.
Miérthogy énnékem, vitéz Euriale,
 ezt meg nem jelentetted?
Császár hogy elkészül, kivel tenéked is,
 tudom, hogy el kell menned,
Hová legyek én el, kinek hagysz engemet,
 hogy nem vissz el teveled?
Mi tegyek nyavalyás, ha az én szerelmem
 tetőled elhagyatik?
Kiben nyugszik meg én elbúsult szűvem
 ha tőled eltávozik?
Két napot nem érek, teéretted lelkem
 testemből el-kimulik!
Könyörülj én rajtam, könnyhullatásimban
 megázott levelemért,
Az te jobb kezedért és énnékem adott
 teljes igaz hitedért,
Ha tőled valamit érdemlettem, szánj meg
 engemet mindezekért!
Nem kérlek én arra, hogy itt maradj velem,
 de hogy elvígy engemet;
El nem maradhatok semmiképpen tőled,
 jól tudod szerelmemet,
Nem nehéz dolog ez, értsd meg tanácsomat,
 ebben jó módod lehet.
Tétetem magamban, mintha szentegyházban
 mennék el estve felé,
Csak másodmagammal, vénasszonnal lészek,
 úgy indulok afelé;
Küldd el két vagy három szolgáidat akkor
 te is szentegyház felé.
Nem nagy munka lészen, nem állok ellenek,
 ragadtass el engemet,
Ne alíts magadban, hogy illy éktelenség
 nem illetne tégedet;
Nám az Priamusnak fia is így talált
 magának feleséget!
Ezzel bosszúságot, higgyed, én uramnak
 igen nagyot nem tészesz,
Bizony az halál is elválaszt ő tőle,
 hogyha te el nem viszesz,
Kivel te magadnak bánatot, énnékem
 nagy gyalázatot szerzesz.
De ne légy kegyetlen hozzám, Euriale,
 hogyha szeretsz engemet,
Ne hagyj az halálban, ki magamnál inkább
 szeretlek én tégedet.” –
Kire Eurialus szép Lucretiának
 íra illyen levelet
Eurialus Lucretiának
„Ez volt oka, hogy én útomat titkoltam,
 Lucretia, tetőled,
Üdőnek előtte hogy tennenmagadat
 felette ne gyötörjed;
Tudom erkölcsedet, hogy te az bánatot
 soha meg nem tűrheted.
Ne véld azt magadban, hogy elmenvén császár,
 többé már ide nem tér,
Ha szintén hazánkban megyünk is, erre kell
 jönni, más útra nem tér,
Ha másra menne is, higgyed, hogy szeretőd
 hozzád viszontag megtér.
Ne engedje isten nékem, hogy mehessek
 soha az én hazámban,
Hanem mint Ulisses tévelygő, búdosó
 legyek mindez világban,
Hogyha nem jövendök viszontag tehozzád
 Senasnak városában.
Semmit ne félj azért, ne hadd el magadat,
 újulj meg te erődben,
Ne gyötörd testedet, vígasztald szívedet,
 élj addig nagy örömben;
Az ragadás felől nem hasznos tenéked
 azmit írsz leveledben.
Gondolod-e, hogy ha lehetne énnékem
 nagyobb gyönyörűségem,
Mint hogyha tégedet szüntelen útomban
 viselhetnélek vélem;
De tisztességünkre, nem kévánságomra
 kell énnékem gondolnom.
Nem érdemli tőlem hitem s tisztességem,
 hogy ezt míveljem véled,
Ki miatt szégyenülj és megkisebbüljön
 az te híred és neved
Tartozom azzal én, hogy jó tanács légyek
 mindenekben tenéked.
Tudod, nagy nemzet vagy, mindenek böcsüllik
 az te nemességedet,
Szépnek, szemérmesnek, minden nemzet között
 mondják az te nevedet,
Nemcsak Olaszország, de mind Magyar s Német
 hallotta te híredet.
Érted hátravetném, higgyed, Lucretia,
 az én tisztességemet,
De ha elragadlak, mely nagy szidalommal
 illetem nemzetedet,
Minden ismerőid és barátid között
 megrútítlak tégedet.
Anyád te miattad esik tűrhetetlen,
 keserű nagy bánatban;
Az te gonosz híred elterjed hirtelen
 mind az egész országban,
Kik téged ismernek, gondold meg, mit mondnak
 felőled az várasban:
Ihol Lucretia, kit Brutus társánál
 tisztábbnak alítottunk,
Az görög Ulisses feleségénél is
 szemérmetesbnek mondtunk! –
Kár volna tenéked illyen undok névvel
 magad meggyaláztatnod.
