| Egy ősz, sovány, kehes pap, ki vélem utazott, |
| bús volt s pettyes szivarját mélyen szuszogva szítta. |
| Vonatkerék, füst, vágány és minden, mi setét, |
| levert zenével zengte: ó, élet, titkok titka! |
| Én most: fagyos kisírt könny, én most: csöpp pont az éjben, |
| úgy ülök itt e pappal, akit nem ismerek, |
| mint gyilkos ül a szennyes, hideg siralomházban |
| s már gyón s a torka táján halála szendereg. |
|
| S úgy voltam, mint a gyilkos, gondoltam vér szagára, |
| gondoltam életemre, mit szerelmem megölt. |
| Szívem sikos husába rózsák tövise bágyadt |
| s hűltem, mint hervadt rózsák fája alatt a föld. |
| És minden-minden elmúlt… így mondtam árva hangon |
| s az éjnek zörgő nyelve visszasírta a szót. |
| Kis őrház éji tájon, kopasz fa, hűvös tócsa: |
| hát így hagyunk el, bőgve, egy drága, szent hajót?… |
|
| Az ősz, sovány, kehes pap száraz, remegő kézzel |
| elővett nagyvigyázva egy pintesüveget. |
| Paraszti okkal-móddal ivott egy hosszú kortyot, |
| száját megtörlé s békén arcomba nevetett. |
| S miként e korty a sínen volt tán egy mérföld hosszú, |
| e perc úgy volt szivemnek halálos-végtelen: |
| láttam a szomjúságom a gúny borában ülve, |
| amint örökre, sandán búcsút intett nekem. |
|
|
