| Méltóságos, mint végső szavad volt, |
| A kétnapos őszi eső veri most |
| s rá bús szürke szineit szitálja. |
|
| E bánatos szürke ünnepi ruhát |
| ma utcai köntössé tettem: |
| megálltam egy idegen kapu előtt, |
| amely zárva volt, úgy mint mi ketten. |
|
| A zárt kapun halkan bekopogtaték |
| és lágyan a kilincshez nyúltam. |
| Az eső szitált és oly bús volt az ég, |
|
| mint a lelkem, mint te, mint a múltam… |
| Aztán elkezdtem rohanni, robogni, |
| hogy ne lássam, hogy nem te nyitod ki… |
|
|
