|
I.
| A szűk Könyök uccán hazamegyek, |
|
| Békevirágok e szürke kövek |
|
| Züllenem, hullanom rendeltetett |
|
| Hajnali percek szemeznek alá |
| s a harang a szívükbe sikolt. |
| Istenem, sok bánatom volt! |
|
| Keresztények űztek, csúfoltak zsidók. |
| És a nők se szereztek nekem semmi jót. |
| Eldobtak, mint az odvas diót. |
|
| Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon, |
| ma sápadt és zord halovány alakom: |
| istenem, a szívedbe lakom. |
|
| Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs, |
| csak e hajnali ég, csak e kék… |
|
|
II.
| Későn fekszem és későn kelek |
| és mindig előttem a lépcső. |
| Katonás, szigorú, furcsa jelek |
| s oly messze még, messze a végső. |
|
| Fel is út szabadon és le is út, |
| mért megyek fel és miért le? |
| Életem lépcsőin meddig megyek, |
| míg választ kapok e miértre? |
|
| S az idegen, szomorú hónapos szobák! |
| A falakon Krisztusok, bús Máriák |
| és pókhálós, céltalan szomoru szegek – |
| egy sorba ütött be a sors veletek… |
|
| Mindég ezek a bús emeletek! |
|
|
III.
| Mint játékbabák csöpp fején a kóc: |
| úgy gubbasztok ártatlanul és barnán. |
| Tavasz, nyár, ősz, tél meg-meglátogat, |
| telet, esőt, havat, vihart kavar rám. |
|
| Némely napom sötét és bömbölő, |
| mint völgyben álló ágyúk rekedt torka. |
| Ó, istenem! kis szolgádat a lét |
| a sorsok jeges árkába sodorta. |
|
|
IV.
| Szép életem, te távozó lét, |
| visszaadok mindent néked: |
| bársonnyal sebző bánatszövedéked, |
| szerelmed s sok más tövises éked |
|
| Mindent: Meát is visszaejtem |
| mélyre hajolva, bágyatagon. |
| Szép életem, vedd vissza őket, |
|
| Szép életem, üdvözlöm halkan |
| mely forró tüzzel lenditette |
| forgó kerekem pergő szijját. |
| Távozz jó szivvel kegyesen. |
| elfáradt csók a fáradt ajkon – |
| szállj messze, könnyen, vidoran |
| s apadt szemem s vásott fogam |
| ne lásd, hogy holtra-csukva tartom. |
|
| Esetten, félszeg ferdeséggel |
| életem cipőjét félretapostam |
| s most lengek az őszben, a rőt avarosban: |
| S nem tudhatom, hogy én-e, |
| vagy életem, ó nagy isten, |
| az, aki adós, hogy segitsen |
| e furcsa és nyugodt halálban?… |
|
| Mert ó, jaj, én mindent megtaláltam! |
|
|
V.
| Most minden ház terített fehér asztal, |
| üdén kacagnak a hálószobák. |
| A lomha párnák ráncait a lányok |
| királyfiakkal teliálmodák. |
|
| A színes szőnyegen mezítlen lábak, |
| lecsúszva batisztholmik, mint a hó, |
| S a frissen ébredt emberek szivébe |
| belézümmög a kedves kandalló. |
|
| A tiszta fehérbóbitás cseléd |
| dalol s asztalt terít a nagy szobában. |
| Ezüstcsészék és apró kanalak |
| állnak sorba piros keze nyomában. |
|
| Párolgó kávék és kövér tejek |
| himbálóznak az ajkak bágyadt szélén. – |
| Ó, istenem, most reggel van megint, |
| csak én állok az éjszakában. Én… én… |
|
|
VI.
