| Finom fonalú zápor fátyla jött el |
| az ablakomra, hol senkise áll meg. |
| Vasárnap volt, kint víg lányok vihogtak |
| s egy mély mennydörgés adta rá az áment. |
|
| Aztán egy percre megállott a szívem, |
| úgy volt, hogy mi sohse beszéltünk, ketten; |
| úgy volt, hogy mi sohse csókoltuk egymást, |
| te nem szerettél és én nem szerettem. |
|
| Úgy volt, hogy mindig ilyen záporálmos, |
| ilyen kínlódó volt a délutánunk. |
| Egy percre minden elmúlt a szívemről, |
| egy percre minden elalélt utánunk… |
|
| Aztán egy hangos, vad, sikongó villám |
| valahol messze csókolta a földet. |
| A karcsú fák eleven húsa fölsírt |
| s hallottam, hogy a szél ajtómon zörget. |
|
| S e záportól elázva, végigestem |
| az orkideaillatú díványon. |
| Fölsírtam búgva, mint dérlepte lankás, |
| melyen végigfut két parányi lábnyom. |
|
| Aztán ajtóm gyorsan magamra zártam, |
| az ablakon a függönyt összevontam, |
| szemem lehúnytam: láttam izzó ajkad, |
| szám összezártam s a neved kimondtam… |
|
|
