| A hold arcához hideg szél csapódik, |
| a tiszta holdat paskolja, veri. |
| Az arcát nézem: homloka redőzött, |
| az ajka beteg mosollyal teli. |
| Bús arcú férfi. Petyhüdt orrcimpája |
| sok lázas percnek mutatója lett… |
| Öreg hold, vén hold, úgy-e, beleuntál? |
| Nézd, jő egy felleg. Csukd be a szemed. |
|
| …Valami kósza, bús keleti lány ment |
| tőlem nyugatra tegnap… Vagy egy éve… |
| Hagyott rám lengő, gyászfátyolos alkonyt, |
| mit pállott csapszék vonszol be az éjbe; |
| hagyott rám ádáz, cudar szomjuságot, |
| pedig, te vén hold, láttad azt az éjet, |
| mikor az utca ránkhajolt alattad |
| s Sulamit ajka a hajamba tévedt… |
|
| Ma újra ittam. Sokat, vagy még többet, |
| hisz hajlanak a szőlővenyigék! |
| Az asztal táncol, tántorog a talpam… |
| aki pogány, az csók helyett igyék! |
| A hideg szél már nem veri a holdat, |
| hogy lángol az a sok véres redő… |
| A sápadtsága fojtogat, szorongat; |
| tán arra gondol, hogy erre bolyonghat |
| nyugat felé a kósza szerető?… |
|
|
