| Ültem hideg szobákban, könyvek homálya mellett. |
| A szürke kandallókban sipolva sírt a szél. |
| Álmodtam csókról, nőkről s másról. S zokognom kellett, |
| látva, hogy elkallódom, mint rozsdavert acél. |
|
| Gyűrődött bús ruhámat, mit nyűttek hosszú évek, |
| aztán csöndbe leráztam s rossz ágyra hullt e test. |
| Sovány kezeim fáztak s az éccakák jövének, |
| a szennyes, borús éjjek. S lenn táncolt Budapest. |
|
| Ma arcomon redőzik ruhámnak gyűrődése |
| s megrokkant szívvel álmom nem hagyom én el mégse! |
| Meám, te örök könyvem, te melegkarú álmom: |
|
| engedj a kandallóknak legszebbje mellé állnom, |
| amelynek lángja: véred, rostélya: forró ajkad |
| s márványa: mind a szépség, mi végigömlik rajtad. |
|
|