| Most lányok ülnek sok kis hintaszékben |
| sok kis szalonban a kályha előtt. |
| Acélmívű csipőjükről az éjjel, |
| mint őz a hegyről, szökdelve lejött. |
|
| Apró lábukat hajtják dús keresztbe, |
| fehér nyakuk villogva andalog. |
| S amíg a kályha langy mézét beszíjják, |
| álmot szőnek a reszketeg tagok. |
|
| Álmot szőnek, szerelmest, de nem rólam, |
| és nem én vagyok már a százszorszép. |
| Kis lábuk dús keresztje nem enyém már, |
| és nem enyém a sok kis hintaszék. |
|
| És őszi köddel zúzmarázott ajkam |
| nem zárják már le csókok titkosan. |
| A meleg és illatos reggel fénye |
| a szememtől mind messzebbre oson. |
|
|
VII.
| Délelőtt – ezt ritkán látom – |
| úgy megszépül rossz kabátom. |
| mintha rajt csak álom járna; |
|
| Álmélkodva, halkkal lépek, |
| halkan lépek, mint a pap, |
| Halkkal lépek s meglóbázom |
| s száll a füst és száll az illat |
|
| Hát ez itt a színes élet, |
| mely összeforr s szerteszéled: |
| Itt szórtam el annyi ékem, |
| s itt vesztettem újra el, |
| mely most zsongva rámlehel . . |
|
| Egy leánynak, örökszépnek |
| És kerülve mindég beljebb, |
| finom urak s nők, ti szentek, |
| szeressétek egy-két percre |
|
| Én alunni szoktam máskor, |
| szűz nyugalmat, tiszta békét, |
|
| Hogy mulat és hogy nevetgél |
| És a házak milyen büszkén, |
| porig égett szívek üszkén |
|
| mert mögöttük kis szobákban |
| száz riadtság s döbbenet; |
| mert mögöttük száz szobákban |
| itt van, itt az ucca vére, |
|
| Ezer szoknya bomlott kelyhén |
| Ringva reng a selyemszoknya, |
|
| Délelőtt – ezt ritkán látom – |
| hogy megszépül rossz kabátom. |
| mintha rajt csak álom járna. |
|
|
VIII.
| Szívemnek dohos udvarában |
| egy őszi verkli játszik halkan. |
| A kis cselédszobába fekszem |
| és azt hiszem, hogy rég meghaltam. |
|
| Kis névjegyem az ajtófélfán, |
| valaki ráírt egy keresztet. |
| S egy kéz búsul a rézkilincsen, |
| mely magához sosem eresztett. |
|
| Az ablakfüggöny vérbe mártva, |
| Fölöttem egy szenteltvíztartó, |
| halott kezeim el nem érik. |
|
| Mezítlen lábú kis cselédek |
| osonnak el, a léptük hallom. |
| Vizes korsójuk összecsendül |
| élettől szomjas, ifjú hangon. |
|
| Meg-megállnak a verkli mellett, |
| keblükben pénzért kotorásznak. |
| S az őszi verkli fülledt lázban |
| csöndet játszik a téli háznak… |
|
|
IX.
| egyszer nékem is nyiltál! |
|
| Anyám: régholt urasszony, |
| boldog volt tán egy percre |
| De jött egy még puhább kéz: |
|
|
X.
| Lelkemnek halvány gyökerei, |
| megkeseredtek, s mint halálvirág: |
|
| Bús percek titkos rejtekén, |
| mint polcon régi könyvek, |
| még hív egy íz, egy korty, egy csók, |
|
| de én már élni nem tudok: |
| szent titkok megkötöttek; |
|
| És fölszíttak a csillagok, |
| ott szám már áment mondott. |
|
| Számban a halál tört ize, |
|
|
XI.
| Olyanok nékem néhanap az esték, |
| mint régi utcák, ahol sokat jártam. |
| A kivénült fák lombokat hazudnak |
| s én büszkén lépek a süppedő sárban. |
|
| És némely ijedt gondolatom olyan, |
| mint egy-egy ismerős szobor a múltból, |
| kicsiny falukban, hol nagyokat néztem |
| s az arcom bámult rám a láncos kútból. |
|
| S egy bús versem, egy-egy betű irásom |
| utcát, szobrot úgy zár el épp előlem, |
| mint rács a holtat méla temetőben… |
|
| És hasztalan sok hívásom, sírásom: |
| nincs más, csak esték, esték, esték vannak… |
| S ki este jár emlékek közt, jaj annak! |
|
|
XII.
