Ittam a barátság hűs borából! |
csókoltam, űztem annyi nőt… |
Kik egykor a szívemhez találtak, |
ki tudja: merre vannak ők? |
|
Életem hosszú, rengő útján, |
mint mérföldkövek, állnak ott. |
Senkit se tudok megsiratni, |
|
Most ballagok bús-egymagamba |
mint ahogy egykor bús kezeim |
rohantak egy asszony elé. |
|
Kezeim, melyek ápolnak ma, |
és gyermekszem nem néz rám forrón, |
bizakodással s incselkedőn. |
|
Száz vad viharrá vált szívemben: |
mi másnak szép, mi másnak jó; |
száz kőedénybe hullott mindaz, |
mi kristálykorsókba való. |
|
Hogy visszanézek: sírni tudnék, |
hogy életem így szerteszállt |
s hogy igazán nem csókolhatok |
már senkit sem, csak a halált. |
|
|