| Magam előtt futok e júliusban, |
| e langyos, hangos és ledér szivén |
| decembereknek s hideg életemnek; |
| így fut a táltos, megimádott mén. |
|
| Mert éjjel fénnyel, milljó szép veszéllyel |
| kifeslő reggelt várni: bús csoda. |
| Mert korahajnal rekedt hanggal tölt meg |
| és éjt remeg a reggel vánkosa. |
|
| Ezért futok magam előtt egy fejjel, |
| egy fejjel, amely nem szemrevaló, |
| mert álmok és búk kavicsain lejt el, |
|
| mint kis fiú alól a hintaló. |
| Keresztutaknál vissza-visszabámul: |
| meghorkant mén fut a vesztett csatábul! |
|
|
