| Aki még szereti a régi szobák |
| bús, skófiumbőrös asztalait; |
| vagy fehér leányok nagy kerteken át |
| szálldosó esteli lágy dalait; |
| s akit megkínzott a szent szerelem, |
| egy-két szót az szóljon velem! |
|
| Aki csak nézi az ablakokat |
| s a paloták sorait estefelé; |
| s mély kriptát keres, hogy csöndes szívét |
| halotti fehérbe temesse belé; |
| s aki tudja, hogy mi az: egy lány, |
| az szomorún nevessen rám! |
|
| Aki nagymesszire vágyakozik |
| s csak a távoli dalokat hallja; |
| s aki sebes ajkon, szíven és kézen, |
| az egyszer a szemembe nézzen… |
|
|