Nem illik, hogy légyen Lucretia neve,
 hanem inkább Medea,
Ki házát elhagyván, atyját elárulván
 Jason után indula.
Ó, mely keserűség, hogyha azt hallanám,
 az én szűvemben volna!
Még az mi szerelmünk titkon vagyon nálunk,
 most mindenek dícsírnek,
Az elragadásnak utána hirtelen
 felindulnának ezek
Mennyi dícsíretben vagyunk, tíz-annyira
 szidalmaznának ezek.
No hadd járjon hírünk, gondol meg, ha véled
 kedvem szerént élhetnék,
Én császár szolgája lévén, károm nélkül
 tőle el nem mehetnék,
Mert ő tött kazdaggá, ő tött hatalmassá,
 ellene nem véthetnék.
Hogyha elhagynám is, nem tarthatnálak úgy
 tégedet kedved szerént,
Udvart ha követnél, semmi nyúgodalmunk
 nem lenne kedvünk szerént,
Mert együtt az császár nem múlat sokáig,
 helyről helyre ő megyen.
Ha mint egy közasszont táborról táborra
 tégedet hordoználak,
Mely nagy szidalomban véled egyetemben
 engemet csúfolnának;
Kérlek azért téged, hagyj békét ezféle
 tudatlan gondolatnak.
Gondold meg híredet, tarts meg tisztességét
 jámbor nemzetségednek,
Temagadnak kedvezz inkább, hogynemmint az
 megdühödt szerelemnek;
Több gyönyörűsége, hogyha ezt követed,
 lészen nagy örömednek.
Más szeretőd talám, hogy őtet követnéd,
 téged arra intene,
Jövendőt nem nézvén, csak bujaságára
 hogy tevéled élhetne,
De igaz szeretőd nem volna, hitedre
 ki gondot nem viselne.
Azmit én tenéked hasznodra alítok,
 azt igazán megmondom
Maradj meg itt mostan, várj örömmel engem, –
 csak ez az én tanácsom;
Mennél hamarb lehet, hogy én megtérhessek,
 csak azon igyekezem.
Vannak az császárnak itt Hetruriában
 nagy sokféle dolgai,
Én azoknak gondját enmagamra veszem,
 császár is megengedi,
Veled bánat nélkül hogy soká élhessek,
 elmém igyekezeti.
Élj jó egészségben és szeress engemet,
 én lelkem, Lucretia!
Szűved a szerelmet benne való lánggal
 kisebbnek ne alítsa,
Akaratom ellen megyek el innét most,
 minden ember jól látja…”
Megnyugovék ezen megbúsult elméje
 a szép Lucretiának;
Szavát megfogadá, csak ne csalattatnék, –
 írá Eurialusnak.
Nem sok idő mulván császárral az ifjú
 Rómában indúlának.
Azonközben ifjú Rómában hogy juta,
 hideglelésben esék,
Betegség, szerelem tüze miatt szegény
 egyaránt gyötörteték,
Az megerőtlenült testet két nyavalyák
 haszontalanná tevék.
Már kétséges vala minden embereknél
 Eurialus élete,
Csak az orvosságtól késleltetik vala
 benne már az ő lelke;
Császár mintegy fiát naponként meglátni,
 megyen megvígasztalni.
Sok orvosságokkal szüntelen az császár
 őtet orvosoltatja,
De Lucretiának levelénél semmi
 több néki nem használa,
Kiből szeretőjét egészségben akkor
 lenni értötte vala.
Ez megkönnyebbíté valami részéből
 ifjúnak nyavalyáját,
Ágyáról felkele, mert valamennyire
 megerősíté lábát
És megékesíté vitéz kezeivel
 császár koronázatját.
Koronázat után Rómából a császár
 jöve Perusiában,
De hogy még ereje jól meg nem jött vala,
 ő marada Rómában,
Onnat elindulván, csak vékony erővel
 jöve Senas városban.
Látá egynéhánszor a szép Lucretiát,
 de véle nem szólhata,
Levelet azért ők gyakorta egymásnak
 írogattanak vala;
Az elragadásról nagy sokat egymással
 ők tanácskoztak vala.
De harmadnap mulván látá Eurialus
 nem lehet vég dolgában.
Izene asszonnak, hogy nem maradhatna
 immáron az városban,
Előbbi örömnél lőnek mind az ketten
 sokkal nagyobb bánatban.
Az ő lova hátán ifjú Eurialus
 immár forgolódik vala,
Igen nagy szomorú szűvel Lucretia
 ablakról nézi vala.
