| Istenem, ó, mily finom a burka e nőknek! |
| Mind-mind színtafotában, mind-mind oly ragyogó! |
| Ünnep a térdek csontjain, ünnep a vállperecekben, |
| vélnéd: a fogsoruk nem csont, mind csupa csengő bogyó. |
|
| Ünnep az állon, a vállon, ünnep a csöppnyi fülekben, |
| ünnep a nyak hava s bársonyvasárnap a homlokhalom. |
| Így rebegett epedőn egy este a szám a szivemhez |
| s féltem: ma újra kínom lesz, ma éjjel újra álmatlan hánykódhatom. |
|
| S szólék magamhoz: te árva barom, te bámész ügyefogyott! |
| húzd ki magad egyenest és lépj ki magadból, ugrass elő! |
| Ünnep a térded csontjain, ünnep a vállperecedben, |
| ördögi kackiás lábbal lökjön közéjük a durcás lelkierő. |
|
| Menj közibük. Hullasd a hajukra szád laza gyöngyeit el! |
| mondd, hogy te arravaló vagy; mondd: friss csókok ligetje a szád; |
| mondd, hogy… Akármit! Beszélni! Beszélni! Csak szó kell ez ünnepi nőknek! |
| Menj, hiszen egy se hugod, egy se a kedvesed, egy se az édesanyád! |
|
| Már-már léptem a ködben; már-már nyílott az ajkam, a lázvert, a csipkés |
| s szóltam: most menjek? ne menjek?… Csak egyszer egy ünnepi nőt!… |
| S nem tudom, mért? – de a könny, e meleg szó, kiolvadt szememből |
| s így sírva, zokogva, kesergőn álltam ott, hosszú, hosszú időt. |
|
| S fáradt dobogásban a szívem, elnyűtt kabátom fehéren a hótól, |
| mint éjszinű gyászparipák, hazamentem a néma szobába. |
| Ott súlyos és mély, szent gyászom öltve magamra, e szörnyű terítőt, |
| fölbúgott a lelkemen át egy név, egy néma, de gyilkos szonáta! |
|
|