| Jövel, szivar, te szájam barna hídja, |
| te híd magam és enmagam között: |
| mely fodrok-bodrok kontyát kötözöd |
| avíttan fényes, tört hajszálaimra! |
|
| Egykor atyámnak piros ajka tartott, |
| míg téli estén rámrebbent a füst. |
| Haján ott kószált már a bú-ezüst, |
| mint holdsugár, ha ér alkonyi parkot. |
|
| S ma, hogy kékfinom bóbitád belep |
| s elandalít sok eléretlen révbe: |
| úgy szeretnék egy fiút magam mellé, |
|
| ki, – mint én voltam – bátrabb, éberebb… |
| S míg apjának nevezne, csókot kérve, |
| számból szelíden a szivart kivenné… |
|
|
XIII.
| Most nézzetek ide: rossz szalmaágyon fekszem, |
| falak csatasorában, sötéten, valahol. |
| Valami: csendnél mélyebb, szivemre ömlő mély csend |
| a padlóból s magamból a fülembe dalol. |
|
| Öregidő a társam. Már régen elmúlt éjfél. |
| Most vagy megdöglök itten, vagy megvált egy csoda. |
| Anyám, gyermekszerelmem, be kár is volt, hogy éltél |
| s hogy élek: árva kerted behavazott pora. |
|
| Mert kövérhúsú rózsa bimbózott bennem egykor, |
| rajt szent égi írással, selyemszálon: neved. |
| De hűs leveleimre már őszi eső csorgott, |
| s rájuk ültette zordul a kietlen telet. |
|
| Most, derékig a télben, anyai dús melegség |
| lombozatába nyújtom: régidőkbe, fejem. |
| Most fanyarul szitál rám emlékek napsütése, |
| ez átkozott, ez ólmos, e sötét, bús helyen: |
|
| hol temetkezve foszló, kopott ágyiruhákba, |
| testem elúszik halkan szegény vizek felett. |
| Beolvadva a csöndbe, mint apró állomáson |
| egy fáradt vonat füttye, mielőtt este lett. |
|
|
XIV.
| Érzem, hogy mindenemet megbontó fájdalmam |
| nevetséges, mint Aesopus torz keze vala. |
| Érzem, hogy szörnyü ember lehettem volna én, |
| de reám ült a bánat, sorsom bús madara. |
|
| Mert lássátok, tudom: beteges és hazug |
| hallucináció, hogy nehezebb enyém, |
| mint bárki másnak gyásza, siralma, bús szive, |
| s hogy méltóbb lehetnék sok másnak a helyén. |
|
| Mert lássátok, tudom, ó, kérkedőn tudom: |
| sziven a bú bimbója s ihlett melódiás |
| a férfi hördülése s a sáppadt nősikoltás. |
|
| De szánjatok nagyon, félve kerüljetek! |
| mert szemem, szájam rajza lágyabb, mint a tiétek. |
| Olvadt viasz-szobor, formája már alélt, |
| mert végtelennek szánt viaszlelke kiégett. |
|
| Az én szemem, szegény, idétlen zord gyümölcs, |
| mit meg nem édesítnek se füszerek, se mérgek. |
| S feneketlen, lidérces, babonás kút a szám, |
| hol szentekké fürödnek kisérteties férgek. |
|
| Ha majd ez égi rajzot, mely arcomon pihen, |
| a végső perc kihuzza a nagy isteni szénnel: |
| akkor leszek magános, mint hangtalan vadon, |
| akkor leszek hatalmas és érett, mint az éjjel!… |
|
|
|
