| Most már te: szívem szerelme, édes, |
| csak andalogj a téli utcán, régi múlton. |
| Takarjon bundád selyme s drága préme |
| meleg nyakadra biztatón simuljon. |
|
| Úgy járj itt, e hasító hidegben, |
| feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma, |
| idegen, vad férfiszemektől áhítottan: |
| egy régi bús ember vesztett hatalma, |
|
| ki majd a decemberi hóba lépek, |
| nyomomba nagy fekete út marad utánam. |
| És vágyom vissza teák langy zamatját, |
| mely csókjait idézi csöndes számban. |
|
| S remek csípőd, s meleg nyakad, az áldott, |
| mint örökhóval fedett, halálosztó hegyek: |
| úgy csillannak majd elborult szemembe |
| s messziről intnek, hogy néma legyek! |
|
|
