| Barázdás szántóföldek hűs pora; |
| forrószínű, nagyszárú mákvirágok |
| sziromhullása; kék szőlők bora; |
| húgom keze nyomán te mindig búgó, |
| búsan csendülő szárnyas zongora: |
| most, nagyon fájón, tihozzátok szállok! |
|
| Én vénülésre nem vagyok való. |
| Most szépülök, a vágyak kora vesztén, |
| én: könnyel vető, sírva arató. |
| A vérem is csak most himnuszos, bátor, |
| mint vihar után a kékvizű tó; – |
| a vénülést és még most se szeretném. |
|
| Ti szántóföldek, láttatok vakon; |
| te piros mák, a szemem feltüzelted! |
| Te őszi bor, megöntözél nagyon! |
| S húgom keze nyomán te mindig búgó, |
| bús zongora: ajkon, szíven, agyon |
| te csókoltál először. Jertek! Jertek! |
|
| Én roggyant lábat még nem akarok! |
| Ha temetés jön, mindég elhúzódom. |
| S új életek az asszonyi karok |
| s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem, |
| de visszamenni én nem akarok!… |
| Segítsetek előre, csudamódon! |
|
| Egy marék hűs por szaladjon velem; |
| egy mákvirág sirasson messzi tájon. |
| Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen |
| kezem nyoma piruljon évről-évre; |
| zongora búgjon minden estvelen |
| és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon… |
|
|
