Életed lelkemet úgy lengi körül, |
mint kertajtót a vadszőlőinda. |
Reszkető szemed úgy bámul reám, |
mint a telihold bús ablakaimba. |
|
Csókra szabott kezeid tüze ég |
a megáldó s megátkozó szóban, |
amely nyelvemen az, mi a csengetyüszó |
kicsi számon, mely siklik a hóban. |
|
Hajad a tiltott, távoli kert, |
melyen át sóhajom szállani mert; |
nyakad és homlokod: szobrok. |
|
s lelkemben, e vertaranyüstben, |
a neved száll a kék ámbrafüstben. |
|
|