Keserű sírással, könnyhullatásokkal
 egymásra néznek vala.
Egyenlő fájdalom mind az kettő lelkét
 felette gyötri vala,
Kik az ő szűvöknek szakadását immár
 magokban érzik vala;
Mint lélek az testtől, nehezen egymástól
 ők elváltanak vala.
Mely igen iszonyú fájdalom az halál,
 azki meg nem kóstolta,
Kik egymás szeretők, elválasztja, hogyha
 szűvében meggondolja:
Eszébe veheti, jóllehet az testnek
 nagyobb kínját láthatni.
Gyötrődik az lélek, elhagyván az testet,
 úgymint ő szeretőjét,
Lélek eltávozván, az test is elhagyja
 kínnak érzékenységét;
Csak egyik szenvedi, az másik nem érzi
 osztán az kínnak terhét.
De mikor két lélek egyben foglaltatott
 szerelemnek általa,
Sokkal veszedelmesb hogyha meg gondolod
 azoknak elválása,
Az érzékenységnek mert mind az kettőben
 egy aránt birodalma.
Bölcs Aristophanes az két barátságos
 férfiakról azt írja,
Hogy noha két testek vagyon, de két testben
 már csak egy lélek vagyon
Azért ezekről is bátor minden ember
 ugyanezent alítsa.
Ebből követközik, hogy nem az két lélek
 távozik el egymástól,
Hanem az egy lélek, ki kettőben vala,
 metszetik el egymástól,
Egy elme és egy szű, ki kettőben vala,
 szakada el egymástól.
Minden érzékenség tőlek eltávozék,
 erősen sírnak vala;
Az ő orcájokban az nagy bánat miatt
 vér nem maradott vala.
Ha könnyhullatások nem láttatott volna,
 holtnak mondhattad volna.
Vajjon ki mondhatná és ki is írhatná meg
 az ő nagy bánatjokat?
Ki gondolhatná meg az ő tűrhetetlen
 nagy szomorúságokat?
Hanemha hozzájok hasonlóknak mondom
 az régi szeretőket.
Az Protesilaus mikor görögökkel
 ment vala Trója alá,
Felesége látván, szép Laodamia,
 ottan földre borula;
Vér hirtelen-való bánatnak miatta
 orcájában nem vala.
Mikoron megérté, hadban előszer is
 hogy ura meghólt volna,
Igen megbúsúla és megkeseredék,
 Párist átkozza vala;
Nem sok üdő mulva keserűségében
 halála történt vala.
Phenicibéli Dido Aeneastól
 mikoron elhagyaték,
Az ő nagy szerelme felgerjedt lelkében
 soká meg nem nyughaték;
Az önnen kezével, Aeneas tőrivel
 szűve által vereték.
Ifjú Eurialus hogy szemei elől
 őnéki eltávozék,
Földre leborúla a szép Lucretia,
 ismét felemelteték,
Ő ágyas házában, hogy lelket vehetne,
 leányoktól viteték.
Nagy sok idő múlva felserkenvén ismét,
 ágyról felemelteték,
Minden ékességét leveté magáról,
 szűve bánatba esék;
Mind haláláiglan csak polgári módra
 egy rossz ködment visele.
Senki nevetését, sem tréfabeszédét
 azután nem hallhatá,
Semmi énekléssel, sem penig örömmel
 magát nem vígasztalá,
Míglen a szüntelen való bánat miatt
 esék nagy nyavalyába.
De miérthogy tőle esze és elméje
 immáron távul vala,
Vígasztalást néki szomszédi, baráti
 már nem adhatnak vala,
Az ő keseredett anyja keze között
 lelkét el-kibocsátá.
Az Eurialus is, hogy szeretőjének
 elmene szeme elől,
Senki nem hallotta őnéki mentében
 beszédét semmi felől,
De csak gondolkodék szép Lucretiához
 való térése felől.
Hogy onnan eljöve, ifjú az császárhoz
 jöve Perusiában,
És onnét császárral az Ferrariában
 és jöve Mantuában,
Több fő várasokban és Basileában,
 végre Magyarországban.
De míg élhete is, soha nyugodalma
 nem lőn Lucretiának,
Hanem minden éjjel álmában követé
 útát Eurialusnak,
Miképpen az ifjú mindenütt követé
 útát Zsigmond császárnak.
Hallván Eurialus asszonnak halálát,
 igen megháborodék;
Felette keserves bánattal mindjárást
 gyászruhába öltözék;
Soká semmi dolog vígasztalására
 néki nem találtaték.
