| Tűzesőt szór a nap lángos taréjja, |
| ég a selyem ezer szép asszonyvállon. |
| A Dunapart kiöltözött kevélyen |
| s friss gesztenyevirág rügyez a fákon. |
| A Duna vize loccsan ringva, rengve |
| és asszonyszemek néznek elmerengve, |
| kacéran, csalfán, ingerlőn, aléltan… |
|
| Az arcuk szép és láng ül a hajukban! |
| Kivillog hozzám selyemharisnyájuk. |
| A férfiak, a tavaszi legények, |
| sóvár szemüket hosszan vetik rájuk. |
| Az egyik jön, a másik tovalibben; |
| a tavasz búgva gázol ereimben: |
| megindul mind, szívemben ami vér van!… |
|
| Egy kék padon habos halomba csipke, |
| asszonycsípőkre hajló drága selymek: |
| ott ül az asszony, akit én imádok, |
| ki mást szeret s akit mások szeretnek. |
| E padhoz régi, bús jogom van nékem: |
| sok hosszú, rémes, fagyos téli éjen |
| aludtam rajta fáradtan, aléltan! |
|
|
