Ültem hideg szobákban, könyvek homálya mellett. |
A szürke kandallókban sipolva sírt a szél. |
Álmodtam csókról, nőkről s másról. S zokognom kellett, |
látva, hogy elkallódom, mint rozsdavert acél. |
|
Gyűrődött bús ruhámat, mit nyűttek hosszú évek, |
aztán csöndbe leráztam s rossz ágyra hullt e test. |
Sovány kezeim fáztak s az éccakák jövének, |
a szennyes, borús éjjek. S lenn táncolt Budapest. |
|
Ma arcomon redőzik ruhámnak gyűrődése |
s megrokkant szívvel álmom nem hagyom én el mégse! |
Meám, te örök könyvem, te melegkarú álmom: |
|
engedj a kandallóknak legszebbje mellé állnom, |
amelynek lángja: véred, rostélya: forró ajkad |
s márványa: mind a szépség, mi végigömlik rajtad. |
|
|