Finom fonalú zápor fátyla jött el |
az ablakomra, hol senkise áll meg. |
Vasárnap volt, kint víg lányok vihogtak |
s egy mély mennydörgés adta rá az áment. |
|
Aztán egy percre megállott a szívem, |
úgy volt, hogy mi sohse beszéltünk, ketten; |
úgy volt, hogy mi sohse csókoltuk egymást, |
te nem szerettél és én nem szerettem. |
|
Úgy volt, hogy mindig ilyen záporálmos, |
ilyen kínlódó volt a délutánunk. |
Egy percre minden elmúlt a szívemről, |
egy percre minden elalélt utánunk… |
|
Aztán egy hangos, vad, sikongó villám |
valahol messze csókolta a földet. |
A karcsú fák eleven húsa fölsírt |
s hallottam, hogy a szél ajtómon zörget. |
|
S e záportól elázva, végigestem |
az orkideaillatú díványon. |
Fölsírtam búgva, mint dérlepte lankás, |
melyen végigfut két parányi lábnyom. |
|
Aztán ajtóm gyorsan magamra zártam, |
az ablakon a függönyt összevontam, |
szemem lehúnytam: láttam izzó ajkad, |
szám összezártam s a neved kimondtam… |
|
|