| Ittam a barátság hűs borából! |
| csókoltam, űztem annyi nőt… |
| Kik egykor a szívemhez találtak, |
| ki tudja: merre vannak ők? |
|
| Életem hosszú, rengő útján, |
| mint mérföldkövek, állnak ott. |
| Senkit se tudok megsiratni, |
|
| Most ballagok bús-egymagamba |
| mint ahogy egykor bús kezeim |
| rohantak egy asszony elé. |
|
| Kezeim, melyek ápolnak ma, |
| és gyermekszem nem néz rám forrón, |
| bizakodással s incselkedőn. |
|
| Száz vad viharrá vált szívemben: |
| mi másnak szép, mi másnak jó; |
| száz kőedénybe hullott mindaz, |
| mi kristálykorsókba való. |
|
| Hogy visszanézek: sírni tudnék, |
| hogy életem így szerteszállt |
| s hogy igazán nem csókolhatok |
| már senkit sem, csak a halált. |
|
|