Nem sok üdő mulván egy szép leánt császár
 őnéki szerzett vala
Herceg nemzetségből, ki tiszta életű,
 bölcs, jó erkölcsű vala,
Kivel hóltáiglan ifjú Eurialus
 kedve szerént élt vala… –
Senki hazugságnak – valaki olvassa –
 ez dolgot ne alítsa;
Ezek példájából azki jól megérti,
 nyilván megtanulhatja,
Hogy a szerelemnek méreggel megtöltött
 poharát meg ne igya.
Az rágalmazó szű távul légyen innét,
 és az gonosz irígység;
Nem azoknak írtam, kiben uralkodik
 az balgatag kevélység,
És akiket ebből régen kifárasztott
 az rest és tunya vénség.
Ifjak, én feleim, ifjaknak hasznokért
 ezeket öszveszedtem,
Kik után ballagni mindenkoron szokott
 az kegyetlen szerelem;
Hogy attól megtudják magokat őrüzni,
 csak azon igyekeztem.
Képét, ábrázatját, magaviselését,
 termetét is megírom,
Miről ismerik meg, hogy elkerülhessük,
 ifjaknak megmutatom:
Mert csak ő reájok vagyon ez énekben
 szorgalmatos nagy gondom.
Gyermek a szerelem, mezítelen írják,
 nincs őnéki szakála;
Szeme vak őnéki, hajlandó kézíjja,
 vállán vagyon két szárnya;
Oldalán tegzében sok mérges nyilai,
 kezében égő fáklya.
Írják gyermek-képben, mert azki bölcs, okos,
 az eltávoztathatja,
Csak az gyermekekhez hasonló emberek
 vannak birodalmában,
Kiknek semmi eszek, semmi okosságok,
 csak azokat ostromlja.
Mezítelen írják, mert a szeretőkben
 nincsen szemérmetesség;
Vaknak azért írják, mert meg nem láthatja,
 micsoda az tisztesség:
Jó cselekedet közt és az tévelygés közt
 nincs ő nála különbség.
Avagy hogy azt véli, hogy cselekedeti
 mindentől titkon vannak,
Eszébe nem vészi, mindennek szemei
 hogy őreá vigyáznak,
Sem istent, sem törvént nem néz, adja magát
 csak az nagy bujaságnak.
Vannak sok nyilai, mert sok embereknek
 általlövi szűveket,
Szárnyai azt jegyzik, mert csak idestova
 visel ő mindeneket;
Igen állhatatlan, gyakorta elveszti
 az igaz ösvényeket.
Jobb kezében fáklya, mert birodalmában
 azkiknek holdolása,
Sebes láng azoknak szűveket szüntelen
 szokta sanyargatnia;
Testeket rútítja, végre lelkeket is
 pokolba bétaszítja.
Sem éjjel, sem nappal soha meg nem nyugszik,
 mindenkor ólálkodik;
Mindeneket késért, nagy sokakot meggyőz,
 azokon uralkodik,
Azkiknek szűvekben késedelmet vehet
 és meggyökereztetik.
Első indúlatját ha eszedben vészed,
 te könnyen megolthatod,
De erőt ha vészen, miként az álló fát,
 hogy ki sem szakaszthatod,
Kit vessző korában kivonhattál volna,
 végre ki sem áshatod.
Gyűlöli az munkát, felette szereti
 ő az hivalkodókat;
Hogyha eszed vagyon, egyik fegyvered ez:
 hadd el a tunyaságot;
Mindenkoron munkát találj ő ellene,
 kiben foglald magadat. –
Bizonnyal jól tudom hogy nem munkálkosznak
 nagy sok féle emberek,
Jelesben kik laknak várakban, kastélyokban
 és urak után járnak,
Hanem csak magokat atták az Bachusnak,
 Bachus után Venusnak.
Minden féle vétek előszer származik
 bizony csak részegségből,
És annakutána az nagy sok hivolkodásbul
[…]
Kiket hogy elhagyna meggyőzhető mindent
 szorgalmatosságával.
Vége már ez légyen az én írásomnak
 a szerelem dolgáról,
Azki többet akar róla tudakozni,
 értse több írásokból.
Utolsó tanácsom, hogy azkitől lehet,
 megója magát attól!
Mikoron írnának másfélezer után
 hetvenhét esztendőben,
Aeneas Sylvius írásából szerzék
 ez éneket versekben,
Bodrog vize mellett, Patak városában,
 az úr gombos kertében.


Hátra Kezdőlap Előre