| S az ember odajut görcsös szivével, |
| hogy gyönyörűt álmodik minden éjjel, |
| ahol az ég kinyílott, oda ér el. |
|
| Ha ősz szálat lel a hajában, |
| kitépi és csókolja lágyan, |
| mint – akiért lett – a lányt hajdanában. |
|
| S mit évek óta nyűtt, – a vén zsakettet, |
| gondozza, félti, bárha vedlett, |
| mint ősz anyó egy régi kertet. |
|
| Az uccán, mint egy vőlegénynek, |
| szemei furcsa fényben égnek, |
| mintha menyasszonyt keresnének. |
|
| A kávéházban úgy ül ő le, |
| minkéntha várna ifjú nőre; |
| virágokat vesz nyakra-főre. |
|
| És éjjel, félig égve, félig fázva, |
| sietve megy a lázas indóházba, |
| szegény, bolond reményekkel parázna. |
|
| Ha egy vonat befut rekedt iramban, |
| ő vár legelül kopottan, hivatlan |
| és bámul, ha egy rőt szikra kipattan. |
|
|
